Amikor az én igen tisztelt Bodnár István barátom, vármegyénk költőlelkű történetbúvára arra kért, hogy Béri Balogh Ádámról szóló értekezését bevezessem, - megtisztelő felszólítását nemcsak őszinte köszönettel, de szívbéli örömmel is fogadtam.

Szívbéli örömmel azért, mert egész érzésvilágom a kuruckorhoz köt. Rákóczi szülőföldjén, kuruc vármegyében születtem, ott, ahol minden történelmi név és emlék, minden várkastély vagy omladozó várrom a kuruckorra emlékeztet.

Mi Rákóczi-kultuszban nevelkedtünk, abban nőttünk fel. Mint diákgyerekek hányszor zarándokoltunk ki a közeli bodrogparti Borsiba, az öreg várkastélyhoz, az évszázados tölgyekhez, ahol a nagy fejedelem először látta meg a napvilágot. Hányszor másztuk meg a pataki vár büszke bástyafokait, ahonnan valamikor a nagy fejedelem meleg tekintete simogatta végig az alföldi róna szegélyeit - el, messze Munkács váráig, Szerencsig, a tokaji őrhegyig. Ott az a szöglet, a tiszaháti vidék volt nemcsak Rákóczi, de az egész kurucvilág bölcsőjének ringatója.

Ezért örült a szívem annak, hogy Bodnár István barátom fejtegetéseiből közelről ismerhetem meg nagy fejedelmünk egyik legvitézebb brigadérosának, a legendáshírű Balogh Ádámnak élettörténetét.

Pedig, amikor az én kedves Pista Bátyám az ő felolvasó estje tervébe beavatott, nem említette, hogy nemcsak Balogh Ádámról kíván értekezni, hanem valóságos kurucestét rendez. Kurucestét, amelyen ismét felcsendülnek a kurucdalok, felhangzik egy-egy kuruc költemény, megdübörögnek Rákóczi indulójának megrázó akkordjai és a tárogató hangja sikongja fülünkbe, hogy: "Rajta kuruc, rajta!"

Nem tudom, mindenki úgy érez-e, mint én, de nekem Rákóczi Ferenc, a "vezérlő fejedelem" minden magyar idők legpompásabban, legfényesebben kimagasló szabadságharcosa. Nem tudom, mindenki úgy látja-e, mint én, de az én szememnek Ocskay László, "Rákóczi villáma", a rettenthetetlen Balogh Ádám, Vak Bottyán, "akinek testét nem fogja a golyó", Bezerédj Imre és a többiek, az ezernyi nagynevű vagy névtelenül hős kuruc vitéz, a magyar fajta fékezhetetlen és soha le nem igázható szabadságvágyának elemi kitörései. - Az én szememben Nagyszombat, Trencsén, Romhány és a nagymajtényi sík, ahol "letörött a zászló" az elnyomatási törekvésekkel szemben, a puszta őserejére támaszkodó magyarság megpróbáltatása, tisztítótüze. Tűz, amely nem tud elpusztítani, nem tud megsemmisíteni, de csak még inkább megacélosít, új életre kelt. - És nekem ma is a legszebb magyar hang a tárogató tompán búgó, vagy vadul lüktető, csapongó hangja. - És én ma is azt hiszem, hogy a magyar nótát a legszebben az öreg Czinka húzta. Ha felzokogott hegedűjén "Rákóczi siralma", a bús kurucok kesergője, benne volt abban a gyönyörű muzsikában egy egész nemzet keserves búja, bánatos sírása.

Hölgyeim és Uraim! Ma este messze visszaszállunk a fájdalmakkal, szenvedésekkel teli, könnyekkel át- és átitatott, de mégis dicsőséges, mégis lelkeket megragadó szép kurucvilágba. Ma visszaforgatunk a magyar história könyvében kétszázegynéhány évet és megpihenünk azoknál az esztendőknél, amelyekben a sokat hányatott magyar nemzet egyik legfényesebb, de egyúttal legtragikusabb korszakát élte, - dicsőséggel, lelkesedéssel, lemondással és keserűséggel teli szabadságharcát vívta.

Hölgyeim és Uraim! Nem hiábavaló dolog visszapergetni azt a több, mint kétszáz esztendőt, feleleveníteni egy rendkívüli korszaknak szívet, lelket megindító szépségeit. És nem hiába való dolog visszahozni emlékét nagy nemzeti hőseinknek és újra felmérni nagyságát hazaszeretetüknek, lelkesedésüknek, önzetlenségüknek, áldozatkészségüknek. És talán éppen ma nem lesz haszontalan, ismét szemünk elé varázsolni azoknak a glóriás kuruc hősöknek tündöklő példáját, akik feláldoztak családot és otthont, hatalmat és gazdagságot, rangot, fényt, dicsőséget, - akik vérpadra hurcoltatták magukat, - akik vigasztalan hontalanságban ették a száműzetés keserves kenyerét, - azért, mert határtalanul szerették a szabad magyar hazában élő, szabad magyar népet.

Nem lesz haszontalan dolog visszaszállani magyar történelmünk halhatatlanjaihoz, a kurucvilág hőseihez, Rákóczihoz, a vezérlő fejedelemhez, nagy Bercsényi Miklóshoz, Vak Bottyán, Ocskay László, Balogh Ádámhoz, Bezerédj Imréhez, a Csákyak, Forgácsok, Eszterházyakhoz és a többi vitézlő kuruchoz. Azokhoz a históriai bronzkolosszusokhoz, akiket sem meghajlítani, sem megpuhítani nem lehetett, - és mert összezúzni nem bírták őket, a vérpadon vesztek el, vagy Rodostó számkivetettségében kellett elpusztulniok.

Kíséreljük meg felemelkedni az ő magasságaikba. Tanuljunk tőlük.

Dr. vitéz Thuránszky László