---

Tartalom

Előszó
Gyalogjáró történelem (Tóth Jánosné Simon Rozália bábaasszony)
Csak voltunk (Fűzfa József asztalosmester)
"Édes hazánk földje mennyi mindent rejt magában..." (Kovács József tanító)
Ahová tétettünk (Margarita apácanővér)
Látva lássatok (Medgyes Jánosné tanítónő)
Elpazarolt jövő? (Pedagógusképző főiskolások)

---

Előszó

Ezek a szociográfiák a nyolcvanas évtizedben születtek. A rendszerváltás előtt és alatt jelentek meg akkor nagyon fontos, azóta megszűnt periodikákban, az ef-Lapokban, az UNIÓ-ban, Tamási Orosz János főszerkesztői gondoskodása mellett.

Az első szöveg hőse, Simon Rozália száz és száz szülést vezetett rekkenő hőségben és hóviharban egyaránt. Szép kort ért meg, s bizony volt néhány olyan évtized, amikor elmondhatta volna magáról, hogy a kis szigetközi falucskában, Mecséren élő emberek mindegyikét ő látta meg először, amint kibújt édesanyja méhéből.

A következő "fejezet" egy második világháborús hadifogság története, mely díjat is nyert egy szociográfiapályázaton a szegedi egyetemen (a nyolcvanas évek legelején), akkor tabunak számító témája miatt azonban évekig nem közölte egy folyóirat sem. Mára már sok ilyesfajta naplót, filmet, egyéb feldolgozást láthattunk, olvashattunk, de talán mégsem érdektelen, hogy egy - Mecsérhez szintén erősen kötődő - falusi asztalosmester életén hogyan gyalogolt keresztül a háború, a történelem.

A következő beszélő egy tanító-igazgató-régész ember, aki négy évtized alatt olyasvalamit hozott létre, hogy halála után nem sokkal emléktáblát is állítottak neki. Falujának apraja-nagyja az ő szellemi gyermeke; Kajárpécen valahogy más a levegő attól, hogy az emberek, Kovács József tanító tanítványai, megbecsülik a múltjukat.

Margarita apácanővér is tudta a nevelői pályának minden csínját-bínját, és ismerte a legfontosabb pedagógiai törvényt: a növendék méltósága még a szakmaiságnál is előbbrevaló.

Az ötvenes-hatvanas években dolgozott tanítóként Szombathelyen Medgyes Jánosné. Látása egyre romlott, s miután el kellett hagynia a pályát (hogy valójában miért, azt is elmondja nekünk), minden percét öt gyermekére és fogadott gyermekeire, (magán)tanítványaira fordította. A szorongató szegénységtől és a politika vandalizmusától sem hagyta magát és családját megfélemlíteni, meggyötörni soha, egyetlen pillanatra sem.

Az utolsó szövegegység a közelebbi múltról ad sajátos képet. Tanárképző főiskolások mondják el véleményüket a jelenről - a rendszerváltás előtti pillanatokban. Izgalmas ma újraolvasni ezeket a megnyilatkozásokat. S ebben a fénytörésben még különösebb hangsúllyal jelennek meg a megelőző szövegek is, hogy összességükben - reményeim szerint - egyfajta képet adjanak a "rövid huszadik század"-ról (1918-1989).

Az írások kötetbe való rendezése mellett azért döntöttem, mert úgy látom, másfél-két évtized múltával sem veszítettek "aktualitásuk"-ból - másrészt van valami közös bennük: a megszólalók sorsának egyedisége és a mindegyikőjük történetében megmutatkozó tisztelet az ember iránt. Ez az a többlet, amit igazán csak együtt tudnak elmondani.

Az pedig különös "ráadás" - vagy inkább a sors szeszélye?, kegye? -, hogy nemcsak Mecsér faluja köti össze az első két elbeszélőt egymással és (a könyvborítón látható) "Cice Kari" házával s annak fotográfusával, vagy nemcsak a huszadik századi magyar pedagógussors hasonlósága és egyedisége jellemzi az utóbbi három megszólalót, illetve a tanárképző főiskolásokat, hanem valamiképpen mindannyiuk életében szerepet játszik az a város - ha egyikük ezt most nem is említi -, melyben ezek a sorok is íródtak.

Hálás köszönettel tartozom Feleségemnek, akinek segítsége nélkül csak hangszalagok őriznék a gyalogosan járók történelmét; vele ajánljuk ezt a könyvet Gyermekeinknek, hogy a múlt legyen számukra megtartó erő.

Szombathelyen, 2005. júniusában
Fűzfa Balázs

---