MÓRICZ PÁL: PUSZTULÓ VILÁG : ELBESZÉLÉSEK A HAJDUFÖLDŐL

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2021
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitális Tartalomfejlesztési és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-507-0 (online)
MEK-20381

Kopogtatnak az ajtómon. Szabad! Igazi magyar tipusu alak áll előttem, mintha egy régi sírból vagy ódon képből pattant volna ki. Középtermetü, zömök, széles vállu, gömbölyüségre hajlandó. Beszéde csöndes, tekintete szelid, járása puha, de mindez nem a gyöngeség, hanem az erő és szolidság benyomását teszi. Megvan mind a harminckét foga, de ritkásan egymás mellé helyezkedve. Nem szeretnék vele farkas korában találkozni, akibe ez belekap a két villogó fogsorával, azt addig el nem ereszti, amíg széjjel nem marcangolja. Mert ez a szerény fiu tud vad lenni, mint egy farkas és hűséges, mint egy szentbernáthegyi kutya.

Igy áll előttem Móricz Pál. E nivelláló, asszimiláló században meg tudta tartani a maga egyéniségét úgy külsőleg, mint belsőleg. Ott született abban a régi hajduvárosban, melynek széles utcáiba valósággal arany sugárkévékben dől be a puszták világossága. Ott született azon a széles hajduportán, melyet még talán a Bocskay kardja hasított ki, s bárhol járt-kelt a világban, lelke el nem szakadt attól a földtől, melyen bölcsője ringott. Csöndes nyári estéken hányszor üldögéltem a vén hajduház oszlopos tornácán apjával, az öreg Móricz Pállal, s a világ dolgairól beszélgettünk. Bizony az ifju Móricz Pál odakünn a nagy világban kóborolt, s az öreg úrnak jól esett, ha én tőlem hallott egyet-mást bujdosó fiáról. Az öregnek sehogy se fért a fejébe, hogy Palya nem siet haza szülővárosába gazdálkodni vagy hivataloskodni.

- Hajtja a vére, hajtja a vére, - mormogott maga elé s aztán az álmos csöndben halkan beszélgettünk tovább. Bevallotta, hogy ő a fiát boldogtalan embernek tartja, mert úgy látszik, nem ott fog meghalni, ahol született. Szerinte ez a legnagyobb szerencsétlenség, ami egy embert érhet. Azóta magam is rájöttem, hogy alighanem igaza van az öreg Móricz Pálnak.

Ha Móricz Pálnak nem volna olyan passziv, vagy még inkább szemérmes természete, ha nem volnának neki olyan csökönyös meggyőződései, az írásait nagyon könnyen divatba lehetne hozni. Mikszáth a legnagyobb sikereit a Jó Palócokkal és a Tót Atyafiakkal érte el, vagyis az úgynevezett etnográfiai novelláival. Hivatott és nem hivatott emberek a szépirodalom terén roppant kiaknázták a székelyeket, nem egy író sikereket is mutat föl ezen a téren. De az ilyen sikerekhez nem elég, hogy megírja az ember a dolgait, a sikert adminisztrálni is kell. Ehhez pedig nagy leleményesség, mozgékonyság, életrevalóság szükséges, ami pedig a mi Móricz Pálunkból meglehetősen hiányzik. Ő csak öntudatlanul ássa ezt a kincses-bányát, melyet a hajdu nép élete tár elénk és szállítja napvilágra az aranyat. Páratlan szeretettel, majdnem rajongással végzi ezt a munkát. Valami erőskezü kritikusnak tarkón kellett volna ragadni ezt az álmodozót, jól megnyesegetni itt is ott is s öntudatossá tenni alkotásaiban. Akkor alighanem Móricz Pálnak már egy csomó értékes kötete volna a magyar irodalomban. Holott pedig csak az elején vagyunk annak, hogy a közönséggel megértessük, mit kapott eddig és mit várhat még ettől a fiatalembertől.

Csökönyös meggyőződése pedig arra vonatkozik, hogy fél a művészi kidolgozástól. Azt hiszi, hogy ezzel eltávozik az igazságtól és meghamisítja a népet.

Ő nem barátja a stilizált parasztoknak. Igy persze a dekadens közönség nem kapván meg a novellisztikus hatásokat, morgolódik. Csak épízlésü emberek fedezik föl benne az értéket. Nem utolsó ezek közül a nyelve, az a debrecenvidéki magyar nyelv, melyet egyedül ő használ az egész irodalomban s melynek tisztaságát és egyszerüségét, szépségeit a Magyar Nyelvőr már régen fölfedezte. Ime a nyelvtudósok már fölfedezték, ideje, hogy az irodalom is messzire kitárja előtte kapuit. Ezzel oly forrást nyitunk meg, melyből sok-sok kupa üdítő itallal fogjuk oltani fáradt lelkünk kínos szomjúságát.

Szeretném erősen megdicsérni ezt az írótársamat, nem csak azért, mert megérdemli, hanem azért is, hogy visszaadjam önbizalmát. Mert az a hibája, hogy amily öntudatlanul alkot, oly öntudatosan agyonkritizálja önmagát.

Takács Demeter úr rég látott ilyen ítéletidőt. Bőgött a szélvihar. Sárkányfarku felhők hánykódtak a hajduközség fölött. Ahová a sárkányfarka csapott, bomladozott az emberségesen kötött nádfedél. Az akácfák dacosan rázgálták lombjukat. Némelyiket derékon ölelte a vihar. Recsegett a sudárfa.

Nagytakács Demeter úr cselédjei éppen asztagot tetőztek, midőn az avas szalmakazlak, gólyafészkes szénaboglyák között rajtok ütött az ítéletidő. Öreg Girus Mátyást, mint pelyhet csapta le az asztag hátáról.

- Jaj, odavagyok! - rémleteset ordított a vénember. Szerencsére pelyvacsomóra vágódott.

A kévéket levegőbe dobálta, pozdorjává tépte a vihar. Széna-, szalmacsomók, kalászos kévék özönével repültek szerteszét. A bőgő szélvésztől paskolt tájra haragos sötét felhők omlottak.

- Követem alásan nemzetes uramat! Már mink ebben az ítéletidőben nem kisértjük a haragvó Istent.

- Nem vagyunk pogányok! - ez a mondás meg a kocsis "Pál fiam"-tól származott. Biztos helyen, az ólban folytatták a beszélgetést. Félelemtől reszkettek a lovak. A félhomályban anyja hasa alá húzódott a kis csikó.

Takács Demeter zordonan tekintett a hunyorgó cselédekre. Vérét lángra lobbantotta a szilajság. Napégette arca vörösre vált a féktelen gerjedelemtől. Pál fiamékat félrébb lökte. Pál fiam kezéből szilajdühödten szakította ki az asztagrakó vasvillát. A nyitott ajtón át a viharba rohant.

- Szoknya tinéktek, fickók, nem sarkantyú. Takács Demeter a bomladozó asztaghoz iramodott. Hiába volt kemény a lelke, kemény a marka. A szél a villahegyről is szaggatta a kévéket. Fölhördült Takács Demeter. - Nagyhatalmú Isten! - Még érthetőleg harsogott a viharból. Ámde többi szitkát túlbömbölte az idő haragja.

A kérlelhetetlen konok hajdú szeme porral, pelyvával vágódott tele. Káprázatok tünedeztek porlepett szemébe. Úgy hánykódott, úgy csapkodott a vihar, mint megtestesült sötét szörnyeteg. Rezes szárnyú sötét szörnyeteg... Takács Demeter vasvilláját fordította a fúvó szélvész ellen. Mintha csak elmarkolhatatlan csodával vívta volna rettenetes viadalát. Nyakán feszültek az erek. Melle süvöltött. Nyulfekvésnyi markában úgy forgott a vasvilla, mint csatabárd.

Tokár Balázs, az oroszhitü dorogi hajdu, sűrün hányta a keresztet. Keservesen fohászkodott.

Nagytakács Demeter markában inszakadásig forgott a vasvilla. Hátraugrott, előretoppintott az asztagok között. Tán csak nem akarta villahegyre szúrni a vihart? Káromkodva csapkodta a szélvészt:

- Uccu szél! Nesze szél! Pusztulj innét csúfság. Ördögöknek bérekedt kántora! - Szörnyü ütésre emelte föl cséphadaróként fürge karját, de lehanyatlott kezéből a villa. Rémséges csattanástól zendült meg az ég. Kénszagtól büdöslött a tikkadt levegő. Valahová szörnyűt ütött az istenostora. A villám...

Ime az eső is cseperegni kezdett. Üdítő bugyborékok iszappá mosták a port. A rezes szárnyu, bömbölőstorku szélvész más határra nyargalt. Eltakarodtak a terhes felhők. Aranyhamvas szivárvány ívelte át az eget, mintha csak óriási kék liliom virágzott volna ki az aranycserépből... A verébsereg csipogva szállott elő ereszalji fészkéből.

Bogár után csapongott a fecske. Tarka galambok pipegtek a házormon. Ismét munkára szedelődzködtek az emberek. Az utcán gyülemlett pocsétában ujjongva lubickolt a meztelenlábu gyermeksereg... Nagytakács Demeter úr holtáiglan kemény hajdú-hazafi maradt. Hanem midőn meghalt és temették, különös dolgokat művelt a szélvész.

Künt a temetőn, hófúvásban utat törvén fájdalmasan csikorogtak a nehéz csizmák, kopogós hajdúcsizmák. Eme szomorú alkalomról beszélte öreg Fekete János gazda:

- Még akkor fiatal kocsislegény voltam nemzetes Berencsi úr szolgálatában. Megettem kenyerem javát, de sem azelőtt, sem azóta nem éltem még olyan itéletidőt, mint azon a téli délutánon... A harangok zúgó nyelvét kitekerte a szélvihar. Kovács kántor úrnak torkára fagyott az énekszó. Tördelődztek a zúzos ágak. Hótól csapzott tele a koporsóvivő emberek szeme. A nehéz birkabőrbundát majd hogy letépte vállukról a szélvész. A nyitott sírnál olyant lódított rajtuk a fergeteg, gémberedett kezükből kicsúszott a koporsó... Felszörnyűködött a gyülekezet! Az üres halottas kocsit elragadták a lovak. Egyenest a rétségnek száguldtak el a fekete lovak. Fekete lovak a fehér hómezőn... Nemzetes Berencsi úrék ekkor mondották:

- Ládd, ládd! Ez a Takács Demeter úr volt az, ki szilaj fiatal hajdu korában megvasvillázta a szelet.

A vasutak elterjedésével a postaforgalom is virágzásnak indult és miként a vasutakat, úgy a postát is egész sereg katonásan begyakorolt alkalmazott szolgálja. A vasutasok hatalmas nagy hadseregébe nélkülözhetetlen derék különítményként kapcsolódnak be a fürge postások. Mint szétportyázó, puhatolódzó lovasság a nagy seregzömnél, a postások is ilyenfélék a vasutasokhoz hasonlítva.

Hatvan-hetven esztendővel ezelőtt legföljebb még a "huncut német" csoda találmányaként emlegették a vasutakat. Az már ugyan világjárt magyar volt, aki a Budapesttől Ceglédig futó vonalat látta. Évtizedeknek kellett elmúlni, mire a gőzös dübörgését az elszigetelt vidékeken megösmerték, mire a koromfüstös gőzbika süvöltésében a haladás serkentő hangját megszerették. Természetesen akkor még a postaszolgálat más berendezésü volt. Nemcsak a levél-, nemcsak a csomagszállítás volt a föladata, hanem a vasutak helyett a személyforgalmat is nagyrészben a postamesterek postakocsikkal bonyolították le. Országosan nevezetesek voltak a Váradon át Kolozsvár-Budapest között közlekedő Biasini-féle postakocsik, amelyeknek az emlékét ma is örökíti Kolozsváron az első tulajdonosról nevezett öreg Biasini-szálloda.

Debrecennek, a híres cívis városnak is volt akkor egy nevezetes postamestere. A Hatvan-utcán lakott. Nemzetes Kádár uram volt a neve. Ménes számra tartotta a kocsilovat. Bőrösfedelü, bárkányi nagy kocsijaiba tizenöt-húsz bécsi kereskedő fölfért podgyászostól. "Delizsánc"-nak nevezték az ilyen alkalmatosságot. Kádár urat meg "postamester"-nek titulálták, bár sem aranycsillagos katufrékja, sem aranyrózsás tisztisapkája nem volt a nemzetes úrnak. Sőt ugyanolyan egyszerü gúnyában járt, minőben az elődjei megöregedtek. Hétköznap birkabőrös ködmen, bőrnadrág, vékonynyaku, gombos acélsarkantyúval a lóbőr-csizmán. Karimás fekete cívis-kalap koronázta be az öltözéket. Az a kalap is zsíros volt, mert a diófakomótból csupán vasárnap vagy sátoros-ünnep alkalmával keresték elő a templombajáró fekete magyar öltözőt. Külső viseletjére ilyen postamester volt Kádár István nemzetes uram.

A debreceni sárral, sáros útakkal különösen számos vesződségei voltak. Hiszen, mindig nevezetes volt a debreceni sár. A vármegyékbeli szegény fuvaros emberek már 1715-ben panaszlották méltóságos gróf Károlyi Sándor generális úrnak:

- Ne legyünk terhére a méltóságos gróf Kegyelmes Generális urunknak panaszunkkal, mert bárlan Debrecen annyi ezer forintokat elszedeget is a vámokért, hogy azon az egész várost meg lehetne kővel rakatni, mint Bécset vagy Posonban, mégis Debrecenben mindig olyan sárban jár a szegény vármegyebeli ember, hogy majd minden marhája, szekere belevész...

A szabadságharc után, Kádár uram postamesterkedése idején sem fogyatkozott még el a debreceni sár. Csorba polgármester még nem rendezte a debreceni útakat. A városi útak pallózására, kövezésére még nem költöttek el kincseket. Csorba polgármester, akit a német világban neveztek ki Debrecen fejének, új szita volt a szegen. A feketésbarna erélyes embert - háta mögött - "cigánynak" csúfolták a debreceniek. Kádár István postamester úr sem ösmerte még személyéről a polgármestert. No, hiszen szépen összeösmerkedtek.

A Hatvan-utcán, mindjárt a Kádár úr háza előtt elakadt a "delizsánc". A kocsisok a bakról, a nyeregből hiába kurjogattak a lovaknak. Kádár úr darab ideig a kapualjból bámulta a tülekedést. Végül maga is fölindult a lógós lovak makacs viselkedésén. Ami nem volt csoda, mert a bárkából meg a bécsi utasok óbégattak kifelé. Rémledeztek a jámborok, hogy napalkonyat előtt nem érik el Tiszafüredet és a hortobágyi pusztán szakad nyakukba az éjszaka, no, meg az a sok híres hortobágyi betyár legény...

Kádár István nemzetes úr tehát nem állotta tovább a tülekedést, az óbégatást, egy petrencerúddal a kocsihoz rohant. Neki a makacs lógós lónak...

Csorba, a polgármester, a város kocsiján éppen akkor hajtatott arra. Ahogy meglátta Kádár urat a petrencerúddal, menten hozzáküldte a huszárját.

- Elkotródj innét, ebadta országpusztítója! Ha a polgármestered volna itt lógón, azt is oldalba verném, - kiáltotta Kádár. Hatalmas hangjától, meg a petrence segítségével annyira nekibuzdultak a lovak, a kocsit menten kirántották. Csorba polgármester tovább hajtatott, hanem a huszárjával előbb följegyeztette Kádár István házának a "numerusát". Még aznap délelőtt a városházára hívatta Kádárt. Kádár úr még le sem tisztította magáról a sarat, fölment.

A szóváltásra, a Kádár úr hatalmas hangjára Csorba polgármester dühösen nyitotta ki az ajót, mert éppen valami osztrák generálissal tárgyalt odabent.

- Jól van, no! Bátor, úgy látom, kendet is kevés embersigre tanította a szüléje.

- Mán hogy én ne ösmerném kendet? Hisz' nagy Debrecen-városában hárman vagyunk ilyen rokonyi hivatalban mesterek...

A generális egy nagy bőrös karszékből csak meresztgette a szemét. Csorba polgármester még megreszkírozott egy kérdést:

- Ha tudni akarja kend, jól van, no! Hát én a postamester, Elkán a gyepmester, meg kend, ni! Kend a polgármester! Mink hároman vagyunk Debrecenben az igazi mesterek...

- Hehe-he! - a generális a sarokban nevetett. Csorbának nem volt ínye szerint a fölvilágosítás:

- Jól van, no! Most elmehet kend, de a tiszteletlen viselkedésért ötven pengő forintokat fizet kend az ispotályi szegényeknek.

- Hogy kendet tisztessigre taníthattam, szívesen fizetek a szegínyeknek, - bólintott a civis, - ám, most nem hoztam magammal pízt!...

- No, nem éppen azért!... Hisz' le is ülhetné kend! Mégis sok pénz az ilyen embernek.

- Az én pízem bánja azt! - foghegyelte Kádár úr, - hát ne fájjon az kendnek!

A generális elnevette magát. Csorba polgármester kipirult arccal fürkészte a különös embert.

Midőn Kádár kiment, Csorba a generálishoz fordult. Magyar ember volt a generális.

- Generális úr, nézze csak a címerüket, - Csorba egy faliképre mutatott, - bárány is foglaltatik benne. Apostoli keresztes zászlóval áll a nyitott biblián. Hanem a büszke pálma, ragyogó égitűz és sasformáju madár is a bárány mellett ékeskedik... Hé, - becsöngette a huszárt, - kéretem, hívjátok Szőllőssy főkapitányt.

A főkapitány jött és a különös panaszt hallván, megmagyarázta Csorbának:

- Nem a ruha teszi az embert, uram. Legalább itt Debrecenben - nem!... A kollégiumot is kijárta ez a Kádár. Tán még máiglan is tud zsidóul. És vagyonával, mint tekintélyével éppen Kádár postamester egyike az első debreceni polgárembereknek.

- No, nem néztem ki belőle, - Csorba őszintén beismerte, - node, majd jobban a szeme közé nézek.

Kádár István, a debreceni postamester, másnap délelőtt korán beállított a polgármester előszobájába. Ugyancsak a kenőcsös ruhája volt rajta, hanem a hóna alatt két vasalt ládikát szorongatott és mellén is dudorodott az ólomgombos bekecs.

- Erre, erre nemzetes uram! - Kádár István előtt a huszár maga nyitotta ki a szárnyas ajtót.

- Megköszönöm szípen a nagyságos úrnak hozzám való jóságát, de nem is vagyok én erre érdemes.

- Hejnye, - Kádár elmosolyodott, gúnyosan tekintett a piros bársonypamlagra, meg a saját kenőcsös, sáros bőrnadrágjára, - nagyságos uram, kírem! Még be találom piszkolni ezt az izét... Különben is a fizetsig erányában jöttem.

- Nem addig van az nagyságos uram. Szavát ne felejtse, maga tetszett mondani, nem kis pinz ez...

- Nekem is! - Kádár az asztalon elsőbb a két ládikát nyitotta föl. Az egyik láda körmöci sárga arannyal, a másik újveretü ezüst tallérral volt színültig.

- A pízzel nem szoktam terefálni, nagyságos uram, - Kádár a bekecs belsőzsebéből is előhúzott egy hatalmas bőrerszényt, az meg ropogós német bankóval volt tele, százasokkal, ezresekkel. - Tán csak kifutja?...

- Nem illenék az olyasmi én hozzám, nagyságos uram! Én csak a rígi öregekkel tartok: - adós fizess! - Kádár nemzetes úr az ötven darab ezüst forint bírságpénzhez még másik ötven darabot olvasott le aranyban... Ezt az ijszaka fiadzotta a szegínyeknek, - magyarázta az öreg polgár. És mikor távozott, a hatalmas büszke polgármester hajadonfővel kísérte ki a városház folyosójáig a darócszűrös öreget. Megösmerték egymást.

A különféle országútszéli csárdák, csapszékek, korcsmák fölött messze kiemelkedik hírével, nevével, tekintélyével a hortobágyi vendégfogadó. Míg a rongyos csárdákban sok emberéletet kioltogattak a kapcabetyárok, addig a hortobágyi nagy vendégfogadóban legföljebb virtuskodásból lékelték meg egymás fejét a kapatos pásztorok, mert ebben a hatalmas tömegü pusztai fogadóban a nemes debreceni tanács által különösen megválasztott, mocsoktalan életü férfiak voltak mindig a vendéglősök. A hortobágyi fogadó vendégszobájában nyugodtan hajthatta fejét alvásra bármely pénzes utas. Debrecen város becsületes, bizodalmas fogadós gazdái inkább megőrizték, mintha zsandárok strázsáltak volna az ajtóján. Kapcabetyárnak nem volt a hortobágyi fogadóban maradása, magok a rendes betyárok is csupán fizetővendég-számba mentek itt. Rémes cinkosságoknak szinhelye soha nem volt a Petőfi Sándortól megénekelt hortobágyi fogadó. Szükség is volt rá, hogy jó hírét féltékenyen megőrizzék ennek a nevezetes helynek, hiszen jelentős országút kanyargott keresztül a hortobágyi lábas kőhídon. Bécsi és budapesti nagykereskedők ezen az országúton szállították különféle portékáikat a Felső-Tiszavidék és Erdély nagyobb városainak a vásárjaira. Jó félszázad évvel ezelőtt még hét tágas, nagy vendégszoba fogadta itt az elkésett vagy fölakadt utasokat a fogadós magánhelyiségein, az ivóházak termein kívül. A híres Kátai uram vendéglőssége idején "érópai" hírü bálok estek itt egy-egy sikerült debreceni téli vásár után. A hazafelé húzódó külföldi kereskedőknek Kátai uram rendezte ezeket a hortobágyi bálokat. Kátai uram gondoskodott a táncosnőkről is. Akkortájt is négy országos vásárja volt Debrecennek. Igazi világsokadalom volt egy-egy ilyen debreceni vásár, mindig négy-négy hétig tartott egy-egy nagyszabadság. Némelykor a szeszélyes áprilisban, az úgynevezett Szentgyörgynapi-vásár kellemetlen meglepetéseket zúdított az országúton járó külföldi kalmárokra. Az úgynevezett "zőldár" ilyenkor szaladt keresztül a hajdu- és a kún-rónákon. A mármarosi hegyekről rohamosan megolvadt hólé annyira telezúdította a Tisza kanyargós medrét, hogy a tengervíz kitört és hullámaival mérföldekre elborította a zöld mezőket. Nemcsak a hortobágyi pusztán, hanem messze területeken fönnakadt a közlekedés. Előfordult ilyenkor bizony az is, hogy a vásárokra igyekvő kalmárok napokig a Kátai uram vendégszeretetére szorultak.

Nemesszármazásu ember volt Kátai nemzetes uram. Büszkén vallotta magát böszörményi "hajduhazafinak". A hortobágyi vendéglősségből nem űzött kenyérkeresetet. A főjövedelme a fogadóhoz tartozó tagon a gazdálkodás és jószágtartás volt. A vendéglősséget olyan nemesebb szórakozásnak élvezte. Szórakoztatta, mint házigazda örült is a vendégjárásnak. Már az nagy megtiszteltetés volt részéről, midőn a vendégnek maga vitt ki egy-egy üveg bort. Azzal tartotta nemzetes Kátai uram:

- Nem vagyok én szolga, hanem gazda. Tartok én szolgát eleget mind a két nembül. Azoknak parancsolgasson az, aki fizetni köteles... És soha senkivel nem is csinált számadást Kátai uram, hanem a szeme ott volt a számadója kezén. Kátai uram a csalást a leggaládabb bűnnek bélyegezte, az volt a szavajárása: - az én nemesi becsületem van ehhez a vendiglőhöz kötve, ezt az egyet szentnek tartom kálvinista ember lítemre is...

Áprilisi enyhe szelek játszadoztak a zöld himes pusztán. Az aranysárga fejü kikericsvirág szinte kacagott a napfényben. Tiszafüred felől hosszu kocsikaraván húzódott a hortobágyi vendéglő felé. Lehetett együtt negyven kocsi. Minden kocsi elé négy jó ló volt akasztva. Különféle portékával voltak megrakva a kocsik. Több kocsin úri emberek is tanyáztak, négyen-öten együtt. Persze németül beszélgettek. Az országútszélről két pásztor botratámaszkodva nézte a lassu kocsisort. Mikor közelebb érkeztek, tisztességtudón megbillentették a karimás pásztorkalapot:

A kocsikon kucorgó urak is billentettek a sapkán, sőt az egyik, a legidősebb lelépett a kocsiról. Kezet fogott a pásztorokkal. Tört magyarsággal beszédbe elegyedett velük. Föltünt a németnek a zöld mezőn visítozva kóválygó tengernyi madár:

- Ezek uram lébucok, vagy ahogy az urak szokták mondani: bíbicek! - felelte az öregebbik pásztor.

- Azt majd megtudja az úr is reggel, - mondta a szűkszavu öreg pásztor, de a német nem firtatta tovább a dolgot. Szaladt a kocsija után. Nevetve beszélte el a cimboráinak, hogy micsoda érthetetlen dolgokat beszélt az a pusztai vad magyar.

A kalmárkaraván késő este érkezett a hortobágyi vendéglőhöz, még a németeknek is föltünt, hogy ilyen vásárjárás idején micsoda elhagyott volt a fogadó környéke. Mint máskor, az állást nem táborozták körül kocsik, sőt egyetlen vásáros kocsi sem volt látható. Kátai uram a széles tornácról boszusan nézte az érkező karavánt. Megvakarta göndör fejét. Durcásan szólt oda bizodalmas belső szolgájának:

- No, Sándor, ezeket most az ördög hozta ide. Ezek ugyan most megtanyáznak itt legalább egy hétig.

Az első kocsin négy úr üldögélt. Hamarosan lepattant a fiatalabbik, aki magyarul is rendesen beszélt:

- Adj' Isten jóestét Kátai urambátyám! Háláh! szerencsésen ideérkeztünk. Hogy van kigyelmed?

- Én, én?... Én csak jól vagyok, - adta foghegyről Kátai, - dehogy tik, öcsém, mint lesztek, mán azt is tudom.

- Nem mást mondok, mint hogy innét mán a kadarcsi-csárdáig se' mehetnek el az urak; sőt talán mán visszafelé sem mehetnek, mert estendet a bíbicek már arrúl is eltakarodtak.

- Wasz szágt er, píbic? - a bíbic szóra az öregebbik német előlépett, - én hallani már a píbicet!... - németül elbeszélte a többinek, hogy már az országútszélen mit mondtak neki a pásztorok! Kátai uram, ki sok ideig odaszolgált a Simonyi huszároknál, értett németül és a "píbices" emberre mordult:

- Uram, kár volt kinevetni azt a pásztort! Amikor azt mondta, hogy a bíbic-járásbúl még baj lesz, nem kellett vóna üket mindjárt fakípnél hagyni! Akkor megmagyarázta vóna, hogy ez a bibicjárás az árvízveszedelmet jelenti. Megmondta vóna azt is, ha az urak Debrecenbe akarnak eljutni, az árvíz miatt legjobb lesz mindjárt Nagyivány felé visszafordulni. Onnét talán még Karcagnak eljuthattak volna Debrecenbe? Most már azonban minden kísőn. Az urak legalább nyolc-tíz napra iderekedtek. Node sebaj uraim! Enni-inni valónk kerül bőven a kocsisoknak is. A lovak se látnak szüksíget. A hét vendígszoba is mind üres...

A német kalmárok meglepetése elképzelhető, midőn a nagy haszonhajtó debreceni vásár helyett cókmókostól így a pusztai fogadóba szorultak. Nemcsak a vásári nyereség veszett el rájuk, a fogadó téres szigetjét félelmetesen zúgta körül az árvíz... A megrőkönyödött fővárosi embereket némileg mégis megvígasztalta a pusztai fogadós gazdag ellátása, mert enni-inni csakugyan volt bőven, sőt Kátai uram csónakokon a nádudvari nemes urak cigánybandáját is kihozatta. Kitanult cigányok voltak azok. Tudtak azok "tájcsot" is muzsikálni. Muzsikaszó mellett mégis csak hamarébb eltelt az a tíz-tizenkét nap, mire a zöldár dandárja letakarodott a meghunyászkodó Tiszába, a mélyebb tófenekekre. Ámde lezajlottak a debreceni nagyszabadság legforgalmasabb napjai is. A Hortobágy vidékén csupán a sártenger maradt vissza. A portékával bizony innét se előre, se hátra nem lehetett mozdulni. A portékáknak ugyan adott rakhelyet Kátai uram a teremnyi szobában, hanem most már az ellátás költségei miatt is főtt a feje a bécsi kalmárságnak. A kocsisoknak is sok pénzt kellett kifizetniök, mert azok meg napszámra voltak fölfogadva. Főtt tehát a feje a kalmárságnak, hogy imhol vásárt sem láttak, mégis rájuk szakadt a sok kontó.

- Mi lesz most? - aggodalmaskodtak magukban. A tizenkettedik napon bizony gondterhesen környékezte meg a négy bécsi főember Kátai nemzetes urat.

- Kátai bátyám uram, - kezdette az egyik kalmár, aki jobban beszélt magyarul, - mi most már elmegyünk, tehát számolja össze a költségeinket, hadd fizetünk.

- Jól van öcsém, - felelte a hortobágyi fogadós, - ülj le! Hamar kíszen leszünk! Hej, Sári! Hívd be csak Sándort, kírjed be a felesigemet is!... - Aszerint történt. Jött a Sándor, megjelent a nemzetes asszony. - Sándor, - mondotta Kátai, - mit gondolsz, ezek a vendigurak mennyi bort ihattak meg? Csupán a summáját számítcsd annyival, amennyibe magunknak került a bor meg a pálinka. Hanem vigyázz fiam, meg ne billenjen a tollad, mert itt a magyar vendigszeretetről, magyar becsületről van szó, - majd az asszonyhoz fordult Kátai, - te pedig lelkem párom úgyis tudod, hogy miket ettek...

- Értelek ides uram, úgy lészen! - szólt Kátainé nagyasszony. - Megtörtént a számvetés. A németek elámultan fogadták. Tizedrésze sem volt, mint amennyire magoktól számítottak. A négy német főkalmár hálálkodva kereste Kátait. Azonban Kátai uram nem volt sehol, valahová megszökött a pusztába. Kátainé nemzetes asszony meg csak annyit mondott a németeknek: - Uraim, ahogy egy az Isten az égben, egy parancsolója van a hortobágyi vendíglőnek is, ez Kátai uram. Nekem tehát ne hálálkodjanak az urak. Én rám nem tartozik semmi sem. Isten hordozza békivel az urakat. Jövő vásárkor több szerencsével járjanak...

Téglás, ez a református szép magyar község, a hajduk fekete földjéről, mint kapu nyilik a rozskalászos szőke Nyirségre. Ottan sok locsogós zöld rétség lappang a hajlásokban. Valamikor a Bárczy uraké volt Téglás. A részbirtokos bökönyi Bekk Pál, híres királyi földkóstoló, egy Bárczy kisasszony kezével szerezte meg Téglást. Máskülönben is szerencsésen húzta a láncot Bekk Pál, kilencvenkilenc falut mérsikélt össze - magának. Degenfeld grófék Bekk Pál Paula lányával örökölték a nábobi vagyont, amelyből később - leányágon - hatalmas uradalmak származtak még a herceg Odescalchi, gróf Károlyi, báró Podmaniczky és Kálmán úr fajta Tisza családoknak is.

Tölgyerdő vidékes jótermő föld Téglás határa. Az ősi parkban karcsu fehér lányokként hajlonganak az édes nedvektől rügyező nyirfák. Még bökönyi Bekk Pál ültette a park fáit. A zsalugáteres öreg kastélyt bökönyi Bekk Pál rakatta magasra és fiatal feleségének azzal is kedveskedett, hogy az 1800-as évek elején valóságos nagy toronyórát állított be a kastély-toronyba. Nyirségen, Hajduságon nagy híre szaladt a téglási uraság órájának. Akkor leginkább a napóra divatozott az elsőbb községházak és kuriák falán. Zsebbéli vagy alabástrom talpas órája ritka uraságnak került. A családok különösebben végrendelkeztek az óra felől. A földnépe nem ismerte az órát. A robotos paraszt és a pásztorok a nap állása, csillagok járása után véleményezték az időt. Bezzeg büszkélkedtek a téglási magyarok az urasági kastély órájával, amely nap, mint éjszaka hiven kongatta az órákat a falu népének. Csodaszámba nézték ezt az órát. Nemcsak a bökönyi jámbor oroszok zarándokoltak el az órához, a rátarti gazdag hadházi hajduk hadnagya is befogatta a város csótáros négy lovát, sőt a rácfehértói kuriális nemes urak sem átalták kíváncsiságukat. Lászlóék, a Csajkosok, Kálmánczheyek, Mezössyék, Pélyek, Szunyoghok, Leszkayak öreg és fiatal dámáikkal batárokon, homokfutó kocsin hajtattak a téglási kastély toronyórájának látására.

A téglásiaknak hizelgett ez a hírnév. Eleinte nagyra voltak a kastélyórával. Később gondolkozóba estek. Föltámadt a titkos irigységük. A magyar hiúság furdalta az oldalukat. Telebeszélték a papjuk fülét:

- Mit ír minékünk ez az óra! Ha nem a mi szíp tornyunkat ikesíti ez a híres óra...

- Ó, ti balgák, - a tiszteletes úr váltig magyarázta, - pénzetekbe sem került, a kastély tornyából is hallhatjátok a hangját, ütését.

- Mit ír az minékünk! Ha csupaszon mereszkedik a falunk tornya. Mi nemcsak hallani, de látni is akarjuk az órát, - nyüglelték a téglásiak. Hiába beszélt az okos papjuk. Bökönyi Bekk Pál úrhoz fordultak a téglásiak és a község nagyjövedelmü szárazmalmáért elcserélték az órát. Az 1852-ik esztendő telén sem volt már fiatal ez az óra, amikor Simon frátert, a nyirbátori minorita kolostor öles nagy, fekete reverendás kolduló barátját Téglásra szorította az itéletidő. Karácsonyi ünneplés után Ujvárosról Böszörményen át Bátorba, hazafelé kocsizott a barát. Útközben szakadt rá a keményszemü hóesés. A förgeteges hóviharban hálálkozott a barát, midőn Téglást elérte. Sem a befujt utcán, sem az udvarokon nem mutatkozott élő teremtés. A kutyák a szalmalyukba huzódtak. Az emberek a kemencénél melengetőztek. Simon fráter észrevétlenül jutott be a kálvinista templomhoz. Birkabőr sipkája alól fázósan pislogott a barát. Tégláson soha nem volt vendégfogadó és mivel szükségből a fekete varjak is társulnak a tarka varjuval, a bátori fekete barát szintén úgy okoskodott, hogy a csúf időben a kálvinista papnál keres enyhelyet. A templomnál könnyen fölismerte a paplakot. Még kutya sem vakkantott rá, amikor kinyitotta a kaput. Az ólban három vadasszőrü borzas marha didergett. Az öregebbik tehén barátságosan pislantott a váratlan vendégekre. Megértették tehénésszel, hogy a vendéglovakkal együtt hamarább bemelegítik az istállót.

Simon fráter a lovak elhelyezése után a szegényes külsejü paplakhoz indult. A téglási toronyóra délutáni egyet jelzett. Simon följebb húzta a reverendát. A tornácajtó küszöbén letoporogta a havat, ám a csizmakopogásra sem jelentkeztek a pitvarból. Simon tájékozatlanul révedezett az enyhős pitvarban. Valahonnét a hátsóbb szobából hallatszott egy erélyes női hang:

- Csendesen gyerekek! Az előszobában szaladgálni nem szabad, mert már lefeküdt az édesapátok. - Simon fráter, a vörösképü fekete barát ennél az ajtónál kopogtatott és mivel élesfülü volt, jól hallotta a durcás női hangot: - ugyan kit hozott az ördög ebben a kutya időben?

- Igen, az vagyok! - s nem huzakodott, amidőn Simon megcsókolta a kezét. Az éhes barátnak izlett a kézcsók, a puha női kacsón megérezte a fokhagymás pecsenye szagát.

- Én meg az a szerencsétlen vagy talán - szerencsés koldulóbarát vagyok, akit a kutyaidő Téglásra szorított. Szépen kérem a nagytiszteletü asszonyt, amíg csendesedik az idő, türjenek meg az úri hajlékukban!

- Bocsásson meg a tisztelendő úr, azt hittem, hogy az uramat hivják beteghez. Mert az én uram szokásba hozta, hogy a halálravált betegeknek szép imádság és vigasztaló beszéd mellett úri szent vacsorával is szolgál.

- Ebéd után egy kicsit mindig delel az uram, - magyarázta a tiszteletes asszony, - de nemsokára felkél. Addig én helyettesítem. Isten hozta a tisztelendő urat. Ugy-e ebéd előtt van még?

Simon fráter ugyan tarisznyázott Böszörményben, de fiatal volt még s rámondta:

- Sebaj, tisztelendő uram. Van levesem is, fokhagymás pecsenyém is. Gyerünk a másik szobába... Itt vannak a könyvek, itt az ujság is, ameddig jövök, töltse az időt a tisztelendő úr.

- Jézus Máriám! Hol vagyok? - az ágy fölött két kép függött. A töviskoronás Jézust ábrázolta az egyik kép, hét tőrrel szívében Máriát mutatta a másik. Simon keresztet vetett és a kedves meglepődéstől mélyen imádkozott. Jó idő multával erős kéznyomintásra tekintett föl. Alacsony termetü, pirosképü, lehetős kövér úr állott a fráter háta mögött.

- Isten hozott barát! Mert noha az idő szorított ide, ez is az Úr akaratja... Hosszabb idő óta néztelek, ám oly buzgón imádkoztál, hogy nem mertelek háborgatni. Persze, református papnál, csodálkozol ezen a két képen?

- Hát ezt a másik két képet ösmered-e? - A tiszteletes a másik ágy felé mutatott.

- Én úgy gondolkozom, ahová tiszteletből kifüggesztem a Luther képét, ott a Megváltó képe sem bálványimádás... Különben is egy jótevőmtől a halálos ágyán örököltem ezt a képet.

Simon nem nyilatkozhatott az érdekes önvallomásra, már jött a tiszteletes asszony a tízéves lánykájával. Hozták a terítéket, meleg levest és az ingerletes fokhagymás pecsenyét.

A nagytiszteletü úr a pohárszékből egy orros bort és két talpas poharat állított az asztalra:

- Én meg Kovács József, téglási református lelkipásztor vagyok. Simon Mátyás barátom, Isten hozott! Egyél!... Iszunk mind a ketten. Jó, hogy itt vagy. Ebben a kutyaidőben eltöltjük az estét is... Te meg, kedves párom, megállj csak!

- Dehogy is van, - mosolygott a papné, - a konyhában melegszik. Ételt és meleg ital bort adtam neki.

A gondos Simon fráter mégis fölállott, kiment a lovak után. Odakint valami gyenge, beteges hangu óraütések verődtek a fülébe. A toronyra nézett. Három órát mutatott a téglási toronyóra s mikor a szobába visszatért, tréfásan megemlítette a barát:

- Kedves nagytiszteletü uram, ebben a csunya időben nagyon elrekedt az órájuk, alig hallani az ütését.

- Hagyd el! Ne említsd öcsém. Még megüt a guta... A múlt héten megállott ez a vén szerszám és ezek a jóemberek Debrecenből hozattak valami fusermestert. Órásnak mondotta magát. Három napig itt hizlalták. Igaz, hogy azóta jár az óránk. Ám, az is igaz, hogy a hangja nagyon rekedt.

- Annyi baj, nagytiszteletü uram! Csak közel jussak hozzá, majd megreparálom én a torkát.

- Canis mater! Te barát, te még ilyesmihez is értesz? Persze, hogy a mennykőbe ne értenél, hiszen a kolduló barátnak mindenhez kell érteni, - lelkendezett a nagytiszteletü úr s már kiáltotta a szolgálót, - hej, Zsuzsi! Híjd csak a harangozót.

Simon fráter a harangozóval fölment a toronyba. Körülnézte a drága masinát és hamarosan rájött az óra bajára; de mikor a paplakba visszatért, két juhászbundás gazdaember társaságában találta a nagytiszteletü urat.

- Bíró uram, kurátor uram, - a tiszteletes a rövid bemutató után áttért a dolog fordulójára, - no barát hogy leszünk?

- Rendbe jövünk, nagytiszteletü uram, - felelte Simon, - helyrehozom az órát, hanem elébb egy francia srófkulcsra volna szükségem?

- János, - az egyik bundás gazda rászólt a harangozóra, - nosza lóduljon kend Nyitu kovácshoz és hozza szaporán, amit a tisztelendő úr mondott...

Simon frátert, midőn a francia srófkulcs előkerült, az egész társaság fölkísérte a toronyba. Az óraütő kalapácsnál rejtőzött a baj. Az emeltyünek a kalapácsot mozgató ága kurta volt. Simon lesrófolta a nyeles kalapácsot s megindult Nyitu cigányhoz. A fekete reverenda látására elkurjantotta magát a cigány:

- Anyjukom! Gyerekek, hé! - Nyitu mester keresztet vetett és a barát lecsüngő olvasókeresztjét kitörő örömmel csókolta meg, majd a feleségével és az öt purdéval csókolgatni kezdették a kezét is a barátnak, - jaj, drága főtisztelendő uram, katolikusok vagyunk mink is. Az én gyermekeim nem írtek még ilyen szerencsét ebben a füstös műhelyben.

- Jól van no, jól van báránykáim, - Simon barackot nyomott a nagyobbik rajkó fejére, - mester uram mondok, most meg maga adja ide nekem a bőrkötőjét.

A cigány gyanakvólag sandított a barátra, hanem azért lekapcsolta a bőrkötőt. Simonnak illett a kötő és elsőbb az órakalapácsot ütötte le a nyeléről, majd a lomok közül a nyélhez illő vasat választott ki. A kohótűzbe nyomta a vasakat s mikor kellőképpen olvadásig hevültek, a harapóval az üllőn egymáshoz illesztette a két vasat.

- Trauf! - mondta a barát. Nyitu mester ügyesen rávert a zizergő vasakra. Szépen összeforradt a két vasdarab. Ahogy kimérte, ugyanolyan hosszúra toldotta ki a kalapács nyelét, amelyet már játszva forrasztott a kalapácsba a barát, miközben a kovács a nagytiszteletü úrral sugdosott. Simon nem ügyelt rájuk, hanem amikor köszönettel visszaadta a bőrkötőt, csodálkozva tapasztalta, hogy Nyitu milyen alázatosan csókolta meg a kezét. Süvegét is leemelte a cigány.

- Drága, jó főtisztelendő uram, ha meg nem sérteném, kérdeznék a szent atyámtul valamit?

- Ugyan mondja meg nékem azt a főtisztelendő úr, hogy a felsíges római pápa üszentséginek hány kocsija, hány hámos és igás lova van? És hány pappal dolgozik a főtisztelendő úratyám a műhelyben?

- Csókolom a kezit-lábát a főtisztelendő úrnak, már hogyne kérdezném, amikor tudom, hogy a római pápa üszentséginek a főtisztelendő úr a fűkovácsmestere?

- Nyitu uram, a nagytiszteletü úr tréfált magával, mert én nyirbátori barát vagyok...

Mindnyájan nevették a cigányt. Nyitu félrerántotta a száját, de mindjárt föltalálta magát, csúfondárosan fordult a téglási paphoz:

- Nevethet a tiszteletes úr! A mi papjaink nem olyan ilhetetlenek, mint maga...

- Nono, Nyitu! Hát mit tud a tiszteletes úr? Még egy tengeri szurkálót se tudna csinálni.

- Azirt gazd'uram, mert ha az Isten ide nem vezérli ezt a tisztelendő barát urat, most szígyenszemre egiszen elrekedt vólna az a híres toronyóránk.

Nyitu kivicsorította a fehér fogát. A társaság - a baráttal - nevetve huzódott föl a toronyba. Akkor kerekedett igazi nagy öröm Tégláson, amikor Simon fráter helyresrófolta a kitoldozott órakalapácsot és a kalapács újból zúgva-búgva, zengedezve, tisztán, teljes erővel kongatta az órákat. Simon fráter sem úszta meg tisztán az óraigazítást. Nagy áldomást tartottak a faluházán. Másnapra kitisztult az idő és mikor kocsira ült a barát, a téglási kálvinisták toronyórája tele torokkal verte ki Simonnak a felejthetetlen kedves búcsúszót, a nagy érzéseket, hogy a magyar értse meg, szeresse egymást.

A szentek nem mindig hordanak aranyos sugárkoszorút fejük körül. Többször fonják tüskéből a koszorújukat. Porfelhős az életútjok. A Hortobágyról is került ki egy ilyen szent ember. Csontos János volt az ő becsületes neve. A szent legendák könyvében hiába kereskednénk utána. Nem jegyezték föl a Csontos János nevét. Juhász ember volt János. Juhász ember volt Jánosnak az apja, nagyapja is. Az országhódító magyarokig fölmenőleg juhász emberek voltak minden névtelen ősei. És a pápista felekezethez tartozott János. A Hortobággyal szomszédos Nagyivány községben lakozik ilyen felekezetü pásztornépség, amely a papbért báránykákban, malacokban szokta fizetni. Node, az iványi főur ismeri az ő hiveit. Papbér-fizetéskor sem fogát, sem passzusát nem nézi az ajándékmarhának. Igaz ugyan, mint zöld dió, üdék és kövérek azok a bárányok. Csontos János bárányai mégis a legszebbek voltak a Hortobágyon. A rühtől sohsem sinylett a János falkája. A legbalzsamosabb legelőt keresgette ki János. Tavaszkor az éjszakát is meglopta nyájáért. Jánostól nem voltak biztonságban a vetések bokrodzó hajtásai sem. Térült-fordult a falkával s tavaszi hajnalonkint, mint ereszkedő köd lepte meg a vetést a Hortobágy árkán túl.

A Hortobágyon mégis szent embernek tartották Csontos Jánost. Soha nem hallottak tőle káromló szót. Utálta a káromkodókat. És az is ráillett, hogy a szentnek is maga felé hajlik a keze, mert Csontos Jánosnál megrögzöttebb birkatolvaj nem került a széles Hortobágyon. Barcza Daninak, a komiszárosnak, több gondot okozott János, mint száz más huncut juhász.

Virágvasárnap hetében is mi történt? Az ujvárosi kis Klein Móric juhászától százhetven darab birkát kötöttek el egyetlen éjszaka. Szőröstől-bőröstül nyomokveszett a birkáknak. Barcza Dani a hortobágyi csárda úri ivószobájában beszélte a birkasort Dely Mátyás állatorvosnak:

- Mondom, ha mondom komám, nem más a tolvaj, mint ez az istenes Csontos Jankó juhász.

- A jó multkoriban a Klein juhászát is megfeddette, mikor káromkodott a juhász. A bacsó maga vallja, tanuk is állítják, hogy Csontos rászólt: - Mihály, Mihály, ne káromkodj oly galádul. Meglásd, egyszer nagyon megver az Isten... És ime, most egyszerre százhetven darab juhát hajtották el a bacsónak.

- Ha Csontos János tényleg feddette a juhászt a káromkodások miatt, akkor része lehet a tolvajlásban, mert erről a kegyes szokásáról híres a Hortobágyon. A káromkodós száju pásztorok nyájából szokott dézsmát szedni.

Barcza Dani komiszáros rettegett csontos öklével mérgesen csapott az asztalra:

- Ilyen veszedelmes birkatolvaj nincsen az egisz Hortobágyon. Tudjuk, hogy ü lopta el a birkát, de sohsem vagyok kípes rábizonyítani. Már cafatokra korbácsoltattam a testét. A multkor a csikorgó télen a kútágashoz köttettem ki mezítelenül. Azután szalmatukarcsokkal fonattam körül a hitvány öreg testét és úgy hordattam rá cseberrel a vizet. Az omló víz jégcsapokban fagyott a testére font tukarcsokra. Már se' holt, se' eleven nem volt a hitvány emberke, mégsem vallott egy szót sem, csupán a bús, szomoru szemét szegezte rám, hogy végül én sajnáltam meg... Próbáltam szép szóval is. Az sem fogott rajta. Beszélhetne, komám, a fejével, mert én most kiverem a lelkit.

- Megpróbálkozom vele, - szólt Dely Mátyás és átment a köznép fogadójába. A kecskelábu asztal végén gubbasztott egy hosszuhaju öreg juhász. A pandurok a kármentőnél a fogadósnéval locsogtak. A juhász könyökre támaszkodva nézett maga elé. Úgynevezett süvöltős nyaku kis üvegben pálinka állott előtte. - Hej, János, hát maga már megint itt van?

- Ügyelt volna rájuk a számadójuk, hisz' úgyis elég szájas istenkáromló ember.

- Arrul én nem tehetek, uram! Nagy a Hortobágy. Minden birkának nem lehetek én az őriző pásztora.

- Ilyen vén ember létére, miért hogy is vereti, tömlöcölteti kend magát?

- Én csak gyarló ember vagyok, uram! Az Úr Jézus Krisztus még többet szenvedett.

- Bizony magába térhetne már kend is, - az orvos belátta, hogy nincs mit beszélni a vén juhásszal s visszament a komiszárushoz.

- Azt mondta, hogy a Klein juháért nem tartozik számadással, s ha már szenvedni kell, elszenvedi ezt is. Hiszen az Úr Jézus Krisztus még többet szenvedett.

- Mondtam, ugy-i mondtam, hogy kifog rajtam ez a vén birkatolvaj. Node, azt a keserves Ponciusát, - fölcsattant a komiszáros hangja.

- Majd mást mondok én komámnak, - Dely Mátyás halkított hangon sugdosni kezdett a komiszárossal. Mindinkább földerült a komiszáros komor, fekete arca.

- A többit meg majd a böszörményi plébános úrral beszéljék meg komámék, - fejezte be mondókáját az állatorvos. És a pandurok ló előtt kísérték Böszörménybe Csontos Jánost. A hajdu-kerületi háznál ott volt akkor a nagy tömlöc. Virághét hétfőjén csukták be Csontost. Elmúlt hétfő, kedd, szerda, csütörtök is, a juhász még csak színét sem látta a szigoru komiszárusnak. Virágpénteken csikordult a vasajtó. A tömlöctartó dugta be a fejét:

- Gyerünk, - sóhajtva tápászkodott föl a vén juhász a priccsről. Eszébe jutott, hogy Barcza Dani ostorának minő rézből van a csapója. Ám, szinte még inkább meglepte, szíven ütötte az a szelídség, amellyel a komiszáros szólította Jánost:

- Ne mondja kend, hogy pogány vagyok! Mától fogvást mindennap kimehet kend a templomba. Hanem aztán estenként rendes időre visszajőjjön kend a tömlöcbe...

- Mi Urunk, a Jézus Krisztus áldja meg a tekintetes urat, - hálálkodott a vén juhász. Virágpénteket, virágszombatot a templomban töltötte a juhász. Virágvasárnapján a tisztelendő meg is szólította a juhászt:

- Derék ember kelmed, hogy olyan messziről betöri magát az Úr malasztját élvezni.

- A tömlöcből járok én ide a komiszárus úr engedelmivel, - magyarázta pironkodón az öreg.

- Eljön kend a lakásomra, ott elbeszélhet mindeneket... - A plébánián sokáig eltartott a Csontos János gyónása. Újabb és újabb tolvajságokat sorolt föl az öreg juhász. Nem százával, hanem ezrével duródtak elő a lopott birkák a vén juhász hit alatt föltárt emlékezetéből. A plébános mind szomorodottabban csóválta fejét:

- Pedig én nem érzem magamat bűnösnek, - felelte határozottsággal a juhász.

- Mert engemet az Úr rendelt ki a Hortobágyra, - folytatta a juhász, - hogy büntessem meg a káromkodókat. Nem is loptam én juhot, disznót mástól, mint a nagyon mocskos száju pásztoroktól.

- János, János, azért mégis rút bűn a lopás. Igaz, hogy galád bűn a káromkodás is, hanem azért az Úr a büntetést mégsem bizza az olyan gyarló emberre, mint kelmed is.

- Meg amiket loptam, azokból sem kerestem a magam hasznát soha. A lopott birkák árát a szeginység között osztogattam szét.

- Mégis csak lopás volt az, János barátom, - a plébánosnak a meghatottságtól szelidebben hangzott minden szava, - sajnálom, János, én magát nem oldozhatom föl.

- Ha megfogadja, János barátom, hogy a mocskos szájuak büntetésére sem lop többször birkát?

A vén ember keserveset sóhajtott, de azután fölemelte fejét, határozottan csengett a hangja.

- Én pedig föloldozlak tégedet, szegény eltévelyedett bünös testvérem, - a pap meghatottan fogott az imádságába.

A vén ember egész megkönnyülten tért vissza a tömlöcbe és mindjárt jelentette magát a komiszárosnál.

- Meghallgatom János bácsit, - a szigoru komiszáros szokatlanul nyájasan pillantott a juhászra.

- Hát egyszer, - a vén juhász belekezdett titokzatos élettörténetébe. Évek hosszu soráról mind nagyobb és nagyobb falkába verődtek össze a lopott juhok, némelykor disznók is röfögtek az éjszakákból, - el-elhunyorított a vén ember, - hisz ismeri a tekintetes úr is a kondások mocskos száját...

- Hanem lovat egyszernél többet nem loptam. Rútul káromkodott a paphalmi csikós. Azt intettem meg egyszer. Attul loptam el két lovat. Bele is fulladt az egyik a Hortobágy-vízébe. Majd hogy magam is a hinárosba vesztem.

- Jól mondja a tekintetes úr. Hanem ezek után még volna két kérisem a komiszárus úrhoz.

- A másik az. Hogy több szeginy kisgazdát és juhászt is fölsoroltam én itt, akikkel birkavásárt csináltam... Ezeket ne tessik jegyzisbe venni. Ezekre a nagycsaládu emberekre ráfért az a kis segítsig. Bezzeg a Nyalkabolha csárdásék sokat nyerekedtek a lopott birkákon, nösztökéltek is a tolvajságra, tekintetes uram, inkább ezeket tessik jegyzisbe venni... - Csontos János juhász évek múltán szabadult ki a tömlöcből. Elmondhatta: - "ha loptam is, megszenvedtem irte." Nagyon öreg, nagyon összetört ember volt már akkor a juhász.

- Én már többé juhász nem leszek, - mondotta Dely Mátyásnak, - itt maradok a tekintetes úrnál... - És ott is maradt a vén birkatolvaj. Az állatorvos minden vagyonára hűségesen vigyázott. Csupán nagykalapu Tóth Gergellyel, az állatorvos fiatal kondásbojtárjával nem volt kibékülve. Folyton és igen galádul szitkozódott ez a kondás, bár Csontos János többször feddette, sőt Dely Mátyásnak is többször panaszlotta az öreg János:

- Csak a böszörminyi tisztelendő úrnak ne fogadtam volna meg, ezt a Gergely fiút majd leszokatnám a káromkodásrul...

Száraz, fekete tél következett. Dely Mátyás, a hortobágyi állatorvos, akkor még a feleségével rendszerint Debrecenben telelt. Az öreg Jánosékat a kocsival Debrecenből küldötte ki a hortobágyi tanyára szénáért.

- Ne hajtsák meg kendtek a lovakat, - mondotta az állatorvos, - menet s jövet meghálhatnak kendtek a Hortobágy-szélen, a Ménes komám álomzugi tanyáján...

Az emberek meg is háltak a Ménes-tanyán. Negyednap múltán térültek Debrecenbe a szénával.

- Egy kis kavarodás volt a tanyán, - magyarázta Csontos János, - azirt kistünk meg.

- Gergely öcsémet riasztották meg. Mikor mink az álomzugi tanyán ijszakáztunk, Gergely öcsémtül elhajtottak vagy hat süldőt.

- Osztán mink addig bőjtöltünk, addig imádkoztunk Gergellyel, hogy mikor Gergely azt is megfogadta nékem, miszerint többé nem káromkodik, harmadik íjszakán a süldőket visszahozták az - angyalok...

Dely Mátyás vidám, éles tekintetével a szemébe csippentett a hunyorgató öregnek:

Tavaszi szegődéskor nagykalapu Tóth Gergely, a kondás, más gazdához állott el... Jó tíz esztendő múltával éppen vásárt tartottak a Hortobágyon. Dely Mátyás a csárda elől nézte a fölhajtást, mikor egy Kossuth-szakállas szép szál barna kondás ember került elébe. Derék csapat malacot hajtott a kondás másodmagával. Dely Mátyás előtt megállott, kalapját leemelte és kezet is csókolt az öles termetü hortobágyi patriárkának:

- Mán hogyne ösmernélek meg, fiam Tóth Gergely... Hát ez a derék csapat malac kié?

- Meg az! Az iványi temetőben nyugszik... Te Gergő, vagy tán még ma is azt hiszed, hogy akkor éjszaka az angyalok hajtották vissza azokat az ellopott süldőket?

- Nem hiszem én, tekintetes uram, - a kondás elmosolyodott, - azóta sokat gondolkoztam én afelől. Meg András bácsitul, a kocsistul is hallottam egyet-mást. Hogy engemet megtérítsen, hogy engemet a rút káromkodásrul leszokasson, az öreg János bácsi az elnyűtt vin testivel képes volt íjszakákat fentölteni, íjszakákat gyalogolni; mert János bácsi lopta el és hajtotta vissza az atyjafiának a tanyájáról a süldőket, mikor már megtörtem és két nap, két íjszaka bőjtöltem, imádkoztam vele. És a kimerültségtől elnyomott az álom, akkor az a roskadt testű öreg ember hajnalra visszalopta a süldőket... Sokat elgondolkoztam én efelől, tekintetes uram! És annyira hatott rám ez a töredelem, hogy ezentúl szígyenltem vólna káromkodni. Sőt a korcsmát is elkerültem, mert ott leginkább káromkodnak az emberek. Bátorba, Mandel úrékhoz szegődtem el. Ott a Nyiren házasodtam meg. Rendes viselkedésemirt megbecsült az uraság. János bácsinak köszönhetem, hogy ma szíp felesigem, szíp gyermekem van. És hogy házam is van Debrecenben. Pár ezer forint heverő pinzem is került... Holtomig áldom János bácsit. A János bácsi megható példázása nélkül én is olyan szurtos, ríszeges, mocskosszáju zsivány kondás lettem volna, mint ezek a többiek...

Dely Mátyás megértő szeretettel szorított kezet a szép szál barna kondás emberrel... Virágszagu szél szaladt keresztül a Hortobágyon. Valahol a nagyiványi temetőben egy vén birkatolvaj süppedt sírján megrezdült a fehérvirágos bodzafa.

Kisdér István juhász, a jánosréti tanyán, kellemetlen hírt ujságolt gazdájának, nemzetes Daróczi István mezőbíró úrnak. A juhász kampósbotja végével pituszkálta a porondot. Zsíros kalapja alól sunyin pislogott.

A nemzetes úr gyönyörü szál hajduaggastyán volt, miközben hátiparipája kantárszárát Gábor kocsisnak dobta, szemközt fordult a juhászhoz.

- Hát izé... A virtályog megölte a szemők juhot. A múlt héten nyuztam meg. Már szikkadt is a bűre.

- Hát a virtályog ölte meg azt a szemők juhot? A virtályog? A nemzetes úr hiába fürkészte, a juhász nem zavarodott bele.

Pedig szüretre szántam... Takaros darab jószág volt. - Ez volt a búcsúztatója a ráncosnyaku szemők juhnak. Kisdér István juhászék mihamar felejtették a szemőköt. Más esetek torlódtak előtérbe. A Jánosrétről a pusztára hajtották a falkát. Fehér tanyák kéménye nem füstölgött ezen a pusztán. Az egyes kutak neve után emlegették a járásokat. Például: Bagazia-kút, Nyalakodó-kút, Samu-kút, Bekecs-kút járásai... Órák jártáig terjengettek ezek a járások, melyeknek termését a nemzetes mezőbíró úr nyolc-tíz lovasfelügyelővel s a pusztán vénhedt gyalogszeres csőszökkel oltalmazgatta. Némelykor az is megtörtént, hogy a szilaj legények porig verték az öreg gyalogszeres csőszt. Csupán a mezőbíró urat rettegték. Másodjára egyik sem kívánkozott elébe. Még a zálog hagyján. Hagyján a szigoru bírság is. A tömlöcben sem poshasztják örökidőkig a magyart. Hanem a nemzetes mezőbíró uram karikás ostora! Attól már nemcsak feslett, hanem szakadt is a kérges hajdubőr. A nemzetes urat a jajgatás sem érzékenyítette el. A legátalkodottabb mezei zsivány is meglapult a nemzetes mezőbíró úr előtt, midőn karikás ostorát lekanyarította. A többi tilosban csípett legénynek meg elegendő volt Nagykovács János tömlöctartó árvatölgyfa-pálcája is. Ez a rögtönitélkezés nem volt föllebbezhető.

- Rántsd le! Csapd föl! ilyen kurta volt a nemzetes mezőbíró úr itélete; node néhány legényével csakis így őrizhette meg a majdnem ötvenezer holdnyi határ drága termését. A tilosban lappangók sohasem voltak biztonságban, mert a büszketartásu hajdudaliát gyakortább paripája nyergében lepte meg az éjszakai harmat. Majd itt majd ott bukkant föl tüzes háti lován. Máskor könnyü kocsin hajtotta a pusztát. Még alig virradt. A kocsis bóbicskolt a bakon, még az öreg úr figyelmeztette az álmos kocsist:

- Hohó! Gábor fiam. Rövidebbre azt a gyeplőt. Arra jobbrébb tarts. Úgy nézem, valaminémü juhnyáj legelészget amodébb... - A kocsis előtt, a hajnali szürkületben, alig vált ki a lomhán mozgolódó nyáj; de a nemzetes úr már azt is fölismerni vélte, hogy tulajdon számadója legeltetget ottan. - Hé, Gábor fiam! Bizol-e magadban? Erős-e a karod?

A puli kutya csaholására juhászember tápászkodott föl a nyáj mellől. Kampós botjára támaszkodva vizsgálta a párák között lebegő kocsit. Ásítozott a boldogtalan.

- Nono, Gábor fiam. Elig lesz abból tizenkettő is. Gábor kocsis elmosolyodott. Még mindig nem ösmerte föl a juhászt. Azonban a juhszélnél annál inkább elsavanyodott cimborájának, Kisdér Pistának a látásán. Node Kisdér Pista is inkább szeretett volna a ráctöviskes nyomáson széledezni, midőn fülébe zúdult a nemzetes úr szava: - A tatár vigyen el! Gyere már közelebb, hé Pista! Vagy talán már gazdádat sem ösmered?

- Néked is, István! Persze néked már szabad az egisz világ. Néked sehol sem tilalmas a határ, hiszen te a mezőbíró úr cselédje vagy? Pista fiam, a tatár vigyen el! Mondsza, hát én mit csináljak? Gazdád? A szeginy mezőbíró!

- Most te csak hallgass. Én tettem be a garast. Mondsza! Hogy tartassak tilalmat, midőn mások azt látják, hogy még az én cselédjeim, a mezőbíró úr cselédjei is zsiványkodnak?

- Fiam, ez nem becsületes eljárás. Azért most csak annyit mondok néked, selyempuha itt ez a tilalmas pázsit, nosza, hasalj bele.

- Te pedig, Gábor fiam, az imént dicsérted a karodat. Látom, hajlós finom az ostornyeled is. Nosza, hegedülj vígig tizenkettőt István bátyádon... - Dér István juhász, Gábor legény is ösmerték a nemzetes urat. Tudták, hiába minden szabadkozás. Bár kelletlen, Dér Pista juhász a gyepre dobta bundáját. Gábor legény neki fohászkodott, ámde verejtékezett a homloka, midőn fölgondolta, hogy most micsoda jeles embert kell fölpálcáznia. Hiszen Dér Pistánál botosabb ember nem került a határban. Keserveset sóhajtott a szegény Gábor. Haj, jaj, hányszor veri majd még ezt vissza Dér Pista? Azért úgy számított Gábor, ha már muszáj ütni, kíméli a juhászt. A nemzetes úr nem is állhatta szó nélkül: - Ejnye, te Gábor! - Gábornak megborsódzott a háta. Marokra szorította a pálcát és bár ez a hetedik ütés fölért a többi hattal, a nemzetes úr bizalmát eljátszotta Gábor. Fiam, sohse' boszantsd az embert... No te, Pista! Azért is mutasd meg Gábornak, hogy az igazi hajdú-fattyu miként forgatja a pálcát... Kelj föl Pista. Dülj neki Gábor.

Gábor kocsis szomorodottan hasalt a fűbe. A juhász sem várta a további buzdítást. Ha nem szégyenli még talán sírva fakadt volna Gábor... Node a nemzetes úr Gábornak sem szánt hétnél többet, szeliden figyelmeztette a mérges juhászt:

- Ejnye, Pista fiam! Te meg már túlságba is viszed. Gábor fiam, te is fölkelhetsz... - A két magyar fogátszíva tapogatta a hátulját. Aggályosan várakoztak, mi kerekedik még ebből? A nemzetes úr nem is sokáig hallgatott. - No, ti ugyan nem vagytok kíváncsi!... Azt se' kérditek, miért érdemeltük mink ezt?

- A tatár vigyen el, jól beszíltél, Pista. De ez csak az egyik ok... Ebben a te Gábor cimborád nem volt riszes. Gondolkozzál csak! Gábor fiam te is segíthetsz István bátyádnak... Mi is lehet az a másik ok?

- Gábor, Gábor! Tisztessigesebb embernek gondoltalak. Hát az én szemők juhom mit vített néktek?

A két ember zavarodottan tekintett össze. Szinte toporogtak a nemzetes úr tekintetétől.

- Pista fiam, nehogy megharagíts!... Hisz' most is ég az orcád a hazudozástul!

- Tudok mindent. Ösmerem azt a virtályogot, amék az én szemők juhomat megölte... István! A te hegyes bicskád volt az a virtályog. Gábor fiam, te is hiába tagadnád, segítettél a szemőköt nyúzni. A tanyásék fia látta... Élt a szemők, midőn a nyakán fölhasítottátok a bűrt és csak azután szúrtátok agyon a szeginy párát. Ösmerem a számításotokat. Ti úgy gondolkoztatok, ha elsőbb fölhasítottátok az eleven birka bőrét, én már nem vehetem észre a nyúzott bűrön a gyilkos szúrás helyit... Igy volt-e legények?

- Hát le is foghatnám a bíretekből a szemők árát. Le is csukathatnálak bennőtöket e kegyetlen zsiványságotokért. Azonban most ez egyszer megeligszem azzal is, hogy a szemők bőréért ti is a bűrötökkel fizettetek.

- Nem? Jobb is! Mert még csak annyit mondok néked Dér István, te nyalka juhász, iziben fordítsd ki ezt a nyájat és amíg ílsz, se felejtsd, karikás ostorom is van nékem... Óvakodjál, nehogy valaha megcsattogtassam a hátadon. - Gábor legény szemsütve fészkelődött a kemény kocsiülésen... Bégettek a birkák. Sajnálták a kövér legelőt. Dér István juhász horgasztott fővel ballagott a nyáj után. Földön húzta a kampóját. Már virradt. Öreg Daróczi István mezőbíró úr szép magyar fejét melengetős aranysugarakkal ragyogta körül a fölkelő nap.

Az alföldön híres hajdufészek Nádudvar. A törökvilágban olyan volt ez a hely palánkos földvárával, mint a félelmetes farkasfészek az ingoványok között. Ingoványos pusztán a rétség halmos szigetein, nádberkek között épültek itt a szilaj hajdu-vitézek első föld, nád- és vesszőfonat gúnyhói. A kanyargós Kösüly-víz partján, kiöntéseiben, vizenyős terpedt medrében ma is bokrétás fővel hajladozó, sejtelmes hangon susogó ősnádasoktól származott a vastag, kövér magyarhangzásu Nádudvar nevezete is. A kontyos pogány törökkel, a vértes császári hadakkal indított traktáknál, a külön- és különféle békelevelekben sűrün előfordul Nádudvar és a nádudvari hajduk neve, hogy palánkos bástyájok a föld színéről töröltessék, porba romboltassék. Persze, a súlyos kikötés leginkább csak papiroson maradt. A veszekedett szilaj hajduk megoltalmazták ingoványok közé telepített farkasfészküket. A Kúnság, Hajduság és Hortobágy szélén fönmaradt Nádudvar. Még 1848 előtt is híres botforgatók voltak a nádudvari hajduk. A kállói "restórációkon" a nádudvari armálisták rézfokosa többször döntött. Véröknek sok századéves hullajtásával szerezgették címerleveleiket a nádudvariak. Régi királyoknak, nagy magyar erdélyi fejedelmeknek számtalan címerlevele lappang és kallódik a nádudvari házacskák mestergerendájához dugva. Kevés birtokon a legnagyobb szabadságot élvezték a nádudvari nemes uraimék. Híres, nevezetes a nádudvari Rázsók, Lukácsok, Ludányok, Ács-Nagyok, Csekék, Szegedyek hada. Különösen a Szegedyek voltak kevély- és hamarikezü kisnemesek, akik szilajul rávetemedtek a verekedésekre, a rétségen elhatalmasodott betyárkodásokra, mert nem kellett tartaniok a derestől, a botozástól, mint a hasonszőrü és erkölcsü parasztnak. A nemesi levél oltalmazta még a betyárt is... A nádudvari szilaj Szegedyeket csupádon egy ember múlta felül a botforgatásban. Jacsó Jánosnak hívták ezt a híres szegénylegényt. Jacsó pásztorságból sodródott a betyáréletre. Jacsónak mindig fájdalmas helyet talált az ütése. A nádudvari nemesek közül többnek meglékelte a fejét, azért a nyilt összetűzést kerülték Jacsóval, hanem hallgatag annál többen agyarkodtak a fenelegényre. Addig settengtek, susogtak, végül elhatározták, hogy becsalják Jacsót és Nádudvaron föladják neki az utolsókenetet táblás rézfokossal.

András napkor az egyik híres Szegedy hívta meg a névnapjára Jacsót. János ugyan orrintott valamit, de hogy gyávának ne tartsák, önszántából belement a kelepcébe. Már vacsoránál megtörtént az összetűzés.

- Hallgass te házásó! - nagy kevély Szegedy András csúfondáros hujjantással lódított egy üveg bort a betyár fejéhez. Jacsó félrekapta a fejét, a másik szempillantásban meg villámgyorsan cserdült a kemény csáti botja. Nagy kevély Szegedy az asztal alá bukott. Jacsó leütötte a gyertyát és a zsibojgó sötét szobából a pitarba ugrott ki, ahol többen várták cinkosok. Jacsó közibök csapott. Csattogtak a botok. Aki elébe került, leütötte Jacsó. Ám, sokan voltak a támadók. Jacsó véres fővel megszaladt, a nádfalkerítéseken, föld és vessző gerádján át. A borus éjszakában a plébánia felé menekült a betyár. A nádudvari öreg plébános éppen lefekvés előtt imádkozott, midőn zördült az ajtó, egy lihegő, véres ember vágódott a plébános szobájába.

- Dícsirtessik - izgatottan rebegte az ember. - Atyám, ha Istent ösmer, rejtsen el valahová. Jó katolikus ember vagyok. Ezek a nádudvari kálvinisták agyon akarnak verni...

- Bujj ide az oldalszobába, - felelte az öreg plébános, - de már kívülről riadoztak is.

- Itt kell lenni a betyárnak! - már az udvaron hallatszott a lárma, a zajongás. Mire a plébános kilépett, a tornácnál tanakodtak az emberek. Többen voltak, sokan voltak. Az indulattól rekedten harsogott a hangjuk, akkor léptek hátrább, mikor a fehér öreg pap fölemelte a pislákoló gyertyát és szelid határozottsággal megszólalt:

Az öreg plébánost a nádudvari kálvinista nemesek is nagyon tisztelték. Némileg bizonytalanul, elfogódottan rezgett a hangja az egyik Szegedynek, amidőn társai döfködésére elébb lépett:

- Ühm, - a kevély nemesek még nagyobbat nyeltek, mikor a pap kinyitotta előttük a kaput, - erre, erre! Ne a kerítésen, hanem nyitott kapun menjenek haza kigyelmetek.

A szilaj embereket mintha csak leforrázták volna, "nyugodalmas jó ijszakát" kívánással szégyenkedve kullogtak el. A pap visszatért a szobájába:

- Fiam, - mondotta Jacsónak, - nem kérdem, ki vagy, mi vagy, milyen a vallásod, eddig helyet adtam, de most menj és járj az Úr nevében.

- Főtisztelendő atyám megmentette az iletemet, megyek; hanem meghálálom még a jóságát. Isten áldja meg.

Az öreg pap Jacsó távozta után tovább imádkozott. Hálát adott az Istennek, hogy a gyilkosság bűnétől megmentette gyarló embertársait... Múltak az idők, az öreg pap már nem is gondolt az izgalmas éjszakára. Végezte a dolgait. Pedig szegény papság volt a nádudvari katolikus papság. Alig volt kétszáz híve az öreg papnak. Éppen csak hogy megélhetett a nádudvari pap. Midőn újból következett a tél, a sárfalas istállóban egy tehénke didergett a borjával. A nádudvari öreg papnak ez a borjas anyatehén, meg pár disznó, néhány tucat tyúk volt a jószágállománya. Hanem azért rózsapiros volt a fehérfürtös szelid arca, ha püspöki javadalmat élvezett volna, akkor sem teljesíthette volna hívebben, lelkesebben a hivatását. A zord idő sem tartotta vissza a hajnali misétől, melynek végeztével - az egyik nap - elégedetten ballagott hazafelé a kopogós fagyon. Ahogy az utcaajtón belépett, az öreg mindenes szolgája került elébe:

- Jó reggelt kívánok a tisztelendő urnak, - az öreg szolga oly szokatlanul mosolygósan mondta ezt, hogy föltűnt a papnak.

- Nekem, nekem? - Mihály vígan, hamiskásan hunyorgatott a papra, - mindjárt jókedve lészen itt másnak is.

- Jézus Máriám! - fölkiáltott és összecsapta kezét a pap. A jászolhoz két aranysárga, szikárfejü, csodaszép ló volt bekötve. Jóízüen majszolták a szénát.

- Ehehe - az öreg Mihály szolga nevetett az öreg papon, - ez a levél meg az egyik paripa nyakába vólt kötve. Átadta a papnak az ákombákom betüs papirlapot. A pap a mécsvilágnál hangosan betűzgette:

- Tisztelendő atyám! Amiért az iletemet megmentette, hálából ezt a két arabus csikót hoztam. Nem loptam, pénzen vettem. Nagy a sár Nádudvaron, ha temetni megy, ne gyalogoljon a tisztelendő úr. Isten fizessen meg még többel is, kívánom Jacsó János.

- Hejnye, - az öreg pap a levél elolvastával bosszankodott is, nevetett is, csóválgatta fejét, - hejnye, hejnye. No, Mihály, mit csináljunk ezzel a két lóval?

- Mit? - az öreg Mihály fölfortyant - nagyon becsületes ember vólt, aki küldte. Ráfér a kocsinjárás a tisztelendő urra...

- Nem addig a Mihály; hátha siratja valaki ezeket az aranysárga lovakat? - az öreg pap nem is nyugodott meg, alig várta, hogy megvirradjon, mindjárt sietett a Jacsó János levelével tekintetes Nagy István szolgabíró úrhoz. Az öreg Mihály a kopogós fagyon szomorkásan vezette az aranysárga két arabs-csikót gazdája után. Szegedyék, meg a többi híres nádudvari nemes hajduk a kerítés mellől irigyen, hozzáértő gyönyörűséggel bámulták a két remek jószágot.

- Ez már aztán ló - tekintetes Nagy István szolgabíró úr is helybenhagyta az arabs-paripák tökéletes szépségét, a levelet meg nevetve adta vissza a papnak, - sajnálom tisztelendő uramat!

- Ugy-e, no, úgy-e, a szolgabíró úr is csak azt mondja? - az öreg pap szelid főhajtással fejezte ki megnyugvását.

- Nem úgy értettem szent atyám! - a szolgabíróból kitört a jókedv, - azért sajnálom a tisztelendő urat, mert illő kocsija, lószerszámja nincsen ezekhez a remek lovakhoz.

- Adok én kocsit, szerszámot is - a jelen volt nádudvari nábob Ludány Sámuel uram mondotta ezt, tényleg még ostort is adott az öreg papnak. Az arabus-lovak után sohasem kereskedett senki. És így történt, hogy a gazdag kálvinista Nádudvaron sok ideig a szegény pápista papnak volt a legszebb, a legbecsesebb kocsilova; mert számos csikót is nevelt az egyik gyönyörü arabus kanca.

... Ama híres Jacsó János késő vénségére, mint búcsújáró koldus vezekelt viharos fiatalságáért.

Vadliba-lesgödör ásása közben is napfényre vet titokzatos eredetü, gazdátlan csonttagokat az ásó; mert a hortobágyi pusztán számlálhatatlan olyan emberi csontváz porhad, melynek gazdája után nem zúgott-búgott a falusi harangszó. Sirató asszonyok sem borultak ezeknek a halottaknak a koporsójára. A Hortobágyon koporsó nélkül kerültek az anyaföldbe a halottak. Prédikáció helyett a pásztor kutyája ugatott utánok holdas, fehér éjszakán, amikor a tiszta hold varázssugarainál gonosz lelkek mozgolódnak a pusztán és a rémlátó kutya ösztönszerüleg érzi az ösmeretlen halottakat.

- Vólt, nincs! - a Hortobágyon számlálhatatlan földterhe embernek fogták ilyen rövidre a búcsúztatóját. Azonban ura és tanuja sohasem akadt az ilyen cselekedetnek. Néma volt a pányvahurok. Nem beszélte ki a titkát az ólmosvégü pásztorbot sem. Hortobágyi pusztalakó meg ha látott is valamit, behunyta szemét. Hiszen minden pásztor ellene zúdult a "besúgónak". Aki pedig egyszer szembehelyezkedett a pusztai emberek szokásával, rendtartásával, annak az élete sem éjjel, sem nappal nem volt biztos a Hortobágyon.

Dely Mátyás hortobágyi állatorvosnak is "szílről" feküdt a háza, tehát a pusztalakók életéhez Dely Mátyásnak is alkalmazkodni kellett. Mint a többi pásztornépség, Dely Mátyás is lakatra tette nyelvét. Csakis így tűrték meg, csakis így élhetett hosszu esztendőket a pusztán, hol a betyároknak is nagy szavuk volt. A betyárok különösen 1849-től szaporodtak föl, noha a "kapcabetyárnak" a Hortobágyon sem volt becsülete. A kapcabetyárnál már csak a német zsandárt útálták jobban a hortobágyi pásztorok; mert azok a nyalka lovas- és gyalogzsandárok mindenről "protokollt" vettek föl. Inkább hazafisága miatt üldözték a magyar embert. A fegyveres, az elszánt zsivány elől kitért a zsandár, amikor elkerülhette az életére veszedelmes összeütközést. Nem volt csoda, ha tehát az egész országban vígan űzték a lókötést, tinó tolvajlást, a juhászok, kondások csínyjeit nem is említve; hiszen a betyárok és orgazdák a pásztorok bevonásával céhszerüleg szervezkedtek a lókötésre. Lengyelország felé és a német földig titkos kifogóhelyekkel úgy be volt telepítve az ország, mint ahogy ma a vasútnak és hajózásnak megvannak a rendszeres, bizonyos állomáshelyei. Amikor pedig szorult a hurok, vagy hosszabb pihenőre is kint a pusztákon a nagyobb gulyáknál, méneseknél, nyájaknál helyezték el a lopott jószágokat. Ezeket a lopott jószágokat nagyobb távolságból sohasem a betyárok, hanem a velök cinkos orgazdafélék szállították tovább. A Hortobágy végtelen síkjai, nádas ligetjei középpontjába estek a betyár-céh által megfutott titkos útvonalaknak, sőt Debrecen határán télen is kitünő búvóhelyeket szolgáltattak a pásztortanyákkal, jószágpihentető-szállások hodályaival, aklaival beépített sűrü erdők...

Az ilyen ménesekbe csapott idegen lovakat nevezték hortobágyi nyelven "vendiglovaknak". Ezeket tűrni kellett minden "tisztessíges pásztornak", sőt ha kergették a betyárt és a betyárok orgazdáját, ilyenkor a kiállott hátilót vagy hámoslovakat egyszerüen a ménesbe csapták. A ménesből nyergeltek vagy hámoltak friss lovat helyettök, melyek azután napok mulva, sokszor teljesen lesoványodva kerültek vissza a kiváltott "vendiglovak" helyett. Ha netalán közben a lovak gazdája a Hortobágyra jött Debrecenből jószágait megtekinteni, abból sem támadt pörösködés. Meg kellett nyugodni a csikós szavában, hogy "bizonyosan valamelyik szomszid mínesbe tivedt a lú" és hogy "majd előkerül"... Persze, a kapcabetyár nem tekintett becsületre. A csavargó-élet ezen söpredékének annyira vérében volt a zsiványság, alkalomadtán jóltevőjét, a minden "rendes" betyárt istápoló pásztornépet is meglopta. Olyanfajtáju emberek voltak, mint az az öregkorára megvakult vén lókötő, akit irgalomból fogadott tanyájára az egyik gazda és aki gazdája lovait már csak vaktában tapogathatta végig. A szélső hároméves pompacsikónál fölsóhajtott:

- Hej, Estván, - mondotta a kocsisnak, - csak azirt sajnálom a vakságomat, hogy el nem lophatom az ilyen jó csikót...

Természetesen a pásztorok sem kímélték az ilyenfajtáju embereket. Némelykor ezek a kártékony emberférgek annyira elhatalmasodtak a Hortobágy-melléken, hogy sem gulya, sem ménes, sem a nyájak nem voltak biztonságban a kapcabetyároktól...

Dely Mátyás állatorvost sokszor kocsin találta az éjszaka; mert sokszor hasznát látta, ha meglepőleg kereste föl a távoli széjjelszórt pásztortanyákat, jószágfekvéseket. Igy mindig tartottak tőle. Hiszen még a kocsizörgése sem árulta el a hortobágyi állatorvost, aki a kocsitengelyre a kerekek külső-belső végénél nem hiába húzott bőrdarabot. Nem vakogták a kutyák sem a jó kenyerespajtást. Dely Mátyás az egyik csendes nyári éjszakán bogár-lovával ismét egyedül járta a nagy pusztát. Már éjféltájt járhatott az idő, mikor a "faluvéghalmi" gulyástanyától tűzvilág lobbant a szemébe. Ez az éjféli pásztortűz szokatlan volt a Hortobágy-pusztán, azért Dely Mátyás a tanya felé fordította lovát. Midőn közelebb ért a gulyástanyához, megállította a "bogárt". A puszta sötétjéből tisztán kivehette a tüzelgetőket.

Nagy pásztortűz lihogott a gulyáskunyhó előtt. Vörhenyeges sugarakat dobált Debreczeni Ferenc számadó gulyás arcába. A hortobágyi számadók között ez a Debreczeni Ferenc volt az első ember. Példás becsületességéért és józanságáért tisztelték... Debreczeni a botjával, tuskószékről, piszkálgatta a tüzet. Jobbról-balról Salánki és Hüse számadópásztorok foglaltak helyet mellette, süket Kis Mihály kondás-számadó távolabb üldögélt.

A pásztorok komoran, komolyan tekintgettek arra a hátrakötött kezü, betyáros viseletü ismeretlen marcona emberre, aki a tűznél hajadonfővel állott előttük három öreg bojtárlegény őrizeténél. A beszélgetés hangja nem hallatszott el Dely Mátyásig. Azt azonban látta, hogy Debreczeni gulyás kérdezgette, faggatta az embert. Az ember is felelgetett valamit, mígnem fölállott Debreczeni és számadó cimboráival megindult a "négy gémes" nagy gulyakúthoz. A három bojtár távolabbról kísérte utánok a hátrakötött kezü embert.

Az éjjeli menet a tűzlángoktól rejtelmesen beragyogott gulyakútnál állott meg, ahol is az egyik bojtár a kútostor fölhuzásával hátraeresztette a kútgémet. Midőn embermagasnyira ereszkedett a gém, a bojtárok hurkot illesztettek a hátrakötött kezü ember nyakába. A huroknál fogvást a kútgém végéhez kötötték...

Debreczeni gulyás intett a kezével. A bojtárok a kútostorral magasba rántották a gémet...

Debreczeni a kútkávára telepedett. A cimborák is a vályura ültek, negyedóráig várakoztak ott. Ekkor a cseberrel együtt fölhuzták a kútból a kútostort, rémes terhével mind lejebb-lejebb ereszkedett a kútgém, amelyről ezután leoldották az akasztott ember holttestét. Egylovas kétkerekü talyigára fektették a halottat. Ásót-kapát ragadtak, majd az ismeretlen halottal elindultak az Árkus-medre irányt...

Dely Mátyás nem tartotta tanácsosnak a további lesekedést. A sötét éjszakán borzongva hajtott el más tájékra. Harmadnap múltán a Faluvéghalomnál volt dolga. Debreczeni Ferenc, az öreg gulyásgazda éppen kunyhójában heverészett, a bibliát olvasta. Ahogy meglátta az állatorvost, félretette a könyvet.

- Nem tudok semmi bajt. Hisz' vólt már elég a sertéslegelőn... Különösen a süket Kis Mihály kárára.

- Mán oda vannak írte! Az a szerencse, hogy nem messze van. Node, aki elkezelte, nem lop az többé sem disznót, sem lovat... - az őszinte beszédre Dely Mátyás az öreg gulyásgazdára villantott.

- Láttam, amikor az ördög a hortobágyi hídon keresztül vitte annak a betyárnak a lelkét.

Debreczeni Ferenc fölemelte becsületes, komoly arcát. Erősen a szemébe nézett az orvosnak.

- Talán nem is a lelkit, hanem a kútgémen csüngő gaz testit látta annak a betyárnak az orvos úr?

- Mégis, mondja mán az orvos úr, hogy férkőzhetett közelünkbe, amikor esterázsa is vólt kiállítva?

- De, hogy nemcsak az angyalokkal, hanem az ördöggel is szövetsiges kigyelmed, ezt most látom... Mert úgy vólt biz' az. Fájdalom, máskint nem lehetett. Hisz', ha törvinybe adjuk, jól tagad, elbocsátják és megboszúlja magát. Sőt, ha elitélik is, akkor meg a többi gazembertől bizonytalan az iletünk. Igy pedig egy gazemberrel kevesebb. Mentek mán így el ezelőtt mások is. Megy még utánok több is. Nem örömmel cselekesszük ezt, csupán a magunk vídelmére. Kigyelmed is köztünk il, jól tudja, hány forintját vettik kölcsön az ilyen gazemberek, soha meg nem adom fejiben. Tehát minél kevesebben maradnak, annál jobb...

- Megértettem Debreczeni Ferenc uramat, - a két erőslelkü magyar ember egymás szemébe nézett. Hortobágyi állatorvos a gulyással egyetértőleg szorították meg egymás kezét.

... Az Árkus-medrénél csupán holdas éjszaka vakogtak még a kutyák egynémely ideig.

Egész esztendőn át fujdogál a hortobágyi szél. Ősz felé sirámosabbra változik a hangja. Mintha csak az őshalmok csontlakói sóhajtoznának! Csörög a nádlevél, mikor novemberi délutánokon hirtelenséggel aláhanyatlik a nap és ellobban a bíborvörös lángözön. Még este sincsen, a ködös párák, nedves árnyékhullámok homálytengerként csapnak keresztül a dércsipett pusztán. Sós Pista, a híres betyár, kocogóra fogta lovát. November utólján éjszaka nem barátságos az elhagyatott puszta. Gödörbe léphet a ló. Förtelmesen rikoltoznak a vándormadarak. Emberi tanya után vágyódott a Sós Pista lelke is. Alkonyattájt a hortobágyi állatorvos lakásához fordult. Akkortájt még inkább saját különös törvényei voltak a pusztának. Nagyon is szélről feküdt az állatorvos lakása, nem lehetett kicsukni a pusztán járókelőket.

A lódobogásra Dely Mátyás, az orvos, kijött a szobából. Sós Pista pejlova kantárját a kocsisnak dobta.

A szobasarokban sunyi árnyékok bujkáltak, hanem az ablakokból még tünő sugarak szökdeltek a betyár egészséges, határozott arcára.

- Ahán. - Sós Pista elnevette magát. - Ne tessik félreérteni. A hortobágyi vendéglőbe hivom Mátyás bátyámat.

- Vagy úgy. Gyerünk, - süvegét fejébe nyomta, bekecsét magára rántotta az állatorvos és a betyárral nekilódultak a pusztának.

Feketeszemü, kedves zsidó leányka volt a leánya a hortobágyi nagy vendégfogadósnak, Glauber bácsinak.

- Jusztin kisasszony, lelkem, - szólította a betyár - visontai bort kírek. Meg jó vacsorát is süttessen, főzessen! Hátha még az őszi ködös szellő is erre talál fujni valakit?...

Délután öt óra tájt már beesteledett, Glauber bácsi, a fogadós, kissé sietve nyitotta be az ajtót, talán a betyárra tekintettel is erősebben hangsúlyozta:

Összenézett az állatorvos és a betyár. Sós Pista elnevette magát a kérdő tekintetekre:

- Sebaj. A debreceni urak úgyse ismernek, pandur uraimék meg nem járnak kocsin.

- Hm. - Glauber köhécselve simította meg bársonysapkáját. Megtette kötelességét, nem erőltette tovább a dolgot.

- Mátyás bátyám azért vígezze a maga dolgát, a többit meg hagyja rám, - mondókáját befejezte a betyár is.

Dely Mátyás kiballagott az érkezők elé. Magában némileg tépelődött is. Mi lesz most?... A gyékénysátoros, úgynevezett ekhós szekérről Debrecen város tekintetes gazdasági szenátora Csáky Gergely úr szállott le, öreg Török Pál erdőmester és Bogdán Imre mezőrendőrkapitány voltak a kíséretében. Dely Mátyás dehogy is szólt nekik. Az urakat szemmelláthatólag meglepte a Sós Pista tekintélyes magyar alakja, mikor az asztaltól fölállott és elébe lépett az érkezőknek:

- Adj' Isten jóestét az uraknak, - tisztes komolysággal így köszönt a betyár.

- Kegyelmednek is barátom, - felelte Csáky Gergely szenátor, aki igen szerette a magyar köznépet.

- Én a mezőkeresztesi bíró vagyok, - folytatta bemutatkozását a betyár, - Várad felé tartok ökröket venni. Ha meg nem sérteném az urakat, jó szivvel kírem, telepedjenek az asztalomhoz.

- Szíves örömest, barátom, - Csáky Gergely szenátorék magukat megnevezték, nyájasan paroláztak a főúri komoly megjelenésü magyarral.

- Glauber uram három poharat, meg abból a visontaiból is, - a betyár úriasan félignél alig följebb töltött a poharakba, hanem a koccintást már az asztalhoz telepedett tekintetes szenátor úr irányította.

A városa dolgaiban fáradhatatlan Csáky Gergely szenátornak mindenre kiterjedt a figyelme és mivel barátságszerető magyar úriember volt, Borsod vármegyében is számosan kerültek ösmerősei, ezek felől kezdette faggatni a mezőkeresztesi bírót.

- Hogy szolgál az egészsége a vicispán úrnak?... Lévay megyei nótárius úr még mindig verselget? Hát Kesziben Dobozy uréknak van-e most jó "szóló" agaruk vagy inkább a gróf Szirmay agarai előzik a keszi urak büszkeségeit? Mezőkövesden és Keresztesen növekszenek-e jó lovak? Szeretik az iskolát a gyermekek?

- Az iskolázásból több is ránk férne, uram, - válaszolta a bíró, aki rendre és találóan felelgetett a debreceni szenátor minden kérdésére.

Nem csoda, hogy Bogdán Imre mezőrendőrkapitányból is kikivánkozott a szó.

- Hehehe! - a mezőrendőrkapitány úrnak inye szerint volt az ilyen beszéd - hát a szípasszonyfőzte kisüsti szilva- és törkölypálinka árával hogy állunk?... - Az örökkön szomjas mezőrendőrkapitány bizonyosan még tovább is tudakolta volna a kedves pincetitkokat, hanem konyhatűztől kipirultan beperdült a csinos és fürge Glauber Jusztin.

Öreg Török Pál úr, az erdőmester, eddig szótlanul szürcsölgette a visontait, most fölmordult:

- Lesz-i jó vacsora, ez az elsőbb kérdis? A fenébe, ami pedig a terítést illeti, látja, hogy öten vagyunk, tehát ötre terítsenek, hallja!...

Csáky Gergely úgy megszerette, hogy teljesen magának foglalta le az értelmes mezőkeresztesi bírót. Jobbja felől ültette. Gondoskodott arról is, hogy ne maradjon üresen a szerénykedő bíró pohara. A paprikás halászlére, tepertős, turós laskára és ropogósra pirult kövér rucapecsenyére kiválóan izlett a visontai piros. Összemelegedtek a szívek. Kedvesen, derüsen folyt a beszéd. Bogdán Imre mezőrendőrkapitány úr a jó paprikás halászlére még talán a szokottnál is szaporábban öntögette be a visontait. Már az is fájt neki, hogy a bíró többnyire csak a szenátorral beszélgetett és mivel különben is szokása volt a "dikciózás" - fölállott:

- Uram, uram! Mezőkeresztesi bíró uram. - Bogdán kapitány úr többször megköszörülte torkát, - ihol, elfogyasztottuk a vacsoránkat, mi még csak nem is koccintottunk; mert a szenátor úr úgy lefoglalta bíró uramat, hogy mink szót sem válthattunk. Pedig az igaz magyar barátságban mi sem vagyunk utolsóbbak. A Kandia-utcában nekem is van egy tornácos házam, ha Debrecenbe jön bíró uram, el ne kerülje. Harapni való, meg pár pohár érmelléki bakar kerül énnálam is. Isten tartsa meg sokáig bíró uramat és vezérelje szerencsével az útjaiban. Lelkemből kivánom.

- Vivát! - jókedvüen kiáltották az urak. A szerénykedve mosolygó bíróval oly hevesen koccintotta össze poharát a kapitány, hogy koccintás közben az erdőmester pohara szélét is lecsorbították.

- Disznózom adtát! - Török Pál erdőmesternek másik poharat kellett hozni. Éjféli tizenegy óratájt már a jó visontai sem kellett neki. Elszunyókált az öreg úr, a figyelmes Csáky szenátor ahogy észrevette:

- Csitt, barátaim, - szólt - a jó álmot hozó istenkéket ne riasszuk el Pál bátyánktól... Holnap is nap lesz. Glauber uram, csináljuk meg a számadásunkat.

- Már bocsánatot kirek a tekintetes úrtól, - vágott közbe a bíró, - nem addig van az! Az én asztalomat tiszteltik meg, hát az én vendigeim az urak.

- Hohó, kedves bíró uram, - Csáky Gergely szenátor úr ellenkezőleg magyarázta, - a hortobágyi csárdában hivatalomnál fogvást is én vagyok a gazda, bíró uram a vendíg! Glauber uram, csináljuk meg a számadást.

Török erdőmester osztóigazságában a bíró is megnyugodott. A fizetés után Csáky szenátorral kezet szorítottak.

- Sajnálom, bíró uram, mert holnap estére idejövünk az Ohatról. Hé, Matyi, - a szenátor a csöndesen somolygó állatorvoshoz fordult, - legalább te ne maradj el! Várjál itt reánk...

Az urak mentek a melegre fütött vendégszobába aludni. Az állatorvos a betyárral nekilódult a pusztai éjszakának. Bogdán Imre mezőrendőrkapitány még az ambitusról is utánuk kiáltotta:

Nehéz volt, sötét volt a novemberi éjszaka a Hortobágyon. Boros fővel ballagtak az állatorvosi tanyához, Dely Mátyás megszólalt:

- Ember vagy öcsém! Édes szülőanyád is elhitte volna, hogy te vagy a keresztesi bíró...

A betyár nem felelt rá. A hortobágyi híd tulsó végén bizonyosan valami kőbe botlott meg, mert hamiskásan pendült össze a sarkantyúja...

Másnap este Dely Mátyás állatorvos a hortobágyi fogadóban várta Csáky Gergely szenátor úrékat. Alig telepedtek asztalhoz, az öreg Török Pál erdőmester mindjárt fölemlítette a bírót:

- Hej, Gergely öcsém, - úgymond, - sokat hallgattam az éjszaka, de annyit mondok, az a bíró értelmes ember ám.

- Az a, - felelte a szenátor s kérdőleg tekintett Delyre, - mikor ment el a bíró uram?

- Nem láttad! - az öreg erdőmester bosszúsan csapott az asztalra. - Hát akivel tegnap este vacsoráltunk, az a derék értelmes ember ki volt?

- Értem mán... Az a derék, értelmes ember sohasem volt, nem is lesz soha Keresztesen bíró.

- Pedig valóságot beszélek! Az a tegnap esti derék ember nem más volt, mint Sós Pista, a betyár.

- Ne bomolj, komám, - Bogdán Imre mezőrendőrkapitány egészen megrőkönyödött, - hisz én ötször is paroláztam vele, sőt a házamhoz is meghivtam.

- Sós Pista volt biz' az, uraim! Node vacsorált mán az máskor is ilyen urakkal...

Tekintetes Csáky Gergely szenátor úr elnevette magát és a hüledező rendőrkapitányhoz fordult:

Vontatottan indult a vacsora. Csáky Gergely szenátor gondolatokba merülten hallgatott, majd kétszer is mondta:

- Ilyenné vált tolvaj, rabló juhászgazdája miatt, akivel, mint bűnrészest itélték el. Ám a börtönből megszökött, betyár lett Sós Pista - a mélyérzésü állatorvosnak búsan, szomorúan hangzott minden szava. A csárdaház ablakát siránkozva zörgette a hortobágyi szél. A vad, a nyers őszi éjszaka rémséges homály képét fenyegetőleg nyomta a reszkető ablaküvegre. Jaj, pedig ember az emberhez még kegyetlenebb...

A tarlót őszi vetés alá szántogatják. A kukoricatáblák pántlikás levelei szárazon zörögnek. Ritkul a szőlőlevél. A tőkéről szüretre éretten duzzadoznak a fürtök. Vörös és sárga színhullámok ömlenek át a hervadó ligeteken. A szél, mely tavaszkor szerelmesen simogatja, ölelgeti a virágok, a fák megújhodó hamvas zöld pompáját, őszidőn rejtelmes orvmadárként támad az erdőkre. Csattogó szárnycsapásitól porba hullanak a lombok. Megkezdődik a hajsza a rónák-mezők négylábu és szárnyas vadjaira is. Harciasan ropognak a vadászpuskák. Az én lelkem is visszaszáll a pusztára. Odakint a Hortobágyon élt egy bölcs, mégis gyermeklelkü férfi, aki vaderkölcsü emberektől, állatoktól kerülgetett tanyaházában nem türte meg a lövőfegyvert. Hadilábon állott a vadászokkal, még az országosan ösmert vendégszeretetét és barátságát is megvonta az oktalanul kegyetlenebbektől.

Dely Mátyásban a nagy tréfálkozót, a szikrázóan ötletes pusztai különcöt látták sokan. Pedig nevető álarcával, gyakori nyerseségével az emberszeretet legmélyebb érzéseit rejtegette Dely; sőt a nagylelkeket jellemző gyöngédségét kiterjesztette a védtelenebb teremtményekre, az úgynevezett oktalan állatokra is. Ezt a ritka természetes nagyeszü és akaraterős férfilelket - bizonyára - a gyöngék, az elhagyottak iránti legbensőbb vonzalmak vitték a sokaktól sokáig lekicsinyelt pályájára, az állatorvosi pályára is. Nem a különcség telepítette őt ki a Hortobágyra, hanem kiment, mert az a maga sorsára és vadságára hagyott kis ős magyar világ, alkalmas teret nyitott a hasznos működésre és amit dr. Masznyik Endre Tolsztojról írt, Dely Mátyásra szintén ráillik: "élt parasztjai között, mint testvér, testvérei között, odaadva nekik mind, amije csak volt, élt a közjóért dolgozgatva, fáradozva s szenvedve..." Igaz, hogy olyan üldöztetésekben, kiátkoztatásokban nem volt része, mint a jasznapoljanai remetének, de a félreértés, a mellőzés, a csalódások tüskéiből a magyar tolsztojiánistának is kijutott.

A hajdu puszták és községek népe annál inkább megbecsülte doktor Delyt. A Hortobágy és alföldi nagy vidékének parasztjai között más neve nem is volt Delynek, mint "Dely apánk". A csodálatos dolgok iránt érzékeny és hálás parasztok adták Delyre "a madarak barátja" elnevezést is. A csegei öreg gyógyszerésznek télen beszélgették el a faluba beszorult pásztorok.

- Bizony, Dely Mátyás uramat a vadmadarak is szeretik, kint a pusztán a kocsijával úgy járkál a tuzoksereg között, mint a tanyai gazda a pulykái között...

Kint a pusztán a bibic a leglármásabb madár. Ha ember tünik föl a láthatáron, a gyanakvó madár mindjárt a legéktelenebbül sikong és jajveszékel, a hortobágyi pásztorok tanusága szerint Delyhez ezek a bibicek is ragaszkodtak. Bátran mehetett a fészkükhöz, sem nem sivalkodtak, sem föl nem repültek. Még a pacsirta is tovább ült a tojásán vagy bizalommal melengette gyenge fiacskáit a Dely szeme előtt. Ha pedig ragadozó madarak üldözték az apró szárnyasokat, amikor Dely a pusztán kocsikázott, a pacsirták és egyéb apró szárnyas szentek a vállára, kalapjára, ölébe szállottak. Csipogva, pihegve úgy kérték az oltalmát. Oltalmazójukban nem is csalódtak soha. Dely zsebbeli üvegben mindig hordott magával borosvizet. A fáradt madárkákat a tenyerébe töltött borosvizzel itatgatta. A szárnyas apró szentek azután magokat kipihenve üdén, vidáman repültek tovább.

A csegei gyógyszerészék oly sok különös dolgot hallottak már Dely Mátyás és a madarak ezen csodás barátsága felől, hogy legalább a tuzokokat illetőleg ki akarták tapasztalni ezt a regeszerü barátságot és vonzalmat. Kardos Géza csegei patikus orvos vadászcimborájával kigyalogolt a Hortobágyra. Dely Mátyás örvendezett a vendégeknek, csupán a vadászpuskák látására ráncolta össze homlokát. Mindjárt bele is vágott egy prédikációba:

- Fiúk, tudom én azt, hogy a teremtő a madarakat az emberek élelmére is teremtette, de tudjátok meg ti is, hogy én meg minden madár legyilkolásának ellensége vagyok, azért - ha szerettek - a bibicet, meg a többi rovarpusztító madarat meg ne lőjjétek, különben vége köztünk minden barátságnak. A lakásomba soha be nem teszitek a lábatokat...

A két vadász oldalba lökte egymást és kezet is adtak a híres hortobágyi orvosnak.

- Jól van, jól Matyi barátunk. Ime, kezet adunk rá, hogy nemcsak a hortobágyi pusztán, de máshol sem bántjuk a pártfogoltjaidat. Sőt becsületünkre fogadjuk, hogy egyetlen tollaszálát sem érintjük a madaraidnak, hanem igérd meg te is, hogy teljesíted a mi mostani kérésünket.

Dely Mátyás, ahogy mindig szokta, kezét végighuzta homlokán, kis ideig tartó gondolkozás után kibökte:

- Látod, kedves öregem, mi gyalog jöttünk ki Csegéről, - mondották a furfangos vadászok - hát add ide a kis kocsidat a lovaddal, hadd nézzünk széjjel a pusztán! No meg ha lehet, hogy ne fáradtunk légyen hiába, tuzokot is szeretnénk lőni...

- Megigértem. Szavamat tartom. De előre bánom, hogy vaktába lekötöttem magamat. Azok a szerencsétlenek ösmerik a fogatomat s bevárnak bennőtöket; így talán vége lesz a velök való barátságomnak is? - Mindamellett befogatott az öreg úr, hanem a küszöbről még annyit mondott: - Átok rátok! - azután szomorodottan befordult a lakásába.

A csegei vadászok jó szerencsével jártak. Alig két kilométernyire már rátaláltak az aranysárga napkeleti madarak táborára. Volt ötven főnyi vagy talán még több tuzok is a gyönyörü falkában. A hortobágyi orvos ösmerős fogatját tényleg közelre bevárták. Azonban egyszerre csak alig húsz lépésnyi távolságról szédületes zúgással fölrebbent, szárnyra kapott, nekiiramodott a lomha csapat. Nosza a két vadász is jó puskájával a szárnyrakelt tömegbe duplázott:

- Most csak lesz tuzokpecsenye, - magokban mind a ketten föllelkesedtek. Elmorajlott a puffanás, eloszlott a puskaporfüst, hát nem hogy lelőtt tuzokot még tuzoktollat sem láttak a pázsiton...

A vadászok kimeredt szemmel bámultak a messzeségben elmosódó tuzokfalka után. Csodálkozva néztek egymásra. Az orvos szólalt meg elébb. Elnevette magát:

- Cimborám ez már nincsen másként, mint hogy megfogott bennünket annak a vén betyárnak, a madarak barátjának az átka...

A fölsült vadászok meghunyászkodva kocsiztak a hortobágyi orvoslakhoz. Dely Mátyás a ház előtt várta őket:

- Tuzok az nincsen! Még tollát sem hoztunk, - felelte a csegei emberorvos boszusan.

- Pedig hiszen szörnyűmód durrogtattatok, - az öreg úr nevette a vadászokat, - node gyertek be, készen az ebéd. A jó ebédnél, a jó bor mellett tréfásan faggatta a vadászokat Dely: - bevárták-e a tuzokok, hogy közéjük jusson a fogatom?

- Dehogy is, - mondotta a csegei patikus, - alig húsz lépésről oly veszekedettül repültek föl, mintha már közibük lövöldöztünk volna...

- Hála Istennek, - a hortobágyi állatorvos elkomolyodottan folytatta, - meglátták a veszők, hogy nem én ülök a kocsin s így legalább megmarad köztünk a jóbarátság. Szegényekre szerencse, hogy nem csalódtak és továbbra is bizhatnak egy nadrágos úri emberben, aki szereti őket. Mert, hogy a pásztorokat szeretik, a pásztorok iránt bizalommal viseltetnek, az természetes. Hiszen ezek a jó pusztai lakostársaik még csak a botjukat sem hajintják közéjük, hanem boldogok, hogy kerülnek olyan madarak, amelyekkel megoszthatják a magányt és együtt türik, szenvedik az idő viszontagságait.

A régibb debreceniek nem azzal tartották, hogy sógorság-komaság: nem nagy atyafiság. Ellenkezőleg! Jelentős baráti viszonyt, egész életre kiható bizodalmas összeköttetéseket váltott ki a debreceni komaság. A bibliás református civisek között kerültek olyan népszerü emberek is, akik kétszáz, kétszázötven komával, komaasszonnyal dicsekedhettek...

A debreceni józan, takarékos polgárnép a korcsmázást, a házonkívüli költséges szórakozásokat megvetette. Biztos, zavartalan folyásu életének legnagyobb és legbensőbb ünnepélyességei a fehér tűzhelynél a születés, a házasság és halálozás eseményeihez füződtek. Most, hogy a debreceni komaságról beszélek, a születés, a keresztelő eredeti szokásait mondom el.

A debreceni református polgárnép az úgynevezett "egyke" sodomai förtelmes bűnét nem űzte, sőt soha nem is ösmerte. Örvendezett a gyermekáldáson. Jehova Úristen legnagyobb kegyelme megnyilvánításának becsülte azt. Ősi hitként tartották, hogy a gyarló ember ilyenkor a teremtésben segítőtársa vagy legalább is szent eszköze a Jehovának; mert a szülék véréből alakult testbe az Isten oltja a lelket. A születés és keresztelő éppen ezért is volt egyik legnagyobb, legkedvesebbik ünnep a régibb debreceni polgárháznál; de ünnepelték ezt a házon kívül állók: - rokonság és a jó barátok is.

A szerencsésen "világrajött" csecsemőt leginkább háromhetes korában kereszteltették meg. Ez idő alatt megerősödött az anya. Az anyának és apának volt idejök előkészíteni a kereszteléssel összekötött ünnepi vendégeskedést. Ezt a vendégeskedést, ezt az ősi áldomásszerü lakomázást gazdag, mint szegény megtartotta vagyoni erejéhez mérten. A keresztelendő csecsemőhöz ugyan csupán egy rendes keresztapát és keresztanyát hivtak meg, hanem koma és komaasszony számba ment még az a tíz, húsz, harminc másik emberpár is, akik részesültek a keresztelési ünnepségből. Ezek voltak azok a "lógó-komák". A bábaasszony meghivására, a kitüzött napon, szintén ünnepiesen kiöltözve jelentek meg a keresztelős háznál.

A boldog édesanya, bárha már előzőleg kikelt a gyermekágyból és rendesen végezte a házidolgait, a keresztelésre kitüzött napon ismét ágynak feküdt. Szép fehéren, hálóköntessel, ágyban várta a komaasszonyokat. Pólyás kis gyermeke mellette feküdt és a boldog anya szeliden mosolyogva fogadta a különféle jókívánságokat. Az újszülöttet ekkor csókolta meg először a keresztanyja és a többi komaasszony. Ekkor vették először szemre a gyermeket. Az első bírálatok kereszttűzén is ekkor esett először át a gyermek.

- Hennye, nizzik mán, - vélekszett a másik sugár barna szépség, - hogy tartja az ídes lelkem a fejit! Mintha csak tudná a kis betyár, hogy menyecskék níznek a szeme közé...

- Komám asszony, - szólt egy harmadik pirospozsgás arcu, - ippen olyan mirges nízisü ez a huncut, mint az apja. Ilyen nem született még a Csapó-utcán, node ebből lesz is ám takaros gyermek... - Hátha még lány volt a pólyásbaba? Akkor raktak rá minden szép himet. Elmondták angyalnak. Tündérszép Ilonának. Mikor azután a meghivott, teljes komaasszonysereg összegyülekezett a "nagyházba", illően, ünneplő feketébe öltözve bekövetkezett az apa, a ház gazdája is. Az asszonyok újból kezdték a dicsérkezést. Az áldás, a kedves szóáradat csak úgy özönlött gyerekre és apjára.

- Mit remek! Te még ennél is különb vóltál, András fiam; no az igaz, hogy te nem első, hanem harmadik vóltál.

A kedves trécselés a terített asztalnál sem szakadt félbe. A nagyanyó és a bába ezen beszélgetések közben ugyanis elrendezkedtek a terített asztalon. Még mielőtt a keresztelésre elindult a szépséges asszonysereg, ozsonnáztak is. Kávé, sütemények, gyümölcsök, dióslepény, karafinában mézes pálinka, virágos orrosban érmelléki bakar bor gazdag bőséggel kináltattak fel a délesti istentisztelet előtt. Ebben a nyalakodásban a gazda nem vett részt, csak amikor megkondultak az Istenházába hivogató délesti harangok, a fekete ruhás komoly holló akkor térült be ismét a galambsereg közé. A bábaasszony az ékesen kiöltöztetett csecsemőt ekkor nyujtotta oda az első csókra az édesapának, aki jobb kezét gyöngéden gyermeke fejére helyezte. Ősi szokás szerint, komoly fölfohászkodással, így szólt:

- Ámen! - felelték vissza a komaasszonyok. Most már a keresztanya vette karjára a kis keresztelendőt. Legelől megindult a bábával. Utánok párosan a gömbölyü piros képü szép menyecskék délceg, festői menete a templom felé. Az egész utca hódolata az övék volt. Az úr, a szegény kalapot emelve üdvözölte a megtermékenyülés, az életöröm jelképének galambszép menetét.

A templomban még meghatóbb volt a gyülekezet. Olykor négy-öt csapat ilyen kereszteltetős asszonysereg összetalálkozott. Mindegyik csapat asszony külön széksorban telepedett meg. Nagytiszteletü uram, midőn így látta a keresztelősök fehérarcu seregét, kurtábbra fogta a délesti imát. Öreg Garbóczi kántor uram is rövidebben énekelt a gyönyörü reszketős hangjával, mert a délesti istentisztelet főbb eseménye az Úrasztalánál folyt le. Ahová a nagytiszteletü úr is kilépegetett. Hátáról lehullámzó selyempalástját széthuzta vállára. Selyemredők közé takargatódzva állott az Úrasztala elé. Égre emelt szemmel, kezét imára kulcsoltan, édes szóval hivta magához a keresztelősöket. Mintha csak a virágos kis kert bokrétái mozdultak volna meg. A komaasszonyokból olyan bájoló szép eleven varázskarika zárkózott föl az Úrasztala körül. Azonban az asztal mellé csak a valódi keresztanyák és a bábák állottak. A bábák ősi öreg kancsókban magokkal hozták a tiszta keresztelő vizet. Az egyházfi az asztalra fölhelyezte a drágaművü, aranyozott szélü keresztelőtálat és minekután a nagytiszteletü úr a keresztanyáknak megmagyarázta keresztszülői nemes kötelességüket, a keresztelési szertartás jelentőségét, a bábaasszonyra következett a sor. Fölfedte a kis gyermek fejét, a kancsót odanyujtotta a nagytiszteletü úrnak és a melegszemü keresztanya az aranyos tál felé tartotta a baba fejét.

- János, - folytatta a keresztelő pap, - én tégedet keresztellek az Atya, a Fiu, a Szentlélek, a teljes Szentháromság egy igaz Isten nevében. Ámen... Háromszor megöntötte a gyermek fejét. Némelyik nyivákolt ilyenkor, némelyik hunyorogva, nyikkanás nélkül fogadta az életküzdelmek özönvizének első csöppjét, amiből azután különféle jövendőlgetéseket kitalálgattak a komaasszonyok; majd a szertartást befejező áldókönyörgés után a komaasszonysereg az Anyaszentegyház új tagjával szép rendben visszasétált a szülei házhoz, ahol a boldog apa fogadta őket. Ekkor csókolta meg másodszor a kis fiút. A debreceni apa harmadik csókja már a felnőtt embernek járt ki, amikor asszonyt hozott a házhoz és a templomból hazavezette feleségét.

Hamarosan elkészült a vacsora is, hogy pedig a komaasszonyok, - idegen férfiszagot nem érezvén, - el ne unják magukat, rendszerint gondoskodott a gazda egy "szós" vagy szavas emberről, aki az asszonyokkal együtt ült a vacsorához. És pajkos beszédekkel vagy okos tanulságokkal mulattatta őket. Ez a kiválóan beszédes férfi, - a "szósember" azután az asszony-társasággal sorra "komapoharat" ürített és így mindenik jelen volt asszonynak örökös komája maradt, sőt az asszonyok után a férjek részéről is holtiglan kijárt neki a komaság. Mivel pedig az ilyen kedvelt ember az idők folyamán sok keresztelőben résztvett, végezetül a félváros szép asszonyával és polgárságával komás lett. Ekként kerültek azután a régi Debrecenben olyan jeles kétszáz, sőt háromszáz komás emberek is, mint például a népszerü kappan Győrfi Péter közlevéltáros, hortobágyi állatorvos Dely Mátyás, kántor Herczeg János uraimék.

Estét elérvén, vacsora után, sorra előkerültek az örömapa barátai, a szép komaasszonyok férjei is. Boka Károly unokái, meg a híres Zsiga Józsiék sem lettek volna igazi debreceni cigányok, ha hogy meg nem érezték volna füstjét az ilyen nagy "civis-keresztelőnek". A keresztelős-házhoz bizony előkövetkeztek hivatlanul is hangszerszámaikkal a füstös cigányok. Elébb csak a pitvarból kezdettek beljebb kérezkedni bús hallgató muzsikaszóval. A nóta vége persze pattogósba csapott át, de már erre a fiatal jó vér a komaasszonyokban is megbizserdült. A szós-ember sem lett volna soha az az igazi asszonyoknak kedves koma, ha meg nem értette volna ezt a muzsikát! Hiszen az a melegszemü piros keresztanya is nehezen várta már, hogy forduljanak egy-kettőt. Muzsikaszó mellett ragadós az ilyen jó példa, a dolog odalyukadt ki, hogy egyszerre nemcsak a többi lógós-komák, komaasszonyok járták a táncot, hanem az örömapa is kiintette az ágyból kedves életpárját az otthon "slingelt" hófehér reklivel...

Világos kivirradtig eltartott a mulatság, hahogy egyszer a sestakertitől, meg a diószegi bakatortól igazán jókedvre szottyantak a komák.

Tekintetes Rab János úrnak mindjárt a Hortobágy szélén, a nádudvari határ szomszédságában feküdt a tanyája. Kösélyszögnek nevezik azt a pusztát. Jószágtartásra különösen alkalmatos föld az. Tekintetes Rab János úrnak, debreceni polgár jusson, szép számu nagyjószága volt kiverve a Hortobágyra is. Disznai is voltak. Szép, nagy falka disznók.

A göndörszőrü, konyafülü fekete sereg után tisztes haszonra számított a tekintetes úr. Ámde 1863-ban közbevágott az emlékezetes szárazság. Ez az aszályos szárazság már az 1862-dik esztendőben terpeszgetni kezdette izzó szárnyait a magyar rónák fölött. 1863-ban meg fészket rakott rá. Ameddig izzó szárnya kiterpedt, a földből gyökerestől égett ki a növényzet. A tavakból, erekből, hűs kutakból kiszürcsölt minden vizet.

Tekintetes Rab János úr a pásztorok híradásán fölötte elszomorodott. Lehorgasztott fővel kocsizott ki a Hortobágyhoz, hiszen a gulyákba belekapott a keleti marhavész. Tekintetes Rab János úr százöt darab nagyjószágából huszonötöt hagyott meg. A többit szőröstől-bőröstől elásták a kiégett földbe. Tekintetes Rab János úr még búsabb kedvvel hajtatott a sertéseit fölnézni. Szerencsére a disznóknak nem volt semmi bajuk. Némileg fölvidult a tekintetes úr. Vidámultan szólította öreg Zsidó Jóskát, a hortobágyi híres kondás számadót:

- No, Józsi bácsi, a csapások között is megvigasztalnak ezek a gyönyörü darab disznók.

- Biz' ezeknél, tekintetes uram, a harmatos szilva sem szebb, - véleményezte Zsidó József.

- Hál' Istennek a Cserén termett makk, így valahogyan majd csak kitelelnek. Hanem a szalonnával nem tudom, hogy leszünk a jövő nyáron József?

Zsidó Józsi bütykös hüvelykujjával lenyomta a sercegő dohányt a pipában, elmosolyodott:

- Szalonna? Disznótor? Ehehe! Senkinél sem lesz több, mint tekintetes uramnál.

- Ehe, - kahintott József, - a tekintetes úr csak bizza kondására a dolgot, elvigeztük már mink azt a Gyurkával...

Tekintetes Rab János úr ösmerte a hortobágyi pásztorszokást, hogy tudniillik pásztor uraimék nem szeretik a sok szót, még kevésbbé a kérdezgetést, kezet fogott Józseffel:

Az aszályos esztendő csupán a nádudvari hajdúknak hozott nem remélt áldásokat. 1863 tavaszán annyira kiszáradtak a sekélyebb vízü nádudvari rétek, hogy a máskor inkább csíkban, halban gazdag tófenekeket is fölszántogatták a nádudvariak. Ahol azelőtt a buzogány rázogatta haragos sötét fejét és bokrétás nádszál lengedezett a szélben, most pántlikás levelü kövérzöld tengeri szálak sudárlottak az égre. A nádudvariak minden fölszántható rétjüket tengerivel vetették be. A szűz földből óriási csöves tengerik támadtak. Az aranysárga-piros garmadákon, tengeritöréskor, telhetetlen vággyal hengergődzött az éhes őszi napsugár. Vadmadarak torzrikoltozásait édes nótázások váltották föl. A nádfödeles fehér hajduközségben minden góré, minden házpad, ólpad, hombár, szuszik színültig megtelt kukoricával...

Tekintetes Rab János úr disznói a Hortobágyon sinylették át a nyarat. A Hortobágy partján, a partoldalból turkálták ki az aszott gyökereket. Őszre a kösülyszögi tanyába szorultak be. Már őszre a legelő is jobban zsendült... Leesett az első hó. Elkövetkezett a tél is. Egyszercsak, karácsony után, Gyuri kondás beállított tekintetes Rab János úrhoz:

- Jól van, fiam Gyurka, hát számoljunk, - felelte megadással tekintetes Rab János úr.

- Tekintetes uram, hát izé, - Gyuri kondás jobbra bólintott, balra bólintott a fejével, - hát izé, azt még eddig nem is mondtam, hogy tengeritörés után elloptak a nyájbul huszonöt darab disznót...

- Tyüh, - tekintetes Rab János úr mérgesen felförmedt, - és kend ezt csak most jelenti nékem?

- Szípen kírem a tekintetes urat, ne bosszantsa föl magát, mert én már nyomukban vagyok a disznóknak, - Gyuri kondásnak széles mosolyra huzódott szét a szája, a vastag bajusz alól kemény fehér fogát is kivillantotta, - nádudvari gazdáknál rejtőznek a disznók. Nímely ríszök már egíszen meghizott...

- Hm, - tekintetes Rab János úr becsületes szép kék szemével a barnapiros kondásra mereszkedett, - hát most mit csináljunk, fiam, Gyurka?

- Mit csinálnánk? Tekintetes uram bemegy a nádudvari főszolgabíró úrhoz, majd összeszedeti az a disznókat.

Tekintetes Rab János úr a Gyurka kondás szavához igazodott. A disznók esetét jelentette a szolgabírónál, aki a Gyuri kondás bemondásával huszonhárom darab hizott disznót szedetett össze a megjelölt gazdáktól, mert kettő a szolgabírónak maradt a fáradozásáért. Az érdekelt betyáros hírü nádudvari hajduk még örültek, hogy szárazon szabadultak a bajtól.

Öreg Zsidó Jóska hortobágyi számadó jövendölése beteljesedett. Lett disznótor, lett szalonna bőven tekintetes Rab János úrnál.

Tekintetes Rab János úr a disznótorból Zsidó Jóskát sem felejtette ki. Váltig szabódott a híres hortobágyi számadó, nem segített az öregen; mert a tekintetes úr maga mellé ültette Zsidó Jóskát az ősi ezüstholmival rakott diófa-asztalhoz. Az izes torosebéd után kettesben maradtak az asztalnál. A tekintetes úr becsületes kék szemét a vén kondásra szegezte:

- Hömm! - Zsidó Jóska megfontoltan szippantott a pipájából, de nem szólt rá.

- József bácsi, azt magyarázza meg már nékem, hogy is esett a soruk ezeknek a nádudvari hizóknak?... Úgyis tudja, hogy köztünk marad.

- Tudom, - Zsidó Jóska okos szeméből nevető sugarak cikáztak ki, - de hát köztünk is maradgyon!

- Mert hát nem jó azt mindenkinek tudni, amiket mi kondások magunk között elvígezünk. Hát, mondok a Gyurkának, amikor a Hortobágy-folyó partjánál összekerültünk, ugyi jó ember ez a te gazdád Gyurka?

- Bár a falat kenyir sem jobb, - mondta ű, - amikor a tekintetes úr kamarája tele van, a szeginy földnípe sem éhezik. Azonban az idén aligha lesz tele a kamrája. A szárazság minden vetemínyünket kipusztította. Disznót sem ölhetünk az idén.

- Annál inkább meg kell lenni a disznótornak, - mondtam rá én, - hiszen te, Gyurka fiam, ugyi jól ösmered a dürgést Nádudvaron?

- Bizony, onnét már sok betyáros erkőlcsü, huncut ember került ki, - mondtam én. Gyurka fölvágta fejét. Szikrázott a szeme:

- Csupán aziránt puhatolódzottam, ösmerős vagy-é ottand, Gyurka? Azt meg magad is tudod, hogy a tengerijöknek helyit sem lelik. A tekintetes úr meg jó gazdád; hát a többit rád bizom... Megértettél ugyi Gyurka? - mondtam én.

- Haneha a jó Isten is úgy akarja, nem hozok szígyent József bátyámra, - mondta ű.

- Annyit mondok tekintetes uramnak, ez a Gyurka nem szamár ember a kondások között. Arra alkalmas ijszakákon huszonöt darab válogatott disznót hajtogatott be Nádudvarra és az ösmerős gazdáknak az udvarára hol két, hol három disznót eresztgetett be... Derík nípek ezek a nádudvari hajduk. A betívedt disznók gazdája után egyik sem kereskedett. Ólba zárták a disznókat. A jó disznótor reményiben becsületesen gondjukat viselték, rendesen felhizlalták. Talán jól vílekszem, hogy tekintetes uram sem panaszkodhatik különösebben a nádudvari hizók felől? - Mondókáját befejezte Zsidó Jóska. A tanyaház meleg ablakánál vígan cikáztak a téli napsugarak. Vörös fényrózsákat dobáltak a hortobágyi vén számadó hamiskás arcára.

- De talán mégsem volt olyan bunda, mint a piaci Nagy Sándor főhadnagy úr bundája?

- Takaró?... Hm. Nem gyalázom a Pál barátom tudományát sem; hanem azért magam is vagyok valaki a nánási magyar szücsök között.

Elégülten illegett a tapasztalt, vén szücsmester, közönséges nevén jánybeszédü Kola szücs.

- Node becsült is Alföldi a bundáért. Holtáig vámolatlanul őrölte a háznípemnek szüksíges kenyérnek valót. Tubákszínü volt a bundabőre. Rózsát, tulipántot, leveles ágakat haragoszöld selyemből penderítettem az oldalára. Hát még az a nyakhátra vetett, fekete kacagány? Ragyogott, mint a bársony. Selyemnél lágyabban suhogott ez a bunda. Fütött kemencével vetekedett az eleven, lompos kövér szőre. Daróczi István, nemzetes úr mondotta is Alföldinek:

- Mert, tudja kend, Sámuel, csupádon lopott jószág bűriből válik ilyen bunda.

- Azt a hét szilvafáját a nemzetes úrnak! Alföldi Sámuel dérdurral vágta be az ajtót.

- Nemzetes uram is hamarébb látja a hátát, mint engemet ennél az úriháznál, Alföldi Sámuel a zsalugáteres ablakon át kiáltott be. Hanem azért másnap, harmadnap ismét térült, fordult vén Alföldi molnár; mert pálinkácska, borocska, pecsenyécske, dohányocska mindig került az ilyen nemesi háznál. Meg a puskázásnál, agarászatnál sem mellőzték az öreget. Már pedig akkor fiatalodott ez a morcos hajdu, midőn az árkoktól nem borozdált pusztán kedvére kurjanthatta az agárnak:

Következtek azok a hajdusági hófehér telek is. Kecsesen siklott a szánkó. Pára fagyott a prüszögős lovak orrlikára. Csengett a csengő. Az öblös kasderékban juhászbundába keverkőzve kusnyogtak a bőrkucsmás vadászok.

- Hajhó! Zuztól, hótól lepett nádligetek!... A rétség jégborított tavaiban halak nyüzsögtek. Vadállatok lábnyoma pettyezte a hómezőt. Büzös farkasfészek sem volt ritkaság. Hajhó! A gyeplőfeszítésre torpogtak a lovak. Dördült a nyargalóra töltött puska. Bukfencezett az ordashátu rétinyúl. Mire a magános rétitanyához értek, vaddal rakták tele a kasfart.

Naplementekor fagyasztó zord szél támadt. Odabent volt a boldogság a boglyakemencétől melegített tanyaházban, amelynek jégvirágos ablakán epedőn villogott be a reszkető csillagfény. Szemvakító fehéren tündöklött a hólepte rétség... A vadászok pipafüst mellett hánytorgatták a nap eseményeit. A nyulvacsorára izlett a savanykás hajdubor. Alföldi molnár is nekividult. Vörhenyeges kopasz fejét csupádon akkor lappasztotta beljebb Kola szücstől remekelt híres bundájába, midőn rovására tréfálkoztak. És bár izzadozott a tarkója, még sem vetette le a bundát, noha a vadászurak bizgatták az öreget.

- Sohse sopánkodjanak az urak! A jó birka hévnyáron is elbirja a bundáját! Hej, hej, ezek az urak. Alföldi Sámuel jól ismerte ezeket az urakat. Lefekvéskor sem vetette ki nyakából a bundát, pedig a sutba fektették. Izzasztó meleg sarok volt ez ott a két fal és boglyakemence között. Máskor a tanyás gyermekei szálpendelyben járták ott a happucárét, míg mostan az óvatos Alföldi csizmástól, bundástól vackolt a sutba. Hiába szútyongatták az urak:

- Már pedig verestök nem való sütőtöknek, - mádi Kovács Gergely úr bizonyosan az Alföldi Sámuel vörhenyeges kopasz fejére értette ezt.

Hunyorgott Alföldi. Mozgott a szemöldöke. Szinte hánykódott tarkóján a kucsma.

- Tudom... Azért az én bundámat mégse nyirják meg az urak. Hiában mesterkednek, nem lesz itt bundaavatás.

- Jó'jszakát, kigyelmeteknek is! Alföldi molnár derüsen nyujtózkodott végig a sutban. Az ablakon jégvirágok bomladoztak. A nádasban recsegett a jég. Ropogott a hó. Alföldi molnár az enyhelyen mihamar álomba szenderült. Hosszan tartott az álma. Nem hiában lidércjárta hírü a rétség, nehéz álmok környékezték Alföldit. Verejték omlott a testéről. Kábultan nyüzsbölt. Égett a teste. Rugdosta a falat. Álmában is bundájáért vivódott Alföldi.

Oh, az éjszaka! Kint a réten hosszúk, hosszúk a téli éjszakák. Huh! A bundára ült a réti boszorkány. Fölkantározta a bundát. Libegett a bunda két szárnya és úgy repültek a tokaji Kopasz-hegy felé. Alföldi molnár báván mereszkedett utánok. A teremburáját, no, nézd! Szárnya nőtt a bundának. Suhogott-buhogott a bunda. Sziklatuskón bakkecskelábu gonosz lélek kuporgott. Nádsipon zengette a bűvös nótát. Az ördögkölykök duzmadt pofával fujták a varázstüzet. És az a bunda, a bunda veszekedetten ugrándozott a tűz körül. Hohó! Mindjárt a tüzbe ugrik az a bunda?... Alföldi Sámuel gyötrődötten nyöszörgött, mígnem aggodalmas érzésétől kettészakadt a kába álom fojtós fátyola. Riadtan tápászkodott föl. Ültéből bambán pislogott.

- Teremtő Atyám! Hisz csak álom volt. Ördög sem sipolt. Bundája sem táncolt. Szarvasfejü kígyók sem okádták a tüzet. Tapogatódzás közben csupán kérges tenyerét sütötte forróhoz. Fölszisszentett a molnár, mert szinte szikrádzott a kemence oldala. Node, csakhogy a bundán nem ejtettek csúfot, megkönnyebbült Alföldi: - Pálinkás jóreggelt, urak.

- Jóreggelt kendnek is, öreg! - mádi Kovács Gergely úrék vaskaszrolyban főzték a mézes, mazsolás, citromos seprőpálinkát. Mécs pislákolt az asztalon.

Alföldi gyanútlanul kecmelgett ki a sutból. Azonban bundáját most sem akasztotta le nyakából.

- Nyisz, nyusz! Alföldi nyomában különös, nyiszorgás támadt. A vén molnár gyanakvólag kapkodta fejét. Talán csak nem a réti boszorkány?... Nem az volt biz' az! Csupán akkor hallatszott a nyiszorgás, midőn egyet-kettőt lépett a molnár. Alföldi gyanakvólag pislogott az urakra, de azok a mézes pálinka fővését ügyelték... Nyisz, nyusz! Végről féltett bundáját simította meg a molnár. Bohó vén szívébe fájdalom nyilamlott. Mint szitakéreg: zörgött az egykori selymes bunda és megtorpant a molnár: - Mit cselekedtek a bundámmal, nemzetes uramék?

- Kend, hát! Hisz kend bujt a sutba. Pedig előre mondtuk, majd rámelegedik a bunda.

- Persze, kend filtette a bundáját. Mink meg úgy vélekedtünk, hogy kendnek, ilyen kemíny időben, nem válik ártalmára egy kis meleg kemence?...

Nehézfejü Alföldi molnár szeméről most szakadt föl a fátyol. Ezért verejtékezett a teste? Ezért repült a bundája? Az urak mégis túljártak az eszén. Tűzzel tartották meg a bundaavatást... Aféle egycsövű, kapszlis fegyver volt az Alföldi molnár puskája, félőrjülten ragadta föl a sarokból.

Alföldinek beszélhetett volna az aranyszáju Pákozdy pap is... - Hatalmasat dördült a puska. Égett fojtás, lobbanó puskapor zápos füstjével lökődött tele az alacsony tanyaház. Az urak kétoldalt is fülelték Alföldit.

Ámult-bámult a vén molnár. Hát még a darulövő puska sem fogja ezeket az urakat?... Holott később tudta meg, az urak még éjszaka kiszedték puskája magvát.

- Csak tréfálkoztak? - vén Alföldi Sámuel szeme könnybelábadt. - Nem érdemlettem én ezt a teréfát? - Olyan fájdalmasan mondta ezt az öreg, hogy már a szilaj vadászok is röstelkedtek; hiában kérlelték Alföldit, a bús öreg nekivágott a hólepte pusztaságnak...

Hitre fogadta Alföldi molnár, hogy többé nem ismeri meg ezeket az urakat. Ámde néhány hét múltán mégis kibékült Alföldi, mert "jánybeszídü" Kola szüccsel olyan bundát varrattak azok a szilaj vadászok, nem volt ehhez hasonlítható ékes bunda az Alföldi molnár elsőbbik híres bundája sem. Úriházakhoz, templomba, temetésekre mindig ebben a bundában járosgatott Alföldi Sámuel. Úgy lehet még a sírba is ebben a kedves bundájában temették el... Mert tél volt, zord tél volt, amikor meghalt a vén Alföldi.

Hóhullámos fehér volt a holdas téli éjszaka. Elnéptelenedtek az utcák. Csak amely háznál halott mellett virrasztottak, onnét pislákolt mécsvilág. A Holdvilágnak szíveszerinti volt ez a mélységes nyugalom és mégis!

- Tyüh! majdnem orrára bukott a Holdvilág. Égi útjáról addig pislogott a földre, egy fagyos csillaggöröngyben megbotlott a lába.

Szőrkucsmás alak mozgolódott a kertek alatt, ezt a magányos embert fürkészte a Holdvilág. Midőn pedig megbotlott, mérgesen rugta félrébb a lába elé akadt csillaggöröngyet. Vándortarisznyájából maroknyi sugárt hajintott a szőrkucsmás ember fejéhez. E sugarak ragyogó fénnyel csapódtak a kucsmás ember arcába és a Holdvilág mindjárt fölismerte Alföldi komát, a sunyi, veres Alföldit.

- Ördög vigye ezt a Holdvilágot! - Alföldinek nem volt kedves a holdas éjszaka. Felhődző sötétséget szeretik az ilyen éjszakai tekergők... Hiába szitkozódott Alföldi, nyomon követte a Holdvilág. Ballagtában tünődött az éjszakai rezesképü vándor:

- Hm! Ilyen késő éjszakán? A kertek alatt? Hová? Miért bujkál ez az Alföldi koma? Nini! Gubája alatt is mit szorongat a koma? - tünődött magában a Holdvilág.

Tünődhettek volna efelől a bakterek is. Azonban a kásaütő-malom tövében aludt a bakter. Bundájába huzódva lopta az éjszakát a bakter. Már olyan késő volt, duzzadtkeblü özvegy Zsófika komaasszony házikójának ablakából sem szökdécselt mécssugár. Jégvirágok bimbództak a piciny ablakon. A temetőről zordon szél hengerbuckázott végig a gyepszéli havon. Szélvész urfi jégsarkantyuja nyomán porzott a hó. Zaj támadt. Hejnye! Talán csak nem a hófuvás hátán vágtató irigy boszorkák rugták össze a patkót? A Holdvilág felhőfoszlányból hasított zsebkendőjével megdörzsölte zúzlepett szemét. Hehe! Elvigyorodott a Holdvilág. Más egyebet szimatolt a Holdvilág... Szép-özvegy Zsófika asszony házánál csapódott az ajtó. Ennél az ajtónál tünt el Alföldi. Ehe! A veres Alföldi... A Holdvilág vigyorogva ballagott a rétoldalra és mivel a bakterek meg a kásaütő-malom tövében aludtak, senki sem ügyelte, az éjszakában miként lökött füstöt az özvegy asszony házának kéménye? Egyedül a Takács szomszédék kutyája szimatolt pulykapecsenye-szagot. Nyugodtan lakmározhattak - Alföldi komáék. Majd elfujták a mécsvilágot is. A párnával dugott ablaku meleg szobában hivogatólag dagadozott a vetett nyoszolya. Zsófikáék - ősi szokás szerint - reteszeletlenül hagyták a pitvarajtót.

- Kukukk! egyszer csak huhogni kezdett a kakukos óra. Egészséges álmából felriadt Alföldi. Mint kénesgyufa villanása, különös kéksárga fény áradozott a szobában. A lihogó fénynél hosszu alak lépdelt az ágy felé. Sárgaarcu tünemény. Már a dunyhához nyujtotta kezét. Alföldinek kimeredt a szeme. Szinte érezte a hideg csontokat. Az ijedtségtől egyszerre megoldódzott Alföldi nyelve.

Ez a pisztoly kapszlis, derék hajdupisztoly volt. A falon csüngött. Éppen a Zsófika feje felett. Zsófika álmosan dörzsölte szemét.

- Nem látod? Hát nem látod a kísértetet? Ott! Ni! A boszorkánymestert! - Zsófika feltápászkodott. Mintha nyikkant volna az ajtó? De vaksötétség volt a szobában. Csupán Alföldi rikoltozta: - A seprüt! Hamar a küszöbre a seprüt!

Zsófika a vaksötétségben nem találta a mécsest sem. Reszketett a Zsófika hangja.

Zsófika végre az ablakhoz talált. Az ablakból kirántotta a párnát. Enyhén szürődött be a hamvas téli éjszakák fehérsége. Zsófika szégyenlősen igazította helyre felgyüremlett ingét.

- Tyüh! Akkor mind hiába! - Alföldi káromkodva gyujtott mécsest. Sehol nem találtak senkit.

Zsófia megkönnyebbülten sóhajtott fel. Selymes pilláját dévajul villanó szemére sülyesztette.

- Inkább vín leginy, az ebadta! Istentől rugaszkodott vín igetnivaló!... Ijszakának idejin is miért kattog a malomkű a malmában? Miféle fehírlepedős alakok járnak-kelnek a malomházához? Hej, Zsófi! Boszorkánymester űkelme!

- A titkos szereket is ösmerik ezek a vín molnárok. Ám ilyen kísértésit még nem tapasztaltam. Node számolok vele.

- Ugyan, László! Hagyja azt a nyavalyás vín embert! - Zsófika magához ölelte Alföldit. Azonban nem időzhetett a koma... A sugártoronyban ráhuzták a hajnali harangszót, a "bolygót". Mécsvilágok gyuladoztak az apró ablakokból.

Nevezetes eseményekre virradt a Mike. A hajduközség egyik részét nevezik így.

Paprika Kovács Mátyás nemzetes uréktól hízott pulykát loptak az éjszaka. A pulykának nyomaveszett.

A reggeli órákban történt a másik eset. Számos verekedéseiről jól ösmert fiatal hajdu, veres Alföldi koma megtámadta vén Alföldi Sámuel molnármestert. Alföldi Sámuel molnár a nemzetes főhadnagy uréknak fájdalmasan panaszlotta ezen esetet:

- Pedig rokonság is hozzám ez a László. Világiletemben sem vitettem neki. Mégis a garázda ember ok nélkül rámtámadott. Viresre vert éngemet.

- Boszorkányokkal cimboráskodik az öreg, nemzetes uram! A mult ijszaka éngemet is megkisértett az öreg, nemzetes uram! Ezirt vertem el az öreget, nemzetes uram.

- Hehehe! László fiam! Hiszen boszorkányok ma már nincsenek! - veres Alföldi komát kinevették Takács Gábor főhadnagy urék. Kinevették a komát és lecsukatták. Bizony lecsukatták a kisértetlátó, boszorkánymestert agyabugyáló Alföldit. Ellenben kísértetek ide! Kísértetek oda! Az is igazság maradt: - duzzadtkeblü szép komaasszony, Jónap Zsófika ezentúl is, éjfélkor is félemletlenül fogadta az özvegyi ajtaján bizodalmasan kocogtató férfiakat... Teletarisznyás hajdu férfiakat.

Mindenik hajduháznak hasznos ékessége a boglyakemence. Nem hiába mondják a hajdusági fiúnak:

- Sutra pulya! abban a kemencétől és faltól határolt, magasan rakott sarokban van az igazi enyhely. Télen a gyermekek virágként melegszenek itt a nagyapó bundáján. A padka is ott terpeszkedik a boglyakemence körül tapasztva. A prémjére telepszenek a tanyázgatók és hátukat a meleg kemencéhez vetik. Éjfélekig fonogatják a szalmát. Ezekből a fonatokból varrják a szalmakalapokat... Még a kucik is a boglyakemencéhez tartozik. Az ajtófélfa mellett trónszékhez hasonlatos magasban van a kucik. Ez a kucik idősebb férfit illet meg. Fejével a kemencetorkot éri. Nagycsizmás lábát a padkán pihenteti meg. Nevezetes díszhely ez; mert a kemencetorkon nemcsak a macska dorombol, hanem az orrosban a mézesbor is ott melegszik... A hajdu komáknak ez a kávéjok, mézzel, borssal, paprikával elegyesen... A kucikból azt is hallhatni, midőn a gazdasszony az előtét emelgeti a kemenceszájról. Bizonyosan pitét sütött az asszony, vagy parázs-krumplival kedveskedik a vendégnek. Veres Alföldi koma is a kucikból neszelte az időjárást. Odakint borzalmasan dudált a szél, kavarta a havat. A Hajduságon nem ritkák az ilyen téli éjszakák és a pislogó lámpavilágnál különös árnyékok rajzolódtak a fehér falra. Bőrködmönös, birkabőr-kucsmás emberek árnyai.

- Hm!... - a csintalan menyecskék könyökkel döfölték egymást... - Kezdi, már kezdi Alföldi koma.

Azonban Alföldi elsőbb rácsiholt a pipájára, csak ezután tért át a beszédre.

- Hm!... A minapékba, hogy a rítoldalon jártam, különös eseminyt halottam Pácsóékrúl...

- Sőt inkább Pácsó komámtul magátul tudom... A múlt hetekben gyermekágynak esett a komámasszony és megkísértették. Jószerencse, hogy a komám otthon volt; mert valami veszekedettül nyirvákoltak a macskák. Mintha csak ezredmagokkal ugrándoztak volna az ablakpárkányra. A padon is hajcurázták egymást. A pitvarban is zörömbölés támadt. Miként zsaráttűz úgy szikrázott a fekete macska szeme. Ha Pácsó komám otthon nem lett volna, ez a fekete macska ezer pajtásával bizonyosan betört volna az ablakon.

Amaz pirosarcu fiatal menyecske, Karócz Mátyásné, apjukja mellől nyögdécselte:

- Mán pedig, ha Pácsó komám otthon nem lett volna, ezek a gonoszok bizonyosan megpocsikolták vólna a komaasszonyt, meg azt az ártatlan kis gyermekit. Megrontották vólna üket... No de Pácsó komám se teketóriázott sokáig. A szegrül leakasztotta puskáját. Nízi... Hát nem vólt megtőltve. Pácsó komám meg mán azt is tudta, ilyen esetben a közönsiges serétnek nincsen ereje. Azért darabos sóval, borssal, paprikával töltötte meg a puskát, még egy holtember csizmájárul való patkószegfejet is közibe nyomott. Fojtás gyanánt még ártánydisznó sertéjível tömte le... És azután az ablakon ugrándozó nagy fekete macskára sütötte a puskát. Csörömpölt az ablaküveg. Egyszerre lecsendesültek a macskák. A padot sem dübörögtették tovább. A pitvarban sem zörömböltek a tepsik. Pácsó komám az ablakból tisztán látta, ezernyi macska sinalt szerteszét a havon, leghátul egy fekete macska kullogott. Ez húzta a lábát... Pácsó komám csak azirt nem ment utána, mert nem akarta a felesigit, gyermekit magánosan hagyni...

Kéki Balázs tizedes Jarabin mesterrel a tükör alatti kanapén üldögélt. Fejét csóválgatta Balázs. Alföldit nem zavarta ez a fejcsóválás még az sem, midőn Jarabin mester, az ács, vigyorilag sodorgatta bajuszát.

- Dehogyis... Inkább az a különös, ezen ijszaka óta a vén Csokajiné bába mindig betegeskedik. Sántít a ballábára... Pácsó komáékra azirt orrolt, mert nem hivták a gyermekágyhoz. Pedig az ilyen kitanult bábák szoktak fekete macska kipiben kisérteni.

Az asszonyok borzongva hallgatták Alföldit, a vén Nyikó Ádám, boczi Molnár Jankó, karórágó Csorvási szomszédék is ámultak a beszédjén. Ellenben Kéki Balázs tizedes, dongó Nagy Tamás kovács, de főbbképpen Jarabin mester, a kitünő ács, fejöket csóválták. Ők mindannyian forgolódtak a világban és tudták, hogy a bábák érdemes, hasznos asszonyok és a vén Csokajinénak kisebb gondja is nagyobb, mintsem fekete macska képében rémítgesse a gyöngébb elméjü jámborokat; sőt Jarabin mester olyasmit dünögött:

- Alföldi komám se' mindig boszorkázta a bábákat! Kivált a midőn még nem hiába kopogtatta a nyalka Kőrösi bába ablakát.

Ezen Jarabin mesternek talán még a szépapja származott a Hajduföldre és az öregjei is mindnyájan a tisztes ácsmesterséget folytatták. Jarabin sem tanult más mesterséget és a nánási ácsok között a legelső ember volt. Nemcsak mint vándorló legény, de mint katona is barangolt a nagyvilágban. Hadakozott "pémonttal", franciával is. Ama bizonyos Küszöbli "generálmajor" vitézségi médáljont is akasztott Jarabin mellére, ekkor már "sarzsi" volt Jarabin a Dom Migueleknél. És még az ilyen embernek mesélgetett Alföldi? Jarabin nevette Alföldit. Alföldi viszont azzal vígasztalta magát, világbölcseknek is akadtak csúfolkodói, azértlan tovább mendemondázgatott Alföldi.

- Hiszik, nem hiszik kigyelmetek, ez meg tulajdon magamon esett meg... Nagypintek íjszakáján a ríti tanyárul lódultam hazafelé csáti bottal kezemben. Gyalogszerrel. A nagylegelőn toronyiránt poroszkáltam. Távol, valamelyik juhászkarámnál pásztortűz lihogott. Egyszer csak a Verestenger-járásban, a Feketehalomnál különös érzís fogott el. Halálos csend nyomta meg a pusztát. Amint a holdvilágot níztem, mindjárt eszembe jutott a halott vőlegíny törtínete: "jaj, de szípen süt a hóld, egy eleven, meg egy hólt..." - Aki a sírba akarta vinni a mátkáját. A halálcsendes pusztán most is hideg fénnyel világított a hold és én hátra-hátrakaptam fejemet. Talán a Feketehalomból bújt ki? Nem hiában, hogy tatárherceg temetőjínek mondják ezt a helyet... Fekete kutya hömpölygött utánam. Világított a szeme a kutyának. Nem volt ez nagy kutya. Ha megállottam, a kutya is megállott. Ha elindultam, a kutya is nekiindult. Szinte nyakamon éreztem a lehelletit. A hátam is izzadt a nagy kocogástul. Vígre is megsokaltam a szaladást. Fölemeltem a csáti botot, hátratorpantottam.

- Mindjárt azon kelletett volna kezdeni. - Jarabin mester torkát reszelte a tükör alatt.

- A földre ült. Csóválta a tüzesszemü bojszás fejét. Lábát is rámemelte. Vicsorgott a kutya és mintha csak meg akart vólna igézni, úgy nízett rám. Mindjárt tudtam, ez a kutya nem valami jótétlílek. Istenemhez, teremtő atyámhoz fohászkodtam, uccu! neki iramodtam a pusztának, a kutya meg utánam. Egíszen a temetőig kergetett, midőn is a városban kurjogatni kezdettek a kakasok és a kutya az árkon keresztül a temetőbe ugrott. Morgott a kutya. Különös elváltozott hangon mondta:

- Az ilyen kutya beszíl mindenkivel, ha az órájában magánosan találkozunk véle... Mert nem kutya vólt ez, de kárhozott lílek, azírt kísértgeti az íjszakajárókat. Hetekig sem hevertem ki ezt a borzalmas szaladást. Ágynak estem. Nem is gyógyultam föl addig, ameddig a löki tudós ember valami szerrel meg nem nyugtatott, - végezte mondókáját Alföldi és diadalmasan tekintett körül. Az asszonyok, süldő lányok rémledezve villogtak az ablak felé, amelyen sejtelmesen zörgött az éjszakai szél. Egyedül Jarabin mester vágott közbe.

- Bizonyosan egy eltívelyedett szegíny kutya riasztotta meg kendet, komám? És a szaladástól zúgott a kend füle?

- Mán én pedig láttam, amit láttam. Hiszem, amit hiszek! - nyakaskodott Alföldi.

- Én meg már éjszakáztam csatatéren is, - felelte Jarabin. - Sok száz víres halott között. Voltam forposzton temetőben is. Hát tudom, aki meghalt, akit eltemettek, nyugszik az.

A konokfejü Alföldit nem győzte meg Jarabin mester, inkább Alföldi tudakolta:

- Megvallom, sokfelé forgolódtam, de még idáig nem találtam meg az országútját. Sem még olyan emberfiát nem láttam, aki valaha ott járt volna. Mert hisz a temető még nem a másvilág. Azt kálomistának, pápistának, zsidónak porhasztóhelyül árkolják körül. Nem rémsígek, virágok fakadnak a temetőben, komám!

- Sőt tovább megyek, komám. Hahogy létezik olyan kimenőnapos másvilág, amilyenről Alföldi komámék mesélgetnek, itt most Isten nevével fogadom kendteknek, holtom után híradással leszek, üzenetet küldök abbul a másvilágbul...

Jarabin mester fogadásáról ezentúl is sűrűn fordult szó és bár a tiszteletes uraknak is fülébe jutott ez a beszéd, Jarabin mester nem állott el fogadásától. Ennek a kemény embernek halálos ágyán is ez volt az utolsó szava:

- Sohse' sirassatok engemet... Majd híradással leszek a másvilágrul. - Ezóta sok esztendő elmúlt. Sok esztendők óta porhadozik a kitünő ácsmester. Nemzedékek takarodtak el utána. És bár világéletében szótartó embernek ösmerték Jarabint, még mindég nem érkezett meg a Jarabin mester üzenete... Ilyen körülmények között nem is csodálható, hahogy a nánási hajduk is különféleképpen vélekszenek a másvilágról.

A Nagylegelőt, nádkarámos juhásztanyák síkbirodalmát, árok választotta el az Apám rétjétől... Ámbár ha maga a Tisza fodrozgatná ott habjait, az örvényes folyón is tilalmasba lopná nyáját ez a zsiványkodásra szer juhászi nép, - az Apám vélekedett így erdélyi fajlovaktól röpített kocsijában. A tunyhaszárnyu álmot rég lefujta szeméről a hajnali szél, mely a fűzfák kesernyés leveleit megrezegtette. Az Apám kaszálóján görbedeztek ezek a fűzfák. Nem takarták el a kaszálón tévelygő falkát. Hiában volt a nagy tilalom, valamelyik zsivány juhász ismét a tilosba lopódzkodott.

- Hó, megállj! Az öreg kocsis megállította a tüzes fiatal lovakat. Az Apám a maga földjén biztos erővel lépegetett. Vékonynyelü ostort szorongatott markában. Már pedig Czifra Nyakó Gáspár juhász nem hogy ilyen ostortól, még a táblásfokos elől sem hátrált meg soha. Miért is kovácsolták volna juhászbotra a kampót?... Egyébként most már ideje sem volt a nyáj kiterelgetésére. Lesz, ami lesz, Czifra Nyakó Gáspár juhász is egy ember, az Apám is egy ember, azértlan Gáspár juhász bátran állotta a farkasszemet. Még csak lomposszőrü bundáját sem vetette félre széles válláról. Kampós botja végére támaszkodott. Pipázott a juhász. Nyulánk legény volt ez a juhász, zömök, nyilttekintetü férfi az Apám. - Czifra Nyakó Gáspár, már mondtam, többekszer mondottam gazdádnak, annak a határpusztító Kocsány Tóninak is, az én földem nem közlegelő. Az én kaszálómat ne csapásoljátok. Mégis a tilalmasban találom kendet.

Czifra Nyakó Gáspár úgy mereszkedett, mint valami bundába takart szobor. Vállát sem rándította. Érthetetlenül dünögött.

- Elaludt kend? Oszt betívelyedtek a juhok? No, majd móresretanítom kendet. Adjon kend zálogot.

- Mán hogy én szakítsak ki? Azt már nem cselekszem, uram... Ám itt a falka az úr előtt.

Azonban az egymáshoz szokott birkák nem igen hallgattak az idegen szóra. Az Apám nagynehezen mégis kiszakított vagy húsz darabot. Czifra Nyakó juhász gúnyosan somolyogta az Apámat.

- Ezt a nehány cangát a mezőbírónál keressék kendtek... Most pedig kifelé a nyájjal.

- Jól van, uram, jól! - Czifra Nyakó Gáspár vigyorogva készülődött a menetelhez, hanem elsőbb füttyentett. Füttyentett a juhász és a kiszakított birkák is a nyájba iramodtak.

- A pulinak? Nohát ne fütyörészgessék kend, ha már így kapatta a nyáját.

Czifra Nyakó Gáspár vigyorogva terelgette a nyájat, amelyből az Apám ismét kiszakított vagy húsz darabot. Azonban alig hajkurászta harminc-negyven lépésre, a zálogos juhok ismét szétrebbentek. Megint füttyentett a juhász... A határárok megől másik juhász duródott föl. Messziről hallatszott kacagása a barnapiros képü juhásznak. Az Apám előtt most már nyilvánvaló volt, hogy a juhász mókázik vele.

- Mánhogy én?... Hisz' megengedtem az úrnak, miszerint zálogolhat a nyájból. De, hogy osztég behajtja-e tanyájába? Mán én arról nem felelek.

- Huj, az áldóját az úrnak! - Czifra Nyakó Gáspár a bundanyakhoz kapott... Csak a tiltott pázsitra dobhatta volna, mindjárt lett volna itt zálogolás, kampósbottal... Azonban későn kapott észbe; mert az Apám összemarkolta a bunda elejét. Bundájába szorult a juhász. Az Apám előre kitett lábán keresztül a földhöz vágta a juhászt, a másik pillantásban meg már a kampósbot is az Apám markában begyeskedett. Midőn tápászkodott a juhász, menten rácsapott a kampósbot. Az Apám elsőbb csak a lábát, kezét lazsnakolta Gáspárnak.

Erre már a másik juhász sem lappangott tovább az árokpart-oldalon. Bundáját a fübe hajintotta. Feje fölött forgatta a kampósbotját és úgy rohant az Apám ellen. Az Apám sem volt rest, búbonvágta Czifra Nyakó Gáspárt. Hiában kurjogatta a segítségül loholó Dübbencs Bata Mihály juhász.

Az Apám most már a kurjogató cimbora felé indult. Jelentősen suhogtatta boldogtalan Czifra Nyakó Gáspár juhász kampósbotját.

Dübbencs Bata Mihály bátorsága lelohadt, midőn meglátta a gyepen nyujtózkodó cimboráját.

- Nyavalyás birkatolvaj, ne félj! Nem bántalak. Gyere közelebb, Mihály és ezt a hitvány cimborádat rakd föl a tergenyés szamárra. A kútnál jól megmosd.

- Hm! - Dübbencs Bata Mihály a pázsitra dobta kampósbotját. Horgasztott fővel sompolygott cimborájához. Az bizony tehetetlen véres ember volt és jajgatott, midőn a tergenyés szamárra emelte Mihály. Elindult a szamár. Kifelé a tilalmasból. Czifra Nyakó Gáspár Dübbencs Bata Mihály vállára hajtotta fejét. A juhok, azok a komoly, csendes juhok magoktól követték a tergenyés szamarat. Az Apám is búcsúzott a juhászoktól.

- Ami pedig a zálogot illeti, már nekem a ti zálogotok nem kell. Csupán a Gáspár cimbora botját tartom vissza... Ezt is inkább a jövőre nízvést.

Szégyenlősen hallgattak a juhászok. Czifra Nyakó Gáspár bevérezte a tergenyés szamarat is.

- Jaj, jajajj! Nem. Őkelmét, márhogy Czifra Nyakó Gáspárt, hozzá saját kampósbottal, még így nem tanították ki a magyar becsületre.

- Pali öcsém, baj van! - bizáki Puky László járásbíró fogadta e szókkal az Apámat.

- Zsivány?... Nem tudom. Csak azt tudom, cimborájával, valami Dübbencs Bata Mihállyal támolygott idefönt. Ugyan be volt kötözgetve a feje Gáspárnak. Bata Miska támogatta. Panaszolták, te verted el Gáspárt.

- Meghiszem azt... Hanem az itt a főbb baj, Czifra Nyakó Gáspár igen erős bizonyságot hozott a sérüléseiről. A vén Szaladi orvos állította ki ezt a levelet.

- Hiszen a tilalmasban csiptem azt a zsiványt. A legkövérebbik kaszálómat gázoltatták.

- Midőn pedig zálogot követeltem tőle, még neki állott följebb. Csúfot üzött belőlem. Szétriogatta a zálognak kiszakított birkákat. Veréssel is fenyegettek a tulajdon földemen. Bizonyosan meg is vertek volna azzal a jóféle cimborájával, hahogy meg nem előzöm őket.

- Ezek pedig, lásd! törvénybe jöttek. Úgy sejdítem, gazdájok, Kocsány Tóni bizgatja a betyárokat; mert tisztességes juhász szégyenletében sem panaszolja el az ilyesmit.

- Engedelmet kérek bátyámtól. Ez már igazán Kocsányékhoz illő szemtelenség, midőn a tolvajok panaszolják be a kárvallott gazdát.

- Öcsém, mindamellett tanácsolom, magad intézd el ezt az ügyet a juhászokkal; mert az az orvosi levél súlyos sérüléseket bizonyít.

- De, ládd! Súlyos ám a te kezed is... Mint jó embered, javaslom, cselekedjél valamit; mert ezek nem tisztességes juhászok.

- Csak nem alázkodhatom meg ilyen zsiványok előtt? - az Apám dohogva távozott el.

Közelgetett a tárgyalás napja is; de bizony az Apám még mindig nem cselekedett semmit a juhászokkal. Ellenben az Apám komorodott arcvonása Farkas Bertinek, a jeleshírü járási komiszárosnak is szembetünt. Hej, micsodás szemek is voltak azok. A bozontos szemöldök alól bűvös furóként nyomódtak a rosszjáratu emberek rezegős lelkébe. Olyan éles, rabvallató tekintetü volt ez az ólomszürke szempár. Maga Farkas Berti izmosnyaku lovas ember volt. Domboru mellén érdemkereszt ragyogott. Azt a keresztet híres betyárvezér fejéért tüzték az ő rettenthetetlen mellére. Kék dolmányos pandurjaival mostan is nyomhajtásból fordult be kitünő agarászpajtásának, az Apámnak pázsitos udvarára. Már szerettebb vendég nem érkezhetett nálánál... Az igaz magyar baráti tanyán, terített asztalnál, szót szó követett.

- Ez azonban különös ügy. Zsivány juhászok panaszoltak be... A tilosban kissé becsületre tanítottam Czifra Nyakó Gáspárékat. Az a vén Szaladi orvos meg erős látlevelet adott nekik.

- A Kocsány Tóni juhászai? Esmérem, jól ösmérem Czifra Nyakó Gáspárt. Dübbencs Bata Miska sógort is. Még a gazdájokat is. Jeles határpusztítók. De te azért ne búsulj, pajtás. Majd elrántom a nótájokat. Tudom, örökre elmegy a kedvök a törvénybejárástól. Pali pajtás, bizd rám a szemtelen juhászokat.

- Hát osztán? Világéletemben sem láttam teljesen ártatlan juhászt. Mindig furdalja lelküket valami birkasor. Pajtás, csak bízd ide.

... Bizáki Puky László bíró, a derék magyar bíró valóban nem tarthatott tárgyalást a kitüzött napon. Hiába várták a panaszos juhászokat. Sem Czifra Nyakó Gáspár juhász, sem Dübbencs Bata Mihály nem jelentkeztek a törvénytevésre. Puky főbíró - panaszosok hiányában - barátságos kézszorítással intézte el az ügyet, az Apámnak szorította meg a kezét.

- Már másfél hete Ujvárosra kisírtette juhászaimat az a veres pandur. Egyenest a nyáj mellől... Azóta mindig lakat alatt tartja üket.

Lopták, vagy nem lopták a birkát a juhászok, az bizonyos, midőn hazakerültek, igen hallgatagon viselkedtek. Törődötten, cábárul szédelegtek a megviselt emberek. Kocsány Tóni firtatására végezetül annyit jegyzett meg Dübbencs Bata Mihály:

- Az Úristen sújtott minket, amiérthogy a ténsurra hallgattunk és a juhászbecsület ellenére bepanaszoltuk azt a derék Pál urat.

Fölsóhajtott Czifra Nyakó Gáspár, hanem arról tovább nem beszélt, hogy Farkas Berti komiszáros minő oktatásban részesítette őket.

- Ez még a valami, fiúk! - mondotta volt a komiszárus. - Hát már a zsiványok is a törvínyt járják? Még tik is az igazságot keresitek? Hm. No én meg majd a büdi Dogáli úr jerkéit tudakolom tületek. Czifra Nyakó Gáspár fiam, hallottad híröket?

- Persze, te sem hallottál felőlök, Mihály? - Farkas Berti komiszáros kacsintott azzal a rabvallató ólmoskék szemével.

- Jaj, jajajj! - Róka Gergely pandurkáplár markában tüstént csattogott a bivalybőrből fonott korbács. Verje meg az Isten! Nem juhászoknak szerezték a törvényt. Czifra Nyakó Gáspárék - legalább panaszos sorban - nem is mentek többször törvénybe.

A hortobágyi pásztorok köztársaságában a juhászok alkotják a népség, katonaságot. A csikós, gulyás a főrend. A kanász jól beválik bocskoros nemességnek, hanem azért, mint népség, katonaság, a juhász sem lekicsinyelni való. A juhászok homlokán is ott ragyog a büszke jel, melyet a szabad puszták napja éget a magyar pásztorok nyilt arcára. Az uraságok megtört, alázkodó házi cselédségéhez képest a maga karámja körül úr, fölemelt fejü férfi a juhász is. Odaelőbb még több szabadsággal éltek és éppenséggel nem voltak érdektelenebbek a pásztorvilág lovonjáró csikós-, gulyás-főurainál sem. Egynémelyik juhásznak a Hortobágy sik földjén túl magasra kinőtt a híre, mint magányos jegenyék a pusztán.

Odaelőbb, a szabadabb pásztorvilágban Gombos János juhászszámadó ilyen nagyhírü pásztor volt a Hortobágyon. Már a termete különleges volt ennek az embernek. Középmagas ember volt Gombos, hanem a felsőtestében olyan széles, olyan vastag csontozatu, tölgyárbocfa izmu volt Gombos, két erős ember kitelt volna ebből a szélesen domborodott testből. Törzséhez illő nagy volt a feje. Rózsapiros arcából a világoskék karika szemek gyermekszeliden ragyogtak ki. A magyar komondor-kutyáknál láthatni ilyen hűséges, okos, bátor, vidám szemeket, melyeknek némely figyelmeztető fölvillanásából kilángol a tiszteletet, tartózkodást ránkparancsoló őserő.

Gombos Jánoshoz fogható erős ember nem került másik a Hortobágyon, sem a messze vidékéig. Bármely nagy ökröt felölelt a két első lábánál, hogy annak csak a hátsó lábvégei érték a földet. Azonban nemcsak erejével, békeszerető természetével is kivált szilaj társai közül Gombos János. Még gondolatban sem vétett senkinek. Sohasem perelt senkivel. Azon komáit is megmosolyogta, akik csúfolták:

- Jól van ez így, komám! Mert ha én is olyan garázda termíszetü vólnék, mint az a kutyaütő vén Csibi, a tömlöc fenekin rothadnék el...

A komák, magukban, igazat adtak Jánosnak; mert a vén Csibihez hasonlatos garázda juhász nem került a Hortobágy mellékén. Az élőfába belekapaszkodott ez a fékezhetetlen vén ember. Ha földig verték, máskor ismét kezdte. A debreceni nagyvásárban verekedés sohsem eshetett meg a vén fene Csibi nélkül. Tulajdon édes fia sem állhatta ki az öreg Csibi kötekedő természetét. Szép szál fiu volt ez a Csibi Pista. A káromkodást utálta. Gyerekkorától mindig imádkozott, ezért kedvence volt a hortobágyi szent juhásznak, a híres birkatolvaj Csontos Jánosnak is, aki tíz darab anyajuhot hajtott a Pistának, amikor az tizennégy esztendős alig volt.

- Ezeket a juhokat a jó Isten küldötte neked fiacskám, mert sohasem káromkodol, - magyarázta a hortobágyi szent. Csakis őkegyelme tudta, hogy az ország melyik részében kereskedik valamelyik Istenkáromló juhász az ellopott anyajuhok után?...

Kedves viseletéért, jó kedvéért a hortobágyi juhászok mindnyájan szerették Csibi Pistát. Azért is nagyrabecsülték, mert nemcsak szóval, botra is bátor legény volt a Pista. Ébren alvó, minden pergő zajra talpraugró legény volt Pista. A hortobágyi fogadóban sűrűn fordult szó Pistáról. Bent az ivóban a vastag tölgyfaasztalnál vagy tíz öreg juhász tanyázgatott. Odakint a koplalónál kikötve ugyanannyi szamár szundikált. A Gombos János fekete kesely csődörszamara ritkaságszámba ment közöttük, mintahogy gazdája meg a juhászok között volt a legelső.

Csibi Pisti szórakoztatta a juhásztársaságot. A nehéz kampósbot úgy forgott a kezében, mint valami szélvitorla; mert inkább káprázatos vitorlához hasonlított, mint bothoz. Midőn a legény befejezte a bámulatos kargyakorlatot, Gombos János elismeréssel nyujtotta feléje a tele borosüveget:

- Köszönöm a János bátyám hozzám való jóságát, - a legény jót huzott az üvegből.

- Ember vagy, szerelmetes fiam. Én mondom ezt szemedbe. Ügyes vagy! Jó pásztor vagy! Megbizható ember vagy! Ha akarod, Szentmihálytul benkoszton első bojtárom lehetsz.

- Mengyek, János bátyám, - felelte a fölvidult legény, - örülök, ha kendet szolgálhatom. Legalább minden juhászi tudományt eltanulhatok kigyelmedtül...

- Magad tudod, ecsém; idátig nem sokat társalkodtam veled. De úgy hallom, hogy igen bátor ember vagy és hamar fordul kezedben a bot?

- Ami azt illeti Gombos bátyám, ez igaz; node magam sem fílek egypár koppantástól. Kapott már az én koponyám is, hanem líket még nem ütöttek rajta.

- Erős fejed van, fiam. Még az enyémet sem líkeltik meg, pedig fiatalabb koromba lett vólna benne módja...

- Nem is leginy ütötte meg azt akkor, bátyám, - Csibi Pista csak kimondta, ami a begyében volt, - ne bizzuk el magunkat.

- Jaj, Gombos bátyám, - a legény fájdalmában fölkiáltott, - a lelket is ki tudná kend szorítani belőlem.

- No Pista, hadd látom milyen bátor ember vagy. Üss ide, mert nem az az igazi ember, aki üti, hanem aki bírja.

Csibi Pista fölemelte a kampót, kemény karral odacserdített Gombos fejére. Sikerült a lékelés. A vér menten kibuggyant a Gombos fejéből. Gombos János zsebkendőjével leborította a sebet és ültőhelyéből fölállott a hatalmas juhász. A többi juhász megilletődötten nézte az emberi alaku oroszlánt! Megrebbenve huzódoztak széjjel. Mi lesz most? Hisz félkézzel széttépi ezt a legényt. Félve várták, mit mond most?

- Gyere közelebb, fiam, - mondta szeliden a hatalmas juhász. Csibi Pista bátran mellé lépett, még a szempillája sem rezdült meg, midőn Gombos János kezet fogott vele. - Ember vagy, fiam. Most már látom, hogy van bátorságod, ha engem meg mertél ütni, aki szíttíphetnélek. Most már teljesen megbizok benned, az első bojtárom te leszel, kedves szolgám.

- Megkövetem Gombos bátyámat, én sem vártam ennél egyebet, hiszen kigyelmed parancsolta, hogy üssem meg.

Gorzsás Jóska is hadházi hajdú volt, Székely Gábort is Bocskai-népéhez számították, ha mindjárt nem a birtokossághoz tartoztak is. Gorzsás volt a fiatalabbik. Nehézkes léptü, nehézkes gondolkozásu, tömzsi gyalogszeres hajdú ember volt a Jóska. Vén Székely Gábor inkább madárhúsával, könnyű fölfogásával tünt ki. Gorzsás füstös volt. A verhenyeges Gábor hajdút furfangja, fürgesége is érdemesítették a székely névre. Abban mind a ketten egyeztek, hogy az ákácoktól árnyékolt méhesben szívesebben hallgatták a "dungók" duruzsolását, mintsem napsütötte pusztán a kaszapenge suhogását... Ellenben telente a fonókban Székelyék voltak a szóvivők. Nyáron a kenyérszerző paraszti munkálkodás helyett inkább a rétséget bújták. Vadmadár tojással szedték tele a tarisznyát. Darúlövő puskával zsákmányoltak ezüstfehér tollas kócsagot. Midőn pedig tél következett, a meglékelt erekből halat, csikot meregettek. Olykor a debreceni nagy szabadságkor hajcsárul szegődtek ráckupecek falkáihoz. Le a Bánságig járták a vásárokat. Azonban saját kézre is dolgoztak. Ha egy lovat, marhácskát elköthettek az országos vásárban, Gorzsásékat nem furdalta a lelkiismeret. Zordonabb időben a jó gazda búzás szuszékját is megabajgatták. Kamrákat ástak ki. A tyúkólat sem kímélték. Némelykor a gyepszélen vagy a nyomáson birkát is berheltek. Az ilyen birkát itéletnapig kereshette a juhász, mert az ilyen lopott birka a két jeles hajdú pogányul telhetetlen bográcsában menten áldozati báránnyá változott... Mivel azonban a kihívóbb bűncselekménytől tartózkodtak, a dolgos hajdúnemzetség szemhunyvást tűrte a két javíthatatlan földterhét. Olykor a házi tömlöcbe csukták, olykor össze-vissza verték a kutyaütőket, midőn néhanap rajtaveszítettek, ez volt a csattanósabb büntetésök. Csupán a becsületes munkát nem fogta kezük. Mostan is éppen a pitvarajtóban hasalt Gorzsás. Majd kiugrott a szeme. Madzagkötél végét szorongatta. Előzőleg buzaocsut szórt az udvarra. Az ocsu fölött fadarabbal föltámasztva tátongott a dagasztóteknő, a Gorzsás madzagkötele a fadarabra volt hurkolva. Galambcsapda volt ez. Gorzsás hajdú eszelte ki. Hadházi Gergely uraméknál százával költött a galamb, midőn tyúkhús nem került, a galambpecsenyét sem vetette meg Gorzsás Jóska. Igaz, hogy nagy türelem kellett az ilyen galambvadászathoz. Némelykor sokáig a földön kellett hasalni, meddiglen Gorzsás Jóska elránthatta a teknőt...

- Hogy az ördög! - Gorzsás mérgesen mordult föl. Már éppen el akarta rántani a madzagot, amikor így váratlanul megzavarták. A fölriadt galambok csattogós zúgással repültek harmadik szomszédságra. - A teremfáját neki! Vagy kelmed az, Székely bátyám?

- Hihi, hi! Józsep ecsém, nem is gondoltam, hogy ennyire csemegés vagy. Még galambpecsenyére vágyakszol?

- Valamivel csak foglalatoskodni kell, ides bátyám! - Gorzsás Jóska szégyenkedve tápászkodott föl.

- Mit csináljak? Mit csináljak? Még ez a furcsa! Nékem, az öregebbiknek kell számontartani, hogy hólnap lesz a nyiregyházi nagy szabadság!

- Pinz nélkül?... Hászen ippen azirt megyünk oda, hátha minékünk is akad ott valamiféle seft?

- Hogy jónak látom-i?... Ihol, mán a szeredás is a nyakamban van. A darulövőt is kettészedtem, a szűrújjba lötyög. Te se' titovázz sokáig. Iziben kenyeret, szalonnát a tarisznyádba, azután gyerünk.

Gorzsás hajdú nyakába penderítette a szűrt. Minekután pipájára is rácsiholt, fokost ragadott a kézbe. A két jeles hajdú "pinz nélkül" így lódult neki a nyiregyházi vásárnak.

Híres vásár a nyiregyházi vásár. A Nyírségről, Hajdúságról tízezrével verődnek ide össze a vásárosok. Mostan is a baromvásárban gyönyörűség volt a jószágfölhajtást nézni. Hatalmasan mozgó fehér tenger volt az ökrök, tehenek falkája és a bársonyos szőrü kényes lovak ragyogtak, mint harmatos virágerdő. Számlálhatatlanul széledeztek a bundás birkák. Némelyik vad sertéskonda szurtos volt, mint a szurokban fürösztött ördög... Mindenképpen jó vásár, szép vásár volt ez a sokadalom, csupán Gorzsáséknak nem sikeredett az üzlet. Gorzsás déltájt panaszra is fakadt:

- Ne bosszants Józsep, - fertyegett a foga közül Gábor hajdú, - pinzzel bolond is csinál vásárt. Inkább a szemedet nyisd ki! Aztán filelj is mindenfelé... - Gorzsás váltig pislogott, váltig fülelt, csak nem sikeredett az üzlet, pedig már a lacipecsenye szaga is izgatta. Szinte nyáladozott az erős kivánságtól, midőn a foszlós fehér cipóra, ropogó bőrös cigánypecsenyére gondolt... Arra riadt föl, midőn Gábor bátyja oldalba ütötte: - Héj, te alvajáró!

Az ekhós szekeren kis tirpák (tót) fiúcska ült. Ostorral csapkodta a saroglyához kötött jóhúsu paraszti lovacskát.

Összevillogtak a hajdúk. Gorzsás már oldozta is a kötőféket. A vén Székely a fiúcskával nyájaskodott.

A hajdúk a lovacskával mihamar előgyeledtek a vásári tömkelegben. Székely Gábor elégülten sunyított Gorzsásra.

- Józsep, hé! Mit is mondtam néked? - Gorzsás elmosolyodott, bár érthető aggodalmak is gyötörték, mert hiszen az ő markában volt a kötőfék vége. Gábor hajdú leolvasta Gorzsás arcáról a félszet: - Ne rímüldözz, ecsém! Ha eddig segített, ezutánra is megsegít minket a jó Isten...

- Csak legalább a gazdáját ismerném, hogy majd félreállanék az útjából...

- Míg engem látsz, ne fílj semmitül! Mindjárt kerül ennek gazdája... Hej, hé! Samu szomszíd! Hová vezeti azt a lovat?

Samu szomszéd valamelyik bizonytalan nyíri faluból girhesecske lovat ráncigált a kócmadzagon. Samu szomszéd is szintafféle rendü kupecséget űzött, mint Székely Gábor hajdúék. Az ilyenfajta vásáros emberek szemök nézéséről felösmerik egymást... Samu szomszéd is fürkészileg állította meg lovát.

Samu szomszéd is szemrevette a hajdúk lovacskáját. Űrgette, forgatta a lovat. Takaros paraszti lovacska volt az.

- Lassabban, csak lassabban, földi! Ha kell kendteknek a lovam, jó! Ha nem kell, úgyis mindegy! De én bizony két pengő forintnál több tóldást nem adok a keselyre.

- Mán látom, hogy csúfolkodik kend, szomszéd. Még tíz pengő forint tóldás sem vólna sok ezirt!

- Kendtek meg tán azt hiszik, hogy én lopom a pinzt? Meg aztán nizzik kendtek az én paripámat is.

- Nyüvöd a paripádat, szomszid! A vak bárónak dicsird a lovadat. Inkább azt nyögd ki mán! Megtóldod-i a keselyt öt pengő forinttal?... Azonban sajátőszintén kimondom, csakis azért adjuk ennyiért, mert otthon felejtettük a passzust...

- Megvan véve, - mondotta Samu szomszéd a bizonytalan nyíri faluból. A Samu lelkét sem háborgatta a passzus. Hamarjában fölbecsülte a cserelovat. Látta, hogy jóval többet ért a tulajdon girhes paripájánál. Nehogy megbánják a jómadarak, Székely hajdú markába nyomta az öt pengő forintot.

- Sok szerencsét! - Gorzsás megkönnyülten szusszantott föl. Megnyugodva vezette maga után a kócmadzagos lovat. A Lacikonyhánál áldomást is tartott a két ember. A keselyt a sátorkaróhoz kötötték. Maguknak ételt-italt parancsoltak. Közben Gorzsás félszemmel kifelé is pislogott. Menten talpra is ugrott a távolban támadt vásári fölzúdulásra.

- Eridj! - Székely Gábor jóízüt kanyarított a bőrös pecsenyéből. Gorzsás elkocogott és mire visszatérült, a vén Székely már muzsikáltatott is a Poczok-bandával. Gorzsás izgultan hajolt Gábor bátyja füléhez:

- Ütik bizony. Verik, mint a kétfenekü dobot... Merthogy a vásárban összeakadt a cserelú igazi gazdájával...

- Köszönöm! Nekem mán eligsiges vólt, - a Gorzsás összeszorúlt torkán akadozva csúszott az ital.

- Igy hát ütik a szomszidot... - A vén Székely nyakába kapcsolta a bekötött ujjas, keshedt, kurta hajdúszürt, melynek a szövetjéből már kifoszladoztak a zöld levelek, piros bazsarózsák.

- Úgy kell neki... Hm... Máskor ne csereberéljen! - Gorzsás hajdú ámultan pislantott Gábor bátyjára. Minekután még bőrös pecsenyét, foszlós fehér cipót is méretett a tarisznyába, a kulacsot is megtöltette borral, ekkor mondta Gábor: - Gyerünk, ecsém!

Nyitu Ádám disznósikoltásra riadt föl. Alig pitymallott a zuzmarás téli hajnal, Nyakas szomszédék torkonszurták a kövér hizót.

- Kövér hizó?... Nyitu Ádám kénytelen volt a száraz kortynyeléssel megelégedni, mert Nyakas szomszédék nem hivták meg a disznótorba Ádámot. Ádám cigány búsan kapargatta fésületlen boglyas fejét. Kebeléből sirámosan böffent föl a szó. Feleségét, a harcsaszáju, kövér cigányasszonyt szólította:

Náné rozoga nyoszolyán, fülledt dunyha alatt nyüzsgölődött purdéival. Azonban az éhkoppfröstökre huzódozott a fölkeléstől.

- Csak te hallgass! Dandóék is kövér disznót öltek, pedig csak brácsás a negyedik bandában... Körtinénél is visított a disznó, pedig az csak özvegyasszony.

- Hadd el! Még annál a vín ríszeges Kankánál is volt disznótor, pedig ammár csak bandába sem jár, a bégét hordozza Lajiék után... Kukuék, Csikariék is - - -

- Rézmíves Tódorékról nem is beszélek... Mindnyájan öltek kövér disznót. Node a Naplesi, meg te, soh'sem öltök! A Naplesit még értem, mert a sok purdéjával veremben lakik, mint az ürge. Annak jó ürgehús, talán még a görinyhús is?

- Ámde Naplesi csak szeginy tapasztó cigány. Hanem te! Nagynyitu Ádám... Úrhoz számítod magad. Mindig kolbászra, hurkára, gömböcre, meg bűröspecsenyére vásik az a szíp fehír fogad.

- Hadd el! Trombitás vólnál, mi vólnál! Fliglihornista... Első bandábul. De utolsóbb vagy, mint amék nagybőgőn nincsen hur. Te még soha nem öltél disznót. Annyicskát sem, mint az öklöm.

- Hallgass! Náné, hallgass! Megeszlek! Majdnem hajbakaptak a nemlétező kövér disznón. Midőn egyszerre csak elvigyorodott Ádám, sőt kurjantott is Ádám:

Náné kimeresztette szemét. Reménykedve emelgette a pihés, borzas fejét. Cigányék még hisznek a csudákban.

- Mi van meg? Ha a disznó van meg, hol hát a disznó? Ha mindjárt töviskes disznó is.

Nyitu Ádám ezenközben nyakába kapcsolta foltos csurakját. Visszaszólt az ajtóból:

Tunyha Náné álmélkodva tekintett Ádámja után. Azután megszoptatta a kisebbik purdét, majd falnak fordult és gondtalanul hortyogott Náné... Pedig ez egyszer tisztán számított Ádám. Mert voltaképpen mi is szükséges a kövér disznóhoz? Csácsóék is így kezdik. Hogy kezdik? Előbb soványka malacot vásárolnak és addig hizlalják a soványka malacot, végül kövér disznóvá gömbölyödik. Már pedig mitől hizik legszebben a disznó? Talán a makktól? Arról csak álmodoznak a disznók. Akkor mitől? Kukoricától. Csőstengeritől.

- Ha tehát tengerivel rakom tele a padot, majd csak támad kövér disznóm is! Nyitu Ádám számítgatott ilyeténképpen, midőn jógazda Ormós Mihály háza felé kocogott. A Béni gyerek révén komások is voltak Ormós gazdával. Nyitu Ádám magában így vélekszett: - Majd kírek a nemzetes komátul harmados földet, terem azon tengeri, futja abbul disznóra is, hizlalni is... Magában vigyorgott a cigány.

Nyitu Ádám a szolgalegény fedezetével türhetőképpen somfordált a verécén belülre, noha környékezték a kutyák. Tisztességtudóan kopogtatta meg a kisház-ajtót.

Ormós Mihály a búboskemence melletti enyhelyről derüsen fürkészte a hórihorgas cigányt. Falatozott a gazda. Lágy cipót. Hideg kolbászt.

Nyitu Ádám sóváron pislogott a terített asztalra. Elértette Ormós Mihály.

Nyitu Ádám boldogan vicsorgatta fehér fogát. Mégis előbb szemügyre vette a kínált karosszéket. Nincsen-e rajta szurok? Nem rejtőzik-e benne tű?... Nyitu Ádám ilyen gondos szemle után letelepedett a székre. Falatoztak. Használták a rózsás kancsóban illatozó ürmös bort is. Ormós Mihály jólelküleg hallgatta az Ádám terveit disznóhizlalásról, tengeriföld kapálásáról és előre vidult, hogy majd a tunyha cigányok miként izzadnak a határ legtávolibb csücskére kutyagolvást. De meg a kapanyél sem pikula.

- Adok Ádám, hogyne adnék földet. Mindjárt a dorogi csárdalaposnál. Föl is szántatom. Be is vettetem. A termés harmadrészét is padodra rakatom. De becsületesen vígezzítek a munkáját, koma.

Ebben az esztendőben gazdag terméstől virult a nánási határ. Az Ádámék tengerije gyönyörüen fejlődött. Dicsekedtek Ádámék, hogy az Óperenciás tengernél is zöldebb a tengerijök. Hát még csövére?

Nyitu Ádámék tengerije addig nőtt, imhol következett a törés ideje is. Midőn a pántlikás szárazlevelek zizegve hajlongtak az őszi szélben és a hörcsög dudorodott pofával hordta vermébe az aranysárga kukoricaszemeket. Csutkából, napraforgó kóróból épült sok száz kunyhó a véghossznélküli kukorica-rengetegekben. Ott, hol lakótanya sem volt, most százával nyüzsgött az ember. Férfiak, nők, öregek, ifjak színes, vidám csoportja bujkált a kukoricatáblák rejtekében... Nóta is zendült. Rakott szekerek kattogtak a dülőutakon. Csengett a címeresszarvu jószág kolompja. Bambult kis csikók nyerítezve keresték anyjokat. Az ostorhegyes paripa nyalkán görbítgette nyakát.

Bárányfelhők bodorodtak a kék égbolton. Mintha csak a tengeri-táblák közepéből, a csutkakunyhók előtti szabad tüzekből szállingottak volna az égre. A parázsnál sült gyenge kukorica étvágygerjesztőn illatozott. Halomra gyüjtve vigyorgott a vörös disznótök.

Nyitu Ádámék egész cigányrokonságukkal kicsődültek. Garmadára törték, halomra rakták a szárazhéjban rejtőző kukoricacsövet és midőn esteledett, a homályból imitt is, amott is tüzek lobbantak. Zümmögő hangok támadtak. Ilyenkor már hűvösek az éjszakák, de nincsen puhább, melegebb ágy a frissen hántott kukoricahéjnál. A purdénak feje sem látszott ki az illatos levélhalomból.

Kukoricacső-fosztás közben dallamok zendültek a melegvérü ifjak ajkáról. Majd a csillagok járása felől beszélgettek. Ki sokáig nézte az útjokat, mélaságba ringatódzott... Mesélgettek is. Némelyik mese tréfás volt, másik hátborzongatós.

- Huh! mi zördült ott a tengericsutka között. Még Náné is fölsikoltott. Majd annál vidámabban kacagták a bogarászó bundás kutyát, midőn a zörgő kukoricaszálak közül elődugta fejét... Majd gyérült a szó. Édes szendertől lankadoztak a fáradt szempillák. Micsoda éjszakák voltak ezek!

Még nem virradt, máris fölzajdult a tájék. Kocsik zörögtek. Lármás vasfazék hánykódott az üres kasfarban. A koránérkezők riogatták az alvókat:

Kipkedtek-kapkodtak az álmos cigányok. Már virradt. Nemsokára özönlő napsugaraktól ragyogott az illatos, párás tájék. Garmadában hevert az éjszakákon át fosztott kukoricacső... Máshol a gyermekek turkászgattak a haragos vörös kukoricacsövek után, hanem ebben a garmadában: - Hehehe, hihihi, haha! a Nyitu Ádám garmadájában nem tizenöt-húsz cső vöröslött. Omló vérként piroslott az egész rakás. A napfényben szinte lángolt a sok ezernyi piros tengericső. Ormós Mihály gazda arca majdhogy kétfelé szakadt a kacagásra ingerlő gyönyörűségtől és ha már Mihály gazdának ennyire tetszett a piros tengericső halom, még inkább kevélykedtek a cigányok. Vigyorogtak a fehér foguak, amidőn a szomszéd földekről is gyülekeztek a hajduk Nyitu Ádám vöröstengerijének bámulására.

- No, még ilyen eset Pócson sem esett, - kuncogtak a hajduk a vastag bajusz alól, nevetgélve híresztelték a csodapiros tengeri-termést, amelyből rakott szekerekkel jutott Ádámnak is. Részelés után Ádám kevélyen kuporodott a rakott szekérre. Melléje huzódott Nánéja is. Ádám hetykén tekintgetett szét, Náné büszkén illegette magát.

- Nono, Ádám! Mihály gazda elvágtatott és útközben mindenhol figyelmeztette a szorgoskodó hajdukat Nyitu cigányra. Azt mondom, megnízzítek, mert az öregapátok sem látott annyi piros tengerit egy rakáson...

Élesen csilingelt a csengő. Ádámék kikanyarodtak a kukorica-rengetegből. Mindenfelől az útszélre sereglettek a hajduk. Százan kurjongatták:

Ádám eleinte dicsekvésre fogta. Büszkén mutogatta a sok piros tengerit, csak idő múltán kapott észbe, hogy csúfolkodnak a gádzsók, midőn csak úgy harsogott feléje a csúfondáros szó.

- A kutyát bolondítsa kend, - incselkedett a harmadik, tengeri ez! Piros tengeri, ha mondom.

- Ne bántsátok ezt az ijedt cigányt. Tudja ez, mit csinál? Vörös borjukat akar nevelni ezzel a sok vörös tengerivel.

- Jól van no! Ha nekem nem hiszi kend, kérdezze meg Ádámtul. Ugy-i Ádám pajtás, a burkus császár katonaságának kell az a sok vörös borju, merthogy a rígiekbe moly esett?

Ádámnak a dühtől vérben forgott a szeme. Náné torka egész berekedt a kiabálástól. Ámde a hajduk nem unták el a tréfát.

- Inkább az előháti varjakat szelidítse meg, mert a disznó úgyis megvesződik, avagy ijedtében világgá szalad ettül a sok piros tengeritől... A pajkos magyarok mindjárt rá is kezdték a csúfságos kardalt:

Midőn pedig még azzal is ijesztgették, hogy a kuszmirnak sem kell az ilyen piros tengeri, Ádám keseredetten ugrott le a szekérről, Nánéját a vörös tengerivel együtt faképnél hagyta. Oldalúton kocogott a város felé. Bujkált, mint az ordas farkas. Fogát csikorgatta. Sírt. Átkozódott. Meg sem pihent az Ormós Mihály gólyafészkes házáig.

- Ugyan hamar hazaírtetek Ádám, - Ormós nagyártatlan arccal fogadta Nyitut.

- Ne bolondozz' már te, Ádám. Ormós Mihály nekivörösödött a kacagástól, midőn Ádám a vörös tengeri fuvarozása közben szenvedett csúfoltatásait számolta elő ékes cigányi szóval.

- Jaj, nemzetes komám uram, jaj! A bandából is kikárognak ezek az irigy malaclopó cigányok.

- Míg engem látsz, ne búsulj Ádám! Szívesen adok én neked vörös tengerid helyett fehéret is... Ezt különben annál is inkább cselekedhette Mihály, mert hiszen szándékosan vetett piros kukoricát a Nyitu Ádám harmados földjébe... Mindazonáltal Nyitu Ádám végleg akkor békült ki, mikor nemzetes komája göndörszőrü fekete süldőt is ajándékozott búfelejtőül. Olyan gyönyörű hizóvá fejlődött ez a süldő, - Náné is elösmerte! Nánási cigányháznál nem szúrtak még ilyen nehéz, kövér barmot... A disznótor-szagra gyült éhes varjak ámulva károgták véres tetemeit.

Nyitu Ádám boszusan hessegette a varjakat. Magában úgy vélekszett Ádám, hogy még mindig azt a hírhedt vörös tengerit kárálják azok az okos, azok a csúfondáros varjak is.

Mintha jó szóért adta volna, a Törő mester csizmáit úgy kapkodták a löki vásáron. Többi csizmadiamester uraimék még délután is a szerencsét lesték. Bezzeg Törő Dániel utolsó pár csizmáját is eladta déli harangszóra. Tardosi révész, Vókáli Demeter vásárolta meg ezt a pár csizmát. Nem is igen alkudozott a révész. Törő Dánielnek olyan kedve kerekedett, hogy a "Laci-konyhára" hivta Sarlai, másként Csizmaszár Sándor komáját, a vén hajdu fuvarost.

Csácsó cigányék ott cifrázták a nótát. Utasembernek bőrös cigánypecsenye, foszlós lágycipó sem megvetendő eledelek... Az is fölemlíthető, hogy a ladányi bíró úr mindétig Törő Dánieltől vásárolt csizmát. Bényei Péter volt ez a bíró. Ladány község meg ott fekszik valahol a Tisza-folyó nádbokrétás, gyékényzöld palástu kiöntései között. Örvendezett a két ember, midőn a "Laci-konyhában" találkoztak. Bényei Péter bíró iziben megcsavarta csikóbőrös kulacsa nyakát. Elsőbb öblöset szippantott, majd - miután borjuszáju ingujjával illő módon megtörülte a csutora léleklyukát - Törő Dánielnek nyújtotta a kulacsot.

- Ilyent már ne mondjon a mester úr! Hiszen a kereszturi vásárban sem találtam a Törő uram csizmáinál alkalmatosabbakat.

- Meg ne sértődjik bátor beszídemen, a mester úr! Ám, úgy hallottam a hajdu atyafiaktól, kigyelmed nagy barátja a vizimadaraknak?

- Ha hallotta, jól hallotta bíró uram. A szoboszlói Kösüly-folyó mentén születtem én. Onnét származtam el, a nánási kövér földre... Nád között, a rítségen játszogattam én. Jelenleg is tartogatok két darut.

- Gémek, gólyák, ami vadvíz-járta határunkon sem idegenek... Azért a sok takaros csizmáiért, no meg a hozzám való igaz barátságáért egyszer olyan ajándíkot viszek kigyelmednek, holtáiglan megemlegeti.

Magyar embernek nem tulajdonsága a kíváncsiság. Azért Törő Dániel sem firtatta ez ajándéknak a mivoltát... Az őszinte barátkozás után kemény kézfogással búcsúztak egymástól. Bényei bíró elment Ladányba. Törő Dániel Csizmaszár Sándorral Nánás felé. Boros fővel indultak útnak. Igazat megvallva, Törő Dániel el is felejtette a ladányi bíró igéretét... Annál inkább fölvidult a lelke, midőn esztendő múltával kocsi zördült a közvégen. Sallangos hámu paripák húzták ezt a kocsit. Éppen a Törő Dániel rácsos kapuja előtt állott meg a kocsi. Bényei Péter bíró ült a kocsi hátulsó ülésén. Bőrös volt az ülés. Bényei Péter bírón selyemvirágos fekete szür ékeskedett.

- Mester uram! Mifelénk úgy tartják, jobb későn, mint soha! Tehátlan én is beváltottam az igéretet.

- Sáp, hápp! - vadhangok hallatszottak a kosárból. Bényei Péter bíró a Holt-Tisza szigetén pelyhes vadrucafiókákat fogdostatott össze, ezekkel kedveskedett Törő Dánielnek... Örvendeztek is Törő mesterék. Abban az időben ajándékmarhának nagyobb volt áránál a becse. Ültek is nagy áldomást az örömére. Törő Dániel mindenhol dicsekvett a vadrécéivel.

- Ragyogó bársony a tolluk. Gyöngyházfínyes a szárnyok, - ekként dicsekedett Törő Dániel... Nőttön-nőttek a vadrucák, még lábasba sem került a pecsenyéjük, Törő Dániel mindenhol szájhármónikázott a komáknak: - Koma, ha a must kiforr, csapunk dáridót. Az anyjokom vadlére főzi meg, süti meg a kácsákat...

Közben múlt a nyár. Szuszékban, hombárban pihent a garmadára hordott buza. Hordót töltött a szüret. Bevágott a kukoricatermés is. A padláslyukból koszoruba kötött piros tengeri csövek mosolyogtak a járókelőre. Fölhizott a Hajduság. Vidámak, jókedvüek voltak a hajduk.

- Csálé Csengő... - Miközben erős karral fordította ekéjét, nótát dudolt a szegény béreslegény:

Bár lomhán léptettek az ökrök, mégis szaporodtak a barázdák. Kidugta fejecskéjét a gyöngén zöld őszi vetés is. Kint a pusztán sárga nyárlevelet sodort a szél. Hűvös éjszakák következtek. Dániel mester elégülten hunyorgott a rucákra.

- Anyjokom! Maholnap megtartjuk a vacsorát. Hehe! A jeles vadréce-ruca vacsorát.

Valóban elkövetkezett ez az idő is. Törő Dániel utcasorjára járta a komákat:

- Vasárnap este ne sajnáljanak elfáradni szegíny házamhoz. Vadréce-ruca vacsora lészen.

Másként történt. Törő Dánielék szombat virradtával hiában keresték a házinevelésü vadrucákat... A pocséta szélen látszott még tapséros lábuk nyoma. Pihét is hullajtottak eleget. Csupán a rucák nem voltak sehol, Törő Dániel a cigányokra gyanakodott:

- Bizonyosan Dudriék emeltík el a vadrucákat. A cigánynemzet ilyen csemegés-fajta.

- Márcsak megvallom! Ijféltájt különös zajgást hallottam. Mintha a rucák zsázsongtak volna?... Szólni is akartam apjukomnak, de elnyomta szememet az álom.

Ámde hiába kutakodtak, nem kerültek elő a vadrucák, ellenben Törő Dánielt holtáig kunérozták a komák:

- A paszulycsürköztét neki! Ne bomoljanak már kendtek, - dohogott Törő mester.

- Haha! - nevették a komák, holott pedig őkelmék se tudtak többet a Törő Dániel vadrucáiról; mert azon az őszi éjszakán vastagon bodorodtak a felhők, midőn a rucafalkának nyomaveszett... Már fagytól pillédzettek a vizek. Kezdődött a vizimadarak vándorlása. Vadlud, réce, vöcsök, szárcsa vándorútra indultak az északi mocsarakból. Az éjszakában vándorló madarak búgva hasították a levegőt. A fekete felhők rengetegéből nagynehezen kiszabadult egy fáradt holdsugár. Éppen a Törő Dániel eperfájának hegyén pihent meg. Mélabúsan kongott a toronyóra. Madárcsapat után madárcsapat nyomult a végtelenségben. Egyszer csak fölneszelt a holdsugár. Kerekre meresztette pislaszemét... Már ugyancsak nyugtalankodtak a Törő Dániel kácsái. Szárnyuk alól kihuzták bársonyos szép fejüket. Belenéztek az éjszakába. Hallgatták az éjszakai hangokat. Elsőbb a kunkorgóstollu gácsér szólalt meg. Búgott a hangja:

Káprázatos hirtelenséggel fekete madárcsapat iramlott keresztül a Törő Dániel kertje fölött. Szinte sodorták az eperfa hegyét, ijedtében lekushadt a holdsugár.

- Gvoá! - bizonyosan ezek a fekete madarak is szóltak valamit a Törő Dániel rucáinak. Imhol, szétcsapta szárnyát a gácsér, utána a többi is. Törő mester erős bizodalmában szárnyokat sem metszette a rucáknak és fölzudult a falka. Elébb ugyan esetlenül verdesték szárnyokat. Zavarodottan csapongtak. Majd éleset kurjantott a gácsér:

- Kvápp! Gvá! - megismerte szárnyaerejét. Néhány csapással a levegőbe lódintotta magát. Példáját követték a tojók is. Egyik fürgébben, másik esetlenebbül. Gvá...

A pihenő holdsugár elmélázott az ősvadhangokon. Fölsóhajtott a sápadt legény:

Megrázkódott a holdsugár. A gyönyörüségtől rázkódott meg. Midőn a Nagyfeketehalom felől megcsapta a szabad puszták nyers levegője... Az eperfa hegyéből fölugrott a holdsugár. Hegedűjét hóna alá szorította a sápadt legény. Vándorbottal kezében nekilódult a nagy éjszakának. Foszlányos csurakját libegtette a szél. A fellegek közötti országúton ezüstös por felhődzött a holdsugár lábanyomán. Az álombamerült hajdúházak keskeny üvegablakába is szóródott ebből a porból. Virág Kola gazdáéknál ki volt törve az egyik ablakkarika, néhány ezüstös porszemecske a feketeszemöldökü hajdúleány fehér orcájára pattant. Szűzies álmában elmosolyodott a leány... Piros buzás almák illatoztak a mestergerendához dugva.

Tikk-takkolt az öreg óra. Téli estén a talpas lámpás enyhe fényénél Dobó néni előre hajtotta fehérfejkötős fejét. Dobó néni kék szemében a tisztán eltöltött élet aggkori békéje, megnyugvása mosolygott. Keskeny, vékony kezecskéjével fehér vászonkötőjét simítgatta. Az ódon karosszékből úgy tűnt föl törékeny kedves alakja, mint öreg, nagyon öreg fekete virágvázában egy omlatag, gyöngéd fehér virág. Tikk-takkolt az öreg óra. Halkan, szeliden beszélte Dobó néni:

- Akkor még virágjában volt a gazdám.^[2] Fiatal házasok voltunk. A búza már virágzik, vagy talán már érik is, amidőn György napja következik az orosz-kalendárium szerint. Dorogon lakott egy kedves emberünk, Kozák György uram. Mindétig nagy György-napokat szokott tartani. A házánál sokan, sokfelől összejöttünk ilyenkor. Nem volt még akkor olyan lenézi világ. A Kozák György uram házánál együtt cicáztunk, táncoltunk, mulatoztunk ilyenkor a legelső fiatal földesasszonyokkal. Mi, nánásiak, három-négy kocsival mentünk György napjára. Mi menyecskék és a lányok külön kocsin ültünk s hogy a port ne verjék ránk, hátul szekereztek az emberek. A ruhánk többnyire fehér és vasalt volt, csupán a pruszlikunk volt ragyogó selyemből, bársonyból, no meg a főkötőnket is selyemből szabta Fodorné asszony. Iskátulyákba, kocsiládákba raktuk el a kényes holmikat. Dorog aljáig köznapi öltözőinkben kocsiztunk. A feszületnél, a bokros ákácfa-soron túl magasnövésü búzatáblák rengedeztek. Kék búzavirág, piros pipacs inderkedtek a kalászok közül. Megállítottuk a kocsit. A búza közé mentünk az iskátulyákkal, a ládácskákkal. Már napáldoztára hajlott az idő.

- Ehen, - mi fiatal menyecskék és a lányok csak nevettünk a búza között. Vastag szőke haju, meg fekete asszonyok voltunk mi ott együtt. A fahegyről még a lemenő nap is kíváncsian rezgelődött felénk.

- Juj! Zsuska gömbölyü karját megszúrta az acat, Kati is éleset sikkantott ám. Midőn a leterített pokrócon kivágott pici cipőkéjéhez áttört selyemharisnyáját húzta föl, egy szöcskő ugrott a fehér lábszárára. Juj! éleset sikkantott a Kati is ám. Mi meg kacagtunk; mert hamis eszü a fiatalság... Node, amikor fölöltöztünk és kijöttünk a búza közül, olyanok voltunk, mint szép tündérsereg. Búzavirágbokrétát tűztünk selyempruszlikunkra. Minthacsak iskátulyából pattantunk volna ki, a mi ruhánk nem volt gyűrődött. Kozák György uram házánál leginkább a mi táncunkat esengték a férfiak... Másnap azután, mikor hazakerültünk, nézem! Nézem! Keresem! Bizony én elveszítettem valamit. Mit veszítettem el? A marcelin selyemkeszkenőm maradt oda. Pedig azt a keresztapám hozta a debreceni nagy-vásárból. Hennye! Hennye! Búsúltam. Még mondtam is a gazdámnak, hej, csak még egyszer láthatnám azt a kedves drágaszép kendőt, szívesen annak adnám, aki fölmutatná! Hennye, hennye! Bizonyosan odamaradt az a búzatáblában, amikor az aranyszőke kalászok között öltözködtünk.

- Ehm, hem! - a gazdám nem szólt rá semmit, csupán inderkedve mosolygott a szemembe.

- Bizony van is ezen mit nevetni! - durcásan hátat fordítottam neki. Átmentem a nagyházba. Fiatalság boldogság, mert magamban úgy számítottam, hogy majdis utánam kocog, majdis megvígasztalgat a gazda. Nohát várhattam rá. Nem jött bé bizony az a pogány! De még inkább elfacsarodott a szívem, amikor a nagy lódobogásra az ablakon kilestem. Elfacsarodott a szívem, sőt még sírva is fakadtam. A gazdám lova dobogott. Az én fiatal gazdám badáros hátilován éppen akkor lovagolt ki a kapun. Sírva fakadtam bizony én. Bánatomban, mérgemben a bőrös puha kanapéra dőltem. Addig szityegtem ott, hogy elnyomott az álom. Csak akkor kezdtem ébredezni, amikor a homlokomat megsimította valaki. A gazdám volt az.

- Édes anyjukom! Kedves kis galambom! - mint csak a lépesméz, édes volt a szava. Hízeleghetsz pogány, - gondoltam magamban. Még inkább lecsuktam a szememet. Még inkább összecsucsorítottam a szájamat... - Hennye, pedig hoztam ám valamit! - súgta a fülembe cselesen az a huncut ember. Nyiladozni kezdett szemem. Valami megsuhant a kezében. Fölpattant a szemem, az örömsikoly fölszakította számat:

- Ezt ni! - imhol orcámhoz simította marcelin selyem-fejkendőmet, nevetett a betyár, - ám csók ennek az ára.

- Én pedig már nem szegem szavamat, mondám én, tartsa meg hát kelmed. Használja el nyakbavaló kendőnek, mondám én.

- Hennye, hennye! Maga hamis!... Nohát, nem panaszkodhata a csók mián sem az én kedves gazdám. - Dobó néni keskeny, szép öreg arcán a boldog mosolytól, a boldog emlékektől elsímultak a ráncok. Kötekvőleg tikk-takkolt az öreg óra. Jókedvében a talpas szelid lámpa is föllángolt és pillanatig mintha ismét az a liliomkék szemü fiatal menyecske varázsolódott volna elém, aki a dorogi földön, a búzakalászok között elveszítette marcelini selyem-fejkendőjét?

Körté Dávidot csak tűrték a bandában, pedig nem utolsó cigány volt. Kucsuk Vilmos első primás helyére is odaállhatott volna Dávidka, ha a természet nyomorék cigánynak nem teremti. Szakajtókosárnyi púp dudorodott a hátán. Horpadt melle is herdécselt. Az egyik lábára is bicegett Dávidka... Node annál nagyobbra nőtt villogós tekintetü feje. Nem... Nem! Banda elé nem illett az ilyen púpos cigány. Ez a dicsőség az olyan cigányt illeti, minő Kucsuk Vilmos volt. Kerekfejü, göndörhaju, sötétkékszemü, széles vállu cigány volt Vilmos. Gavallérosan hajladozott a dereka. Midőn kövér állához szorította a hegedűt, nyúlánk kezében kacagott a szárazfa! Uras volt még a ruházata is. Hanem azért került olyan bolondos úr, aki a púpos Dávidkát parancsolta maga elé:

- Dávidkám, igyál!... Dávidka ivott... majd az átduhajkodott éjszaka után, a kerítések mentén neki-nekilódult a hideg sárnak. Nagybátyja, a bőgőhordozó vén cigány részegen ténfergett utána. Jajongott az öreg Dudi.

- Inkább a bőgőre ügyeljen kend! - csuklandozott Dávidka s még a sárból is magasra tartotta hegedűjét. Ez a szerszám volt legkedvesebbik vagyona. Mikor az utcagyerekek sárral dobálták, akkor is ezt a szerszámot óvta.

- Zöldsig! Hol a sárkefe, zöldsig? - a fickók csúfondárosan kurjogatták utána.

Némelykor, midőn vidám nótát hangoltak, ekkor is köhécselt Dávid. Hiába döfölte a pikulás, Dávid köhögött, a púpja is reszketett belé... Kállay Bálint jó mulatós úr volt, hanem azért mindig Dávidkával húzatta az igazándi bús magyar nótákat. Ilyenkor tűnt ki, micsoda varázslatos hangok rejtőztek a Dávidka hegedűjében. Egyszer barnaszemü cigánylányt is megigézett a nótájával. Barnaszemü cigánylány is azokért a nótákért szerette meg a púpos kis cigányt. Azonban a szerelem balzsamos csókjától sem gyógyult meg Dávidka, sőt utóvégre a bandából is kimaradt, midőn már az eperfáról is pergedeztek, hulldogáltak a sárgapiros levelek. Dávidka arcán is ilyen hervatag piros szín gyuladozott ki, mint tünő viszfénye az életnapjának.

Ereje fogytával naphosszant az eperfa alatt üldögélt a beteg cigány és őszi alkonyatkor maga bús kedvére hegedülgetett... A közönyös járókelők neszezve állottak meg az utcán, olyan megkapó volt a hegedü mélységes búgása, zúgása.

... Hegedült, hegedült a púpos cigány... Nesztelenül ereszkedett alá a daruszürke szárnyu alkonyat. Felhők torlódtak.

Sárga falevél csapódott a Dávidka reszketős kezére. Összerezzent a cigány. Fejét fölemelte. Égő szemmel neszelte a homályt; mert hangokat hallott! De micsoda hangok voltak ezek? És a kerítésnél különös árnyalak suhant el... Talán ez szólította volna azon a csodálatos hangon? Megborzongott a beteg cigány teste. Megnyikkant a hegedühúrja. Földreejtette a vonót...

Zsibbadozva emelkedett föl... Mintha nyomon követték volna? Hangok búgtak bódult feje körül. Sötét madarak csapkodtak feléje. Selyemlágy szárnyak simultak lázas forró arcához... Dávidka fölbukott a pitvarajtó küszöbén.

- Mi az! Fiam, mi bajod? - A vén cigányasszony és a barnaszemü fiatal mátka karjokra emelték Dávidot.

A férfinép már a fogadóban muzsikált. A sutban még vicsogtak a rajkók... Az omlatag dunyha alatt is hánykódott a cigány.

Dávidka tápászkodni kezdett. Mátkája derékon ölelte. Anyja riadtan kérdezte a fiút:

Kerekre nyilt a cigány szeme. A szoba sarkában olyan mélységes sötétség borongott... Lázas szavak szakadoztak ajkáról.

- Ott... Kint az eperfa alatt, midőn hegedültem... Hallottátok?... Én láttam is! Az utcai kerítésnél suhant el... - Dávid! Dávid! nevemen szólított. Kicsoda volt ez? Hová tűnt el? Miért hívott engemet? S azok a madarak is a pitvarajtónál? Hallottátok?... Meghalok. Ma halok meg.

Anyja és mátkája babonás félelemmel hallgatták a beteg cigányt. Dávid fáradtan dőlt vissza párnájára s elszenderült a cigány. Midőn mély álmából fölébredt, éjszakai szél rezgette a papirossal raggatott kis ablakot. Fölsóhajtott a cigány: - Az ablakot... Az ablakot nyissátok ki!

A pislogó mécses táncoló árnyékokat imbolygatott a falon... Dávidka beteg tüdejébe balzsamként szüremlett az éjszakai édes levegő. Széltől tépett levelek, hervadt virágok, hulló harmat illatától volt terhes ez a levegő. Dávidka hegedűjét kérte. Azok után a szilaj bús magyar nóták után vágyakodott, amelyekkel sokat ríkatta a részeg urakat is... Ámde keze nem bírta a vonót. Száraz ujjai bágyadtan pengették, lázasan tépdesték a húrokat. Oly idegenszerüleg nyikogtak, pattogtak, búgtak azok a húrok, hogy a rajkók ijedten bújtak összébb a sutban.

Csak egy húr szakadt ketté! És a beteg cigány boglyas nagy feje hátrahanyatlott.

Anyja, a vén cigányasszony báván nézte fiát! Súgva mondta a barnaszemü mátkának:

... Valójára aznap éjszaka halt meg Dávidka, midőn daruszürke szárnyu őszi alkonyatkor hangokat hallott.

Horváth Mihály temetőcsősz a Kovács kántor szikárságáról szokta mondani:

- Olyan agártestü volt űkigyelme, talán még a lilek is a testibe száradt?... Bár hiszen kántornál nem is a testi kövérsíg az irányadó.

Ez a kopasz, sárga koponyáju, vén temetőcsősz már sok száz padmalyos nyugvóhelyet ásogatott az ősökhöz tért hajduknak. Most a kínált dohányzacskóból hálásan tömködte pipáját. Csiholt is. Égő tapló, tüzet fogott dohány illata terjengett a levegőben. Elégülten vigyorgott az öreg csősz. Néhány foga hegyesen mereszkedett ki az inyéből.

- Mert nem is másként igaz ez - uram. A főhadnagyot, szenátorokat, kurátorát, papját szemfőre is válogatja a hajdu, nehogy pipaszurkáló inakkal csúfolják a dicső hajdunemzetsíget. Hanem a kántor más.

- Lám, a nánási főldön is ősidőtől agárlíptü, szikár diáki emberek a kántorok. Galambom, magatok itélkezzetek. Midőn a bársonnyal bevont, porcellántfejü szögekkel rakott koporsót kiteszik a gyászház udvarára, fekete fejkendős sirató nők, sodort bajszu atyafiak állongják körül a koporsót. Galambom, magatok itéljítek meg, miként illenék a bársonyos koporsónál fejtül, fülmile hangu iskolás gyermekek közepíbe kántornak az olyan nevető vörös arcu, kövér ember, aminő például Dobos rektor uram is?...

- Csak lípésről-lípésre, uram. Nízzük a komákat és azt a sok darázsdereku komámasszonyt, kiknek lippenős selyempillája alól harmatos virágként bomladozik az üde szempár... Micsoda szomoru gyülekezet ez a fekete pomparuhában! Mégis, ha a komák ezt a nevető vörös ábrázatot koporsóvégtől látják, Halálországának ez egyszerü lelkeken borongó árnyai is rózsásra pirulnának, midőn Dobos rektor csintalan nótákhoz szokott borizü hangját megrecsegteti. Persze, ilyesmire nem figyel az úrféle... Mindenkinek az a sok névnap, kézfogó, lakodalom, keresztelő, disznótor, szüreti vigalom, körbál ötlik eszébe, melyeken ugyanez a vörös kövér rektor koma: "Ej, haj! Sohse halunk meg!" kurjantással buzdította virradatig tartó táncra a komákat, komaasszonyokat, kiknek a kípzeletiben így Dobos rektor húsos ábrázatának látására még Halálország eme nyitott kapujánál is a múlt vigalmak, a holnap, holnapután, meg azután következendő barátkozások derűs kípei tünedeznek elő...

- Galambom, azirt hagyjátok helyben a nánási hajduk választását, midőn a száradt ábrázatu diákokat válogatják kántornak... Mint nádkés a hangjok. Nem halálosan, de fájdalmasan metszegeti a bánatos hajdukebleket. Agárlíptének is hasznát látja a kántor. Távol esnek egymástól az alsó- és felsőtemetők. Kövér ember ezt a talpalást, a különféle időjárásnak kitett szabadban való ínekelgetést nem birná sokáig. Elébb lába rokkanna meg. Azután melle herdülne föl...

- Meghiszem azt... Pedig csak látni kell azt a keskeny ábrázatu kántort, midőn rázendíti a halottas éneket. Bezzeg, kövér könyü perdül a komák bajuszára. Táncraszer karcsu komaasszonyék agyát sem csiklandozzák hejhujázások! Ez egyszerü lelkek előtt is teljes komor fenségében tárul ki a sejtelmes Halálország, ahová - imhol! már Nyakas komát is viszik a halottas kocsiba fogott táncos paripák. Nyakas komának sajátnevelísü paripái.

- És még egy utolsó zökkenés a sárga homokig ásott hajdusírnál. Galambom, ne fíltsétek a koporsót. A padmalyban nem nyomják azt a dübörgős göröngyök... Élesen sivít a kántor úr hangja. Az ínekesfiúk torkából zokogón repdes a búcsúszó. Koma, sohse szígyenld pergedező, kövér könyüidet. Ti pedig zokogó komaasszonyok engedjítek át sziveteket, lelketeket a fájdalom hegyes nyilának. Ezekből az érzísekből fakadnak a vigasz, megnyugvás, a majdani találkozáshoz füzött reménysíg virágszálai... Az ösmeretlen útra ez a hit az egyetlen ídes vigasztalónk és vezetőnk, melynek búsongós dalait Kovács kántor úrék ínekelgetik a távozó hajduknak. Ám, szíp is a temető.

- Jó lílek könnyen megszokja. Hisz, a mi temetőnkben is ezrével virágzik az ákácfa és az anyatermiszet vadvirágokból terít csodatarka, illatos palástot a sírhalomra. Midőn pedig virág hervadt, levél száradt, következik a tél. Varjak, éhes varjak lézengenek a lombtarolt zúzos ágakon. Hópihék szállinganak -

- Sohse töprengjen úrecsém. Vígezetül űkigyelme is az én felügyeletem alá került... De már ekkor nagyon elöregedett Kovács kántor úr. Orcája még víkonyabbra nyúlt. Fehír szakáll borult mellére. Télen nehéz báránybőrsüveggel oltalmazta fejét. Hiában lípegetett oly fürgén, mert a Halál az egyik télen öreg Kovács kántor urat is utólírte. Mégis csak volt lelke a szikkadt testü öregnek, mert minekutána kiköhögte lelkét, meghalt. A szomszédbeli vín komaasszonyok mosták meg. Fehír szakállát is kifísülgették. A pedrőt sem sajnálták bajuszától. Ünnepi fekete atillában, zsinóros nadrágban, újabbik csizmájában teritették ki az öreg kántort. Zúgtak-búgtak a harangok. A hasonlólag metszős hangu, nádszáltermetü fiatal orgonista kántor legszomorúbb ínekeit ínekelte, nemcsak a diákgyerekek, de még a tanító urak is segítettek néki...

- Még mennyire! A diófakoporsóba fektetett öreg Kovács kántor úr felhők felé iparkodó lelke is jól hallhatta ezt a sivító, éles íneket: - halld meg lílek, mert néked beszílek... Mondom, hallotta is. Felhők közötti gyalogútjáról szánakvón tekintett utódjára, a fiatal orgonista kántorra, midőn a fiatalembernek megbicsaklott hangja. A hópihék is kavarogni kezdettek... Bezzeg, a boldogult egyenlő szárazsággal, egyenlő szelidséggel búcsúztatgatta el bár az ifju, bár öreg hajdu felekezetit, valamennyit. Ez a hópihe is bizonyosan az öreg kántor úr fehír szakálláról hullongott, midőn fejét rázdogálta, mondani óhajtván:

- Hej, kántram! Ecsém! Mi dolog ez? A jó pap sírhat a gyülekezetével, de a jó kántor sohasem sír, inkább ríkatja feketeruhás felekezetét.

- Már én nyitvatartom szememet... Mindjárt a főút mellé temettík Kovács kántor urat. A csőszházablakból - holdas íjszakán - tisztán ellátok odáig... Estszálltig az új hantot is betakarta a hó. Vesző jó lílek, nyugodjék! - magamban így gondolkoztam. Midőn pedig családom is lenyugodott, magam is a sutba huzódtam. Bundástól a boglyakemence mellé. Jóizü szender bocsátkozott szememre... De mi volt ez? Puffant valami. Ütődíst éreztem. Riadtan tápászkodtam föl. Hát a kandur ugrott rám a kemencetorokról. Nyirvákolt a macska. Nyakon markoltam. Bizonyosan félredologra kívánkozik, mondtam magamban. Na, mindegy! Mondok: a pitvarba dobom a macskát, hát lekecmeledtem a sutból. Indultam az ajtó felé. Ezenközben az ablakhoz villogtam, melyen különös rezgő fénypántlika libegett be és hangokat is hallottam, mint midőn vad, magányos rítségen fagyottlevelü nádszálakat tördel a szél és bele-belefütyörészget a törött nádszálba? Vagy nímely íjszakán, láthatatlan madarak vándorlásakor, a felhők sötét berkéből zajgulnak ilyen zsibbasztó zengések? Fájdalmasan gyönyörü hangok. Emberi fül nem is érti. Borzong tőle... Mostan a temetőből is ilyen zengés verődött felém. Markom menten kiterpedt. Nosza, a kandur is elugrott. Az ablaknál többször megdörzsöltem vín szememet. Hegyes szárnyu szél csapkodta a zúzos galyakat. Havat szaggatott a sírhalmokról. A foszlányos fehír alakzatok mind egy irányban, a Kovács kántor úr sírja felé sodródtak. És egyre hallottam azt a lílekrezdítő zengést. Mi vólt ez?

- Álom. Káprázat, bátyám! Szélvész viharzott a havon. Szélvész csapkodta a fákat.

- Persze! Az urak mindent magyarázgatnak. Okát-fokát keresgetik mindennek... Pedig én már csak ösmerem a temetőt. Nyári estéken - midőn Virág tehenemet legeltetem - íjfélekig heveríszek pázsitos öreg sírhantokon. Még ilyen zajdulást sohasem tapasztaltam a vín temetőben.

- Jártam is níhány diáki iskolát. Most meg temetőcsősz vagyok és higyje el, nem hófoszlányok voltak azok. Nem a zúzos galyakat zúgatta, zengette a szél, midőn Kovács kántor úr először íjszakázott kint a temetőben; hanem a kántor által kiínekelt halottak keltek föl. Azok a reszketős fejü hajduvínek, akik a templomban - az öreg kántor úr boszúságára - annyiszor félrekanyargatták az íneket. Azok a korcsmákban duhaj, fokosos, hosszu bajuszu komák is, kik szent zsoltárok helyett inkább betyáros nótát ínekeltek. Még a lippenős szempilláju, pici topánkás hajdu menyecskék is, kik - lakodalmi szilaj táncban - ölelő férfikarba engedték selyempruszlikos derekukat. Pártás hajadon lányok. Gyermeknípség fehír tömege. Hajdu halottak száza, ezrei ínekeltek egy utolsó dalt, miközben Kovács kántor ur diófakoporsójára - a sirpadmalytorokbul - szemecskésen pergedezett a homok. Hihi! Az a fekete földdel elegyes kövér homok, amely minekünk aranynál becsesebb, aranynál is elébbvalóbb.

Azám, a Kolák, még a Márók is híres nemzetség valának odaelő. És a Kékiek!... Lovonjáró nemzetség volt ez mindnyája. Némely nap négy paripát is összefogtak a futókocsiba. Hová réztokos kardjokat ajánlották, nem volt kétséges a viadal. Szilajcsapásu hajdukard csörgött-pörgött abban a rezes-tokban. És ládd! Ma meg a nemes Kékiek is napszámra járnak. Nem a kardmarkolattól, kapanyéltől, kaszanyéltől töredezett föl a hajduvitézek ivadékának tenyere... Miközben rendekre dült a hajnali harmattól fürösztött illatos fű, ama kaszás ember lelkét is meglepte a mélaság harmatja. Révedezve tekintett szét a libucjárta érparton. Fenkővel fenegette kaszáját, ami alkalmatos idő volt a sajgó derék egyengetésére, de kurtaszóváltásra is. Napszámrajáró hajdukománk a messziről kéklő Nagyfeketehalom felé suhintott kaszája sugárfényes hegyével. Büszkén említette a hájrahizott botos ispánnak:

A kövér ispán pihegve mászott a talyigára. Oldalba ütötte a pejkót és vigyorilag szólott a morcos hajdura:

A többi kaszás komák nevették a napszámra járó nemes hajdut, akinek ilyenkor még inkább sajgatta hólyagtört kevély markát a goromba kaszanyél.

Daru madár szólaljtatós őszi éjszakán hallatszott ez a beszélgetés. Az öreg ház tornácfáján már hervadozott a vadszőlőlevél. A borulat sötétjében egyedül a mi asztali lámpánk pislogott. Borzongató szellőket csapdosott az éjszaka. Öreg Máró Miklós hajdu komoran rázta szegletes nagy fejét. Mint vén daru, rekedtesen búgott hangja:

- Úrecsém! Azért ne is dicsírjék, nekem bizony ne is dicsírjék ezt a mai nagy magyar szabadságot. Vagy talán vakok magok? Teljesen megvakult ez a mai magyarság?

- Pedig hóltomig mondom. Mert csak az Istentől vert vak nem látja, milyen nagyra nyilt nímelyik embernek a szeme? A betévő falatot is kiszedik kezünkből. Semmibe nízik azt, kinek elődei a földet szerezték. Pedig azoknak a csontjától a barázda is termékenyebb. Látott már ilyen csontot?

- Ugy-e, vastag koponyák ezek? A tedeji templomnál, a testhalmoknál, no meg a zeleméri csonka toronynál is találhatók ilyen koponyák... Becsülésreméltók ezek a csontok. Még azok is, akik e földporhanyító csontok velőiből származának.

- Hogy értsem? - Miklós hajdu a pilléktől körülrajzott lámpás gyér világánál gyanakvólag fürkészte orcámat.

- Hallgassa csak! Odafent. A sötét felhők között. Ez a zúgás, bugás, rikoltozás? Bizonyosan a boszorkányok nyergelték meg a seprüt? Hallja? Most zajlanak a tokaji Kopasz-hegyre.

- Ejnye, tekintetes úrecsém! Bolonddá tart engem? Hisz' itt az ősz! Vándormadarak húznak. Azoknak a zajgásától erednek ezek az íjszakai titkos hangok.

- Lássa, öregem, a törzsökös magyar embernek is ennyi a becsülete. Midőn ősi vagyonából, tisztes szokásaiból kiforgatták, az árvahodott magyar ember is szabadon vándorolhat tovább szülötte földjéről. Ami a jóságos kegyelmü kormányt illeti... Öregem! Vén pajtás! Hallotta híröket a fiumei nevezetes, tengerjáró Cunnard-hajóknak?

- Bár ömget! Akár hömget kigyelmed. Ezekről a hajókról is kitetszik, micsoda szerfölött becsülik a mai törzsökös magyart. A jóságos kegyelmü kormány ügynököket rendelt, hajójáratokat szerzett, hogy a hazájából kimart magyart lehető jutányosan és gyorsan szállítsák a tengerentúli Amerikába. Ó, podgyászát sem felejti itthon a kivándorló magyar. Elherdált vagyonának utolsó fillérei a zsebben csörögnek. Reménységével sincs különben. Halavány felesége, a rongyolt gyermekek, miként a végzet árnyai követik az idegenbe. Azért ne is panaszolja kigyelmed, hogy minálunk nem becsülik a népet! Hogy minálunk nem gondoskodnak a népről.

- Igazság?... Ha csak igazság kell az úrnak, az én belső zsebemben is hányódik nímely erős, igaz írás. Mert csupán annak a rítifőldnek az esete sem tiszta sor. A kevíly egyház és a kapzsi város hasznára ennél a földosztásnál is níhány ezer holdig rövidítették meg az igazi hajduhazafiakat... Már pirosörves gubát is csináltattunk Takaró Pál szüccsel. A sértődött hajduhazafiak résziről ebben a gubában szándékoztam föl király úrunkhoz Bécsbe. Ámde az előljáróság erőszakja ettül is elgáncsolt minket. Pedig olyan gubát nem látott még a király. Másrészt az igazság is csak igazság mindenütt, bárlan Hajdunánásra nem mindég mondhatnám. Bölcsőjébe fojtották a mi igazságunkat. Pedig imhol manap árendások szívják a mi városrítünk zsírját, holott az igaz hajdu ivadék idegen határban zsellérkedik. Igazság ez, uram?

- Ugy-i, most meg már úrecsémnek höm?... Höm! bizony höm! Mert manap, mint lopott jószágot, dugdosni kell az igazságot...

Darumadár szólaljtatós őszi éjszakán szemrevettem az öreg hajdut. A tornác alá csapongó széltől lihogott az ablakba állított lámpás lángja...

Szegény öreg hajdu, de meg is koptál! Midőn csizmádat néztem, micsoda szegényszínü volt ez a csizma. A szárazságtól szinte töredezett. Hájjal, avasszalonnafelsővel ritkán dörzsölgették ezt a csizmát. Bizony a nadrágon is voltak foltok. Számos foltok. Erős foltok. Alapos foltok. Semmiképpen sem mesteri foltok. A vitézek unokája varrosgatta ezeket a foltokat is. Bőrkucsmájáról is foszladozott a szőr. Bajszát torzsosra nyirta. Ráncos, vén arcából fürge, okos szempár hunyorgott felém. Koccintottunk. Miklós hajdu sóhajtott:

- Nekem különösebben. Ha az a házacskám, kertecském nem volna, végről én is az árokpartra kerülnék. Igy legalább kertecskémben terem némi paszuly, kolompír, tengeri s egyéb más zöldsíg. Kaptáraimban is vígan duruzsolnak a míhek. Padlásomon falkástól físzkel a galamb. Gazdájától egyik sem kír ez enni. Odaelő a magamfajta szegíny ember sem fogyasztott panaszos kenyeret. Például itt vagyok én is, annyi ragadt rám az iskolában, hogy már sok ügyes-bajos parasztot egyenes útra huztam a kátyúból. Ha pedig kontraktus kell, kontraktust írok. Nálamnál értelmesebben Csohány nótárius úr sem írja a testamentumot. Értem a törvínyit. A telekkönyvet is úgy forgatom, mint jó oskolásgyermek az ábécét. Mindamellett az a sok tyukász ügyvéd úr irigyli a kenyeremet, holott darab avasszalonna, kendermagos tyúk, öt-hat tojás, szütyő buzácska, kotyogós üvegnyi szilvórium, níhány kírges garas még nem Dárius-kincsek. Azoknak a tekintetes uraknak egyetlen kártyaosztáshoz sem volna elíg az én egész havi cüllődésem sáfárkodása. Mégis üldöznek, mint zúgírót. Hát mi az? Az a zúgirászat, midőn jótanáccsal segítek gyarlóbb felebarátomon? Vagy talán már másnak nincsen is józan belátása, csupán a prókátornak? Igen ám, de annak nem fizetség a kendermagos tyúk, sem az avasszalonna. Bűrire, vagyonára ácsingózik a parasztnak. Nekik ez is szabad?

- Értem, uram, értem ezt a korszellemet. A csizmadia, asztalos, lakatos, szabó, gubacsapó, meg a többi mestercéheket törölték, mert nem tartották korhoz illőnek, hogy valóban tanult mesterek csinálják a csizmát, bekecset, bölcsőt, lakatot és a többi helmi-holmit. Ellenben az ügyvédi céh, hivatalnoki céh korszerü berendezkedések. Bezzeg én hiában gondolkozom józanul. Hiában gyüjtöttem hasznos tapasztalatokat, kípességeimet nem használhatom. Títlensígre kárhoztatnak. Miért? Mert szegínységem miatt nem mászhattam vígig a tudákos diplomagyártó céhiskolákat. Ez a korszellem? Ez az igazságos berendezkedís? Engemet bíró elé állítanak, még ha jól vígeztem is avatatlan paraszti felebarátom ügyit. Azokat pedig bíróilag jutalmazzák, ha veszedelembe sodorták is az ügyefogyott parasztot. Szamarak, nímelykor lelketlen fosztogatók, akik csak a parasztnyúzásban kiválók. Miért? Mert űket nyakunkra szabadította a diploma. Ez igazság? Ez már helyeselhető? Uram, hát Amerikában is ilyen a világ?

- Amerikában?... Öreg pajtásom, ott már szabó is volt köztársasági elnök. Csizmadiából is kerekedett főbíró. Hanem azután ott mindenkitől megkövetelik, hogy becsületesen, alaposan, a kívánalmaknak megfelelően végezze vállalt hivatalát.

- Ejnye! Tekintetes úrecsém, ezekről tájíkoztassa az ügyvéd urakat, meg azt a pávalíptü királyi járásbírót. Tudom, kinevetik. Még talán azt is ráfogják: zugirász?

- Pedig ez így igaz. Nem is csodálom, hahogy az a kivándorolt szegény magyar sem kívánkozik haza Amerikából. Itthon állandó akadályverseny az élete.

- Mán pedig én meg azmondó vagyok, sem kincsért, sem nyomoruság miatt nem hagynám itt szülőhazámat, holott pedig rígentébb a bíróság is másvalamicsodás volt minálunk, midőn mi hajduk magunk választottuk a törvénytívő bíráinkat. Azok aztán tudták is, kinek a családfája milyen figyelmet érdemel. Bezzeg, manap! Nem is folytatom. Jójszakát, úrecsém.

A nánási királyi bíró ismét színe elé parancsolta nemes Máró Miklós uramat. Megint valami zugirászati ügyletecske felől érkezett hozzája jelentés. Miklós, természetesen, nem ügyelt a szép hívásra. A járásbíró meg, természetesen, zsandárokat küldött a makacs hajdu kurkászására. Eme zsandárok Böszörményben akadtak az öregre. Miklós hajdunak kerültek ilyen fordulásai. A zsandárok valahol a régi kerületi ház tájékán bukkantak rá.

Nemes Máró Miklós magát nem érezte bűnösnek. Szeredásában is ott zörgött a címeres levele. Lelkéből fölháborodott a vén ember.

- Tyüh, a Héródesét kendnek! Úgy tudja meg kend, hogy nemes ember vagyok én. Ösmerem a törvínyt is. Egyenesjáratu emberrel nem szabad így bánni.

- Felőlem mehetnek kendtek, bár pokol Indiába is... Ha dolgomat vígeztem, majd hazamegyek én is; hiszen nem vagyok én csavargó.

A zsandárkáplár nem teketóriázott tovább. Vasat rakott a Máró Miklós kezére és azután úgy hajkurászták hazafelé. Poros országúton. Zsandárlovak előtt. Öreg Máró Miklósnak mellére esett daruszürke vén feje. Csetlett-botlott a lába. Kopott tarisznyájában néhány erős, régi írás mellett címeres levele is ott nyiszorgott... Midőn Nánásra értek, a sok nép a pénteknapi hetipiacon kurját kiáltott. A jobbérzésü hazafiak sajnálkozva nézték Márót. Mások vihogták, csúfolták, leginkább a jövevények hada.

Nemes Máró Miklós uram a kérdéses ügy intézése után így feddette a királyi bírót:

- Uram, nem érdemeltem ezt a csúfot. Megszolgálom! - Köszönés nélkül ment ki az öreg ember és azután addig keresett, addig kutatott, hogy különféle vádakat foglalt írásba. Bepanaszolta a királyi bírót. Azonban elutasították, sőt most már a királyi bíró vádolta be Máró Miklós uramat és a hivatalbeli személy rágalmazása miatt börtönre itélték. De, nem ám státus fogságba, amilyen a kállói nemesi börtön volt az emeleten, hanem a tolvajok, csirkefogók, rablók rendjébe... Miklós hajdu ekkor dobta a ládába erős írásait, címeres nemesi levelét.

Ez a hitevesztett árva öreg ember el is pusztul. Hiszen várják a tömlöctartók... Midőn utólszor láttam, nyakgörbülve botorkált az utcán.

Rámemelte hunyorgatós apró szemét. Úgy lehet föl sem ösmert? Alig hallhatón hummogta:

1 Doktor Dely Simon Mátyás, volt minorita barát, az országosan ismert volt hortobágyi állatorvos jelenleg Tiszapolgáron él.

2 A hajdu asszonyok a férjöket gazdának, gazdámnak, is szokták nevezni.