Az embert néha elfogja valami különös tevékenykedési láz. Egyenkint előhúzza az íróasztal fiókokat és "rendet csinál".

Ilyen rendcsinálási hangulatomban bukkant fel egyik fiók mélyéről ez a regény, életem egyetlen kalandos regénye.

A nagy csillárt eloltottam, a kályha mellett kis olvasólámpát gyujtottam meg és olvasni kezdtem. Izgatott voltam. Hát hogyne! Van-e izgalmasabb pillanat, mint amikor a negyvenöt éves férfi találkozik egy fiatalemberrel, húsz és egynéhány éves fiatalemberrel, aki egyszer régen ő maga volt.

S ahogyan olvastam a regényt, egyszerre ott voltak előttem azok a régi, különös, zavaros, elképesztő ellentéteket egybefoglaló ezenkilencszázhuszas évek, amikor pályámon elindultam.

Két forradalom után voltunk. Konjunktúra. Egyik oldalon féktelen tőzsde játék. A másik oldalon vaggonlakók, nyomorúság. A Dunaparton tobzódott a féktelen élvezetvágy. A kávéház terraszokon a győztes antant tisztjei, az "antant-missziók", társaságukban elegánsan, kicsit túlságosan elegánsan is öltözött dámák. Európa, Amerika idiómái rohamozták a füleket. A mulatókban szólt a jazz s a vagonlakásokba beesett az eső, befujt a szél.

Az embereket felkavarta a forgószél ereje. Egyiket ide röpítette, a másikat oda. Néha Sanghaiba, máskor Délamerikába s leggyakoribban a napos oldalról az árnyékosra.

A fantázia szabadon szárnyalhatott. Olyant nem tudott kitalálni, amit az élet eseményei ne tettek volna valószínűvé.

Egyik este a szerkesztőségben azt mondják:

- Aki akarja hallani a világ legnagyobb csodáját, este jöjjön be. Egy külföldi cég képviselője van itt, be fogja mutatni a rádiót.

- Rádió? Mi az?

Este megtudtam. Ültem Budapesten a Vilmos császár úton a szerkesztőségi szobában, felállítottak egy készüléket, rengeteg lámpa világított benne s a tetején állt egy ormótlan tölcsér. A külföldi úr tárcsákat forgatott, egyszerre a tölcsérből ragyogó jazz muzsika tör elő s egy női hang énekelt.

- Mi ez? Gramofon?

- Nem! London. Azt halljuk, amit ebben a pillanatban a londoni Hotel Savoyban játszik a jazz.

Ezen az éjszakán nem aludtam. Uristen! Milyen csoda! És adott esetben micsoda hatalom!

A fantáziám működni kezdett. Rádió, idegenbe vetődött emberek, az a magyar egyszer Sanghaiban meghallja Budapestről a cigányzenét, a pesti operaház előadását. Milyen hatást válthat ki?

Mondom, abban az időben a fantázia szabadon működhetett. Seholsem ütközött lehetetlenbe. Fiatal is voltam, amikor különösen szabadon szárnyal a képzelet, nem köti guzsba az érett férfikor meggondolt mértéktartása. A fiatalos lázzal írt regény három hét alatt készen volt. Utolsó farsang...

Őszintén megvallom, akkoriban nagyon izgatott ez a téma.

Olyannyira, hogy azonnal megírtam színdarab formájában is.

Színre is került.

Most, hogy kikerestem a színlapját, őszinte meghatottságot éreztem. Micsoda szereposztás!

Istenben boldogult nagy színészbüszkeségünk, Ódry Árpád rendezte. Ugyanő vállalta el a férfi-főszerepet is. Ő játszotta Raoul Musagne-t! És milyen erővel!

A női főszerepet, Miss Maud Meryllt, a newyorki Metropolitan világhírű énekesnőjét Lázár Mária szépsége és művészete elevenítette meg.

Somlay Artúr volt Louvain.

Aki a "professzort" alakította, már szintén a temetőben pihen: Petheő Attila...

Uray Tivadar volt a "poéta", Pethes Sándor pedig a herceg szerepét játszotta.

Később többször is színre hozta a rádió. Azután pedig a vidék akkori Nemzeti Színháza, az Országos Kamara Színház vitte végig az ország városain.

Ma már azok közül is sokan országos nevet viselnek, akik akkor ott játszottak. Hogy csak egy nevet említsek: Peéry Piroska, Németh Antal felesége.

Annyi esztendő után ez a régi írásom megint előkerült.

Most itt feküdt újra előttem. Lapoztam, néztem.

Ma negyvenöt éves fejjel megírnám-e, ha megírnám így írnám-e meg?

Hát, ma aligha írnám meg. S ha mégis, egészen bizonyos, hogy egészen másként. Az események mellett mérlegelések lennének, minuciózus lélekrajzok, sokkal részletesebb lélektani indokolások.

De egyet így is igérhetek: unatkozni nem fog az olvasó.

Sőt! Ugy fogja találni, hogy túlságosan is sok benne az esemény, az érdekesség.

Ne haragudjék meg rám érte. Én is voltam huszonhat éves. És a huszonhat éveseknek meg kell bocsátani. Hiszen olyan kedvesen, naivul fiatalok.

És nem is lenne rossz mégegyszer huszonhat évesnek lenni...