NÓRA

SZINMŰ HÁROM FELVONÁSBAN

IRTA
IBSEN HENRIK

FORDITOTTA
REVICZKY GYULA

GYŐR,
KIADJÁK GROSS TESTVÉREK.

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2022
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitálistartalom-fejlesztési és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-483-7 (online)
MEK-20441

Személyek:

Történik Helmer lakásán.

ELSŐ FELVONÁS.

Kényelemmel és izléssel, de nem pazarul berendezett szoba. Egy ajtó a háttérben, jobbra a pitvarba, egy másik ajtó a háttérben balra Helmer dolgozó szobájába vezet. E két ajtó közt zongora. A baloldali falban balra egy ajtó s errébb ablak. Az ablak közelében kerekasztal karszékkel és egy kis pamlaggal. A jobb oldalfalban kissé hátrább ajtó. Ugyan abban a falban, jobban az előtér felé a kőkályha s előtte néhány karszék és egy hintaszék. A kályha és az oldalajtó közt egy asztalka. A falakon rézmetszetek és szalon állvány porczelánnal s apró műtárgyakkal. Egy kis könyvszekrény diszkötésü könyvekkel. Szőnyeg. A kályhában ég a tűz. Télidő.

ELSŐ JELENET.

Nóra, Bérszolga, Helén, később Helmer.

(Künn a pitvarban csengetnek, majd hallani lehet, a mint ajtót nyitnak. Nóra vigan dudorázva lép a szobába. Felső ruha van rajta, a karján mindenféle csomagokat visz, ezeket leteszi a jobb felőli asztalra. A pitvarba nyiló ajtót nyitvahagyja maga után, s künn látható egy bérszolga, aki karácsonyfát és kosarat visz, mind a kettőt átadja a szobalánynak, a ki ajtót nyitott.)

Nóra. Aztán jól elrejtse a karácsonyfát, Helén, nehogy a gyerekek előbb lássák meg, mint este, mikor fel lesz diszítve, (tárczáját előhuzza, a bérszolgához) Mit kap?

Bérszolga. Ötven fillért.

Nóra. Itt egy márka... Csak tartsa meg. (a bérszolga megköszöni s elmegy. Nóra becsukja az ajtót. Mialatt felső ruháját leveti, elégülten mosolyog. Aztán kivesz zsebéből egy papir tölcsért czukros mandulával, s megeszik néhányat. Majd óvatosan férje ajtajához lép és hallgatódzik) Igen, benn van. (dudolva megy a jobbfelőli asztalhoz)

Helmer. (szobájában) Az én kis pacsirtám csicsereg oda künn?

Nóra. (elfoglalva néhány csomag felbontásával) Az ám!

Helmer. A kis mókus gazdálkodik ott?

Nóra. Az! ez!

Helmer. Mikor jöttünk haza?

Nóra. Az imént. (a czukros mandolát zsebre rakja, s száját törli) Jer ide, Róbert, s nézd, mi mindent vásároltam.

Helmer. Most ne zavarj. (valamivel később kinyitja az ajtót s tollal kezében kitekint) Hogy mit vásároltál, mondod? Ezt az egész rakást itt? Hát az én jó madaram már megint pénzt pazarolt?

Nóra. (kalapját leveszi) De Róbert, ebben az évben már csakugyan illő, hogy magunknak egy kis örömet szerezzünk. Hisz ez az első karácsony, a mikor nem kell szükösködnünk.

Helmer. De tékozolnunk sem lehet.

Nóra. De igen Róbert, most már egy kissé tékozlók is lehetünk. Nemde? Csak épen egy piczikét. Hiszen most nagy fizetést kapsz és sok, sok pénzt szerzesz.

Helmer. Igen, újévtől fogva. De még egy egész negyed év van hátra, mig az első részlet esedékes lesz.

Nóra. (átmegy balra, a kalapot a kerek asztalra teszi) No bizony! Addig kölcsönt vehetünk.

Helmer. Nóra! (hozzá lép s tréfálva fülön fogja) Már megint elragadt könnyelmüséged? Tegyük fel, hogy ma ezer márkát veszek kölcsön, s te karácsony hetében szerencsésen túladsz rajta, Szilveszterkor pedig a fejemre szakad egy tégla, melytől...

Nóra. (befogva száját) Pfuj! Hogyan beszélhetsz ilyen csunyákat?

Helmer. Nos igen, tegyük fel, ha ilyesmi megtörténnék, mi lenne akkor?

Nóra. Ha ily szerencsétlenség érne, egészen közömbös volna rám nézve, van-e adósságom vagy nincs.

Helmer. De az emberek, a kiktől én kölcsönt vettem?

Nóra. Azok? ki törődnék velük! Hisz idegenek!

Helmer. Nóra. Nóra! de komolyan, szivecském: tudod hogyan gondolkozom e tekintetben, semmi adósság, soha se kölcsönözni. Bizonyos megkötöttség, s ezzel együtt bizonyos kietlenség veszi be magát abba a háztartásba, mely adósságra és kölcsönre van alapitva. Mi ketten eddig vitézül kibirtunk; mért ne birnók ki még a legközelebbi negyedig is?

Nóra. (a kályhához menve) Igen, igen, a hogy akarod Róbert!

Helmer. (követve őt a tollat leteszi az asztalra) Nó, né, az én pacsirtámnak nem kell mindjárt szárnyát leeresztenie... Micsoda, ajkunkat is biggyesztjük? (kiveszi pénztárczáját) Nóra, találd el mi van itt?

Nóra. (gyorsan megfordul) Pénz!

Helmer. Nesze! (nehány bankjegyet nyujt neki) Istenem, hiszen tudom, hogy karácsonykor sok mindenfélére van szükség.

Nóra. (járva) Tiz-20-30-40. Oh. Köszönöm, Róbert, köszönöm! Most nagy időre segitve van rajtam.

Helmer. Remélem, Nóra.

Nóra. Igen, igen nagy időre. De most jőjj és lásd, mi mindent vásároltam össze. S milyen olcsón! Nézd, ez itt új ruha Ervin számára, meg egy kard. Ez itt egy lovacska, s egy trombita Bóbnak. S itt egy baba a hozzá való ágygyal Emminek. Nagyon is egyszerü, de hisz ugyis összetépi mielőbb. S itt Helén és Mari számára vannak ruhák és kendők.

Helmer. S mi van abban a csomagban?

Nóra. (felsikoltva) Nem, Róbert, ezt nem látod meg előbb, mint este.

Helmer. Vagy úgy! (elfordul s átmegy balra) De most azt mondd meg nekem, te kis tékozló, mit szántál magadnak.

Nóra. Magamnak? Magamnak semmit sem kivánok.

Helmer. De, de! Nevezz meg valami okos dolgot, a mit szeretnél.

Nóra. Igazán semmit se tudok. (előre jön) De mégis! hallgass ide Róbert.

Helmer. Nos?

Nóra. (Helmer gombjain babrálva a nélkül hogy rá nézne) Ha valamit adni akarsz, akkor megtehetnéd, hogy - megtehetnéd.

Helmer. Halljuk már! Ki vele!

Nóra. (gyorsan) Hogy pénzt adj nekem, Róbert; szépen kérlek. Csak annyit, a mennyiről azt hiszed, hogy nélkülözheted; később majd veszek rajta valamit.

Helmer. De Nóra.

Nóra. Igen, igen, tedd meg kedves Róbert; szépen kérlek. A pénzt szép aranyos papirban a karácsonyfára függeszteném. Nem volna ez mulatságos?

Helmer. Hogy hivják ama bizonyos madarakat?

Nóra. Jó madaraknak, ezt már tudom, de tedd meg a kedvemért, Róbert, akkor lesz időm meggondolni, mire van legnagyobb szükségem. Hát nem okos dolog ez? Nem?

Helmer. (mosolyogva) Az az; tudniillik, ha a pénz, melyet neked adandó volnék, csakugyan kezeid közt maradna, s magadnak vennél rajta valamit. De minden rá megy a háztartásra, még pedig mindenféle szükségtelen dologra, akkor aztán megint csak nekem kell helyt állnom.

Nóra. De Róbert!...

Helmer. Lehet-é tagadnom, édes Nóra? (félkarjával átöleli) Az én pacsirtám igen kedves kis teremtés; de sok tömérdek pénzre van szüksége. Hihetetlen, mennyibe kerül egy ilyen kis madárka.

Nóra. (átmegy) Menj, hogy lehet igy beszélni? Hát nem takarékoskodom? a mennyire tőlem kitelik.

Helmer. (mosolyogva) Nagyon helyes. A mennyire tőled kitelik. Csakhogy tőled semennyire se telik.

Nóra. (indul s önelégülten mosolyog) Ejh, tudnád csak, Róbert, mennyi kiadásunk van nekünk pacsirtáknak és mókusoknak. (leül)

Helmer. Különös egy teremtés vagy. Szakasztott olyan, mint atyád volt. Mindig nagy buzgalommal vagy rajta, hogy pénzt szerezz, de mihelyt megvan, azon melegében elpárolog ujjaid közt; sose tudod, hová lett, Ejh, hát olyannak kell téged venni, a milyen vagy. Ez a vérben van. Igen igen, Nóra, ilyesmi átöröklődik.

Nóra. Oh szeretném, ha atyám némely tulajdonságát örököltem volna.

Helmer. S én nem kivánlak másnak, csak épen annak, a mi vagy, drága kis pacsirtám. De ni, eszembe jut valami. Te ma olyan-olyan, hogy is mondjam? - olyan gyanusan nézesz ki?

Nóra. Igazán?

Helmer. Igazán. Nézz merően a szemembe.

Nóra. (ránézve) Nos?

Helmer. (ujjával megfenyegeti) Csak nem nyalakodtunk, torkoskodtunk ma a városban?

Nóra. Mentség! hogy gondolhatsz ilyet felőlem.

Helmer. Hát igazán nem mentünk egy kis varga betűvel a czukrászatba?

Nóra. Nem; biztositlak, Róbert.

Helmer. Nem kóstoltunk egy kis befőttet?

Nóra. Dehogy, dehogy!

Helmer. Egypár czukros mandulát sem?

Nóra. Azt sem, Róbert; igazán mondhatom.

Helmer. No, no, no. (Nóra arczát megveregetve a jobb oldal felé megy mintegy önkénytelenül) hisz természetesen csak tréfálok.

Nóra. (átsiet a jobb asztalhoz Helmer mögött, s elébe áll a csomagoknak) Hogy is juthatna eszembe, hogy igy megszomoritsalak.

Helmer. Tudom; szavadat adtad. Nem, őrizd meg apró karácsonyi titkaidat, kedves Nóra. Ma este, ha a karácsonyfa fel lesz gyujtva, majd kiviláglanak. (átmegy jobbra)

Nóra. Volt rá gondod, hogy Rank orvost is meghivd?

Helmer. Nem volt, de hisz ez nem szükséges; magától érthető, hogy ő velünk eszik. Különben, mégis szólok neki, ha ma eljön. Jó bort már rendeltem. Ah, Nóra, el se tudod képzelni, mennyire örülök a mai estének.

Nóra. Én is. S micsoda ujjongást visznek végbe majd a gyermekek, Róbert.

Helmer. Ah, mégis csak fölséges egy tudat az, hogy biztos, szilárd állásunk és bőséges jövedelmünk van. Igaz-e, hogy ez a tudat nagy élvezet?

Nóra. Oh, igaz!

Helmer. Emlékszel a tavalyi karácsonyra? Megelőzőleg teljes három héten át minden este bezárkóztál késő éjfélutánig, hogy a karácsonyfára virágokat készits, s mindenféle más czifraságot, melylyel meglepni készültél. Brr, világéletemben ez volt a legunalmasabb idő!

Nóra. Én egyátalán nem unatkoztam.

Helmer. (mosolyogva) De az eredmény még is elég szegényes volt.

Nóra. Hát már megint ezzel akarsz boszantani! Tehettem én róla, hogy a macska bejött, és mindent össze-visszatépett?

Helmer. Természetesen, arról te nem tehettél, szegény kis Nórám. Megvolt benned a legjobb akarat, hogy mindnyájunkat megörvendeztess, s ez a fődolog... De még is csak jó, hogy a szükös napok véget értek.

Nóra. Bizony jó, Róbert!

Helmer. Ezentul nem kell itt ülnöm magamban és unatkoznom; s neked se kell többé szemeidet s finom kezecskéidet megerőltetned.

Nóra. (tapsolva) Ugy-é, Róbert, erre immár nincs szükség? Oh beh fölséges! (karon fogja Róbertot s balra sétálnak) S most elmondom, neked, Róbert, hogyan képzeltem el uj berendezésünket... Mindjárt karácsony után - (a pitvarban csengetnek) Oh hogy ép most csöngetnek (a szobát kissé rendbe hozza) Bizonyosan jön valaki (felveszi a 2 csomagot a karosszékről s az asztalra teszi) Juj, de boszantó!

Helmer. Látogatóknak, nem vagyok honn; ne feledd ezt. -

MÁSODIK JELENET.

Előbbiek és Helén.

Helén. (az előszoba ajtaján Nórához) Egy idegen hölgy van itt!

Nóra. Kéretem!

Helén. (Helmerhez) S az orvos úr is eljött!

Helmer. Nem ment egyenesen az én szobámba?

Helén. Oda ment. (Helmer szobájába megy. Helén bevezeti özv. Lindennét, a kin téliruha van s beteszi utána az ajtót, el az előszobába)

HARMADIK JELENET.

Nóra, Lindenné.

Lindenné (bátortalanul s kissé habozva) Jó napot, Nóra.

Nóra. (tétován) Jó napot. -

Lindenné. Alkalmasint nem ismersz rám?

Nóra. Valóban nem tudom - de még is - úgy tetszik (kitörő érzéssel). Mit látok! Krisztina! Igazán te vagy?

Lindenné. Igen, én vagyok.

Nóra. Krisztina! Hogy lehetett téged föl nem ismernem! De hogyan és - (halkabban) Mennyire megváltoztál, Krisztina!

Lindenné. Oh meg! 9-10 hosszu év alatt!

Nóra. Ennyi ideje már, hogy nem láttuk egymást! Csakugyan annyi! Oh, az utolsó 8 év a boldogság ideje volt rám nézve, hidd el. S te most eljöttél a fővárosba? S télnek kellő közepén tetted meg a borzadalmas utat? Ez derék volt tőled.

Lindenné. Ép most érkeztem a vasuton.

Nóra. Természetesen, hogy magad a karácsonyi ünnepek alatt kimulasd. Ah mily pompás! Ugy van mulatni fogunk, hogy még... De bontakozzál ki... Csak nem fázol? (a felöltőt és kalapot a zongorára teszi - előre jő jobbra, s a kályha melletti karszéket előbbre tolja s leülteti bele Lindennét - maga pedig a hintaszékbe ül) Igy! Most pedig kedélyesen leülünk ide a kályha mellé! Nem! te oda a karszékbe! Ide a hintaszékbe meg én! (Megragadja Lindenné kezét) Most megint a régi kedves arczodat látom. - Csak az első pillanat zavart meg. De még is valamivel sápadtabb lettél. Krisztina...

Lindenné. És sokkal öregebb édes Nóra!

Nóra. Talán egy kissé öregebb is, de csak nagyon kevéssel - nem sokkal. (Hirtelen elhallgat, aztán komolyan) Ah, milyen meggondolatlan teremtés vagyok én! Itt ülök és fecsegek, a mig... kedves jó Krisztinám, meg tudsz-e bocsátani?

Lindenné. Hogy érted ezt, Nóra?

Nóra. (halkan) Szegény Krisztina, hisz özveggyé lettél!

Lindenné. Még három év előtt.

Nóra. Nagyon jól tudom; hisz olvastam az ujságban. Hidd el, Krisztina, akkor gyakran tettem föl magamban, hogy irni fogok neked. De mindig elhalasztottam s mindig közbejött valami.

Lindenné. Ezt én fel tudom fogni, édes Nóra.

Nóra. Nem, Krisztina, ez gyalázatosság volt tőlem! Szegényke mi mindenen kellett keresztül esned! S ő nem hagyott hátra semmit, a miből megélhettél volna?

Lindenné. Semmit.

Nóra. Gyermekeket se?

Lindenné. Azokat se!

Nóra. Tehát éppen semmit?

Lindenné. Még egy gombot se!

Nóra. (hitetlenül nézve Lindennére) De hát hogy lehetséges ez, Krisztina?

Lindenné. (búsan mosolyogva és Nóra haját simogatva). Előfordul ez olykor, Nórám!

Nóra. Egészen egyedül! Mily borzasztó lehet ez reád nézve! Nekem van három csókolni való kicsinyem. Most azonban nem mutathatom meg őket - kinn vannak a dajkával. - De most mindent apróra el kell mondanod.

Lindenné. Minek; inkább te beszélj!

Nóra. Nem, rajtad áll elkezdeni. Ma nem leszek önző. Ma csak rád fogok gondolni. Egygyet azonban még is kell mondanom neked. Tudod-e már, mily nagy szerencse ért minket e napokban?

Lindenné. Nem. Mi az?

Nóra. Képzeld, férjem egy részvénytársaság igazgatója lett.

Lindenné. Férjed? Ah ez igazán nagy...

Nóra. - igen nagy szerencse; nem igaz? Az ügyvédség olyan bizonytalan pálya a megélhetésre, főleg ha az ember nem akar oly dolgokkal is foglalkozni, a melyek nem finomak és tisztességesek. Róbert ezt természetesen soha sem akarta, s ebben én tökéletesen egyetértek vele! Elhiheted, hogy nagyon örülünk. Férjem már ujévkor elfoglalja állását, s akkor fizetése és sok osztaléka lesz. Jövőben egész máskép élhetünk, mint eddig - egészen kényünk kedvünk szerint. Mily könnyünek és boldognak érzem magam, Krisztina! Még is csak szép, ha valakinek sok pénze van, s gond nélkül élhet. Igaz?

Lindenné. Minden esetre szép, ha van annyink, a mennyi szükséges.

Nóra. Nem csak annyink, hanem sok, sok pénzünk.

Lindenné. (mosolyogva). Nóra, Nóra, még most sem jött meg az eszed? A nevelőben átélt idő alatt nagy pazarló voltál.

Nóra. (csöndes mosolylyal) Róbert most is ezt állítja. (ujjával fenyeget) De "Nóra, Nóra!" nem oly balga, mint hiszitek. - S igazán nem is folyt úgy a dolgunk, hogy pazarolhattam volna. - Dolgoznunk kellett mind a kettőnknek.

Lindenné. Neked is?

Nóra. - Nekem is, - könnyü kézi munkát. Himeztem, horgoltam s más hasonló dolgot végeztem, (könnyedén) meg egyebet is. Hiszen tudod, hogy Róbert, midőn egybekeltünk, kilépett az államszolgálatból? Nem voltak kilátásai előléptetésre meg több pénzt is kellett keresnie, mint azelőtt. De mindjárt az első évben agyondolgozta magát. Képzelheted, hogy mindenféle mellékkereset után kellett néznie, s éjjel nappal dolgoznia. Ezt pedig nem birta meg, s igy halálosan megbetegedett. Az orvosok kimondották, hogy délvidékre kell mennie.

Lindenné. S ti akkor egy egész évet Olaszországban töltöttetek?

Nóra. Ugy van. De az elmenetel nem ment valami könnyen, azt elhiheted. Éppen akkor született volt Ervin. De nekünk mennünk kellett! Oh, milyen gyönyörű utazás volt az! S Róbertnek megmentette az életét. Hanem tenger sok pénzbe került, Krisztina.

Lindenné. Azt képzelem!

Nóra. Ezernyolczszáz tallérba, ötezer négyszáz márkába. Te, az sok pénz!

Lindenné. Ily esetekben azonban még mindig nagy szerencse, ha megvan.

Nóra. Mi az apámtól kaptuk.

Lindenné. Vagy úgy! Hisz ha jól tudom, ép akkortájt halt meg atyád.

Nóra. Igen Krisztina, épen akkor. S képzeld én nem utazhattam hozzá, hogy őt ápoljam; mert naponkint vártam a kis Ervin világra jövetelét. S aztán halálos beteg Róbertemet is kellett ápolnom. Szegény, jó atyám! Nem láttam őt többé, Krisztina. Férjhez menetelem óta, nem ért nagyobb nyomoruság.

Lindenné. Tudom, hogy nagy szeretettel csüngöttél atyádon. S akkor aztán Olaszországba utaztatok?

Nóra. Oda; négy héttel későbben; megvolt hozzá a pénzünk és az orvosok nagyon sürgettek.

Lindenné. S férjed egész gyógyultan jött vissza?

Nóra. Friss egészségben, mint a hal a vizben!

Lindenné. De - az orvos?

Nóra. Miféle orvos?

Lindenné. Nekem ugy rémlett, hogy a lány azt mondta, az az ur, ki velem egyszerre lépett be.

Nóra. No igen, az Rank orvos. De ő itt nem betegeket látogat. Legjobb barátunk, s napjában legalább egyszer bepillant hozzánk. Nem, Róbert azóta egyetlen egy óráig se volt beteg. Az apró népség is ép és egészséges magammal együtt. (Felugrik és tapsol) Istenem, istenem még is csak gyönyörüség élni és boldognak lenni, Krisztina! De ez már igazán gyalázatosság tőlem! Mindig csak a magam viszonyairól beszélek. (leül a zsámolyra szorosan Krisztina mellé, és térdeire helyezi karjait) De ne vedd nagyon zokon! Mond csak, igaz, hogy a férjedet ki nem állhattad? Akkor mért mentél hozzá?

Lindenné. Anyám még élt, betegen és minden istáp nélkül; aztán két öcsémről is kellett gondoskodnom. Kötelességemnek tartottam, hogy a házassági ajánlatot elfogadjam.

Nóra. Úgy, ebben igazad lehet. Tehát jövendőbelid gazdag volt?

Lindenné. Jómódu, azt hiszem. De bizonytalan üzletei voltak, Nóra. Halála után azt láttam: volt, nincs; nem maradt utána semmi.

Nóra. S akkor te?

Lindenné. Én akkor hozzá láttam, hogy megélhessek; dolgoztam, tanitottam, üzérkedtem, a hogy ép jött, utóbbi három év rám nézve egyetlen hosszú munkanap volt, pihenés nélkül. De már túl vagyok rajta, Nóra. Szegény anyámnak immár nincs rám szüksége; ő a sirban pihen. A fiuknak sincs, van már állásuk, mely őket eltartja.

Nóra. Mennyire megkönnyebbültnek kell magad érezned.

Lindenné. Pedig nem érzem magam annak, Nóra; csak kimondhatatlan ürességet érzek. Mikor az embernek senkije sincs, a kinek az életét szentelhetné. (átmegy balra) Nem birtam tovább kitartani abban a félreeső kis fészekben. Itt minden esetre könnyebben lesz található valami, a mi igénybe vesz, s foglalkoztatja az elmét. Csak oly szerencsés volnék, hogy egy biztos helyet... valami kis irodai munkát kaphassak.

Nóra. De Krisztina, ez roppantul kimerit, s ugy is nagyon elbágyadtál már! Neked sokkal jobb volna, ha fürdőre mehetnél.

Lindenné. (az ablak felé nézve) Nekem nincs atyám, aki utiköltséget adhatna, Nóra.

Nóra. (fölkelve) Kérlek, ne vedd rossz néven.

Lindenné. (gyorsan visszajön Nórához) Inkább nekem kell tőled elnézést kérnem, Nóra. Az enyémhez hasonló helyzetben ez a legrosszabb, hogy elkeseredetté tesz. Senkink sincs, a kiért dolgozhatnánk, s még is kénytelenek vagyunk serényen hozzá látni. Mert élni csak kell, s igy aztán önzőkké válunk. Midőn a viszonyaitokban beállt szerencsés változásról értesültem - el se hinnéd, ha nem mondanám - én jobban örültem rajta magam, mint te miattad.

Nóra. Micsoda? Vagy értem már. Azt hiszed úgy-e, hogy Róbert tehetne érted valamit?

Lindenné. Igen - erre gondoltam.

Nóra. Meglesz, édes Krisztinám. Bizd csak rám, olyan ügyesen fogom őt befonni - majd kigondolok valami szeretetre méltóságot, hogy őt a dolog iránt fogékonnyá tegyem. Annyira szeretnék egyszer a kedvedben járni.

Lindenné. Milyen szép tőled, Nóra, hogy ily buzgón pártfogolsz - kétszeresen szép tőled, aki magad oly kevéssé ismered az élet bajait s fáradalmait.

Nóra. Én? Én oly kevéssé ismerném?

Lindenné. (mosolyogva) Édes Istenem, az a kis kézimunka s mi egy s más. Gyermek vagy, Nóra.

Nóra. (hátra veti a fejét, s igy végig méri a szobát) Ezt nem kellene ekkora fölénynyel mondanod.

Lindenné. Ugy?

Nóra. Olyan vagy te is, mint a többi. Ti mind azt hiszitek, hogy igazán komoly dologra nem vagyok alkalmas.

Lindenné. No no -

Nóra. - hogy még nincsenek tapasztalataim erről a csúf világról.

Lindenné. Édes Nórám, hisz ép az imént mondtad el nekem minden bajodat.

Nóra. Ejh mit, az aprókat! (halkan) A nagyokat nem mondtam el.

Lindenné. Miféle nagyokat? Hogy érted ezt?

Nóra. Te rám csak ugy félvállról nézesz, Krisztina, pedig azt nem volna szabad tenned. Büszke vagy rá, hogy oly nehéz és kitartó munkát végeztél anyádért.

Lindenné. Én egyátalán senkit se nézek félvállról. Az az egy azonban igaz, büszkeségemre és örömemre szolgál, hogy anyám életalkonyát megmentettem a gondoktól.

Nóra. S arra is büszke vagy, a mit öcséidért tettél?

Lindenné. Gondolom, van rá jogom.

Nóra. Én is. De mondok neked valamit, Krisztina. Nekem is joggal örömemre és büszkeségemre szolgál valami.

Lindenné. Ebben én nem kételkedem, de hogy érted?

Nóra. Ne oly hangosan! Gondold meg, ha Róbert meghallaná. Neki semmi esetre se szabad - senkinek se szabad megtudnia, Krisztina, senkinek, csak neked.

Lindenné. De hát mit?

Nóra. Jer ide. (Magához vonja Lindennét, a pamlagra ülteti) Igen - nekem is örömemre és büszkeségemre szolgál valami. - Én mentettem meg Róbert életét.

Lindenné. Megmentetted Róbert életét! Hogyan?

Nóra. Olaszországi utunkról beszéltem volt neked. E nélkül Róbert elpusztult volna.

Lindenné. Hát igen: atyádtól megkaptátok a szükséges pénzt.

Nóra. (mosolyogva) Ezt nemcsak Róbert hiszi igy, hanem a többiek is mind, pedig. -

Lindenné. Pedig?

Nóra. Apa egy fillért nem adott nekünk. Én teremtettem elő a szükséges pénzt.

Lindenné. Te? Az egész nagy összeget?

Nóra. Ezernyolczszáz tallért. Ötezernégyszáz márkát. Mit szólsz hozzá.

Lindenné. De Nóra, hogyan volt ez lehetséges? Talán sorsjegyen nyertél.

Nóra. (kicsinylőleg) Sorsjegyen? (megvetőleg) Az ugyan nagy virtus lett volna.

Lindenné. De hát honnan került a pénz?

Nóra. (dudol és titokszerüen mosolyog) Ehm? tralalala!

Lindenné. Mert kölcsön nem vehetted.

Nóra. Ugy? S miért nem?

Lindenné. Hogyan is vehetne kölcsön egy nő férje beleegyezése nélkül ily nagy összeget?

Nóra. (fejét hátra vetve) Oh, ha egy nőnek van egy csöpp üzleti jártassága - ha egy nő tudja magát kissé okosan viselni, akkor -

Lindenné. De Nóra, én egyátalán fel nem foghatom. -

Nóra. Nincs is rá szükség! Hisz nem mondtam, hogy a pénzt kölcsönöztem. Nem kaphattam-e más módon is? (hátraveti magát a karos székbe) Kaphattam egyik vagy a másik imádómtól is. Ha, mint én, elég csinosak vagyunk.

Lindenné. Bolond vagy.

Nóra. Te persze, most égsz, a kiváncsiságtól, Krisztina.

Lindenné. Ejh, édes Nóra - nem követtél el valami meggondolatlanságot?

Nóra. (ismét egyenesen ülve) Meggondolatlanság férjünk életét menteni meg?

Lindenné. Nekem úgy tetszik, meggondolatlanság volt, hogy tudta nélkül. -

Nóra. De neki semmit se volt szabad tudnia! Teremtőm, hát nem birod ezt felfogni! Még azt se volt szabad neki elárulni, milyen rosszul van. Egyedül nekem mondták meg az orvosok, hogy élete koczkán forog; hogy semmi sem képes őt megmenteni, csak a déli éghajlat. És azt hiszed, hogy nem próbáltam meg a dolgot eleinte másképen? Leirtam neki, milyen szép volna az, ha, mint más asszonyok, én is külföldi utat tehetnék, sirtam és könyörögtem: mondtam neki, gondolja meg milyen állapotban vagyok; - kötelessége, hogy kedvemben járjon; végül pedig czélzást tettem, hogy hiszen kölcsönt vehet föl. Erre szinte haragos lett, Krisztina. Azt mondta, hogy könnyelmü vagyok, s mint férjemnek kötelessége, hogy ne engedjen minden szeszélyemnek és makranczos - igen, igy nevezte - makranczos kivánságomnak. Jól van. Jól, gondoltam én, téged azért meg kell menteni; igy ért meg tervem.

Lindenné. S férjed sose tudta meg atyádtól hogy a pénzt nem ő adta?

Nóra. Soha. Hiszen apa ép azokban a napokban halt meg. Szándékom volt hogy őt a dologba beavatom, s meg kérem ne áruljon el semmit. De mivel oly nagy beteg volt... Fájdalom nem lett rá szükség.

Lindenné. S később sem vallottad meg férjednek?

Nóra. Az ég szerelmére, hogy gondolhatod! Ő, aki e tekintetben oly szigoru! S vedd hozzá Róbert férfias önérzetét, - mily kinos és lealázó volna rá nézve a tudat, hogy nekem köszön valamit! Ez teljesen felbolygatná kölcsönös viszonyunkat; ez a szép boldog tüzhely többé nem volna az, a mi most.

Lindenné. Nem fogod megmondani neki soha?

Nóra. (elgondolkodva félmosolylyal) De - talán, később - sok év mulva, ha már nem leszek oly csinos, mint most. Ne nevess ki! Természetesen ugy értem! ha Róbert nem lesz irántam annyi jó indulattal, mint most; ha többé nem fog örömet találni abban, hogy előtte tánczolok jelmez ruhába öltözöm és szavalok. Akkorra őrizni meg az ilyesmit tartalékul, nem is volna rossz. (félbe szakitva magát) Eh bolondság! Olyan idő nem lesz soha! - Nos, mit szólsz nagy titkomhoz Krisztina? Ugy-é, hogy én is vagyok valamire alkalmas. Egyébiránt elhiheted, a dolog sok fejfájást okozott nekem. Igazán nem volt könnyü, hogy kötelezettségeimnek jókor eleget tegyek. Tudd meg, Krisztina, hogy van az üzleti világban valami, a mit törlesztésnek és negyedéves kamatoknak hivnak, s ezeket oly nehezen lehet előteremteni! Innen is, a hol csak tehettem, el kellett csipnem valamicskét, a konyha pénzből semmit sem tehettem félre, mert Róbertnek jól kellett élnie. A gyerekeket se járathattam szegényesen; amit erre a czélra kaptam, mind rá ment. A kedves kis apróságok.

Lindenné. S igy saját szükségleteid estek áldozatúl szegény Nóra!

Nóra. Világos hisz engem érdekel a dolog legközelebbről. Valahányszor Róberttől uj ruhára vagy más ilyesmire pénzt kaptam, mindig csak a felét adtam ki. A legegyszerübb és legolcsóbb szöveteket vásároltam. Valódi szerencse, hogy minden oly mutatós rajtam - igy Róbert nem vett észre semmit. Néha azonban alig birtam magammal, Krisztina, mert még is csak szép, ha finoman előkelően öltözve járhatunk. Nem igaz?

Lindenné. Oh igen!

Nóra. Aztán voltak még más jövedelmi forrásaim is. A múlt télen például az a szerencse ért, hogy egy ujságnak regényt fordithattam - természetesen névtelenül. Minden este bezárkóztam s ültem és irtam késő éjjelig. Ah, mily fáradt, mily végtelenül fáradt voltam néha. De még is mulatságos volt így dolgozni és pénzt szerezni. Szinte férfinek hittem magam.

Lindenné. S vajjon mennyit voltál képes törleszteni adósságaidból.

Nóra. Azt egész pontosan meg nem mondhatom. Tudod, az ily üzleteknél nagyon nehéz rendet tartani. Csak annyit tudok, hogy mindent odaadtam, a mit össze birtam kaparni. Volt eset, hogy nem tudtam, mi tévő legyek. (mosolyog) Itt ültem s elképzeltem, hogy egy gazdag úr belém szeretett.

Lindenné. Mit?... Miféle úr?

Nóra. Merő képtelenség! - Hogy az öreg úr meghalt - - s midőn végrendeletét felbontották, nagy betükkel benne állott "összes pénzeim azonnal a szeretetre méltó Helmer Nóra asszonyságnak fizetendők ki."

Lindenné. De kedves Nóra - miféle úr ez?

Nóra. Istenkém, hát nem érted? Az öreg úr soha sem is létezett; csak én álmodoztam róla, ha nem tudtam, honnan kerítsek pénzt. De hagyjuk őt - az unalmas vén bácsi miattam most már maradhat, a hol van; sem ő vele, sem végrendeletével nem törődöm; mert most már minden gond alól föl vagyok mentve. (fölugrik) Teremtőm, be jól esik azt elgondolnom, Krisztina! Gondtalannak lenni, teljesen gondtalannak; a gyerekkel játszhatni és hanczurozhatni, s izléses, finom és kedélyes lakásban élni, egészen a hogy Róbert óhajtja! S nem sokára visszatér a tavasz is világos kék levegőjével. Akkor talán egy kis utazást tehetünk, s én talán ujra meglátom a tengert. Oh még is csak felséges élni és boldognak lenni, úgy-e, úgy-e? (a pitvarban csöngetés hallatszik)

Lindenné. (fölállva) Csöngetnek; legjobb talán, ha távozom.

Nóra. Minek? maradj csak; ide bizonyára nem jön senki; a látogatás alkalmasint Róbertnek szól.

NEGYEDIK JELENET.

Előbbiek, Helén, majd Günther.

Helén. (az ajtóban) Bocsánat - egy ur van itt, a ki Helmer urral beszélni óhajt.

Nóra. A bankigazgató úrral, nemde?

Helén. Igen, a bankigazgató úrral - de nem tudtam - mivel az orvos úr van nála.

Nóra. Ki az az úr?

Günther. (az ajtóban) Én vagyok, nagyságos asszonyom. (Helén el)

Lindenné. (Hőköl, összerázkódik s az ablak felé fordul.)

Nóra. (Egy lépést tesz Günther felé; félhangon, élénken) Ön itt? Mit jelentsen ez? Miről óhajt ön férjemmel beszélni?

Günther. Bankügyekről - bizonyos tekintetben. Egy kis hivatalom van a részvénytársaságnál, s most hallom, hogy az ön férje lesz főnökünk. -

Nóra. Tehát arról van szó?

Günther. - egyes-egyedül unalmas üzleti dolgokról, nagyságos asszonyom, semmi egyébről.

Nóra. Akkor hát kegyeskedjék oda az irodába fáradni. - - (Günther el. Nóra hidegen köszön mi alatt az előszoba ajtaját bezárja; aztán a kályhához megy, s utána néz a tüznek.)

ÖTÖDIK JELENET.

Nóra, Lindenné.

Lindenné. Nóra, ki volt ez az ember?

Nóra. Egy bizonyos Günther nevü úr, azelőtt ügyvéd.

Lindenné. Tehát csakugyan ő volt?

Nóra. Ismered ezt az embert?

Lindenné. Ismertem - de annak már sok éve. Nálunk hosszabb ideig az ügyvéd képviselője volt.

Nóra. Igen, ő az!

Lindenné. Hogyan megváltozott?

Nóra. Nagyon szerencsétlen volt a házassága.

Lindenné. S most özvegy?

Nóra. Egész csomó gyerekkel. Igy, most már ég. (Nóra becsukja a kályhaajtót, és a hinta széket kissé oldalt tolja.)

Lindenné. Azt állitják, hogy mindenfajta üzletekkel foglalkozik.

Nóra. Ugy meglehet. Én nem tudom. De ne gondoljunk; ez olyan unalmas.

HATODIK JELENET.

Előbbiek és Rank (Helmer szobájából jön)

Rank. (Még az ajtóban) (átbeszélve) Nem, nem akarlak zavarni, inkább át megyek egy kissé a feleségedhez. (Bezárja az ajtót s észre veszi Lindennét) Ezer bocsánat; talán itt zavarok?

Nóra. Egyátalán nem (bemutatás) Rank orvos úr, - Lindenné asszonyság.

Rank. Vagy ugy! oly név, melyet itt a házban gyakran lehet hallani. Azt hiszem, az előbb a lépcsőn kegyed előtt haladtam el.

Lindenné. Igen, nagyon lassan mentem; mert nem igen tudok lépcsőt mászni.

Rank. Aha! egy kis belső baj.

Lindenné. Inkább csak kimerültség.

Rank. Egyéb semmi? Akkor hihetőleg azért jött a fővárosba, hogy az ünnepek alatt szórakozzék?

Lindenné. Azért jöttem ide, hogy munkát keressek.

Rank. Tán ez az a bizonyos kipróbált szer a kimerültség ellen?

Lindenné. Élni is kell, orvos úr!

Rank. Igen, általános nézet, hogy ez szükséges.

Nóra. S ön is szeret még élni, orvos úr.

Rank. Hogy ne szeretnék. Bár mily beteg vagyok, még is szeretném, ha mentől tovább elkinlódhatnám. S betegeim is mind ezt óhajtják. Az erkölcsileg nyavalyások is hajszálra igy vélekednek. Ép e pillanatban van oda át Helmernél egy olyan erkölcsi nyomorék.

Lindenné. (leül a pamlagra - elfojtva) Ah!

Nóra. Kit gondol?

Rank. Egy bizonyos Günther, egy ön előtt teljesen ismeretlen ember. Jelleme minden porczikájában rothadt. S még ő is, mint valami igen fontos dologról, arról kezdett fecsegni, hogy élnie kell.

Nóra. Ugy hát? miről kivánt Róberttel beszélni?

Rank. Igazán nem tudom, csak annyit hallottam hogy összefügg a részvénytársasággal.

Nóra. Nem tudtam, hogy Günt..., hogy ennek a Günther urnak valami dolga van a részvénytársasággal.

Rank. Valami alkalmazása van a banknál. (Lindennéhez) Nem tudom, létezik-e önöknél is ama fajtája az embereknek, akik mindenütt kisértenek, hogy erkölcsi rothadást szimatoljanak ki, s aztán az illető jelölteket besegitsék az egyik vagy másik előnyös állásba. Az egészségesek a nézők.

Lindenné. Hát hiszen a betegeknek van szükségük első sorban az ápolásra.

Rank. (Vállat von - s leül a pamlag melletti karszékre) Tessék. Épen ez az okoskodás teszi a társadalmat korházzá.

Nóra. (saját gondolataiba merülten, félhangos nevetésbe tör ki és tapsol)

Rank. Mért nevet ön ezen? Hát tudja kegyed mi a társadalom?

Nóra. Törődöm is én az unalmas társadalommal. Egész más valamin nevettem, - egy roppant furcsa dolgon. Mondja csak, orvos úr, a részvénytársaságnál alkalmazottak ezentul mind Róberttől fognak függni?

Rank. S ezt ön oly roppant furcsának találja?

Nóra. (mosolyog és dudolgat) Hagyjon! Hagyjon! (a szobában sétál) Igen, ha elgondolom, hogy nekünk, - hogy Róbertnek most annyi emberre akkora befolyása van, ez valóban rendkivül vidámmá tesz. (kiveszi a papir tölcsért) Doktor úr, akar egy czukros mandulát.

Rank. Ejh, ejh! Czukros mandula, azt hittem, hogy az dugárú.

Nóra. Igen... de ezeket Krisztinától kaptam.

Lindenné. Micsoda? Tőlem?

Nóra. No, no, no; ne ijedj meg mindjárt ennyire. Hiszen nem tudhattad, hogy Róbert megtiltotta, attól tart ugyan is, hogy a fogaim elromlanak. No, de egyszer - mit. Igaz-e Doktor ur? Méltóztassék! (az orvoshoz lép, mandolát dug a szájába aztán előtte át Lindennéhez) s te is, Krisztina! (ismét vissza oldalra) S én is eszem egyet: csak egy kicsit - vagy legfölebb kettőt (megint ide oda járkál) Igazán most teljesen és nagyon boldog vagyok. Most még csak egy valami van a világon, a mit nagyon szeretnék.

Rank. Nos, és az?

Nóra. Valami, a mit nagyon szeretnék kimondani, - de úgy, hogy Róbert meghallja.

Rank. Hát mért nem mondja ki?

Nóra. Mert nem szabad: mert olyan rútul hangzik.

Lindenné. Rútul?

Rank. Akkor hát nem tanácsos. De előttünk még is... Rajta, mi az... a mit Helmer jelenlétében szeretne?

Nóra. Ugy szivem szerint szeretném magam egyszer elkiáltani: - Lánczos lobogós teremtette.

Rank. (felkel) Megőrült?

Lindenné. (szintén felkelt) De, istenem, Nóra!

Rank. Kiáltsa hát, itt van ő! (átmegy Nóra előtt a jobb oldalra.)

Nóra. (eldugja a mandulákat) Csitt, csitt! (Helmer karján felöltővel és kezében kalappal jön szobájából.)

HETEDIK JELENET.

Előbbiek és Helmer.

Nóra. (eléje megy Helmernek) Nos édes Róbert, leráztad?

Helmer. Igen, már elment.

Nóra. Megengeded, hogy bemutathassalak - ez Krisztina, az én -

Helmer. Krisztina -? Bocsánat, de nem tudom - -

Nóra. Lindenné, édes Róbert. Linden Krisztina.

Helmer. (Lindennéhez) Vagy úgy! Hihetőleg nőm egy ifjukori barátnéja.

Lindenné. Igen, már régóta ismerjük egymást.

Nóra. S képzeld, Krisztina most nagy utat tett, hogy veled beszéljen.

Helmer. Hogy velem beszéljen?

Lindenné. Hát iszen nem épen. - (Rank hátra megy, s elhozza bundáját az előszobából, s a kályhán melegiti.)

Nóra. Krisztina ugyan is rendkivül jártas az irodai munkában, s hozzá nagy kedve van, hogy egy rátermett férfi vezetése alá kerüljön, s még többet tanuljon, mint a mennyit már tud.

Helmer. (Lindennéhez) Nagyon helyesen!

Nóra. S minthogy hallotta, hogy bankigazgató lettél - még a táviró is tudatta a világgal, a mily gyorsan tehette, ideutazott és - nemde Róbert, tehetsz valamit Krisztina érdekében? Mondd!

Helmer. Nem lehetetlen! Ön hihetőleg özvegy.

Lindenné. Az vagyok.

Helmer. S van már jártassága irodai munkákban?

Lindenné. Elég nagy!

Helmer. Akkor hát nagyon valószinü, hogy önnek állást szerezhetek.

Nóra. (tapsolva átmegy Lindennéhez) Látod látod!

Helmer. Épen a kedvező pillanatban jött, asszonyom.

Lindenné. Óh, mikép köszönjem meg önnek?

Helmer. (mosolyogva) Nem szükséges! (felöltőjét felhuzza) Ma azonban kénytelen vagyok magamat kimenteni.

Rank. Várj, veled megyek.

Nóra. Ne maradj el sokáig, kedves Róbert!

Helmer. Csak egy óráig; nem tovább.

Nóra. Te is mégy Krisztina?

Lindenné. (felső ruháit húzva fel) Mennem kell, hogy lakás után nézzek.

Helmer. Akkor talán együtt mehetünk.

Nóra. (segit Krisztinának) Mily boszantó, hogy ily szüken lakunk; de csak ugyan lehetetlen, hogy neked...

Lindenné. De hová is gondolsz! Adieu, édes Nóra, köszönet a sok jóért!

Nóra. Isten áldjon addig is. Ma estére természetesen visszajösz. S ön is, doktor úr... Micsoda? Ha egészsége megengedi? Hogy ne engedné meg, csak burkolózzék be jó melegen. (általános beszélgetés közt az előszobába mennek.)

(Rank. Helmer. Nóra. Dajka. Lindenné. Ervin. Bób. Künn a folyosón a gyermekek kiabálnak.)

Nóra. Itt vannak! itt vannak! (az ajtóhoz rohan és kinyitja.)

NYOLCZADIK JELENET.

Mari és a gyermekek.

Nóra. Csak ide be, ide be! (megcsókolja a gyermekeket) Óh! édes drágalátosaim! látod őket, Krisztina? Nem enni valók?

Rank. Nem való itt állni a léghuzamban.

Helmer. Jőjjön, Lindenné asszonyság, itt most nem állja ki halandó, a ki nem anya. (Rank Helmer és Lindenné el. Mari a gyermekekkel a szobába lép, Nóra is, s egyúttal bezárja az ajtót.)

KILENCZEDIK JELENET.

Nóra, Mari és a gyermekek.

Nóra. Milyen frissek és virgonczok vagytok. És milyen piros az orczátok akár csak alma vagy rózsa volna.

Gyermek. Mama! mama!

Nóra. És persze jól mulattatok?

Ervin. Oh nagyon jól!

Nóra. Hisz ez pompás!

Ervin. Én húztam a szánkát.

Nóra. Vagy úgy! te Emmit és Bóbot megszánkáztattad? Kettőjöket egyszerre? Jujuj! Derék ficzkó vagy, Ervin! Adja ide a kicsikét, Mari. Édes kis drágalátos babukám.

Bób. Engem is mama: (Mikor Nóra elveszi a kis gyermeket a dajka kezéből, ez a kis fiuk kabátjait leveti.)

Nóra. Igen igen, mama Bóbbal is fog tánczolni.

Ervin. Csináltunk hólapdát.

Nóra. Micsoda hólapdát? hólapdákkal dobáltatok egymásra? Már ott én is szerettem volna lenni! Hagyja csak Mari, magam vetkőztetem le őket. Nem, nem, csak hagyjon, ez engem mulattat. (átadja a kis gyermeket Marinak.) Maga addig Emmivel menjen be; látom ugyis át van fázva. Odabent meleg kávé vár önre (A dajka a bal szobába el. Nóra levetkezteti a gyermekeket s felső ruháit szerte széthányja, mig a kicsinyeket össze-vissza engedi beszélni.

Ervin. Mama, egy nagy kutya jött utánunk.

Nóra. Ugy? Tehát egy nagy kutya szaladt utánatok? De nem harapott meg?

Bób. Nem!

Nóra. Nem, illedelmes gyermekeket kutya nem harap meg.

Ervin. (kutat a csomagok közt.)

Nóra. Nem szabad a csomagokba kukucskálni Ervin!

Ervin. Mi van ott?

Nóra. Hogy mi van ott? szeretnétek tudni, ugy-é? Nem, az nem szép?

Bób. Mama, játszani akarok.

Nóra. Mit? játszszunk valamit? Hát mit játszszunk?

Ervin. Bujósdit.

Nóra. Bujósdit? Helyes, játszunk bujósdit. Bób bujjon el először.

Bób. Nem, a mama!

Nóra. Én bujjam el? nohát menjetek ki, elbujom én először. (A gyermekek beszaladnak a jobb szobába, mikor Nóra elbujt az asztal alá, változtatott hangon mondja "szabad", ekkor a gyermekek zajjal kirohannak és keresik, de nem találják.)

Ervin. Hol lehet?

Bób. Én nem találom! (Mikor a gyermekek megtalálják, megijeszti őket, a gyermekek sikoltanak. Nóra négykézláb kibuvik az asztal alól a szinpad közepéig, s a gyermekeket folyvást tréfálva ijesztgeti, a gyermekek lehemperednek mellé a szőnyegre; nevetés).

Ervin. Most a mama menjen ki, én fogok elbujni.

Bób. Nem, én, én! (E közben kopogtak az ajtón, de senki sem hallotta. Most az ajtó félig feltárul és Günther lesz látható, darabig vár, a játék tovább foly).

TIZEDIK JELENET.

Előbbiek. Günther.

Günther. Bocsánatot kérek, asszonyom!

Nóra (elfojtott kiáltással megfordul, s félig felugrik). Mit akar ön?

Günther. Bocsánat, a tornácz ajtaja csak be volt támasztva; valaki alkalmasint elfelejtette betenni.

Nóra (fölkelve). Férjem nincs itthon, Günther ur!

Günther. Tudom.

Nóra. De hát akkor mit keres itt?

Günther. Önnel akarok egy pár szót váltani.

Nóra. Kivel? (a gyermekekhez halkan). Menjetek be Marihoz.

Ervin, Bób. Mama! Mama! (félve nézik Günthert, s oda simulnak Nórához).

Nóra. Mi az? Nem, az idegen nem bántja mamát. Mihelyt eltávozott, folytatjuk a játékot. (A gyermekeket, a balra eső szobába vezeti, s bezárja utánok az ajtót - nyugtalanul, feszülten). Velem akar ön beszélni?

Günther. Igen!

Nóra. Ma? Hisz még nincs elseje.

Günther. Tudom, ma karácsonyest van. Öntől magától függ, hogy milyen örömet hozzon önnek az ünnep.

Nóra. De mit akar voltakép? Én ma egyátalán nem -

Günther. Erről egyelőre ne beszéljünk. Más valamiről van szó. Remélem, van pillanatnyi ideje?

Nóra. Oh, minden esetre; van, ámbár -

Günther. Helyes. Az imént oda át ültem a vendéglőben, s férjét láttam az utczán haladni.

Nóra. S aztán?

Günther. Egy hölgygyel!

Nóra. No, és? - - -

Günther. Szabad kérdeznem, nem volt az illető hölgy egy bizonyos Lindenné?

Nóra. De az!

Günther. Ép most érkezett?

Nóra. Ugy van, ma reggel.

Günther. Hihetőleg jó barátságban van önnel.

Nóra. Eltalálta. De én fel nem foghatom.

Günther. Én is ösmertem őt valamikor.

Nóra. Tudom.

Günther. Ugy? Tehát ön be van avatva? Gondoltam! Most már szabad kérdeznem, a részvénytársaságnál lesz alkalmazva Lindenné? (átmegy).

Nóra. Hogy merészkedhetik ön engem kérdezni, Günther úr, ön férjemnek egy alárendelt hivatalnoka? De mivel hogy már egyszer kérdezősködött, hát tudja meg; úgy van, Lindenné alkalmazva lesz. S én voltam szószólója, Günther úr. Most már tudja!

Günther. Tehát jól számitottam?

Nóra. (föl s alá járva) Egy kis befolyása azért van még is az embernek. Az, hogy valaki csak asszony, még nem azt jelenti, hogy... A ki függő viszonyban van, Günther úr, annak még is csak óvakodnia kellene, hogy megkisértsen egy valakit, a kinek...

Günther... a kinek befolyása van?

Nóra. Helyes, épen azt gondoltam.

Günther. (hangot változtatva) Asszonyom, lesz-e oly kegyes, hogy befolyását javamra forditsa?

Nóra. Mit? Hogy érti ezt?

Günther. Nem sziveskednék-e gondoskodni arról, hogy függő állásomat a banknál megtartsam?

Nóra. Mit jelentsen ez? Hát ki akarja önt állásától megfosztani?

Günther. Oh velem szemben fölösleges a tudatlant játszania. Nagyon is értem, mily kevéssé lehet kellemes barátnőjének, hogy magát kitegye egy velem való találkozásnak; sőt azt is értem már, kinek köszönhetem, hogy el akarnak kergetni.

Nóra. De biztositom önt - -

Günther. Tudom, tudom szóval: még nem késő, s tanácslom önnek, használja fel minden befolyását, hogy ezt megakadályozza.

Nóra. De Günther úr, nincs nekem semmi.

Günther. Nincs? Ugy tetszik, az imént maga mondta.

Nóra. Nem ugy értettem én azt. Nekem? Hát hogy hiheti, hogy nekem akkora befolyásom legyen a férjemre?

Günther. Ismerem férjét tanulókorunk óta. Azt hiszem, a bankigazgató ur se álhatatosabb más férjeknél.

Nóra. Ha kicsinylőleg beszél férjemről, ajtót mutatok önnek.

Günther. Nagyságos asszonyom, ön nagyon bátor.

Nóra. Már nem félek öntől. Kevéssel uj év után tul leszek azon az egész zavaron.

Günther. (uralkodva magán) Hallja meg hát, asszonyom. Szükség esetén küzdeni fogok a legvégsőig, hogy kis állásomat a banknál megtartsam.

Nóra. Valóban ugy látszik.

Günther. És nem csak a fizetés miatt. Sőt ezzel legkevésbbé törődöm. Van azonban egy más dolog... ki vele hát! Látja igy állok. Ön természetesen ép oly jól tudja, mint mindenki, hogy sok évvel ez előtt egyszer egy meggondolatlanságot követtem el.

Nóra. Gondolom, hallottam ilyesmit.

Günther. Az ügy nem került a biróság elé; de attól a pillanattól kezdve zárva volt előttem minden út. Ekkor azokra az üzletekre adtam magam, melyeket ön is ismer. Valamihez csak kellett fognom; s mondhatom, nem tartoztam a legrosszabb fajtához. De most mind ebből ki kell kászolódnom. Gyermekeim nőnek; az ő kedvükért kell iparkodnom, hogy magamnak ismét annyi polgári tisztességet szerezzek, a mennyit lehet. Ez az állás a banknál ugy szólván az első lépcsőfok volt. S férje most vissza akar lökni a sárba.

Nóra. De az ég szerelmére, Günther, úr egyátalán sincs hatalmamban, hogy magán segitsek.

Günther. Mert nem akar, de vannak eszközeim, hogy önt kényszeritsem.

Nóra. Csak nem akarja megmondani férjemnek, hogy önnek tartozom?

Günther. S ha megmondanám neki?

Nóra. Ez ocsmányság volna öntől! (elfojtott könyekkel) Oly hitvány és durva módon tudja meg ezt a titkot, örömemet, büszkeségemet s még hozzá öntől! A legborzasztóbb kellemetlenségeknek tenne ki.

Günther. Csupán kellemetlenségeknek?

Nóra. (hevesen) De csak tegye meg; a következmények önre nézve lesznek a legrosszabbak, férjem akkor tisztán fogja látni, micsoda rossz ember ön s ép' akkor legkevésbbé tartja meg állásában.

Günther. Azt kérdeztem, vajjon csak házi kellemetlenségektől tart-e ön?

Nóra. Ha férjem megtudja, természetesen, rögtön kifizeti a hátralékot; s akkor többé semmi dolgunk önnel.

Günther. (egy lépéssel közeledve) Figyeljen ide, asszonyom, - vagy emlékező tehetsége kissé gyönge vagy keveset tud az üzletekhez. Nekem tehát kissé alaposabban kell önt ez ügybe beavatnom.

Nóra. Hogy, hogy?

Günther. Midőn férje beteg volt, ön hozzám jött, hogy tőlem ezernyolczszáz tallért kölcsönözzön.

Nóra. Nem tudtam senki mást.

Günther. Én megigértem, hogy megszerzem az összeget.

Nóra. Hiszen meg is szerezte.

Günther. Megigértem, hogy megszerzem az összeget, de bizonyos feltételeket kötöttem ki. Önt akkor férje betegsége annyira felizgatta s akkora buzgalmat fejtett ki, hogy az útra való pénzt megkapja, hogy hihetőleg nem is gondolt a nehézségekre, melyek föltételeimmel össze voltunk kötve. Azért helyén van, ha önt egyre másra emlékeztetem. Megigértem önnek, hogy megszerzem a pénzt egy kötelezvényre, melyet én fogalmaztam.

Nóra. Igen; én pedig aláirtam.

Günther. Helyes! De aztán még hozzá irtam néhány sort, hogy atyja is jótáll az adósságért. Ezeket a sorokat az ön atyjának kellett volna aláirnia.

Nóra. Volna -? Hiszen aláirta!

Günther. A keltezésnek szánt helyet üresen hagytam; vagy is atyja maga volt megnevezendő a napot, melyen az okmányt aláirta. Emlékszik erre, asszonyom?

Nóra. Igen, ugy hiszem.

Günther. Erre átadtam önnek a kötelezvényt, hogy küldje el atyjának. Igy volt-e?

Nóra. Igy!

Günther. S ön az ügyben természetesen azonnal eljárt, mert már öt-hat nap mulva visszahozta nekem a kötelezvényt atyja aláirásával. Én akkor kifizettem az összeget.

Nóra. Nos igen; talán nem pontosan törlesztettem?

Günther. Elég pontosan. De - hogy vissza térjünk arra, a miről beszéltünk - nemde, asszonyom azok nehéz idők voltak.

Nóra. Azok.

Günther. Ugy tudom, atyja is nehéz beteg volt.

Nóra. Haldoklott!

Günther. Tehát kevéssel azután meghalt?

Nóra. Meg.

Günther. Mondja csak, asszonyom, nem emlékszik véletlenül atyja halála napjára? Ugy értem, a hónap hányadika volt?

Nóra. Atyám Szeptember 29-én halt meg.

Günther. Helyes én utána jártam. Épen azért képtelen vagyok magamnak megmagyarázni (előhúz egy iratot) egy sajátságos körülményt.

Nóra. Minő sajátságos körülményt? Én nem tudom.

Günther. - Azt a sajátságos körülményt, nagyságos asszonyom, hogy atyja ezt a kötelezvényt három nappal halála után irta alá.

Nóra. Hogyan? nem értem!

Günther. Atyja szeptember 29-én halt meg. De nézzen ide. Atyja itt október 2-áról keletezte aláirását. Nem sajátságos ez, asszonyom?

Nóra. (Hallgat)

Günther. Meg tudja ezt nekem magyarázni?

Nóra. (Még mindig hallgat)

Günther. Feltünő az is, hogy ez a két szó "október 2." továbbá az évszám nem atyjának, hanem oly valakinek a kezeirása, a kit talán ismerek. No, de ez megmagyarázható; atyja hihetőleg megfeledkezett a keltezésről, s igy valaki találomra irta oda, mielőtt még a halálozásnak hire ment. Ebben nincs semmi helytelen. A névaláirás határoz. Az pedig valódi, nemde asszonyom? Csakugyan édes atyja volt az, a ki sajátkezüleg ide irta a nevét?

Nóra. (rövid hallgatás után hátraveti fejét s daczosan tekint Güntherre) Nem; - én irtam alá a nevét.

Günther. Tudja-e, asszonyom - tudja-e, hogy ez veszélyes vallomás?

Nóra. Miért? Nemsokára megkapja pénzét.

Günther. Ha szabad kérdeznem, miért nem küldte ön el az okmányt atyjának.

Nóra. Mert lehetetlen volt. Hisz' apám sulyos betegen feküdt. Ha aláirását kértem volna, azt is meg kellett volna mondanom, mire kell a pénz. Az ő állapotában pedig nem mondhattam meg neki, hogy férjem élete veszélyben forog. Ez lehetetlenség volt.

Günther. Akkor jobb lett volna önre nézve, lemondani a külföldi utról.

Nóra. Az is lehetetlen volt. Hiszen ettől függött férjem élete. - Nem, erről nem mondhattam le.

Günther. De nem gondolta meg, hogy csalást követett el velem szemben?

Nóra. Erre nem lehettem tekintettel. Önnel egyátalán nem törődtem. Ki nem állhattam azért a sok szivtelen nehézségért, melyeket támasztott, bár tudta, mily rosszul van férjem.

Günther. Asszonyom, önnek nyilván nincs tiszta fogalma arról, a mit elkövetett. Én azonban biztosithatom önt, hogy az, a mit egykor én követtem el s a mi egész polgári állásomat megsemmisitette, nem volt se más, se rosszabb valami.

Nóra. Micsoda? Azt akarja velem elhitetni ön, hogy egy bátor tettet koczkáztatott meg, hogy megmentse neje életét?

Günther. A törvények nem kérdik az okokat.

Nóra. Akkor nagyon rossz törvényeink vannak.

Günther. Rosszak vagy sem - ha én ezt az okmányt az államügyésznek bemutatom, önt a törvények értelmében el fogják itélni.

Nóra. (át jobbra.) Ezt én nem hiszem. Ne álljon jogában a leánynak, hogy halálos beteg atyját gondtól és aggodalomtól megkimélje? Ne álljon jogában egy nőnek, hogy megmentse férje életét? Én nem ismerem a törvényeket oly pontosan; de megvagyok győződve, valahol bennük kell állania annak is, hogy ilyesmi meg van engedve. S ezt ön nem tudja, ön az ügyvéd? Nagyon rossz jogász lehet, Günther úr.

Günther. Lehet. De hogy üzletekhez - az olyan üzletekhez, mint a miénk itt - értek, ezt csak elhiszi? Helyes? Most azt teheti, a mi önnek tetszik, azt azonban mondom önnek, ha másodszor is ki leszek taszitva, ön lesz a társam. (köszön s el a tornáczon át)

TIZENEGYEDIK JELENET.

Nóra, később Gyermekek.

Nóra. (Egy ideig gondolkozva áll, aztán hátra veti a fejét) Eh, mit! Csak ijesztgetett! Olyan együgyü nem vagyok. (A gyermekek ruha darabjait kezdi összeszedni, de csakhamar félbeszakitja munkáját) De? Nem nem az lehetetlen! Hiszen szerelemből tettem.

Ervin. (a bal ajtóban.) Mama, az idegen már elment?

Nóra. Tudom tudom! De ne szóljatok senkinek az idegen emberről. Értitek? Papának se!

Ervin. Jól van, mama; nem játszol velünk ujra?

Nóra. Nem, most nem.

Ervin. De, de, mama, hiszen megigérted.

Nóra. Igen, de most nem tehetem. Menjetek be, sok a dolgom. Menjetek, menjetek, édes kis lelkeim. (A gyermekeket szeliden szobába kényszeriti, s bezárja mögöttük az ajtót.

TIZENKETTEDIK JELENET.

Nóra, később Helén.

Nóra. (Leül a pamlagra, hímzést vesz kezébe s néhány öltést tesz, de csakhamar félben hagyja) Nem! (a himzést ledobja, felkel a pitvarhoz vezető ajtóhoz megy s kiált) Helén! Hozza be a karácsonyfát. (Az asztalhoz lép és kihuzza az asztalfiát; majd ismét gondolkozva áll) Nem... ez merő lehetetlenség.

Helén. (jobbról a karácsonyfával) Hová állitsam nagyságos asszonyom?

Nóra. Oda, a szoba közepére!

Helén. Hozzak be még más valamit is?

Nóra. Nem, köszönöm; itt van, a mi kell.

Helén. (miután a fát felállitotta, eltávozik jobbra.)

Nóra. (elfoglalva a fa feldiszitésével) Ide egy gyertyácskát - ide a virágokat! - Oh az a csúf ember! Képtelenség! képtelenség! Nincs abban semmi rossz... A karácsonyfa szép lesz. Megteszek mindent, a mi neked örömet okoz, Róbert, - énekelni fogok és tánczolni is. (Helmer szobája felé megy)

TIZENHARMADIK JELENET.

Előbbiek Helmer kivülről hóna alatt egy csomó irattal.

Nóra. Ah, már visszajöttél?

Helmer. Vissza. Volt itt valaki?

Nóra. Itt? Senki.

Helmer. Furcsa, Günthert láttam a házból kijönni.

Nóra. Ugy? Vagy igaz, egy pillanatra itt volt Günther.

Helmer. (előre jő) A szemedből olvasom ki Nóra, hogy itt volt, s arra kért téged, szólj az érdekében egy jó szót.

Nóra. Igen.

Helmer. S nem kért arra is, hogy ezt ugy tedd, mintha a magad szántából tennéd és titkold el előttem, hogy Günther itt volt?

Nóra. Igen, Róbert, de -

Helmer. Nóra Nóra, hát hogy állhattál rá erre? Hogyan állhattál szóba egy ily emberrel, s tehettél neki igéretet! S még nekem is füllentettél.

Nóra. Füllentettem?

Helmer. Nem azt mondtad-e, hogy nem volt itt senki? (ujjával megfenyegeti) Ezt az én pacsirtámnak többé soha se szabad cselekednie. Egy éneklő madárnak sohse szabad hamis hangokat hallatnia. (átöleli félkarjával) Ugy-e, hogy így van ez rendén? No látod, hiszen tudtam. (Elereszti) S most többé ne beszéljünk erről. (a kályha elé ül) Ah, milyen kellemes és kedélyes ülés esik itt. (okiratai közt lopozgat egy kissé.)

Nóra. (a karácsonyfa körül foglalatoskodva rövid hallgatás után) Róbert!

Helmer. Tessék!

Nóra. Ki se mondhatom, mennyire örülök Steinbergék holnaputáni jelmezbáljának.

Helmer. S én ki se mondhatom, mennyire kiváncsi vagyok, mivel készülsz meglepni.

Nóra. Csupa boldogság!

Helmer. Hogy-hogy?

Nóra. Nem tudok kitalálni semmi alkalmasat. Minden olyan bohókásan, olyan semmit mondón veszi ki magát.

Helmer. Hát már ilyen nézeteket vall az én kis Nórám?

Nóra. (Helmer széke mögött rá könyökölve a támlára) Nagyon el vagy foglalva, Róbert?

Helmer. Ah!

Nóra. Micsoda iratok ezek?

Helmer. A bankra vonatkozók.

Nóra. Már?

Helmer. A lemondó igazgatóság által felhatalmazást adattam magamnak, hogy az üzleti személyzet és berendezés körül a szükséges változásokat eszközölhessem. Erre karácsony hetét kell felhasználnom, hogy uj évre minden rendben legyen.

Nóra. Tehát azért volt ez a szegény Günther.

Helmer. Hm!

Nóra. (a szék támláján előre hajolva, Helmer tarkóját vakarcsálja) Ha nem volna ily sürgős munkád egy igen, igen, nagy kérésem volna hozzád, Róbert.

Helmer. Halljuk, mi lehet az?

Nóra. Senkinek sincs olyan finom izlése, mint neked. Én pedig úgy szeretnék feltűnni a jelmez bálon. Kérlek, Róbert, tedd magadévá ügyemet s határozd meg, minő legyen a jelmezem!

Helmer. Ahá megakadtunk daczos fejecskénkkel, s most segitség után nézünk?

Nóra. Igen, Róbert, nélküled olyan gyámoltalan vagyok.

Helmer. Jól van, jól, lesz rá gondom; majd kieszelünk valamit.

Nóra. Oh, be kedves ez tőled. (ismét a fenyőfához megy - szünet) Milyen szépek ezek a kis gyertyácskák. - De mond csak, valóban olyan csunyaság volt az, a mit - - - az a Günther elkövetett?

Helmer. Neveket hamisitott. Van róla fogalmad, mit jelent ez?

Nóra. Hátha szükségből tette?

Helmer. Igen, vagy mint annyi más, könnyelmüségből. Én nem vagyok oly szivtelen, hogy valakit egy ily egyszerü tettért mindjárt föltétlenül elitéljek.

Nóra. Ugy-e bár, Róbert!

Helmer. Van, a ki erkölcsileg ismét talpra állhat ha vétkét nyiltan bevallja és megbünhődik érte.

Nóra. Megbűnhődik?

Helmer. De Günther nem erre az utra lépett, furfangos és fortélyos módon iparkodott kibujni, s épen ez által tette magát tönkre erkölcsileg.

Nóra. Azt hiszed, hogy - - -

Helmer. Képzeld csak el, hogyan kénytelen egy ilyen vétke tudatában lévő ember mindenütt hazudozni, szinlelni és a képmutatót játszani, hogyan kell felebarátjai, sőt neje és gyermekei előtt is álarczot hordania. Még saját gyermekei előtt is; ez a legborzasztóbb, Nóra.

Nóra. Miért?

Helmer. Mert a hazugság eme gőzköre egy egész családba beviszi a kór anyagot. A gyermekek minden lélekzete valami rossznak a csiráját rejti magában.

Nóra. (Helmer mögött, közel.) Meg vagy erről győződve?

Helmer. Mint ügyvéd, édes szivecském, elég gyakran figyeltem ezt meg. Csaknem valamennyi korán romlott embernek hazugságban leledzett az anyja.

Nóra. Mért épen anyja?

Helmer. Legtöbbször az anyától ered de természetesen az apa is bünös; ezt tudja minden biró. És az a Günther saját gyermekeit éveken át mérgezte képmutatással és hazugsággal. Ép azért nevezem őt erkölcsileg elzüllöttnek. (kinyujtja karjait Nóra felé) Azért az én drága kis Nórámnak meg kell fogadnia, hogy nem lesz szószólója. Kezet rá! Ejh, ejh, mi ez? Add ide kezedet. Igy! Ezzel tehát tisztában vagyunk. Biztositlak, képtelen lettem volna vele együtt dolgozni; az ily emberek közelében valóságos borzongást érzek.

Nóra. (kezét visszavonja, s a karácsonyfa másik oldalához lép.) Milyen meleg van itt. S nekem még annyi dolgom van.

Helmer. (fölkel s összeteszi papirjait.) Nekem is hozzá kell látnom, hogy az estebéd előtt még átolvassak néhányat ez okmányok közül; és jelmezedről is gondolkozom majd. S holmi csekélységet, melyet aranyos papirban ide a karácsonyfára lehetne aggatni, talán szintén készletben tartok. (kezét Nóra fejére teszi.) Kedves kis pacsirtám. (szobájába megy, s az ajtót bezárja maga után.)

TIZENNEGYEDIK JELENET.

Nóra, majd Mari.

Nóra. (halkan szünet után) Eh mit!... Nem igy van az... Ez lehetetlen. Kell, hogy az legyen.

Mari. (Az ajtóban balra) A gyermekek nagyon kérnek, eresszem őket a mamához.

Nóra. Nem, nem; ne bocsássa őket hozzám! Maradjon náluk Mari.

Mari. Igen is. (bezárja az ajtót.)

Nóra. (sápadtan a rémülettől) Hogy én elrontom gyermekeimet!... Megmérgezem tüzhelyemet! (rövid szünet - fejét büszkén felemeli.) Ez nem igaz! Nem is lehet igaz, soha sem.

MÁSODIK FELVONÁS.

(Ugyanaz a szoba. A sarokban a zongora mellett áll a karácsonyfa, leszedve, megtépázva és leégett gyertya végekkel. A pamlagon Nóra felső ruhái.)

ELSŐ JELENET.

(Nóra maga.)

Nóra. (Nyugtalanul jár-kel. Végre a pamlag előtt megáll és köpenyét veszi. Rövid gondolkozás után visszaejti a pamlagra.) Jön valaki! (az ajtó felé megy s hallgatódzik) Nem senki! Természetesen ma, karácsony első ünnepén nem jön senki... és holnap se... De talán - (kinyitja az ajtót s kitekint) Nem; a levélszekrényben nincs semmi, egészen üres (az előtérbe jön.) Ostobaság! Már hogyan vehetné a dolgot komolyan! Lehetetlen, hogy ilyesmi megtörténjék. Lehetetlen. Hiszen három kis gyermekem van.

MÁSODIK JELENET.

(Előbbiek. Mari egy nagy papirskatulával a bal szobából.)

Mari. Végre megtaláltam a skatulyát az álarczos öltözettel.

Nóra. Köszönöm, tegye le oda az asztalra. (a bal asztalra.)

Mari. (megteszi.) De még nagyon össze-vissza áll.

Nóra. Oh, szeretném százezer darabra tépni.

Mari. Istenem, rendbe hozható az könnyen, csak egy kis türelem kell hozzá.

Nóra. Elmegyek Lindennéhez, hogy segitsen.

Mari. Megint el akar menni? Meghűti magát beteg lesz.

Nóra. Oh az még nem volna a legrosszabb. Mit csinálnak a gyermekek?

Mari. A kis porontyok játszanak a karácsonyi ajándékokkal, de - -

Nóra. Gyakran kérdezősködnek utánam?

Mari. Hisz annyira hozzá vannak szokva, hogy mama mindig körülöttük legyen.

Nóra. Igen, Mari, de mostantól nem lehetek sokat náluk, mint azelőtt.

Mari. (lassan kimenni akar, a szin közepe felé tartva) Kis gyermekek mindenhez hozzászoknak.

Nóra. Gondolja? Azt hiszi, hogy elfelejtenék anyjokat, ha végkép elmenne?

Mari. (hirtelen megáll a szin közepén) Istenem - végkép!

Nóra. Mondja csak, Mari - én annyiszor gondolkoztam erről - hogyan volt rá képes, hogy gyermekét idegen emberekre bizza?

Mari. De hisz azt meg kellett tennem, ha a kis Nórának dajkája lenni akartam.

Nóra. Igen, de, hogy ezt akarta?

Mari. Mikor egy oly jó helyet kaphattam? Egy szegény leánynak, a ki megesett, még örülni kell rajta. Mert hiszen a rossz ember nem tett értem semmit.

Nóra. De leánya bizonyára elfelejtette magát?

Mari. Oh épen nem. Mikor bérmálták és a mikor férjhez ment, mindig irt nekem.

Nóra. (Marit megölelve) Édes Mari, maga nekem jó anya volt piczi koromban.

Mari. Hiszen a szegény kis Nórának kívülem nem volt más anyja.

Nóra. És ha az én kicsinyeimnek nem volna más senkijök, meg vagyok győződve, hogy ők - képtelenség, képtelenség (át balra, kinyitja a skatulyát) Menjen be hozzájuk. Nekem most - - Holnap meg fogja látni, milyen jól áll nekem.

Mari. Valóban, nem lesz az egész bálon olyan szép senki, mint Nóra asszony. (el a balra eső szobába)

Nóra. (a jelmezt a skatulyából kipakolni kezdi, de csakhamar ismét visszadob mindent) Ah, csak elmehetnék. Csak ne jönne senki. Csak időközben ne történnék itt a házban semmi... Ostobaság; nem jön senki. Csak nem kell gondolkozni. A karmantyut lesimitani, szép keztyűt, szép keztyűt. - El azzal a dologgal, el vele! 1, 2, 3, 4, 5, hat (elkiáltja magát) Ah, itt jön az az - (az ajtó felé indul, de habozva megáll.)

HARMADIK JELENET.

Előbbiek. Lindenné (a pitvarból jön, a hol letette felső ruháját)

Nóra. Ah, te vagy az, Krisztina! Nincs oda künn más valaki? Mily szép tőled, hogy eljöttél.

Lindenné. Hallom, hogy lakásomon voltál, s kérdezősködtél utánam.

Nóra. Igen, épen arra vitt az utam. Itt azonban van valami a minél segitségedre van szükségem. Üljünk ide a pamlagra. Nézz ide. Holnap este Steinberg konzulnál, itt fölöttünk, jelmez bál lesz, s Róbert azt akarja, hogy mint nápolyi halászleány jelenjek meg és tánczoljam tarantellát, melyet Caprin tanultam.

Lindenné. Ejh, ejh, tehát valóságos előadást kell tartanod?

Nóra. Igen, Róbert kivánja. Nézd, itt van a jelmez, (Lindenné felkel, s át, Nóra előtt) javitgatni kellene rajta, s én nem is tudom - -

Lindenné. Oh, ezt hamar rendbe hozzuk; hiszen csak a szegélyzet vált le róla itt-ott... Hol van tű és czérna? Itt van már a mire szükségünk van. (leül a bal ablak mellett a karos székbe.)

Nóra. Milyen szives vagy.

Lindenné. (varrva) Tehát holnap álruhába bujsz, Nóra? Tudod mit, akkor egy pillanatra én is ide jövök, hogy felöltözve lássalak. De egészen elfelejtettem, hogy köszönetet mondjak neked a tegnapi kedélyes estéért.

Nóra. (fölkel hátra megy a karácsonyfához, egy czukrot letép róla s megeszi) Ah, tegnap este nem éreztem magam itt oly kedélyesen, mint máskor. - Neked valamivel előbb kellett volna jönnöd a székvárosba, Krisztina. - Oh, Róbert ért hozzá, hogyan kell házunkat széppé és kedélyessé tenni.

Lindenné. Azt hiszem, te is; vagy hiába volnál atyád leánya? de mondd, mindig ily levert Rank orvos, mint tegnap este?

Nóra. Igaz, tegnap különösen feltünő volt. Igen veszélyes betegségben senyved. Hátgerincz-sorvadása van szegénynek. Tudnod kell ugyanis, atyja egy csúf ember volt, a ki szeretőket tartott; s látod, ezért volt fia gyerek korától fogva beteg.

Lindenné. (ölébe ejti varró eszközeit) De kedves Nóra, hol tudsz meg ilyesmit.

Nóra. (sétálva) No bizony! ha az embernek három gyermeke van, meglátogatják néha olyan asszonyok, a kiknek vannak némi orvosi ismereteik, s ezek aztán elmondanak egyet-mást (leül a hintaszékre s hintázza magát.)

Lindenné. (ismét varr - rövid szünet) Jár ide Rank orvos naponkint?

Nóra. Minden áldott nap itt van. Hiszen Róbertnek legjobb ifjukori barátja, s nekem is jó barátom. Rank orvos úgyszólván a családhoz tartozik.

Lindenné. De mondd, egészen őszinte az az ember? Ugy értem, nem szeret-e hizelegni?

Nóra. Ellenkezőleg! Hogy jösz erre a gondolatra?

Lindenné. Midőn tegnap bemutattál neki, azt állitotta, hogy nevemet itt a házban már gyakran hallotta, de később észrevettem, hogy férjed nem is tudta, ki vagyok én voltaképen. Hogy mondhatta tehát Rank orvos -?

Nóra. Igazad van, Krisztina, de látod, Róbert oly kimondhatatlanul szeret engem, s azért - a mint ő fejezi ki magát - egyes-egyedül akar engem birni. Eleinte szinte féltékeny lett, ha csak emlittem valakit szeretteim közül. Rank orvossal azonban gyakran beszélek róluk, ő oly szivesen hallgatja fecsegéseimet.

Lindenné. Némely dolgokban még valóságos gyermek vagy, én valamivel idősebb vagyok, mint te s kissé többet tapasztaltam. Mondok neked valamit; ezzel az orvossal és dolgával végezned kellene.

Nóra. Micsoda dolgával? (abba hagyja a hintázást)

Lindenné. Az egyikkel is, a másikkal is, gondolom. Tagnap egy gazdag bámulódról beszéltél, a ki neked pénzt adhatna.

Nóra. A ki azonban - fájdalom, nem létezik. De aztán?

Lindenné. Van vagyona Rank orvosnak?

Nóra. Van.

Lindenné. És senkiről se kell gondoskodnia.

Nóra. Senkiről. De? - -

Lindenné. S naponkint ide jön a házba?

Nóra. Hallottad, hogy minden áldott nap.

Lindenné. De hogy lehet az a finom ember ilyen gyöngédtelen?

Nóra. Teljességgel nem értelek.

Lindenné. Ne tettesd magad, Nóra. Azt hiszed, nem találtam ki, kitől kölcsönözted az ezernyolczszáz tallért?

Nóra. (felkelt). Elment az eszed? Hát azt hiszed! Egy házi barát, a ki naponkint eljár hozzánk! Mily borzasztóan kinos viszony volna ez!

Lindenné. Tehát csakugyan nem ő?

Nóra. Biztositlak, hogy nem. Soha, egy pillanatig sem volt az eszemben, hogy tőle - meg aztán nem is volt kikölcsönözni valója; csak később örökölt.

Lindenné. Nos, ez bizonyára szerencse volt rád nézve, kedves Nóra!

Nóra. Igazán sohse jutott volna eszembe hogy Rank orvostól kérjek, - különben biztosan tudom, ha megkérném - -

Lindenné. Ezt azonban természetesen nem teszed?

Nóra. Ments ég! Nem is hiszem, hogy szükségessé válhatnék. De arról erősen meg vagyok győződve, ha azt mondanám Rank orvosnak - -

Lindenné. Férjed háta mögött?

Nóra. A másik dologból ki kell eviczkélnem, hiszen az is háta mögött történt, ki kell belőle lábalnom.

Lindenné. Ezt ugyan már tegnap mondtad de [...]

Nóra. (föl s alájárva.) Férfi az ilyesmi rendbehozásához jobban ért, mint egy nő.

Lindenné. Saját férjünk igen.

Nóra. Badarság! (megáll.) Ha kifizetünk minden tartozást csak visszakapjuk a kötelezvényt.

Lindenné. Természetesen.

Nóra. S százezer darabra téphetjük s elégethetjük az utálatos piszkos papirt.

Lindenné. (mereven néz Nórára, leteszi a varróeszközt s lassan fölkel.) Nóra, te valamit titkolsz előttem.

Nóra. Meglátod rajtam?

Lindenné. Tegnap reggel óta történt veled valami, Nóra, mi az?

Nóra. (eléje megy.) Krisztina. (kivül csengetés, figyel.) Csitt! Róbert jön haza. Kérlek, ülj addig a gyermekek közé. Róbert nem nézheti a szabóskodást. Mari majd segit neked. (Lindennét a bal ajtóig kiséri.)

Lindenné. (a holmi egy részét visszahelyezi.) Jól van, de nem megyek el mielőtt nem beszéltünk egymással nyiltan. (balra el.)

NEGYEDIK JELENET.

(Nóra, Helmer a pitvar felől.)

Nóra. (eléje megy.) Oh mennyire vágyódtam már utánad, Róbert.

Helmer. Itt volt a varrónő?

Nóra. Nem, hanem Krisztina; ő segit öltözékemet rendbehozni, majd meglátod, milyen igéző leszek.

Helmer. Hát nem jó ötlet volt ez tőlem?

Nóra. Fölséges! De nem szép-e tőlem is, hogy alkalmazkodom hozzád?

Helmer. (állon fogja Nórát.) Szép tőled, hogy férjedhez alkalmazkodol? No, no, no, te kis kópé, hiszen tudom, nem igy értetted. De nem zavarlak, nemde fel akarod próbálni? (indul szobája felé.)

Nóra. És te dolgozni akarsz?

Helmer. Azt. (Egy csomó aktára mutat.) Nézz ide, a bankban voltam (szobájába akar menni.)

Nóra. Róbert!

Helmer. (megállva) Tetszik?

Nóra. Ha nagyon szépen és illedelmesen kérne valamire miczusod?

Helmer. Akkor?

Nóra. Megtennéd akkor?

Helmer. Előbb természetesen tudnom kell, mi az? (előre jön.)

Nóra. A kis mókus ugrálna s mindenféle pajkos csinyt követne el, ha te szeretetreméltó és engedékeny tudnál lenni.

Helmer. Ki vele! (az irományokat a pamlagra dobja, maga pedig leül a jobb karszékbe a szin közepén. Nóra a szék karjára ül s úgy öleli át Helmert.)

Nóra. A pacsirta valamennyi szobát telecsicseregné, halkan és hangosan.

Helmer. Ejh, hisz ezt már most is megteszi.

Nóra. Játszanám a tündért és tánczolnék a holdvilágon Róbert.

Helmer. Talán bizony megint azzal fogsz jönni, Nóra, a mire ma reggel czéloztál?

Nóra. (hirtelen felkel, s összetett kézzel kéri) De igen, Róbert, nagyon szépen kérlek.

Helmer. (ülve elfordul Nórától) Csakugyan van hozzá bátorságod, hogy azt az ügyet ujra érintsd?

Nóra. Bizony csak teljesitened kell kérésemet; Günthernek meg kell hagynod állását a banknál.

Helmer. Kedves Nóra, az ő állását Lindennének szántam.

Nóra. Oh, ez nagyon szép tőled; de Günther helyett elbocsáthatsz más irodatisztet.

Helmer. (felkel s balra átmegy) Ez igazán hihetetlen önfejüség! Mert elhamarkodva megigérted, hogy szólsz érte egy jó szót, és most - -

Nóra. (gyorsan hozzá lép) Nem azért, Róbert. Te éretted történik minden. Az az ember munkatársa a legorczátlanabb lapoknak; ezt magad mondtad. Mennyit árthat ő neked! Én iszonyuan félek tőle.

Helmer. Most már értem; téged régi emlékek riasztgatnak.

Nóra. Hogy érted ezt?

Helmer. Természetesen atyádra gondolok.

Nóra. (kapva rajta) Igen, igen. Emlékezz csak vissza, mit irtak az ujságokban gonosz emberek atyámról, s mily rémitően rágalmazták őt. Azt hiszem keresztül vitték volna elbocsátását, ha a kormány nem küld oda téged, hogy a dolgot vizsgáld meg, ha te nem vagy irányában oly jóakaró és elnéző.

Helmer. Édes Nórám, a te atyád közt és köztem jelentékeny külömbség van. Atyád mint hivatalnok nem volt megtámadhatatlan. Én az vagyok és remélem, az is maradok, a mig állásomban leszek. (át Nóra előtt jobbra)

Nóra. Oh, te el se képzeled, mi mindent találnak ki rossz emberek. Most olyan jó dolgunk lehetne, s oly nyugodtan és boldogan élhetnénk itt a mi békés otthonunkban - te meg én, meg a gyermekek. Róbert! azért igen-igen szépen kérlek.

Helmer. Éppen ez által, hogy őt pártolod, lehetetlenné teszed nekem, hogy őt megtartsam. A banknál már tudják, hogy Günthert elbocsátani szándékozom. Ha most kitudódnék, hogy az uj bankigazgatót neje birta más elhatározásra -

Nóra. Hát akkor?

Helmer. Csak teljesedjék a kis makranczos akarata - persze a többi aztán mindegy! Nevetségessé tegyem magam az egész személyzet előtt? Keltsem az emberekben annak nyomát vagy gondolatát, hogy idegen befolyás alatt állok? Hidd el, hamar érezném a következményeket. S aztán - van még egy körülmény, mely Günthert a banknál - a mig én vagyok az igazgató, lehetetlenné teszi.

Nóra. Minő körülmény az?

Helmer. Erkölcsi hibái előtt talán szemet húnyhattam volna -

Nóra. No úgy-e Róbert?

Helmer. S mint hallom használható ember. De nekem ifjukori ismerősöm. Egyike ő amaz elhamarkodott ismeretségeknek, melyek az embert oly gyakran hozzák zavarba a későbbi életben. - Sőt nyiltan kimondva: tegeződünk... S ezt az a tapintatlan ember épen nem titkolja mások jelenlétében. Ellenkezőleg, - azt hiszi, hogy ez őt pajtáskodó hangra jogositja fel velem szemben, s így lépten nyomon kivágja a "te" megszólitást. "Te Helmer, te!" Biztositlak, hogy ez nagyon kinosan érint. Türhetetlenné teszi állásomat a banknál.

Nóra. Ezt te nem mondod komolyan, Róbert.

Helmer. Nem! S miért?

Nóra. Nem. (elfordul, s balra megy az ablakhoz) mert ezek csak kicsinyes tekintetek.

Helmer. (Nóra felé megy.) Mit mondasz? Kicsinyes te? Hát kicsinyesnek tartasz engem?

Nóra. Sőt ellenkezőleg édes Róbert, s épen azért -

Helmer. Mindegy! Inditó okaimat kicsinyeseknek mondod, akkor nekem is annak kell lennem, kicsinyes. No igen... Nos ennek csakugyan véget kell vetni. (felkapva a pamlagról az iratcsomagot, s hátrafelé menve kiáltja) "Helén"!

Nóra. Mit akarsz?

Helmer. (okmányai közt keresgélve.) Véget vetni a dolognak.

ÖTÖDIK JELENET.

(Előbbiek, Helén jobbról.)

Helmer. (Helénhez.) Fogja ezt a levelet. Adja át egy hordárnak: de mondja meg, hogy azonnal kézbesitse. A czimzett rajta áll. Itt van a pénz.

Helén. Jól van! (el a levéllel középen.)

HATODIK JELENET.

(Nóra, Helmer).

Helmer. (aktáit rendezve.) Igy ni te kis makranczos.

Nóra. (félig eszméletlenül) Róbert, miféle levél volt az?

Helmer. Günther elbocsátása.

Nóra. (oda rohan Helmerhez) Hozasd vissza Róbert! még van idő! Hozasd vissza, Róbert! Tedd meg a kedvemért! saját magadért, gyermekeidért! Hallod, Róbert, tedd meg! Te nem tudod, mit hozhat mindnyájunknak ez a levél?

Helmer. Késő!

Nóra. Igen - késő!

Helmer. Megbocsátom ezt a félelmedet, kedves Nóra, ámbár alapjában rám nézve sértés. Igen, az! Avagy nem sértés azt hinni, hogy én félek egy elzüllött zúg prókátor haragjától, boszujától? De megbocsátok, mert egyuttal, szép bizonyitéka nagy szerelmednek. (átöleli) Igy kell annak lenni, szeretett, drága Nórám. - Jöjjön a minek jönni kell. Légy meggyőződve, ha arra kerül a sor, nem csak bátorságom van, hanem kellő erőm is. Meg fogod látni, elég erős vagyok, hogy mindent magamra vegyek.

Nóra. (hirtelen rémülettel) Hogy érted ezt?

Helmer. Azt mondom, mindent.

Nóra. (higgadtan) Soha és semmikor!

Helmer. Jól van, akkor megosztozunk Nóra, mint férj, és feleség. Egészen úgy a hogy illik: (czirógatja) Meg vagy most elégedve? No, no, no, ne ezeket az ijedező galamb szemeket. Hiszen az egész merő üres képzelgés. - Most pedig a tarantellát kellene játszanod, s magad a támburán gyakorolnod. Én oda ülök a másik irodába, s bezárom a közép ajtót, akkor nem hallok semmit; zajonghatsz a mennyit csak birsz. (az ajtóban megfordul) S ha Rank jön, mondd meg neki hol vagyok található. (Bólint Nórának, aktáival dolgozó szobájába lép, s bezárja az ajtót maga után, a háttérajtó nyitva marad, a bensőn zárcsattanás.)

HETEDIK JELENET.

Nóra, majd Rank, majd Helén.

Nóra. (torzultan a félelemtől áll, susogva) Volt szive, hogy megtegye. Igen megtette! megtette, csak azért is! Nem, az örök istenre, nem. Akármi mást! Segítség! - Egy kibuvót! (a pitvarban csöngetnek) Rank orvos! Inkább akármi más, bármi legyen... (kezét lassan végig huzza arczán, felócsúdik, a pitvarba vezető ajtóhoz megy, s kinyitja. Rank künn áll s felakasztja bundáját. A továbbiak folyamán alkonyodni kezd) Jó estét doktor úr! Megismertem a csöngetésén. Most azonban nem mehet Róberthez, mert azt hiszem dolga van.

Rank. S önnek?

Nóra. (mialatt Rank a szobába lép, Nóra bezárja utána az ajtót) Oh hiszen tudja - az ön számára mindig van egy szabad órám.

Rank. Köszönöm. Jó indulatát hasznomra forditom, a meddig az még lehetséges! (a kályhához megy s kezét melegiti)

Nóra. Mit ért ön ezalatt? A meddig lehetséges?

Rank. Addig. Megijeszti ez?

Nóra. Olyan különösen van ez kifejezve. Tán bekövetkezhetik valami?

Rank. (a kályhától elmenve a szin közepe felé megy) Igen, valami, a mire már rég el voltam készülve. De nem gondoltam, hogy ily hamar ront be.

Nóra. (megragadja karját) Mi az? doktor, nekem meg kell mondania.

Rank. Lejtőre jutottam. De ez ellen nincs mit tenni.

Nóra. (megkönnyebbülten föllélegezve) Ön az, aki?

Rank. Hát ki más? Mért ámitnók önmagunkat? Összes betegeim közt én vagyok a legnyomorultabb, asszonyom. (leül a jobb karszékbe, mely a szin közepe felé esik) E napokban általános vizsgálatnak vetettem alá magamat - - belső állapotomat. Tönkre vagyok téve. Talán 2 hét se telik el, s én a temetőben fekszem a férgek eledeléül.

Nóra. Piha! de csunyákat beszél.

Rank. A dolog maga is veszettűl csúnya. De a legrosszabb az, hogy annyi más csúnyaság fogja megelőzni. Még csak egy vizsgálatot kell eszközölnöm; ha ezzel elkészültem, körülbelől tudni fogom, mikor kezdődik a felbomlás. Ez esetre vegye röviden tudomásul, Helmer finom természeténél fogva oly határozottan undorodik mindentől, a mi rút, hogy akkor nem akarom őt látni.

Nóra. De, doktor - - -

Rank. Nem akarom. Semmi szin alatt. Elzárom előtte ajtómat. - Mihelyt teljes bizonyosságom lesz a legrosszabbról, elküldöm önnek névjegyemet egy fekete kereszttel rajta, akkor tudni fogja, hogy a megsemmisülés elkezdődött.

Nóra. Ejnye, ma igazán izetlen. S én, a ki oly örömest láttam, hogy igazán jó kedve volt.

Rank. A halállal szemem előtt? S még hozzá másért bünhődni! Hol marad itt az igazság? S igy, egy vagy más módon, minden családban uralkodik ilyen kérlelhetetlen visszatorlás.

Nóra. (befogja füleit) Badarság! Vigan! Vigan!

Rank. Valóban az egész história csupa nevetség. Szegény ártatlan hátgerinczemnek kell bünhődnie atyám vig hadnagyi napjaiért.

Nóra. (az asztalnál balra) Nemde, nagy barátja volt a spárgának és libamáj pástétomnak?

Rank. Igen, és a szarvas gombának.

Nóra. Igen, igen, a szarvas gombának is. S gondolom az osztrigának is?

Rank. Oh az osztrigák, az osztrigák; természetes.

Nóra. S aztán az a sok nehéz bor és pezsgő. Szomoru, hogy mind e nyalánkságokat a tagok keserülik meg.

Rank. Még szomorúbb, hogy egy oly szerencsétlen tag keserüli meg, a mely épen semmi hasznukat se vette.

Nóra. Oh ez a legszomorúbb!

Rank. (fürkészőleg nézi Nórát) Hm!

Nóra. (kis vártatva) Miért mosolygott?

Rank. Én? - hisz ön mosolygott!

Nóra. Nem én, ön doktor. (át balra)

Rank. (fölkelve) Még is csak nagyobb kópé ön, mint gondoltam.

Nóra. Ma hóbortos viczczekre áll a kedvem.

Rank. Ugy látszik!

Nóra. (mindkét kezével Rank vállain) Édes, jó doktor, a halál nem fogja önt Róberttől és tőlem elszakitni.

Rank. Eh, mit, a veszteséget, hamar ki fogja heverni. A távozókat gyorsan felejtik.

Nóra. (félénken nézve Rankot) Gondolja?

Rank. Uj ismeretségeket kötünk, s aztán...

Nóra. Ki köt uj ismeretségeket?

Rank. Maga is, Helmer is, mihelyt én távoztam. Ön úgy látszik már hozzá is látott. Mit akart itt tegnap este az a Lindenné?

Nóra. No - talán bizony féltékeny a szegény Krisztinára?

Rank. Igen, az vagyok. Ő lesz az utódom ebben a házban. Ez az asszony valószinüleg...

Nóra. Csitt. Ne oly hangosan; oda bent van.

Rank. Ma is? No látja!

Nóra. Csak jelmezemet jött helyreigazítani. De istenkém, mily izetlenül beszél ön. (leül a pamlagra) Legyen esze doktor! holnap meg fogja látni milyen szépen tánczolok; s akkor aztán elképzelheti, hogy csak az ön kedvéért teszem - igen, és természetesen a Róbert kedvéért - ez világos. (külömböző holmit vesz ki a skatulyából) Üljön ide doktor; mutatok önnek valamit.

Rank. (leül a pamlagra) Mi az?

Nóra. Nézzen ide! Látja?

Rank. Selyem harisnyák!

Nóra. Testszinüek Nem csodaszépek? Itt most olyan sötétes van; de holnap... Nem, nem, nem, csak a lábamat fogja látni. Vagy nem bánom, miattam feljebb is láthatja.

Rank. Hm!

Nóra. Mért csinál hozzá oly kritikus arczot? Azt hiszi talán, hogy nem illenek jól?

Rank. Erről egyátalán nem lehet alapos nézetem.

Nóra. (egy pillanatig Rankot nézi) Piha! szégyelje magát (a harisnyákkal fülön legyinti) Ez jár érte. (ismét bepakolja)

Rank. S miféle más kincsek vannak ott még, melyeket látnom kellene?

Nóra. Semmit sem mutatok többé; mert ön illetlen, (dudolni kezd, s a holmi közt keresgél)

Rank. (rövid hallgatás után) Ha igy itt ülök magával egész bizalmasságban, arról gondolkozom, mi lett volna belőlem, ha soha se léptem volna ebbe a házba.

Nóra. (mosolyogva) Valóban, azt hiszem, hogy házunk önnek tetszik.

Rank. (halkabban maga elé nézve) S most mindezt el kelljen hagynom.

Nóra. Badarság! Ön nem hagy el minket.

Rank. (m. f.) S a hála egy hitvány jele nélkül; alig egy röpke hiány - egy üres hely, melyet a legelső jövevény betölthet. - Semmi több.

Nóra. Hát ha én kérnék öntől -? Nem.

Rank. Mit?

Nóra. A mi nagy bizonyitéka volna barátságának.

Rank. Nagyon jól van.

Nóra. Nem ugy értem - egy igen, igen nagy szolgálatot.

Rank. Csakugyan ily boldoggá akarna tenni egyszer?

Nóra. Oh, hiszen még nem is tudja, mi az.

Rank. Helyes; mondja hát.

Nóra. De nem vagyok rá képes, doktor; rendkivül sok az; nemcsak szolgálat, hanem egyuttal tanács és segitség.

Rank. Annál jobb. El se képzelem, mit gondolhat. De hát beszéljen. Vagy nem birom-e az ön bizalmát?

Nóra. Birja, mint más senki. Ön az én legjobb és leghüségesebb barátom, ezt tudom. Azért hát el is mondom önnek. Tehát doktor ur; Önnek rajta segitenie kell, valamit megakadályozni. - Tudja, mily bensőleg, mily kimondhatatlanul szeret engem Róbert; egy pillanatig se habozna, hogy életét áldozza fel értem.

Rank. (Nórához hajolva) Nóra - hát azt hiszi hogy ő az egyedüli?

Nóra. (Visszahuzódva) A ki? -

Rank. A ki örömmel oda adná önért az életét.

Nóra. (búsan) Vagy úgy!

Rank. Magesküdtem, hogy önnek ezt meg kell tudnia, mielőtt örökre távozom, s jobb alkalmat nem találnék soha. - Igen, Nóra most már tudja. S következéskép azt is tudja most már, hogy rám bizhatja magát, mint senki másra.

Nóra. (fölkel; egyszerüen és nyugodtan) Adjon helyet kérem!

Rank. (helyet csinál, de ülve marad) Nóra!

Nóra. (a pitvarra való ajtóban) Helén hozza be a lámpát (a kályhához megy) Ah, édes doctor, ez igazán rossz volt öntől.

Rank. (fölkelve) Hogy önt szerettem oly bensőséggel, mint senki más. Rossz volt ez?

Nóra. Nem, de az, hogy megmondta. Hiszen erre talán nem volt szüksége!

Rank. Hogy érti ezt? Hát tudta ön?

Helén. (bejön jobbról a lámpával, leteszi a baloldali asztalra s ismét el.)

Rank. Nóra - asszonyom, - azt kérdem öntől, sejtett ön valamit?

Nóra. Ah, mit tudom én, mit sejtettem és mit nem! Igazán nem mondhatom meg önnek... De hogy ily ügyetlen tudott lenni, doctor úr, mikor minden oly szép volt.

Rank. Most legalább bizonyos benne, hogy teljesen a rendelkezésére állok, testestül, lelkestül. Most pedig beszéljen!

Nóra. (Rankra nézve.) Még most is?

Rank. Kérem, mondja meg, miféle dolog az?

Nóra. Most már semmit sem mondhatok önnek.

Rank. Dehogy nem. Nem kell, hogy igy büntessen. Engedje, hogy megtegyem önért, a mi emberileg lehetséges.

Nóra. Most már semmit sem tehet értem. Egyébiránt idegen segélyre nincs is szükségem. Meg fogja látni, hogy az egész merő képzelődés volt. Ugy van, képzelődés. Természetesen? (leül a hinta székbe, Rankot nézi mosolyogva.) Mondhatom, doctor úr, szép egy házi barát. Mondja nem szégyenli magát most, hogy a lámpa itt áll?

Rank. Nem, ha meggondolom. De talán menjek - egyszersmindenkorra menjek?

Nóra. Nem, azt ne tegye. Járjon hozzánk, mint azelőtt. Hiszen tudja, hogy Róbert nem nélkülözheti önt.

Rank. Igen, és ön?

Nóra. Oh én mindig oly rendkivül jól találom magam, ha ön nálunk van.

Rank. Éppen ez az, a mi hamis nyomra csalogatott. Maga egy talány előttem. Olykor úgy tetszett nekem, mintha épp oly örömest lenne velem mint Helmerrel.

Nóra. Látja, az egyik embert szeretjük, s a másikkal szivesen vagyunk együtt.

Rank. Ebben csakugyan van némi igazság!

Nóra. Midőn még otthon voltam; papát természetesen mindenek fölött szerettem. Da azért mindig rendkivüli örömet szerzett, ha kilopódzkodhattam a cselédszobába; mert itt először nem részesültem erkölcsi oktatásban, s aztán mindig olyan vigan voltak.

Rank. Tehát azokat váltottam én föl? (balra egy pár lépést tesz.)

Nóra. (felugrik és Rankhoz siet) Édes, kedves doctor ur, én ezt nem úgy értettem. Azt azonban elgondolhatja, hogy Róberttel ép úgy vagyok mint papával.

Helén. (a pitvarból jőve) Nagyságos asszonyom! (valamit súg Nórának s egy névjegyet ad át neki.)

Nóra. (egy pillantást vet a névjegyre,) Ah! (a kártyát zsebre dugja.)

Rank. Valami kellemetlenség?

Nóra. Oh nem, egyátalán nem csapán - az én uj jelmezem.

Rank. Hogy, hogy? Hisz az itt fekszik.

Nóra. Igen az, de ezt a másikat... megrendeltem... Róbertnek nem szabad tudnia.

Rank. Ehol, tehát ez az a nagy titok.

Nóra. Igen ez, menjen csak be Róberthez; a második szobában van; tartsa őt vissza mindaddig.

Rank. Legyen nyugodt, el nem eresztem. (el Helmer szobájába.)

Nóra. (Helénhez) Tehát a konyhában vár?

Helén. Igen, a hátsó lépcsőn jött fel.

Nóra. Hát nem mondta meg neki, hogy látogató van nálam?

Helén. Megmondtam de nem használt semmit.

Nóra. Nem is akar elmenni?

Helén. Nem addig a mig önnel nem beszélt.

Nóra. Bocsássa hát be; de halkan. S aztán ne szóljon senkinek. Helén, ez férjem számára meglepetés.

Helén. Igen is, értem már. (El)

Nóra. Bekövetkezik a szörnyűség! Még is bekövetkezik. Nem, nem, nem, ennek nem szabad nem lehet megtörténnie. (Helmer ajtaját kinyitja, beveszi belülről a kulcsot, s betéve halkan az ajtót bezárja, kinyitja Günthernek a pitvarajtót s ismét becsukja utána. Günther öltözete utazó bunda, magasszáru csizmák és prémes sapka)

NYOLCZADIK JELENET.

Nóra és Günther.

Nóra. (Günther felé megy) Beszéljen halkan férjem itthon van!

Günther. Miattam ugyan...

Nóra. Mit akar ön tőlem?

Günther. Bizonyos felvilágositást.

Nóra. Csak gyorsan, mi az?

Günther. Tudja, hogy megkaptam elbocsátásomat?

Nóra. Nem voltam képes megakadályozni, Günther úr. Küzdöttem ügye mellett a végsőig, de siker nélkül.

Günther. Oly kevéssé szereti önt férje? Tudja mit tehetek ön ellen s még is merészkedik.

Nóra. Hogy gondolhatja, hogy megmondtam neki.

Günther. Teremtőm ezt nem is gondoltam. Annyi férfias bátorságot mutatni nem vallana az én derék, Helmer Róbertemre.

Nóra. Günther úr, férjem előtt tiszteletet követelek.

Günther. Természetesen, tisztelet, becsület neki! De minthogy a nagyságos asszony oly remegve titkolja a dolgot, föltehetem, hogy most alkalmasint valamivel tisztábban látja, mint tegnap, hogy voltakép mit követett el?

Nóra. Tisztábban, mint ön valaha megmagyarázhatta volna.

Günther. Persze, egy ilyen rossz jogász, mint én.

Nóra. Mit akar?

Günther. Csak látni kivántam, hogy van asszonyom. Egész nap önre gondoltam. Látja, hogy pénztárosnak, egy zúg prókátornak, egy szóval egy magamfajta embernek is van valamije abból, a mit szivnek mondanak.

Nóra. Bizonyitsa hát be; gondoljon szegény kis gyermekeimre.

Günther. Vajjon gondolt-e férje az enyéimre (Nóra leroskad a pamlagra). De hagyjuk ezt. Csak azt akartam önnek mondani, hogy nem kell komolyan venni ezt a dolgot. Először is én a magam részéről nem fogom a törvény utjára vinni.

Nóra. (felugrik) Nem, ugy-é bár? Óh tudtam!

Günther. Hiszen szép szerivel is el lehet intézni; nem is kell, hogy az emberek megtudják; hármunk közt marad.

Nóra. Férjemnek soha semmit sem szabad megtudni.

Günther. Hogy akarja ezt megakadályozni? Talán ki tudja fizetni a hátralevő részt?

Nóra. Nem, azonnal nem.

Günther. Vagy talán tud olyan eszközt, melylyel az összeget a legközelebbi napokban előteremthet.

Nóra. Egyet sem olyat, a melyet igénybe vehetnék.

Günther. Nem is használt volna most már semmit. S bár kezében volna az egész összeg, kötelezvényét még sem kapná vissza.

Nóra. Mondja meg hát, mit akar vele csinálni.

Günther. Csak megtartani - csak azt akarom, hogy kezeim közt legyen. Idegen nem tud meg róla semmit. Azért, ha valamely kétségbe esett elhatározást tervel -

Nóra. Azt teszem.

Günther. - ha esetleg az a szándéka, hogy elhagyja férjét és gyermekét -

Nóra. Igen, az!

Günther. - vagy ha éppenséggel olyat készül tenni, a mi még rosszabb -

Nóra. Honnan tudja ezt?

Günther. - hagyjon fel minden ilyesmivel.

Nóra. Honnan tudja, hogy én azt szándékozom tenni?

Günther. A legtöbben közülünk arra gondolnak eleinte. Én is el akartam követni; de nem volt hozzá bátorságom.

Nóra. (tompán.) Nekem sincs!

Günther. (megkönnyebülten.) No látja? Önnek sincs hozzá bátorsága... önnek sincs?

Nóra. Nincs - nincs.

Günther. Nagy bolondság is volna. Mihelyt az első családi vihar elvonult. - Egy férjének szóló levél van itt a zsebemben. (Nóra férje ajtaja elé megy, mintegy utját akarva állani Günthernek.)

Nóra. S abban minden meg van irva?

Günther. Lehető kiméletesen.

Nóra. (gyorsan előre jő.) Azt a levelet nem szabad megkapnia. Tépje ketté! Kiteremtem a pénzt.

Günther. Bocsánatot kérek, asszonyom, de azt hiszem, már mondtam önnek -

Nóra. Hiszen nem arról a pénzről beszélek, a melylyel önnek tartozom. Mondja meg, mekkora összeget követel férjemtől; én előteremtem!

Günther. Férjétől én nem kérek pénzt.

Nóra. Hát mit?

Günther. Megmondom. Megint emelkedni akarok, asszonyom; rehabilitálni akarom magam, s ehhez férjének segitségemre kell lennie. Másfél év óta nem követtem el semmi tisztességtelen dolgot; az egész idő alatt a legnyomasztóbb viszonyok közt éltem; megelégedtem annyival, hogy lépésről lépésre felküzdhettem magam. Most elkergettek s én nem elégszem meg azzal, hogy kegyelemből ismét fölvegyenek. Mondom önnek, emelkedni akarok... A bankhoz visszatérni kivánok magasabb állásba; férjének külön állást kell számomra teremtenie...

Nóra. Azt meg nem teszi soha!

Günther. Megteszi; én ismerem őt, moczczanni se mer. S ha egyszer vele együtt leszek odabent, majd meg fogja látni! Egy év leforgása előtt az igazgató jobb keze vagyok. Nem Helmer Róbert, hanem Günther Henrik fogja akkor a bankot vezetni.

Nóra. Odáig nem viszi soha!

Günther. Kedve jött talán? -

Nóra. Igen, most van hozzá bátorságom. (átmegy jobbra.)

Günther. Oh nem ijeszt meg. Egy oly finom elkényeztetett urhölgy, mint kegyed -

Nóra. Majd meglátja - majd meglátja!

Günther. Talán a jég alá? A fekete hideg vizbe? Hogy aztán tavasszal partra mossa eltorzultan, fölismerhetetlenül, kihullott hajjal.

Nóra. Nem ijeszt meg.

Günther. Ön sem engem. Ilyesmit nem tesz meg az ember, asszonyom. S aztán mit is használna? Azért ép úgy a markomban fogom tartani.

Nóra. Még akkor is? Ha én többé...?

Günther. Elfelejti, hogy jó hirneve akkor tőlem függ.

Nóra. (Szótlanul áll és nézi Günthert.)

Günther. Igy most elő van készitve. Ne kövessen el ostobaságot. Mihelyt Helmer levelemet megkapta, hirt várok tőle. S gondolja meg, hogy saját férje volt az, a ki megint ilyen utakra kényszeritett. Ezt nem fogom neki megbocsátani soha. Isten önnel asszonyom. (El a pitvaron át.)

KILENCZEDIK JELENET.

(Nóra, majd Lindenné.)

Nóra. (az ajtóhoz siet s hallgatódzik.) Távozik a levelet nem adja át. Nem, nem, hiszen ez lehetetlen volna! (az ajtót mind jobban kinyitja) Mit jelent ez? Megáll, nem megy le a lépcsőn. Talán gondolkozik? Avagy? (a levél szekrénybe egy levél esik; azután hallhatók Günther léptei amint a lépcsőn elhangzanak) (fojtott sikoltással végig fut a szobán a pamlag előtti asztalhoz, rövid szünet) A levélszekrénybe dobta! (halkan és félénken az ajtó felé siet.) Itt fekszik Róbert Róbert, el vagyunk veszve!

Lindenné. (a jelmezzel a bal szobából.) Ime minden rendben van. Ne próbáljuk fel?

Nóra. (rekedten és halkan) Krisztina jer csak ide.

Lindenné. (a ruhát a pamlagra dobja.) Mi bajod? Olyan dúlt a kinézésed.

Nóra. Jer ide. Látod azt a levelet? Ott, nézz a rácson át a levélszekrénybe.

Lindenné. Látom már.

Nóra. Az a levél Günthertől való.

Lindenné. Nóra, - Günther kölcsönözte neked a pénzt! (előre jönnek.)

Nóra. Ő! és Róbert most mindent meg fog tudni.

Lindenné. Hidd el Nóra, mindkettőtökre nézve ez a legjobb.

Nóra. Még nem tudsz mindent. Én egy aláirást hamisitottam.

Lindenné. De az ég szerelmére!

Nóra. Most csak egyet Krisztina; te légy tanum.

Lindenné. Miféle tanud? Mit tegyek?

Nóra. (leroskad a jobb karszékbe a szin közepén.) Ha elveszteném az eszemet - s ez könnyen megtörténhetik.

Lindenné. Nóra!

Nóra. Vagy ha valami más baj érne - olyasmi, hogy nem lehetnék itt jelen -

Lindenné. Nóra. Nóra, nem tudod mit beszélsz.

Nóra. S ha ekkor valaki mindent magára akarna vonni - úgy értem, hogy minden védekezéssel.

Lindenné. Tudom. De hogy hiheted?

Nóra. Akkor te légy a tanu Krisztina, hogy nem igaz. Nagyon jól tudom, hogy mit beszélek teljes eszemnél vagyok; s azt mondom neked: Senki más nem tudott arról, én magam tettem mindent. Ne felejtsd ezt!

Lindenné. Nem fogom elfelejteni. De az egészből nem értek semmit.

Nóra. Ah! hogyan is érthetnél! De a csoda még meg esik.

Lindenné. Csoda?

Nóra. Igen a csoda! De ez oly borzasztó Krisztina, nem szabad megtörténnie, a világ minden kincséért sem.

Lindenné. Megyek mindjárt Güntherhez s beszélek vele.

Nóra. Ne menj hozzá; még bántani fog!

Lindenné. Volt idő, midőn a kedvemért örömest megtett volna mindent.

Nóra. Az?

Lindenné. Hol lakik?

Nóra. Ah, mit tudom én -? Igaz! (zsebébe nyul) hiszen itt van a névjegye. (Lindenné a mint átveszi a névjegyet, azt olvasva balfelé tart) de a levél, a levél.

TIZEDIK JELENET.

Előbbiek. Helmer künn.

Helmer. (szobájában kopog az ajtón). Nóra!

Nóra. (ijedten felsikolt) Mi az? Mit kivánsz tőlem?

Helmer. No, no, meg ne rémülj. Hisz nem megyünk be; de az ajtót elreteszelted; próbálsz talán.

Nóra. Igen, igen; probálok! Olyan szépen áll rajtam, Róbert!

Lindenné. (a ki elolvasta a névjegyet). Hisz mindjárt itt lakik a sarkon túl.

Nóra. Most már nem használ semmit. El vagyunk veszve. Hiszen a levél a szekrényben fekszik.

Lindenné. S férjednél van a kulcs?

Nóra. Mindig!

Lindenné. Günthernek olvasatlanul vissza kell kérnie levelét, ürügyet kell keresnie.

Nóra. De épen ez idő tájt szokta Róbert. -

Lindenné. Akadályozd meg, menj be addig hozzá. Én lehető gyorsan visszajövök (gyorsan el az előszoba ajtaján át).

Nóra. (Helmer ajtajához lép kinyitja s bekukucsál).

TIZENEGYEDIK JELENET.

Előbbiek. Helmer, majd Rank, majd Lindenné, Helén.

Helmer. (a hátulsó ajtóban.) Csak hogy ismét bemehetek saját szobámba. Gyere Rank, nézzük csak. (az ajtóban). De mi ez?

Nóra. Micsoda édes, Róbert?

Helmer. Rank nagyszerű maskarádéra készitett elő.

Rank. (az ajtóban.) Ugy értettem: de ugy látszik csalódtam.

Nóra. Nem, holnap este előtt nem lesz alkalmatok, hogy megbámuljatok.

Helmer. (előre jön.) De édes Nóra olyan bágyadtnak nézel ki. Talán sokat gyakoroltál?

Nóra. Még egyátalán nem gyakoroltam.

Helmer. Pedig ez szükséges.

Nóra. Persze, hogy feltétlenül szükséges, Róbert! De a te segitséged nélkül nem megy; mindent elfelejtettem.

Helmer. Oh, hamar felfrissitjük azt mi.

Nóra. Igen, légy segitségemre Róbert, megigéred? Ah, úgy félek. A nagy társaság... ma este kizárólag nekem kell magad szentelned. Ne dolgozzál semmit, tollat se végy a kezedbe. Ugy lesz? Nemde, édes Róbert?

Helmer. Megigérem; ma este teljesen rendelkezésedre fogok állni - te gyámoltalan kis jószág. - De igaz, előbb megnézem. (a pitvarajtó felé megy, Nóra utána indul).

Nóra. Mit akarsz oda künn?

Helmer. Csak nézem, nem jöttek-e levelek?

Nóra. Nem, nem, ne tedd azt Róbert!

Helmer. S miért ne?

Nóra. Róbert, kérlek, nincs ott levél.

Helmer. Hadd lássam! (menni akar)

Nóra. (a zongorán a tarantella első ütemeit játszva)

Helmer. (az ajtónál megáll) Ahá!

Nóra. Holnap nem fogok tudni tánczolni, ha előbb nem tarthatok veled próbát.

Helmer. (hozzá menve) Csakugyan annyira aggódol, kedves Nóra?

Nóra. Igen, borzasztóan aggódom. Próbáljuk mindjárt, még van egy kis időnk evés előtt. Ülj ide és kisérj, édes Róbert, oktass és igazits ki ha [...]

Halmer. Szivesen, nagyon szivesen, ha óhajtod. (leül a zongorához)

Nóra. (előveszi a skatulyából a tamburát és egy hosszú, tarka sált, az utóbbit sebtében felredőzi magán; azután egy ugrással a szinpad előterében megáll) S most kezdd rá! Hadd tánczoljak!

(Helmer játszik, Nóra tánczol; Rank a zongoránál áll Helmer mögött és nézi)

Helmer. (játszva) Lassabban, lassabban!

Nóra. Nem tudok másképen.

Helmer. Ne oly viharosan, Nóra!

Nóra. Ép igy kell.

Helmer. (abbahagyja) Nem, sehogy se megy.

Nóra. (nevet és a tamburint csörgeti) Hát nem mondtam?

Rank. Hadd kisérjem én.

Helmer. (fölkel) Tedd, kérlek; akkor én jobban igazithatom helyre.

(Rank leül a zongorához és játszik, Nóra növekedő szilajsággal tánczol. Helmer a kályhához áll és tánczközben gyakran helyreigazító megjegyzéseket intéz Nórához, pl: Úgy úgy... nem, nem jól van! no vigyázz! egy kissé lassabban. Nóra azokat hallani se látszik, haja felbomlik és elboritja vállait, Nóra nem ügyel rá, hanem tovább tánczol. Lindenné belép)

Lindenné. (megáll mintegy az ajtóhoz szegezve) Ah!

Nóra. (táncz közben) Vigan vagyunk Krisztina!

Helmer. De édes, drága Nórám, te úgy tánczolsz, mintha életre-halálra menne.

Nóra. Arra megy!

Helmer. Hagyd abba. Rank, hiszen ez tiszta őrjöngés. Hagyd abba, mondom. (Rank abbahagyja a zongorázását és a kályhához megy melegedni. Lindenné előre jön balra s leteszi kalapját.

Helmer. Ezt soha se hittem volna. Hisz mindent elfelejtettél.

Nóra. (eldobja a tamburát) Ime, láthatod magad.

Helmer. Itt igazán előbb oktatásra van szükség!

Nóra. Most már magad is látod, mennyire szükséges ez. Az utolsó pillanatig kell velem gyakorolnod. Megteszed, Róbert?

Helmer. Persze, persze!

Nóra. Ne gondolj kivülem se ma, se holnap semmi másra, egy levelet se szabad felbontanod, - sőt a levél szekrényt se. -

Helmer. Ahá, még mindég félünk attól az embertől.

Nóra. Igen azt is!

Helmer. Nóra, látom rajtad, hogy már van tőle egy levél.

Nóra. Nem tudom - gondolom; de most semmi ilyesmit ne olvass, semmi kellemetlenségnek se szabad közénk férköznie, a mig nem lesz mindennek vége.

Rank. (halkan Helmerhez.) Ne ellenkezzél vele.

Helmer. (félkarjával, átölelve Nórát.) Legyen meg a gyermek akaratja, de holnap éjjel táncz után.

Nóra. Akkor szabad vagy.

Helén. (az ajtóban jobbra.) Nagyságos asszonyom, tálalva van.

Nóra. Pezsgőt is iszunk, Helén.

Helén. Igen is. (El jobbra.)

Helmer. Ejh, ehj! - hisz ez valóságos.

Nóra. Igen dőzsölés pezsgővel, kivilágos kiviradtig. (utána kiált Helénnek.) És sok, sok czukros mandula süteményt is Helén - - ez egyszer.

Helmer. (Megragadja Nóra kezeit.) Tedd le ezt a nyugtalan vadságot. Légy megint mint rendesen az én kedves kis pacsirtám.

Nóra. Igen, az leszek. De most menj be; ön is doktor. Krisztina neked, segitened kell hajamat rendbe hozni.

Rank. (menés közben halkan.) Várható talán valami? Egy örvendetes...

Helmer. Dehogy, édes Rank; az egész az a gyermekes félelem, a melyről neked szólottam. (mindketten jobbra el.)

Nóra. Nos?

Lindenné. Elutazott.

Nóra. Megláttam rajtad.

Lindenné. Csak holnap este érkezik vissza. Egy czédulát hagytam hátra számára.

Nóra. Ezt nem kellett volna tenned. Ne akadályozz meg semmit. Alapjában véve, még is fölséges várni a csodára.

Lindenné. Mire vársz voltaképen?

Nóra. Ah, te ezt föl nem foghatod. Menj be hozzájok, e pillanatban megyek én is (Lindenné az ebédlőbe lép.)

TIZENKETTEDIK JELENET.

Nóra, később Helmer.

Nóra. (egy ideig áll, hogy magát összeszedje, aztán órájára néz) Öt óra. Éjfélig még hét óra. Aztán huszonnégy óra a legközelebbi éjfélig. Akkor a tarantellának vége. Huszonnégy meg hét? Még harminczegy órai élet.

Helmer. (az ajtóban jobbra.) De hol marad az én kis pacsirtám?

Nóra. (tárt karokkal Helmer felé siet) Itt van!

HARMADIK FELVONÁS.

(Ugyanaz a szoba. A pamlagasztal a székekkel együtt, melyek körülveszik, elől a középen van felállitva. Az asztalon égő lámpa. Az előszoba ajtaja nyitva áll. A felső emeletről tánczzene hallatszik).

ELSŐ JELENET.

Lindenné. Günther.

Lindenné az asztalnál ül és szórakozottan lapoz egy könyvben, olvasni próbál, de gondolatait, ugy látszik, nem tudja összetartani; ismételten feszült várakozással tekint az ajtó felé. Majd Günther.

Lindenné. (órájára nézve). Még se. Pedig már legfőbb ideje. Ha csak nem. (megint figyel). Ah, itt van (a pitvarba megy és óvatosan kinyitja a folyosó ajtaját; a lépcsőn halk léptek hallhatók; Lindenné suttogva beszél). Jőjjön be. Senki sincs itt. -

Günther. (az ajtóban). Egy czédulát találtam otthon öntől. Mit jelentsen ez?

Lindenné. Okvetetlenül beszélnem kell önnel.

Günther. Úgy? S okvetetlenül itt kell annak történnie?

Lindenné. Nálam ez nem volt lehetséges; szobámnak nincs külön bejárata. Jőjjön be; egészen egyedül vagyunk; a leány alszik, Helmerék pedig odafent vannak a bálon.

Günther. (a szobába lépve) Manóba; Helmeték ma este tánczolnak? Valóban?

Lindenné. Igen, s miért ne?

Günther. Persze, miért ne?

Lindenné. S most Günther, beszéljünk egymással.

Günther. Hát van nekünk még valami mondani valónk?

Lindenné. Sőt igen sok mondani valónk van.

Günther. Ezt én nem hiszem.

Lindenné. Mert sohasem értett meg, a hogy kellett volna.

Günther. Valjon mit kell megérteni egy olyan dolognál, a mely egészen világos. Egy szivtelen nő kiadja az utat egy férfiúnak, ha előnyösebb frigy kinálkozik.

Lindenné. Oly egészen szivtelennek tart engem? Azt hiszi, hogy könnyü szivvel szakitottam?

Günther. Talán nem?

Lindenné. Csakugyan azt hitte, Günther?

Günther. Hát mért irt akkor olyan levelet?

Lindenné. Tehettem-e másképen? Minthogy szakitani akartam önnel, egyuttal kötelességem volt, hogy szivéből kiirtsak mindent, a mit irányomban érzett.

Günther. (kezeit összecsapva). Ugy! S mindezt csak a pénz kedveért tette!

Lindenné. Nem szabad elfelednie, hogy tehetetlen anyám és két kis öcsém volt. Önre, Günther, nem várhattunk; hiszen akkor még oly csekély kilátásai voltak.

Günther. Lehet; önnek azonban nem volt joga, hogy engem egy más ember miatt eltaszítson.

Lindenné. Magam se tudom. Gyakran kérdeztem önmagamtól, volt-e hozzá jogom.

Günther. (halkabban) Mikor önt elvesztettem, ugy tetszett, hogy kirántották alólam a szilárd talajt. Nézzen rám; most egy gyámoltalan hajótörött ember vagyok.

Lindenné. De hihetőleg közel van a segitség.

Günther. Közel volt: de akkor ön jött és utamba állt.

Lindenné. Tudtom nélkül, Günther. Csak ma reggel hallottam, hogy az ön állását fogom megkapni.

Günther. Ha ön mondja elhiszem. De vajjon most, hogy tudja, visszalép-e?

Lindenné. Nem! mert ez önnek éppen semmit se használna!

Günther. Használna, használna... én azért mégis megtenném.

Lindenné. Az élet és a keserü szükség megtanitottak, hogy okosan cselekedjem.

Günther. Engem pedig megtanitott az élet, hogy ne bizzam a szóvirágokban.

Lindenné. Akkor nagyon okos dologra tanitotta. De a tettekben csak fog bizni?

Günther. Hogy érti ezt?

Lindenné. Azt mondta, hogy gyámoltalan, hajótörött ember.

Günther. Var rá okom, hogy ezt mondjam.

Lindenné. Én is hajótörést szenvedtem.

Günther. Maga választotta.

Lindenné. Akkor nem volt más választásom.

Günther. Nos, és aztán?

Lindenné. Hát ha mi ketten, mint hajótöröttek, összekerülhetnénk?

Günther. Mit mond?

Lindenné. Ketten együtt könnyebben menekülhetnek a hajóroncson, mintha külön-külön kell evezniök.

Günther. Krisztina!

(Zene megszünik).

Lindenné. Mit gondol, miért jöttem ide?

Günther. Talán bizony rám gondolt?

Lindenné. Dolgoznom kell, hogy az életet elviselhessem. Ifjuságom óta dolgoztam, s ez volt egyetlen és legigazabb örömem. Most pedig egészen egyedül állok a nagyvilágon, siváron és elhagyatottan, hogy önmagunkért dolgozzunk, nem okoz örömet. Adjon nekem valakit, a kiért dolgozhassam.

Günther. Ebből én nem hiszek semmit. Mind ez nem egyéb, mint tulhajtott áldozatkész női nagylelküség.

Lindenné. (fölkel.) Vette észre valaha, hogy túlhajtott lényü voltam?

Günther. Hogyan? hát képes volna? Mondja ismeri multamat?

Lindenné. Ismerem.

Günther. S tudja, minek tartanak itten?

Lindenné. Nem czélzott-e rá az előbb, hogy velem más ember lehetett volna önből.

Günther. Sőt erről meg vagyok győződve.

Lindenné. Hátha ez még most megtörténhetnék?

Günther. Krisztina! Ezt teljes megfontolás után mondja? Igen, igen, meglátom önön. Tehát csakugyan van bátorsága?

Lindenné. Kell, hogy legyen valakim, a kiért élhessek, az ön gyermekeinek pedig anyára van szükségük. Nekünk kölcsönösen szükségünk van egymásra. Én hiszek lelkének nemes alapjában - önnel közösen mindent merek.

(Tarantella zene.)

Günther. (megragadva Lindenné kezeit.) Oh, hála, hála Krisztina! most már mások szemében is fogok tudni emelkedni. - De elfelejtettem -

Lindenné. (figyel, hátramegy - visszajön.) Csitt! A tarantella, menjen, menjen, menjen!

Günther. Miért? Mi az?

Lindenné. Hallja a tánczot fölöttünk? Ennek végeztével visszatérnek.

Günther. Megyek, megyek. Most már úgy is késő. Ön persze nem tudja, mit követtem el Helmerék ellen?

Lindenné. Tudom, Günther!

Günther. S még is van bátorsága, hogy...?

Lindenné. Nagyon értem, meddig ragadhat a kétségbeesés olyan férfiut, mint ön.

Günther. Oh, bár tehetném meg nem történtté.

Lindenné. Teheti, mert levele még a szekrényben hever.

Günther. Igaz ez?

Lindenné. Igaz, de - -

Günther. (fürkészőleg nézve Lindennét.) Ugy értsem ezt talán, hogy barátnőjét mindenáron meg akarja menteni? Mondja ki nyiltan. Igy áll a dolog?

Lindenné. A ki már eladta volt magát mások kedvéért, sose teszi meg még egyszer, Günther.

Günther. Vissza fogom kérni levelemet.

Lindenné. Ne tegye.

Günther. Igen. Itt maradok, mig Helmer jön. Vissza kérem levelemet, majd azt mondom neki, hogy csak elbocsátásomról van szó - ne olvassa el.

Lindenné. Nem Günther, ne kérje vissza a levelet.

Günther. De mondja, nem ez volt az igazi ok, hogy engem ide rendelt?

Lindenné. Igen, az első ijedtségben, de azóta több 24 óra telt el s ez idő alatt hihetetlen dolgokat láttam itt e házban. Helmernek mindent meg kell tudnia: ennek a szerencsétlen titoknak napfényre kell jönnie, férjnek és feleségnek nyiltan kell egymással beszélniök, lehetetlen, hogy ez a leplezgetés és titkolódzás tovább tartson.

(Tarantella megszünik.)

Günther. Jól van tehát; ha van hozzá mersze... Egyet azonban meg tehetek s mindjárt meg is fogom tenni.

Lindenné. (figyel) Siessen, menjen! menjen! A táncznak vége. (hátramegy és kinyitja a külső ajtót) egy pillanatig se vagyunk többé bátorságban.

Günther. Várom lent a ház előtt.

Lindenné. Helyes, el kell kisérnie.

Günther. Óh, még soha se voltam ily végtelenül boldog. (El a szoba és az entré közti ajtó a következő jelenet alatt nyitva marad, mikor Günther elment Lindenné az ajtót bezárja és a kulcsot lehuzza).

MÁSODIK JELENET.

Lindenné, később Helmer, Nóra.

Lindenné. (a szobát kissé rendbe hozza és felső ruháit maga elé teszi.) Mily fordulat! Oh! mily fordulat! Hát lesz valakim, a kiért dolgozhatom, a kiért élhetek; rendet és békét hozhatok be egy pusztult otthonba...? Ugy van, ezt fogom tenni! Csak jönnének már hamar. (Kivül Nóra beszél) Nem! nem! (figyel) Im hol, itt vannak már. Gyorsan a holmimat. (fölveszi kalapját, köpenyét - a zárban kulcsot forditnak meg és Helmer szinte erővel vezeti be Nórát az entréba. Nórán olasz jelmez van, e fölött nagy fekete sál. Helmer estélyi öltözetben van, s azon nyitott fekete dominót visel).

Nóra. (Még az ajtóban szabadkozva). Nem, nem oda be, ismét fel akarok menni, nem akarok oly korán elmenni...

Helmer. De, drága Nóra!

Nóra. Könyörögve, esdekelve kérlek, Róbert - csak még egy óráig.

Helmer. Egy perczig se tovább, édes Nóra, Tudod, hogy igy beszéltük meg. Igy ni! be a szobába - itt meghülsz. (Nórát ellenállása daczára szeliden bevezeti a szobába).

Lindenné. Jó estét!

Nóra. Krisztina!

Helmer. Hogyan, asszonyom, ön még itt, ily későn.

Lindenné. Bocsásson meg, nagyon kivántam látni Nórát jelmezében.

Nóra. Itt ültél és rám várakoztál?

Lindenné. Sajnos, igen! nem jöttem elég jókor, te már fenn voltál és én nem akartam elmenni, mielőtt nem láttalak.

Helmer. (Nóráról levéve a sált.) Akkor jól nézze meg őt. - Azt hiszem, érdemes, hogy nézzék. Nem szép-e, Lindenné asszonyság?

Lindenné. Valóban kénytelen vagyok elismerni.

Helmer. Nem gyönyörü? Ez volt a bálon is az általános nézet. Csak rettenetesen akaratos a drága kis teremtés. De mit tegyünk? Hiszi-é hogy szinte erőszakkal kellett őt elhoznom. (sált beledobja a jobb oldali hinta székbe.)

Nóra. Meg fogod bánni, Róbert, hogy sajnáltál tőlem még egy félórácskát (leül a szinpad közepén levő karszékbe.)

Helmer. Ime asszonyom, még most is akaratoskodik. Tarantellájával zajos, tegyük hozzá, jól megérdemlett tapsokat aratott - bár az előadásban kissé sok volt a realizmus - úgy értem, valamivel több mint a mennyi, szigoruan véve, a művészet követelményeivel összeegyeztethető volt. De mind egy! A fődolog az, hogy tapsokat, viharos tapsokat aratott. Hagyhattam-é őt ez után? Hogy a hatást gyöngitsem? köszönöm szépen, Capri bájos leányát, szeretném azt mondani, Capri Cipricziózus leányát - karon fogtam, s következett villámgyors megkerülése a teremnek, meghajtás mindenfelé és - a szép látvány eltünt. - Az elmenetelnek mindig hatásosnak kell lennie - ezt azonban sehogy se birom Nórával megérteni. Püh! de meleg van itt, (a dominót ledobja egy székre, és kinyitja a szobájába nyiló ajtót.) Mi ez? Hiszen itt setét van. Persze, természetesen. Engedelmet kérek. (Bemegy s meggyújt néhány gyertyát.)

Nóra. (felugrik a székről de ott marad - suttogva Lindennéhez) Nos?

Lindenné. (halkan) Beszéltem vele!

Nóra. És.

Lindenné. Mindent meg kell mondanod férjednek.

Nóra. (tompán.) Tudtam!

Lindenné. Günther részéről nincs mitől tartanod, de szólnod kell.

Nóra. Nem szólok semmit.

Lindenné. Akkor szól helyetted a levél.

Nóra. Köszönöm, Krisztina. Tudom már, mit kell tennem. Csit! (gyorsan leül.)

Helmer. (ismét belépve.) Nos, asszonyom, megbámulta őt?

Lindenné. Igen, és most kivánok jó éjszakát.

Helmer. Már is? Önéi ezek a kötő szerek?

Lindenné. (átvéve őket.) Igen, köszönöm; majdnem itt felejtettem.

Helmer. Tehát köt?

Lindenné. Igen!

Helmer. Tudja mit, inkább himeznie kellene.

Lindenné. Ugy? S miért?

Helmer. Mert ez sokkal szebben veszi ki magát. Nézze csak, a himzést igy tartjuk balkezünkkel s jobbunkkal a tűt vezetjük - igy egy könnyed, hosszúra nyujtott ivet írva le, nemde?

Lindenné. Igen, azt hiszem.

Helmer. A kötés ellenben mindig olyan formátlan. Az összenyujtott karok - ilyen formán a kötő tük föl s alá járva - mindebben van valami khinai. Valóban fölséges egy pezsgő volt.

Lindenné. Most pedig jó éjt, Nóra, s ne légy többé akaratos.

Helmer. Helyes a beszéd, asszonyom!

Lindenné. Jó éjt, igazgató ur!

Helmer. (Lindennét az ajtóig kisérve.) Jó éjt, jó éjt! Remélem baj nélkül ér haza? Szivesen elkisérném - de hiszen közel lakik. Jó éjt! jó éjt! (Lindenné távozik. Helmer bezárja utána az ajtót s visszatér az előtérbe.)

HARMADIK JELENET.

Helmer, Nóra.

Helmer. Csak hogy végre megszabadultunk tőle. Unalmas egy dáma.

Nóra. Nem vagy nagyon fáradt, Róbert?

Helmer. Legkevesbbé sem.

Nóra. Álmos sem?

Helmer. Semmit. Ellenkezőleg rendkivül elevennek érzem magamat, hanem te? Te csakugyan fáradtnak és álmosnak látszol.

Nóra. Igen, nagyon fáradt vagyok. Aludni fogok nem sokára.

Helmer. No látod-e! Még is csak helyesen cselekedtem, hogy nem maradtam veled tovább.

Nóra. Oh, a mit te teszel, az mind jól van téve.

Helmer. (homlokon csókolja Nórát.) Most az egyszer megint okosan beszél az én kis feleségem. (elmenve tőle jobbra) De észre vetted-e, milyen vig volt ma este Rank?

Nóra. Ugy? Igazán olyan vig volt? Én nem beszélhettem vele.

Helmer. Én is alig; de régóta nem láttam olyan jókedvünek. (kis ideig Nórát nézi, aztán közelebb jön.) Hm,... még is szép, hogy megint a saját lakásunkban vagyunk; hogy egészen egyedül vagyok veled. - Oh te elragadó, fölséges asszony!

Nóra. Ne nézz rám igy, Róbert. (felkel a mikor Helmer feléje tart, s balra megkerüli a közép asztalt.)

Helmer. Én rá ne nézzek legdrágább kincsemre? Az én gyönyörüségemre, mely csak az enyém, egyes egyedül az enyém!

Nóra. (az asztal másik végéhez megy) Ma este nem szabad hozzám igy beszélned.

Helmer. (követve Nórát) Még a véredben van a tarantella. S az még csábítóbbá tesz. (halk nevetés és hangok) Hallga', a vendégek oszladoznak. (halkabban.) Nem sokára, Nóra elcsendesül az egész ház!

Nóra. Remélem! (a karosszékre támaszkodva marad)

Helmer. (előre jön.) Ugy-e, én drága Nórám? Ah, tudod-e, ha ugy társaságban vagyok veled - tudod-e mért beszélek veled akkor oly keveset? mért tartom magam tőled oly távol, s mért vetek rád csak lopva egy-egy pillantást - tudod-e mért teszem ezt? Mert akkor azt képzelem, hogy titkos szeretőm, titkos menyasszonyom vagy és nem sejti senki, hogy kettőnk közt valami létezik.

Nóra. Igen, igen, hisz jól tudom, hogy minden gondolatod nálam mulat.

Helmer. S mikor aztán menni készülünk, s én rá adom a sált gyöngéd ifju vállaira, - arra a fölséges nyakra, - akkor elképzelem, hogy ifju arám vagy s épen az esküvőről jövünk, s én először vezetlek lakásomba - először vagyok veled egyedül, egészen egyedül veled, a remegő szépséggel. - Egész este csak hozzád kivánkoztam. Midőn a tarantella alatt láttam csábitó és szilaj mozdulataidat - felforrott bennem a vér, s nem birtam tovább magammal. Azért vittelek el ily korán. (Helmer elől Nóra balra akar lépni, az hátul megkerüli az asztalt, s a pamlaghoz lép).

Nóra. Menj, Róbert! Hagyj most egyedül.

Helmer. Mit jelentsen ez? Tán nem szabad veled enyelegnem, drága Nórám! Nem akarod? Nem vagyok-e a férjed? (csengetés)

Nóra. (összerázkódik) Hallod?

Helmer. (az előszoba ajtaja felé) Ki az?

NEGYEDIK JELENET.

Előbbiek és Rank.

Rank. (künn) Én vagyok. Bejöhetek egy pillanatra?

Helmer. (halkan boszusan) Hát ez mit akar még? - Ilyenkor? - (haragosan) Várj egy kissé. (ajtót nyit, de nem zárja be kulcsával) Szép tőled, hogy ajtónk előtt nem haladsz tovább.

Rank. Hallani véltem hangodat, azért be akartam pillantani. (tekintetét futólag körül jártatja) Oh, ezek a kedves, ismert helyiségek. Olyan csöndes és barátságos itt nálatok.

Helmer. Ugy látszik, odafent is egészen jól találtad magad?

Rank. Kitünően? S miért ne? Miért ne vegyük ki e világon mindenből a részünket? Annyit és addig, a mig csak lehet. A bor kitünő volt.

Helmer. Különösen a pezsgő!

Rank. Te is észrevetted? Hihetetlen, mennyit voltam képes leöblögetni.

Nóra. (leül a pamlagra) Róbert is sok pezsgőt ivott ma este.

Rank. Ugy?

Nóra. Igen, s ilyenkor utána mindig olyan vig.

Rank. Hát mért ne csinálna magának az ember, egy jól felhasznált nap után egy vig estét?

Helmer. Jól felhasznált? Sajnos, ezzel nem dicsekedhetem.

Rank. (Helmer vállát veregetve) Hanem én, én igen!

Nóra. Akkor ma bizonyosan tudományos vizsgálatot eszközölt, doktor ur!

Rank. Ugy van!

Helmer. Tessék! Nóra tudományos vizsgálatokról beszél. (leül a hintaszékbe)

Nóra. S gratulálhatok-e az eredményhez?

Rank. Persze!

Nóra. Tehát jó eredmény?

Rank. A lehető legjobb, mind az orvosra, mind a betegre nézve, t. i. bizonyosság.

Nóra. (mohón és fürkészve) Bizonyosság?

Rank. Teljes bizonyosság! Hogy ne csináltam volna magamnak egy vig estét?

Nóra. Helyesen tette, doktor!

Helmer. Azt mondom én is. Csak ne kelljen érte holnap megbünhődnöd.

Rank. Ejh, semmiért semmi sem kapható az életben.

Nóra. Doktor, ön bizonyára nagy barátja az álarczos báloknak?

Rank. Ha sok érdekes maszk van jelen, mindenesetre.

Nóra. Nos tehát, hogy jelenjünk meg mi ketten a legközelebbi álarczos bálban?

Helmer. Oh, te kis könnyelmű jószág - hát már most a legközelebbi álarczos bálra gondolsz?

Rank. Mi ketten? Megmondom önnek! Ön a szerencse gyermekét fogja jelképezni.

Helmer. De aztán teremts egy ennek megfelelő jelmezt is.

Rank. Hagyd nődet úgy fellépni, a hogy az életben jár-kel.

Helmer. Nagyon találó megjegyzés. De mit fogsz te ábrázolni?

Rank. Ezzel, kedves barátom, már teljesen tisztában vagyok.

Helmer. Nos?

Rank. A legközelebbi álarczos bálban láthatatlanul fogok megjelenni.

Helmer. Furcsa egy ötlet!

Rank. Volt egyszer egy nagy fekete kalap - nem hallottál a láthatatlanná tevő kalapról? Ezt fölvesszük, s akkor nem lát senki.

Helmer. Ebben igazad van! (elfojtott mosolylyal)

Rank. Hanem egészen elfelejtettem, mért jöttem be. Helmer, adj egy szivart, egyet a sötét havannákból.

Helmer. A legnagyobb örömmel (felugrik s oda tartja Ranknak a szivar tartót.)

Rank. (vesz egy szivart, s levágja hegyét.) Köszönöm.

Nóra. (felkel, s meggyujt egy viaszgyufát.) Ime tűz!

Rank. Szépen köszönöm. (Nóra odatartja a gyufát, Rank rágyujt.) S most ég áldjon! (kezet nyujt.)

Helmer. Isten veled, kedves barátom.

Nóra. Jó álmokat doktor! (kezet nyújt.)

Rank. Köszönöm ezt a kivánságát!

Nóra. Kivánja nekem ugyanezt.

Rank. Önnek? szivesen, ha kéri... Jó álmokat! S köszönet a tüzért! (mindkettőnek int és távozik.)

ÖTÖDIK JELENET.

Helmer, Nóra, majd Helén.

Helmer. (fojtott hangon.) Ma nagyon sokat ivott.

Nóra. (félig önkivületben.) Lehetséges! (Helmer kiveszi zsebéből kulcskötegét és az előszobába megy.) Róbert - mit akarsz ott?

Helmer. Ki kell üriteni a levélszekrényt, egészen tele van; - holnap már nem volna hely az ujságok számára.

Nóra. (az ablak felé tántorog.) Dolgozni fogsz még?

Helmer. Hogy is ne. De mi ez? Valaki járt a lakat körül.

Nóra. A lakat körül!

Helmer. Igen. Mit jelent ez? Remélem nem a lányok? S egy törött hajtű fekszik. Nóra ez a tieid közül való.

Nóra. (gyorsan.) Akkor csak a gyermekek lehettek.

Helmer. Erről le kell őket szoktatnod. Hm hm! No, itt az egész mindenség! (kiveszi a tartalmát s kikiált a konyhába.) Helén! Helén! oltsa el a világosságot az előszobában. (Ismét bejön a szobába s bezárja az előszobába nyiló ajtót - kezében a levelekkel.) Ime - nézd csak, mekkora halom. (kotorász köztük) Mi ez?

Nóra. (az ablaknál.) A levél! Ah! nem, nem, Róbert!

Helmer. Két névjegy - Ranktól!

Nóra. Rank - orvostól.

Helmer. (nézve a névjegyeket.) Doctor médicinae Rank, legfelül feküdtek; csak az imént dobhatta be.

Nóra. Nincs rajta semmi?

Helmer. A név fölött fekete kereszt van. Nézd, nyugtalanitó egy ötlet... Ugy veszi ki magát, mintha saját halálát jelentené be.

Nóra. Azt teszi.

Helmer. Micsoda? Honnan tudod? Szólt neked valamit?

Nóra. (az ablaktól távozva) Igen, mikor a névjegy jön, mondá ő, már elbucsuzott tőlünk. Bezárkozik és meghal.

Helmer. Szegény barátom! Tudtam, hogy már nem sokáig fogjuk hallani. De ily hamar! S elbuvik, mint a sebzett vad.

Nóra. Ha meg kell lenni, igy van legjobban, szó nélkül történik. Nem igaz, Róbert?

Helmer. (föl s alá járva.) Annyira hozzánk tartozott! Alig birom elképzelni házunkat nélküle. Szenvedéseivel, elhagyottságával mint egy felhős hátterét képezte a mi ragyogó napfényes boldogságunknak. De talán igy van ez legjobban. Rá nézve mindenesetre. (félkarjával átöleli Nórát.) Oh drága nőm! ugy tetszik, hogy nem tarthatlak elég szorosan. Tudod-e, Nóra, néha azt kivánom, bár fenyegetne valami veszély, hogy életemet és véremet s mindenemet koczkára tehetném érted.

Nóra. (kiszakitja magát Helmer karjából, erős és határozott hangon.) Most olvasd leveleidet, Róbert!

Helmer. Nem, nem ma éjjel nem. Nálad maradok, édes feleségem.

Nóra. Mig barátod a halál gondolatával tölt el?

Helmer. Igazad van. Ez mindkettőnket megrenditett; közénk jött valami, a mi nem szép: a halál és feloszlás eszméje. Ettől iparkodnunk kell megszabadulni. Addig, menjen ki ki a maga szobájába.

Nóra. (Helmer nyakába borulva) Róbert! jó éjt!

Helmer. (homlokon csókolja Nórát) Jó éjt, drága hitvesem! szép álmokat, Nóra! Most pedig átolvasom a leveleket. (A levélcsomaggal el szobájába és bezárja maga után az ajtót.)

Nóra. (Vad pillantásokkal tapogatódzik, megragadja Helmer dominóját, magára veti, és gyorsan rekedten és szórakozottan suttogja.) Sohse lássam őt viszont. Soha, soha, soha! (sálját fejére veti.) S a gyermekeket se lássam viszont soha! őket se, soha, soha! - Oh, az a fekete jéghideg víz. Oh az a feneketlen - - az a - - Csak már vége volna! Most rátalált! most olvasta! Ah, nem, nem, még nem. Éljetek boldogul, Róbert, te és a gyermekek. (tornáczon át ki akar rohanni, ugyan e pillanatban Helmer felrántja ajtaját, s megjelen nyitott levéllel kezében.)

Helmer. Nóra!

Nóra. (hangosan sikoltva.) Ah!

Helmer. Mi ez? Tudod, mi áll ebben a levélben?

Nóra. Igen, tudom. Hadd menjek, hadd távozzam!

Helmer. (visszatartva őt.) Hová akarsz menni?

Nóra. (iparkodik magát kiszabaditani.) Te ne ments meg, Róbert!

Helmer. (visszatántorog.) Igaz, igaz! a mit az ez ember ir? Iszonyú! Nem, nem! Hisz ez lehetetlen! nem lehet igaz!

Nóra. Igaz! Mindenek fölött szeretlek a világon.

Helmer. Hagyd ezeket a kopasz mentségeket.

Nóra. (Egy lépést tesz Róbert felé.) Róbert!

Helmer. Boldogtalan! mit tettél?

Nóra. Hagyj elmennem. Te ne bünhődjél értem - ne vedd magadra.

Helmer. Semmi komédia! (Bezárja az előszobába nyiló ajtót.) Itt maradsz, és számot fogsz adni (megragadja Nóra karját s előre hozza.) Van-e fogalmad erről, hogy mit tettél? Felelj! Van-e róla fogalmad?

Nóra. (Nem veszi le szemét Helmerről, s növekvő nyomatékkal mondja.) Igen, most már kezd róla tiszta fogalmam lenni.

Helmer. (Át Nóra előtt balra.) Oh milyen rettenetes ébredés! Az én örömem és büszkeségem, az egész 8 év alatt nem volt más, mint maga a képmutatás, a hazugság - sőt még rosszabb, még rosszabb, - a büntett -! Oh, a feneketlen ocsmányság, mely ebben rejlik! Piha! Piha!

Nóra. (hallgat s nem veszi le Helmerről szemét.)

Helmer. (Megáll Nóra előtt.) De sejtenem kellett volna, hogy ilyesmi fog történni. Előre kellett volna látnom atyád könnyelmü elveit - hallgass! Atyád könnyelmü elveit mind örökölted. Se vallásod, sem erkölcsöd, sem kötelesség érzeted. Oh mennyire megbünhődtem az elnézésért, melyet nála gyakoroltam. Miattad tettem, s te igy hálálod meg nekem.

Nóra. Igen, igy!

Helmer. Semmivé tetted egész boldogságomat, feldúltad jövőmet (átmegy Nóra előtt jobbra.) Oh, milyen borzasztó egy gondolat! Egy lelkiismeretlen ember hatalmában vagyok, azt teheti velem, a mit akar, azt követelheti tőlem, a mi neki tetszik, parancsolóm lehet, rendelkezhetik kénye kedve szerint - s nekem mindent némán el kell türnöm! S ily gyalázatosan egy könnyelmü nő miatt kell lesülyednem és tönkre mennem.

Nóra. Ha én többé nem vagyok, te szabad vagy.

Helmer. Semmi frázist. Atyád is dobálódzott az e fajta szólásmódokkal. Mit érhetne az nekem, ha te többé nem vagy? Épen semmit. Günther azért nyilvánosságra hozhatja a dolgot, és ha ezt megteszi, akkor én esetleg abba a gyanuba jövök, hogy tudomásom volt bűntettedről sőt tán azt fogják hinni, hogy én voltam a bűnszerző - én csábitottalak a bűnre. S mind ezt neked köszönhetem, neked, a kit egész együttlétünk alatt tenyeremen hordtam. Tudod-e most már, mit tettél velem?

Nóra. (hideg nyugalommal.) Tudom!

Helmer. Annyira hihetetlen, hogy még mindig nem birom felfogni. De valamire el kell magamat határoznom. Le azzal a sállal, le vele, mondom!... Iparkodnom kell őt egy vagy más módon kielégiteni. - A dolgot minden áron el kell simitani. S a mi engem, és téged illet, ugy kell mutatkoznunk, mintha egészen a régiek volnánk. Természetesen csak a világ szeme előtt. Tehát te ezentul is itt maradsz a házban; ez magától érthető. De a gyermekek nevelését nem hagyom neked; azt nem merem rád bizni... Óh, hogy igy kell beszélnem azzal, a kit oly bensőleg szerettem, s a kit még most is -! - De meg kell lennie. Mától fogva többé nem a boldogságról van szó; itt csak az a kérdés, hogy lehet romjait, maradékait, látszatát megmenteni. (Csöngetnek, Helmer összerázkodik) Mi ez? Ily későn. Talán a legborzasztóbb -! Csak nem -? Bujj el, Nóra! Mondd, hogy beteg vagy. (Nóra mozdulatlan állva marad. Helmer az ajtóhoz megy és kinyitja.)

Helén. (félig levetkőzve az entrében) Itt egy levél a nagyságos asszony számára.

Helmer. Adja ide! (Helén el. Megragadja a levelet és az ajtót) Az tőle való! De nem kapod meg, én magam fogom elolvasni.

Helmer. (a lámpánál) Alig van hozzá bátorságom. Talán el vagyunk veszve, te ép ugy, mint én. Eh, meg kell tudnom. (Mohón feltépi a levelet, végig fut néhány soron, egy mellékelt iratot néz, örömkiáltás) Nóra!

Nóra. (kérdőleg néz Helmerre.)

Helmer. Nóra! nem! még egyszer el kell olvasnom. - Igen, - igen, ugy van! Meg vagyok mentve! Nóra! meg vagyok mentve!

Nóra. És én?

Helmer. Természetesen te is, mind a ketten meg vagyunk mentve, - mind a ketten. Nézz ide. Visszaküldte kötelezvényedet. Azt irja, hogy szánja és bánja - egy szerencsés fordulat életében - de hisz, hogy mit ir, közömbös lehet ránk nézve. Meg vagyunk mentve. Nóra! Már senki sem árthat neked! Nóra, Nóra - előbb azonban csak pusztuljanak el ezek a nyomorult okmányok! - Nézzük csak! - (Egy pillantást vet a kötelezvényre.) Nem, látni sem akarom, az egész ne legyen más, mint egy álom, (a kötelezvényt és a két levelet összetépi; mindent a kályhába dob s nézi a mint hamvad.) Ugy; most többé nem létezik. - Azt irta, hogy te karácsonyest óta - oh, Nóra, rettenetes három nap lehetett az rád nézve.

Nóra. Nehéz harczot vivtam e három nap alatt.

Helmer. Oh, mily kinokat kellett türnöd a nélkül, hogy más szabadulásod lett volna, mint -. Nem, ne gondoljunk többé az utálatos dolgokra. Örvendezzünk és ismételjük: elmult, elmult! - Nóra! nem hallod? Ugy látszik, te még mindig nem fogod fel, igen, elmult... De mi az, - ez a merev arczkifejezés? Oh én szegény, drága Nórám értelek már, még most sem vagy képes elhinni, hogy megbocsátottam. Pedig én igazán megbocsátottam neked; esküszöm, hogy mindent megbocsátottam. Hiszen tudom, hozzám való szerelemből tetted.

Nóra. Igen, szerelemből.

Helmer. Ugy szerettél, a hogy egy nő férjét szeretni tartozik. Csak az eszközöket nem tudtad megitélni. De azt hiszed-e, hogy kevésbbé vagy nekem drága, mert önállóan cselekedni nem tudsz. Nem, nem, támaszkodjál csak rám; én tanácsadód, vezetőd és utbaigazitód leszek. Nem volnék férfi, ha ép ez a női tehetetlenség nem tenne előttem kétszer oly vonzóvá. - Szükségtelen agyadban tartanod azokat a sujtoló szavakat, melyek első ijedtségembül fakadtak, oly pillanatban a mikor azt hittem, hogy minden össze fog omolni fejem fölött. Megbocsátottam neked, Nóra! esküszöm, hogy megbocsátottam.

Nóra. Fogadd köszönetemet bocsánatodért. (el a bal ajtón.)

Helmer. Maradj... (Benéz.) Mit akarsz ott a hálószobában?

Nóra. (Künn.) Leteszem az álarczos ruhát.

Helmer. (a nyitott ajtó előtt.) Helyesen; iparkodjál megnyugodni és kedélyedet ismét egyensúlyba hozni, én megriasztott galambom. Pihend ki magadat; én védeni és oltalmazni foglak. (az ajtó közelében járkál.) Óh, be szép és barátságos a mi otthonunk. Nóra. Itt biztosítva vagy minden kellemetlenség ellen; védeni foglak itt, mint egy üldözött galambot, a kit még jókor mentettem meg a héja karmai közül, majd csak megnyugtatom ismét szegény dobogó szivecskédet. Hidd, Nóra, lassanként visszatér a béke! Holnap mindez egészen máskép fog előtted feltünni, nekem többé nem fog kelleni ismételnem, hogy megbocsátottam; mert magad fogod érezni. Hogy is gondolhatod, hogy képes volnék téged elutasítani, vagy csak szemrehányásokkal illetni! - Óh, Nóra, te nem ismered, egy valódi férfi természetét. A férfire nézve valami leirhatatlanúl édes és megnyugtató rejlik annak az érzetében, hogy nejének megbocsátott. Hiszen ez által mintegy kettős értelemben vált tulajdonává; férje által mintegy újra született; bizonyos tekintetben nejévé és gyermekévé lett egyszerre. S mától fogva igazán az légy nekem, te kis gyámoltalan teremtés. Ne aggaszszon semmi Nóra; csak légy irányomban nyiltszivű s akkor én akaratod és lelkiismereted leszek egyben. - Mi az? Nem feküdtél le? Átöltözködtél?

Nóra. (a hétköznapi ruhájában ismét belépve.) Igen, Róbert, átöltözködtem.

Helmer. De mért? Most, ilyen későn? -

Nóra. Ez éjjel nem alszom.

Helmer. De kedves Nóra! - - -

Nóra. (óráját nézve.) Még nincs oly későn. Ülj ide, Róbert; nekünk kettőnknek sok beszélni valónk van egymással, (az asztal egyik oldalán leül.)

Helmer. Nóra - Mit jelent ez? Ez a hideg, merev arcz? - - -

Nóra. Ülj le. Sok mindenről beszélnem kell veled.

Helmer. (Nórával szemben leülve egy asztalhoz.) Nóra megijesztesz... Egyátalán nem értelek.

Nóra. Ez ez. Te engem nem értesz. S én sem értélek tégedet - ma estig. Nem, ne szakits félbe. Arra figyelj, a mit mondani fogok. Ez a leszámolás, Róbert.

Helmer. Hogy érted ezt?

Nóra. (rövid hallgatás után.) Nem tűnt fel neked semmi most, a hogy itt ülünk?

Helmer. Mi lehetne az?

Nóra. Nyolcz évig voltunk házasfelek. Nem támad-e az a gondolatod, hogy mi ketten, te meg én, férj és feleség, ma először beszélünk egymással komolyan?

Helmer. Komolyan? Mit jelent ez?

Nóra. Teljes 8 éven át - sőt tovább - első ismeretségünk napjától számitva, komoly dolgokról komoly szót soha nem váltottunk egymással.

Helmer. Talán gondokba kellett volna téged beavatnom, gondokba, melyeket könnyebben viselni úgy sem segithettél volna?

Nóra. Gondokról nem beszélek. Azt mondom, hogy még soha semmiféle dolgot se beszéltünk meg együtt komolyan.

Helmer. De, drága Nóra, hát neked való lett volna ez?

Nóra. Most a tárgynál vagyunk. Te engem nem értettél soha... Sok igazságtalanságot szenvedtem Róbert. Először atyámtól és azután tőled.

Helmer. Hogyan! - kettőnktől - tőlünk kettőnktől, a kik gyöngédebben szerettünk téged, mint minden más ember?

Nóra. (fejét rázza.) Soha se szerettetek. Csak örömet szerzett nektek, hogy belém vagytok bódulva.

Helmer. De Nóra! miféle beszéd ez?

Nóra. Nem igy van-e, Róbert? Midőn még otthon voltam a papánál, ő közölte velem minden nézetét s igy nekem ugyanegy nézeteim voltak; ha valamikor mégis más nézeteim támadtak, eltitkoltam; mert saját nézeteim nem lettek volna papa inyére. Babuskájának nevezett és játszott velem, mint a hogy én babáimmal játszottam. - Aztán a te házadba kerültem.

Helmer. Micsoda kifejezések ezek házasságunkról?

Nóra. (zavartalanul) Ugy értem, hogy aztán papa kezeiből a te kezeidbe mentem át. Te mindent saját izlésed szerint rendeztél be s igy az én ízlésem is olyan lett, mint a tied; vagy csak úgy tüntettem fel: magam se tudom... azt hiszem hol igy, hol ugy voltam vele. Ha most visszapillantok rá, ugy tetszik, hogy mint egy szegény ember máról holnapra éltem itt. - Abból éltem, hogy neked művészeti mutatványokkal szolgáltam, Róbert. De te igy akartad. Te és papa nagy bünt követtetek el ellenem. Ti vagytok az oka, hogy nem lett belőlem semmi.

Helmer. Be oktalan és háládatlan vagy!... Nem voltál itt boldog?

Nóra. Nem, soha. Mert azt hittem, hogy az vagyok; pedig sohse voltam az.

Helmer. Nem voltál boldog! Nem?

Nóra. Nem, csak vig. S te mindig oly barátságos voltál irányomban. De otthonunk nem volt más egy játszó szobánál. Odahaza atyámnál úgy bántak velem, mint egy kis babával, itt mint egy nagygyal. A gyermekek viszont az én babáim voltak. Felvidultam, ha játszottál velem, ép úgy mint a gyermekek is felvidultak a maguk részéről, ha én játszottam velük. Ez volt a mi házasságunk, Róbert.

Helmer. Van némi igazság abban, a mit mondtál - bármily túlhajtott is. De mától fogva nem igy lesz. A játék ideje elmult: következik a nevelésé!

Nóra. Kinek a nevelése? Az enyém vagy a gyermekeké?

Helmer. A tied is, meg a gyermekeké is, édes Nórám!

Nóra. Ah, Róbert, te nem vagy rá alkalmas, hogy hozzád illő feleséget nevelj belőlem.

Helmer. S ezt te mondod?

Nóra. S én - miképpen vagyok én előkészitve, hogy a gyermekeket neveljem?

Helmer. Nóra!

Nóra. Nem mondtad-e az imént magad, hogy ezt a feladatot nem mernéd rám bizni.

Helmer. Izgatottságomban! Hogy tudsz erre súlyt fektetni?

Nóra. Oh, teljesen igazad volt, én nem tudok megfelelni ennek a feladatnak. Előbb egy másikat kell megoldani. - Rajta kell lennem a magam nevelésén. S ennél te nem vagy képes segiteni. Magamnak kell vele foglalkoznom. S ezért most elhagylak.

Helmer. (felugorva.) Mit mondasz?

Nóra. Szükséges, hogy egymagamra legyek utalva, hogy magamról és környezetemről számot adhassak. Azért nem maradhatok tovább nálad. (felkel, de helyben marad.)

Helmer. Nóra! Nóra!

Nóra. Most rögtön elhagyom lakásodat, Krisztina, remélem, befogad erre az éjjelre.

Helmer. Megőrültél? Ezt nem engedem meg! Megtiltom!

Nóra. Semmit se fog használni, bármit tiltasz meg nekem mostantól. A mi az enyém, magammal viszem. Tőled nem kell semmi, se most, se később.

Helmer. Mily eszeveszettség! (át jobbra.)

Nóra. Holnap haza utazom - úgy értem, szülőföldemre. Ott hihetőleg könnyebben fogom, magam egy vagy más módon fentarthatni.

Helmer. Oh te elámitott tapasztalatlan teremtés.

Nóra. Rajta kell lennem, hogy tapasztalatokat szerezzek.

Helmer. Elhagyni lakásodat, férjedet és gyermekeidet. (visszahozza). S nem gondolod meg, mit szólnak hozzá majd az emberek?

Nóra. Erre nem lehetek tekintettel. Csak annyit tudok, hogy rám nézve szükséges.

Helmer. Ez felháboritó! Igy teszed magad túl legszentebb kötelességeiden?

Nóra. Mit tartasz legszentebb kötelességeimnek?

Helmer. S ezt én mondjam meg neked? Hát nem azok-é a férjed és gyermekeid iránti kötelességek?

Nóra. Nekem más, ép oly szent kötelességeim vannak.

Helmer. Nincsenek. - Mik volnának azok?

Nóra. A kötelességek magammal szemben.

Helmer. Mindenek előtt hitves és anya vagy.

Nóra. Ezt nem hiszem többé. Azt hiszem, mindenek előtt emberi lény vagyok - ép ugy mint te - vagy legalább törekedni fogok, hogy azzá legyek. Tudom, hogy a legtöbb ember neked ád igazat, Róbert s hogy a könyvekben is igy áll. De én nem elégedhetem meg többé azzal, a mit a legtöbb ember mond, s a mi a könyvekben áll. Magamnak kell a dolgokról gondolkoznom s iparkodnom, hogy velük tisztában legyek.

Helmer. S nem volnál tisztában helyzeteddel saját családodban? Nincs-é az ily kérdéseknél csalhatatlan vezéred: a vallás?

Nóra. Ah, Róbert, hisz azt se tudom, mi a vallás.

Helmer. Mit mondasz?

Nóra. Nem tudok én semmi egyebet, mint a mit Jakóbi lelkész mondott, midőn confirmáltak. Azt mondta, hogy a vallás ez meg az. Majd később ha egyes-egyedül magamra leszek utalva, meg fogom vizsgálni ezt a kérdést is, hogy lássam, helyes-é, a mit Jakóbi lelkész mondott, vagy is inkább: helyes-é nékem?

Helmer. Ez még is hallatlan egy fiatal asszonytól. Da ha a vallás nem képes a helyes utra terelni, akkor legalább lelkiösmeretedet rázom fel. Mert erkölcsi érzéked csak van? Avagy... válaszolj, - tán ez sincs?

Nóra. Hát bizony erre a legjobb nem válaszolni. Hisz magam sem tudom. Egyátalán nem vagyok tisztában a dolgokkal. Csak annyit tudok, hogy egyről másról egészen más véleményen vagyok mint te. Most is azt hallom, hogy a törvények mások, mint a minőknek én gondoltam; de hogy a törvények jók, ez nem fér a fejembe. Tehát egy nőnek ne álljon jogában haldokló agg atyját kimélni vagy férjét megmenteni! Ilyesmit nem hiszek.

Helmer. Ugy beszélsz, mint egy gyermek. Nem érted a társadalmat, a melyben élsz.

Nóra. Persze, hogy nem értem. De most megakarom ismerni. Meg kell győződnöm, kinek van igaza: a társadalomnak vagy nekem.

Helmer. Beteg vagy, Nóra, lázban beszélsz; sőt szinte azt hiszem, elment az eszed.

Nóra. Soha sem voltam mindennel oly tisztában, mint ma éjjel.

Helmer. S tiszta öntudattal hagyod el férjedet és gyermekeidet?

Nóra. Igen azzal.

Helmer. Akkor csak egy magyarázat lehetséges.

Nóra. Melyik?

Helmer. Nem szeretsz többé.

Nóra. Ép ez az.

Helmer. Nóra - - s ezt te mondod?

Nóra. Sajnálom, Róbert, mert mindig oly barátságos voltál irányomban. De nem változtathatok rajta, - nem szeretlek többé.

Helmer. (nehezen kiküzdött nyugodtsággal.) Ez is világos meggyőződés?

Nóra. Teljesen világos. Ép azért nem akarok tovább itt maradni.

Helmer. S meg tudod magyarázni azt is, mivel játszottam el szerelmedet?

Nóra. Tudom. Ma este történt, midőn a csoda be nem következett: mert akkor láttam, hogy nem vagy az a férfiu, a kinek tartottalak.

Helmer. Beszélj világosabban, nem értelek.

Nóra. Nyolcz évig türelmesen vártam, mert beláttam, oh Istenem, hogy csoda nem esik mindennap. Ekkor szakadt rám ez a szerencsétlenség, én rendületlenül meg voltam győződve: most jön a csoda. Midőn Günther levele oda künn feküdt, sohase támadt ez a gondolatom, hogy amaz ember fenyegetései téged megfélemlithetnek. Rendületlenül meg voltam győződve, hogy azt fogod neki mondani: "Hozza az egész világ tudtára" S ha ez megtörtént volna - - -

Helmer. Akkor? Ha saját nőmet kiszolgáltattam volna a szégyennek és gyalázatnak - -

Nóra. Ha ez megtörténik, akkor te - mint rendületlenül hittem - a világ elé állsz, mindent magadra veszel s igy szólsz: Én vagyok a bünös!

Helmer. Nóra!

Nóra. Azt hiszed, hogy ily áldozatot soha se fogadtam volna el tőled? Bizonyára nem! - De mit értek volna az én állitásaim a tieiddel szemben? Ez volt a csoda, melyben félve és remegve reménykedtem. És csak, hogy ezt megakadályozzam, véget akartam vetni életemnek.

Helmer. Örömmel dolgoznám érted, Nóra, éjjel-nappal eltürném a nyomort és inséget; de senki sem áldozza föl annak, a kit szeret, becsületét.

Nóra. Millió nő megtette.

Helmer. Oh, te ugy gondolkozol és beszélsz, mint egy oktalan gyermek.

Nóra. Lehet. De te nem gondolkozol és beszélsz úgy, mint az a férfiu, a kihez csatlakoznám. Midőn elmult az ijedtséged - nem a fölött, a mi engem fenyegetett, hanem a fölött, a mi saját magadra várt. S mikor többé nem volt, mitől tartani, szemedben ugy tünt fel minden, mintha semmi sem történt volna. Én ép ugy, mint az előtt, voltam a te pacsirtád, a te babád, a kit, mivel hogy olyan gyönge és törékeny, a jövőben kettős óvatossággal akartál tenyereden hordozni. (egy lépést előre jő) Ebben a pillanatban, Róbert, világos lőn előttem, hogy én itt teljes nyolcz éven át egy idegen férfiuval éltem együtt, és hogy három gyermeket szültem, oh, ez a gondolat elviselhetetlen! Szeretném önmagamat összezúzni, darabokra tépni.

Helmer. (nehéz szivvel.) Látom már látom: örvény nyilott meg közöttünk! De vajjon nem volna e áthidalható, Nóra?

Nóra. Igy, a hogy most látsz, nem vagyok hozzád való nő.

Helmer. Van erőm, hogy mássá legyek.

Nóra. Talán - ha a baba nem lesz nálad.

Helmer. (a közép karszékbe roskad.) Tőled elválni - elválni tőled, Nóra! Nem, ezt én nem birom elképzelni.

Nóra. (a bal szobába menve.) Annál szükségesebb, hogy megtörténjék. (visszatér felső ruháival és egy kis utitáskával, melyet az asztal melletti székre tesz le)

Helmer. Nóra, Nóra, ne most! Várj holnapig.

Nóra. (magára vetve köpenyét). Nem tölthetem az éjt egy idegen férfi lakásán.

Helmer. De hát nem lakhatunk itt mint testvérek? (fölkel.)

Nóra. (felköti kalapját.) Nagyon jól tudod, hogy ez nem tarthatna sokáig. (nyakába veti a sált.) Isten veled, Róbert. A kicsikéket nem akarom látni. Tudom, hogy az enyéimnél jobb kezekben vannak. A hogy itt állok, semmijök se lehetek.

Helmer. De később Nóra, - később!

Nóra. Hogy tudhatom én azt? Hisz azt se tudom mi lesz belőlem.

Helmer. De te hitvesem vagy, nemcsak most, hanem -

Nóra. Figyelj ide Róbert: Ha egy nő elhagyja férje lakását, mint ezt most én teszem, akkor a férj a törvény értelmében - mint hallottam - neje iránti minden kötelezettség alól fel van oldva. Én föloldalak föltétlenül minden kötelezettség alól. Ne érezd magad semmi által megkötve, a mit én is kivánok a magam részére. Mind a két részen teljes szabadságnak kell uralkodnia. Ime visszaadom gyűrüdet; add te is az enyémet.

Helmer. Még ez is?

Nóra. Ez is.

Helmer. Ime!

Nóra. Igy! S most már vége. Ide leteszem a kulcsokat. A lányok a ház körül mindenben járatosak, jobban, mint én. Holnap elutazásom után idejön Krisztina, hogy becsomagolja a holmit, mely tulajdonom. Ezt küldjétek utánam.

Helmer. Vége, vége: Nóra, nem fogsz többé rám gondolni soha?

Nóra. Bizonyára még gyakran fog kelleni gondolnom rád és a gyermekekre, és erre a házra.

Helmer. Irhatok neked, Nóra?

Nóra. Nem, soha. Ezt ne tedd.

Helmer. De csak küldhetek neked valamit?

Nóra. Semmit, semmit.

Helmer. És segithetek rajtad, ha inségbe jutnál?

Nóra. Mondom, hogy nem. Idegenektől nem fogadok el semmit.

Helmer. Nóra! - hát többé soha se leszek neked más, mint idegen?

Nóra. (utitáskáját fölvéve.) Ah, Róbert, akkor a legnagyobb csodának kellene történnie.

Helmer. Nevezd meg ezt a legnagyobb csodát.

Nóra. Akkor nekünk kettőnknek, neked is nekem is, annyira meg kellene változnunk, hogy - ah - Róbert, nem hiszek többé csodában (indul.)

Helmer. (Mintegy Nóra után menve, a szin elején átmegy a bal oldalra. De én hiszek. Nevezd meg! Annyira meg kellene változnunk, hogy?...

Nóra. Hogy a kettőnk közti élet, házasság lehetne. Isten veled! (a pitvaron át kimegy.)

Helmer. (a baloldali karos székbe lerogy, és kezeivel elfödi arczát.) Nóra! Nóra! (körülnéz és fölkel) Üres! Már nincs itt. (Remény villan föl benne.) A legnagyobb csoda? - - - (alulról hallható, a mint egy ajtó robajjal csapódik be).