MAEL FERENC


PUTIFÁRNÉ





TÂRGU-MUREŞ, 1924
Institut Literar şi Tipografia S. A. "BOLYAI"


 


A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

 


Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2021
Készült a Summa Artium támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitális Tartalomfejlesztési és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-446-2 (online)
MEK-20449






I.

Az "Excelsior" különtermének csillárfényét sürű szivarfüst ölelte körül. A főúr a muri számszerű adatait összegezte leereszkedő hidegvérrel, melyből kiérzett, hogy a társaságé a szerencse duhaj kedvének ilyen előkelő helyen való kitombolásában.

Lágy, behizelgő cigánymuzsika, amivel fájdalom nélkül lehet kihúzni nagyhasú bankókat az úr zsebéből a cigány képére, a nagybőgő telhetetlen gyomrába. Ilyen fájdalommentesen vándoroltak nemesi kuriák, dominiumok búsulásnak szánt éjszakákon sírva vigadásban.

Mig Somfay Tibor az "elszámolást" rendezte, Privorszky odasúgta Elzának:

- Meglátja, Bár lesz a vége.

- Oda nem megyünk - jelentette ki Elza - Tibor megigérte nekem. Mire való volna, hát nem volt elég?

- Fogadjunk.

- Nem megyünk. Bosszankodva, undorral nézett végig az üres palackok, törött poharak, feldöntött virágvázák, a padlón cigarettacsutkák szemétjében heverő evőeszközök festői rendetlenségén, a nedves, gyűrött abroszra könyöklő, bóbiskoló, félálomban dünnyögő cimborákon.

- Hisz, vagy fogad - forszirozta Privorszky.

- Hát fogadjunk.

- Mibe?

- Egy doboz kugler.

- Helyes.

A cigány megkapta honoráriumát s valami lármás indulófélébe kezdett. Elza összeszedte a virágait s a felöltőjét kérte Tibortól.

Elza hamisítatlan pesti lány. Abból a fajtából való, kiket az élet nem kényeztet el, nem tüntet ki kegyeivel, nem álmodozásra, hideg, számító nagyravágyásra nevel s korán kidob az utcára - kenyeret keresni.

Tibor ép az ellentéte. Minden kényelemhez szokott, gazdag gyerek, munkanélküli életre, külsőségre adó, felületes gondolkozásra predesztinálva. Háta mögött a jó csengésű Somfay név minden vagyonával, aminek ő az egyedüli örököse.

Elza fázósan bújt felöltőjébe. A csillagos őszi éjben szótlanul haladtak végig a Rákóczi-uton. A körútnál Elza megállt.

- Szeret még Tibi - kérdezte félig tréfásan, félig komolyan, nagyvárosi lányosan kacérkodva.

- Mindenre kapható vagyok Elzácskám - tért ki a határozott válasz elől nevetve Tibor.

- Komolyan kérdeztem Tibor, feleljen őszintén, szeret-e?

- Szeretem hát, már hogyne szeretném.

- Akkor most menjen szépen haza. Kérem. Tegye meg az én kedvemért. És otthon mustrálja csak végig eddigi életmódját. Nem hiszem, hogy kielégitené, örömét lelné az átmulatott éjszakák borgőzös mámorában. Beláthatja, hogy ennek az életnek célja nincs, nem jóra vezet, sokáig nem maradhat így. A maga érdeke kivánja ezt. Ha megunta ezt a kóbor életet és elhinné nekem, hogy boldoggá tudnám tenni; egy csinos lakás, melynek színét, ízét, illatát én adnám, ahol én viselném a gondját, ahol jól, otthon érezné magát - mellettem, ahol együtt terveznénk a jövőt és örülnénk az élet apró örömeinek - ha ez kielégitené, boldoggá tenné, ha így akarja, én magához megyek feleségül Tibor. He nem akarja, nem kell leráznia magáról, eltünök a szemei elől, nem ismerjük többé egymást, köszönnie sem kell az utcán, ha véletlenül összetalálkoznánk. Ne nevesse ki magában őszinteségemet, ne vegye felkinálkozásnak azt, amit most magának mondok, én csak a javát akarom. Az elhatározását holnap délután ötkor közölje velem. Várom. Eljön?

- Igen.

Elbúcsuztak. Elza boldogan kiáltott vissza a sarkon várakozó Privorszkynak:

- Megnyertem a fogadást, Privi.

Azután csengetett és sietve tűnt el a háromemeletes bérház sötét kapuja mögött.

A két jóbarát gyalog vágott neki az útnak. Mindaketten Budán laktak. A villamos már nem csilingelt, még negyedórával előbb zajos utca elnéptelenedett, mintha beseperték volna az embereket házaikba. Záróra volt. A néma csendbe csittult zajt távoli kocsizörgés, késői hazatérő tovahalkuló kopogása, egy-egy tompán síró mozdonybúgás szakította félbe - más semmi. Az éj végigfeküdt a nagy városon s mint, akit nem zavarnak, aludt mélyen, álomtalanul.

- Gyermekkori játszópajtásod vagyok - kezdte Privorszky - ugy-e nem haragszol, ha azt kérdem, hogy komolyan udvarolsz Elzának.

- Dehogyis Privikém, dehogy haragszom, hiszen nincs titkom előtted. De az egész olyan váratlanul jött, nem voltam rákészülve. Előbb rendbe kell szednem a gondolataimat, számot kell vetnem az érzéseimmel. Aludnom kell egyet rá. Hiszen mindössze huszonnégy éves vagyok s alig pár hete ismerem Elzát.

Az Erzsébet-hidon megálltak. A Duna hosszu fekete tükörként komoran verte vissza a parti gázlángok sápadt fényét.

- Igaza van Elzának - szólt Tibor elgondolkozva. Nincs célom, nincs tervem, nincs vágyam. Miért élek hát? Néném, aki korán elhalt szülőim helyett nevel, úgyszólván nevelőanyám volt, rajongásig szeret. Únom már, utálom a sok mézes hangot, émelyitő gondoskodást, féltést, babusgatást, melynek hátterében bizonyára valami lappang. Lehet, hogy csak én képzelődöm. De minek kendőzi magát ez az asszony, kiért öltözködik nem korához illő ruhákba. Szeretnék szabadúlni ebből a fojtó levegőből. És elibém kerűlt Elza, ez a józan, okos lány, az egyedüli lény az emberforgatagban, akihez tartozónak érzem magam. Aki lehet, hogy partira vadászik, el akarja vétetni magát, de minden kellék meg van arra, hogy légvárak építése helyett pompás vacsorával várja haza az urát, hogy melegítse a családi élet tűzhelyét. Hiszen olyan, mint a rózsa, virúl kifejletten, gyönyörködtet, édes illatával hív, hogy ebben a mindent odaadásban elpusztúljon, elhervadjon. Az ő szemeiben összpontosúl minden asszonyi tudás: parancsol, kér, helyesel, rosszal, bíztat, simogat, szúr nagy fekete szemeivel, amint a helyzet kivánja. Ez a szempár bekapcsolódott a végzetembe és úgy bánik velem, mintha alvajáró lennék. Követni őt - nincs más választás.

- Tibor, te fülig szerelmes vagy. Nincs jogom beavatkozni a te ügyeidbe, de talán nem kellene úgy sietned. Később talán megbánnád, vagy nem tartanád elég hozzádillőnek. Tárva-nyitva előtted a lányos házak ajtaja, nem volna jobb körülnézni? Elbódított talán a legelső virág, ami fiatalságod kertjében először az utadba akadt - anélkül, hogy felkutattad volna az egész kertet.

A fekete szempár adta ajkára a választ.

- Nem. Szépséget nem keresek, gazdagságra nem vágyok. Úri családok gyermekei elkényeztetett babák, napról-napra fokozottabb igényekkel jönnek elő. A sorscsapás megtöri porcellán lelküket. Ismerem én te tárva-nyitott ajtóidat. Lányelhelyező intézet. Legtöbbjének mindegy a jelentkező személye, csak a várva-várt királyfi legyen. És ha a lányszoba parfümös fehérségében nem jelenhet meg valami gróf, vagy báró, valami címének okvetlen kell lennie az illetőnek. Doktorka, ha ügyvédi irodájában egyebet nem is csinál, csak a fogait piszkálja. Segédfogalmazó gyakornok, ha monokliján kivül egyebe nincs, de kölcsönkért szmokingja kifogástalan; már jó párti, még miniszter is lehet belőle. A többiek, akiket csak egyszerűen Nagy Jánosnak, vagy Kiss Péternek mutatnak be, azok nem számitanak, még tartalékosnak sem. Hát nekem se címem, se rangom, még az a kis örökség is csak a levegőben lóg. Mit keresnék én ezeknél az életet nem ismerő, síró szájú babáknál.

A síma vízhátról éles hajnali szellő suhant fel.

- Talán mégis meg kellene gondolnod Tibor - kérlelte barátja - hiszen ettől az egy lépéstől hosszú élet sorsa függ. Melyben, ha nem érzed a morális törvények lekötöttségét, apró gyermekek karjai kulcsolják össze fel nem nyitható zárral az édes anyát és az édes apát. Az élet nem kisérletezésekre van berendezve. Minden újabb csalódás egy-egy hajtást tördel le az életkedv fiatal csemetéjéről, míg végre egészen elsenyved, kiszárad benned ez az ültetvény, minek az idők folyamán terebélyes fává kellene kinőnie magát az életörömök napsugarának éltető melegében. Egyébként ne hidd, hogy Elza ellen van kifogásom. Nincs semmi okom, hogy lebeszéljelek.

- Köszönöm Privim. Pajtásom vagy. Jól tetted. De én már elhatároztam, döntöttem Elzáról.

- Ünnepi hangulatban, csillagos égbolt alatt, a méltóságosan hömpölygő Duna felett küldött üzenetet:

- Úgy akarom...

Lassan, álmosan arra döcögött egy hazafelé bandukoló konflis. - Kocsisa már szunyókált a bakkon, virslire érdemesült, vak lovára bizta, hogy haza találjon.

Beültek és bemondták a Tibor lakcimét:

- Bécsi-út 24.

Az éj sötétje csakhamar elnyelte a régi, rozoga járművet, melynek zörgése nemsokára belefúlt a csillagvilágos éj szitáló csendjébe.



II.

Régimódi sarokház, amilyen nagyon sok van Budán. Nehéz megkülönböztetni őket. Egyformák. Szerények. Nem akarnak különb lenni, mint a többi. Magas tetejü, ablakain zsalú, keritésén vadszőlő fut.

Tibor bezörgetett.

Pici dühös ugatással felelt a késői zajra, Somfayné jött ajtót nyitni.

- Kezét csókolom kisanyám.

- Tibi, Tibi, nem jó vége lesz ennek a sok kimaradásnak. Bizonyára nem hozzádillő társaságba keveredtél és azok Palinak néznek, pumpolnak téged, megisszák a borodat és a hátad mögött kinevetnek. Hiszen én nem bánom, csak arra kérlek, vigyázz magadra fiam.

Tibor el akarta vágni az útját a további kérdezgetésnek, mely minden alkalommal órákig tartott s a legapróbb részletekre kiterjedt.

- Nem fáztál meg Tibikém?

- Az Orfeumban voltál?

- Szép nők szórakoztattak?

- Milyen az ideálod? Szőke, vagy barna?

- Milyen a legujabb divat?

- Nem iszol teát, vagy feketét?

Ma lehetetlen volt kitérni. Behozott a szobájába egy csésze feketét, konyakot, likőröket s váltig erősítgette, hogy ez jót fog tenni. Odakint hüvös van. Az egészség a legdrágább kincs.

- Igyál ebből a konyakból egy pohárkával.

Azután se hossza, se vége a panasznak, sürű hivatkozással a gyermeki hálára, szeretetre. Somfayné tul volt az ötvenen. Virágjában szép lehetett, vonásai téli verőfényhez hasonlítanak. Friss, üde anélkül, hogy melegíteni képes volna. De ő kacérkodott az idővel. Mindent megtesz, hogy szépnek lássák, hogy elmult fiatalságát visszahozza. Itt egy kis pirosító, ott egy kis puder. A hajat is ápolni kell, mert a fehér szálak nagyon tolakodók. Lefekvéskor a bokát befáslizni, hogy a lábszár ivelése, rugalmassága csorbát ne szenvedjen.

Második férje után maradt özvegyen, minden földi jónak birtokában. Pénze bankokban gyümölcsözik, háza Budán és Piliscsabán, villája és belsősége Rákoskeresztúron annyit jövedelmez, hogy Tibornak is bőséges zsebpénz jut belőle. Két hold szőlője a Törökvágásban már a bankbetéteket szaporítja. Végül a vaspántos szekrény, aminek tartalmát Somfaynén kivül senki sem látta. Mindbe ő csak úgy belecsöppent, annak megszerzéseért a kis ujját sem kellett megmozgatnia. Ez a Tibor öröksége.

- Lásd én olyan egyedül vagyok. Senkim nincs. Rám törhetnek, megrabolhatnak, meggyilkolhatnak, senki sem véd engem. Bárki megcsalhat, meglophat. Én már gyönge vagyok arra, hogy számadásokkal bibelődjem, összekuporgatott vagyonkámat bárki prédájává teheti ebben a borzasztó egyedüllétben. Te? Akárcsak ne volnál. Mit törődsz te egy ilyen összetöpörödött anyókával? Talán már örülnél, ha megszabadulnál tőlem.

- Ugyan, kisanyám, mért gyötrik ilyen gondolatok. Biztonságban van, nem történhetik semmi bántódása. Ami pedig engem illet, még gondolatban sem foglalkoztam ilyen sötét tervekkel és egyáltalán nem óhajtom az ön halálával siettetni boldogulásomat. De olyan jó szinben és erőben van, hogy sok fiatallal felveheti a versenyt. Csak nem tételez fel rólam ilyen hitvány aljasságot.

- Nem fiam, nem akarlak sérteni, nemes gondolkozásodban nem kételkedem, de beláthatod, ez az egyedüllét rosz gondolatokat szül. Félek. Mégis, ha itthon lennél, ha nem hanyagolnál el társaságod miatt, ha nekem is szereznél egy kis szórakozást, ha itthon éreznéd magad, minden másként menne. A támaszom lennél, kellene lenned, hiszen nem volt könnyü dolog a rakoncátlan, csintalan fickóból ilyen derék fiatal urat nevelni. Ezért legalább is egy kis figyelem, egy kis hála illet meg. Te rosz fiú...

Karjai vállait simogatták. Közben gyakran töltögetett, ivott.

- Hiszen tudod, hogy nem sokáig élek, egy pár év az egész. És amim van, nem viszem magammal, neked marad, te élvezed.

A szoba pompás butorzata, szőnyegekkel borított falak, a villanyégő szines, selyem ernyői máskor kényelmet, jóleső meleget kináltak Tibornak, most mellére feküdtek. Menekülni szeretett volna, mint a vizbe fulladó, de csak gyötrődött, mint a vergődő madár.

- Nem emlékezel rá? Kis korodban kedvenc nótámat zongoráztad. Már azt is elfeledted? Együtt kóboroltunk be erdőt, mezőt s ha elfáradtál, ölembe hajtva kis fejed, mosolyogva aludtál el karjaim között... Régen volt... Anyukád voltam... Mindenem voltál...

Ismét felhajtott egy pohár likört.

- Kisanyám - mondta türelmetlenül Tibor - érzem, hogy hálátlan teremtés vagyok, de hát mit kiván tőlem?

- És azután - folytatta Somfayné, mintha csak magának beszélné, emlékei között keresgélve - az érettségi után beutaztad fél Európát. Mindenünnen itt vannak a képeslapok, a fényképek az emléktárgyak. Itt egy óriáskagyló az olasz tengerpartról. A valódi rózsaolaj Adah Kaléból. Koralok a Boszporuszról. Szentképek Rómából. Ezt a kis tőrt egy spanyol médi ajándékozta neked, akivel a hajón ismerkedtél össze. Te nekem adtad. Akkor még szerettél, akkor még az enyém voltál...

Ivott. Részeg vágyak tomboltak ereiben. Szemeiben beteges láng lobbant fel. Kielégülést keresett, a Tibor hamvas fiatalságát szomjazta.

- Sokat beszélek össze-vissza, untatlak. Megártott a szesz, nem szoktam hozzá, de érts meg Tibor, szeretlek. Szeretlek jobban, mintha a fiam volnál.

Karjai már remegve ölelték át Tibort.

Külseje teljesen átformálódott. Égő láz kínozta, beszélt monoton, halk hangon. Felkinálta magát, hizelgett, könyörgött - Putifárné volt.

- Csókolj meg.

Tibor megborzadva tépte ki magát az ölelő karokból. Amit rég sejtett, a szörnyű valóság, teljes súlyával rászakadt. Az állati szenvedély részegen tobzódott előtte.

Felállt és rekedten csak ennyit szólt:

- Holnap eljegyzem az Elzát.

- Kit?

- Elzát.

- Melyik Elzát?

- Elzát, a körútról, a házmester leányt.

- Azt a rongyot?

Somfayné halottsápadt arcára a düh, a szégyen, a megsemmisülés gyöngyözött ki. Nem sírt, nem toporzékolt, állt ott megkövűlten, mint egy kitörni készülő furia.

- Komoly, elhatározott szándékod ez?

- Igen.

- Megmásíthatatlan?

- Az.

- Ez az utolsó szó?

- A legutolsó.

- Úgy - ordított gúnyosan, pokoli bosszút lihegve - akkor ki a házamból. Nem vagy érdemes a Somfay névre, nem vagy méltó a Somfay vagyonra. Egy árva garast sem kapsz tőlem. Ne kerűlj többé a szemem elé. Inkább fölgyújtok, elégetek mindent. Kihajigálok mindent az ablakon, szétosztom a szegények között. Nem fognak abból holmi házmester Elzák selyembe, bársonyba öltözködni. Nem fogtok keservesen megtakarított pénzemből dologtalan, fényesen élni, rossz vicceket faragva rólam, gúnyt űzve belőlem, eltaposva engem. Abból semmi sem lesz, te rossz, hálátlan kölyök... Soha... Menj... takarodj... pusztúlj előlem...

És végig zuhant a padlón, tehetetlen dühében a ruháját tépte, a testét marcangolta, mint egy eszelős.



III.

Tibor kitámolygott az ajtón.

Az őszi reggel első napsúgarai bearanyozták az ébredező várost. Utcaseprők hosszúnyelű seprűikkel nagy félköröket írtak le. Tejes kocsik zörögtek. Sváb asszonyok nyakbakötött kosarakkal várták az első villamost. Jámbor budai nyárspolgárok pipával a szájukban öntözték, tisztogatták a járdát. A szemetes csengetett.

A város felébredt.

Reggel volt.

Az átvirrasztott éjszaka izgalmait friss levegő borogatta, hűtötte le. Nyomasztó, mély álomból ébredt föl, mintha hosszú éveket élt, töltött volna börtönben és most megnyílt előtte a szabadulás ajtaja. Lehúllt bilincsek terhe alól kiszabadult lelke felújongott, felszárnyalt, megújhodott.

Délelőtt apróbb ügyeket intézett el. Nehány ékszert, fölösleges tárgyat, mely minden kétséget kizáróan tulajdonát képezte, a zsibvásárra küldött ki. Emléktárgyak voltak ezek, gyermekkorának boldog emlékei - nem sajnálta őket. Szabadúlni minél előbb, el innen, el ebből a Sodomából akárhová, ahol nem ismerik, ahol új életet kezdhet. Privorszky készséges, segítőtársa volt. Közbenjárására valami ügyvédi irodában alkalmazták Sátoraljaujhelyen.

Pont ötkor felment Elzához.

Várta. Izgatott, kipirúlt arca egy nagy kérdőjel volt. Elza türelmetlenűl, idegesen dobta az asztalra azt a pár szál virágot, amit Tibor hozott.

- Kár értük. Vázába kellene tenni - kérte Somfay.

Elza kigyúltan csak a választ várta. Nagy fekete szemei kérőn, kérdőn tapadtak Tiborra.

- Szívecském, kérem, nyugodtan hallgasson meg. Mielőtt sorsunkat összekötnénk, őszintébbnek, becsületesebbnek tartom, ha elmondok mindent, ami érzelmeit esetleg megváltoztatná, ami talán szakadékot, űrt képezne közöttünk.

Komoly, férfias hang volt ez, meglepte Elzát. Karszékébe ülve, figyelmesen hallgatta Tibort.

- Maga Elzám, abban a hitben, hogy én gazdag örökség várományosa vagyok, a feleségem akar lenni. Amikor megismert, amikor még apró holmikkal kedveskedtem, örömet véltem szerezni magának, még magam is gazdagnak hittem magam, a Somfayak örökösének. Költséges passziómhoz pénz volt bőven. Még az voltam, aminek hitt, tegnap este is, amikor búcsúztam Pesttől, ettől a szép, édes, bűnös várostól - tudtomon kivűl búcsúvacsora volt ez. Ma örökségemből kitagadva, csak az az enyém, ami rajtam van, egyéb semmi. Örökség, pénzbőség, gondtalan jólét szertefoszlott, mint a szappanbuborék.

Elmondott mindent, ami a nénjével történt.

- Az éjjel, amikor elváltunk, azt mondta, hogy a feleségem akar lenni. Most én kérdezem, hogy abban a kisvárosi lakásban, ahol nem szín, íz, illat, hanem kemény kenyérharc, gondok, nélkülözés fog tanyázni, viselné-e a gondomat, lenne-e segítőtársam az élet küzdelmében. Jobb jövő reményébe vetett fanatikus hittél várni azt, ami nem fog bekövetkezni soha, elemésztődni szürke napok robotjában, mert gályarabságra itélt a sors, akar-e Elza.

Tibor a választ az ajkán kapta meg. Elza lázban égő arca ott pihent a Tibor mellén. Szemében egy könnycsepp reszketett, a világ legszebb, legdrágább gyémántja.

- Drága szivem, tényleg nem akarsz tudni sem erről a kis csokorról, már nem szereted őket, a virágaidat, akik idáig hűségesen elkísértek.

Elza boldogan nyúlt utánnok. Egy kis csomag esett az asztalra. Sietve bontotta fel, majd ismét a Tibor karjaiba borúlt és a fülébe súgta:

- Köszönöm. - Ez volt a jegyváltásuk.

Két karikagyürű volt a csomagban. A jövő bizonytalanságát fiatal erejük, fiatal akaratuk lankadást nem ismerő lelkesedéssel ellensúlyozta.

Elza igazán boldog volt. Mellette ez a nagy gyerek, kiben jó tulajdonságok túlsúlyban fedezhetők fel. A nagy lelki megrázkódtatásban nem veszítette el a fejét, hanem bátran szembenézett az előítéletekkel - elhibázott nevelésével és Putifárné karmai közűl kiszabadulva, új útat keresett magának a boldogság keresésében. Bár Elza nem így képzelte a jövőt, hízelgett volna hiúságának, hogy karriert csinál, amiről a bérház lakói az összes emeleteken hónapokig irigykedve beszéltek volna. De ez a mellékgondolat csakhamar felolvadt első igazi nagy szerelmének tisztítótűzében.

És ezen a napsúgaras őszi délutánon aranypók szőtt körülöttük aranyhálót, melyben mindaketten fogva maradtak elválaszthatatlanúl.

Az előkészületek megbeszélése az esküvőre vonatkozólag már a jegyesek sablonos stilusán történt. Mindketten ezer ötletet találtak ki, hogy minél kevesebbe kerűljön a sok bevásárlás és mégis mindenök meglegyen a mi a házas élet megkezdéséhez feltétlenűl szükséges. Elza okos éleslátása mindent megvitatott, nem engedett meg semmi feltűnést, fényűzést, vagy fölösleges kiadást.

A jegyesség boldog percei is elmúltak.

A Károly-körút megszokott forgalmában két bérkocsi haladt a Deák-téri templom felé. A járókelők közül senkinek sem tünt fel, senki sem gondolt esküvői menetre. Az első kocsiban Elza és Tibor ült utcai ruhában, a másik kocsin két tanú.

Beethoven nászindúlója nem zúgott fel, mikor a templomba léptek, nem öltözött virágdíszbe az oltár, hogy eskűjöket, életük legmagasztosabb pillanatát méltókép juttassa kifejezésre. Tüllruhás nyoszolyó lányok, feketébe öltözött vőfélyek nem álltak sorfalat, mikor a szentélybe lépett Elza és Tibor. Régi társaságukból sem volt ott senki - nem tudták, nem akartak tudomást venni róla. Lecsúszott, elvágódott szegény. Sajnálták. Napirendre tértek fölötte.

Egyedűl Privorszky volt ott, mint az egyik tanú. A másikat úgy kellett fogni, nem akadt a régi társaságból.

Legegyszerűbb, legrövidebb egyházi szertartás, eldarált idegen szavak szív, érzések nélkül, amikből hiányzanak két egymásba olvadt láng aláfestésének kontúrjai.

S mégis a diadalmas tavasz kapcsolta egybe a templom lépcsőjén lefelé haladó fiatal párt. Rózsaszínű jövő biztató, bátorító, mosolygó reménye és boldogsága súgárzott feléjük. Az egyetlen gratulációt Privorszkytól kapták. Kikisérte az esti vonathoz is, amely vitte őket új otthonuk felé... messze... ahol jobbak, megértőbbek az emberek, ahol olcsóbb az élet...



IV.

A Bécsi-uton semmi sem változott, csupán a Tiborra emlékeztető tárgyaknak veszett nyomuk, tüntek el minden szobából.

Somfayné megszokott életmódja folyt tovább Pici és Mici, valamint öreg púpos cselédje, a Kati társaságában. Mindnek fontos megbizatása van a házkörüli teendőkben.

Pici - fehér fokszi fekete foltokkal - kapus. Mindenről tudomást vesz. Mindent lát, mindent hall és mindent megugat. Az ő szóbeli morgása nélkül idegeneknek tilos a bemenet. Ez ellen vétők Pici éles fogainak lenyomatával büntettetnek.

Mici gyönyörűen fejlett fekete cirmos, az úrnő társalkodónője és komornája. Az ő szerepe hosszú téli estéken a kandalló mellett órák hosszat dorombolni, úrnője lábaihoz simúlni, zöldes szürke szemeit villogtatni, okosan meresztgetni, mintha beszélni akarna borzasztóan komoly dolgokról, amik egy macska-agyban el sem férhetnének. Továbbá az ő kötelessége Picivel a legjobb egyetértésben élni, s az egerek pusztításában neki segédkezni.

Katira szakadt a ház minden tennivalója. Bevásárolni, főzni, a fehérneműt rendben tartani, a szobákat tisztogatni, szenes legényekkel pörölni - mert azok az átkozottak kilopnák még a szemét is, ha nem vigyázna rájuk. Községi bódék előtt öt tojásért, negyedkiló lisztért, tiz deka zsirért fél napig ácsorogni.

Miután mindezeket nem végezhette el annak rendje és módja szerint, semmit sem dolgozott. Hanem az utca legfrissebb szenzációit pletykázta össze és hordta asszonyának hangya szorgalommal az izes csemegét. Somfayné Lujzival emésztette meg minden délután.

Lujzi is hozzátartozik ehhez a női szakaszhoz.

Kiváló kávénénike modell. Állán bőrkeményedés, miből két-három szál szőr éktelenedik ki, kényszerítve Lujzit, hogy ollóval vagdossa, amint kinő.

Pont félötkor betipeg múltszázadbeli toilettjében. Már az utcáról behallszik kiabáló beszédje, lármás kacagása, amint saját szavait, anekdotáit szokta kisérni. Változó nagyothallása aszerint módosul, amilyen érdeklődésre tarthat számot a szóbanforgó ügy számára. Somfayné egyedüli elmaradhatatlan barátnője.

- Kisztihand, Margit néni, kisztihand. Adjon Isten Kati. Hogy mennyit kell mérgelődni ezekkel az autókkal, Isten a megmondhatója. Csak gázolni tudnak. Engem is majdnem leütött az egyik, olyan őrült vágtatást rendeznek, mintha meglennének bolondulva. Meg is fenyegettem a napernyőmmel, majd én leszállíttatom arról az ördögmasináról azt a vacak soffört, ha nem tud tisztességesen hajtani. Nézze meg az ember. Nem loptam én az életemet, hogy csak keresztülmenjenek rajtam. De jól néz ki a nagyságos asszony. Megint új pongyola. Tán bizony férjhez készülünk, még ha nem egyéb. Hát a Tiborka, hol mászkál mindig. Megint valami randevu, nyári szerelem a Téli-kerben. (Kacag.)

- Lujza - szólt Somfayné ingerűlten - többé ne hozakodj elő ezzel a Tiborral.

- Mi van a borral?

- Azt mondom - kiáltotta Somfayné - hogy ezentúl ne említsd nekem Tibort. Kitagadtam, nem méltó támogatásomra. A haszontalan fráter most egy házmester lányt vesz nőül.

- Hol űl?

- Feleségül veszi Elzát, a házmester lányt.

- Azt a fekete rigót?

- Azt. Durváskodott velem. Az utóbbi időben követelőzött, sohasem volt elég a pénz, amit adtam neki, hogy kiöltöztesse azt a senkit. Ékszerekre, dáridókra, gumirádlisokra szórta a pénzt. Miután nem egyeztem bele a házasságába és ő a lányról nem akart lemondani, kiadtam az útját. Hallani sem akarok róla. - Volt, nincs.

- Hol a kincs?

- Nyisd ki már a füleidet, mert nemsokára földsüket lész. Kiadtam az útját. Én tisztességben fölneveltem, taníttattam, költöttem reá többet, mint kellett volna. S mindezért az a hála és köszönet, hogy az első, útjába került mosogatólánnyal összeáll. Huh. Ezt a szégyen nem élem túl, ha majd olvasom az ujságban, hogy Somkúti Somfay Tibor és Nimand Elza házasságra léptek.

- Miféle képek?

- Kati - rendelkezett Somfayné - uzsonnát!

Lujzi fülei tényleg bedugúltak, mert teljesen meg akarta ismerni az ügyet.

- Brávó Somfay mama, brávó. Még mit nem. Kiszipolyozni, tönkretenni, koldusbotra juttatni elkényeztetett nevelt fiad szeszélye által csak nem hagyod magadat. Na. Hallottak már ilyet. Nem parancsolt rád az ifjú Trubadur, hogy azt a pillangót homlokon csókold, lányodnak fogadd és szeresd, mint édes gyermekedet különben baj lesz. (Általános kacagás, melyben Lujzi mindenkit fölülmúl.)

Kati csészéket - melyek tisztaságához sok szó fér - tejet, kávét, vajat, gyümölcsöt szervirozott be.

- Naccsága a délelőtt a mentők bevitték a Mayer fiút a Rókusba. Szublimátot is ivott... Az éjjel a sánta suszter pedig elkártyázta az egész heti keresményét. S a szegény feleségét, amiért szemrehányást tett ezért neki, véresre verte. Van is mit üssön rajta, a betegség majd leveszi a lábáról; de megtanítanám én a piszokját, csak hozzám nyúlna. Sántává tenném a másik lábára is.

Pici dühös ugatása vetett véget az élő telefon hirmondónak. Kató kelletlenűl szakította félbe mondókáját.

- No, mit akar ez a dög megínt? Amennyi handlé, kéregető és egyéb csavargó a világon van, az mind ide tolja a pofáját.

Kiment.

Levéllel jött vissza.

- A Naccságának hozta a portás.

Somfayné különös ellenszenvet érzett minden irka-firka iránt. Húsz éve nem irt levelet. Ha a nevét kellett aláírnia valami okmányra, vagy nyugtára, napokig gondolkozott, kérdezősködött, szaladt fűhöz-fához, hogy be akarják csapni, meg akarják károsítani, ki akarják fosztani. Már a betüket, a különféle kaligrafiákat is alig tudta kibetüzni.

Odaadta a levelet Lujzinak, bontsa fel és nézze meg, hogy mit akarnak tőle. Lujzi prédára leső mohósággal tépte fel a boritékot. Olvasta:

Kedves Kisanyám!

- Csak volt - hahotázott Lujzi - csak volt tisztelt fiatal úr, nem gondolja?

"Végleg elhagyni készülök Pestet. Kötelességem irántam tanúsított jóindulatát, áldozatkészségét - amire méltatlan voltam megköszönni. Bocsásson meg, hogy várakozásának nem feleltem meg. Nem fogok több kellemetlen pillanatot okozni. Dolgozni akarok: Fáradni, kűzdeni a boldogságomért. Nem akarom senkinek a támogatását igénybe venni, nem akarom elhatározásának megmásítására bírni, csupán e pár sorral búcsúzni akarok.

Életem további folyása ne érdekelje. Bármilyen viszonyok közé kerűlök, támogatását többé igénybe venni nem fogom. Boldogúlt atyámtól - néhai férjének öccsétől - számomra maradt összegben, értékben megtalálja fedezetét jóságának, szeretetének, mellyel árvaságomban elhalmozott. E hagyaték elszámolását sohasem kértem és kérni nem fogom.

Az lenne leghőbb vágyam, tépje ki emlékeiből a közelmúlt csúnya, szenvedélyes perceit. Engedje a kismamát megőríznem a szívem mélyén, ahol az édes anyának emel oltárt a gyermeki szeretet.

Tibor."

Somfayné mozdulatlanúl hallgatta végig, azután darabokra tépte a levelet.

- Kati, ha még egyszer ilyen levél jön, olvasatlanúl a tűzbe dobod.

Azt nem magyarázta meg, hogy honnan ismerné meg Kati az "ilyen" leveleket, amikor teljesen analfabéta. Nem is volt erre szükség. Tibor nem írt többé egyetlen egyszer sem.

- Te Lujzi, vasárnap a Hűvösvölgybe szeretnék kirándúlni. Szép idő van, használjuk ki az alkalmat. Vili itthon van?

- Igen. Az is nagy kópé. Sok gondot okoz nekem, tanúlmányait elhanyagolja, korcsmázik, zsúrozik. Azzal nem törődik, hogy ez mind temérdek pénzbe kerűl. Honnan vegyen. Neki nincs gazdag nénikéje. Hja, ilyen a mai fiatalság. Fejjel megy a falnak, aztán nix. Jön a sublimát, vagy a Duna. De ráncba szedem, megtanítom én. Mert, tudod kedves Margitom, kapós a fiú. A mutterek ma nem olyan válogatósak, nem olyan kényes ízlésűek nő dolgában. Sok az eszkimó, kevés a fóka. (Kacag.) Jó lesz, ha idejében szólok, nehogy elígérje a vasárnapját az a kötni való. (Kacagás.)

- Nagyon kellemes ott, - mondta Somfayné - ha tehetem, minden vasárnapomat ott töltöm, egészen felfrissít.

- Nagyszerű lesz, pompás lesz, - újjongott Lujzi - és ami a fő, nem kerűl pénzbe. Aztán írd meg a nevelt fiacskádnak, hogy szerencsés útat, jó múlatást kívánok. Fújja fel azt a drágalátos jómadarat. Úgyis hamarosan vége lesz a pünkösdi királyságnak. Akkor majd kiköltözhetnek Rákosfalvára, ott olcsóbb, mint a körúton a lakás. Az úrfi kimegy a Teleki-térre ócska holmit árúlni. A nagysága álljon a mosóteknő mellé. Nem rosz mesterség az. Lehet álmodozni mellette otkolomról, prémes bundáról, gummirádlisról, pezsgőről, libamájpástétomról. (Hosszantartó kacagás az egész vonalon, Lujzi mindenkit túlharsog.)

- Pucolhatja, mázolhatja utánna a körmeit - veti közbe Kati - a rosszseb egye meg, hogy elcsavarta az úrfink fejét.

- Csönd legyen - parancsolta Somfayné - megmondtam, hogy egy szót se róla. Se jót, se rosszat. Tehát vasárnap reggel félnyolckor Lujzim a hetvenkilences megállónál. Vili is jöjjön.



V.

Istenem, milyen csodás a te hatalmad.

Amint kora tavasszal felszeded a föld fehér takaróját, tarka, színes, virágos puha zöld szőnyeget borítasz le. A puszta földet fákkal ülteted be, a fákat zöld levelekkel ruházod fel. A levelek közé virágokat himzel. Azután, ha lehúll a virág, a zöld lombok között édes ízű gyümölcsöt érlelsz, hogy tikkadt nyári hőségben a te teremtményed szomját olthassa. Erdők sűrűjében a te dalosaid csicseregnek, muzsikálnak mindennél csodásabb zenével.

És mindezt miért rendezted igy?

Hogy az ember - gyárakban, műhelyekben, irodákban; poros, dohosszagú szobákban hat napon át robotos munkára, sápadásra, verejtékes küzdelemre, kenyérharcra kárhoztatott ember - a hetedik napon gyönyörködjék benned. Rendbehozza megviselt idegzetét. Felszívja tüdejét az életet adó levegővel. Az őrült kavarodásban zúgó füleit betömje a fölséges csenddel. Vad tülekedésben kifáradt lelkét megfürössze az isteni nyugalomban. Hétköznapi dolgokhoz rövidült szemeivel a te titkaidat fürkéssze.

Istenem, milyen csodás a te hatalmad, milyen jól rendezted igy.

De az embernek kevés a te alkotásod egyszerűsége. Foldoz-foldoz, mint a rosz mesterember.

Ahol a te csodád színpompájában eléggé gyönyörködni nem lehet, cirkusz, mutatványos bódék, körhinták vásári zajával kontárkodik a hozzánemértés. Ahol te hegyi patakok kristályvizét csurgatod, ott bor- és sörcsarnokok jégbehütött levével butit a haszonlesés. Ahol a te madaraid hozsannáznak - rezesbandát állit be a mesterkéltség. Pedig ez a te igazi házad, templomod, hol igazhivőt kalmárzsivaj botránkoztat.

A világháború karmai között sok minden eltünt. Ez a szerény kis táblácska is: "Megtelt". Jobb időkben akkor pattant le a villamos kocsi bejárója fölé, mikor már minden hely el volt foglalva. A táblácska eltünésével egyidejüleg a békebeli előzékenység és udvariaság is átadta a helyét az ököljognak. A nap bizonyos szakában és különösen vasárnap a kiránduló helyek felé futó kocsikon valóságos kín, gyötrelem az utazás s gyakran életveszélyes is. A pesti publikum gyógyithatatlan idegessége, mindenhová sietése egy tömeggé préseli az utazó közönséget. A gyakran megismétlődő szerencsétlenségek, kocsialákerülések megakadályozására a rendőrség betiltotta a lépcsőkön való "lógást". De a rendőrség és a villamostársaság emberei tehetetlenek. A rendeleteket senki sem tartja be. Tiz-húsz lépésnyi út megrövidítése, megspórlása, a robogó kocsiról való "lelépésre" késztet. Ebben a bennszülött pesti semmi kifogásolni valót nem talál.

A megállóhoz érkező kocsira kézzel-lábbal kapaszkodnak, törik, nyomják egymást, tépve-szaggatva a nem épen olcsó ruházatot. A kocsi belsejében elválaszthatatlanul összegyúrt massza izgul, zümmög, lármáz, viccel, pletykát ad tovább, nevet, sir, mint egy megvadult hangyaboly.

- Kalauz, kérem, még ne inditson, le akarok szállni - tülekszik a kijárat felé egy kövér ur.

- Hallja, ne lépjen a lábamra, maga már éppen a tizedik vadállat - méltatlankodik egy sovány cvikkeres ur.

- Üljön konflisra, ha nem tetszik - vágnak vissza.

A kalauz csenget, a kocsi elindúlt.

- Csengesse le kérem, még nem szálltam ki. Nem engedik az embert, ez még sem járja - heveskedik az előbbi kövér ur, erélyesebb mozdulatokat téve a kijárat felé.

- Nem várhatunk magára félóráig. Délre sem érnénk a végállomáshoz, - jelenti ki fellebbezhetetlenül a kalauz, mintaszerü légtornászat utján igyekszik a jegyek árát beszedni.

- Kérem a jegyeket, ahol nincs kezelve a jegyek árát kézben tartani. A jegyeket kérem - szavalja papagály módra batanult mondokáját.

- Kérem ott összébbszorulni. Ez a jegy már nem érvényes, lejárt.

- Miért - sárgúl egy inasgyerek.

- Már elmult félkilenc, Vagy uj jegyet váltani, vagy kiszállni.

Az inas kiszállna, de nem tud és nem is nagyon akar.

Weisz úr, mennyit esett a korona - kérdi a kocsi tulsó részében szorongó konkurenst Schwartz a rövidárú kereskedő.

Mindnyájan odafigyelnek. A pénzzuhanás örvénye mindenkit közelről érint. Weisz ur, hiteles értesülése alapján kijelenti, hogy a korona Zürichben tiz ponttal esett. Pillanatnyi szörnyülködés után megindúl a kormány kritizálása. A nagyurak okai ennek, a türhetetlen állapotnak, nem törődnek az országbajával. Ők nem érzik a szegény ember nyomorúságát. Nekik autó jár, nem préselődés aszalódás ebben a gőzfürdőben.

Más csoportban a zsidót szidják. Fel kell robbantani a tőzsdét, mesterségesen rontják a valutát. Mindent kivisznek az országból, még az utolsó falat kenyeret is elsibolják a dolgozó munkásnép szájából. Ők nem érzik a nyomort, libazsiron hiznak.

A kocsi megállóhoz ért. A leszállni akaró ur végre kikászolódott a tömegből. Az inasgyerek is lesompolygott, hogy a "lógást" a következő kocsin folytassa.

Két leszálló helyett huszan indítottak offenzivát a túlzsúfolt villamos ellen. A nagy láthatatlan prés ujabb nyomást gyakorolt. Nyitott ablakok dacára a legkülönbözőbb illatokkal telitett, elviselhetetlen hőség pusztított.

- Kati vigyázzon a kosarakra.

A Somfayné hangjára ismerünk. Lujzival egy ablakfülkében ül, elöttük négyen-öten támaszkodnak, szoronganak, elzárva Kati felé a kilátást. Vili pedig ép az ellenkező irányban átkozza a sorsot, mely a "hajnali" órákban küldte rá a spanyol inkvizició összes kinjait.

Budai hegyek emelkedőjén kapaszkodik a kocsi felfelé. Ez már a hüvösvölgy, hegyoldalokból egy-egy villa integet.

Kolombus "Föld, föld!" kiáltása válthatott ki annyi örömet, mint a kalauz "Végállomás"-a. Mindkettő megváltást, szabadulást jelentett.

Mindenki első akart lenni összepréselt csontjainak jókarba hozásában. Az együvé tartozók családtagjaik, ismerőseik nevét kiabálták. Néhány pillanat előtt légmentesen összegyúrt tömeg a szélrózsa minden irányában rebbent szét.

Somfayné társaságához csatlakozott egy öreg házaspár is.

- Rendes helyünkre Kati, balra föl - adta ki a jelszót Somfayné, aki bár feltétlen megbizott púpos cselédjében, hozzá volt szokva, hogy minden a szeme előtt legyen. Előre küldte hát a Katit.

Erdő közepén, fapadokkal szegélyezett kis tisztáson szokott Somfayné a vasárnapi kirándulásaikor letelepedni. Az egész Hüvösvölgyben legalkalmasabb hely erre a célra. Kiváncsi szemek elől a lombsátorban rejtőzött el, ahol azt tehette, ami a legjobban esett neki.

Korát megszégyenitő frissen, üdén vitte a háziasszonyi szerepet. Rózsaszin pongyolája ugyan kirívó ellentéte volt egész lényének, hiszen hazudni is csak addig lehet, amig az hihető, de aggodalmaskodó barátnőit azzal szokta elhallgattatni, hogy nem szereti a sötét ruhákat, általában a sötétséget ki nem állhatja.

Pokrócok kerültek a gyepre, s csakhamar a nomád életszokások lettek irányadók. Sans géne. Miksa bácsi, az öreg házaspár egyik tagja, pipáját megtömve, a Pesti Hirlap olvasásába merült, ami a keltezéstől a napihireken, közgazdasági rovaton, szépirodalmi részen, apróhirdetéseken keresztül a körforgógép nyomdájának megnevezéséig tartott, a legutolsó betüig. Ez idő alatt ránézve a világ megszünt létezni.

Vili huszonkétéves pesti siheder és azt hiszem, ezzel mindent elmondtam róla. A háziasszonynak és Róza néninek, az öreg házaspár másik tagjának, adta elő a Winterék tegnap esti zsúrját.

- Nem értem - szólt közbe sipító hangon Róza néni - mit szeretnek azon a shimmyn, a mai társaságoknak egyéb se kell, schimmy estétől reggelig. A mi korunkban milyen szép, milyen bájos volt a valzer - ugye Maxim?

Maxim olvasta tovább az ujságját.

- Ez az új táncőrület - folytatta Róza néni - ideges rángatózások véget nem érő sorozata, még a bostonban is sok kedves, poetikus fordulat van, de ezek az ekzótikus táncok egyenesen izléstelenek. Ugye Maxim?

Maxim néma és mozdulatlan maradt.

- Kik azok, a Winterék - kérdezte Somfayné Vilitől - nem ismerem őket.

- Özvegyasszony, nyugdíjas. Két lány. Nádor-utca 5. III. em. 28. ajtó. Finom úri család, de szegények, valamennyiök keresete sem fedezi a család szükségletét. Teát és teasüteményt vacsoráznak - egyébre nem telik.

- Szép lányok úgy-e? Kérdezte Somfayné.

- Nem tulságosan szépek s nem tulságosan fiatalok s a hozomány semmit sem javit, mert nincs. Még a kisebbik megjárja, szépen keres.

Róza néninek határtalan ellenszenve támadt minden "kereső" lány iránt.

- Ilyenek a mai lányok, házi dolgokat elvégezni, főzni, mosni, maguknak ruhát varrni nem tudnak, de a férfiak kenyerét kivenni a kezükből, azt igen. Ezért van a munkanélküliség. Harctereket járt rokkantak cigarettát, gyufát árúlnak a sarkon, mert nem kapnak állást, mert asszonyok, lányok sokkal olcsóbban vállalják. Nekik nem kell családot fenntartani. Ugye Maxim?

Maxim nem adott életjelt magáról.

- Nincs egészen igazad drágám - mondta Somfayné - főként nem szabad igazságtalanok lennünk azokkal a lányokkal, kik férjhez menni önhibájukon kivül nem tudnak, hozzátartozóik nincsenek, maguknak kell - megélhetésük érdekében - munkát vállalniok. Természetesen nem vonatkozik ez a szórakozásból, zsebpénzre dolgozó hivatalnok lányokra, kik tényleg kitúrnak egy-egy arra érdemes családapát.

- Kabát? Kinek kell kabát? kérdezte szolgálatkészen Lujzi, aki a kosarak rendezésében segitett Katinak s csak most kezdett figyelni a társaságban folyó beszélgetésre.

- Nem kell édesem senkinek - nyugtatta meg Somfayné - hanem jó lenne előkésziteni az uzsonnához, azt hiszem mindnyájan éhesek vagyunk.

Kati fehér abroszt terített s a kis harapni valót - amiből szerényebb igényü család egy hétig kosztolna - tányérok, poharak, evőeszközök kiséretében a vendégek elé rakta.

A háziasszony kedvessége kifogyhatlan volt. Vilinek megparancsolta, hogy csak Margit néninek szólítsa. Odament Miksa bácsihoz és kitépte kezéből az ujságot. Az öreg urat a váratlan támadás annyira meglepte, hogy cvikkere leesett az orráról, pipája a földre gurúlt. Szerencsére egyik sem tört el, különösen az utóbbit sajnálta volna Miksa bácsi.

- Hát csak azt akartam mondani - kacagott Somfayné - hogy harangozzák a delet, itt az evés ideje.

- Bocsánat, kezitcsókolom - ugrott fel most már katonásan az öreg - bocsánat, de én igy szoktam meg az újságolvasást.

- Parancsoljon ide, Lujzi meg én leszünk a szomszédjai. Rózának majd a Vili fog udvarolni. Kati kináld a hideg sertéskarajt. Hozd a szárnyast is. Amiből parancsolnak, amit szeretnek. Tessék. Nincs egyéb.

Miksa bácsi és Vili derekasan hozzá láttak. Valósággal versenyeztek az evésben. Vajmi kevés rágható maradt a tálban. Megis jegyezte Lujzi, hogy ezek az urak talán hetenként egyszer szoktak étkezni?

Tészta és sajt, azután gyümölcs. Szüntelen evés. Jó vörös Schillert ittak hozzá. Ez olyan bor, hogy első kóstolásra gyengének tűnik fel, itatja magát, de hamarosan földhöz veri az embert.

Ebéd utáni szieszta. Végig feküdtek a puha pokrócon. A falevelek közt itt-ott az ég azurja kéklett. Napsugár kandikált be aranyporszemekkel játszva. Felettük az erdő élte fenséges megzavarhatlan életét. Kakuk hívta a párját, vadgalamb búgott, pacsirta trillázott. Rezgő falevelek adtak hozzá halk kíséretet.

- Margit néni, - bókolt jóllakottan Vili - miért nem megy férjhez, hiszen olyan egészséges, mint a makk.

- Mennék én fiam - pironkodott Somfayné - de kinek kell az ilyen vén csont. Meg aztán akárkivel én sem állnék szóba. Ma rosszak az emberek, csak a pénzemért tennék. Még a fiatalokra is rossz idők járnak, azt mondják, hét nőre jut egy férfi. A virágját a háború aratta le. Pedig kellene, szükségem volna rá, aki ügyeimet rendben tartaná. Vigyázna, hogy ne érjen kár minduntalan. Ha akadna egy jóravaló férfi, bizony nem kéretném magam kétszer.

Putifárné előtt megjelent József, a második. Vidám, erős fickó, jókedvű, gondtalan. Vilinek hirtelen ötlete támadt.

- Margit néni, én leszek a titkárja. Szerény fizetéssel is beérem. Legalább a Lujzi nem zsörtölődik, hogy sok pénzt költ reám.

- Rendben van - felelte Somfayné - volt nevelt fiam lakását, kosztját és zsebpénzét kaphatja állásáért. Elfogadja? Kezet rá. Igy. Holnaptól kezdve a titkárom.

A társaság, sőt Vili is azt hitte, hogy Margit néni csak tréfál.

- Ne higyje ám, hogy semmi dolga nem lesz, titkár úr. Levelek megírása, elszámolások elkészítése, nyugták kiállítása, pénzbeszedés, veszekedés pontatlan bérlőkkel, szaladgálás különböző hivatalokba, mindez az ön gondja lesz. És én lelkiismeretes munkát, teljes odaadást kivánok Öntől.

Amikor Lujzi megtudta, hogy biz ennek fele sem tréfa, nem győzött hálálkodni Somfaynénak. Vilinél megfelelőbbet lámpással sem kaphatott volna erre a bizalmi állásra. Majd meglátja.

- Maga, Vili süti a haját?

- Biz én nem Margit néni. Göndör, hullámos az mindig, fésülni is alig bírom.

- És a kezét mivel ápolja, hogy olyan puha, fehér, szinte bársonyos.

- Vezeték vízzel, olcsó szappannal.

- Pudert sem használ az arcán?

- Nem. Még a borbélyomnak sem engedem meg, hogy borotválkozásnál belisztezzen. Undorító az, hogy a vendégek egymásutánjában ismeretlen elődöm, illetve elődeim után az arcomra kerüljön az a pamacs.

- Egyben azonban mégis megfogom. Ideálja nincs?

- Azt nem mondhatnám. De hát előbb patika legyen, azután Katika.

Somfayné olyasmit gondolt, hogy majd meglátjuk, ki lesz az a Katika. Az ő receptje régi, bevált recept. Ami Péteren nem sikerült, sikerülni fog majd Pálon.

Körülöttük halk horkolás dunnyogott. Csak most vették észre, hogy az érdemekben megőszült társaság többi tagja, engedve a bágyadt őszi napsugár incselkedésének, elaludt. Hagyták őket.

- Nincs kedve egy kis sétára Vili?

- Dehogy nem - ugrott fel szolgálatkészen.

Cigarettára gyújtottak. S elindultak az erdő árnyas útain. Itt-ott daloló társaság, vidám kacagás zavarta az erdő csendjét. Mindenütt az élet lüktetése, a fiatalság korlátokat szakító élni akarása. Egymást kereső párok összesímulása. Csak ketten, Somfayné és Vili keltettek különös benyomást a szemlélőben. Fiáért rajongó anyának áhitatteljesebb vonzalomkifejezését hiába keresnők Somfaynén. A Vili túlzott udvariassága sem símult a gyermeki szeretet imádságos érzéséhez. Kirívó volt ellentétük: az ősz és tavasz egymásra kacsingatása. Csakhamar erőt vett rajtuk is ez a nyomott hangulat és siettek vissza a társaságukhoz. Még mindig aludtak. Fáradságos munkába került őket egyenkint felrázni. A maradék ételt megették, a bort megitták. A vörös Schiller lassanként a legjobb hangulatra stimmolta őket. Lujzi elemében volt. Anekdótázott, lármázott, kacagott. Hiszen ennek a napnak sikeréről még álmodni sem mert volna.

Miután Somfayné korán szokott kirándulásairól hazatérni, hogy elkerűlje a villamosnál a reggelihez hasonló, sőt azt felűlmúló tumultust, összeszedelőzködtek, dalolva mentek a megállóig. Körös-körűl még vidám mulatozás folyt, senkisem készült haza.

Otthon a társaság még egy kávéra betért Somfaynéhoz, aki búcsúzáskor odaszólt Vilinek:

- Titkár úr, holnap foglalja el lakását és hivatalát.



VI.

Harmadik emeleti két szoba, konyha. Az előszoba ajtaján névjegy szerénykedik:

özv. WINTER VIKTORNÉ

Férje számtanácsos volt a pénzügyben. Az özvegy kétszáz korona nyugdíjban részesűl. Sári, a nagyobbik lány ugyancsak a pénzügyben díjnok. Mici, a kisebbik lány, a családfenntartó. Többet keres, mint az anyja és nővére együttvéve. Váczi-utcai fényes kalapszalonban dolgozik. Összkeresményük sem fedezi a háztartás lefokozott igényeit. De az emberi természet ellentálló képessége sok mindennel megbírkózik. Megbarátkozik, símúl, alakúl, ahogy a helyzet kivánja. Olyan, mint az üvegcsőbe zárt kéneső, ha megvan a lehetőség, ugrál, erőlködik fokról-fokra feljebb. Ellenben, ha a viszonyok mostohák, lassanként összezsugorodik.

Winteréknél is minden a jobb napokra emlékeztet. Csinosan berendezett lakás, zongora, szőnyegek, mind a régi jó idők részletfizetéses szerzeményei. Ma értéket, vagyont képviselnek. De annyira a családhoz nőttek, hogy fájna tőlük megválni. Aztán a tanácsos úr pipatóriuma - mindig büszke volt rá - ritka gyűjtemény. Ereklyeként őrzik úgy ahogy a papa hagyta.

Továbbá az etager üvegfalai alatt felhalmozott csecsebecsék, figurák, nippek, amik nem kaphatók tucatszámra - külföldi utazások drága kedves emlékei. Mindezeket pénzzé lehetne tenni, - de a világ minden kincséért nem válnának meg tőlük.

Reggel hatkor az egész család talpon van. Félnyolckor megy Mici, félkilenckor Sári. Addigra kész a takarítás. Winterné a délelőttöt a vásárcsarnokok tanúlmányozásával tölti el. Hol lehetne valamihez - egy-két koronával olcsóbban jutni. Az eredmény mindig ugyanaz. A Dunapart a legolcsóbb, ott is csak a vége felé, ahová nem igen gyalogol pénzesebb vevő. A Klauzál-téren, a belvárosiban, a Hold-utcai csarnokban a vásárlók verik föl az árakat.

De mindig csak a megállapitásig jut, mert a vásárláshoz elsősorban pénz kell. A pénzzel pedig okosan kell bánni, hogy huszadikán, harmincadikán se fogyjon ki.

Ha ismerőssel találkozik, a mindennapi egyetlen téma a drágaság. Mi lesz velünk. Minden drágul, a házbér, a ruházat, a hús, a kenyér.

Délre csak Mici jön haza. Sári a hivatalban kap kedvezményes ebédet. Délután különórázik, azért is pénzt kap. De ha még annyit keresnének, sem volna elég. Hiszen, Istenem, fiatalok még, csinosan kell ruházkodniok. Mindennapi gondok mi lesz holnapja színteleníti a megengedett örömök zavartalan élvezését.

Egyedűli szórakozásuk a zsúr. Ne gondoljatok bankvezérek, tőzsdelovagok, hadigazdagok fogadó estélyeire, - azoknak semmi sem drága. A főváros telekirakatai számukra kínálják a szezon inyencségeit. Itt csak összejövetelről van szó, melyen a lecsúszott középosztály gyermekei álmodják vissza a régi dicsőséget, a régi fényt. - Ne irigyeljétek tőlük.

Este hétkor egy kis vacsoraimitáció: a bő étkezés az egészség rovására megy; gyorsan túlesnek rajta.

Mai zsúrra elsőnek Michnay, a bankfiú érkezik. Raccsol, mert azt nagyon előkelőnek, imponálónak tartja.

- Kezeit csókolom Sáchika, Micike - kezit csókolom Wintech néni, hogy méltóztatnak lenni, mi ujság. Chettenetes, mách megint szökött a Chima-Muchányi. Mi lesz itt, mi lesz itt, ez valóságos cichkusz.

- Ne cichkuszozzon, hanem mondja csak, ki az a csinos barna lány, akivel vasárnap korzózott - kérdezte Sárika.

Michnay elpirúlva úgy tett, mintha erősen gondolkoznék.

- Nem téved Sáchika, délig a bankban dolgoztunk a záchlaton.

- Félegykor láttam a Vigadó előtt.

- Ja az a Dócha, Kelemen Dócha, a cégjegyzőnk leánya. Bájos kis lány, bejách hozzánk, olyan achanyos, hogy semmit sem tud, mindent meg kell kéchdeznie s mindent meg kell magyacházni neki.

- És maga szívesen magyacház - évődött Sári.

Sándor Imre jön, az excelenciás unokaöccse. Feltünően sovány, arisztokratikusan magas fiatalember. Művészhajat visel, ő a zsúr zongoramestere.

Újabb érkező. A Lajcsi. Azután a Privorszky lányok és fiuk. Negyedkilencre együtt a társaság, csupán a Vili hiányzik. Mici már nagyon türelmetlen, nem szokott ilyen soká késni. Ma különben is a névnapja van és színes selyemzsebkendővel akarja meglepni a Vilit.

Háromnegyed kilenckor villamoscsengő berregése jelzi Tóth Vilmos urat. Vadonatúj sötétkék ruhába öltözve, elegánsan lépett a szalonba, korántsem olyan közvetlenséggel, ami ne terelte volna rá a társaság figyelmét. Nem a régi Vili volt.

- Hát magát mi lelte - kérdezte Mici, majdnem sirásra bigyedt ajakkal - hétre igérte, hogy eljön. Budán másként járnak az órák?

- Bocsásson meg Micike - mentegetőzött Vili - el voltam foglalva, nem jöhettem korábban. Nem gondoltam, hogy megharagszik érte.

- Szép fiú mondhatom és mi volt az a sűrgős elfoglaltság, ha szabad kérdenem.

- A Somfayné titkára vagyok, ma valami szerződést kötöttünk a keresztúri belsőségre. A Margit néni egy kis névnapi uzsonnával is kedveskedett.

- Talán az ajándékban is megelőztek - mondta Micike befelé síró hangon.

- Ezt a monogramos, ezüst cigaretta tárcát kaptam a nénitől, aki feltűnően jó és szives hozzám.

- Kicsoda az a Somfay-néni?

- Ötvenévet meghaladott, jómódú öregasszony, a Bécsi-úton lakik. Nevelő anyja volt a Somfay Tibornak, kit nemrégiben tagadott ki az örökségéből, egy neki nem tetsző házasság miatt.

- Nem ismerem. És mennyit kap ezért a "titkárságért"?

- Teljes ellátást és ötezer koronát.

Micit nem elégítette ki a magyarázat. Nem volt köztük semmi érzelmi kapocs. Mindaketten egy lassan közelgő vonzalom kifejlődését remélték, a szerelmesek előjogait szerették gyakorolni. Ilyenkor jól esik egy kis haragszom rád, az összekoccanás után annál édesebb a kibékülés.

De a Mici egészséges ösztöne megsúgta, hogy itten baj van, itt valami készül az ő háta mögött, ami ellen védekeznie kell. Ez a szeizmograf nem tévedt. Vak sötétben katasztrófa közelségétől remegve, néma jaj piros fényét szórta előre, hogy a veszélyt az utolsó pillanatban elhárítsa.

A társaság ebből a lelki tusából mit sem vett észre. Bár vontatottan, megindult a schimmyzés. A szalon erre az alkalomra táncteremmé alakúlt át, megtisztítva szőnyegektől és fölösleges bútoroktól. Tíz óra után teát és süteményt szolgáltak föl borral, vagy citromsóval és zacharinnal elkészítve. A rum és cukor megfizethetetlen drága.

- Te Vilikém hauptcheffecht csináltál kéchlek, amióta nem láttunk, vagy a gcháci nénikéd halt meg - érdeklődött Michnay.

Vili mosolygott, mint a diplomata. De Mici gúnyosan dobta közprédáúl:

- ASomfayné titkárja. Ötezer korona teljes ellátással.

- Ez aztán kachiech kedves bachátom. Engedd meg, hogy gchatuláljak. Bchávó, bchávó.

- A bécsi-uti néni - nevetett közbe Privorszky Géza - nagyszerű eset. Nem okult, úgy látszik a nevelt fiával kezdett akció sikertelenségén, újra kiterítette hálóját. Nyugtalan vére tavaszt mimel és rózsaszín pongyolájával csal. Somfay Tibort is azért tagadta ki, azért üldözte el a háztól, mert nem állt kötélnek. Az egy valóságos Putifárné. Ezek után a titkár úr működéséhez csak szerencsekívánatainkat fejezhetjük ki.

Meglepetten dermedt össze a társaság.

- Uram, elég a védtelen nőt vérigsértő, becsületében megtámadó kifejezésekből, az aljas rágalmakból, a szemenszedett hazugságokból. Vegye úgy, mintha ezekért tettleg inzultáltam volna, amit e ház vendégszeretete megtilt nekem. - Egyébként rendelkezésére állok.

Szó nélkül elhagyta a szalont s az utána siető háziaktól elbúcsuzva, hazasietett.

Amikor Winterné és Sárika vendégeikhez visszatértek, a meglepetés dermettsége még nem oszlott szét, nem tudtak szabadulni az első ámulattól.

Mici tért magához elsőnek, ösztönszerűleg tisztázni akarta az ügyet.

- Honnan vette ezeket a vádakat, Privorszky?

- A legilletékesebb helyről, a legmegbízhatóbb forrásból tudom. Tibor játszópajtásom, elválhatlan jóbarátom, maga mesélte nekem el ezt a tragikomédiát. Ennek az áldozata az én szerencsétlen Tiborom, akit jólétben, bőségben neveltek milliós örökség csábitó gondolatával és most egyszerre kidobták, elkergették, mint ahogy a legutolsó kutyával sem szoktak bánni. Az ő érdekében mindent megteszek, mert ami vele történt túlnő a családi élet sablonos torzsalkodásain. Vili is jobban tenné, ha nem heveskedne, nem lovagiaskodna, hanem szakitana ezzel a némberrel, amíg nem késő. Nekem ez ügyben több szavam nincs, a segédeim majd megteszik kötelességüket.

Mici megijedt, mint a csintalan gyerek, akit torkosságon csipnek rajta. Tudta, hogy baklövést követett el. Ebből párbaj lesz és ott vér fog folyni az ő csacsiságáért. Nem kellett volna eljárjon a szája. Vér fröccsen hófehér lelkére s ez egész életén át égetni fogja. Szerette volna közibük vetni magát, hogyha már valakinek meg kell halnia, ő legyen az.

- Nem lehetséges - kérdezte remegő hangon Mici, mintha a Vili ügyvédjének csapott volna fel - hogy a kitagadott fiú érthető bosszúból illette ezekkel a rágalmakkal nénjét.

- Erre az aljasságra Tibor nem képes - szólt határozottan Privorszky - vállalom érte a felelősséget.

Az elnémúlt zongora billentyűi érintetlenűl maradtak. A Mici túlfűtött képzeletében már a lapok különkiadásai jelentek meg, Vastag betükkel nyomott fő- és alcímek: A Bécsi-út titka. Párbaj egy szerelmes vénasszony miatt. Ki kavarta fel a sajnálatos tragédiát. Szenzáció, szenzáció - kiabálják majd az utcai rikkancsok. Ez nem maradhat titokban.

A szétrebbent zsúrról Privorszky Géza egyenesen clubbjára ment két barátját felkérni a lovagias ügy elintézésére.

Mici lázasan, álmatlanúl hánykolódott az ágyán. Párnáját telesírta, valamint azt a selyemzsebkendőt is, amit Vilinek szánt. A fájdalom első könnyei, mikor a lányok először útálják az életet és leginkább szeretnének meghalni. Privorszkynak igaza van, de mégsem így gondolta ezt, hogy ez a sok rútság, szégyen, gyalázat tépje szét az ő első álmainak glóriáját. Első szerelmében csalódott. Hiszen Vili - ha iránta vonzalmat érez - miért siet olyan meggondolatlanul annak a bűnös asszonynak védelmére. Miért nem győződik meg előbb a vádak alaposságáról, talán már lekötelezettje Somfaynénak, talán már rokonszenvet érez, hajlandóságot mutat Putifárné kivánságainak teljesítésére. Szeretett, de csak keserű szájíz maradt ebből a meg sem érett szerelemből. Somfaynéval nem veszi fel a harcot, sokkal fölöttébb áll. Az ő fiatalsága ne kerűljön össze a pénzeszsák rútságával. Mehet Vili, nem tartóztatja, lemond róla. Az élet első csalódása elhozta az első álmatlanúl átvírrasztott, átsírt éjszakát. Csak a párbajt tudná megakadályozni.

Hajnal köszöntött rá, amikor szempilláját lehunyta. Arcára az átélt izgalom tűzrózsákat festett. A selyem darabka kicsúszott kezéből, a melle fölé hajolt és szívét borította be jóleső nedves hidegével.



VII.

Somfayné bőkezűségének fitogtatására újabb és újabb terveket eszelt ki. Vili már ott lakott, Lujzit is rábírta, hogy költözzék oda. Elférnek ott mind a hárman, minek fizetnie a drága házbért. Nem kellett sokáig bíztatni Lujzit, hogy lakásán megfelelő "lelépéssel" túladjon.

- Nálam semmit sem fizetsz a lakásért, enni való is akad, ahol hárman esznek, a negyedik is elfér. Félek az egyedülléttől, legalább vigyáztok rám.

A zsúrt követő reggelen két úr kereste Vilit, akikkel szobájába vonúlt vissza, mielőtt Picit sikerült ártalmatlanná tenni. A látogatás után Somfayné tudakozódására Vili így felelt:

- Régi osztálytársak a gimnáziumból. Kedves emlékek kötnek össze. Ma estére meghivtak egy kis barátkozásra, amit én nem fogadtam el, mert nemsokára három tárgyból kell kollokválnom, arra készülök.

- Látod Lujzi - mondta később Somfayné - ez aztán a gyerek, nem keresi a könnyelmü társaságot, nem virrad meg a korcsmaasztal mellett, tanúl szorgalmasan.

Vili tényleg tanulta, hogyan kell felebarátját megőlni.

Lujzi előtt mindent sűrű, átláthatatlan homály fedett. Nem tudta megérteni a váratlan szerencse titokzatosságát, misztikumát, mely Somfayné részéről érte. De beélte magát, egyre hangosabb lett, a Kati pletykahordó mesterségét kisajátította, tökéletesítette. A vén cseléd pedig egyetlen foglalkozásától megfosztva; egész nap duruzsolt, fejét púpja elé behúzva, napokig nem szólt senkihez egy szót sem, csak dörmögött, szitkozódott, káromkodott magában, a pokol fenekére kivánva ezt az idetolakodott népséget.

Somfayné pedig pók ügyességével és szivósságával szőtte tovább a hálót.

- Rokonom nincs - mondta Lujzinak - legközelebbi hozzátartozóm eljátszotta szeretetemet, nem létezik számomra. Ti vagytok támaszaim öregségemben, amikor mindenki elhagyott. Ha beteg leszek, ti adtok nekem egy pohár vizet, egy kanál orvosságot. Nem leszek sokáig terhetekre, vén csont vagyok már, hamar elvisznek földvárra deszkát árulni. Meg aztán nem kívánom én ingyen. Gondoskodni akarok rólatok, mintha a gyermekeim lennétek.

Lujzi csak pislogott, mint aki nincs tisztában, merről fúj a szél.

- De drága Margitom, mivel érdemeltük ki a te jóságodat, bizalmadat. Te olyan jó, nemesszivű vagy, mivel lehetnénk hálásak érte.

Somfayné szemöldöke hirtelen felszaladt, arca mosolyra torzult, hamiskásan nézte a szerénykedő Lujzit, aki örömét, boldogságát alig tudta palástolni.

- Ne fájjon a fejed édesem - kacsingatott rá Somfayné. - Vilit jobban szeretem, mintha a tulajdon édes fiam lenne. Rajtatok múlik, hogy a Somfay vagyon ne kerüljön idegen kézre.

Lujzi ebből sem okosodott ki.

- Addig még sok viz lefoly a Dunán - veté ellen - túlélhetsz valamennyiünket, amilyen friss egészségben, jó szinben vagy. Hogy Vili jó fiú, azt aláírom, csak elne csavarja a fejét valami kurtaszoknyás fruska.

Vilit különben két barátjának látogatása óta alig látták. Ha itthon is volt bezárkózott szobájába. Tanult. A kollokviumra készült. Lázas munkáját javára könyvelték a titkon váltott szempillantások. A Magyar Hirlap egyik déli száma aztán mindent megmagyarázott. A következőket olvasta belőle Lujzi:

"- Véres kardpárbaj. Ma reggel hat órakor a Fodor-féle vivóteremben véres kardpárbaj játszódott le. Tóth Vilmos és Privorszky Géza heves összecsapásából az utóbbi került ki győztesen, ellenfelének jobb arcán hosszú vágást ejtett. Tóth ájultan eset össze, orvosa bekötözte és a Rókusba szállittatta. Orvosi vélemény szerint a sebesülés sulyos természetü, de nem életveszélyes."

Lujzit egyszerre fogta el a fájdalom és a dűh, kétségbeesetten ordított, jajveszékelt. Alig tudták lecsendesíteni, hogy mondja el mi történt.

- Drága, édes Vilim, mit tettek veled, meg akartak ölni a gazemberek, gyilkosok, csúffá tették a te szép arcodat, Istenem, Istenem, jaj, borzasztó, jaj - jaj.

Somfayné átvette az újságot s a cikket elolvasta.

- Itt semmi jajgatni való nincs, megtörtént, belekényszeritették. Azonnal elmégy a Rókusba, megnézed, hogy külön szobája van-e, vagy mindenféle csavargók közé jutott. Intézkedj, hogy elsőrendü ápolásban részesüljön. Beszéld meg a kezelő orvossal, hogy amint lehetséges szállítsák haza. Majd mi itthon hamarosan talpra állitjuk.

Lujzi valamivel nyugodtabb lett, de még mindig gazembereket, gyilkosokat, akasztani valókat emlegetve indúlt el a kórházba. A kapus felvilágosította, hogy Tóth úr a tizenhatosban fekszik. Parancsoljon első emelet - balra felfáradni.

Somfayné jóslata beteljesedett. A tizenhatos szobába gyüjtötték össze a hasonló sebészeti betegeket, kik nem igényeltek külön szobát. Lujzit az egyik ápoló kalauzolta Vilihez, kinek fején tapasszal odaerősitett kötés jelezte a kardvágás menetét, melyet a délelőtt folyamán az orvosok már bevarrtak. Teljes mozdulatlanságra, nyugalomra van szükség, hogy komplikációk ne álljanak elő.

Ágya mellett ott ült Winter Mici. Szekrénykéjén virágvázában virágcsokor illatozott. Vili bemutatta látogatóit egymásnak.

- A néném, özv. Patayné, Tóth Lujza - Winter Micike.

Lujzi nem nagyon örűlt a szerencsének. Meg volt győződve, hogy ez a kis boszorkány a felbújtó. Alig vett tudomást róla és tekintetéből kiérzett, hogy nem kiván bővebb ismeretséget a kisasszonnyal. Mici észrevette ezt, csöndesen hátrébb vonult.

- Maradj csak nyugodtan Vili - szólt anyáskodó hangon - orvosaiddal beszélni fogok, külön szobát kapsz, s amint helyzeted megengedi otthon fogunk ápolni teljes felgyógyúlásodig. Amit óhajtsz, amire szükséged van, holnap behozom.

- Köszönöm, egy pár újságot kérek csak, melyek az esetemmel foglalkoznak.

Lujzi elköszönt öccsétől, hogy a kórház irodájában a szükséges intézkedéseket megtegye. Távoztában fejével hidegen biccentett Mici felé.

- Látom, hogy rosszúl esik magának a nénje gyanúsító, célzatosan rosszindulatú viselkedése velem szemben. Kérem ne törődjék vele. Igaza van. Én vagyok oka szenvedéseinek, az én meggondolatlan kijelentésemmel. Nagyon megbántam. Szerettem volna megakadályozni a párbajt. Hiába kérés, könyörgés, hogy az egész úgyszólván maguk között történt, nem ok arra, hogy egymást gyilkolják érte. A segédek majd kimagyarázzák, eljegyzőkönyvezik, fogjanak hát kezet, béküljenek ki.

- Hiába sírtam. Semmit sem használt, szóba sem álltak velem.

- De nem fárasztom tovább. Kérem bocsásson meg nekem és ha lehet feledjen el. Pá! Gyógyulást, Isten vele.

Vili talán meg sem értette, hogy ez az elfeledés a szakítást jelenti. Most amúgy sem törődött volna vele. Heves fájdalmak kinozták. Nyugalomra volt szüksége.

- Köszönöm Micike kedves figyelmét - sápadtan hajolt párnáira vissza.

A lépcsőházban Mici ismét összetalálkozott Lujzival, aki akaratlanúl is végignézte a fiatal leányt. Egyszerű sötétkék ruhát viselt, fején kis fekete, selyem kalap. Az a bájos intelligencia, mely minden mozdulatában érvényesűlt leszerelte a Lujza ellenszenvét.

- Ha nem csalódom, kedvesem - szólította meg Micit - magácska látogatta meg az öcsémet. Nemde régi ismerősök, talán udvarol is a Vili magácskának.

Együtt mentek ki a Rókusból, átvágtak a kis parkon, s a Kossuth Lajos utca felé gyalogoltak.

- Vilit körülbelűl fél éve ismerem. Ez nem olyan sok idő, hogy mélyebb érzelmi viszony fejlődhetett volna közöttünk. Járt a zsúrjainkra. Megnyerte tetszésünket szolid magaviseletével, vidám kedélyével. Ennyi az egész.

- Dehát kell tudnia, hogy mi történt Vilivel, miért kellett párbajoznia.

Micinek halványabb lett az arca a szokottnál. Rövid ideig habozott, elmondja-e őszintén, ami történt.

Elmondta.

Azután így végezte be szavait:

- Én voltam mindennek az előidézője, kérem bocsássanak meg. És majdnem sirva fakadt ott az utcán.

Lujzi úgy érezte, mintha körhintán ülne. Az emeletes házak, a fényes üzletek kirakatai, a fürgén szaladó villamosok mind-mind körülötte forogtak. Levegőben lógó nagy reklám-táblák táncoltak szemei előtt. Micinek kellett vigyázni rá, hogy el ne gázolják, hogy a villamosára fölüljön. Azt sem tudta, hogyan került haza.

Szobájába zárkózott. Azt izente ki, hogy el kell mennie valami gyógyintézetbe megvizsgáltatni magát, mert vagy ő bolond, vagy az egész világ. Az egész város egy nagy őrűltek háza. A legközveszélyesebb hülyék az utcákon szabadon járkálnak, viszont az épelméjüeket a Lipótmezőre csukták. Kiengednék ezeket, de azok nem férnének oda. Iszonyú migrainja van, hasad szét a feje. A gutta kerülgeti. Hagyják nyugodtan meghalni.

Nem halt meg. Másnapra a migrainje is elmúlt. A legközveszélyesebbekkel is megbarátkozott.

Tisztán látott.

Látta ezt az érzéki nőt, szenvedélyének rabságában, elkésett örömeinek kicsikarásában, akinek gazdagsága jó eszköz céljainak elérésére. Elréműlt még a gondolatra is. Józan belátása fellázadt; hiszen az öccséről van szó. Az öccse fiatalsága hamvad el a szerelem pogány isteneinek bemutatott áldozaton.

Azután lehiggadt. A Vili kezében látta az egész Somfay vagyont, mely neki is fényes jövőt biztosíthat. Belekóstolt a gondtalan jólétbe, s nem szivesen térne vissza kuporgató, nélkülöző életmódjához.

Természetesen Vilire bizta a döntést. Nem vett tudomást semmiről. Nem látott, nem hallott; nem avatkozik mások dolgaiba. Talán nem is igaz, csak aljas rágalom az egész, ami Lipótmezőre való agyban született meg. Ijesztgessenek másokat e rémmesével, ő bizony nem ül fel holmi mende-mondának.

És akaratlanúl Somfayné malmára hajtotta a vizet.



VIII.

Az idő rohan, vágtat.

Nem áll meg apró tragédiák őrházainál, világesemények üvegtetős pályaudvarai előtt is robogva száguld. Megállás nincs. Visszatérés soha, csak előre... előre... dübörögve, mintha nem történne soha, sehol, semmi megállásra érdemes... csak előre törtetés a jövőbe, az egybeolvadó napéjbe, a vég felé, amiről senki sem tudja, hol van, ahonnan még senki sem jött és ahová mégis igyekszünk vakon ezen a hűlő sártekén.

Az utóbbi események óta öt év telt el. Öt hosszú év malomköve őrölt fel, semmisített meg, zúzott össze sok szines reményt, apró örömet, végtelennek hitt boldogságot.

Elza és Tibor. Mi lett a ti rózsaszinü rajongásotokból, álmaitokból. Mivé alakitott, gyurt, formált a kényszerűség, hova hajtott, űzött a sors.

Nyolc óra negyven perckor a Keleti pályaudvarról induló személyvonattal utazott Privorszky Géza Sátoraljaújhelyre. Látni akarta Tiborékat elzárkozottságukban és öt év eseményeiről referálni barátjának. Felrázni közönyét. Rávilágítani az események reflektorát. Kötelessége. Ezzel tartoznak egymás iránt. Könnyű valakinek akkor élvezni a barátságát, mikor az felszinen van, amikor a szerencse rámosolyog, amig közértelemben vett valaki. A sülyedő után nyujtsatok mentő kezet, aki saját hibáján kivűl leszédűlt arról a magaslatról, ahol a cimborák fénynek örülő lepkehada bolyongta körül.

Délre járt az idő, amikor megérkezett.

A kisváros félreeső utcájának házacskája előtt állt meg a bérkocsi. Az udvaron játszó gyerekcsoport. Szurtosak, maszatosak, édesek, drágák. Emberfák rügyei, hajtásai. Két oldalon kis lakások, szobakonyhák. Egyik ajtó előtt nagymosással bajlódik egy beteges asszony. Másutt takarítanak.

Géza kérdezősködésére megmutatják a Somfayék lakását. Egy pillanatra az udvaron megáll a munka. Találgatják ki lehet ez az úr. Talán a Somfayék rokona. Pestről. Kiváncsi kendős fejek kandikálnak az ablakból. A közvetlen szomszédok egymást kérdezgetik:

- Nem ismeri lelkem, ki az az úr?

- Vajjon mi járatban lehet.

Ez a látogatás mindenesetre előnyös volt. Madarat a tolláról, embert barátjáról. Igaza van az ifiasszonynak. Aki úr, az úr! Tiborék árfolyama hirtelen felszökött.

- Kezit csókolom Elza. Rám ismer? - lépett a konyhába Géza, melynek ragyogó tisztaságában az ebéd készült.

- Hozta Isten, drága Géza, már hogyne ismernék rá. Lehetetlen magát elfelejteni, de nem változott semmit. Megférfiasodott talán. Ez látja szép, kedves magától, hogy felkeresett bennünket. Bizonyára dolga van a városban, valami üzleti ügy nemde?

- Nincs bizony nekem semmi üzleti, se hivatalos, se magánügyben másutt, csak magukhoz jöttem Elzácska, magukat óhajtom már régóta látni. Aztán valami tartozásom is van, valami fogadásból kifolyólag egy doboz kugler, hát azt is elhoztam.

Ezalatt a Somfay gyerekek is besomfordáltak játékszünetet kötve társaikkal megtudni, ki az a pápaszemes bácsi.

- Az öt évi eredmény - mondta Elza mosolyogva - köszönni gyerekek szépen Géza bácsinak.

Géza bácsi nem sokáig várta az idegenkedő apróságok köszönését, ölbe kapta és össze-vissza csókolta őket, a négyéves Lacit és a kétéves Magdát.

- Parancsoljon a szobába fáradni - röstelkedett Elza, hogy eddig is itt fogadta vendégét.

- Csak hagyja Elza a ceremóniát, sokkal közelebb állok magukhoz. Csak főzze nyugodtan tovább az ebédet, én majd eljátszom a gyerekekkel, míg Tibor hazajön. Azzal kibontotta útitáskáját az egyik szögletben és maga köré gyűjtve a két gyereket, akik már kezdtek megbarátkozni a bácsi idegenségével, játszott velük, mintha ő is gyerek volna, a harmadik nagy gyerek.

- Hoztam ám nektek valamit, mert azt súgta, azt csicseregte nekem egy kis madárka ott fönn Pesten, hogy ti jó kis gyermekek vagytok. Ez a század katona a Lacikáé, ő lesz ezentúl ezeknek a katonáknak a generálisa, ő fogja kommandírozni őket. Ez az alvó baba a Magdáé. A Magda fogja a baba gondját viselni, öltöztetni, elaltatni, vigyázni rá, hogy el ne törjön a keze, vagy a lába.

Negyed háromkor az óramű pontosságával lépett be Tibor. A két gyerek egyszeribe belécsimpaszkodott. Mutogatták a Géza bácsi ajándékát.

- Szervusz, kedves öregem!

- Isten hozott, édes Privim!

És átölelték egymást, mint akik rég várnak erre a baráti ölelésre, meleg kézszorításra.

Azután megcsókolta Elzát. Öt év óta mindennap így szokta, ha elment hazulról, vagy megjött. Ilyen együttérző, a mások terhén könnyíteni akaró, panasztalan házaséletet csak azok élnek, akiket nem érdek kötött össze, akik a szivüket, lelküket cserélték ki. Megbecsülték egymást anélkül, hogy szemrehányást tettek volna azért az embertelen sorsért, mely elvágta az életörömök lehetőségét.

Terített asztal várta a kis családot, melynek mai napját ünneppé avatta a Géza érkezése. Izenet a múltból. Pesti levegő. Szürke napok egyformaságában felcsillanó napsugár.

Elza hirtelen kibővített ebédjét kinálta, elnézést kérve, hogy csak ilyen szerényen fogadhatja. Nem tudta, hogy jön, de majd estére jobban elkészül. Míg a levest kanalazták, Géza benyomásairól adott számot magának. Bizony csodákat művelhet ez asszony rátermettsége, izlése. Ebben a nem nekik való odúban, ennyi nélkülözést ilyen megadással viselni, szinte emberfeletti.

Ebéd után első dolguk volt a gyerekeknek a kapott ajándékokat az udvar gyerektársaságában bemutatni, nemsokára vígan folyt a délelőtt megszakított játék.

- Engedjétek meg nekem, hogy a lefolyt öt esztendőről hűségesen beszámoljak nektek - mondta Géza, mindhárman a kerek, kis asztalhoz telepedtek - Tóth Vilivel vívott párbajomról még tudtok, abban az időben jöttetek el Pestről. Csúnya vágást kapott bizony egész életére elrútítottam az arcát. Az öregasszonynak sikerült behálóznia ezt az alakot, teljesen a karmai közé került. Ami nem sikerűlt Tibornál, sikerült Vilinél, aki a nénjével együtt odaköltözött Somfaynéhoz. Egy családot képeztek, együvé jártak, összemelegedtek a mindenható pénz olvasztó tüzében.

- Kedves Privim - szólt közbe Tibor - ha csak arról van szó, hogy öt évi szereplésüket végighallgassam, kérlek, ne fáraszd magad. Nem érdekel. Inkább az én Pestemről mesélj valamit. Az uj emberekről, a régiekről. Magadról, vagy mindenről másról, csak róluk ne. Szívből örülök, hogy megtalálták egymást. Éljenek boldogul, nem fogom háborgatni őket.

- Hallgass meg Tibikém, te még ma este velem jössz Pestre.

- Én - tagadólag rázta fejét Somfay - hat ökör sem húz ki innen.

- Hallgass csak végig. Amikor szent volt a barátság, rájöttek arra, hogy Vili úrnak szükségtelen tanúlmányait folytatnia, nincs szüksége rá, van miből megélniök. Somfayné a férjévé akarta tenni, hogy a kérdés teljesen tisztázódjék. Sürgette a házasságot. Ez nem volt inyére Tóth úrnak. Röstelte viszonyának nyilvános elismerését. Az anyagiakra helyezte a fősúlyt. Mindent megkaparintani s azután megszabadulni a vén asszonytól. A gyors meggazdagodás legideálisabb módja. Végre nénjével együtt kifőzték a tervet. Ekkor előállt Vili és azt az ajánlatot tette Somfaynénak, hogy ha az egész vagyont szerződésileg eladja neki kialkudott vételárért, abban az esetben feleségül veszi. Somfayné beleegyezett, hiszen minél erősebben magához akarta Vilit láncolni. Kétszázezer korona vételárban állapodtak meg.

Tibor keze ökölbe szorúlt.

- Várj csak, még nem mondtam el mindent. Természetesen, ez csak porhintés volt. Fiktiv összeg. Honnan venné Vili a pénzt. Somfay minden esztelensége dacára a pénzét hét lakat alatt őrizte, tőle nem lophatott. Nem is kellett pénz. A megkötött szerződésben Somfayné a vételárat nyugtázta is.

- Gazság - tört ki a Tibor keserűsége.

- Várj csak a sorodra. A szerződés megkötése után aktuális lett volna a Vili igéretének beváltása, az esküvő, amire már Somfayné hetek óta készülődött, megrendeléseket tett, kicsinosíttatta a házát, új bútorokat vásárolt, új ruhákat rendelt a maga és a Vili számára. De a vőlegény úr nagyon furcsán kezdett viselkedni, okmányok beszerzésével halogatta, húzta az időt. Fürdőkre útazgatott "orvosi tanácsra" megrongált egészségének helyreállítása végett. Alig látták otthon, annál gyakrabban előkelő éttermekben, társaságokban, szinésznőcskék kíséretében. A terv első része - vagyon megkaparítása - sikerült, a második rész nehezebb dió, megszabadúlni az öregasszonytól. Hiszen az eszközök megválogatásában sem kényes ízlésüek. Talán a bűntől sem riadnának vissza, hogy eltegyék láb alól. De Katinak nyitva áll a szeme. Őt nem lehet becsapni. Mindenütt ott van, ahol kétes szinü folyadék, vagy poralaku orvosság eredetét nem látja tisztázva, rögtön elkoboz, kiönt, megsemmisít. Ez a hű cseléd, asszonyának tudta nélkül felkutatta értem az egész Pestet. Megtalált és sírva kért, hogy mentsem meg őket. Azért beszélt többes számban, mert az asszonya sorsához van kötve, most még megtürik, mert Somfayné nem akar megválni tőle. De ha az öregasszony behunyja a szemét, neki is kiteszik a szűrét. Kért tehát, hogy mentsem meg őket. A naccságát meg akarják étetni, mondta Kati, hogy a könnyen szerzett vagyon élvezetében útjokat ne állja senki.

- Rettenetes, hajmeresztő - mondta sápadtan Tibor - szinte hihetetlen.

- És mégis így van - folytatta Privorszky. A helyzet igazságtalansága érlelte meg bennem azt a gondolatot, hogy felkeresselek téged. Felrázzalak közönyödből és arra kérjelek, hogy elsősorban családod érdekében a Somfay örökséget ne hagyd elsodorni a bűn fertőjének piszkos hullámaiból, továbbá akadályozd meg, hogy nagybátyád feleségét szörnyű végzete utólérje.

A megdöbbenés részvétet váltott ki a szerencsétlen, magáról megfeledkezett asszony iránt.

- Azt az őrültséget még meg tudom érteni, hogy abnormis gondolkozású nénéd szenvedélye tárgyának megfizetése helyett vagyont ajándékoz, a téged illető örökséget dobja oda kitartottjának, de azt, hogy neked miért kell a nyomor kálváriáját végig járnod akkor, midőn jónevü családod hagyatékában megfigyelőbe, gyógyintézetbe elhelyezésre váró exaltált egyén és bűnözésre hajló szélhámosok turkálnak, ezt nem bírom felfogni. Sírva panaszkodik a Kati, hogy a Tóth úr napról-napra gorombábban viselkedik Somfaynéval szemben, a legdurvább kifejezésekkel illeti őt. Itt volna a legfőbb ideje, hogy kemény öklöd szétüssön közöttük.

- Nem tehetem - mondta szomorúan Tibor. - Közöttünk megszünt minden rokoni kapocs, minden érzelmi kötelék szétszakadt. Megkeresem azt, ami kis családom mindennapi szükségletét fedezi, többre nem vágyom. Sajnálom, hogy hiába fáradtál ide Privim, köszönöm, hogy ennyire szíveden viseled, felkarolod sorsomat. Ki is utasíthatnának a Bécsi-úti házból, mint alkalmatlan idegent.

Távírat-kézbesítő lépett be. Somfay urat keresem, egy távírat. Mig Tibor az elismervényt írta alá, Elza föltépte és olvasta:

- "Ha életben akarsz találni, jőjj azonnal. Nevelő anyád".

Éjféli egy órakor indúlt a legközelebbi vonat Pest felé. Privorszky rábeszélte Tibort, hogy családját is hozza föl. Elzának is jól fog esni. Öt év robotos szórakozásnélküli munkája után megengedheti magának. Szabadságot kért főnökétől, hogy nagybeteg nénjét meglátogathassa. A szomszédok vállalták a lakás felügyeletét, egész nyugodtan tehették, nincs onnan elvinni való semmisem.

Midőn a nagyváros felett hatalmas szárnyait kibontotta a rózsaszinű hajnal, vonatjuk már a kőbányai gyárkémények alatt szaladt be a Keleti-pályaudvarra.

Tiborék a Fiume-szállóban béreltek szobát. Elzát a gyerekekkel ide helyezték el, Tibor és Géza siettek Somfaynét meglátogatni.

Még nem tudták, mit kellene tenniök, de úgy érezték, hogy minden perc késő lehet, helyrehozhatatlanúl késő.

Az udvaron síró szemmel fogadta őket Kati.

- Az Istenért Kati, valami baj történt - kérdezte Somfay.

- Ép jókor érkeztek kezit csókolom, tessék csak bemenni a nagysága szobájába, megöli asszonyomat az a fenevad.

A félig nyitott ajtót a közeledő léptek zajára már nem sikerűlt Vilinek bezárni. Privorszky megragadta csuklóját:

- Másodszor találkozunk úgy látszik, pajtás. Ezúttal azonban nekem jutott a gyönge nőt védő szerep.

Aléltan borúlt Somfayné Tibor karjaiba. Alig tudott a kiállott izgalmak következtében egy pár szót rebegni.

- Nem... akartam... le... mon... mondani a haszon... élvezetről s... ezért fojtogatni... kezdett...

Ágybafektették. Katinak kellett ott maradnia további intézkedésig.

Tibor a szobájába ment, ahová annyi kellemetlen perce fűződött. Iróasztala még ott állott az ablak melletti mélyedésben. Idegen följegyzések, levelek hevertek hozzá nem értő összevisszaságban. Fájó szeretettel símogatta bordó posztóját, síma politurját, apró fiókjait. Leült a karszékbe. Géza még mindig fogva tartotta Vilit. Szánalmasan a rendőrség nyilvántartottjainak kinézésével várt, mint gonosztevő az itélet kihírdetésre. Kerülte Somfay tekintetét, érezte, hogy most fölötte az igazság széles pallósa lebeg. Érezte, hogy az összes bitorolt jogok, amiknek idegen tollával tetszelgett önmagának, ékesítette lezűllött jellemét, cifrálkodott elődjének kitúrtságán, kemény ökölbe szorúl s lecsap az ő hitvány gazságaira.

- Tettének elbírálása nem tartozik rám - szólt nyersen Somfay - betelt a pohár, melyért felelnie kell. Mindezek számadását intézze el önmagával. Most pedig elő azzal a szerződésnek csúfolt rongydarabbal. Privorszky állandó felügyelete mellett nyújtotta át a szerződést. Tibor egyetlen rántással kétfelé hasította, majd darabokra tépte!

- Érvénytelen! Gonosztevőnek börtön jár, nem milliókat érő vagyon. Most pedig felszóllítom, hogy egy órán belűl nemcsak a házat, a fővárost hagyja el, hanem távozzék ebből az országból, mert ahol megtalálom, ahol a szemem elé kerűl, Privorszky legyen a tanum, lelövöm, mint a veszett kutyát. Elmehet.

Privorszky szabadon engedte foglyát. Dühöngő vadállatként hordozta szét tekintetét.

- Azt hiszik szárazon viszik el ezt az erőszakosságot s engem ilyen könnyen kidobhatnak az én házamból? - hadarta tehetetlen dühében. - Koldussá tehetnek, de meg fogják keserűlni, az én kezemben is fegyver van, az öreg Somfayné szellőztetni valója. Mit szólnak hozzá uraim?

Privorszky két hatalmas ökölcsapása volt a válasz.

Tibor pedig megnézte az óráját. Féltizenkettő.

- Egy óra mulva indul a gyors. - Kivette revolverét. - Tessék választani az eltünés, vagy a golyó között.

Vilin hideg verejték gyöngyözött ki.

- Legalább engedjék meg, hogy a holmimat összecsomagoljam - nyögte teljesen megtörve, - s adjanak valami útiköltséget. Valamihez hozzá kell kezdenem, nem pusztulhatok éhen.

- Öt évig én is azt tettem, dolgoztam, nélkülöztem, nyomorogtam, mig maga a Somfay örökséget bitorolta, most helyet cserélünk, maga fog nyomorogni, dolgozni, ha tisztességesen élni akar.

Bérkocsin szállították ki a Nyugatihoz. Megváltották a jegyét, beültették a vonat-fülkébe és megvárták, míg a vonat kirobogott a pályaudvarról.

- Ezt alaposan elintéztük - mondta jókedvüen Privorszky - még a nénje van hátra. Azzal is ki lehet egyezni. Egy kis végkielégités megteszi a szolgálatot.

Tibornak most a családját kellett fölkeresnie. Elza és a gyerekek a szálló halljában már várták.

- Az Istenért mi történt, hogy ilyen soká maradtál. Talán nincs valami komolyabb baj.

- Nincs édes szivem, csak úgy magyarosan intéztük el Tóth Vilit. Az sem fog több vizet zavarni ezen a környéken. De most jó lesz ebédelni, délután meglátogatjuk a nénikémet.

Leirhatatlan öröm, siró boldogság görcsös zokogása fogadta Tiborékat az öreg Somfaynénál.

Magához ölelte megcsókolta valamennyiöket, a gyerekeknek különösen megörült, simogatta, csókolta, nézte őket.

- Csakhogy itt vagytok, csakhogy újra látlak, most már el sem hagytok soha, itt maradtok, velem, megbocsájtjátok elhibázott életem tévedéseit, jóvá teszek mindent. Megbünhődtem ezerszeresen a vétkemet. Szenvedtem értök, vezekeltem, gyötrődtem - bocsássatok meg édes gyermekeim.

Igazat mondott. Őszintesége megőszülő hajában, beesett szemében, leromlott testén nyert beigazolást. Megkinzott, elerőtlenedett lénye könnyekre fakasztotta Tiborék részvétét.

- Mindent rendbehoztam, kedves néném. Örökre eltávolítottam, ártalmatlanná tettem Tóth Vilmost. Szerződésüket érvénytelenítettem, minthogy annak jogi oldalát vitatni naiv, bárgyú dolog lenne.

Somfayné minden erejét megfeszítve, fölemelkedett ágyában. A látható megkönnyebbülés, a lidércnyomástól megszabadulás új szint kölcsönzött arcának. Katira támaszkodva kilépett az ágyból, kulcsokat keresett elő. Szekrényéből kivette azt a vaspántos dobozt, aminek tartalmát még kivüle emberi szem nem látta. Az asztalra téve felnyitotta és odahivta Elzát.

- Lányom, itt van a te nászajándékod. Neked őriztem, neked tartogattam. Hálát adok az Istennek, hogy megérhettem ezt a pillanatot. Öt esztendőnek tűzpróbáját fényesen kiálltad. Szeresd Tibort. Szeressétek egymást. És ezt a szeretetet ne homályosítsa el a kincsnek káprázata. Neveljétek gyermekeiteket erre az áldozatos szeretetre, hogy az élet csapásai erről a részről ártalmatlanúl pattanjanak vissza. Legyetek boldogok...

Tibornak kellett felfogni, hogy össze ne essék. Ismét ágyba került, de most már Katit Elza váltotta föl. Orvosért küldtek. Addig is Elza ápolta, mélységes részvéttel eltelve a szerencsétlen asszony iránt.



X.

A halál nem az a hosszúujjú csontváz, mit gyerekek ijesztgetésére eszmélt az emberi elme.

A halál nagy, fekete madár.

Fölöttünk kering. Csapkodja szárnyait, hallatja vijjogó vércsehangját.

Akire lecsap, az elcsendesedik, megmerevűl, örök álomra hajtja fejét.

Itt hagy jót - rosszat, barátot - ellenséget.

Viaszarca átszellemülten mosolyogja le kiváncsi töprengéseinket. Nyugodtan hagy kérdezősködni, vajjon mi baja lehetett, hiszen még csak a napokban láttam, beszéltem vele. Tegnap még egészséges volt. Evett, ivott. Vidáman beszélgetett hozzátartozóival, a jövőt tervezte. Ma már föl sem kel. Meghalt.

Hiszen még élhetett volna, kellett volna élnie, hozzátartozói érdekében. Apró gyermekei árván sírják vissza. Feleségének mély gyászába kiáltó nyomor sajtol keserűséget. Tehetetlen agg szüleit ő gyámolította a késő öregség reszkető napjaiban. Miért ment hát el, miért halt meg?

Elnémult ajak nem ad rá feleletet.

És nem marad utána semmi. Az asztalon fölöslegessé vált teríték, üres ágy, amit örökkévalóval cseréltek föl. Űr, amibe sápadt kétségbeesés szédít.

Miért kellett ennek igy történnie?

És eljön a hit, hogy megnyugvást csöpögtessen a sajgó sebekre.

Az emberek részvéte két-három napig tart. Beszélnek róla, síratják, azután elfelejtik.

Mindenki szalad a dolga után. Nem is lehetne másként, a kővémeredt fájdalom pusztít, nyomán nem kél új élet, nem fakad új rügy.

* * *

Tiborék odaadó ápolása nem tudta Somfaynét megmenteni, másnap hajnalban az átélt izgalmak miatt kiszenvedett.

Vágyai, szenvedélyei elpihentek.

Lujzi kisírt szemeivel sorsa fölött keseregve szaladgált föl s alá.

- Lujzi néni - szólította meg Tibor - békésen szeretném megoldani a helyzetet, megtalálni a módját, hogy a szerencsétlen ügy szellőztetése nélkül, vagyis anélkül, hogy halottunk emlékét bolygatni kellene, számításainkat megtaláljuk.

- De hol van a Vili, hova tették a Vilit - siránkozott, jajveszékelt.

- A maga Vilije tettével a büntető igazságszolgáltatást hivta ki. El akartam kerűlni ezt a megoldást, mely mindnyájunkra szomorú következményekkel járt volna s ezért lehetőséget adtam Vilinek, hogy uj életet kezdjen, szakítva eddigi multjával, jóvá tegye hibáit. Megtérjen a becsületes, dolgozó társadalomba. Ember legyen belőle.

- Elszakították tőlem. Mihez kezdjek én most, Istenem.

- Nyugodt életet akarok biztosítani Önnek is. Amig él, gondoskodni fogok róla, valamelyik banknál életjáradékot fogok az Ön számára kötni. Azzal az egyetlen kikötéssel, hogy belenyugszik a változhatlanba. Azt a lehetetlen szerződést megsemmisítettnek tekinti és a múltat nem bolygatja.

Miután soha sem remélte, hogy jog és törvény szerint a Somfayék vagyonára kezet tehetnek, továbbá látta, hogy Tibor emberséges bánásmódja nem a bosszún alapszik, hanem élete végéig gondjaiba veszi őt, eltartását magára vállalja - elfogadta az ajánlatot.

Részese volt a Vili machinációinak, tudtával, beleegyezésével, sőt az ő sugalmazására történtek, örült hát, hogy ilyen könnyen kijut a hinárból.

- A kezébe teszem sorsomat - mondta megtörten - legyen irántam könyörületes.

Somfayné a Kerepesi-uti temető kápolnájában várta örök nyugalomra helyezését. A temetés délután háromkor kezdődött.

Tibor és Elza érkeztek elsőnek a ravatalhoz. Aztán jött Lujzi kisírt szemekkel. Kati is vörösre sírta szemét. Ezek se a halottat síratták. Nem szerette azt ezen a világon senki. Azután Miksa bácsi és Róza néni, fekete ünneplőben, végtisztességadásra. Nehány szomszéd, merő kiváncsiságból.

Az egyház emberei hivatalos komolysággal és röviden végezték a szertartást.

"Circum dederunt me dolores inferni..."

Tibor a megbékélt arcot nézte. A vágyak tomboló tűzhelyén a kiengesztelődés simított szét minden árnyat.

Egész élete végigvonúlt lelki szemei előtt. Az ifjúkor üressége, kényelme, puhultsága. Megismerése a bűn fertőjének, mely indáival agyon akarta fojtani. Azután Elza, kietlen életének fénypontja, napsugara, éltető öröme és a gyermekei. Ezekkel kárpótolta, jutalmazta az ég, amiért Putifárné csábitásainak ellent tudott állani. És mégis... szánta ezt a mozdulatlan alakot... Hiszen ő nevelte fel édesanyja helyett...

"Dolores inferni, circum dederunt me..."

Ez hát a vég... Vissza a porba, amelyből vétettünk.

Azután lezárták a koporsót. Elkisérték a kriptáig, ahol a Somfayak az utolsó helyre vártak vendéget...

"Requiem aeternam dona eis Domine,
Et lux perpetua luceat eis..."

Kiengesztelődés tömjénfüstje szállt a magasba, kékje eggyé olvadt az ég derűlt, tiszta színével.

"Requiescat in pace... Miatyánk..."

Gyászfályol alól előretörő könnyet, az örökre búcsúzás pillanatának fájdalmas, szivettépő kitörését ott hiába keresitek, ahol a távozó szívének melegéből azokban semmisem maradt, akik a fájdalom igaz gyöngyeit hullatják a szeretett sírjára, hogy emlékezésük tüzeiként örökre világítsanak.

Somfaynét nem siratta senki.

A kripta ajtaja bezárúlt, a cimer megfordúlt.

Tibor tulajdonába vette jogos örökét, de nem bizonyúlt arra érdemtelennek. Tovább tanúlt, letette az ügyvédi vizsgát. Sohasem volt oka megbánni azt a csodás, csillagfényes estét, mely ahhoz a nőhöz vezette, akit az élet nem kényeztet el, nem tüntet ki kegyeivel, nem álmodozásra - férjbecsülésre, gyermekszeretetre nevel. Aki egész lényével melegíti a családi élet boldogságának tüzét.