Fényes Samu
Tragédiák
TARTALOM, ELŐSZÓ
Tartalom
Kuruc Feja Dávid (szinmü négy felvonásban)
Bacsányi (szinmü három felvonásban)
Messiás (korrajz három felvonásban)
Mátyás (dráma előjátékkal három felvonásban)
Előszó
Homokóra.
Két, szük szájával egymásra boritott palack.
A felső tele homokkal. Szük garaton szemenként hull az alsóba.
Szem szem után, mig megtelik.
Mikor megtelt, kifordul sarkából és felülre kerül. Ami pedig felül volt előbb, alákerül.
És ujra hullanak a porszemek.
Szem szem után. Egyenként...
Nem számlálja őket senki. De mikor betelt a mérték, ujra kifordul és ami alul volt, felül kerül.
Senkisem olvassa őket, egyetlen porszem utját nem követheted szemeiddel, mert valamennyi hamarabb pereg le, mint ahogy a szemeddel egyszer hunyoritani tudsz. Ám száz ilyen rebbenés egy perc, nehány ezer egy óra, nehány millió egy év, milliószor millió egy-egy aeonja a világfejlődésnek. És szorozd meg még ezt nehány ezerrel s ennek az egész naprendszernek az élete hosszát megmérted.
Perc, év, aeon, - mi az?
Történések fonalra füzve.
Történések is egymásra hullanak, mint a porszemek a homokórán. Az egyik elboritja, eltemeti a másikat, mint a porszemek egymást.
Ám egy se vész el, egy se esik le fonaláról, mind betölti helyét és szerepét a világ mértékében.
Időnek hivjuk ezt a mértéket.
Történésekből füzött kaláris a Mindenség nyakán.
... és mindezt milliószor billió darabokra aprózva mérem én egy egy hulló porszemmel a homokórán.
A néplélek is hasonlatos a homokórához. Az élet is csak történések lánca, egy-egy paránya annak a nagy kalárisnak a Mindenség nyakán.
Mint a porszemek a homokórán, ugy suhannak egymásra az élmények, egymás hátán tolongva, valamig az utána nyomakodók sora elboritja a régieket, mig a felejtés csapóajtaja eltemeti őket. De e csapóajtó zárta sirban is elevenek s egyre döngetik a zárat, szakadatlanul szabadulni akarnak, zörgetik koporsójuk fedelét, mert ami egyszer életet fogott, élni akar.
Mint ahogy a homokórán hullanak egyre a porszemek s gyülekeznek, valamig megtelik az edény, mely az ő mértéke, ugy gyülnek az élmények szemei, mig megtelik velök az edény. Lélek ez edény neve.
Ki venne számon egy porszemet?
Ki olvasta meg mind, aki lehullt a homokóra garatán?
Olvasatlan marad, de nem vész el belőle egy sem, nem hal el belőle egy sem.
Ott lent eleven marad mind és ha betelik a mérték, felülkerül. Igy hullanak le a néplélekbe felülről a jónak s rossznak porszemei s gyülekeznek, a felejtés csapóajtaja alatti sirban halhatatlanul.
Nincs a gyülöletnek olyan pici porszeme, mely nem találná meg utját e garaton és nincs olyan, mely eleven nem maradna a sirban is.
És a gyülölet eme apró, számbavehetetlen szemei hullnak, hullnak...
Senkise veszi számon, senkise olvassa őket, de amennyi lehullt, annyi marad eleven s annyi kerül felszinre, mikor betelt a mérték.
Menykövek hullnak ...
Csillagok születnek ...
Valamennyi csak porszemtörmelék, amely valamikor egyenként hullt le a homokórán ...
A néplélekben is menykövekké sürüsödnek a gyülölet porszemei.
Ki veszi számon, hány sebet vág?
hány könnyet fakaszt?
hányszor gyujta fel a megalázás szégyenpirját idegen orcákon?
hányszor gazdagodik nálánál szegényebbek rovásán?
Pedig meg kellene tanulni valahogy idején számbavenni cselekedeteink s magunktartása összes lehető következményeit, mielőtt a gyülölet homokszemei menykövekké csomósodtak.
A gyülölet egyetlen magszeme sem marad vetetlen, a szeretet egyetlen magszeme sem aratatlan.