---

Tartalom

Előszó
A szélvész
A postamester
A fogadós
A téglási toronyóra
A hortobágyi szent
A szemők juh
Jacsó János hálája
Az itélet
A csárdában
A madarak barátja
Debreceni komaság
Nádudvari hizók
Éjszaka a réten
Kísértetlátás
Üzenet a másvilágról
Czifra Nyakó juhászék
Bojtárfogadás
Lóvásár
Disznóhizlalás
A vadrucák
A selyem fejkendő
Az utolsó nóta
Nánási halottak
Árva Máró Miklós

---

Előszó

Kopogtatnak az ajtómon. Szabad! Igazi magyar tipusu alak áll előttem, mintha egy régi sírból vagy ódon képből pattant volna ki. Középtermetü, zömök, széles vállu, gömbölyüségre hajlandó. Beszéde csöndes, tekintete szelid, járása puha, de mindez nem a gyöngeség, hanem az erő és szolidság benyomását teszi. Megvan mind a harminckét foga, de ritkásan egymás mellé helyezkedve. Nem szeretnék vele farkas korában találkozni, akibe ez belekap a két villogó fogsorával, azt addig el nem ereszti, amíg széjjel nem marcangolja. Mert ez a szerény fiú tud vad lenni, mint egy farkas és hűséges, mint egy szentbernáthegyi kutya.

Igy áll előttem Móricz Pál. E nivelláló, asszimiláló században meg tudta tartani a maga egyéniségét úgy külsőleg, mint belsőleg. Ott született abban a régi hajduvárosban, melynek széles utcáiba valósággal arany sugárkévékben dől be a puszták világossága. Ott született azon a széles hajduportán, melyet még talán a Bocskay kardja hasított ki, s bárhol járt-kelt a világban, lelke el nem szakadt attól a földtől, melyen bölcsője ringott. Csöndes nyári estéken hányszor üldögéltem a vén hajduház oszlopos tornácán apjával, az öreg Móricz Pállal, s a világ dolgairól beszélgettünk. Bizony az ifju Móricz Pál odakünn a nagy világban kóborolt, s az öreg úrnak jól esett, ha én tőlem hallott egyet-mást bujdosó fiáról. Az öregnek sehogy se fért a fejébe, hogy Palya nem siet haza szülővárosába gazdálkodni vagy hivataloskodni.

- Hajtja a vére, hajtja a vére, - mormogott maga elé s aztán az álmos csöndben halkan beszélgettünk tovább. Bevallotta, hogy ő a fiát boldogtalan embernek tartja, mert úgy látszik, nem ott fog meghalni, ahol született. Szerinte ez a legnagyobb szerencsétlenség, ami egy embert érhet. Azóta magam is rájöttem, hogy alighanem igaza van az öreg Móricz Pálnak.

Ha Móricz Pálnak nem volna olyan passziv, vagy még inkább szemérmes természete, ha nem volnának neki olyan csökönyös meggyőződései, az írásait nagyon könnyen divatba lehetne hozni. Mikszáth a legnagyobb sikereit a Jó Palócokkal és a Tót Atyafiakkal érte el, vagyis az úgynevezett etnográfiai novelláival. Hivatott és nem hivatott emberek a szépirodalom terén roppant kiaknázták a székelyeket, nem egy iró sikereket is mutat föl ezen a téren. De az ilyen sikerekhez nem elég, hogy megírja az ember a dolgait, a sikert adminisztrálni is kell. Ehhez pedig nagy leleményesség, mozgékonyság, életrevalóság szükséges, ami pedig a mi Móricz Pálunkból meglehetősen hiányzik. Ő csak öntudatlanul ássa ezt a kincses-bányát, melyet a hajdu nép élete tár elénk és szállítja napvilágra az aranyat. Páratlan szeretettel, majdnem rajongással végzi ezt a munkát. Valami erőskezü kritikusnak tarkón kellett volna ragadni ezt az álmodozót, jól megnyesegetni itt is ott is s öntudatossá tenni alkotásaiban. Akkor alighanem Móricz Pálnak már egy csomó értékes kötete volna a magyar irodalomban. Holott pedig csak az elején vagyunk annak, hogy a közönséggel megértessük, mit kapott eddig és mit várhat még ettől a fiatalembertől.

Csökönyös meggyőződése pedig arra vonatkozik, hogy fél a művészi kidolgozástól. Azt hiszi, hogy ezzel eltávozik az igazságtól és meghamisítja a népet.

Ő nem barátja a stilizált parasztoknak. Igy persze a dekadens közönség nem kapván meg a novellisztikus hatásokat, morgolódik. Csak épízlésü emberek fedezik föl benne az értéket. Nem utolsó ezek közül a nyelve, az a debrecenvidéki magyar nyelv, melyet egyedül ő használ az egész irodalomban s melynek tisztaságát és egyszerüségét, szépségeit a Magyar Nyelvőr már régen fölfedezte. Ime a nyelvtudósok már fölfedezték, ideje, hogy az irodalom is messzire kitárja előtte kapuit. Ezzel oly forrást nyitunk meg, melyből sok-sok kupa üdítő itallal fogjuk oltani fáradt lelkünk kínos szomjúságát.

Szeretném erősen megdicsérni ezt az írótársamat, nem csak azért, mert megérdemli, hanem azért is, hogy visszaadjam önbizalmát. Mert az a hibája, hogy amily öntudatlanul alkot, oly öntudatosan agyonkritizálja önmagát.

Budapest, október 21.
Rákosi Viktor

---