Emberek vagyunk : regény

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2023
ISBN 978-963-417-561-2 (online)
MEK-20527

Mult év nyarán ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy felkeressem azt a fatelepet, ahol harminc évvel ezelőtt fűtött a gyakornokúri hév és buzgalom és három hónapig arról álmodoztam, hogy valamikor beülhetek az Erdőipar Rt. vezérigazgatói székébe.

Nem rajtam mult, hogy nem ültem bele. Valamint az sem rajtam mult, hogy semmilyen igazgatói széket nem faragtak számomra s be kell érjem nehány gyorsan hervadó babérlevéllel, amit a sorstól végkielégítésül kaptam.

Mikor vágyam teljesült s bejárhattam a kis telepet, olyasmit éreztem, mint amikor régi ideáljával találkozik az ember. Mosolyog rá, de magában azt kérdezi: ugyan, mit szerettem rajta? És sajnálja a kiábrándító találkozást.

Harminc év nemcsak engem változtatott meg, hanem a régi, kedves fatelepet is. Az erdőkitermelést már évekkel előbb befejezték s a cég új vágási területen folytatta működését. A kicsi irodahelyiségből lakás lett s nehány ottragadt munkáscsalád emlékeztetett arra, hogy valamikor gépek zakatoltak itt, fürészelték deszkává a kidöntött fatörzseket.

Visszajövet fiatalasszonnyal ismerkedtem meg a vonaton. Amikor megtudta útam célját, fölragyogott a szeme. És talán azért, hogy kesernyés hangulatomat elüzze, aranyos bőbeszédüen elmondta egész élettörténetét és mire befejezte, a gyorsvonat kerekei csattogva rohantak át a sínek váltóin.

- Nemsokára otthon leszünk, Pirike - szólt a vak leányhoz, aki mellette ült és rajongó szeretettel figyelt szavaira.

- Ez az én Pirikém, akiről annyit beszéltem önnek. Apját utolérte a munkássors szomorú végzete, agyonütötte a lezuhanó fatörzs. Anyja is meghalt. Most magamhoz veszem, az én leányom lesz. De igazán sajnálom, hogy annyit fecsegtem, bizonyára untattam önt.

- Nem bánom, írjon, amit akar, de megjósolom, hogy nem lesz sikere. Az olvasónak több drámai feszültség, több vér, több lecsúszás kell s raffináltabb figurák. Az én történetem nagyon egyszerücske, inkább olyan, mint egy szép álom. Nem hiszik el majd önnek Juditka és Tibor gyorsan kivirult szerelmét, Szamosi Géza lelkivívódásait. Lerochék nagy jóságán meg épen bosszankodni fognak.

- Nem bánt, ha nem lesz sikerem, csak azt szeretném, ha írásom tetszene önnek, asszonyom. Elküldhetek-e a címére egy példányt?

Névjegyet vett ki táskájából, melyen ez a név állott: Leroch-Veres Lajosné.

Juditka a gatterkönyvet vezette az Erdőipar Rt. fatelepének irodájában. Hozzá futottak be a napi jelentések, hogy mennyi és milyen rönköt dolgoztak fel a fürészek. Ő készítette el a központhoz beküldendő heti kimutatásokat a hat gatter teljesítményéről.

Ezek miatt a remekbe készült, hajszálpontos kimutatások miatt nevezte el Juditkát a központ főkönyvelője eleven számológépnek s ha félévi zárlatainál hiba mutatkozott, azt nem a Juditka kimutatásaiban, hanem a központi könyvelésben találta meg.

Dudek bácsi, a fatelep pénztárosa elismerte az eleven számológép kiválóságát, csak az nem fért szürkülő fejébe, hogy ez a fiatal leány itt, az Isten háta mögött kuksoljon, ahol se korzó, se cukrászda, de még egy ócska mozi sincs, csak gatterkönyvek - hétfő reggeltől szombat estig, soha be nem telő, éber figyelmet s pontos munkát követelő gatterkönyvek. Van ugyan valami kaszinóféle. Itt étkezik Veres gyakornok úr és ide robog el hazulról Dudek bácsi, ha néha-néha vésztjósló fellegek tornyosulnak s elborulással fenyegetik a családi béke egét.

- Itt vesztegeti el fiatalságát - dohogott gyakorta Dudek bácsi - ezen a mocsok helyen, ahol nyáron az unalom, ősszel-tavasszal a sár öli az embert s télen? Hosszú téli estéken ronthatja szemeit agyonolvasott regények betűsorain. Mondja, nem vétek ez önmaga ellen?

Juditka mosolyogva hallgatta a mindennapos kifakadásokat. Megszokta. Nem vette komolyan.

- Miért szeretné, hogy elmenjek, Dudek bácsi? - szaladt ki egyszer a kérdés Juditka ajkán. - Talán nem végzem rendesen a munkámat? Nem érdemlem meg a fizetésemet?

- Aberdehogyis - tolta homlokára szemüvegét az öreg. - Nagyon is rászolgál a fizetésére. Hanem itt élni, kicsi Judit, társaság nélkül, barátnők nélkül, szórakozás nélkül...

- Jól érzem magam, jól érzem magam... ez mellékes, ez nem fontos... Nem ez a fontos, hanem az, hogy a jövőjére is kell gondolnia. Itt hiába vár, hiába várja, hogy történjen valami. Itt nem történik semmi, soha... érti, kicsi Judit? Nem történhet... Elébe kell mennie a szerencséjének. Az nem jön el ide magáért.

Juditka kinézett az iroda ablakán, mintha azt keresgélné, hogy merre is induljon el? Lehet, hogy igaza van Dudek bácsinak. Amerre nézett, az erdő lombsátorát látta, a kacagó napsugarat, amint bujócskát játszik a hintázó falevelekkel.

- Dudek bácsi nagyon kedves, köszönöm jóindulatát, de egyelőre itt maradok. Ide köt édesanyám s az érte szivesen végzett munka. Nincsenek csalogató álmaim, nem várok királyfit. Boldog vagyok, ha mosolyt látok édesanyám drága arcán. Ha a szerencsének eszébe jut, hogy pont engem keressen, higyje el Dudek bácsi, itt is rám talál majd.

- Aberdehogyis! Igy szokták elaltatni a vágyakat, az élniakarást, igy szoktak megalkudni a helyzettel, kicsi Judit és csak akkor eszmélnek föl, amikor az első ezüst hajszál kérlelhetetlenül jelenti, hogy elmult az ifjúság. Akkor késő lesz igazat adni Dudek bácsinak.

- Elvégezheti s vén szamár létemre tudnom kellene, hogy nőkkel nem érdemes vitatkozni, mindig nekik van igazuk.

Szavai már keményen pattogtak, mint jégdarabkák pléhtetőkön. Nem is várt feleletre, hanem felcsengette a hosszúvölgyi munkafelügyelőséget.

- Nem magára haragszom, hanem magamra, az egész világra és különöskép arra a királyfira, akit maga, kicsi Judit nem vár, de akinek mégis el kellene már jönnie... Halló... halló... Itt Dudek... igen, Dudek pénztáros. Nem látta kérem a gyakornok urat, Veres Lajos gyakornok urat... Mi van a telefonjával, hogy annyit beszéltet? Nem látta? Mi ujság? Küldje be a bérlistákat, holnap szombat van, nem akarok megint éjfélig fizetni. Megértettük egymást?

Letette a hallgatót. A telefonbeszélgetés közben belógott gyakornok már a helyén ült s nagy buzgalommal rendezgette íróasztalát.

- Hol a fészkes fergetegben csavarogsz? - mordult rá. - Vagy azt hiszed, hogy ezt a rengeteg aprópénzt én csomagolom át?

- Kint jártam Hosszúvölgyben, Dudek bátyám. Muszáj ellenőrizni ezeket az embereket.

- Te Hosszúvölgyben? Aberdehogyis. Te, kérlek alásan a kaszinóban söröztél és csavargattad Bözsinek, a kaszinósné leányának a fejét.

- Keresett hát - ismételte Dudek bácsi - és azt mondta, hogy ha még egyszer nem talál itt, úgy kirepülsz, mint egy vizsgázott fecskefióka.

A gyakornok úr mindennemü repüléstől irtózott, az állásából pedig éppenséggel nem szeretett volna kirepülni. Juditka előtt azonban nem árulhatta el gyöngéjét. Ezért kiegyenesedett vállakkal, napoleoni pózban vágott vissza:

- No no, kedves öcsémuram - hűtögette Dudek bácsi - még senki sem siránkozott azon, hogy ezen a vacak fürésztelepen vénült meg. Inkább itt, mint a munkanélküliek melegedő helyén.

- Szó, ami szó, mégsem bántam meg, hogy az imént beszagoltam a kaszinóba. Időnek előtte megtudtam, amit még kevesen tudnak, hogy holnap reggelre várják a fiatal Lerochot, az elnök fiát és holnap este murizunk. Egyébként nem értem, miért vannak úgy oda azért a fiatal tacskóért, hiszen ő nem tehet róla, hogy jól választotta meg a papáját?

- Nincs igaza, Lajkó. A fiatal Leroch majdnem kész erdőmérnök. Művelt, komoly, elegáns fiú s nem olyan üresfejű, mint a magakorabeli kamaszok.

A gyakornok nagyot nyelt, de nem válaszolhatott, mert Schmidt igazgató lépett az irodába. Dudek bácsi szolgálatkészen hajlongott, Juditka mélyebben hajolt a gatterkönyv fölé. Veres úr pedig mohó buzgalommal csomagolta az aprópénzeket.

- Jó reggelt uraim, jó reggelt Juditka, mi ujság Dudek bácsi - kérdezte az üzemvezetőigazgató.

- Minden rendben van, igazgató úr. Ma ismét tiz vagont indítunk útnak. Lunkavölgyben Hámos György munkás összezördült a feleségével.

- Majd elintézi Juditka - mosolygott Schmidt igazgató. - A békéltetési eljárások az ő hatáskörébe tartoznak.

- Igenis, igazgató úr. Ismerem Hámos Györgyöt, nem rossz ember, csak a muszkafogság berzenkedik néha benne. Időnként nyakára ül a vörös téboly s ilyenkor neki vadul, mint a veszett állat. Aztán lecsendesedik. Vasárnapra berendelem az asszonyával együtt.

- Úgy-úgy, mossa meg a fejét alaposan. Ehez a nők jobban értenek, mint mi, férfiak. A mi kezünk hamarosan ökölbe szorul és egy-kettőre ütünk, amin később hiába sajnálkozunk. Hát csak ügyesen, okosan, Juditka. Kérem a postát. Darvasnak mikor jár le a szabadsága?

- Holnap vendégünk lesz, a fiatal Leroch - mondta aláirás közben Schmidt igazgató. - Veres úr lesz szives értesíteni Szamosi mérnök urat, Kackó erdész urat, Sipos főgépészt és Tompa raktárnokot, hogy szivesen látom holnap este vacsorára a kaszinóban. Dudek bácsi és Juditka szintén vendégeim lesznek, a gyakornok úr pedig tudtommal a kaszinóban étkezik, ilyenformán csak asztalt kell cserélnie. A nős urak feleségét és Juditka édesanyját is szivesen látom. Továbbá kérem Veres urat, hogy hozassa rendbe a vendégszobát. Talán mondanom sem kell, hogy az elnök úr fiát a legszivesebben kell fogadnunk s nagyon szeretném, ha jól érezné magát körünkben.

A vendégszobára én is felügyelek - gondolta Juditka. - Lajkó úgysem ért hozzá, no meg a "tacskóért" sem lelkesül tulságosan. Néhány szép kézimunkának, egy-két jó regénynek, néhány szál illatos virágnak nem szabad hiányozni a vendégszobából. Ezek a női figyelem beszédes bizonyitékai. Terveiről azonban senkinek sem szólt. Még kinevetnék, félremagyaráznák. Az emberek nagyon hajlamosak a romantikára s szeretnek ilyen színezetet adni a legszürkébb eseményeknek.

- Tehát a kisasszony a cég eleven számológépje? - kérdezte az elnök úr fia, Tibor, mikor másnap este Schmidt igazgató a kaszinóban Juditkát bemutatta. - Örülök, hogy megismerhettem.

A kaszinóban pompásan terített asztal várta a vendégeket. Már mindenki a helyén ült, mikor hat tisztára mosdatott, szépen felöltöztetett csöppség tipegett be és sorakozott fel Tibor elé. Kezükben virágcsokrot szorongatva hajoltak meg és csipogó madárhangon szavalták el a köszöntő verset:

Tibor, az igazgató s az egész társaság szájtátva bámult. Mindenkit lenyügözött a gyermeki közvetlenség és kedvesség kendőzetlen megnyilatkozása. Egy pillanatig Tibor se tudta, mi történik vele, körülötte, s a nem várt ünneplésre mivel, hogyan kellene válaszolnia. A pillanatnyi önfeledkezést nemsokára hangos éljen váltotta fel. Mindenki a kicsi gazdát éltette. A gyerek szavalókórussal megismételtették a köszöntő versikét, aminek végeztével Tibor megcirogatta a kipirult arcocskákat és az apró tenyérkékbe fényes százasokat csúsztatott.

Tibor az igazgatóra, Schmidt igazgató a feleségére, Schmidtné Juditkára nézett. Mindenik szempárban a kiváncsiság kérdőjele izzott: Ki volt az értelmi szerzője ennek a bájos jelenetnek?

Juditka szemlesütve ült a helyén, Tiborral szemben. Már akkor kényelmetlenül érezte magát, mikor ezt a helyet jelölték ki számára. Legszivesebben az asztal végére ült volna Lajkó mellé. Bárcsak vége lenne már az ünnepi lakomának, hogy hazaszaladhasson.

- Nagyságos asszonyom, - kérdezte Schmidtnétől az elnökfiú - nem árulná-e el nekem, hogy kinek köszönjem meg a nem várt, de felejthetetlenül kedves ünneplést?

- Juditkára gyanakszom, Leroch úr, ő foglalkozik a munkásgyerekekkel szabad idejében, játszik, énekel, táncol velük. Rajong is érette apraja-nagyja.

Juditka arca úgy lángolt, mint a májusi piros rózsa szirma. Tibor a gyerekek virágcsokrából kiválasztotta a legszebbet.

- Fogadja el tőlem, kisasszony. Nagyon kedves meglepetésben részesített, sohasem fogom elfelejteni.

- Szóra sem érdemes, mérnök úr - akadozott Juditka hangja. Szerencsére megkezdték a vacsora felszolgálását

Evőeszközök csörrentek, poharak koccantak, a társaságnak megoldódott a nyelve s a zajjá erősült hangkeverék most jól esett Juditkának. Jól esett, hogy a szomszédja, Szamosi mérnök ócska viccekkel akarta szórakoztatni. Majd csak vége lesz a vacsorának s akkor hazamegy.

Percről-percre nőtt a hangulat. A feketénél Juditka kiment a verandára friss levegőt szívni. Tibor szintén friss levegőt áhitozott.

- Kisasszony, megbántottam? - kérdezte meleg, behizelgő hangon, - Úgy látom, menekül előlem.

- Mindenki Juditkának hiv, kérem, mérnök úr is szólítson a nevemen. Úgy-e, nem haragszik ezért a kérésért?

- Ellenkezőleg, örömmel teljesítem. Bocsásson meg, tudhattam volna, hogy ma kisasszony a kifutó lány is a manikürszalonban.

- Ne értsen félre, mérnök úr, nem akarok különbnek látszani, csak pontos, szorgalmas hivatalnoklánynak és másutt, talán egy nagyvárosi irodában nem is lenne olyan idegen csengése ennek az elkoptatott szónak, de itt a telepen, ahol a tisztviselők úgyszólván egy családban élnek, örömük közös öröm, bánatuk közös bánat, itt nincsen kisasszony. Itt mindenkinek Juditka vagyok. De ha mérnök úr más véleményen van, maradjunk csak a kisasszony mellett, nem haragszom meg érte.

- Teljesen egy véleményen vagyunk, Juditka, de nekem is lenne egy kérésem. Legyek én is Juditkának Tibor. Ebben a kedves környezetben érezzem én is, hogy bennem nem az elnök fiát, hanem a jó barátot becsülik. Ajándékozzon meg engem barátságával, Juditka.

- Ha barátságára érdemesit, nem fogok bizalmával visszaélni, de mást ne kivánjon tőlem, mérnök úr. Ami illik önnek, azt tőlem illetlenség számba vennék, ami önnek szabad, azt, ha én tenném, rovásomra irnák.

- Most úgy-e, nagy csacsiságot mondtam. Ki tudja, találkozunk-e még valaha s teljesíthetem-e egyáltalán kérését, amire különben mérnök úr sem helyez nagy súlyt Nem tudtam, mit beszélek. Ez a csodás juliusi éj... De ideje visszamennünk a társasághoz, észrevennék távolmaradásunkat. Jöjjön, mérnök úr.

- Nincs okom félni, de be kell látnia, hogy az elnök úr fia és én, a kicsi alkalmazott...

- Most Juditka és Tibor beszélgetnek. Vendégek vagyunk mindaketten. Az elnök úr fia és a kicsi alkalmazott csak hivatalos órák alatt kötelesek alkalmazkodni az előírt formaságokhoz. De ha ez az óhaja... Mielőtt azonban bemennénk, engedje még egyszer megköszönnöm... A versikét is Juditka írta, úgy-e? Tehát nemcsak számológépnek elsőrendü, hanem költőnek is.

- Ugyan, ahoz a kurta versikéhez nem költészet kellett, csak egy kicsi szív.

- Éppen ezt köszönöm, Juditka - szólt Tibor és megcsókolta a lány kezét.

Mi volt ez... mi van velem? - töprengett a fiatal Leroch. - Ki ez a lány és mi van benne, amit más nőben még sohasem láttam meg? Lehet-e valakibe néhány pillanat alatt halálosan beleszeretni?

- Úgye nem érzi jól magát közöttünk, kedves mérnök úr. Lármásak vagyunk, unalmasak vagyunk, nagyon falusias a vendéglátásunk.

- Téved, igazgató úr. Annyira kedves, kellemes a vendéglátásuk, hogy holnap reggel helyett csak holnapután utazom haza, ha egy két nappal meg nem toldom ittartózkodásomat még ezen felül is.

- Nem tréfál mérnök úr? Igazán örülök, ha így érez. Akkor holnap délután kirándulhatnánk Hosszú ölgybe is.

- Gyönyörű ez a csillagos éjszaka, igazgató úr. Ez feledtette el velem néhány pillanatra kedves vendéglátóimat, de igyekszem pótolni mulasztásomat.

Juditka anyjához húzódott. Az édes anya szíve csodálatos műszer, megérzi, ha gyermeke körül nincs minden rendben. Most is a Juditka lelkébe szeretett volna látni, onnan olvasni ki azt, hogy féltett kincsének nincs semmi baja, csak fárasztja ez a szokatlan mulatozás. Nem tudja miért, de félti az elnök-fiutól. Sohasem jó, ha előkelő úr szegény lányon felejti a szemét. A szegény lány lesz attól még szegényebb.

- Nem mondhatok mást, édes, nagyon-nagyon boldog vagyok, - suttogta és titokban megcsókolta a kezét ott, ahol a Tibor ajka érte.

Schmidt igazgatóné éles szemét nem kerülte ki, hogy Kibédiné a leányával félrehúzódott. Hozzájuk ment és tréfás kedvességgel kérdezte Juditkától:

- Hogy a petrezselyem csomója, nénike? Még ne küldözgessék az ágyvetőket, mi, háziak nem bonthatjuk meg a társaságot.

- Azt mások is felszolgálják. Ülj vissza a helyedre és ne viselkedj úgy, mint aki megijed egy idegen fiatalembertől. Lennék csak tizennyolc éves... megmutatnám neked, hogyan kell kezelni ezeket a nagyságos úrfikat. Bolondítani őket, aztán szerencsés útat kivánni nekik... Lennék csak tizennyolc éves.

Tibort ismét körül rajongták, pedig szívesebben elbeszélgetett volna Juditkával. Hallgatni hangjának halk csengését, megkérni, hogy beszéljen életéről, terveiről. Bizonyára megsejtette már Tibor érzelmeit, mert ha rávillant tekintete, Juditka mindig a szomszédjához, Szamosi mérnökhöz fordult, mintha máskor nem lenne elég ideje az öreg úrral szórakozni.

- Pedig sok mindenről szeretnék beszélgetni Juditkával. Hogy megy a sora, milyen az élete, vannak-e vágyai, tervei?

- Csak untatnám ezzel mérnök úr. Az én egyszerű, egyforma életemben nincsenek érdekességek. Nekem nincsenek vágyaim, terveim. Élek és dolgozom magamért és édesanyámért.

- Eddig így volt. Ezután talán máskép lesz, Juditka. Hát csak álmodjon szépet s ne gondoljon rosszat legfrissebb jóbarátjáról. Viszontlátásra.

Kezük egymásban pihent néhány pillanatig, aztán ismét ott égett a Tibor csókja a leány kicsi, puha kezén.

Amint kiléptek Kibédiék a kaszinóból, Szamosi mérnök szegődött hozzájuk.

Kibédiné enyhén szabadkozott, hogy ne fáradjon, ketten is hazatalálnak. Juditka körül most nem létezett se Szamosi mérnök, se Erdőipar, se girbe-görbe útak, amikre Szamosi mérnök zseblámpája világított, őt most más fények vonzották, a csillagok ragyogását nézte s az erdő tündérmeséit hallgatta.

Szamosi mérnök hiábavaló kisérlettel sodorgatta a beszélgetés szakadozó fonalát. Hallgatagon mentek és amint hazaértek, sietve köszöntek el.

- Mi van veled - faggatta Juditkát az édesanyja ágyvetés közben. - Az Isten szerelméért csak nem habarodtál belé az elnök úr fiába?

Juditka életében először nem mondott igazat. Nem volt álmos, szemét se hunyta le, míg a hajnal rózsaszin fénykévéi be nem omlottak a kicsi ablakon.

A csend muzsikált és mintha ebből a muzsikából egyetlen férfinév csengését hallotta volna: Tibor, Tibor, Tibor. Mintha egy arc mosolyogna rá, a Tibor arca. Takarótlanul feküdt ágyán, mégis tűzben égett a teste... és az égen a csillagokból betükformálódtak és ragyogott a sok fényes csillagbetű:

Lám, nem volt igaza Dudek bácsinak. Történik itt is valami. És ha csak ezt a felejthetetlenül drága éjszakát tartogatta is számára a sors, akkor is örökké hálás lesz ennek a kicsi fatelepnek.

A csillagbetük tovább kavarogtak az égen, addig, mig Juditka mosolyogva hunyta le szemét... elaludt...

Másnap sötét tekintetű, munkás ember ült az iroda előtti padkán. Néhány lépéssel odébb sovány, koravén asszony állingált. Látszott rajtuk, hogy együvé tartoznak, egymásnak valók és csak az ásó-kapa választja el őket. De egymásra nem néznének most semmiért se. Pedig inkább szégyenkeznek, mint haragusznak.

A férfi röstelli, hogy az asszony kiteregette a panaszát az urak elé. Nem is akart eljönni az irodába, mert hát elég férfi ő ahoz, hogy a maga dolgát elintézze a ház körül. De a parancs parancs és az igazgató úrral nem jó ujjat húzni, máról-holnapra kitennék a szűrét s akkor se lakás, se pénz, csak az ország útja.

Olyan arccal lépte át a küszöböt, mintha azt kérdezné: nó, mit akarnak tőle, hiszen nem ölt meg, nem rabolt ki senkit. Azért föllélegzett egy kicsit. Nem látta az igazgatót. Nincs itt, valószinüleg el sem jön.

Juditka fáradtan ült iróasztalánál. Tiborra gondolt, aki ma találkozni akar vele. De van-e értelme ennek a találkozásnak?

Ránézett az előtte ülő nagy darab emberre, akinek a fejét kell megmosnia. Elmosolyodott magában, hogy is vállalkozott erre a szokatlan feladatra. Csak az adta vissza önuralmát, hogy szinte a munkások közt nőtt fel, szeretik és hallgatnak a szavára. Miért ne tenne jót velük?

- Kiváltkép ha mink is szaporítjuk, tetézzük. Nézze Hámos György, az igazgató úr éppen magát szemelte ki az egyik munkáscsoport élére, maga pedig korcsmázik és veri az asszonyát.

- Ez nem beszéd. A verés egyforma s még az állatot sem szabad kinozni, nemhogy embert szabadjon.

- Jó reggelt, mérnök úr. Minket csöppet sem zavar. Egy kis családi békétlenség szálait bogozzuk ki ezzel a jóemberrel. Ha nem únja, tessék helyet foglalni, azonnal elintézzük. Tehát úgy van az Hámos György, hogy az asszony is szivesebben viseli a gondját, végzi a házi teendőket, ha nem kékitik ki a hátát minden héten. Aztán miért verte el legutóbb is?

A munkás szemlesütve forgatta kezében a kalapot, törölte homlokáról a veritéket.

- Hát épen erőst nagyot nem vétett az asszony, de ha egy pohár italt megiszom, hetekig kárpál érette.

- Nem az egy pohár miatt kárpál, hanem azért, mert a poharak meg szoktak fiadzani és a heti kereset le szokott olvadni felére, harmadára. Igy aztán nincs miből eltartani a családot.

- El lehetne tartani, csak jönne már be a vörös divat. Akkor a szegény munkásnak is telne egy pár korty italra. - Ezeket a szavakat félig-meddig Tibor felé küldözgette Hámos György.

- S maga felül a hiresztelésnek. Az igazság az, hogy kutyább sora van ott a munkásnak, mint itt a házőrző ebnek. Ennek legalább kijár az étel, de ott még penészes kenyér sincs elég. De ha nem igy állana is a dolog, maga itt él és az itteni törvényeknek tartozik engedelmességgel. Magának a cég kenyeret ad, munkájáért megfizetik, ha megembereli magát, ismétlem, szó van arról, hogy csoportvezető lesz, de igérje meg nekem, hogy nem veri az asszonyt és nem ábrándozik vörös divatról. Megigéri ezt, Hámos György?

- Ne adjon rá okot. Amiért maga viseli a kalapot, neki is jussa van a szóhoz. Most pedig küldje be a feleségét. Mig beszélek vele, addig üljön le kinnt a padra.

Hámos György megkönnyebbülten köszönt el. Félhangos "jónapot" libbent el ajkáról Tibor felé is. Az asszony már az ajtóban kezdte a pityergést.

- Dehogy is nem lehet. Nála hitványabb embert is hord a föld a hátán. Ne haragudjék, hogy én, a fiatal lány, a maguk dolgába ártom magam, holott a gyermekük lehetnék. Higgye el, hogy velem jobban jönnek ki, mint az igazgató úrral. A férfi népet a sok kárpálás vadítja meg. Hunyjon szemet, ha az ura néha egy pohár bort megiszik, még ha két pohár ital megy le a torkán, az se égszakadás, földindulás. Ne támadjon azon mód rá. Különösen a gyerekek előtt ne. Hogy tisztelje a gyerek az apját, ha az anyja örökké szapulja. A férfi mégis férfi, a maga kenyérkeresője s munkája után becsülést érdemel.

- Leszokik róla, ha látja, hogy a felesége okos szóval kérleli, nem lakozik benne örökkétig. A férje javulást igért nekem, maga pedig legyen megértőbb. Nemsokára több fizetést kap az ura, éljenek békességben egymással.

- Igy ni. Fogjanak szépen kezet és békéljenek meg, ahogy jószándéku emberekhez illik.

- Ammá szent igaz - mondta a férfi - hogy vénségünkre megjöhetne az eszünk.

Hámosék megbékélten mentek el. Juditka Tiborra nézett. Kicsit szégyellte magát. Bizonyára kineveti.

- Remekül csinálta, Juditka. Örülök, hogy itt lehettem, s megláthattam emberszerető, jóságos szívét.

- Túloz, mérnök úr. Azt a nehány békitő szót bárki elmondhatta volna az én helyemben.

- Bárki, akinek olyan jó szíve, jó lelke van, mint Juditkának. Nem könnyü dolog megérteni egyszerű munkásembereket és megértetni velük, hogy nemcsak robot van, hanem életöröm is és a szorgalmas, munkás élet ma is megtermi gyümölcsét. Ilyen bizalmikat kellene a munkahelyekre beállítani, mint Juditka, akkor munkástömegek és munkaadók között elviselhetőbb helyzet alakulna ki.

- Nem vitatkozom, mérnök úr, köszönöm, hogy nem nevet ki, különben hogy aludt?

- Sokáig ébren voltam és néztem a holdfényes éjszakát. Még ilyen ragyogóknak sohasem láttam a csillagokat. Talán azért ragyogtak úgy, hogy a Juditka álma még édesebb legyen.

- Bocsásson meg, mérnök úr, haza kell mennem. És ha nem találkoznánk, kérem ne gondoljon rám többé soha.

- Nem bántott mérnök úr... csakhogy az elnök úr fia és én... beláthatja, nem illünk össze.

Az iroda előtt hatalmas virágágyakban szálviák viritottak. Tibor és Juditka nehányszor körülsétálták a pompázó virágszigetet. A fiú lehangoltságát a lány is észrevette.

- Látja, mérnök úr, ilyen az életünk, mint ez a poros út. Körülöleli ezt a zöld szigetet, azután ketté ágazik. Az egyik a nagy város felé, a másik kicsi házunk felé. Most még elnézegetjük ezeket a virágokat, egymásra mosolygunk, azután elválunk, talán örökre.

- Juditka, hallgasson meg. Mindössze tegnap este óta ismerjük egymást. Nagyon rövid idő ez ahoz, hogy meggyőzzem érzelmeim mélységéről. De elég ahoz, hogy megszeressem őszinte, becsületes szándékkal. Félév mulva mérnök leszek. Apám kivánságára azután egy évet külföldön, valamelyik nagy faüzemnél kell eltöltenem. Másfél év mulva eljövök ide s megkérem a kezét. Várni fog rám, Juditka?

- Nem tudom... nem szabad hinnem... mindez nem lehet valóság, csak folytatása csillagnéző álomlátásomnak, a tegnapi gyönyörű éjszakának.

- Köszönöm, Juditka, válaszában benne van a felelet is. Tehát Juditka sem aludt az éjszaka. Álmodott valakiről, ki eljött magáért...

- Jó reggelt mérnök úr, jó reggelt kicsi Judit. Félórája keresem, hogy elhivjam egy pohár sörre. Ilyenkor pompásan izlik a kesernyés, habos lé.

- Szó sincs róla, Juditka. Már az egész társaság együtt van nálam, csak mi hiányzunk. Nem ismerek magára. Egy-két pohár sör elől nem szokott elszaladni.

- Csak ne tartson reggelig az egy-két pohár sör, igazgató úr... Reggel vár rám a gatterkönyv, s abba nem nézhetek szédülő fejjel.

A kaszinói mulatság éjszakáján mindenekre lemosolygó, öreg hold Juditka és Tibor mellett Szamosi Gézát, az Erdőipar öregedő mérnökét is ébren találta. Nem a bő étkezés, vagy a szokottnál több ital okozta álmatlanságát, hanem egy különös érzés, amit eddig is magában hordott, de nem tudta nevén nevezni. Az elnök-fiúnak kellett idejönnie, hogy megbizonyosodjék arról, hogy szerelmes, szereti Juditkát.

Szereti... pedig most, amikor hazakisérte, egész úton egy szót sem szólt hozzá, még csak kedves mosolya sem volt számára. Persze, az elnök fia... fiatal, elegáns, jó modoru s fényes karrier előtt áll. Nem vak Juditka, hogy Tibor helyett őt válassza, az ő hatvan felé cammogó öregségét.

Igen, ezek a józan ész szavai és azé a halott asszonyé, akinek arcképe ott függ a falon, de a bolond, öreg szív így perlekedik: nem te vagy az első, nem is az utolsó, aki szürkülő fejjel fiatal lányt akarsz oltárhoz vezetni. És a bolond, öreg szív makacsúl őrizte a késői szerelem édes titkát. Egyszer talán odaállhat Juditka elé, elmondhatja neki, hogyha megfelelőbb élettársat nem talál magának, Szamosi Gézáné akkor lehet, amikor akar.

Az elnök-fiu - látta jól - milyen örömmel forgolódott Juditka körül és Juditka iruló-piruló arca elárulta, hogy kétszer se kéretné magát. És Juditkának igaza van, megérdemli, hogy boldog legyen. De mi lenne akkor, ha a mérnök úr csak kalandot keres, nem feleséget s ha elmegy innen, ennek a pár napnak emlékét úgy elfujja a szél, mint robogó vonatának szétomló füstjét.

Ezek a gondolatok kinozták s feje forró volt, mintha láz gyötörné. Fölkelt. Kinyitotta az ablakot. Könnyes szemével azt a kis házat kereste, ahol most Juditka bizonyára boldogan alszik. Szereti és életét adná, ha megmenthetné a keserű csalódástól... Szamosi Géza már a rosszabb eshetőséggel számolt, a nagy lélektragédiával, mely Juditkára vár.

Lassan virradt. Az erdő lombjai közé fénynyilakat szórt a kacagó hajnal. Felöltözött. Gyorsfőzőn felforralta reggelijét. Kint a kertben terített és ott reggelizett meg egyedül, mint akinek nincs senkije ezen a világon. Hiszen valójában nincs is, mert a fia megnősült, a leánya férjhez ment. Nincs panasza sem a menyére, sem a vejére, mégsem lakik náluk. Nyugalmasabb ez a két szobácska, ahol senkinek sem alkalmatlan.

Nem lenne jobb, okosabb, becsületesebb, csirájában elfojtani ezt a szerelmet, amit Juditka úgy sem viszonozhat. Az is lehet, hogy a Juditka előzékeny, finom kedvessége élesztgette szívének hamvadó parázsát. Dehát Juditka mindenkihez kedves, nem is tudna más lenni.

Karácsony este például fenyőágacskát diszített és küldött Géza bácsinak csupán azért, hogy az öreg úr szobájában karácsonyi hangulatot árasszon az ünnepi fácska. Vagy pedig amikor férjhezment lánya legutóbb itt járt, úgy összebarátkozott ötesztendős unokájával, hogy a kislány hetekig sirt Juditka után.

Juditka nem hibás, hogy Szamosi Géza ezeknek a figyelmességeknek a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonított.

Megbecsülhetetlen butor egy ilyen karosszék. Csak hagyta, hogy az öreg tépelődjön, töprengjen. Tudta, hogy a vége jó kis szunyókálás lesz. S ez a székenalvás néha jobban esik a legpuhább ágybanfekvésnél. Kár, hogy a gyakornok fölzavarta.

- Biz én szabályszerűen lefeküdtem s még most is az igazak álmát aludnám, ha a direktori parancs ki nem ráncigál az ágyból. A direktori parancs pedig neked is eképen szól: Szivesen lát egy pohár sörre. Nekem kell összeharangoznom az urakat. Persze az úrfi miatt. Már az idegeimre megy ez a tacskó. Minden érette történik, minden körülötte forog, még a gondolatát is ellesik. Vinné már el innen az ördög.

- Szamár vagy öcsém. Az ünneplés minden elnökfiunak kijár. Ami pedig a sörözést illeti, szívesebben itthon maradnék.

- Jaj, nem lehet, Géza bátyám! A diri szigorú ukázt adott ki, hogy az urakat félholtan is magammal cipeljem.

Az urak nem várták a cipelést, maguktól is mentek, hiszen sohasem lehet tudni, mire jó az ilyen felfelé barátkozás. Géza bácsi is kiborotválkozva, ünneplőbe öltözve lépett az igazgatói lakás verandájára, ahol Dudek pénztáros már a harmadik ringlit emelte ki az olajos dobozból, Kaczkó erdész pedig égre-földre esküdözött, hogy a seritalnál nincs jobb orvosság a kaccenjammeres emberiség számára.

- Szamár vagy, öcsém! Mit ártod magad olyan dolgokba, amihez semmi közöd. Téged csak nem falhat fel szemeivel az elnökfiu.

- Falja a bihari meszet, hogy az ördögök seprűznék meg. Sokért nem adnám, ha amúgy igazán az arcába boxolhatnék.

Schmidt igazgatót széles jókedv öntötte el. Örült, hogy a fiatal Leroch nem gondol még az elutazásra s szemmel láthatóan kitűnően érzi magát.

Veres gyakornokot most már őnagyságáékhoz szalasztották el azzal az üzenettel, hogy a társaság kirándul Hosszúvölgybe, sziveskedjenek tehát idejében elkészülni. Indulás ebédután.

Lajkó a teljesített megbízás után rákvörösen ült vissza helyére, s odasugta Géza bácsinak:

- No én itthagyom az egész diszistállót, ha mégegyszer elfuttatnak valahová.

Míg ebédhez terítettek, Tibor meglátta a zongorát és sajnálkozott, hogy nincs itt a hegedűje. Lehetne egy kis hangversenyt rögtönözni.

- Toncsi, kérlek, - szólt Kaczkó erdésznek az igazgató - lennél szíves elhozatni a hegedűt? A gyakornok úr érte megy.

Lajkó csikorgatta a fogait, de engedelmeskedett. Most még csak zongorista kellett. Az igazgatónő mentegetőzött, hogy még lánykorában sem volt elsőrangu játékos, amióta asszony, éppen kijött belőle.

- Szamosi úr, - ajánlotta a háziasszony - Szamosi mérnök úr inkább számit virtuóznak.

- Igen, igen, kedves kollégám - nyájaskodott Tibor - legyen szíves a zongorához ülni.

Szamosi Géza nagyot nyelt. Igaza van Lajkónak, - gondolta. - Szemtelen tacskó ez, akárki is az apja. Hol van a diplomája, sok évtizedes szolgálata, ami a "kedves kollégázás"-ra feljogosítaná.

Szótlanul ült a zongorához, összehangolták a hangszereket. Juditka észvesztő mosolyával megsimogatta Géza bácsit, talán csak azért, hogy szebben kisérje Tibort.

- Kezdhetjük mérnök úr. - A mérnök szót kissé élesebben hangsúlyozta az öreg. - Mit játsszunk?

Tibor tudott olvasni az arcvonásokból, hamarosan észbekapott, hogy megbántotta az öreget.

- Mit szokott játszani, kedves bátyám, ha megengedi, hogy így szólítsam, mert az imént elhibáztam a megszólítást. Megbocsát, úgy-e?

- Már el is felejtettem, kedves öcsém uram. A nótára nézve pedig kérdezzük meg Juditkát.

- Minden magyar nóta kedves nekem. De várjon csak. Ismeri a mérnök úr azt, hogy: Mért nem szabad szeresselek?

Géza bácsi leütött néhány billentyűt s Tibor vonója alatt megszólalt a húr. Szinte sírt a hegedű, a zongora pedig halk búgással ölelte körül a szívhez szóló dallamot.

Ilyen szépen Géza bácsi még sohasem játszott. Tibort is annyira lenyűgözte a pompás kiséret, hogy megölelte az öreget. Azután más nóták jöttek, vidámak is s Juditka szomjasan itta a művészi hangokat. Szeme úgy csillogott, hogy Tibor egyebet se látott, csak ezt az édes, biztató csillogást. Valósággal el kellett cibálni őket a zongorától, hogy ebédhez üljenek. Géza bácsit most már Tibor mellé ültette a háziasszony.

- Géza bácsi is megalapozta a jövőjét. Keserűségében szétmarcangolt egy kacsacombot.

Ebéd után az iparvasút kis mozdonya vigan pöfékelt Hosszúvölgy felé. Hosszúvölgy volt az Erdőipar legnagyobb vágásterülete. Itt termelték ki az árúkészlet hatvan-hetven százalékát. A hiányzó százalékot Szokodol, Görcs és Feketevölgy adták össze.

Az iparvasút mentén hatalmas rönkrakások, évszázados fák várták, hogy a gépfűrészek szalagjai hosszú, széles deszkákká aprózzák őket. Az erdő fái búcsúzva lengették lombjaikat távozó társaik felé.

Csemetékből megsudároznak, évről-évre vastagabb lesz a törzsük. Hatalmas lombkoronájuk között madárgenerációk nőnek fel és pusztulnak el. Azután őket is kimustrálják, tüzifa, épületfa, butorfa lesz belőlük, hogy élettelenül is betöltsék örök rendeltetésüket: az emberek szolgálatát.

Fák sorsa - emberek sorsa is. Élőn és holtan is betölteni az örök rendelést: Isten és embertestvérek szolgálatát. A fák nem lázadoznak, az emberek annál inkább. Törpe bokrok akarnak lenni, holott büszke tölgynek teremtette őket Isten.

A munkafelügyelő ünneplőbe öltözött munkások élén várta az úri vendégeket. Lajkónak ugyanis telefonálnia kellett, hogy vacsorára berbécstokányt készítsenek puliszkával. Az egyszerű népek járatlanok a rangok és cimek labirinthusában, de hamarosan egymás értésére adták, hogy azt a fiatal úrfit kell megbámulni, megtisztelni, mert az apja parancsol Schmidt igazgató úrnak is. Pedig az igazgatónál nagyobb úr nincs a környéken. Ha meghal az öreg úr, ez az úrfi veszi át a parancsolást.

Meg kell adni, kezdi érteni a módját. Az igazgató úr el akarta zavarni a munkásokat, hogy ne bámészkodjanak, de az úrfi nem engedte. Juditka kisasszonnyal közéjük elegyedett, beszélgetett velük. Juditka egymásután mutatta be nekik az öregebb munkáscsaládokat. Barátságosan rázogatta Hámos György kezét.

- Mi már ismerjük egymást. Nó, hogy izlik a békesség, Gyuri barátom? Tegyen róla, hogy tartós legyen.

- Sós Márton. Karját letépte a gépszíj. Ötgyermekes. Őrszolgálatot teljesít.

- Nó, kis barátnőm, mondd el szépen a mérnök úrnak, hogy mi is történt azzal a gránáttal?

- Kis Lacival játszottunk itt az erdőszélen. Sörösüveg formát találtunk, de vasból. Rozsdás is volt egy kicsit. Mondtam Lacinak, hogy dobja el, de ő piszkálni kezdte, ütögette. Egyszercsak nagyot durrant s azután nem tudom, mi történt. Sokáig nem tudtam magamról és mindig sötét volt körülöttem. Ha ébren voltam, akkor se láttam mást, csak sötétet. Aztán azt mondták, hogy Laci meghalt, eltemették. Sokat sirtam, mikor az egyik gyermektől megtudtam, hogy vak leszek, sohasem fogom látni édesanyámat, sem a virágokat, sem a kék eget. És akkor eljött Juditka kisasszony és csudaszép meséket mondott nekem, cukrot is kaptam tőle mindig. Ugy szeretem, olyan jó hozzám Juditka kisasszony.

A társaság ezalatt már jó előre haladt. Schmidt igazgató hiába hahózott és integetett az égre, hogy az imént még habcsóknyi felhő kezd szétterülni, hogy nyári záporral ijessze meg a kirándulókat, Tibor nem tudott megválni a munkáscsoporttól. Még sohasem volt ilyen közel egyszerű munkásemberekhez, kiknek ajkát-szivét megnyitogatta Juditka. Szerették ezt a csupaszív lányt és Tibor előtt is feloldódtak. Nem a hatalmas úr fiát látták benne, az előkelő idegent, hanem a barátot, a melegérzésű embert.

- Nagyon kéri az igazgató úr kedves öcsémuramat, sziveskedne befejezni néprajzi tanulmányait, mert mielőtt eláznánk, fedél alá kell jutnunk. Egy-egy kövér csepp már jelzi az eső megérkezését.

Géza bácsi valamikor sokat sportolt s most ágaskodni kezdett benne az önérzet. Hátha megmutatná az öcskösnek, hogy még az ő lábai sem mondták fel a szolgálatot.

A gyepes tisztáson elindult a verseny. Lámcsak, az öreg jár az élen, Tibor utána nyargal. Juditka bizony lemaradt. Géza bácsi minden erejét megfeszítette. Öreg szíve nagyot dobbant. Ha elsőnek érne be, ez a tacskó is belátná, hogy az öregeket nem lehet egyszerűen és kiméletlenül félretolni az útból. Talán megsúghatná Juditkának is, hogy így szaladna érte a világ végére is.

Géza bácsi és Tibor között egyre fogyott a távolság. A nézők látták már, hogy Tibor nemsokára utoléri s valószinűleg el is hagyja az öreget. Ebben a pillanatban Géza bácsi elszédült és elvágódott a gyepen. Szájszélén egy csöpp vér buggyant ki. Arca piros, majd szederjes lett. Tibor nehány ugrással mellette termett, kigombolta mellényét, ingét szétnyitotta.

Milyen jó így - gondolta Géza bácsi. Mellette van az, akit mindenkinél jobban szeret. Érzi kezének bársonyos simogatását. Csak a szíve fáj. Szemei előtt vörös karikák kergetőznek. Igy, itt kellene meghalnia ezen a szép erdei tisztáson, ebben a kedves környezetben, most, amikor mind körülötte vannak, akikkel együtt él.

- Nos, komám, legénykedtünk, úgye. Ne búsulj, kikurál Juditka. Ért ő mindenhez, még az ördögűzéshez is.

- Csak a tacskónyivasztáshoz nem - mormogta magában Lajkó. - Mert ha értene, elkergetné maga mellől ezt a szögletes figurát.

De a habcsókból felfuvalkodott felhő is megbánta, hogy ráijesztett a társaságra s szégyenkezve vonult el. Ismét kisütött a nap. Két karóból, pokrócból hordágyat rögtönöztek. Juditka rendelkezett.

- Vigyük az árnyékba, ott hamarább jobban lesz. Hogy érzi magát Géza bácsi?

Ketten maradtak. A távolból feléjük áradt a berbécstokány szaga. Dudek bácsi személyes felügyelete alatt készült s a pénztáros nem hiába volt élelmező tiszt a világháborúban. Kaczkó erdész azon bosszankodott, hogy ép most kezdett megjönni a hangulat. Miért virtuskodik az öreg. Hja, már nem vagyunk fiatalok. Ezt nem lehet letagadni. Ami nem megy, az nem megy még Szamosi Gézának sem.

- Megesik ez fiatallal is - csendesítette Kackót Sipos főgépész. - Huszonötéves koromban egyszer én is elvágódtam…

- Most mondja meg szépen, miért kellett így kifárasztania magát? Kellett ez Géza bácsinak?

- Miért beszél igy Géza bácsi? Mi bántja? Szívesen meghallgatom, ha elmondja nekem.

- Ne kérdezze Juditka, nem mondhatom el. Senki sem tud róla. Legyen az én titkom. Egyszer, talán Juditka is megtudja, hogy ma miért versenyeztem kettőjükkel. Most menjen szépen a társasághoz, küldje ide Lajkót. De várjon csak, Juditka. Előbb adja ide a kezét.

Nehány percig kezében tartotta a puha, bársonyos kezet, azután megcsókolta és a szemében megcsillant egy ragyogó, fényes könnycsepp.

Juditka egészen megzavarodva állt előtte. Milyen különös ma az öreg. Ilyennek még sohasem látta.

- Ugyan, miért? Az én betegségemre nincs orvosság. Köszönöm jóságát Juditka. Menjen... Tibor várja már... jó mulatást...

Megsejtett-e valamit Juditka abból, amit az öreg mondott? Csak ő tudja. Föléje hajolt és suttogva mondta:

És Szamosi sápadt arca úgy mosolygott, mint mikor a gyermek meglátja az első csillogó karácsonyfát.

Schmidt igazgató asztalán felbontatlanul hevert a napi pósta. Levelek, ujságok és egy ajánlott levél a központból.

Dudek bácsi égett a kiváncsiságtól. Mi lehet benne? Jó-e, rossz-e? A központi igazgatás ritkán küld ajánlott levelet. Ilyenkor mindig személyi ügyekről van szó.

- No kicsi Judit, megjósolhatná, hogy fizetésemelést kapunk, vagy leépítést?

Juditka nem érzett hajlandóságot a jövendőmondásra. Ő is kapott egy kicsi csomagot, amit nem mert felbontani. Szinte félt tőle, hiszen ebben a dobozban egyformán lehet boldog öröm vagy keserű csalódás. Tibor küldte, az bizonyos, de vajjon nem fog-e valamikor kiábrándultan, csalódottan, gyülölettel gondolni rá és erre a kis dobozra nézhet-e jó szemmel akkor?

Nem, nem, gyülölni nem fogja soha. Ezért a három felejthetetlen napért örökké hálás lesz, bármi történjen. A dobozt nem bontotta fel. Majd otthon. A fiókjába csukta s nem szólt róla senkinek.

Lajkó is megszelídült, buzgón csomagolta az aprópénzt, sőt előzékenyen szedte ki a munkát Dudek bácsi kezéből.

- Elvégzem én Dudek bátyám. Legalább ha kiröpítenek az Erdőipartól, nem fogod utánam kiabálni, hogy munkakerülő, dologtalan fráter voltam.

- Ki mondta, hogy elment? Rongyos gyakornoki fizetésért éppen eleget strapálom magam. Nem igaz, Juditka?

- Kár, hogy a hülyeségnek nincs olimpiai bajnoksága, azon maga is nagy eséllyel indulhatna.

- Hiába sérteget, Juditka, nem leszek gyakornok itéletnapig s akkor máskép is fog beszélni velem.

Elsőnek a központ levelét bontotta fel. Dudek bécsi lélekzetfojtva figyelte az igazgató arcát, mely egyre derültebb, mosolygósabb lett.

- Általános fizetésemelés! - kiáltotta jókedvüen. - Álmodta ezt Dudek bácsi?

- Ne nekem, az elnök úr fiának köszönje meg. Ezenfelül Juditka és Veres gyakornok úr kinevezést is kaptak. Juditkát könyvelővé léptették elő, Veres urat pedig segédkönyvelővé.

De előléptetést és fizetésemelést kapott a fűrésztelep valamennyi tisztviselője, Szamosi Géza főmérnök, Laczkó Antal főerdész lett. Csak Darvasról feledkeztek meg, aki ugyancsak várta az aligazgatói címet.

Nem a fizetésemelés váltott ki igazi örömet, hanem az elismerés. Igazgatótól lefelé az utolsó munkásig, mindenki érezte, hogy munkáját értékelik, megbecsülik. De valamennyien Tibornak tulajdonították a humánus rendelkezéseket. Ő tájékoztatta édesapján keresztül a központot és győzte meg az elnökséget, hogy az erdőkitermelés csak fokozódni fog, ha az alkalmazottak a cégben nemcsak haszonleső munkaadót látnak, hanem olyan melegszívű gazdát is, aki gondjaik-bajaik iránt megértést mutat.

Juditkát is megörvendeztette az előléptetés. Már repülni szeretett volna, hogy édesanyjának megvigye az örömhírt, de az óramutatók, mintha bosszantani akarnák, megszokott egykedvűen cammogtak, talán még csigalassúbban, mint máskor.

Többször meg kellett állnia az összegezésben, mert sehogy sem jutott eszébe, hogy mennyi is nyolcvankilenc és nyolc. Eddigi kétezer lei fizetését háromezerre emelték, azonkívül a gyermekotthon vezetéséért még havi ötszáz leit folyósítottak. Ezt a többletet minden hónapban megspórolhatja. De mégsem. Meg kellene tanulnia zongorázni. Régi, elérhetetlen vágya volt ez, miről eddigi körülményei miatt le kellett mondania.

Milyen szép lenne, ha zongorázhatna, nemcsak a maga szórakoztatására, hanem ha egyszer Tibor mégis eljönne érte, ne kelljen zongoristáról gondoskodni.

Igen, kell vennie egy olcsóbb zongorát. Az úgy is hasznos pénzbefektetés, hiszen bármikor értékesíthető.

Harminc hosszú percig kell várnia még. Sejtelme sincs, hogy mi lehet a dobozban.

Más lány Juditka helyében nem csinált volna titkot abból, hogy az elnök úr fia belehabarodott, sőt félig-meddig a kezét is megkérte. Magában hordozta édes titkát, ne tudjon róla senki. A csomagról sem szól senkinek. Tibor se venné jó néven. Azt látták, hogy az elnökfiú sokat forgolódott körülötte, dehát ő volt az egyetlen lány, nem volt kiben válogatnia s nem minden fiatal ember kapható arra, hogy férjes nők körül legyeskedjen.

Juditkának csapta a szelet és ha csapta, jól tette. Fiatal ember még, most az ideje. Senki sem gondolt arra, hogy a nehány napos találkozás szerelemre lobbantsa a két fiatal szivet.

Háromnegyedtizenkettő. Az igazgatóval egeret lehet fogatni, csak Darvas úr kifejezéstelen arcán borong alig észrevehető árnyék. A mellőzés iránt elkeseredés árnya.

Juditka nem várta meg, hogy a falióra bevégezze az ütéseket. Vitte a kinevezést és a dobozt úgy, hogy alig érték lábai a földet.

- Még nincs készen az ebéd - mentegetőzött Kibédiné. - Máskor nem szoktál ilyen hamar hazajönni.

- Nem baj, anyukám. Ma nem fontos az ebéd. Nézd csak könyvelői kinevezésemet. Elsejétől ezerötszáz leivel kapok többet.

Örömkönny. Van-e nálad csillogóbb gyémánt? Van-e nálad értékesebb gyöngyszeme Isten szép világának? Miért van az mégis, hogy akiknek módjukban áll ilyen gyémántokat csillogtatni szenvedők, nincstelenek, kegyetlensorsuak szemébe, azok megkötik a kezüket, megkeményitik a szivüket; hogy ne csillogjanak ezek a legdrágább gyémántok. Miért van az, hogy az emberek szívesebben okoznak bánatot, mint örömet embertársaiknak?

- Nem. Nem akarom, hogy a kollégák tudjanak róla. Téged is kérlek, édes, ne szólj erről senkinek.

- Kell ez a titkolózás, édesanyám. Hidd el, jobb így. De most már magam is kiváncsi vagyok.

Óvatosan bontotta fel a csomagot. Ékszerdoboz és egy kis levél. A dobozban arany karkötő óra.

- Istenem, milyen szép - csillant meg a Juditka szeme. - No lássuk a levelet is.

- És te erről semmit sem szóltál nekem. Hiszen ez nem elhallgatni való csip-csup ügy. Ezt meg kellett volna mondanod édesanyádnak.

- Ne haragudj, drága - békítgette Juditka. - Másfél év beláthatatlan hosszú idő. És ez a másfél év lesz a Tibor érzelmeinek tűzpróbája. Ha igazán szeret, eljön értem. Én várok rá. Várom első szerelmem rajongásával, de felkészülök a csalódásra is. Ezért kérlek, édes, ne is beszéljünk róla. Ne tervezgessünk, ne építsük az álmok kristálypalotáját, hátha az magától összeomlik egyszer...

- Nem hordom. Maradjon csak a dobozban. Ha elhozza a jegygyűrüt, akkor nyugodtan viselhetem ezt is.

Kibédiné elégedett mosollyal nézte a leányát. Ezt az okos teremtést nem kell féltenie, hanem az ebédet már nézhetik mind a ketten. De az odaégett rántást egyikük sem sajnálta.

Szamosi Gézát az orvos teljesen megnyugtatta. Nincs komoly baja, csak vigyáznia kell magára. Egészséges, de az idők folyamán elkopott szervezetét nem szabad megoldhatatlan feladatok elé állítania. Nem szabad virtuskodni. Kevés alkohol, semmi izgatószer, se kávé, se tea, se cigaretta. Korai lefekvés, sok nyugalom. Igy elélhet még húsz évet is.

Amit leginkább kellett volna ajánlani Géza bácsinak, azt nem ajánlotta az orvos: legfőképpen semmi szerelem.

De hát az orvos hallgatócsövén csak a szív rendes vagy rendellenes működése figyelhető meg, szerelmi bánattól származó szívgyöngeség megállapítására az orvostudománynak még nincsenek megfelelő műszerei.

Géza bácsit azonban hiába tiltanák el, gyerekes makacssággal ragaszkodik érzelmeihez. Egy idő óta úgy érzi, hogy már az is boldoggá tenné, ha Juditkát valamivel megajándékozná. Máskor meg szeretne mindig a közelében lenni és nézni szótlanul sokáig, mindig, mint egy csodaszép festményt, vagy szobrot. Vannak jósággal csordultig telt percei, mikor szeretné Juditkát kiragadni szegényes, függő helyzetéből s más irányt adni életének. Szeretné, ha az Úristen így szólna hozzá: Látom, Géza fiam, hogy Juditka milyen közel férkőzött szívedhez, nem bánom, nó, megbizlak, hogy ezután te viselj gondot rá. De jól vigyázz, nehogy összekúszálj mindent nagy jóságoddal s a végén Juditka panaszra jőjjön hozzám, hogy miért felejtkeztem el róla?

Ilyen átruházással, szerencsére, nem szokott embersorsokat lerázni magáról a mindenek Gondviselője. Csak nézi mosolyogva, hogy némely ember mikép szeretne játszani az ő végtelen hatalmával. Az öklömnyi gyerek is szeretné átvenni a gyeplőket az öreg kocsis kezéből, nem törődik vele, hogy nem gyermekkézbe való az.

Mivel és miként ajándékozhatná meg Juditkát azért, hogy Hosszuvölgyben olyan jóságosan ápolta - tünődött Géza bácsi. Olyan ajándékkal szeretne kedveskedni, aminek örülne és amit elfogadhatna anélkül, hogy bárki megszólná érte.

Juditkát megkérdezni errevonatkozólag ostobaság lenne, egyszerüen visszautasítana minden ajándékozási kisérletet.

Az iroda felé indult, de ki sem ért az uccára, Lajkó majdnem a nyakába borult.

- Érzem, merről fúj a szél - gondolta csendes szomorusággal. - Juditkát nem lehetett egyedül jutalmazni. Juditkáért toltak mindenkit egy fokkal előbb a ranglétrán. Tehát mégis nagyon tetszik a kis könyvelőnő az elnökfiunak.

- Minek örüljek? Főmérnök lettem és néhány száz leivel több fizetést kapok. Ennyi az egész. A te eseted más, fiatal barátom. Neked a több pénz sokat jelent. Engem már csak az érdekel, hogyan tegyem változatossá diétás kosztomat.

- Úgy látom, nagyon rád ijesztett az a városi felcser. Vedd ki a szabadságodat, Géza bátyám és utazz el valahová. Ez jót fog tenni neked.

Emlékezetében megelevenedett egy végtelenül bájos kép. Egyszer, nagyon régen elvetődött egy búcsújáró helyre, egy fehér, kéttornyu Máriatemplomba. Akkor nem értette meg annak a szent helynek jelentőségét, csak vásári lármát hallott összeölelkezni harangszóval, orgonabúgással, egyházi énekekkel. Látványosság számba vette. Nem értette meg, hogy mi vonzza ide a népek tizezreit. Talán az, hogy a templomudvaron körben ülő gyóntatok egyike elé térdepeljen és bűneit sorolja el magavádlón? Vagy, hogy a körmenet résztvevői közé álljon és a tömött sorokkal megkerülje a szent hegyet, mely sokezernyi búcsúsával úgy nézett ki, mint egy embervirággal felcicomázott óriás süveg? Vagy hogy térdein csússzon fel a Jézus-hágón gonoszságának vezekléséül?

Akkor nem értette. Most kezd megbizonyosodni arról, hogy vannak életsebek, amiket földi orvossággal nem lehet begyógyítani. Vannak nyomorékságok, amik nem látszanak, de amiket elviselhetetlennek érez az ember. Vannak befelé gördülő könnycseppek, amik a szomoruságot visszaviszik a szívbe, hogy ott tovább sajogjanak.

És, csodálatos, aki odamegy, az sir, zokog, énekel, leborul Mária szobra elé, de megvígasztalódva távozik.

- Ha már annyira megszomorítottalak a jó hirrel, engedd meg, hogy segédkönyvelői fizetésem előlegéből egy pohár sört fizessek.

- Egy pohár sörtől? Nó, az az orvos is megérdemelné, hogy vízkórságba essen.

- Semmi Lajkó? Tessék a méltóságos Leroch úrfi után bomlani továbbra is. Az gentleman, az férfi ideál, az learatta itten az összes női mosolyokat. Hát most tessék vele bizalmaskodni, kedves Bözsike leányzó. Most pedig ide azzal a vacak üveg sörrel.

- Ne hirtelenkedj. Nem olyan egyszerű a dolog. Először is igérd meg, hogy hallgatni fogsz...

- Juditkát szeretném megajándékozni. Hosszúvölgyben nagy részvéttel sietett segítségemre.

- Nincs elintézve, mert elejét akarom venni, hogy ez az ajándékozás valakinek vagy valakiknek szemet szúrjon.

- Kell törődnöm, nem akarom, hogy a jóságommal épp az ellenkezőjét érjem el annak, amit akarok. Öröm helyett keserűséget. A pletyka tűszúrásainak keserűségét.

- Nem lehetetlen. Holnap úgyis bemégy a városba. A legjobb ékszerésznél kiválasztod a legszebb pecsétgyűrüt, persze aranyat, te szamár. Bevéseted a Juditka monogrammját és hazahozod. Itthon azután azzal nyujtod át neki, hogy első komoly keresetedből vetted ezt a csekélységet, fogadja szívesen.

- Inkább villámhárítónak, aki ideges pillanatainak villámait levezetem. Akit bármikor büntetlenül fricskázhat, lehülyézhet... legutóbb szarkafejűnek nevezett el... nó, nem azért mondom, nincs harag érte.

- Éppen ez a pajtásság csalhatatlan jele, te csacsi. Akivel jóban vagyunk, azt szeretjük csipkedni, ugratni. Aki ellenszenves nekünk, azt akár akkor lássuk, mikor a hátunk közepét.

Délután Dudek bácsi és Darvas később jöttek be az irodába. Juditka a délelőttről elmaradt munkáját pótolta nagy igyekezettel. Az újdonsült segédkönyvelő körmeit piszkálta.

- Juditka, az én első, komoly keresményemből, segédkönyvelői fizetésemből szeretnék magának egy pecsétgyűrűt venni emlékül.

- Nem, Juditka. Ez komoly dolog. A maga számtalan gúnynévvel megtisztelt, összecsipkedett, hülye pajtása viszonozni akarja kollégiális érzelmeit. Ne is tiltakozzék. Fogadja el együtt töltött "kezdő" éveink emlékéül.

- Egy föltétel alatt elfogadom: ha Bözsit ezentúl nem szédíti, ha a lumpolások számát negyedére csökkenti, s azon lesz, hogy komoly munkaerőnek minősítsék.

- Nem hiányzik még valami az "egy" föltételből? Akkor hát mindezeket ünnepélyesen megigérem. Most pedig kérem a gyűrűmintát.

Ma mindenkin jósághullám vonult keresztül - állapította meg boldogan Juditka és a gyűrűnek talán jobban örült, mint az arany karkötőórának. Hogy is mondta Lajkó? Első, komoly keresményéből... Hát nem diákosan kedves, kamaszos jóság áradt ki Lajkó szivéből?

A gyűrűátadást úgy rendezte Lajkó, hogy Géza bácsi is jelen legyen. Hogy örült Juditka az "emlék"-nek. Csak könnyelműségéért korholta Lajkót. Miért pazarolt el olyan sok pénzt, mikor egyszerűbb is megfelelt volna a célnak.

- Nem leszek én soha váci püspök, de azt kijelentem, Juditka, Géza bácsi előtt, hogyha még egyszer szarkafejűnek nevez...

- Mi lesz akkor, segédkönyvelő ur? - kérdezte szinlelt ijedtséggel Juditka.

- Nem veszélyes. Az a kicsi kávémasina inkább megáll, minthogy magán keresztülmenjen.

Boldog gyerekek... tavasz, ifjúság, napsütés - sóhajtotta Géza bácsi. - Istenem, miért is lesz mindez olyan hamar a multé, az emlékezésé.

- Isten vele Juditka - búcsúzott a főmérnök meghatottan. - Holnap szabadságra megyek.

- Igazán? Ezt már okosan teszi Géza bácsi. Őszintén kívánom, hogy frissen, tiz évvel megfiatalodva térjen vissza közénk. Hol szabadságol?

- Irigylem Géza bácsit. Gyönyörű hely az és a fenyves levegője... Egyszer én is jártam ott. Megkérném, ha Somlyóra megy, mondjon el értem egy halk imádságot.

Az utolsó szavakat Lajkó már nem hallotta, mert Darvas úr munkát adott neki. A pléharcu főkönyvelő nem szerette a kaszinózást hivatalos órák alatt. A tekintélyt elvégre tartani kell.

Juditka elgondolkozott. Ismét ez az érthetetlen kifejezés: boldogtalanságomért. Miért lenne boldogtalan Géza bácsi. Fia jó állásban van. Leánya jól ment férjhez. Özvegysége sem elviselhetetlen ebben a környezetben, ahol az egymásrautaltság közelebb hozza az embereket egymáshoz.

- Igazán nem szép, hogy nem őszinte hozzám Géza bácsi. Hirtelen kedélyváltozásának oka van. És ha az okot megszüntetjük...

- Ha tudni akarja Juditka... de nem itt. Nemsokára úgyis vége a munkaidőnek, ajándékozzon nekem egy félórát.

- Nagyon szívesen, Géza bácsi. Legalább ezen a jóságnapon én is jót tehetek valakivel.

- Nem tudom. Én nem kerestem ezt a szerelmet, csak úgy csöppentem belé, mint a légy a tejbe. Váratlanul szakadt rám, ahogy épülő házról zuhan le a tégla a gyanutlan sétáló fejére. Mostanig az én édes-gyötrő titkom volt, de kiszedte belőlem.

- Nem kiváncsiságból tettem, Géza bácsi. Vigasztalni akarom, visszaadni régi nyugodt kedélyét. Próbálja meg elfojtani ezt a késői szerelmet. Géza bácsinak józan eszére kell hallgatnia, nem pedig rakoncátlankodó szívére.

- Ha kivánja, beszélek azzal, akit szeret, megkérem, hogy ne zavarja fel léleknyugalmát, álljon félre a Géza bácsi útjából.

- Ő igazán nem hibás, még csak nem is sejti rajongásomat. A legaranyszivűbb lány, akit életemben ismertem.

A leány elsápadt a váratlan felelettől. Eszébe villant a hosszú kézcsók és könnycsepp a rosszul végződött kiránduláson, az imádság, amit a somlyói Máriánál boldogtalansága miatt akar elmondani... és mélységes szánalmat érzett az öreg úr iránt.

- Arra sohasem gondoltam, - mentegetőzött Géza bácsi - hogy Juditka viszontszeressen. Tudtam, hogy negyven év szakadéka tátong közöttünk, amit áthidalni nem lehet. De a józan ész sok-sok érve ellenére is minden gondolatom a Juditkáé, mindenütt Juditka arcát látom és nem lenne szabad elmondanom, de tudjon meg mindent: a Lajkó gyűrűje is az én ajándékom, nem mertem személyesen átadni. Eddig csak szerettem, de amióta Tibor itt járt féltem is. Féltem mindenkitől, aki el akarja vinni innen...

- Nagyon sajnálom Géza bácsit. Mivel őszinte volt hozzám, engedje meg, hogy én is az legyek. Szeretni nem tudnám, ez - belátja úgye - lehetetlen, de becsülni, mint édesapámat, bátyámat, vagy jó barátot, melegszívű embert - miért ne. Kapcsoljuk ki a szerelmet, Géza bácsi és akkor nem lesz gyötrelem az élete. Higyje el, hogy egy igazi jóbarát néha több férjnél, szülőnél, testvérnél, mindenkinél, mert a barátság a lelkek rokonsága s ez erősebb kapocs a vérségi köteléknél. Géza bácsi ezentul is szeressen úgy, mintha gyermeke, leánya lennék s én ezentul is becsülöm Géza bácsiban a jó embert, aki nem akar, nem tud megbántani senkit.

- A szerelmes lovag most köszönjön el tőlünk és vágtasson el az álmok birodalmába, a jóbarát pedig adja ide a kezét, hadd szorítsam meg őszintén, becsületesen - szólt Juditka még mindig sápadtan, de gyógyítani akaró jósággal.

Géza bácsi kezet csókolt Juditkának s bár vérzett még a szíve, amiből most tépték ki életének legszebb álmát, érezte, hogy nyert, gazdagodott. Gazdagabb lett, mert ismét ajándékozhatott. Juditkát megajándékozta lemondásának nem könnyű áldozatával.

Visszafordultak. Juditka jókedvűen csacsogott. Vidáman fogadta a munkások köszöntését. A mai nap izgalma csak otthon verte le. Kábult volt, vacsora sem kellett.

Szegény Géza bácsi - sóhajtotta s mielőtt lefeküdt, a gyűrűt lehuzta ujjáról és a karkötő óra mellé tette...

Másnap Géza bácsi elutazott. Azt hitte, hogy a kilométerek növekvő számával, mellyel a teleptől eltávolodik, lelki békéje mindinkább visszatér, megtalálja önmagát, ismét a régi Szamosi Géza lesz, aki nyugodt fölénnyel szemlélte az élet apró-cseprő eseményeit.

Tévedett. Egy-két napig jóleső kábulást érzett, mintha fájdalomcsillapítót fecskendeztek volna bőre alá.

Útközben meglátogatta fiát, aki vidéki városkában tisztviselősködött. A viszontlátás első örömébe csakhamar belemart az eltitkolhatatlan baj, mely ezt a szerencsétlen házaséletet végzetesen kikezdte.

- Bizonytalanná lett az állásom, apám - panaszkodott csüggedten a fiu. Felszámol az intézet, leépítenek.

Menye részvétlenül, unott arccal hallgatta a beszélgetést, mint akinek igazán mindegy, hogy miből élnek. A férfi arra való, hogy előteremtse a megélhetés lehetőségeit.

Az öreg sohasem rokonszenvezett ezzel a házassággal, de fiát nem tudta szándékától eltéríteni. Most aztán jönnek a bajok, mikor a jólétben elpalástolt igazi érzések rideg valóságukban mutatkoznak meg. Ilyen asszony mellett a szegény fiu idegei hamarosan összeroppannak.

- Kisebb lakásba kellene költöznötök - tanácsolta nagy segíteni akarással. - Leszállítani az igényeket, hiszen számolni kell azzal, hogy esetleg hosszabb ideig kereset nélkül maradtok.

- Kisebb lakásba? - csattant föl a menye. - Ebben is alig férünk. És ha meg akarja tudni, papa, szégyellek már kimenni az uccára, mert nem tudok egy tisztességes rongyot magamra venni. Gábor a férfi, fogja meg az életet és ha spórolni kell, mondjon le a dohányzásról, az ujságjáról, a futballmeccsekről.

Géza bácsi akaratlanul is összehasonlítást tett a két nő között. Juditka és a menye... milyen két kirívó ellentét.

Juditka a szives jóság, a menye gőg és önhittség. Juditka a szerénység, lemondás, sebeket gyógyítás, menye csupa tűszúrás, sértegetés. Nem érezhette jól magát ebben a környezetben.

Nem lehet a házasságnak az a rendeltetése, hogy az egyik állandóan igát húzzon, mint az istálló barma, a másik állandóan cicomázza magát, mint az elkényeztetett cica.

Az is bántotta Géza bácsit, hogy nincsen gyermekük. Nincs. Nem is lesz. Nem akarják. Nem kell. Maguk sem tudnak élni - térnek ki az istenáldás elől.

A gyermek életünk tovább élője. Jövőnk. Megkezdett munkánk folytatója. Két egymásra talált lélek boldogságának áldott gyümölcse.

Ez hiányzik Gáboréknál is - gondolta Géza bácsi. - Akkor kisebb lakás is megfelelne és a ruhaszekrényben is akadna elég tisztességes rongy.

Harmadnap korán fölkelt. Már a fia is öltözött, csak a menye pihentette, ő tudja miben fáradt testét.

- Hála Istennek jó összeköttetésekkel rendelkezem. Megpróbállak elhelyezni valahol, de jól tennéd, ha vigyáznál az asszony körmére, Isten veled - búcsúzott fiától.

Az egyre szűkülő Maros-meder mellett a völgy is egyre szűkült. A vonat ablakából már csak tölgy- és fenyőerdők zöldje látszott, mely fölé szélesen omlott a mozdony füstje, mintha gyászfátyolt akarna borítani rá.

A Géza bácsi fülkéjében leginkább üzletemberek vitatkoztak a drágaság okairól. Közben egymásután szívták a cigarettát, szivart s a fülkében a nyitott ablakok dacára is élvezhetetlenné vált a forró levegő. Géza bácsi kiment a folyosóra, ahol nehány pirossapkás diák beszélgetett, tréfálkozott. Egyikük kihajolt az ablakon, a kanyarba futó mozdonyt nézte, de ráfizetett a látványosságra, mert a szél lecibálta sapkáját s repítette visszafelé a vasuti töltésen, majd meghempergette az országút porában.

- Méghogy a veszett sapka mellé még büntetéspénzt is fizessek? - fanyalogta a kárvallott.

- Nincs mi párologjon abból, üres, mint a Barics Jóska pénztárcája hónap végén.

- Ne bántsátok. Én majd a legközelebbi állomásról visszaszaladok s a következő vonattal utánatok hozom a sapkát.

- Addig kikölt benne a pitypalaty - évődtek a kolléga urak. Pedig a jó Isten a megmondhatója, hogy miből fizetik a tandijat, a vizsgadijat, benn vagy künntlakást és a szegény intézeti igazgató mennyit vesződik velük, mig bevasalja rajtuk legalább a kosztpénzt.

És ha kezükben lesz a diploma, orvosi, ügyvédi, tanári oklevél, vajjon hol terem meg számukra a falat kenyér?

De a jókedvük elpusztíthatatlan. Derüsek, vidámak, hiszen fiatalok még, s hajlandók harcolni, verekedni a biztos jövőért.

Vidéki nyári mulatságra mennek. Jó keletje van a táncosoknak ilyen helyen. Egyik állomáson nagy dér-durral le is szállnak.

- Ha addig nem veszel lélekzetet - dupláz rá a másik - akkor nem is kell a sapka, anélkül is levizsgázhatsz a másvilágon.

Alkonyodott, mikor Géza bácsi becsöngetett a somlyói kolostor clauzuráján.

- A házfőnök urat keresem - mondta a kapus testvérnek, aki csak félig nyitotta ki a clauzura ajtót.

A társalgó egyszerű butorzata egyetlen asztalból, székekből és szekrényből állt A falon nagy, fekete kereszt, s nehány kép, szerzetesek magános és csoportképei.

Mélységes, áhítat keltő csönd. Az ablakon hűs fenyőillat árad be. Vajjon milyen ember a gvárdián? Öreg-e, vagy fiatal? Mindegy, különös vágyódást érzett, hogy megismerje. Ferenc fiai közül nehányat ismer már és ha valaki el akar indulni a lelki békesség utján, ezek a derék szerzetesek készséggel szolgálnak útbaigazítással.

- Nagyon kedves családi ünnepen volt szerencsém főmérnök úrhoz, az unokája keresztelőjén.

- Ma jöttem meg s négyheti szabadságomat itt töltöm. Nem messze béreltem ki egy tiszta szobácskát Csibi Péteréknél.

- Nó, nem annyira a figyelem, mint a lelki kényszer hozott ide. Ez az én négyheti szabadságom a kegyhely közvetlen közelében több mint egyszerű pihenés, amire tizenegyhavi robot után a tisztviselőféle népség vágyakozik. Gyógyulást, lelki orvosságot keresek, főtisztelendő uram, amit orvosi rendelőkben, gyógyszertárakban nem találok.

Géza bácsi kérdőn nézett a gvárdián fekete, mélytüzű szemeibe, mely részvéttel kutatta, léleknézőn keresgélte a panaszos szavak mögé húzódó igazi okot. Mi lehet az a mélységes bánat, ami az öreg úr lelkén rágódik? Feloldozásra váró bűnt, vagy nehány simogató, meleg szóval megkönnyíthető életterhet hordoz magában? Mindegy. Neki, Isten szolgájának föl kell emelnie az elesettet.

- A végtelenül jó Isten kegyelme hozta ide főmérnök urat. A legtisztábban tartott lakásban is belepi a por a butorokat, tárgyakat, nemcsoda, ha az ember lelkére is rárakódik az élet pora, néha sara is. Ilyenkor jót tesz a lelki porszívó gép, az elvonult magány. Ez alaposan kitisztít, felszív magába minden porszemet, még a sarat is.

Géza bácsi legszívesebben nyomban feltárta volna szívét, melyben a késői szerelem egy édes arcot foglalt mindennél drágább keretbe. De a páter leintette. Az orvos sem fog nyomban az operációhoz, hacsak halálos veszedelem nem sürgeti.

- Főmérnök úr előbb beleéli magát az itteni környezetbe, teleszivja tüdejét a fenyvesek ózondús levegőjével, számot vet önmagával, talán nem is olyan nagy a baj, mint hinné. Nehány napig másról beszélgetünk és azután szemébe nézünk annak a léleksebnek. Főmérnök úr tudtommal vallásos ember, nem lesz nehéz tehát magában hitet ébreszteni. Hinni Istenben, a Gondviselőben, aki sorsunkat bölcseségével kezében tartja. Hit nélkül nincs csoda, nincs lélekgyógyulás, hit nélkül nem élet az élet. Azután akarni kell. Nem a mi akaratunkkal, hanem Isten akaratával, erősen, emberfelettien. Ha ez megvan, akkor elő a porszívó géppel, nem marad rajtunk az életnek egyetlen porszeme sem.

Géza bácsi szomjasan itta a páter szavait. Jól mondja a házfőnök, hogy talán nem is olyan nagy a baj, hittel és akarással megszabadulhat tőle. Lelkének ujjongásába kondult az esti harangszó. A páter felállt és hangosan imádkozott: Angelus Domini nuntiavit Mariae... Ave Maria, gratia plena, Dominus tecum, benedicta tu in mulieribus... ora pro nobis peccatoribus...

Az öreg úr is elimádkozta az Üdvözlégyet. Harangszó után vacsorára csengettek.

- Kedves főmérnök úr, legyen vendégünk, szívesen látom szerény asztalunknál, töltse velünk az estét.

A nagy ebédlőben már együtt voltak a páterek és a testvérek hangos Laudéturral köszöntötték Géza bácsit, akit a házfőnök egymásután mutatott be a szerzeteseknek.

Szent Ferenc fiain meg sem látszott a napi elfoglaltság fáradalma: pátereken a lelkészkedés, a klerikus és laikus testvéreken a nyári elfoglaltság, kaszálás, szénagyűjtés. Jóízüen ették a szerény estebédet és halkan beszélgettek.

Vacsora után a társalgóban bekapcsolták a rádiót. Hireket közöltek: "Holnap július 30-ika, hétfő. A római katolikus naptár szerint Judit vértanu, a protestáns naptár szerint Judit napja van. A nap négy óra harmincnégy perckor kel..."

De ezt már nem hallotta Géza bácsi. Arra gondolt, hogy Juditka nevenapját meg kellene köszöntenie, ha elkésve is. Igen, holnap ir egy képes levelezőlapot Juditkának.

- Holnap a testvérek fáért mennek az erdőbe, főmérnök úr nem tartana velük? - kérdezte a gvárdián.

- Holnap más elfoglaltságom van. Leveleket kell irnom és a címemet közölnöm a céggel, hogy a postámat elküldhessék. Különben nagyon szerettem volna a testvérekkel menni.

- No, nem baj, főmérnök úr, lesz még erre bőven alkalom - nevetett a házfőnök. - Ha kedve tartja, még kaszálhat is. Aztán befogjuk ministrálni, hogy ne unatkozzék.

- Ha nem ügyel, főmérnök úr, - mondta nevetve a vikárius - szabadság helyett úgy eldolgoztatjuk, hogy csak a csontja s a bőre marad meg.

- A vikárius atya is a sok dologtól gömbölyödött meg - évődött Páter Illés. - Meg a zetelaki túrótól.

- Jó túró az, abból egyszer megkínáljuk a főmérnök urat puliszkával, ha szereti - vette el a csipkedés élét a gvárdián.

- Bizony nem kicsi gond ennyi szájnak előteremteni a betevő falatot - mondta Géza bácsi. - Ha jól számolom, harmincnál is többen ültünk az asztalnál.

- Kirendeli a jó Isten, főmérnök úr és amit rendel, azzal megelégszünk - szólt a házfőnök. - Aztán hála Istennek vannak alamizsnás lelkek, akik megértik, értékelik a mi munkánkat.

Tizenegy óra felé a páterek hazakisérték Géza bácsit. A kiskapuban Csibiné méltatlankodott:

- Várhattuk az urat a finom vacsorával. No nézzük meg, hogy jó lesz az ágy? Elég a két párna, ne tegyek még egyet? Ne hozzak még egy takarót, hogy ne fázzon meg? Itt hűvösebb van, mint arra maguk felé.

- Akkor hát Istennek ajánlom, nyugodalmas jóéccakát - köszönt el Csibiné.

És mint nem is oly rég, Juditkával és Tiborral versenyt futnak. Lám, most milyen máskép megy, milyen könnyen birja az iramot. Elsőnek fut be. És mintha nem is főmérnök lett volna, hanem maga az elnök, az Erdőipar Rt. elnöke, a Tibor apja. A fia egészen háttérbe szorult, őt ünnepelték. Juditka is egészen más volt, Tiborra rá sem nézett. Meg is kérte a Juditka kezét és a lány boldogan igérkezett hozzá.

Ezután már gyorsan peregtek az események, kitüzték az esküvő napját. Juditka menyasszonyi ruhájában várta az indulást. Istenem, milyen szép, milyen bájos. Virágos autósor indult a templomba és ott álltak már az oltár előtt.

Harangszó ébresztette föl álmából. Fönségesen, tisztán, messzehangzó búgással kongott a somlyói nagyharang Áve Máriára...

Nehány nap mulva Géza bácsit vallatóra fogta Páter Dionysius. A szintén egyszerű butorzatú házfőnöki szobában ültek, szemben egymással.

- Nos, kedves főmérnök úr, most lesz szives elmondani nagy szomoruságának okát?

- Még ez sem baj, főmérnök úr. Nőül veszi azt a tisztes koru, magához illő nőt és élnek boldogan.

- Éppen az a baj, hogy az a nő nem tisztes koru és nem hozzámillő, hanem tizennyolc éves fiatal leány.

- Ez már baj, főmérnök úr. És a lány viszonozza főmérnök úr érzelmeit?

- Nem. Nem szeret, de azt ajánlotta, hogy kapcsoljam ki a szerelmet s maradjunk jóbarátok.

- Amit a főmérnök úr érez, az nem szerelem, csak gyerekes, görcsös ragaszkodás a búcsúzó férfikorhoz.

- Nem akarja... Nézzen rám, főmérnök úr. Fiatal ember vagyok. Nekem is csontom-húsom van és vér lüktet az ereimben. Sokszor van nőkkel dolgom, sokszor néznek rám kisértő szemmel. Néha pillanatok választanak el attól, hogy tüzet fogjon a vérem. De én parancsolok magamnak. És jön a szeges korbács és jön a hideg kövön térdeplés és minden egyéb jön, csak a bűn nem. Mi lenne, ha egyszer én is azt mondanám, hogy nem lehet, nem tudok... nincs elég erőm. Becstelen lennék... méltatlan lennék erre a ruhára.

Az öreg úr magábasüppedten ült karosszékében. Páter Dionysius szavainak hatását figyelte. Vajjon sikerült-e Géza bácsiban felébreszteni a jobbik ént, a szenvedélyek fölött diadalmaskodó akaratot?

- Azt mondhatná előbbi szavaimra, főmérnök úr, hogy könnyű nekem, én vállaltam az önmegtartóztatást, fogadalmat tettem erre, hivatásom köt ennek törik-szakad betartására. Rendben van. De most fordítsunk az érem másik oldalára. Ne mondjon le szenvedélyéről, vegye feleségül azt a kislányt. Boldog lesz-e ez a házasság? Vállalja-e a felelősséget, ha az a fiatal leány ebben a házasságban nem találja meg álmainak beteljesülését és házasságon kivül keres kárpótlást megcsúfolt fiatalságáért?

Géza bácsi heves zokogásban tört ki. Sirt, mint a gyermek, akitől kedves játékszerét vették el.

- Ez a gyógyulás jele, főmérnök úr - szólt részvéttel Páter Dionysius. Sirja el életének - adja Isten - utolsó nagy tévedését s azután térjen vissza önmagához, önmaga iránti kötelességeihez. Ne a szenvedélyek, hanem önmaga irányítsa sorsát az isteni gondviselés akaratában megnyugodott lélekkel. Önre szép, szelid öregség vár. A szerelmet, álmodozást hagyja a fiataloknak. Félre a szerelemmel és a jóbarátsággal is. Az a fiatal lány valaki más számára virul, semmi köze hozzá és akkor teszi őt nagyon boldoggá, ha félre áll az útjából. Fogadja szívesen főmérnök úr intelmeimet, akarjon lemondani és sikerülni fog; akarjon áldozatot hozni és meglesz az áldozat; akarjon akarni és kialszanak az emésztő lángok s visszatér lelkének békéje. Ezt annak nevében mondom, aki e szavakkal bocsátotta meg a bűnt: Menj békével s többé ne vétkezzél.

Páter Dionysius elhallgatott Géza bácsi kitörülte szeméből az utolsó könnycseppet. A házfőnök tudta jól, hogy nem nyerte meg a csatát. Hiába tárjuk az emberek elé hibáikat és sorakoztatunk fel megcáfolhatatlan érveket, az emberek ragaszkodnak gyengeségeikhez, mint a kinai az ópiumhoz. Más tervekkel új harcot kell kezdenem - gondolta a páter.

A kapus testvér lépett be egy távirattal, amit az öreg Csibi hozott el hazulról, hogy Géza bácsi minél hamarább átvehesse.

Az öreg úr sápadtan bontotta fel a sürgönyt s miután elolvasta még sápadtabb lett.

- Nagyon rossz, nagyon szomoru hir. Vállalatunk elnökének fiát halálos autóbaleset érte. Ma temetik. Szegény Juditka.

- Róla beszélgettünk az imént. Az elnökfiu néhány héttel ezelőtt komolyan udvarolt neki. Lehet, hogy mélyebb szálak is füződtek kettejük között.

- Most haza kellene utaznom - mondta elgondolkozva Géza bácsi. - Ennek a szerencsétlen leánynak szüksége lehet vigasztaló, baráti közellétemre.

Lám jól sejtettem, hogy az első csata elveszett - állapította meg magában a házfőnök.

- Főmérnök úr, eddig kemény szavakat vagdostam a fejéhez. Most kérem szeretettel, sorsáért aggódással, ne menjen még haza. Ha a lány szerette a szerencsétlenül járt fiatalembert, akkor az ön vigasztalása igazán fölösleges. Ön csak nevetséges figurává süllyed ezekben a szomoru napokban. Kérem, hozza meg ezt az áldozatot önmagáért. Maradjon közöttünk.

A házfőnök hangjában annyi őszinteség, jóindulat remegett, hogy Géza bácsi nem tudta megtagadni a kérés teljesítését.

- Köszönöm, főtisztelendő uram, hogy életem legsötétebb perceiben mellém állt, irányt mutatott, visszaadott önmagamnak. Isten áldja meg érte. - Hirtelen lehajolt s mielőtt megakadályozhatta volna, megcsókolta a gvárdián fölszentelt kezét.

- Megkérném házfőnök urat, valamelyik testvérrel játszasson el az orgonán részleteket Verdi rekviemjéből, míg imádkozom Tibor lelki üdvéért.

Emberi fájdalmat kifejező, de a kifürkészhetetlen Akaratban megnyugvást keresés hangjai teljesen betöltötték a Géza bácsi lelkét.

Temetett egy érzést, amiről azt hitte, hogy elválaszthatatlanul összeforrt életével.

Temette az elmult nyárt és belépett az őszbe. Még süt a nap, de lábai zörgő avarban járnak.

Tibor nem jutott el a nyárig sem. Lehetséges ez? Lehet, hogy ezt a gondtalan, vidám, egészséges fiút ma eltemessék? Lehetséges-e, hogy egy törött kormánykerék, vagy üvegszilánk kioltsa ezt a fiatal életet? Hány emberroncsot szegez betegágyhoz gyógyithatatlan kórság és azért nem jön el a halál és ez a fiatal ember a kezdet kezdetén, fényes karrier előtt váratlanul lebukik a sír mélyébe, az elmulásba, mintha sohasem élt volna.

Itt megszünik a véges emberi ész és csak a hit lendít tovább, közelebb a földfelettiséghez, közelebb a kezdetlen és véget nem érő idők Urához, aki elé hull minden kilobbant lélek.

A gvárdián gyöngén megérintette Géza bácsi vállát. Kimentek a templomból.

- Ha megengedné, főtisztelendő uram, megírnék a szobájában egy táviratot a gyászoló családnak.

- Ha nincs kifogása ellene, délután meglátogatjuk Németh doktorékat, nagyon szives, derék emberek.

Most nem szabad időt engedni Géza bácsinak, hogy a maga dolgaival tépelődjön, - gondolta a gvárdián. Társaság kell neki, mely elterelje figyelmét az otthoni eseményekről. Ezért hivta Németh doktorékhoz.

Ma hiába pihent le ebéd után negyedórácskára Géza bácsi. A gyászhír lesújtotta. Szegény Juditka... ismételgette szinte öntudatlanul. További gondolatok is kezdtek társulni e két részvétteli szóhoz, de az öregúr elhessegette őket. Akarnia kell. Keménynek, szigorúnak kell lennie önmagához. Hogy is mondta Páter Dionysius?

Ő is csont és hús és vér lüktet az ereiben… Mennyire igazak e szavak, hiszen ember ő is. De egész ember akar lenni: hivatást betöltő, sorsot vállaló, egész ember.

Kényelmes, úri lakásba kopogtattak be öt óra tájban. A háziasszony örömmel sietett vendégei elé.

- Ismerem én azokat a halaszthatatlan ügyeket. Lám főmérnök urat is csak most hozta el hozzánk, pedig már hetek óta itt van.

- Beteghez hívták, de nemsokára itthon lesz. Bocsásson meg főmérnök úr, nem értettem jól a nevét s szeretem névleg ismerni kedves vendégeimet.

- Együtt jártunk a leányiskolába, jó barátnőm volt a főmérnök úr leánya. Mi van Elzával, oly keveset hallottam róla, amióta elkerültünk az intézetből.

- Én meg hétéves fiucskával dicsekszem. Rettenetes zsivány, állandóan őriztetni kell, mindig rosszban töri a fejét.

- Minden gyermek zsivány - mondta Páter Dionysius - legtöbbje mégis derék, jóravaló ember lesz.

- Mi is azt szeretnénk faragni belőle, de nagyon nehéz. Persze Elzának kevesebb gondja van a kislányával, ugye főmérnök úr?

- Nem sokkal, nagyságos asszony. Az én unokám is eleven ördög, de mégis a szemünk fénye.

- Természetesen az - szólt a doktornő s szeme ragyogott a boldogságtól. - Kincs a gyermek a legszegényebb családban is.

A doktorék kincse ebben a pillanatban éktelen ordítással rontott be a szobába.

- Először is micsoda szemtelenség így berontani, nem látod, hogy vendégeim vannak? Gyere szépen, mutatkozz be a bácsinak.

- Németh Karcsika a nevem. Kezit csókolom. Dicsértessék a Jézus Krisztus, főtisztelendő bácsi.

- No látod, tudsz te illemet. Most aztán mondd meg szépen, hogy mire kell a seprü?

- Persze hogy kell, mert el akarod rontani. Minden seprüt elrontasz a háznál. No eredj szépen és mondd meg Julisnak, hogy készítse el az uzsonnát. A tejszínből verjen habot.

- Habos kávét eszünk - verte fel a szoba csendjét a diadalordítás. - Nekem is kell hab, sok hab... és sok cukor.

- Örülök, hogy megismerhettem orvos urat és kedves családját. A mai széthuzó világban, a rosszul sikerült házasságok szomoru idején jól esik a boldog családi tűzhely melegét érezni - örvendezett Géza bácsi.

- Velem nem is lehet. Én már rég lemondtam az utolsó szó jogáról - nevetett a háziasszony. - De ha megengedik az urak, kinézek a konyhába.

- Mi újság a kolostorban, gvárdián atya? Felénk se nézel, azt sem tudom, éltek-e, haltok-e?

- Ha betegek lennénk, azt megtudnád nyomban. Tehát dühöng az egészség a familiában, hála Istennek.

- Köszönöm, kitünően. Itt megtaláltam azt, ami az Erdőipar telepén hiányzik nekem. Erdő van ott is, összetartó élet van ott is, csak templom nincs, Istenközelség nincs ott.

- Látja, főmérnök úr - élesztgette a tüzet a házfőnök - ezt a gondolatot nem lenne szabad elejteni. A főmérnök úr is kezébe vehetné Isten házának ügyét és hamarosan tető alá hozhatná.

- Én a gyors elhatározások és gyakorlati megoldások embere vagyok - szólt az orvos és az iróasztalához ült. - Fektessünk fel egy gyüjtő ivet. A gyüjtést ezennel ezer leivel megkezdem. Szeredában még összeszedek néhány ezer leit.

- Isten hallgassa meg, főmérnök úr. S őszintén kivánom, hogy a kis kápolna a bihari erdőben minél hamarább hirdesse Isten dicsőségét.

- Gvárdián atyának pedig köszönöm a célkitűzést - mondta meghatottan Géza bácsi. - Köszönöm, hogy olyan feladatra hivta fel figyelmemet, amibe beleönthetem egész lelkemet, hogy ennek a szép feladatnak élhetek a megvalósulásig. Ez le fog kötni teljesen és megakadályoz abban, hogy téves úton járjak és az áljóság köntösében tetszelegjek önmagam előtt.

Németh doktor nem sokat értett ezekből a mondatokból, de annál többet Páter Dionysius, aki melegen rázta meg Géza bácsi kezét.

- Építsen lelkében is hajlékot az Úrnak, főmérnök úr és akkor nem hiába jött Somlyóra. A bihari kápolna megőrzi attól, hogy lelkének oltárán bálványképek előtt mutasson be pogány áldozatot.

- Az utóbbi időben egy fiatal lányt szerettem meg, orvos úr. Ebből a lélekbetegségből gyógyított ki a páter gvárdián - vallotta be pironkodva Géza bácsi a burkolt mondatok értelmét.

- Nincs oka röstelkedni, főmérnök úr - mondta Németh doktor. - Amint én látom, ön derék, jóságos öreg úr, arról igazán nem tehet, hogy szíve van... És ma sok lány mondja ki a boldogító igent már nem fiatal uraknak is.

- Ne kontárkodj az én dolgomba, doktorkám - tiltakozott Páter Dionysius. - A főmérnök úrnak eddig még nincs oka röstelkedni, de ha szabadjára engedi szívét, akkor nem felelek róla, hogy nemcsak röstelkedés lesz, hanem testi-lelki nyomoruság is.

- Ez jó gondolat volt, kedves - szólt az orvos. - Parancsoljanak uraim, meglátják milyen kellemes hely az.

Valóban kellemes volt a vadszőlővel befuttatott lugas, szélvédett helyen. Virágillat áradt szét az alkonyban.

- Ha ezt a levegőt be lehetne csomagolni s nagy városokba beszállítani, sok pénzt fizetnének érte - állapította meg Géza bácsi.

- No, akkor a csikiak is milliomosok lehetnének s nem kellene konverzióért sóhajtozniok - nevetett a gvárdián.

- Tessék cukor, főmérnök úr, ha édesebben szereti – kinálkozott az orvos.

- Vegyen kalácsot, gvárdián úr. Magára úgyis ráfér a jó koszt, erősen gyenge bőrben van - tréfált a háziasszony.

- Inkább a főmérnök urat kinálja nagyságos asszony, hadd lássák meg rajta a csiki vendéglátást - udvariaskodott Páter Dionysius.

Uzsonna után el akartak köszönni, de vacsorára is ott marasztották őket. Géza bácsiról kitudódott, hogy kitünően zongorázik s Németh doktorné gyönyörüen énekel. A házigazda szorgalmasan töltögette a poharakat. Bizony Géza bácsi megfeledkezett az orvosi tilalomról. Csak a másik tilalom kalapácsa ütögette minduntalan öreg szívét: semmi szerelem...

Mikor telefonon közölni akarták a gyászhírt, éppen az ő kezében volt a hallgató. Nem tudta végighallgatni, Lajkó ment a mikrofonhoz. Juditka pedig ráborult az íróasztalára és zokogott.

Könnyei lefolytak arcán és a gatterkönyv szép lilatintás számait oldozták szinte felismerhetetlenné. De Juditka nem törődött most a számokkal. Lélekben azon a poros úton bolyongott, ahol az ő álma, reménye szétfoszlott, ahol Tibor összetörötten, élettelenül feküdt az autó roncsai alatt.

Szerette Tibort és kettős igéret kötötte egymáshoz őket: az eljövök és a megvárlak... Most bizonyossá lett, hogy Tibor nem jön el és Juditka hiába várna rá...

Lehet-e tovább élni nélküle, megszeretni valakit úgy, ahogy Tibort szerette?

A temetésre nem ment el, nem tudott elmenni. Nem tudná elnézni, hogyan imádkozik fölötte a pap, hogyan zokognak érte a szülők és siratja mindenki, aki ismerte. Hogyan engedik le koporsóját a sírba a temetkezési vállalat közömbös arcú emberei. Hogy omlanak rá a temető göröngyei. Nem, ezt nem tudná végignézni.

Schmidt igazgató és Darvas főkönyvelő utaztak el a temetésre és egy népesebb munkásküldöttség. Vitték a két hatalmas élővirág koszorut, a tisztviselők és munkások koszoruit.

Nincs már kicsi gazdánk - sírtak a gyerekek, akik nehány héttel ezelőtt felköszöntötték.

De a gyász, siralom, jajveszékelés mind hiábavaló: az élő él és a halott békén alussza örök álmát. Három napig tartott az emberfeletti fájdalom. Azután Juditka fölszegte a fejét, összeszorította a fogát, hogy kegyetlen sorsával szembenézzen.

Honnan tudná, hogy még nem telt be a keserüségek pohara, hogy a baj nem jár egyedül s az első bánat maga után hívogatja a többit is. Ezután gyakrabban kereste fel Pirikét, a vak leányt. Ha ránézett, enyhült a szenvedése. Ő csak a léleksötétség országában botorkál, de Pirike világtalan szemeivel egy lépést sem tud tenni egyedül. Az talán elmulik egyszer, ennek sohasem lesz vége.

Még jobban megszerették egymást, Juditkának mindig mesélni kellett, sajnos ezek a mesék mind szomorubbak lettek.

- Pirike - kérdezte egyszer Juditka - nem lenne kedved hozzánk jönni, hogy mindig nálunk lakj, hogy az én kislányom légy?

- Nem lehet, kisasszonyka, hiszen mi is azért szeretjük olyan nagyon, mert vak szegény. Ha már elveszítette szeme világát, érezze a mi dédelgető szeretetünket.

- Legalább azt igérje meg, jó asszony, hogy gyakran elengedi hozzánk, több napra, egy-két hétre is.

Ilyenkor egy munkás lehozta Pirikét az irodába és együtt mentek Juditkáékhoz.

Egy alkalommal Pirike éppen várta, hogy leteljen a hivatalos munkaidő. Az iroda egyik sarkában ült egy kis széken. A szék olyan alacsony volt, hogyha a vak leány kezét lelógatta, a padlót érte ujjaival. Először egyik kezét sétáltatta meg unalmában a padló deszkáján, azután a másikat. Amint így kotorászott, egy darab gyűrött papir akadt a kezébe.

Hirtelen zsebretette, hogy majd otthon megmutatja Juditkának, vajjon nincs szüksége rá?

Juditka elvette, kisimította a papirt. Nehány ceruzával irt mondatfoszlány volt rajta, a Darvas irása.

Juditka elsápadt. Kinek szólhat ez a levél és kiről van benne szó? Mindenesetre valamelyikükről, aki az irodában dolgozik.

Darvas főkönyvelő mindig különös, zárkózott természetű volt. Senkivel sem barátkozott, senkit sem engedett magához közel. Sem ő, sem a felesége nem tudtak, nem akartak beilleszkedni abba a miliőbe, melyben a többi tisztviselők jól megfértek. Darvasné pénzt hozott a házhoz s ezért lenézte a többi asszonyt, kiknek csupán szegényes kelengye volt a hozományuk. Férjének állása sem elégitette ki, mindig zaklatta, sürgette, hogy magasabb poziciót verekedjen ki magának bármilyen eszközökkel.

Juditka nem tudta, hogy mit kezdjen az eldobott levélfogalmazvánnyal. Megmutassa-e az igazgató úrnak? Úgy érzi, hogy ez kötelessége, hiszen vádaskodás van benne az igazgató ellen is.

Schmidt igazgató nagyot nézett másnap délelőtt, mikor Juditka közölte vele, hogy bizalmasan szeretne beszélni egy kissé kényes ügyről. Mit akarhat ez a leányka?

- Maradjon itt hivatalos óra után, Juditka, akkor nyugodtan beszélgethetünk.

Tizenkettő után a tisztviselők mind elmentek már, mikor az igazgató és Juditka még mindig nem fogytak ki a munkájukból. Végre ketten maradtak.

- Rendkivül fontos és nagyon bizalmas ügyet kell jelentenem igazgató úrnak, de kérnem kell teljes diszkrécióját.

- Igazgató úr, Pirike, a vak leányka találta az irodában ezt a papirdarabot. Kérem, olvassa el.

- Darvas irása, - állapította meg nyomban s mind fokozottabb érdeklődéssel betüzte a hirtelenében odavetett sorokat. Végre ingerülten felkiáltott:

- Aljasság, becstelenség! No majd elintézem én a besúgó úrnak a dolgát. Az orra alá tartom ezt az áruló cédulát és felszólítom, hogy vonja le minősíthetetlen tettének következményeit.

Schmidt igazgató belátta, hogy nem szabad elhamarkodottan cselekedni. Idegesen rágta szája szélét

- Nem, igazgató úr, hanem azt ajánlanám, hogy utazzon fel a központba, lehetőleg azonnal, még ma este és ott szerezze meg az eredeti levelet. Ha ismerjük a vádat, védekezni is tudunk ellene. Viszont a központ a feljelentés alapján esetleg mellőzné igazgató urat és egyoldaluan járna el. Az sincs kizárva, hogy Darvas ki szeretné turni igazgató urat állásából s ezért akarja befeketíteni.

- Igaza van, Juditka, elutazom, ez a leghelyesebb, amit tehetek. Az elvetemült gazember meg mer tenni ilyesmit, mert tudja, hogy Tibor nem áll már a hátunk mögött. Addig is, amig távol leszek, figyelje meg minden mozdulatát. Jegyezze fel, kinek küld és kitől kap levelet. Míg vissza nem jövök, erről az ügyről ne szóljon senkinek egy szót se.

Délután közölte az igazgató a tisztviselőkkel, hogy nehány napra el kell útaznia.

Miért Dudek bácsi és miért nem én? – dúlt-fúlt magában Darvas - hiszen rangsorban én következem az igazgató után, nem Dudek. Ugy látszik ismét mellőzni akar. Nem baj dirikém, alátok fütöttem én alaposan s nincs kizárva, hogy rövidesen én költözöm az igazgatói lakásba. Ezt a kis békát is elég alaposan bemártottam ahoz, hogy menesszék.

Mikor az igazgató elköszönt a tisztviselőktől, Darvas szemébe nézett keményen és ezt mondta ingerült hangon:

- Főkönyvelő úr, vigyázzon arra, hogy a szolga gondosabban söpörjön az irodában. Tegnap reggel is tele volt szeméttel, papirhulladékkal a padló. Csodálkozom, hogy nem sérti szemét az ilyesmi. Viszontlátásra uraim, Isten vele Juditka.

- Az a panasz maga ellen, hogy nem söpri rendesen az irodát, csupa mocsok, csupa szemét.

- Az nem lehet, főkönyvelő úr kérem alásan. A padlót minden reggel én seprem fel és minden héten egyszer felsurolom. Nincsen azon se szemét, se mocsok, hacsak az urak el nem hánynak napközben egy-egy papirfillenget.

- Ne feleseljen, az igazgató mondotta, hogy csupa szemét az iroda. Ha mégegyszer előfordul ez, szedheti a sátorfáját. Megértette?

- Már kérem alázattal, tizenöt éve söpröm ezt az irodát, tiszta volt az mindig. Nem is aféle ember vagyok, kérem, aki megtűröm magam körül a mocskot. Ha aféle lettem volna, Galiciában megettek volna a férgek.

- Nem kérdeztem, hogy kiféle miféle. Söpörjön tisztességesebben. Most pedig elmehet.

A tisztviselők értelmetlenül bámulták a kinos jelenetet. Dénesre igazán nem lehetett ráfogni, hogy rendetlen, hanyag ember. Csak Juditka tudta, hogy tegnap reggel miért volt szemetes a padló. De ő hallgatott. Pirikét simogatta otthon nagy szeretettel, Pirikét, aki véletlenül felnyitotta szemét s megakadályozhatják ennek a könyök embernek aljas módon kiagyalt előretörését.

Remegve gondolt arra, hogy talán épen ő az, akit állásából Darvas úr fel akar függesztetni. Mit vétett Darvas urnak, mivel haragította magára?

Ha felmondanák állását, kétségbe esésbe kergetnék édesanyjával együtt. De ez a kiáltó igazságtalanság nem következhet be, hiszen pár héttel előbb léptették elő s bizták rá a munkások szociális gondozását.

Jól esett most elővenni a kis dobozt és megnézni a kedves ékszert. Tibor is így nézegette, mikor kiválasztotta számára és a saját kézzel irott levélke milyen nagy megbékéléssel töltötte be egész lelkét. Már nem fájt semmi és nem haragudott senkire, még Darvas úrra sem.

Drága Géza bácsi, milyen aranyos ember, olyan, mint egy nyolcadikos diák, akit boldoggá tesz egyetlen kézcsók. A somlyói Szűzanya bizonyára meghallgatja imádságát.

- Szoktam bíz én, Juditka kisasszony. Este mindig igy imádkozom: Adjon Isten jó éjszakát édesapámnak, édesanyámnak, Jóska bátyámnak, az egész világnak, ámen.

- Kurtának kurta, de imádságnak imádság. A jó Isten kevés szóból is sokat ért.

- Segítsd igazgató urunkat, hogy jól elrendezzen mindent. - ...jól elrendezzen mindent.

Csibi Péternében felgyülemlett a sok panasz Géza bácsi ellen, egyik reggel ki is öntötte magából az egészet.

- Mindig a barátokat bújja az úr, meg Szeredában vendégeskedik, soha sincs itthon, csak éppeg hálni jár haza. Kinek süssek-főzzek én akkor? Tán nem izlik az itthoni étel?

- Ne haragudjék Csibiné, de nem lehet kitérni a szives hivások elől. Nem lesz abból magának semmi kára, ha nem én fogyasztom el, amit nekem készített. Megfizetem illendően.

- Ilyet aztán ne mondjon az úr - pattant fel Csibiné - nálunk nem szokás a vendéget megkoppasztani. Nekem nem kell ellátási költség, ha az urat nem tudom ellátni.

- Jól van nó, Csibiné. Büntetésből ma egész nap itthon maradok. Segítek öreg Csibi barátomnak.

- No, annak segíthet az úr, egész nap a macskákat kergeti, nincs egyéb dolga.

Öreg Csibi Péter tényleg nagy buzgalommal tötyögött egy kóbor macska után, hogy kihajkurázza az udvarról.

- Hogyne haragudnék, mikor az éjszaka is bésirült a szobámba és ott nyivákolt az istentelen.

- Jöjjön, beszélgessünk a tornácon, idekint. Csibiné magának is, nekem is kihoz egy széket. Hamarább eltelik az idő.

Az öreg székely nem ellenkezett, bár soha életében nem szerette a szócsépelést.

- Hányadik évét tapodja, Péter gazda - kérdezte Géza bácsi, hogy elindítsa a beszéd fonalát.

- Szép. Még szebb volna, ha nem dugdosnák előlem a dolgot ezek a gyerekek. Azt szeretnék, hogy egész nap a padot melegítsem a kapu előtt. Azt mondják, dolgoztam már eleget életemben.

Géza bácsi elgondolkozott. Ezt az egyszerű, falusi embert megbecsüli a fia meg a menye. Gyufaszálat se mozdíttatnak vele tovább. Belátják, hogy amig birta erejét, értük fáradt.

- A tekintetes úr fiatal még. Ötvennél alig számol többet. No meg a kemény munka se ványolta el úgy.

- Hijnye, amikor én hatvan éves voltam, meg-megforgattam még a menyecskéket a táncban. De az még a nagy háború előtt volt. Megmásult a világ azóta, elfogyott a táncos kedvünk. Az a nagy fergeteg vitte el a másik fiamat is. Azt a fiut látta volna az úr. Nem panaszkodom erre sem, ebben is az én dologégető vérem lüktet, ez sem ereszti el, amit egyszer megfogott, de az a másik, az volt a legény.

Ősz fejét büszkén emelte föl és úgy nézett a kéttornyu templom tornya fölé, mintha nagyobbik fiát keresné a felhők között.

- Van egy fiam és egy leányom. Mindakettő a maga fészkin - mondotta Géza bácsi s mély sóhaj szakadt ki melléből. Azt már csak utána gondolta, hogy neki is ott lenne a helye valamelyiknél, ha megbecsülnék.

- Sicc, te rongyos - állt fel a székről az öreg Csibi fiatalos lendülettel - esmént itt kajtárkodol?

- Kész a villásreggeli, megsütöttem a csirkemájat, zuzát. Fogyassza el egészséggel az úr. Faljon egy falást apám is. Hozok friss borvizet.

- Nem baj az kérem, legalább odahaza nem foghatják az úrra, hogy Somojón éhezett.

- Most már azt mondja meg Csibiné - szólt a pompás tizórai után Géza bácsi - hogy az ebédet ki eszi meg, mert én még este se leszek éhes.

- Ki enné meg más, mint az úr. Délebédig megsétálják magukat apóval, aztán egy kupica fenyőviz meghozza az étvágyat.

Sétára azonban mégsem került sor, mert az egyik Csibi gyerek, a feketébb szemű, Géza bácsi elé állt a postával.

- Tessék, főmérnök bácsi - s várta az öt leit, amit kapni szokott azért a fáradságért, hogy a postás elé szalad s a Géza bácsi ujságját és leveleit a kaputól az öreg úr kezeihez eljuttatja. Eleget szidta az anyja, hogy miért fogad el pénzt, de Gyuri a barátok sátrában már kinézett magának egy szép Szent Antal szobrot s a pénzt arra gyüjtögeti. Majd a Mária nevenapi búcsún megveszi, addig összegyül a szobor ára.

Géza bácsi az egyik boritékon a Lajkó irására ismert. Kiváncsian bontotta fel.

Juditka szenved, Lajkó félti valamitől. De mitől, kitől. Milyen új veszedelem fenyegeti, mi érheti még ezt a lányt, aki soha senkinek sem ártott s aki leánylelkének tiszta érzéseit a másokért való áldozatosságban éli ki?

Hazamegy, még ma, határozta el. Nem lehet bűn az, ha emberi részvéttel siet Juditkához, mintahogy ő sietett hozzá a hosszúvölgyi tisztáson. Nem szerelem - felebaráti szeretet kergeti haza, az a szeretet, amit a legfőbb isteni parancs állított az istenszeretet mellé.

Géza bácsi zsebregyürte a levelet és azt mondta Csibinének, hogy el kell mennie a kolostorba. Ne várják ebéddel.

- No lám, mégis nekem van igazam, mindig a barátokat bujja az úr, nem tud meglenni nélkülök. Hát csak menjen s vigye azt a levelet, mert látom, hogy az bolygatta meg.

Páter Dionysiust a szobájában találta meg Géza bácsi. Breviáriumozott. Először arra gondolt, hogy elhallgatja az igazi okot és a cég visszahivását hozza fel ürügyül hirtelen elutazására. Felsőbb rendelkezés miatt meg kell szakítania szabadságát. Nem, ezt nem teheti. Ez férfiatlan lenne. Csunya hazugság, amivel megbántaná a házfőnököt, rútul visszaélne jóságával.

- Nos kedves főmérnök úr, hogy állunk a porszívó géppel? - kérdezte mosolyogva a gvárdián. - Jól működik?

Géza bácsi válasz helyett elővette a Lajkó levelét és szótlanul átadta. Páter Dionysius figyelmesen olvasta a sorokat.

- Tehát ez a levél izgatta fel főmérnök urat. Szinte látom, hogy tűkön ül, szeretne hazautazni, ha lehetne repülőgéppel is. Szinte hallom a hamis jelszavakat, emberbaráti kötelesség gyámoltalanok védelmére kelni. Jót tenni. Könnyet törülni ártatlan szemekből.

- Nem téved, főtisztelendő úr. Nekem is az az érzésem, hogy felebarátainkat szeretnünk kell, mint önmagunkat. Ez isteni parancs.

- Ettől senki sem tiltja főmérnök urat. De jó helyen keresse a felebarátait. Mennyi szenvedő, nyomorgó ember éhezik, fázik, mennyi sokgyermekes család küzd a mindennapiért. Segítsen rajtuk főmérnök úr! Ebben senki sem akadályozza meg. Juditkának állása van, édesanyja van, igazgatója van és mindenekelőtt gondviselő Atyja van, a jó Isten - ezek fölmentik főmérnök urat attól, hogy sorsáért aggódjon. Ha jellemes az a lány, akkor a főmérnök úr kéretlen gyámkodását a legelső alkalommal visszautasítja.

A gvárdián képes folyóíratot keresett elő a könyvállványról. Fellapozta és két szemközti oldalon két képet mutatott meg Géza bácsinak.

- Nézze meg, kedves főmérnök úr ezt a két beszédes festményt, mindkettő híres művész remeke. Az egyik címe Őszi táj, másiké Vihar az óceánon. Az derüsen mosolygó őszi hangulat, ez háborgó hullámok és mennydörgések robaja. Az az élet békés kiteljesedése, szelíd öröm, gyümölcsöt ajándékozás; ez a szenvedélyek ádáz csatája, harc, békétlenség, pusztulás. Melyik tetszik önnek inkább?

- Az Őszi táj. Ilyennek szeretné látni a lelkemet, főtisztelendő úr, ugye? Hogy ne szántsanak rajta fergetegek, ne dúlják föl emésztő viharok. Hiszen ha mindig mellettem állna, vigyázna rám, házfőnök úr...

- Erre nincs szükség, főmérnök úr. Mindenkiben megszólal egy hang, mint a gyárak szirénája tűzvészkor. Ez a lélek hangja, a lelkiismeret szava. Hallgasson rá főmérnök úr és akkor az ilyen apró kisértések, mint ez a levél is, hatástalanok maradnak.

- Nagyon röstellem, nagyon bánt főtisztelendő uram, hogy sok fáradozása ellenére szinte javithatatlan vagyok. Bizonyára megvan rólam a nem éppen hízelgő véleménye.

- Mi alapos ismerői vagyunk az emberi gyengeségeknek s hivatásunk nem a lebecsülés vagy éppen elítélés, hanem a lélekmentés. Ebben a munkában fáradságot nem ismerünk. Nekünk öröm a megtisztult, megigazult lélek, de akkor sem csüggedünk, ha kisiklik kezeink közül. Imádkozunk érte és sajnáljuk. Tudjuk, hogy visszatér, de ez a visszatérés fájdalmasabb lesz. Mi örök harcot vivunk s nekünk előbb-utóbb győznünk kell, mert a rossz nem győzheti le végleg a jót, a hamisság az igazságot, a bűn az erényt, a gyűlölet a szeretetet... Mikor utazik főmérnök úr?

A gvárdián lekisérte a kapuig. Előttük öreg, görnyedthátu atyafi haladt el. Úgy vonszolta fáradt testét, mint a magával meghasonlott.

- Nézze jól meg ezt az öreget, főmérnök uram. Két évvel ezelőtt belehabarodott egy fiatal lányba. A szülők a lányt a vagyon miatt hozzákényszerítették. Két hétig éltek együtt, azután a szerencsétlen fiatalasszony kútba ugrott, ahonnan holtan húzták ki. Azóta az öregnek nincs sehol nyugta, nem leli a helyét. Hajnaltól késő estig kóborol, járja az erdőt és értelmetlen szavakat mormog. Ime a hajótörés. Ez lett vége az óceáni viharnak. Hát nem szebb, aranyosabb, megnyugtatóbb az őszi táj...?

Géza bácsi nem ment haza. Nem várják, de nem is kell az ebéd. Elindult a Jézus hágó felé, a meredek kavicsos úton. Amint fölfelé nézett, meglátta az iménti atyafit, a térdein mászott felfelé. Őszes haja csapzottan hullt a homlokába. Izzadtság csepegett le arcáról, de csúszott, mászott, ki tudja hányadszor két év óta... és ki tudja még hányszor teszi meg térdein a vezeklő utat kútbafult fiatal feleségéért...

Végre az utolsó nap is elérkezett, amikor Géza bácsinak igazán haza kellett útaznia. Az állomáson Páter Dionysius és Németh doktor búcsúzkodtak tőle. A doktor átadta az összegyült húszezer leit a kápolnaépítésre. Géza bácsi megigértette mindkettejükkel, hogy eljönnek a kápolnaszentelésre.

A körvasút mozdonya már vigan pöfékelt s mind nagyobbra nőtt, amint közelebb jött.

- Köszönöm jóságát főtisztelendő atyám, - viszonozta az ölelést Géza bácsi - sohasem felejtem el, amit értem tett.

- Tartsanak meg jó emlékükben, - lengette a kalapját a kocsi ajtajából, mikor már a vonat elindult. Amig csak látta, szemét nem vette le a somlyói hegyekről, ahol a kéttornyu templomban mindenkit magához ölel a csodák Asszonya...

Schmidt igazgató délelőtt fél tizkor már a központ cégvezetőjével beszélgetett. Régi barátság fűzte egymáshoz a két vezető tisztviselőt.

- Kálmán, kérlek, a telep levelezését szeretném átnézni egy hónapra visszamenőleg. Egy levelet keresek, amit az én aláirásom nélkül küldtek be hozzátok.

- Parancsolj, kérlek - szólt a cégvezető és hatalmas iratcsomót tett az asztalra.

Az igazgató lázas sietséggel lapozgatta a leveleket. Ez sem az... ez sem az...

- Minden levél itt van, Kálmánkám? - kérdezte, mikor már a csomó végére ért.

- A vezér dosszárjaiban. De milyen levelet keresel, miről van benne szó? Talán könnyebben megtaláljuk.

- A tartalmát én sem ismerem. Azt sem tudom biztosan, hogy beküldték-e, csak a fogalmazvány került kezeim közé. Feljelentésnek szánta az illető.

- Még nem. De hogy állítsak be hozzá azzal, hogy vezérigazgató úr, a besugó levél ügyében állok rendelkezésére. Az is lehetséges, hogy egyszerüen letagadja a levelet a vizsgálat érdekében.

- Pedig ez az egyetlen mód, hogy a kényes ügyet valamiképpen tisztázzad. A vezér különben is ellene volt a legutóbbi általános fizetésemelésnek s az elnök kifejezett kivánságára, kelletlenül irta alá az okmányokat.

- Ez mindenesetre lehangol, mégis végére kell járnom a dolognak. Nem is zavarlak tovább. Megkérem a titkárt, hogy jelentsen be nála.

- Szervusz, öregem. Ha megtudnál valamit, szólj be hozzám, érdekel az ügy.

A párnázott ajtó kinyilt s a titkár közölte Schmidt igazgatóval, hogy a vezér várja.

- Nem hivatalos ügyben? Hát milyen ügyben? Tudja, hogy nem szeretem, ha a tisztviselők sokat utazgatnak és fölösleges kiadásokkal terhelik az útiszámlát.

- A jelenlegi útiköltségeket a magaméból fizetem, vezérigazgató úr, de egy kényes ügyet kell tisztáznom.

- Vezérigazgató úr már bizonyára tud róla. Valaki a telepről alaptalan feljelentést küldött a központba.

- Ez most mellékes. Azért voltam bátor felkeresni vezérigazgató urat, hogy szembenézzek az alattomos támadással és ha szükséges, fegyelmit kérjek magam ellen.

A vezérigazgató szivarra gyujtott, majd mintha észrevenné figyelmetlenségét, az igazgatót is megkinálta.

A vezér mélyen mellre szívta a szivarfüstöt s látszólag nyugodtan nézte elszálló kék karikáit.

- No, nem kell olyan tragikusan venni az esetet. Hanem, amint értesültem, direktor úr nem erélyes, nem tart tekintélyt, pajtáskodik az alkalmazottakkal. Különösen a könyvelő kisasszonyt engedi fejére nőni.

- Az a kisasszony, vezérigazgató úr, üzemünk egyik leghasználhatóbb munkaereje. Sohasem merült fel ellene panasz, még a központból sem.

- Nem is hivatali munkája esik kifogás alá, hanem a magaviseleté... Legutóbb is az elhunyt Tiborral, az elnök úr fiával... Mit gondolt az a liba, hogy megcsípheti magának ezt a derék fiatalembert és hogy szegény Tibor komolyan feleségül vette volna? Ez igazán több, mint humor. Miért hiresztelte hát széltében-hosszában, hogy a menyasszonya volt?

- És az is hazugság, az is aljas rágalom, hogy Tibor sírjára minden szombaton friss virágcsokrot küldet?

- Éppen ez a baj. Direktor úrnak mindenről tudnia kellene, ami a telepen történik.

- Bocsánat, vezérigazgató úr, az még nem főbenjáró bűn, ha minden szombaton virágcsokrot küld... ez nem hivatali vétség, hanem az ő legprivátabb ügye.

- Téved direktor. A pletykákkal, hiresztelésekkel és csokrokkal befeketíti a halott emlékét. A halott nem él és nem cáfolhat, nem jelentheti ki, hogy Kibédi Judithoz semmi köze. A kisasszony eljárása egyébként sérti az elnök úr személyét is.

- Ismétlem, vezérigazgató úr, hogy az elnök úr fiát semmilyen vonatkozásba nem hozta önmagával. Senkinek sem hiresztelte, hogy a menyasszonya volt. Ez a tényállás, aminek az igazságáért vállalom a felelősséget.

- Kissé különös, hogy ennyire védi a kisasszonyt. Ha jól emlékszem, csinos, szemrevaló lány.

- Vezérigazgató úr, kérem, ne feszítse túl a húrt. A telep üzemvezetője ezideig én vagyok és ha vezérigazgató úr több hitelt ad egy besugó, rágalmazó levélnek, mint az én szavaimnak, akkor...

- Semmi esetre sem az, amit ismeretlen jóakaróm szeretne, hogy lemondjak állásomról, hanem megszünik a jóviszony köztem és az igazgatóság között, mely eddig biztosította üzemünk zavartalanságát és ami az együttmüködés elengedhetetlen feltétele. Nem lenne szabad látnom azt a levelet, vezérigazgató úr?

- A levél szigoruan bizalmas. Különben sincs nálam, a vállalat jogtanácsosánál van véleményezés végett. Jogtanácsosunk véleménye után dönt majd az igazgatóság ebben az ügyben.

- Akkor megmondom én, vezérigazgató úr. Darvas főkönyvelő irta. Sziveskedjen tudomásul venni, hogy ezzel az úrral egy irodában többé nem dolgozom. Ne tessék elfeledni azt sem, hogy a konkurrens Fatermelő Rt.-hoz bármelyik pillanatban átmehetek. És ha átmegyek, üzletfeleink hetven százalékát magammal viszem. Mit fog szólni ehez az Erdőipar igazgatósága?

- Ennek a csitri lánynak köszönheti a vállalat, hogy munkásaink között rend és fegyelem uralkodik és hogy munkásainkat nem fertőzte meg a kommunizmus. A mi munkásaink tűzbe mennének ezért a csitri lányért. Ezzel számolni kell, vezérigazgató úr.

- Nem, vezérigazgató úr. Tizenöt éve szolgálom az Erdőipart, de ez az első eset, hogy figyelemre méltatják alantas tisztviselőm alaptalan vádaskodását. Kérem vezérigazgató urat, hogy megfontolt kijelentéseimet az igazgatóság tudomására hozni sziveskedjen.

- Rendben van. Az igazgatóság döntését kézhez fogja kapni direktor úr. Addig semmi idegesség és semmi érzékenykedés.

- Nem. Állítólag nincs a vezérnél, de tudom, hogy Juditka elmozdítását kéri s engem erélytelenséggel vádol. Közönséges trükk. Ki akar túrni állásomból.

- Mi nem kértük. Ne éreztesse velünk bosszuságát. Te Kálmán, ha valamit megtudnál erről a szerencsétlen ügyről, kérlek, azonnal ird meg nekem.

- Szivesen megteszem, öregem. A magam részéről azt ajánlom, hogy ne hamarkodd el a dolgot. Az igazgatóság pártatlan döntése nem kétséges s te megkapod az elégtételt.

- Nem a lányt üldözi, hanem a lányon keresztül akar ütni rajtam. A legutóbbi mellőzés gurította dühbe. Isten veled, öregem.

Az eredménytelenség elkedvetlenítette Schmidt igazgatót. A legközelebbi vonattal hazautazott.

Megmondja-e Juditkának az igazat? Meg kell mondania, hiszen ha kedvezőtlenül dönt az igazgatóság, vagy vizsgálatot indítanak, még váratlanabbul éri szegényt a csapás.

Amint hazaért, magához kérette a lányt s feleségével együtt a legnagyobb részvéttel fogadták. Juditka leolvasta az igazgató arcáról, hogy utja nem járt eredménnyel.

- Sajnos rossz, Juditka. Azzal vádolta meg ez a nyomorult Darvas, hogy Juditka szegény Tibor menyasszonyának adta ki magát. Azt hiresztelte mindenkinek, hogy Tibor feleségül akarta venni. Minden szombaton virágcsokrot küld a sírjára.

- A virágcsokor igaz és hogy a menyasszonya voltam, az is igaz, de erről eddig csak nekem és édesanyámnak volt tudomásunk. Most igazgató úr és a nagyságos asszony is megtudták. Ha kell, bizonyitékkal is szolgálok.

- Hiszen akkor nyert ügyünk van - lelkendezett a direktor. - Ha én ezt tudom, még inkább szemébe vághattam volna a vezérnek az igazságot. De így is megkapta a magáét. Nem maradtam adósa. Képzelje, Juditka, a vezér erélytelennek nevezett, aki pajtáskodom alantas tisztviselőimmel. Tehát kettőnket vett célba Darvas úr, csak nehogy visszafelé süljön el a fegyver. Most az a helyzet, hogy az igazgatóság fog dönteni a továbbiak felől.

- Jaj fiacskám, vannak uriemberek, akik nem válogatnak az eszközökben, ha érvényesülni akarnak. Két könyökkel törtetnek előre.

- Alávalóság - fakadt ki keserűen az igazgatóné. - Juditka, légy erős; mi melletted vagyunk és ha elbocsátnak, mi is itthagyjuk a céget.

- Nem tartozik köszönettel, Juditka. Üzemvezető vagyok s kötelességem a hozzám beosztott tisztviselők igazát bárkivel szemben megvédeni. Valamilyen formában értesítenem kell a többi urakat is, hogy tisztán lássanak s ezzel az úrral már most úgy viselkedjenek, amint megérdemli.

- Ahogy spiclikkel szokás - csattant fel az igazgatóné. - No csak én lennék a felesége... De őnagysága egy húron pendül az urával. Nem feleség az, csak bűntárs.

- Igazgató úr - szólalt meg nemsokára Juditka. - Ennek a kellemetlen ügynek középpontjába miattam került az igazgató úr.

- Szó sincs róla. Juditkának miattam akarnak kellemetlenkedni. Én állok Darvas úr útjában.

- Nem, nem. Érettem van az egész cirkusz. Szegény Tibor többet foglalkozott velem a kelleténél... Okosabb lenne igazgató úr, ha elmennék innen, mielőtt felmondanának nekem.

- Bevallom, fájna innen elszakadni, ahol először voltam boldog, ahol először dobbant meg a szívem, ahol mindenki szeretett, becsült. Nehány hónappal ezelőtt még jókedvű kislány voltam, irodai munkámat játszva végeztem el. Szépnek találtam itt az életet és terveim voltak: munkáscsaládok napsugara akartam lenni. Ma... csak árnyéka vagyok önmagamnak. Hirtelen jött vihar vonult keresztül a lelkemen. Bizalmatlan lettem az emberek iránt. Gyönge vagyok arra, hogy új megpróbáltatással szembe nézzek. Fáradt lettem. Pihenni szeretnék... felejteni szeretnék... Elmegyek innen igazgató ur...

- Szegény Juditka - simogatta részvéttel a haját Schmidtné. - Volt szive annak a gazembernek megkínozni ezt az ártatlan teremtést.

- Ne sirjon, Juditka. A központban azt mondták nekem, hogy erélytelen vagyok. Hát én megmutatom, hogy nem vagyok az sem lefelé, sem fölfelé. Van még faüzem ebben az országban. Ha megyünk, ketten megyünk. Juditka jövőjét én garantálom. De a mi elmenetelünkbe a munkásságnak is lesz beleszólása. Ki tudja, lesz-e ideje akkor a hitvány alaknak ép bőrrel elmenekülni innen?

És mégis létezel. Kibimbózol az értelem elé táruló gyermeklélekben és vele maradsz az elszálló lélek utolsó sóhajáig. Gyakran elaltatnak, de mindannyiszor felriadsz. Szeretnének örökre elnémítani, nem lehet, mert te halhatatlan vagy, mint a lélek.

Isten iránytűje vagy, mit ő az embereknek ajándékoz, hogy el ne tévedjenek.

Boldog, ki megbecsül téged, ki hallgat rád és aki nem tesz botorul ellened. Annak te vagy legjobb, legédesebb altatószere...

Darvasnak gyanus volt az igazgató hirtelen elutazása, hiszen nemrég együtt voltak a központban, Tibor temetésekor.

Megneszelt volna valamit? Mohón figyelte az arcokat, kereste rajtuk az áruló vonást, egyelőre sikertelenül. Csak Juditka sápadt arca tünt fel neki. Valamit mégis kell tudniok, hiszen tartózkodóbbak, kevesebb beszédűek. Ha belép az irodába, nyomban elhallgatnak, mintha róla beszéltek volna.

Dudek bácsi eddig friss hireket szokott ujságolni. Most nincsenek friss hirek, megszüntek, mintha semmi sem történne az öt világrészen. A főerdész csak félvállról beszél vele, a főgépész határozottan kerüli.

Igen, ez bojkott - döbbent rá arra, hogy a kollégák kiközösítették, mintha leprás volna. Nem érintkeznek vele, csak a legelkerülhetetlenebb hivatalos ügyben. Géza bácsi az iroda felé se néz, pedig megjött szabadságáról.

Senki bizalmasa nem volt a telepen. Nem kérdezhette meg senkitől, hogy mi a csoda ütött belétek, hogy mind megnémultatok? Mi a bajotok?

Csöppet sem irigylésre méltó lelkiállapot. Mikor már alig birta a fojtó légkört, az igazgató elé állt.

- A központba kell utaznom, igazgató úr. A szokodoli rakománynál két vagon differenciát mutat ki a központi könyvelés. Személyesen kell tárgyalnom ebben az ügyben.

- Nem lehet. Tessék meglevelezni. A központ észrevételezte, hogy sokat utazgatunk...

Géza bácsi valóban keveset mutatkozott az irodában s csak elkerülhetetlenül sürgős, hivatalos ügyben. Juditkának is feltünt távolmaradása. Talán épen őt kerüli, vele nem akar találkozni. Somlyói útjáról sem beszélt. Ezt a jóbarátot is el kell veszítenie?

Sohasem érezte annyira, mint most, hogy szüksége van a hitre. Hinni Istenben, amikor mindenki elhagyta. Hinni abban, hogy a világ nem csupán gazemberekből áll, vannak még becsületes emberek. És hinni igazában, napfénynél fényesebb ártatlanságában.

De ha Géza bácsi kerülte is az irodát, éppen eleget hallatott magáról. Huszezer leit hozott Csikból a kápolna-alap javára és beinditotta a gyüjtést. Leveleket küldözgetett szét egyesületeknek, ismerősöknek, mindenkinek, akitől remélte, hogy kaphat valamicske hozzájárulást Isten kicsi hajlékának fölépítéséhez.

A munkások vállalták, hogy heti keresményükből fejenként egy leit fizetnek mindaddig, míg a kápolna felépül.

Épitőbizottságot szervezett, melynek az volt a célja, hogy új pénzforrásokat kutasson fel és a hosszu tél folyamán műsoros teaestélyeket rendezzen a kápolna-alap javára.

De ebben az akcióban nem merült ki a Géza bácsi tevékenysége. A kaszinó egyik szobácskáját elkérte az igazgatótól, hogy ott kölcsönkönyvtárat rendezzen be. Kezdetnek saját könyvtárát állította be s a kölcsöndíjakból új könyveket szerzett be.

- Aberdehogy is. Nem könyv kell ide, nem képes folyóírat, hanem sör és snapsz. Ki fog itten olvasni?

A kölcsönkönyvtár Dudek bácsira cáfolt. Juditka kölcsönözte ki a könyveket legszorgalmasabban. Minden szabadidejét olvasással töltötte. Jó orvosság volt ez számára. Úgy érezte, mintha más környezetbe, ismeretlen emberek közé kerülne. Embersorsokat ismer meg, melyek néha kegyetlenebbek, mostohábbak az ő sorsánál is. Nagyon megszerette a könyveket.

A közhangulat napról-napra ellenségesebb lett Darvas főkönyvelő iránt. Újabb feljelentést adott be a központhoz és kérte az igazgatóság döntését, mert helyzete már majdnem tarthatatlan.

Géza bácsit az utóbbi napok izgalmai szintén megviselték. Levelében, melyet Páter Dionysiusnak írt, ezt írja többek között: "Bárcsak ott maradhattam volna főtisztelendőségteknél... Az emberi aljasság felkavarta kicsi telepünk nyugalmát... Igyekszem elszigetelni magam ezektől a szomoru eseményektől, kivül állani, csak szemlélő lenni, mégis felháborít az igazságtalanság, hogy ez a lány elveszítheti állását."

Alighogy elküldte Géza bácsi a levelet, a központból megérkezett a Juditka felmondása. "A sulyos gazdasági válság miatt állásától legnagyobb sajnálatunkra fel kell mentenünk. Illetményeit a törvényszerű felmondási időre természetesen folyósítjuk."

Juditka nem sírt, nem futott fűhöz-fához. Mást nem várhatott. Az elnök úr fiának emlékét nem lehet büntetlenül beszennyezni. Az más kérdés, hogyha az elnök úr fia élne, mit szólna ehhez a felmondó levélhez.

A nehány gépelt sor utolsó reményétől is megfosztotta Juditkát. Vége a zongorának, a többfizetésnek. Mi lesz édesanyjával - szorongatta torkát a keserűség.

Schmidt igazgató szavának állt. Levélben elküldte lemondását üzemvezetői állásáról.

A fel- és lemondás híre villámgyorsan terjedt el. Lajkó egészen belebetegedett. Schmidt igazgató és Juditka nélkül el sem tudta képzelni az Erdőipart. De Juditka nélkül a maga életét sem. Nagyon megszokták egymást.

Tényleg hülyének kell lennie, hogy semmi jó ötlet, mentőgondolat nem jut az eszébe. Mert ha csak azon fordulna meg a dolog, hogy Darvast agyonüsse, mint egy veszett kutyát, habozás nélkül megtenné ezt.

Nehány nap mulva Géza bácsi levelet kapott a gvárdiántól. "Mindnyájunk sorsa Isten kezében van. Legszentebb akarata nélkül a porszem sem változtatja meg helyét. Bizzék ebben és imádkozzon mindennap. Ő nem hagyja el önt és azt a lányt sem. Én is imádkozom mindkettőjükért."

- Géza bátyám, - kérdezte egyszer Lajkó a kaszinóban - mi történt veletek, összekaptatok Juditkával? Szóba sem állasz vele. Mit gondol rólad a szegény lány, hogy most, mikor a legnagyobb bajban van, elfordulsz tőle?

Géza bácsi kinézett az ablakon és remegett a hangja, amikor ezt válaszolta:

- Nem segíthetek rajta, de okosabb lánynak ismerem, semhogy elveszítené a fejét. Én ha el is hagyom, Isten nem hagyja el.

- Tehát sikerült a Darvas aknamunkája. Vajjon melyikünk kerül sorra, ki lesz ennek a strébernek legközelebbi áldozata. Meglátod, őt nevezik ki Schmidt igazgató helyébe. Készülhetsz, Géza bátyám, az üdvözlő beszédre és gyakorolhatod a földighajolást.

- El akarják küldeni Juditka kisasszonyt, mint egy rossz cselédet - mondta Hámos Györgyné az urának.

- Hogy Tibor úrfival jóba lett volna és azt hireli, hogy az úrfi el is vette volna őt feleségül.

- Amilyen jó gusztusa volt az úrfinak, ezt meg is tette volna bizonyosan. Kinek mi baja vele?

- Igen ám, de ez az uraknál máskép megy. Tibor úrfinak nem a kicsi irodistalányt számították szülei, hanem előkelő, sokpénzű dámát.

- Hm... - csavargatta Hámos György a bajuszát úgy, hogy majd kitépte a helyéből.

- Már pedig elébb lódul el innen Darvas úr, mint a kisasszony. Ezt én mondom.

- Eridj, ne avatkozz a dolgomba. Nem volna lelkem elnézni, hogy így packázzanak vele. Átnézek a félkaruhoz.

- Menj nó, de ügyelj magadra, ha másnak nem használhatsz, magadnak ne árts.

Ment Hámos György a félkaruhoz, onnan a másikhoz, harmadikhoz, tizedikhez. S parázslani kezdett a munkások haragja.

- Nem türhetjük, hogy Juditka kisasszonynak bántódása essék. Az igazgató urat sem engedjük. Pusztuljon inkább Darvas úr - adták ki a jelszót a munkások.

- Nem kell ide irott instáncia, hanem kemény férfibeszéd - mondotta Hámos György. - Válasszunk ki magunk közül hármat, az a három menjen el Darvas úrhoz s mondja meg neki, hogy csinálja vissza ocsmányságát, tegye jóvá, amit elrontott, mert mi nem tréfálunk.

- Igy lesz a legjobb, válasszuk ki a hármat - helyeseltek valamennyien. - Az egyik Hámos György legyen - kiáltották.

Vállalta volna a követséget nemcsak ez a három, de Hosszúvölgy ezerötszáz munkása valamennyi. Igaza volt Schmidt igazgatónak, tűzbe mennének Juditkáért.

Dénes, az irodaszolga nagyot nézett, mikor a három hosszuvölgyi embert meglátta.

- Nini, Hámos György - állt fel székéről Juditka. - Hogy vannak? Mit csinál az asszony? Meg van még a családi békesség?

- Meg, kisasszonyka, attul fogva szent a béke közöttünk. Jól ki tetszett oktatni minket, de meg is fogadtuk a jótanácsot. Bénövesztettük a fejünk lágyát.

- Semmi rosszat, kisasszonyka, csak éppen megkérdezzük, hogy visszacsinálná-e békességgel, amit összegabalyitott?

- Kedves Gyuri bácsi - kérlelte Juditka kedves, behizelgő hangjával, angyalszép mosolyával - kár minden lépésért. Ez már befejezett dolog. Én elmegyek, majd jön helyettem más, akit még jobban megszeretnek, mint engem. No ne csináljanak bajt maguknak, menjenek szépen haza.

- Ezt nem lehet, kisasszonyka, mert mi nemcsak hárman vagyunk itt, hanem ezerötszázan. A mi szánkkal ezerötszáz száj beszél és ha minket nem hallgatnak meg, ezerötszáz munkás fog felelni az elutasításra.

- Miért ne lenne szabad, Juditka - szólt közbe Lajkó. - Hagyja csak. Ezek az emberek csak azt teszik, amivel megbizták őket.

- No és mit érnek el, ha erőszakosan lépnek fel? Csendőrséget hoznak a nyakukra.

- Azt kétszer is meggondolják. De ép ott jön Darvas úr. Kint nyugodtabban beszélhetnek vele - szólt Lajkó a munkásokhoz és szeretett volna hozzájuk csatlakozni negyediknek.

Lerochék villájába állandó lakónak beköltözött a néma fájdalom. Az egész lakást láthatatlan gyászdrapériák borították. Hangos szót, vagy éppen nevetést Tibor halála óta nem hallottak az azelőtt jókedvű társaságokhoz szokott termek. A fekete ébenfa zongorán nem játszik senki. A remek rádiót nem kapcsolja be senki. A részvétlátogatások kinos ötpercei elteltek, azóta nincs vendég, nincsenek vidám teák, előkelő estélyek. Most a fájdalom néma csendje itt az úr és mindenki lehajtott fejjel szolgál neki.

A Tibor szobája zárva van. Oda csak Leroch elnöknek és feleségének szabad belépniük. Egyetlen gyermekük, rajongásig szeretett fiuk tragikus halála összetörte a két öreg szívet.

Felejteni? Nem lehet, de nem is akarnak. Arcképeit mindenüvé kirakták. Szobája falán, szemben az ajtóval életnagyságu képe függ, Tibornak megszólalásig hű mása.

Iróasztala, mérnöki műszerei érintetlenül állnak szobájában, amint ő hagyta utolsó autóútja előtt.

Sokszor leült a megtört szívű édesanya fiának iróasztalához. Megsimogatta a papirvágó kést, az ezüst cigaretta tárcát... Most is ott ül és egy postai feladóvevényt talált a bronz levélnyomó alatt. Vajjon kinek, mit küldött a fia. A postai bélyegzőn alig két hónapos dátum. Kibédi Juditka, betüzi ki a címzett nevét. Most már emlékszik, Tibor említette a lányt, mikor hazajött a bihari telepről. A szelvényen háromezer lejben tüntették fel a küldemény értékét. Ez a lány bizonyára megtetszett Tibornak. Szerethették egymást, hiszen azt már látta, hogy a siron minden szombaton új virágok illatoznak, friss rózsák. Ez a lány elmondhatná, mivel töltötte idejét Tibor a telepen? Kellene irnia neki, meghívhatná néhány napra. Schmidt igazgató erre az időre szabadságolni fogja. Még ma ir kedvesen, szeretettel, nehogy megriadjon és számonkérést olvasson ki soraiból a kicsike.

Mikor leragasztotta a levelet, úgy érezte, mintha csók érintené kezét, a Tibor hálás, meleg kézcsókja. Kibédi Judit több lehetett futó ismeretségnél. És ha fiának kedves volt, akkor szeretetébe kell neki is fogadnia. Nem szólt senkinek, még férjének sem, csak várta, számítgatta, hogy mikor érkezhet meg a lány...

Kedden délután ment el a levél, csütörtökön meg kell kapnia, szombaton már megjöhet a válasz: Juditka életnagyságban.

- Viharos igazgatósági ülésem volt - mondta feleségének. - A részvénytársaság ügyei kifárasztanak, idegeimre mennek. Schmidt igazgató lemondott állásáról.

- Schmidt igazgató? - csodálkozott Lerochné. - Hiszen régi, kipróbált tisztviselőnk.

- Bokor vezérigazgató erélytelennek tartja és hajlandó elfogadni a lemondást. Azt mondja, hogy a telepen nincs fegyelem sem az irodai alkalmazottak, sem a munkások között. A munkások fenyegetően léptek fel a főkönyvelő ellen a könyvelő kisasszony elbocsájtása miatt.

- Miért? - sápadt el az elnökné - azért, mert ennek az elbocsájtásnak nem szabad megtörténnie. Azonnal táviratoztass... Vonjátok vissza a felmondást.

- Még nem, de meg fogom ismerni és te is megismered. Ez a lány szerepet játszott a Tibor életében és ha mással nem, néhány kedves nap emlékével megajándékozta fiunkat. Telefonálj azonnal Bokor vezérnek.

- Hát persze. Most már emlékszem - mondta fölélénkülve az elnök. - Tibor erről a leányról elragadtatással beszélt, hogy mennyire tud bánni a munkásokkal, családi ügyeikben milyen körültekintéssel végzi a békéltető szerepét... Halló, kérem az Erdőipart - vette kezébe a telefonhallgatót. - Erdőipar? Itt Leroch elnök. Kapcsolja, kérem, a vezérigazgató urat. Te vagy ott Ákos kérlek? Itt Emil. Igen. Leroch Emil. Ákos kérlek, te felmondtál Kibédi Judit könyvelőnek a bihari telepen. Ez egyszerűen abszurdum. Miért tetted? Halló, igen... igen... igen... hát Ákos barátom, téged alaposan félrevezettek. Ott valami alattomos fráter keveri a kártyát. Ma este úgyis leutaztok Kálmán cégvezetővel. Addig is vond vissza a felmondást táviratilag... igen... az én rendeletemre. Szervusz! Jó utat!

- Köszönöm, Emil, Tibor nevében köszönöm és most elárulom neked, hogy levelet irtam Juditkának s nehány napra meghivtam, hogy vendégünk legyen, hogy elbeszélgessünk vele Tiborról. Haragszol ezért?

- Dehogy haragszom. Legalább a szegény kislányt mentesítjük a vizsgálat izgalmaitól.

Sokáig nézték egymást és szemükön meglátszott, hogy Tibor halála óta először vonult át a lelkükön a mosoly napsugara...

- Miért mondja ezt, kisasszonyka? Van selymes haja, bársonyos arca, szeme, szája, két karja, dolgos keze, aranyos szíve. Én nem látom, de azt mondják, olyan, mint földönjáró angyal. Mért panaszkodik hát a jó Istenre?

- Felmondtak. Elküldtek. El kell mennem innen, Pirike. Mi lesz velünk? Szegény édesanyám. Róla is esik le a hús. A jövő bizonytalansága emészt mindkettőnket.

- Az jutott eszembe, Juditka kisasszony, hogy ne menjenek sehová. Ha már nem járhat irodába, jőjjön ki hozzánk Hosszuvölgybe. Ott mindenki szereti Juditka kisasszonyt. Attól ugyan ne féljen, hogy nem lesz mit ennie a kisasszonynak is, az anyukájának is. A sok munkáscsalád asztala mindig terítve lesz számukra. Mi eltartjuk a kisasszonyékat.

- Apámék is ezt mondják, a félkarú is, meg Hámos is. Tejbe-vajba fürösztjük, meglátja majd.

Juditka először elszégyelte magát. Kegyelemkenyér. Idáig jutott, erre szorult. Koldusfalattal kinálják, megmentenék az éhenhalástól. De azután fölmelegedett a szíve. Hát nem csókolnivaló, drága népek ezek?

Igy azonban nincs célja, nincs értelme az életnek. Komor gondolat árnya vetődött rá, a halál gondolata. Elpusztítja magát. Annyian dobják el maguktól az életet, miért ne tenné meg ő is. Géza bácsi elvenné, hozzá menjen feleségül?

Még egyszer megcsókolná édesanyja kezét, ajkát, az áldott kezet, mely annyit fáradt érte s az áldott ajkat, melynek csókja eddig minden sebet begyógyított... Még egyszer körülnézné az ismerős tájat, körülsétálná a virággruppot az iroda előtt, ahol Tibor megvallotta szerelmét... elköszönne jóismerősöktől és egy sikoltás... és bezárulna mögötte az élet kapuja...

- Ugye, eljön hozzánk, Juditka kisasszony? - sürgette a választ a vak leány.

- Nem lehet, Pirike - ölelte át kicsi barátnőjét. - El kell mennem messze, nagyon messzire.

Egész éjjel nem aludt. Kint az őszi éjszakában síró szél búcsuztatta a sárgult faleveleket. Messzünnen elfojtott kiáltás hallszott, talán Tibor hívja. Tibor... Életének legszebb álma. Érte jött és forró szavakat suttog a fülébe.

Itt van a vőlegény, akiről nem hitték el, hogy a vőlegénye lehetne. A szegény irodista leánynak az elegáns elnökfiú. Most már lehet, szabad. A halottak között nincsenek választófalak. Halott vőlegény... halott mennyasszony... illenek egymáshoz.

Édesanyja? Nem hagyják el a jóemberek. Van egy kis butor, ékszer, ideig-óráig kielégíti. Holnap különben levelet ír Schmidt igazgató úrnak, megkéri, ne hagyja szomoru sorsára szegény édesanyját.

Lajkó... csak most tünt fel előtte, hogy mennyire megkomolyodott ez a fiú. Jó férj lesz belőle.

Még sötét van, pedig már öt óra is elmult. Nyáron ilyenkor már magasan jár a nap és fénysugarakat öntöz könnyesszemű virágokra. Letört virág ő is, mit keresne az élők pompázó kertjében?

Pedig milyen jó élni... szeretni... jóttenni... mosolyogni és mosolyt fakasztani a mások arcán. Férjhez menni... boldoggá tenni a férfit, akit szeretünk... gyermekekkel ajándékozni meg őt. Élni családnak, puhává, meleggé tenni a fészket, ahonnan majd emberfiókák röppennek ki új életbe, új fészkekbe. Élni... élni...

Minden idegszálával tiltakozott a halál ellen, de nem térhet ki előle. A halál jó. Örökre egyesíti azokat, akik szeretik egymást.

Lassan szürkül az ég. A kicsi szobában megélesednek a butorok körvonalai. Édesanyja már talpon van. Milyen nagy szomoruságot készít számára.

Eljön Schmidt igazgató, vagy Géza bácsi és elhozzák a hírt: Juditka meghalt.

Fölkelt. Ez hát az utolsó reggel. Pirikét nem ébresztette föl, aludjék még. A reggeli várta már.

- Ülj le egy kicsit, ide mellém - mondta édesanyjának. - Olyan ritkán vagyunk együtt... igen... az iroda... inkább az irodáé vagyok, mint a tied.

- Tegnap nem is beszélgettünk, nincs-e valami új fordulat? - kérdezte Kibédiné.

- Isten veled, anyácskám, - búcsúzott Juditka. Megcsókolta kétszer is édesanyja kezét, ajkát. Nehéz volt az elválás. Az uccáról is visszafordult volna még egy csókért, még egy ölelésért, de nem ébreszthet gyanut. Erősnek kell lennie.

Erősnek? De hiszen lehet erős az, aki gyáván elfut az élettől? Gyáva vagy - ezt vágta szemébe minden: az erdő kopaszodó fái, a csiripelő verebek, a szürke égbolt és a hidegen gubbasztó kövek az úton... Gyáva vagy. Élned kellene azért az édesanyáért, aki csak az imént mondta, hogy nem szabad elcsüggedni, megsegít a jó Isten. De hát a jó Isten eltürte, hogy őt megrágalmazzák, felmondjanak neki. Meghallgatta-e imádságát a jó Isten?

- Meg - dobbant a lelkébe egy hang. Nem érdemled meg - csengett lelkében tovább a titokzatos szó -, hiszen bűnt akartál elkövetni Isten ellen, önmagad ellen, édesanyád ellen, mindenki ellen. Gyáva akartál lenni. Nem bíztál abban, akinek segítsége nem érkezik óramű pontossággal, de aki mindig figyel minket mindentlátó, jóságos szemével.

Juditka fölszegte a fejét. Hát elég ebből a sötét gondolatból! Azért nem lesz gyáva! Ha a halállal szembe tud nézni, szembe néz az élettel is!

Az irodában feketeszegélyű levél feküdt asztalán. Izgatottan bontotta fel a boritékot.

Alig látta a betüket, amint könnyfátyolos szemei végigbetüzték a sorokat.

Túláradó örömében zokogva borult iróasztalára. Dudek bácsi és Lajkó megdöbbenve siettek hozzá.

- Semmi más, csak az, hogy van még Isten. Tessék a levél, elolvashatják. Köszönöm jóságodat édes Istenem... Kérem, Lajkó, mondja meg Schmidt igazgató urnak, hogy negyedórára hazaszaladtam, hogy az örömhirt elvigyem édesanyámnak.

- Menjen, kicsi Judit, menjen - küldte boldogan Dudek bácsi. - Most már nem nehéz megjósolni, hogy Darvasnak befellegzett.

- Fellegezzék is minden ilyen hitvány, sötét lelkü embernek - örült Lajkó is.

- No látja, Juditka kisasszony, hogy nem hiába imádkoztunk - ujjongott Pirike.

- Édesanyám, én kimondhatatlanul boldog vagyok - ölelte át Juditka a szintén könnyes szemű asszonyt. Készíts el, drága, az útra. Szedd rendbe a ruháimat.

- Két-három napra miért ne. Vasald át őket. És a fehérnemüt is... - kacagott Juditka, aki Tibor szüleihez utazhat és ott elsirhatja kálváriás sorsát. Sietett vissza az irodába, hogy Schmidt igazgatótól szabadságot kérjen.

- No kicsi Judit, megvigasztalódott? Távirat is jött a központtól a felmondás ügyében. Tessék. Olvassa el és bátran fel a fejet.

- Ilyet ne kérdezzen - nevetett Schmidt - az elnökné óhaja parancs. Adja át kézcsókomat a nagyságos asszonynak és alázatos tiszteletemet az elnök urnak.

- Szerencsés útat kicsi Judit - rázta meg kezét Dudek bácsi. - Nem vagyok jós, de úgy érzem, hogy az elnök urék nem engedik el egyhamar.

- Ó persze, itt tudnám hagyni édesanyámat, az igazgató urat, Dudek bácsit, akik oly kedvesek hozzám...

- Dehogy nem. Sőt megkérem, hogy vegye pártfogásába a gatterkönyvet, míg hazajövök. Isten vele, Lajkó.

Juditka vonatra ült. Elhelyezkedett a fülkében, amely vitte szomoruságának árnyékából az öröm napfényes oldalára. Vonaton ül és ez nem álom, hanem édes valóság. Várnak rá... várják ölelő szeretettel.

Az őszi éjszakában a vonat füstje izzó szikrákat szórt az alvó mezőkre...

Bokor vezérigazgató és Kálmán cégvezető megérkezéséről senki sem tudott a telepen. A hajnali vonattól a kaszinóba hajtattak és ott reggeliztek meg. Aztán Schmidt igazgatóért izentek.

- Jó reggelt direktor úr - fogadta a vezér a belépő igazgató köszöntését. - Most érkeztünk és rövidesen végezni akarunk. Kérem, könnyítse meg munkánkat.

- Szamosi főmérnököt, Kackó főerdészt, Dudek pénztárnokot és végül Darvas főkönyvelőt kéretem. Egyenként hallgatjuk ki őket. Ha szükséges lesz, kimegyünk Hosszúvölgybe is.

Szamosi Gézát vezette be Schmidt igazgató elsőnek, mig ő maga visszavonult.

- Hallotta-e főmérnök úr - kérdezte a vezér - Kibédi Judittól közvetlenül vagy másoktól közvetve, hogy a kisasszony a boldogult Leroch Tibor menyasszonyának hiresztelte magát?

- Mi a véleménye önnek arról, hogy a kisasszony az elnök úr fiának ittlétekor túlment a jóizlés határain? De világosabban beszélek, a kisasszony nem kellette magát tulságosan?

- Tiltakozom ez ellen a kérdés ellen. Kibédi kisasszony kifogástalan úri leány.

- Kérem, főmérnök úr, azért jöttünk, hogy kihámozzuk az igazságot és ha alaptalan vádakról van szó, teljes szigorral járjunk el. Ezért szükségünk van tárgyilagos vallomására. Mit tud főmérnök úr Darvas úr magánéletéről?

- Mindössze annyit tudok, hogy ő az egyedüli kolléga, aki senkit sem szívlel és aki senkivel sem érintkezik a telepen.

- Mi a véleménye főmérnök urnak, Darvasnak érdekében állott-e, hogy Kibédi kisasszonyt a központnál befeketítse?

- Nem állhatott érdekében, de Schmidt igazgató elleni manőverében őt is áldozatul szemelte ki.

- Kérem főerdész urat, hogy kérdésemre nyilt férfiassággal válaszoljon. Mi a véleménye Schmidt igazgató működéséről?

- Pontos, szorgalmas, becsületes tisztviselő, sokat köszönhet neki az üzem, melyet mintaszerűvé fejlesztett.

- Hallotta-e Kibédi kisasszonytól közvetlenül, vagy közvetve, hogy Kibédi kisasszony Leroch Tibor menyasszonyának hiresztelte magát?

- Milyennek találja főerdész úr Darvas főkönyvelő legutóbbi viselkedését?

- Ez a kollegáival összeférhetetlen ember feldúlta üzemünk békéjét s ezzel munkánk zavartalanságát lehetetlenné teszi.

- Hallom, Dudek úr, nem úgy mennek a telepen a dolgok, mint kellene. Miben látja pénztárnok úr a baj okát?

- A baj okát én Darvas urban látom. Ő nem az az ember, akivel együtt lehetne dolgozni. Darvas nem közénk való, vezérigazgató úr.

- Kibédi kisasszony milyen viszonyban volt a főkönyvelővel. Volt-e közöttük ellenségeskedés?

- Aberdehogyis. Kibédi kisasszony senkinek sem állt utjában, őt mindenki becsülte.

- Aber, aber, aberdehogyis. Rendet tart mindenütt és emberségesen bánik alantasaival. Ez véleményem szerint nem erélytelenség.

A főkönyvelő viaszsárga arccal lépett be. Ajka idegesen rángatózott, fogai vacogtak, lábai reszkettek, mintha az előbbi beszélgetéseket hallotta volna. Földig hajlongva közeledett a vezérigazgató felé.

- Ne alakoskodjon, mint valami szertartásmester - förmedt rá a vezér. - Szégyelje magát.

- Nincsen bocsánat. Egyetlen embert hozzon ide, aki megerősíti a maga vádjait, aki hallotta Kibédi kisasszony kijelentéseit Leroch Tiborral kapcsolatban... Hordja el magát. További munkájára nincs szüksége üzemünknek. A felmondási időre járó fizetését a pénztárnál felveheti.

Darvas kitámolygott. A két úr részvét nélkül nézett a távozó után, Bokor vezérigazgató palástolatlan bosszusággal dörmögte:

- Igy félrevezetni engem. Most kérjek bocsánatot Schmidt igazgatótól és Kibédi kisasszonytól... Hiába, át kell esni ezen a kényszerű kötelességen.

- Kérlek, légy szives, de előbb még Bözsivel szeretném megbeszélni az ebédet, illetve ezt te is elintézhetnéd. A telep valamennyi tisztviselőjét ma délben vendégül látom. Szólj Bözsiéknek, hogy jó ebédről gondoskodjanak.

Kálmán cégvezető kellő tapintattal nem kivánt résztvenni a kimagyarázkodásnál. Intézzék el egymás között. Jobb ez így. Beküldte hát Schmidt igazgatót és őmaga hosszú tárgyalásba kezdett Bözsivel az ebédet illetőleg.

- Jőjjön csak kedves kollégám - fogadta Bokor vezérigazgató a kissé türelmetlen üzemvezetőt, aki Darvas arcáról leolvashatta már a döntést, de bizonyosat akart tudni a lefolytatott vizsgálat eredményéről. És nem mástól, hanem a vezértől.

- Az eléggé kinos ügyet kivizsgáltam, kedves kollegám és ezt a cégünk életében - hála Istennek - ritkán előforduló, kellemetlen ügyet végérvényesen azzal intéztem el, hogy Darvas főkönyvelőnek felmondtam. Kérem, folyósíttassa törvényszerű fizetését. Ami engem illet, őszintén sajnálom a történteket. Igazgató úr lemondása természetesen tárgytalan, vezesse tovább is olyan pontosan és lelkiismeretesen üzemünket, mint eddig tette. Bennem mindig megértő, támogató barátot talál.

- Köszönöm, vezérigazgató úr, hogy ettől a nyomorult alaktól megszabadított minket. A magam részéről továbbra is változatlan hűséggel szolgálom az Erdőipart.

Kezet fogtak. Kálmán cégvezető szinte végszóra lépett be s örömmel gratulált Schmidt igazgatónak.

- Most pedig Kibédi kisasszonynak szeretném megmondani - szólt mosolyogva a vezér - hogy felmondását végleg visszavontam.

- Kibédi kisasszony elutazott. Leroch elnökné nagyságos asszony levelet irt neki, hogy látogasson el hozzájuk.

- Megszerették egymást, vezérigazgató úr. És Kibédi kisasszony akkor sem követett volna el főbenjáró bűnt, ha a menyasszonyságával kérkedett volna. Olvastam ugyanis Tibor levelét, melyben házasságot igért neki.

- Sajnálom szegény kislányt. Képzelem, sokat szenvedett. Kedves kollégám, kérjen nevemben bocsánatot a kisasszonytól addig is, amig azt személyesen alkalmam lesz megtenni. Délben egy órakor szivesen látom ebédre az urakat. Hosszúvölgybe már nem megyünk. Fölösleges. Igy az esti vonattal hazautazhatunk.

- Vezérigazgató urat keresem - rontott be egy jól táplált, de feldult arcu nő.

- Darvasné a nevem, az elcsapott főkönyvelő felesége vagyok. Vezérigazgató úr, ha szabad tudnom, miért küldötték el a férjemet, mint egy mindeneslányt? Nem volt pontos a hivatalában, csalt, sikkasztott, rabolt vagy éppen embert ölt? Miért tettek ki minket máról holnapra az utcára? Nem felel, ugye vezérigazgató úr, nincs mit felelnie. Kidobták az állásából egyszerűen azért, mert nem tetszett az ábrázata, nem alázkodott le eléggé Schmidt igazgató úr előtt. Nem lézeng elég állástalan ember az uccán, a férjemet is közéjük kellett lökni. Miért hallgat vezérigazgató úr? Vagy azt várja, hogy sirógörcsöt kapjak, hogy térdenállva könyörögjem vissza az uramat? Kinek volt terhére, kinek állt útjában a szerencsétlen? Tessék megmondani nekem, vezérigazgató úr, miért dobták ki a férjemet? Ne hallgasson, tudni akarom, miért fölösleges itt a főkönyvelő. Nem vezetnek ezentúl üzleti könyveket? Vagy annyira gyakorlott már a hölgyike, hogy elvégzi az uram dolgát is? Amint látom, alaposan befészkelte magát a központ kegyeibe. Ne hallgasson, beszéljen uram!

- Hogyan válaszoljak, ha nem enged szóhoz jutni - harsogta túl a szózivatart a megtámadott vezér. - A kedves férje a legcsúnyább bűnt követte el, alaptalan vádakkal rágalmazta Schmidt igazgató urat és Kibédi kisasszonyt a központban.

- Szörnyűség, - sipitotta Darvasné. - Ha tévedett, mindjárt ki kell tekerni a nyakát?

- Asszonyom, amit az ön férje tett, az nem tévedés, hanem becstelenség. Miatta Schmidt igazgató úr és Kibédi kisasszony majdnem állásukat vesztették el. Hogyan gondolja, hogy ilyen embert vállalatunknál megtűrhetünk? Megzavarja üzemünk nyugodt működését, megbolygatja munkásaink békés nyugalmát, hogy gyorsabb előmenetelt biztosítson magának. Ilyet becsületes kolléga, korrekt tisztviselő nem tesz. Ezért kell távoznia férjének.

- Hát jó. Az ön lelkén szárad akkor, ha vízbe öljük magunkat, sinekre fekszünk, zsirszódát iszunk, mit tudom én hogyan, de két emberélet kilobban.

- Önt nem ismerem, asszonyom, de az olyan férfiak, mint az ön férje, nem dobják el maguktól az életet ilyen csekélységért. Isten önnel, asszonyom. Kedves kollegám - fordult Schmidt igazgatóhoz - Kibédi kisasszonynak tudtommal itt lakik az édesanyja. Ebéd előtt meglátogathatnánk.

- A szegény asszony nagyon megörülne vezérigazgató úr látogatásának. Az utóbbi időben sokat szenvedtek. Ha parancsolja, azonnal indulhatunk. Távozzék, Darvasné, - szólt rá erélyesen Schmidt igazgató - szégyelje magát, hogy a történtek után ide merészkedik. Maguk mindig félrehúzódtak és áskálódtak ellenem, most megkapták, amit megérdemelnek.

Darvasné dúlt-fúlt, de az urak otthagyták őt. Az irodában hozzájuk csatlakozott még Szamosi főmérnök is. Négyen indultak el Kibédiék lakása felé.

- Hogy áll a kápolnaügy, főmérnök úr - érdeklődött a vezér. - Megkaptam gyűjtőívét, melyen elsőnek a központ jegyzett huszezer lejt. A tisztviselők is jelentős összeget írtak alá.

- Hálásan köszönöm, vezérigazgató úr. A begyült összeg ilyenformán közel jár a százezer lejhez. Amint tavaszodik, megkezdhetjük az építést.

Kibédiné ugyancsak elbámult, mikor a négy urat meglátta. Schmidt igazgató észrevette Kibédiné zavarát és sietett megnyugtatni őt.

- Bokor vezérigazgató úr óhajtja tiszteletét tenni a Juditka édesanyjánál.

- Sajnálom - szólt a vezér -, hogy kedves leányát nem találom itthon. Sok szépet hallottam róla. Büszke lehet Kibédiné a leányára.

- Parancsoljanak helyet foglalni. Röstellem, hogy ilyen rendetlenséget látnak nálunk, de a Juditka hirtelen elutazása... Juditka is sajnálni fogja, hogy vezérigazgató úrral nem találkozott.

- Tehát itt laknak, Kibédiné. Nem kicsi ez a lakás és nincs messzire az irodától? - kérdezte a vezér.

- Úgy gondoltam, vezérigazgató úr, hogy a Darvasék lakásába költözzenek majd át. Az tágasabb és közelebb is van az irodához.

- Az az ő bajuk - nevetett a vezér. - Elég szomoruságot okoztak önnek is, leányának is, asszonyom.

- Node, most a Lerochék vendégszeretete elfeledteti Juditkával a sok méltatlan bántást. Meglátja, haza sem engedik egyhamar a lányát.

- Jaj, csak ezt ne tessék mondani, vezérigazgató úr. Nem illik az én kicsi Juditom az elnök úr nagyúri, fényes környezetébe. Idenőtt már a lelkem az ő kicsi irodájához, az egyszerű munkásemberekhez, a kicsi telepi leánykákhoz.

- No, Isten megáldja, Kibédiné, örvendek, hogy megismerhettem - búcsúzott a vezér.

A többi urak is elköszöntek. Jó hangulatban lefolyt ebéd és rövid pihenő után a vezérigazgató és cégvezető hazaútaztak.

Megbékélt és az igazság győzelmén örvendező embereket hagytak a fatelepen, ahonnan szedegetni kezdte sátorfáját a gonoszlelkűség.

Lerochné pénteken reggel azzal a gondolattal ébredt, hogy még csak egy nap választja el Juditka érkezésétől. Mindent el kell követnie, hogy jól érezze magát náluk. Ma rendbehozatja a vendégszobát és kissé lányosabbá melegíti. Fehérebb tónus jobban fog illeni majd lakójához. Ki a sötét függönyökkel, terítőkkel, ágytakaróval. Öblös karszékek helyébe karcsú, mokettgarniturát állíttat be. A nehéz csillárt is átszerelteti fehér, áttetsző fényt szitáló lámpákkal.

Fölkelt, hogy jól használja ki ezt a napot, idejében elkészüljön a kedves vendég fogadására.

Az öreg házaspár éppen reggelinél ült. Leroch papa ujságját böngészte, mikor a feketeruhás, fehérkötényes szobalány Lerochnéhoz sietett és halkan jelentette, hogy Kibédi Juditka megérkezett.

- Megérkezett? - kérdezte meglepetten s arcán kigyult az öröm rég nem látott piros színe. Fölkelt és vendége elé sietett.

Az előszobában sötétkék kosztümben várakozott Juditka. Mikor meglátták egymást, egyiküknek sem jött hang az ajkára. Csak karjaik tárultak szét és összeölelkezve zokogott a két nő. Nem volt ebben a jelenetben semmi szinészkedés, betanult póz. A közös fájdalom indította el a könnyzuhatagot és annak lelke ölelte át mindkettejüket, akit nagyon szerettek, a Tibor lelke.

Hátuk megett Leroch papa türelmetlenkedett. Sokáig tartott, míg lehullottak az ölelő karok és Juditka kezet csókolt az elnöknének.

- Isten hozott, Juditkám, de én nem vagyok nagyságos asszonyod, hanem szerető jó nénikéd, így szólíts engem.

Juditka elsápadt, majd fellángolt az arca. Mintha Tibort látná maga előtt, természetesen harminc évvel idősebb kiadásban.

- Én szintén Emil bácsi vagyok s nem elnök úr. Most azonban vezesd, lelkem, Juditkát a vendégszobába, hogy azután együtt reggelizzünk. A hosszu út után jól fog esni, ugye, édes leányom?

- Én... én... - dadogta Juditka - nem is tudom megköszönni, olyan jók hozzám.

Lerochné Juditkába karolt. Elfelejtette, hogy nem fehértónusú a vendégszoba és sötétek a függönyök. Úgy örült, mintha tulajdon leánya érkezett volna meg messzi, nagyon messzi útról.

- Itt a mosdó, szivecském. Kissé meg kell mosakodnod. Ha útazik az ember, sok füst, korom ülepszik arcára, kezére.

Juditka mosdás közben arra gondolt, hogy milyen bájos öreg pár. És milyen fiatalos még mind a kettő. Bizony nem ilyennek képzelte őket s így kellemesen csalódott. Visszatértek a kisebédlőbe, ahol az asztalon még egy teriték volt már.

Olyan álomszerű volt minden Juditkának. Neki a fatelep irodájában kellene most ülnie és gatterkönyvbe beirni a jelentéseket s ehelyett Leroch elnök úr asztalánál reggelizik. Mégcsak az hiányzik, hogy Tibor nyisson be valamelyik ajtón.

Lerochné titokban a leány arcát figyelte. Határozottan szép, bár festék nyomát sem lehet rajta fölfedezni. Juditka jóétvággyal reggelizett.

- Kérdezned sem kell, Juditka, amit ezen az asztalon, ebben a lakásban találsz, mindennel és mindenkivel szabadon rendelkezel.

- Nagyon elkényeztet drága néni, nem érdemlem meg. Egyszerű kishivatalnok lány vagyok, özvegy édesanyámnak nem állt módjában, hogy iskoláztasson, zenére, nyelvekre taníttasson. Négy polgáriban és egyéves kereskedelmi tanfolyamon édeskeveset tanul az ember.

- Nos, kedves leányom, ha doktori diplomád lenne, akkor se fogadnálak szívesebben. Elhiszed? Mi úgy szeretünk, amilyen vagy, ahogy az imént bejöttél, hogy szelid mosolyt fakassz örömtelen életünk sápadt arcára.

- Köszönöm, drága néni. Higyjék el, hogy ez a szeretet nagyon értékes nekem, sok keserűségért kárpótol és úgy félek, nehogy elveszítsem azt. Néni, kérem, szabadna kérnem valamit? A néni bizonyára gyakran megy a temetőbe, nem kisérhetném el ma én is?

- Elmegyünk kislányom. Én minden délelőtt a sirnál töltök egy-két órácskát, míg ez a szép ősz tart, hadd legyek minél többet Tibor mellett. Mig én öltözöm, találsz virágot még a parkban, válaszd ki közülök a legszebbeket. Szegény Tibor nagyon szerette ezeket a virágokat. Ollót ad majd a szobalány.

Juditka kisietett a parkba, mely a villa mögött terült el. Megint az előbbi érzés hatalmasodott el rajta. A gondozott sétaútak egyikén nem fog-e Tiborral találkozni? Hatalmas fenyők, hársak keresztezték az ezerszinű virágból készitett szőnyegeket, melyeket ide-oda terítettek le, hogy az ősz ásítva nyújtózzon végig rajtuk. Fehér kerti padokat látott. Tibor bizonyára sokszor pihent meg itt. Az egyik padra ő is letelepedett, hogy elrendezze virágait.

Virág... Miért nyilnak a virágok? Letépik őket és elhervadnak. Ér-e valamit életük? Bársonyos volt a szirmuk, bóditó illatot lehelltek... hogy elhervadjanak.

Virág... ő is virág. Még virul, de már elhomályosult életének célja. Miért éljen, ha meghalt, akit szeretett. Fog-e még szeretni úgy, mint akkor, azon a júliusi csillagfényes éjszakán.

Juditka előre sietett kalapjáért és táskájáért. Az uccán Lerochné belekarolt Juditkába.

- Nincs messze, drágám, a temető, rossz lábaimmal különben nem tudnék mindennap kigyalogolni. Látod a villasor végét? Onnan már csak nehány lépés.

- Nem tudok ezekre a rohanó gépkocsikra nézni, mióta Tibor meghalt. Mindenikben gyilkost látok, mindeniktől szeretném visszakérni a fiamat. Szivemig hat a berregésük, bömbölő dudájuk. Gyülölöm őket...

Kiértek a temetőbe. Tibor sirján a néni tegnapi virágai illatoztak és a szombati rózsacsokor. Juditka közéjük tette a friss csokrot, a hervadt virágokat levette és egy virágtalan sirra tette. A hervadó virág is jó az elfelejtett halottnak. Azután megállt a sír előtt és imádkozott.

- Még nem telt le a másfélév és eljöttem hozzád, Tibor... Itt vagyok, a te csókolatlan menyasszonyod... Te hűséget fogadtál nekem és én itt, a te sirodnál igérem, hogy szívembe zárom emlékedet... Miatyánk, ki a mennyben vagy... adj örök nyugalmat neki... És add, hogy akik elveszítettük őt, megnyugodjunk a te szent akaratodban. Ámen.

De lehet-e megnyugodni? Nehány hónappal ezelőtt még élt, fiatal volt, mint a tavasz, terveket szőtt. Most itt fekszik a virágok alatt.

- Tibor, én vagyok itt, a te Juditkád - beszélgetett az élő szív és a halott szív nem válaszolt.

- Mindenem volt - suttogta és száraz levélkét morzsolgatott ujjai között. - Nem sirhatom vissza... nem az enyém többé, a föld ölelte magához önzőn, kegyetlenül. Tibor, miért hagytad itt öreg szüleidet?

Nem jött felelet. Csak az őszi szél tépte, cibálta a fák zörgő leveleit. Juditka is leült a padra. Egymás mellett, hallgatagon nézték a sirt, mintha mélyére lehetne látni.

Az anya fájdalma mélyebben sajgott, a lányé élesebben. Összeért a kezük. Egyik sem húzta el a magáét, hanem méginkább egybefonódott. Lerochné halkan megszólalt:

- Nem tudom. Azt mondta, hogy másfél év mulva hazajön külföldi tanulmányútjáról és feleségül vesz. Kért, hogy várjak rá.

- Megigértem, néni. Pedig tudtam, hogy nem illek hozzá. De vártam volna és ha nem jön el, akkor se haragudtam volna rá. Szent volt ez a szerelem. Karja nem fonódott derekam köré, csókja nem égette ajkamat, csak a kezemet csókolta meg. Ezzel a kézcsókkal vallott szerelmet és amikor nem látta, ráhajoltam a kezemre s megcsókoltam ott, ahová az ajka ért.

- Nem akartam a telep szájára kerülni, hogy az elnök úr fiának szeretője vagyok. Inkább őriztem a Tibor levelével együtt. De magammal hoztam, otthon majd megmutatom a néninek és ha megengedi, ezentúl viselni fogom.

- Ehez nem kell az én engedélyem, kislányom. A karkötő óra a te jogos tulajdonod, bátran viselheted. Én pedig ennek az ékszernek köszönlek téged. A feladóvevényt megtaláltam Tibor iróasztalán s csak egy levélbe került, hogy szívemre öleljelek.

- Hogy köszönjem meg, hogy épen akkor emelt magához, amikor bántottak, annyira elkeserítették az életemet, hogy Tibor után akartam menni a halálba.

- Szegény Juditka, erről is hallottam valamit. Majd otthon mindent elmondasz. Késő van és Leroch bácsit nem szabad várakoztatnunk az ebéddel.

Ebéd közben és után el kellett mondania Juditkának a felmondás hiteles történetét. Leroch papa azt élvezte, mikor a három munkás sarokba szorította Darvast. Hámos György vitte a szót.

- Hallja az úr, ha a kisasszonykának el kell mennie a telepről, akkor az Isten irgalmazzon magának, mert mi ugyan nem kegyelmezünk.

Darvas hiába hazudozott, hogy nem ő csinálta, nem tőle függ, az igazgatóság...

- Szót se, tisztelt úr, mi egyébbel nem törődünk, csak a kisasszonyunknak ne legyen bántódása. Mert ha lesz, gulyáshúst aprítunk magából.

- Drága jó népek - mondotta. - Becsület dolgában felvennék a versenyt bármelyik nadrágos úrformával. Tudod-e Juditkám, hogy ma nálatok nagy vendégjárás van?

- Igen bizony. Bokor vezérigazgató és Kálmán cégvezető vezetik le a vizsgálatot.

- Jó helyen vagy, kislányom. Az igazság nálad nélkül is kiderül - ölelte meg mosolyogva Lerochné Juditkát. - És ha azt mondanám, hogy többé vissza sem engedlek oda?

- Már miért ne lehetne? Ha nagyon szépen megkérnénk, hogy fiunk helyett légy a mi leányunk... akkor sem lehetne?

Juditka csak nézett maga elé, mint aki előtt kitárult a mesék országának aranykapuja. Boldog volt, boldoggá tette a feléje áramló jóság és szeretet. De mit adhatna cserébe ezért a jóságért, szeretetért. Elszakadjon édesanyjától, akit legjobban szeret a világon, a telep tisztviselőitől, akik mindig jók voltak hozzá?

- Ne ijedj meg kislányom. A válasszal nem sürgetlek, hiszen csak ma érkeztél meg. Van ugye édesanyukád, nem akarlak tőle elszakítani, Isten ments. Inkább őt is idehozzuk. Hála Istennek elég nagy a lakásunk, elférünk benne. Ugye, öregem?

- Ha nem férnénk el, még egy villát építtetek Juditkáék számára - lelkendezett Leroch papa.

- Milyen aranyos a néni és milyen jó a bácsi - szólt hálától remegő hangon Juditka s megcsókolta mindkettejük kezét. - Csak az bánt, hogy nem viszonozhatom szivességüket.

- Viszonzod azzal, hogy ha nálunk maradsz és lányunk leszel, lesimogatod arcunkról a nagy bánatot, kicsókolod szívünkből a fájdalmat. Egyelőre azonban csak vizsgálódjanak a hivatalos urak, ha te is úgy akarod, nem fog megismétlődni az a nagy szomorúság, amely miatt majdnem téged is elveszítettünk. Most pedig pihenj le kislányom. Az éjszakai út után szükséged van erre.

Lerochné maga takarta be Juditkát a széles heverőn és homlokát anyás jósággal csókolta meg.

- Pihend ki magad, drágám. Azután majd szétnézünk a városban s egyet mást bevásárolunk számodra.

Juditka hamarosan elaludt. Nem álmodott. Kell-e szebb álom ennél az ébrenlétnél? Aludt jóizüen s csak akkor ébredt fel, mikor lábujjhegyen bejött a szobalány, hogy uzsonnázni hívja.

Mielőtt felkelt, Lajkó jutott eszébe. Birja-e a sok munkát? Darvasét is, meg az övét is? Mert Darvas munkája az utóbbi időben igazán nem sokat ért és alaposan felgyülemlett az elintézésre váró ügy.

Ej, de mit törődik most ezzel? Fölötte kisütött a boldogság napja. Joga van az élethez, a boldogsághoz, gondolta Juditka és frissen, üdén kelt föl, hogy kisiessen a kisebédlőbe...

A kaszinó olvasótermében szépen gyarapodtak a kölcsönkönyvek. Lajkó is éppen Zilahy egyik új regényét falta, amikor hirtelen betette a könyvet és a rejtvényfejtéssel szórakozó Géza bácsitól ezt kérdezte:

- Azt magadtól kérdezd, öcsém, mert kettőnk közül te vagy az éretlenebb eszű.

- Ki vele, de előbb te mondd meg a Fülöp-szigetek fővárosát. Hat betüből áll mindössze.

- Ha háromból áll, akkor se tudom. De más az én mondókám. Nem jól van ez így! Meguntam a legényéletet.

- Előre fested az ördögöt a falra. Igy sohasem nősülsz meg, öcsém! Néma gyermeknek...

- ...az anyja sem érti a szavát, de Juditka nem szeret engem. Ezt te is tudod, bátyám.

- Juditka hazajött Lerochéktól, de nem azért, hogy itthon maradjon, hanem hogy Kibédinét is magával vigye. Igaz, hogy Juditka kinőtt a környezetünkből, nagy nő lett és kedves lesz, ha egyáltalán szóba áll velünk. Én azért a te helyedben mégis megpróbálnám.

- Géza bátyám, emlékszel még a pecsétgyűrűre? Sohasem hordta az ujján. Megtudta talán, hogy nem az én ajándékom volt?

A főmérnök zavartan hallgatott. Megmondja-e most ennek a fiúnak az igazat, hogy Juditka mindent tud? De ha elhallgatná, Lajkó megtudhatja Juditkától és az még szégyenletesebb lenne, Lajkó sohasem bocsátaná meg neki.

- Kedves öcsém, el kellett mondanom Juditkának a gyűrű történetét. Már nem emlékszem a kényszerítő körülményekre, de nyugodt lehetsz, ezért nem haragszik rád.

- Szóval áprilist járattál velem. Ezt igazán nem vártam tőled. S még azzal vigasztalsz, hogy Juditka nem haragszik rám.

Géza bácsi nem védekezett. Irult-pirult. Belátta, hogy a gyűrűajándékozással ártott Lajkónak, önmagának pedig semmit sem használt. De hirtelen mentő ötlete támadt.

- Ne haragudj, öcsém, hibát követtem el, de jóvá teszem. Ha akarod, még ma beszélek Juditkával.

- Megteszem, hogy meggyőződj őszinte baráti érzelmeimről. Még ma este, most elmegyek hozzájuk.

- A más dolgát nem szoktam elrontani, legfeljebb a magamét. Várj meg itt a kaszinóban, visszajövök s beszámolok az eredményről.

Géza bácsi amint elindult a szitáló esőben, keserűen felkacagott. A hősszerelmes megkéri imádottja kezét - öccse számára. A sors iróniája. Ez hát a nagy, halálos szerelem fináléja. Azután elcsitult benne a lélekháborgás. Eszébe jutott egy öreg székely a somlyói úton, akinek kutba ugrott a fiatal felesége... Juditka megérdemli, hogy boldog legyen, hogy ne hivogassa semmiféle kut... És Lajkó nem ügyetlen legény...

- Juditka jól tudja, hogy miért kerültem... Nem akartam új sebeket, új gyötrődést, új álmatlan éjszakákat. Megpróbáltam elfelejteni, Juditka.

- A felejtés nem, de a parancsolás igen. Nagyszerűen le tudom inteni magam, ha vissza-visszatérnek emlékeim és hevesebben feldobog a szívem. De hagyjuk ezt Juditka, nem ezért jöttem. Valakinek nagyon fáj, hogy maga elmegy innen. Nem nekem, nem is a vak leánynak, hanem Lajkónak.

- Lajkó - komolyodott el Juditka. Lajkót is sajnálja. Kedves, jó fiú. Géza bácsi jó jelnek vette, hogy Juditka nem nevette el a dolgot és arról kezdett áradozni, hogy Lajkó egészen más lett. Kicserélték. Azelőtt nem tudott bánni a pénzzel, most élére rakja. Valószínűleg őt nevezik ki könyvelőnek Juditka helyére. Ilyenformán érthető, ha nősülésre gondol. Viszont azt is kijelentette, hogy más nő neki nem kell, csak Juditka.

- Juditka vagy senki - ismételte Géza bácsi emelkedett hangon - ne keljek föl a székről, ha nem ezt mondta.

Az öreg végül is kifogyott a mondókából s elhallgatott. Mondta ő Lajkónak, hogy Juditka nagy nő lett, kinőtt már ebből a környezetből.

- Géza bácsi, kérem, mondja meg Lajkónak, hogy Tibort nagyon szerettem. Még mindig ennek a szomoruan végződött szerelemnek vagyok a rabja. Idő kell ahhoz, hogy felejtsek. Nem megy ez máról holnapra. Ha olyan nagyon szeret, várja meg, míg elfelejtem Tibort. Ha akkor megkéri a kezemet, talán nem utasítom vissza.

- Köszönöm, Juditka, a Lajkó nevében, de most hallgassa meg azt a Géza bácsit, aki magát nagyon szerette, most is szereti és akinek nincs más vágya, mint az, hogy Juditka nagyon boldog legyen. Ez a szegény Géza bácsi kéri, hogy ott, abban a csillogó, előkelő életben valahogy el ne veszítse a fejét, bele ne szédüljön valamelyik kiöltözött, uri gazember karjaiba, aki mellett visszasírná leányságát. Akkor inkább érje be ezzel a becsületes, melegszívű fiúval, Lajkóval, aki, mérget veszek rá, hogy megbecsüli, szeretni fogja utolsó lehelletéig. Megígéri ezt nekem, Juditka?

- Megigérem, Géza bácsi - szólt Juditka és hangjában mély megindultság remegett. - Ne higyje, hogy nagyon könnyű szívvel hagyom itt a telepet. De ígérem, hogyha visszahívnak és visszavágyik a szívem, visszajövök ide, Géza bácsi...

- Köszönöm Juditka és engedje meg, hogy repüljek az örömhírrel Lajkóhoz.

- Örömhírrel? Hiszen még messzeállunk a boldogító igentől - nevetett most már Juditka is.

Géza bácsi kissé rózsaszinűbben adta elő a Juditka válaszát, amint kellett volna, de hadd legyen boldog az öcskös. Lajkó összeölelte öreg barátját. És ez a nagy öröm csak éjjeli zenében nyilvánulhat meg méltóképen. Éjjeli zenét ad Juditkának. Csakhogy ehez cigány kellene és a telepen még vályogvető sincs.

Összedugták a fejüket Géza bácsival. Elő kell keríteni Kovácsot, a küldöncöt... Nem, ez nem jó. Lajkó még eléri az esti vonatot, beszalad a közeli városba, három szál cigányt taksziba ültet és velük két órán belül itt lesz.

- Azt már nem. Méghogy ezzel is előállj Juditkának, mint a gyűrűvel. Hanem, ha viszket a pénz a zsebedben, egy pohár bort megihatunk muzsika után a kaszinóban.

Két óra mulva Fáráó ivadékai Juditkáék lakása előtt hangolták össze hangszereiket. Kezdetnek a minden éjjeli zenék nótáját, a Csak egy kislányt húzták.

A szeptembervégi éjszakában vágyódva sírtak a hangok és megostromolták a sötét ablakot. Juditka fölébredt. Az első éjjeli zene... Lajkó... Egy pillanatra Tibor alakja fényesedett meg előtte, mintha ő muzsikálna, de mind halványabb lett a kép és a halottat felváltotta az élő. Tibort Lajkó. Sietve pongyolát vett magára, gyertyát gyujtott. Az édesanyja ijedten kérdezte: szabad-e, illik-e, Juditka? Ő most nem törődött ezzel. Szivébe lopóztak a hangok... Kinyitotta az ablakot és a telep búcsúzik tőle... halkan kiszólt:

Azután becsukódott az ablak, a zene elhallgatott. Mire visszaértek a kaszinóba, friss vacsora várta az úrfit is, meg a cigányokat is. Géza bácsi kitett magáért.

Jó cigány és jó bor mellett virradtak meg. A brácsásnak egészen kigömbölyödött a képe s erősen szemezett a klárinétossal, mintha azt mondaná, hogy a mai keserves jazzbandás, hét szűk esztendőben sok ilyen muzsikás éjszakát adna a cigányok Úristene. Cigányösztönük megérezte, hogy másnap is mulatság lesz itt.

A cigányösztön nem tévedett, ott marasztották a három füstösképüt a Juditka hivatalos búcsúestélyére, Schmidt igazgató rendelete alapján. Juditkának kellett összeállítani a meghívandók névsorát. Darvasék már elutaztak, igy könnyen ment a névsor összeállítása. Meghívta Juditka a három munkást is, Hámos Györgyöt, Vincze Nagy Sándort és Kapás Mártont, továbbá a hat kislányt, akik Tibort annak idején felköszöntötték s végül Pirikét, a vak leányt.

Pohárköszöntőkben nem volt hiány, de Hámos Györgyét megkönnyezte mindenki.

- Kértük, marasztottuk kisasszonyka, hogy ne menjen el a mi körünkből, ne hagyjon itt minket, de nem kivánhatjuk, hogy miattunk eldobja szerencséjét. Kisérje el mindenüvé a mi szeretetünk és ragaszkodásunk. Ha pedig egyszer, ne adja Isten, mégis visszakivánkozna közénk Juditka kisasszony, jöjjön csak bátran, mi szeretettel várjuk vissza mindig.

Mindenkinek fájt a Juditkáék eltávozása, de örültek is szerencséjén. Lerochék lánya lesz, ők adják majd férjhez valami előkelő urhoz.

Lajkó csak mosolygott és sugárzott az arca az örömtől. Én leszek az az előkelő úr, ha addig élek is - gondolta és örömében úgy oldalba bökte Géza bácsit, hogy felszisszent az öreg úr.

Lajkó kisérte haza Juditkáékat s a kapuban nehány pillanatra ketten maradtak.

- Ne kérdezze most ezt, Lajkó. Tudja, hogy Tibor első szerelmem volt. Friss még a fájó emlék. De ha felszabadul a szívem, ha bús emlékeimet elaltatom, ha kivirágzik bennem az új szerelem és ha akkor is szeret még Lajkó, akkor a magáé leszek.

Juditka mégegyszer megszoritotta a Lajkó kezét és sietve csukta be a kis kaput. Az őszi éjszakában most még ragyogóbban mosolygott az angyalszemek gyémántjaival telehintett égbolt, mint azon a multé lett júliusi éjszakán...

Páter Dionysius rég nem kapott levelet Géza bácsitól. Lelkiatyai aggodalommal gondolt rá. Vajjon lobog-e még a régi szenvedély, vagy elmult, mint ahogy minden mulandó ezen a világon.

Karácsony közelgett s a páter ünnepköszöntő levelet irt Géza bácsinak. Finoman, tapintattal fogalmazta meg, nem érintette kerülő szavakkal sem Juditka iránti vonzalmát. Olyan volt ez a levél, mint a házi orvos kalaplengetése felgyógyult betege előtt a véletlen találkozás alkalmával.

Géza bácsi nézegette, forgatta a levelet. Lám, a páter megelőzte, neki illett volna előbb megköszönteni a szent ünnepeket. Nyomban meg is válaszolta. Örömmel ujságolta, hogy már százezerre gyült az Isten háza pénze s tavaszkor megkezdik a munkát. Már most meghívja, hogy a szentbeszédet ő tartsa a felszenteléskor.

"Ami érzelmeimet illeti - fejezte be a levelet Géza bácsi - Istennek hála, elmult a veszély. Juditka beevezett a boldogság révébe. Lerochék lánya lett s félig meddig menyasszony. Talán még most is szeretem, de ez a légies érzés olyan halk, olyan vágytalan, olyan lemondó, mintha nem is lenne. Életem legszebb álma volt ez a leány, de az álom elmult és a valóságban hiába keresném már a mindenki másnál szebbet."

Lajkó alig győzte a felgyülemlett munkát, de dolgozott három helyett. Neki most föl kell emelkednie Juditkához, hogy méltó legyen hozzá s erre más eszköze nincs, mint vasszorgalma és munkabírása. Barátkozásra most nincs ráérő ideje, az olvasókörben is ritkán mutatkozik. Annál többet sürög-forog ott a kaszinósné, amikor Géza bácsi is bent van. A Bözsike mamája már rég kiejtette kezéből a hódító fegyvereket és ha bibircsókos arcával rávihogott Géza bácsira, az öreg urat a gutta kerülgette.

Eleinte csak finom előétellel kedveskedett a főmérnök úrnak, a velőscsontot neki szolgálta fel. Karácsonykor olyan mákospatkót kanyarított a Géza bácsi özvegyi asztalára, hogy két hétig se bírta elfogyasztani. Hanem a mákospatkó megbátorította Mari nénit.

- Látja főmérnök úr, unhatná már az egyedülvalóságot. Miért nem nősül meg. Akadna jóravaló fehérnép, aki tejben-vajban fürdetné főmérnök urat.

- Hagyjon nekem békét Mari néni. Elég nyűg vagyok én magamnak, nem kell nekem idegen kölönc.

- Pedig nem lenne kölönc, akit én ajánlanék. Kikurálná főmérnök urat mindennemű kornyadozásából, még meg is fiatalítaná.

- Ki lenne, ki lenne, hát nem találja ki? - kellette magát Mari néni termetes alakjával. - Nem estek-é jól a pirítós-velős kenyerek, a friss lángosok, a karácsonyi mákospatkó is?

- Hallja, Mari néni - rivallt rá a kaszinósnéra. - A pirítós kenyerét, a lángosát, a mákospatkóját süsse más bolondnak. Nekem hagyjon békét. Nem nősülök, értse meg és ha maga volna az egyedüli nőszemély ezen a nyomorult bubifrizurás világon, akkor se kellene nekem.

- Jól van, jól, azért nem kell bántani engem - pityergett Mari néni s kék kötényének csücskével szaporán törülgette szemeit. - Már az is baj, ha szívbéli szeretettel vonzódik az ember valakihez?

Géza bácsi elrohant az olvasókörből. Két napig dúlt-fúlt, prüszkölt, mint aki csípős paprikába harapott. Olyan öreg már, hogy csak ilyen vén skatulyák kezére pályázhat? Hátat fordított a női nemnek. Elég volt belőlük. S mintha nagy lidércnyomástól szabadult volna meg, olyan nyugodtnak, vidámnak, szabadnak érezte magát. Eddig sohsem névnapozott, most meghívta az összes kollégákat. Örült az élet apró örömeinek.

Önzetlen barátsággal szemlélte a férfiúvá érő Lajkó minden lépését. A túlfeszített munka gyakran kifárasztotta s ilyenkor csüggedten panaszolt Géza bácsinak.

- Mégis nagy szamár vagyok én, Géza bátyám. Élem ezt a baromi életet s azt sem tudom, kiért, miért? Egy lány szeszélyéhez kötöttem magam, aki mindig játékszerének tekintett. Most is csak játszik velem.

- Mit tudom én? Új környezetében tíz kérő is akadhat minden ujjára. Ügyvédekkel, orvosokkal, mérnökökkel ismerkedhet meg, kivánhatom-e, hogy hű maradjon hozzám, a kis könyvelőhöz?

- Juditkát nem ismered, ha azt hiszed, hogy elveszti a fejét a jólétben. Sohasem szólongatták idegen tájak, sohasem vágyakozott el innen, ebből a meleg, puha fészekből. Ej, de mit prédikálok én, eredj, kérdezd meg Juditkától, hogy meddig várj még rá.

- Már hozzád se fordulhat az ember jó szóért, te is besavanyodtál, ideges lettél, mint mindenki, mióta Juditka elment innen. Mindennek az a szerencsétlen halott az oka. Miért is kellett arra a pár napra idejönnie?

- Nincs igazad, Lajkó. Titeket az Isten is egymásnak teremtett. Kár erről vitatkozni. De azt nem kivánhatod, hogy Juditka a legelső kérő szóra a nyakadba ugorjon. Várj türelemmel a sorodra. Most pedig eredj haza és tíz percen belül lefeküdni. Aki annyit dolgozik, mint te, annak pihennie kell, ha nem akarja ószerre vinni a bőrét.

Lajkó hazament, le is feküdt, de nem aludt el. Nyitott szemmel bámult a sötétbe. Képzelete a Leroch-villa körül ólálkodott. Gondol-e rá Juditka, vagy még mindig Tibort siratja? Vagy talán már mást szeret... Nem lehet kibirni ezt a bizonytalanságot. Ha szereti, jöjjön haza és legyen a felesége. Ha nem szereti, ne bolondítsa. Ezt fogja megirni holnap. Mert holnap okvetlen ír Juditkának.

Úgy érzi, hogy mindennap eltávolodnak egymástól, mint két ellenkező irányba szaladó sínpár. Minden holnap új csalódás, mert minden holnaptól vár valamit, amit egyik holnap sem vált valóra.

Ha több, mint félév alatt nem tudta Tibort elfelejteni, akkor száz év mulva sem felejti el. S miért fogadta el Tibor szüleinek gondoskodását? Az ő fizetése ép elég ahoz, hogy ketten szerényen megéljenek. Miért kellett belekóstolnia a jólétbe, a fényűző életmódba, hogy annál keservesebb legyen az itthoni nincset megszokni?

Holnap okvetlen ír és határozott feleletet kér. Nem talán majdot, nem esetleget, hanem igent vagy nemet.

Igaz, hogy a nemre nem is akar gondolni. Ez nem jöhet válaszul. Akkor igazán nem tudná, mi lenne vele, mit tenne. Juditkának igent kell írnia. Azt, hogy szereti és a felesége lesz. Elbúcsúzik Lerochéktól és hazajön. Nincs értelme további ottmaradásának. Eddig is nagyon igénybe vette jóságukat.

De holnap jött a hivatali elfoglaltság és a levél íratlan maradt holnap is, holnapután is.

Már a kápolna építkezése is megkezdődött. Géza bácsival még ritkábban találkozott Lajkó. A főmérnök minden szabad idejét az építkezésnél töltötte el. És megtelt a lelke örvendezéssel, amint a telep legszebb részén maga elé képzelte a felépült fehér kápolnát, ahol oltár lesz és gyertyák fognak égni és ahol, talán még ebben az évben, Juditka és Lajkó hűséget esküsznek egymásnak...

Juditkáékat a Leroch villában nagyon megszerették. Kedvesek, szerények, előzékenyek voltak. Hangos lárma, zajos mulatság ezután sem háborgatta az előkelő lakás csendjét, de már nem a komor gyász csöndje volt ez, hanem a szelid emlékezésé. Ezt a változást Juditkáéknak köszönhették Lerochék. Juditka kedves mosolyával, Kibédiné gazdasszonyi kiválóságával hódított.

Lerochné gyakran kérdezte félkomoly nehezteléssel, hogy miért fárasztja magát, nincs erre szükség, hála Istennek. Kibédiné mégis úgy foglalatoskodott a ház körül és annyira takarékoskodott, mintha Lerochék szénája ugyancsak rosszul állana.

Juditka Tibor szobájában szeretett a nénivel beszélgetni. Áhitattal nézte, meg-megsímogatta a hegedüt, melyen még feszültek a húrok, de kéz azóta nem játszott rajtuk.

Néha azonban egyedül ült a Tibor íróasztalánál és vele szemben, ahol Lerochné szokott ülni, mind gyakrabban foglalt helyet egy idegen. Valaki, aki minden gondolatát ismerte.

- Mit akarsz az örökös pityergéssel? Miért nézed úgy a képét a falon? Nem támaszthatod fel.

- Tehát nem akarod magadnak sem bevallani. Nem baj. Azért már odaadnád ezt a gondtalan, kényelmes életet Lajkó ölelő karjáért.

- Miért nem vagy őszinte Lerochnéhoz? Miért nem mondod meg, hogy ez nem élet... te élni, élni akarsz... Lajkó felesége akarsz lenni.

- No és ha Lajkó elunja a várakozást és ezt a jó fiút valaki elhódítja előled.

- Én az Idő vagyok, kislányom. Ne vedd rossz néven, hogy sürgetlek. Én nem állok meg egy pillanatra sem, soha és az embereimet is hajszolom. Magára vessen az, aki nem hallgat rám és elmaradoz mögöttem. Lásd, ismét nyár van, mint amikor kiesett kezedből a telefonhallgató. Tibor már egy éve halott. Mire vársz még?

Juditka titkolta feltörő élniakarását, de Lerochné is észrevette, hogy valami bántja. És pedig az, ami a lányokat ebben a korban bántani szokta. A jövő. Nemsokára egyszer elő is hozta ezt a kérdést.

- Kislányom, hagyjuk most a multat és beszélgessünk egy kicsit a jövőről. A te jövődről.

- Nem szeret már, haragszik rám, nénikém, hogy a jövőmet tervezi? Talán terhükre vagyunk - csillant meg szemében a könny.

- Ilyet még gondolni sem szabad, szívem. De hallgass meg. Mikor idejöttél, édes, már számoltam azzal, hogy egyszer az én kislányom is, mint a többi kislányok, férjhez megy. Igy van ez jól. Ez az élet rendje, ebben megakadályozni téged nem lehet, nem is akarlak. Csak az lenne a kérésem, szerény óhajom, hogy akkor se menjetek messzire. Leroch papa felépítteti azt a másik villát a park hátsó részében. Külön fedél alatt lesztek s mégis láthatlak mindennap, kislányom. Jó lesz így? Teljesíted kivánságomat?

Leroch papa még aznap telefonált Erős Vilmos mérnöknek, Tibor legjobb barátjának s megbízta az új villa megépítésével. Lerochné még egy lépéssel odébb ment. Hátha megtetszik Juditkának a fiatal mérnök s akkor nemcsak villa, hanem vőlegény is lesz.

Megkezdődtek az építési munkák. Vilmost bemutatták Juditkának s a fiatalember mindennapos vendég lett a háznál. Uzsonnázgatás közben Vilmos elmagyarázta a lánynak az épülő villa beosztását, a szobák elhelyezését.

- Jó lesz így, Juditka? - kérdezte Vilmos, akit már Lerochné felbíztatott, hogy udvaroljon az ő kislányának.

Különösnek tünt fel Juditkának, hogy tőle kérdeznek ilyesmit, mintha ő lenne az építtető.

- Bizony, neked kell döntened, kislányom, hiszen te laksz majd benne, vagyis ti laktok benne. A te ízlésed érvényesüljön.

Juditka elpirult. Kiket ért Leroch néni ti alatt? Talán nem ezt a piperkőc úrfit. Mert ez a fiatalember Juditkának az első perctől fogva nem tetszett.

A multkor azon kapta Vilmost az előszobában, hogy a zsebéből kivett bársonydarabbal tisztogatja a cipőjét. Elnevette magát.

- Nem bántott meg, Juditka. Ilyen szép lány, mint maga, ha bánt is, nem fáj, mint a rózsatövis szúrása.

- Köszönöm a bókot, mérnök úr, de kérem, ne szoktasson hozzá. Vidéken, ahol eddig éltem, nem értek rá bókolni az emberek.

- Nem siettek ezzel a megállapítással, de parancsoljon beljebb, mérnök úr. A néni már várja.

- Szóval csak a néni vár itt engem - fakadt ki Vilmos sértődötten, de ez nem akadályozta meg őt abban, hogy a ruhafogas tükrében meg ne igazítsa nyakkendőjét és kisfésűjével hátra ne símítsa haját.

- A néni szeretné, ha már holnap beköltözhető lenne, de ezt még amerikai gyorsasággal sem lehet megcsinálni, Októberre elkészülünk.

- És beköltözhet a boldog ifjú pár, melynek egyik tagja Juditka, a másik még ismeretlen - példálózott a néni.

Juditka hallgatott. Ez a divatlapból kivágott figura semmiesetre sem lesz a második tag.

- Miből gondolja Vilikém? - kérdezte a néni. - Még magára is mosolyoghat a szerencse. - A többit már csak hozzá gondolta: ha nem tátogatná a száját, hanem merész fellépéssel elcsavarná ennek a kislánynak a fejét.

Vilmos Juditkától várt bíztatást, de hiába. Juditka a fürésztelep kicsi irodájába küldte el vágyódó sóhaját. Ha Tiboré nem lehetett, az a "szarkafejű" az egyedüli, akit szeretni tudna egész életén át.

A nyomott hangulatu uzsonna után Vilmos elköszönt. A néni Juditkával maradt a kisebédlőben.

- Kislányom, kissé hidegen bánsz ezzel a Vilmossal, pedig jó fiú, jól keres és ha hozzámennél, nem bánnád meg.

- Drága néninek annyi hálával tartozom, még azt is a néninek köszönhetem, hogy újra megszerettem a megutált életet, de ezt ne kivánja tőlem... Tibort nem tudom Vilmossal fölcserélni.

- Szivecském - csókolta meg a könnyes szemű lányt Lerochné - ha nem szereted, ne is beszéljünk róla. Én csak a te boldogságodat akarom. Ugye szeretsz valakit Juditka.

- Lajkót szeretem drága néni, Veres Lajost, a fürésztelep segédkönyvelőjét.

- Úgy és te vissza akarsz menni a telepre? No abból semmi sem lesz. Veres urat berendeljük a központba s valakit kiküldünk a helyébe. Jó lesz, kislányom?

- Megengedi nénikém, hogy még ma írjak Lajkónak, én írjam meg ezt az örömhírt, mielőtt hivatalos értesítést kapna?

- Nagyon szivesen. Ird meg, hogy ne várjon semmi hivatalos irka-firkát, hanem üljön azonnal vonatra. A többit elintézem én.

Személyesen adta fel a levelet. És a szíve úgy dobogott, mintha ki akarna ugrani a helyéből. Most már semmi sem áll boldogságának útjában. Gyakran nézte az építkezést. Már bokréta ünnepélyt ült a munkásság. Fönt volt a tető s kezdtek kialakulni a szobák körvonalai. Itt lesz a konyha, ahol édesanyja forgatja majd kezében a főzőkanalat. Ott lesz az ebédlő, a vendégszoba. Ez ugyan fölösleges is. Lajkónak nem élnek a szülei, testvérei sincsenek. Nem lesz nálunk vendégjárás, ha csak Géza bácsi nem vetődik el néha hozzájuk. Dehát mit keresne itt az öreg? Elunná a más turbékolását. Mert galambéletük lesz, az bizonyos.

- Ha nincs szabadságon s mégsem ad életjelt magáról, akkor nem is szeret. Mást szeret már. Fiatal szív könnyen lobban, de hamar felejt is. Sok lenne nekem a második csalódás - mondta csüggedten Juditka.

Leroch papa vállalkozott arra, hogy előkeríti azt a kölyköt. A központban kérvényt talált, melyben Lajkó kéri az igazgatóságot, hogy hagyják meg eddigi működése helyén, ahol tovább is a központ megelégedésére fogja végezni munkáját. De ha ragaszkodnának berendeléséhez, legnagyobb sajnálattal kénytelen lenne lemondani állásáról.

- Hallottatok már ilyet? Az a fickó megkergült - dühöngött Leroch papa. - Husz éve vagyok az Erdőipar elnöke, de még ilyen hülyeség nem fordult elő, hogy valaki visszautasítsa a berendelést a központba, ami előléptetésnek is számít. Mit írtál neki Juditkám? Nem te hirtelenkedted el a dolgot?

- Én csak azt írtam, hogy azonnal jőjjön - pityergett Juditka. - Ha most is szeretne, rég eljött volna. Ilyen szégyent...

- Ne gondolj mindjárt a legrosszabbra, Juditkám - vigasztalta Lerochné. - Valami félreértésnek kell lennie a dologban.

Most szerette meg csak igazán ezt a becsületes, jó fiút, aki nem akar a más fészkén verébkedni, maga akarja összehozni az apróbb ágakat. Magaépítette tűzhely melegét akarja. Férfi. Egész férfi, akire nyugodtan rábizhatja egész életét. Költözzön az új villába, aki akar. Leveti finom ruháit és ékszereit, amit Lerochéktól kapott és felveszi azt a sötétkék ruhát, amiben idejött. És mint, aki senkinek sem tartozik, felemelt fejjel visszamegy a telepre. Igy elveszi Lajkó.

Lajkó, köszönöm ezt a nagy ajándékot: a szegénység ajándékát, a szabadság ajándékát, a boldogság ajándékát - ujjongott Juditka s előkelő lakás helyett a telepi fészek csöndjéről álmodozott.

Lerochné nem tudta elképzelni, mit írhattak abban a levélben Juditkának. Ilyen boldognak még sohasem látta. Ugy látszik van valami, ami a világ minden vagyonánál kincsetérőbb kincs: a becsületes munkával megszerzett falat kenyér...

Géza bácsi levelét mosolyogva olvasta el Páter Dionysius. Megszünt a vihar az óceánon és a békés táj fölött kisütött az őszi nap. Kedves öreg úr - gondolkozott el a házfőnök. - Hacsak ilyen Géza bácsi-féle zökkenők terhelnék az emberiség lelkiismeretét... De ime, ez a másik levél misszióba hívja. És a plébános szétszéledő nyájról panaszol.

Uj töltéseket kell emelni, ha holnap ezeket az új gátakat el is szakítja az ár; a hitetlenség, erkölcstelenség árja. Bármilyen elvetemült a világ, neki hirdetnie kell, hogy boldogok a lelki szegények, a szelidek, akik sirnak, akik éhezik és szomjuhozzák az igazságot, az irgalmasok, a tisztaszivűek, a békességesek, akiket üldöznek... ezek mind boldogok, csak a megfutamodók, a kishitüek, az aranyéhesek boldogtalanok és méltók a szánalomra.

Felvette úti habitusát. Kézi táskájába nehány darab fehérneműt csomagolt, a breviáriumot és Szamár Testvérnek egy kis elemózsiát. (Igy nevezte Szent Ferenc a gyarló emberi testet.) Aztán Isten nevében elindult.

A vonaton néhányan dicsértessékkel köszöntötték, mások a szájukat bigyesztették el, hogy a páternek ép most kell utaznia, hogy elkergesse szerencséjüket.

A gvárdián egy ablak mellé húzódott és breviáriumát végezte. Nyomorék koldus sántit végig a kocsin. Mindenki pénzt dob a kalapjába. A páter nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni, nagyon is ismeri a koldulás szent nevében végzett, hasznothajtó foglalkozást űzők visszaéléseit. Egy-két éles megjegyzés röppen feléje, hogy hát az Isten szolgája mellett üres kézzel mehet el a koldus, ők csak prédikálják az emberszeretetet.

Páter Dionysius úgy tesz, mintha nem hallaná a célzásokat, de a hang irányába néz. Két kopottruhás alaknak szúrja szemét az elmaradt alamizsna. Szeretné a két férfire ruházni a zárdafőnökséget, hogy ismerjék meg a szegénygondozás örömeit.

Megáll a vonat. A koldus leszáll. Ebben a kocsiban se le- se felszálló utas nincs. A vonat tovább megy. Egy nő felijed. Keresi a pénzestárcáját, nem találja. Felsikolt: Istenem, ellopták a pénzemet. Az utasok izegnek-mozognak. Valaki megszólal.

A páter a két kopott alakra néz, de azok most az ablakon kifelé bámulnak, nézegetik a tájat, mintha az imént nem ők emlegették volna az Isten szolgáját.

- A bácsit nem kérdezte senki, ne ártsa magát más dolgába - nyelvelnek vissza.

A szavak a gvárdián füléhez ütődnek. Nem csattan fel, nem kéri ki magának a szemtelenkedést, csak imádkozik tovább: És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsájtunk...

Elteszi breviáriumát. Kinéz az ablakon... Kis gyerek tötyög melléje. Megfogja kordáját. Tetszik neki a vastag fehér "spárga". Majd a hosszú rózsafűzér nagy keresztjét bámulja meg.

- Hogy hívnak kisöcsém? - kérdi a gyerektől. A gyerek ránéz s barátkozni kezd.

- Megyünk nagyanyámhoz. Édesapám mindétig csak üt, ver. Anyónál senki sem bánt s van elég ennivaló.

Páter Dionysius sajnálkozva nézte a kialudt családi tűzhely ártatlan áldozatát. Sápadt kis arca sovány kosztról árulkodott. Kibontotta kézitáskáját és a neki csomagolt elemózsiát odaadta a gyereknek.

A gyermek vigyorgó ábrázattal tötyögött vissza édesanyjához, aki nem kérette magát, hanem jóízűen befalatozták a gvárdián utikosztját.

- Egészségükre váljék, de azt mondja meg jó asszony, igaz-e az, amit a gyerektől hallottam?

- Sajnos igaz, tisztelendő atyám. Nem bírom már a férjem mellett. Jó szava nincs hozzám. Más nő kell neki, fiatalabb. Arra költi a keresményét.

- Ez bizony szomorú, de magának mégis a férje mellett van a helye. Minél rosszabb ő, annál jobb legyen maga. Minél inkább szakítani akar, annál erősebben kapaszkodjon a karjába... a gyermekért... Nem kellett volna eljönnie a háztól, de vissza kell mennie, bármi történjen is.

Az asszony révedezve nézett maga elé. Hibás volt ő is, most belátja. Nem volt elég elnéző, nem próbálta meg visszahódítani férjét attól a másiktól. A gyermek szenvedjen a szülők miatt? Szomorúságán átcsillanó mosollyal mondta:

Nagyobb állomás következett. Átszállás. Lassan kiürült az egész kocsi. Az asszony kezet csókolt a páternek, nem a testi, hanem a lelki alamizsnáért. Ő is átszállt. Új kocsi, új utitársak. És mindenütt gondosan takargatott lelki-testi nyomorúságok.

Öt óra tájban érkezett meg. Szamár testvér kezdett követelőzni. Az elmaradt ebéd miatt méltatlankodott, de a páter nem törődött vele.

Gyülekezőt harangoztak. Ment fölfelé a szószék lépcsőjén. A templom szorongásig megtelt, a hőség majdnem kibírhatatlan volt. Felbúgott az orgona és az ének hívta a Lelket, az értelem Lelkét.

Néhány pillanatig letérdelt a szószék imazsámolyára, majd felállt, a hívek felé fordult és templomot betöltő, mélyzengésű hangján elkezdte a szentbeszédet.

Fölötte szétáradt a fény és az értelem Lelke betöltött minden jóakaratu embert.

Juditka azért mégis haragudott Lajkóra. Válaszolnia kellett volna levelére s nem másra bízni, nem mással üzengetni. Ha nem tetszett az ajánlat, ha nem így gondolta kettőjük jövőjét, őszintén megírhatta volna. Ha majd élettársak lesznek, akkor is kell kérdéseket megvitatniok, megbeszélniök. Mi lesz, ha mindig felhúzza az orrát és hallgat nagy bölcsen.

Ezért Géza bácsinak megírta, hogy Lajkó ne izengessen, ne irasson leveleket, hanem ha nősülni akar, induljon el leánykérőbe. Talán nem várja, hogy Juditka kérje meg ünnepélyesen a kezét.

Kibédiné aggódva szemlélte a fejleményeket. Egyszer kettesben ültek a park egyik padján.

- Juditka - szólt a leányához - miért akarod megszomoritani Lerochékat, ezt a drága emberpárt, akik olyan jók hozzánk.

- Bizony te... Vagy talán nekem építették a gyönyörű villát és én akarom elhagyni őket Lajkóért.

- Ne haragudj, anyám. Talán rosszul teszem, hogy hallgatok a szívemre, de a jólétért nem áldozhatom fel a boldogságomat. Ezt sem te, sem Lerochék, sem senki más nem kivánhatja.

- Te okos lány vagy Juditkám, de emlékszel még, hogy egyszer nagyon ránk ijesztett az élet. Ki tudja, érdemes-e mindent feláldozni, mindenről lemondani a szerelemért?

- Ne aggódj, édesanyám. Ha két jószándéku ember keresi, lehetetlen, hogy meg ne találja a boldogulást.

Beszélgetésük félbeszakadt, mert Lerochné közeledett feléjük valakivel, aki olyan ismerősnek látszott.

- Géza bácsi - kiáltotta Juditka elcsodálkozva. - Ez aztán meglepetés. Isten hozta Géza bácsi.

- Kezit csókolom, Juditka. Nini, Kibédinét is köszönthetem, látom, jó egészségnek örvend. Hivatalos ügyben ruccantam fel a központba s ha már itt vagyok, Lerochné nagyságos asszony nem veszi tolakodásnak, hogy falumbeli ismerőseimet felkeresem.

- Tehát nem nekem szól a látogatás, pedig én is mindig szivesen láttam az urakat, ha nagyritkán szerencsém volt.

- Nem szabad ezt rossz néven vennie, nagyságos asszony; mi jámbor vidékiek sohasem tudjuk, mikor nem vagyunk alkalmatlanok.

- De a jámbor vidékiek mindig kapóra jönnek, ha valakit haza akarnak vinni, ugye főmérnök úr? De az én eszemen nem járnak túl, erre legyenek elkészülve - mondta Lerochné tréfás csipkelődéssel. - Most pedig ugye itt kint terítünk uzsonnához?

Juditka a Lerochné szavain töprengett, mit akart a néni mondani azzal, hogy az ő eszén nem járnak túl?

- Kislányom, a főmérnök úr nem hivatalos ügyben ruccant fel, hanem a te ügyedben. Leolvasom az arcáról. Te még nem ismered Lerochékat. Mi nem vagyunk önző, uzsorás emberek, kik a jót is azért teszik, hogy hasznot huzzanak belőle. Sokszor elmondtam neked, hogy te alkonyuló életünk utolsó napsugara vagy. De ha nem akarsz velünk maradni, nem tartóztatunk. Lemondunk rólad és belenyugszunk elmeneteledbe, mint ahogy bele kellett nyugodnunk Tibor elvesztésébe is.

- Drága néni, nem akartam bántani, bocsásson meg - kérlelte könnyes szemekkel Juditka.

- Szivecském, még nem mondtam el mindent. Lajkó megtilthatja neked, hogy tőlünk a legcsekélyebb ajándékot elfogadd, de azt nem tilthatja meg, hogy ne szeressünk téged, ne szeressük benned drága fiúnk emlékét. Nincs igazam, főmérnök úr?

- Föltétlenül igaza van, nagyságos asszony. Mindig mondtam, hogy nagy szamár az én Lajkó öcsém. Mert ha nem lenne az, most nem sétálna kint az uccán, hanem bejönne és bocsánatot kérne hosszú hallgatásáért.

- Lajkóról csak jót mondhatok, nagyságos asszony. Egymásnak valók, összeillenek és én azt hiszem, hogy a házasságuk nem jut a mai szerencsétlen, válással végződő házasságok sorsára.

- Ez megnyugtat. Még megpróbálok Lajkóval kiegyezni, hogy Juditka mégis a mi lányunk maradjon.

- Nagyságos asszonyék végtelenül jók Juditkához, de jóságukat nem pazarolják érdemtelenre. Sok lányból hiányzik az a lelki finomság, amivel ez a kislány mindenkit meghódít - szólt Géza bácsi és alig észrevehető sóhajjal fejezte be mondatát, ami nem kerülte ki Lerochné figyelmét.

- Főmérnök úr is szivesen elütné Lajkó kezéről, ha valamivel fiatalabb gavallér lenne, ugyebár? - csipkedte Géza bácsit az elnökné.

- Harminc évet kellene visszafiatalodnom, de ennek lehetőségét sohasem találják fel az orvosok... Talán nem is lenne jó ismét végigbaktatni harminc év országútján.

Zavarából Juditkáék segítették kikászolódni, akik a viszontlátás örömén átesve elfogódva álltak Lerochné elé.

- Isten hozta Lajkó úr. Hát maga az a híres rátarti legényke, aki fütyül a központra, akinek nem kell előléptetés, mert jól érzi magát az Istenháta mögött.

Lerochné mosolyogva nézte a fiatalembert. Kibédiné pedig, aki éppen a tányérokat hozta, majd kiejtette a kezéből.

- Itt én, életnagyságban. Addig duruzsolt a fülembe Géza bácsi, míg vonatra ültem.

- Úgy, hát a Géza bácsi kedvéért fárasztotta magát - sértődött meg Juditka. - Magára különben is haragszom, aki három hétig nem válaszol egy nő levelére, az csöppet sem udvarias ember.

- Annak nagy oka van, Juditka. Tíz levélpapírra sem fért volna rá, amit meg akartam írni - mentegetőzött Lajkó.

- De a Géza bácsi egyetlen levélpapírjára ráfért. Én nem is levelet vártam, hanem magát. Eljöhetett volna.

- No, béküljetek ki gyerekek - zárta le a vitát Lerochné. - Lesz még időtök veszekedni, ha majd házastársak lesztek.

- Ez a föl nélküli csésze a Lajkóé. Ismerem a gusztusát. Csak szűrve szereti a kávét - gondoskodott Lajkóról jövendőbeli anyósa. Juditka kaláccsal kinálta. Lajkó összenézett Géza bácsival s mindketten elmosolyodtak. Lerochné meg is kérdezte a titkos jeladás okát.

- Nem vagyunk összeesküvők, nagyságos asszony, csak kissé éhesebbek annál, hogy a kávé jóllakatna. Mi ugyanis ma még csak reggeliztünk, az ebédet pedig elhivataloskodtuk, ha őszintének szabad lennem. S szerelem ide, szerelem oda, valószínűleg ez nyugtalanítja Lajkót.

- Mi baj van megint a férfiakkal? - kérdezte Leroch papa, aki észrevétlenül lepte meg a társaságot.

- Csupán csak annyi, hogy ebéd helyett uzsonnával kináltuk meg az urakat. De ez nem a mi hibánk, tetszett volna ebéd időben érkezni - mondta Lerochné.

- Üdvözlöm főmérnök urat - fogott kezet Géza bácsival Leroch papa. - És ez a fiatal barátom?

- Lajkó, a vőlegény úr. Igazán örvendek, kedves öcsém. Azt szeretem benned, hogy úgy kéreted magad, mint egy primadonna. Ember lesz belőled, előre megjósolom. Addig is valami éhségcsillapitóról kell gondoskodni, mert...

- No, nem lesz semmi baj. Az én anyatársamnak gondja lesz, hogy az éhinség veszélye hamarosan elmuljon. De ha még kibirnák az urak egy kis ideig, megnézhetnénk a Juditka házikóját.

Géza bácsi szivesen vállalkozott a körsétára s Juditka kedvéért Lajkó is. Igy a társaság felkerekedett és elindult a villa felé.

Az alkony pirja csodás színbe vonta a park végén épülő, emeletes házacskát. A falak még vakolatlanok és az ajtók, ablakok üresen ásítanak, mint fogatlan ember szája, de már fel lehet menni a lépcsőkön a hálóba, a nagyebédlőbe és férfiszobába. Földszinten egy fogadó szoba és kisebédlő vannak elhelyezve.

- Ez a lakás a Juditkáé lenne, ha vőlegény uram nem kötné az ebet a karóhoz, - szólt Lerochné és szeme kifényesedett egy könnycsepptől.

- Igen, igen, a vőlegény úr sokalja a házbért. Ugy gondolja, hogy ezt a lakást szabadságával, önállóságával kell megfizetnie. Megnyugtatom, hogy nem egészen így áll a dolog. Egyelőre azonban csak be akartam mutatni a Juditka hozományát, a többit majd estebéd után beszéljük meg. Régi igazság az, hogy az üres gyomor rossz tanácsadó.

Juditka és Lajkó bejárták a szobákat, Juditka boldogan, Lajkó még mindig berzenkedve, mint akinek sértett önérzetét, magabecsülését még nem fegyverezték le teljesen. De merev hangulata csakhamar elpárolgott. A véletlen idehozta Vilmost is.

- Jőjjön, Vilikém, mutassam be Juditka vőlegényét - mosolygott befelé Lerochné is a skatulyából kivett elegáncia megszemélyesítőjén.

- Csak pillanatra néztem fel - jelentette ki a fiatalember, miközben hanyagul kezelt le a férfiakkal. - Bokor vezérék várnak teára.

- Akkor ne várakoztassa őket, Vilikém. - De mit gondol, kiszáradnak ezek a falak idejében? Magának persze nem sürgős, de ezeknek a fiataloknak annál inkább.

- Nem pojáca ez, hanem jó párti s nem tudom, megérdemli-e, hogy magáért elszalasztottam?

- Gyerekek, most már a legfőbb ideje, hogy vacsorázzunk. Szegény főmérnök úr egészen belesápadt a koplalásba - rendelkezett az elnökné.

Izletes hidegsültek, pompás zamatú, behűtött borok várták a kiéhezettek rohamát a kerti asztalon.

- No, Lajkó barátom, láss a munkához -, kinálta Leroch papa fiatal vendégét, míg Géza bácsit Lerochné biztatta. Egyikük sem kérette magát.

Kibédiné szemében örömkönny csillant. Ki hinné - gondolta -, hogy ez mind valóság... nem álom, amiből csalódottan kell felébredni. Lerochné szemébe is lopózott egy kicsi könny.

- Gyerekek, ma egy éve temettük el drága Tibor fiunkat. Köszönöm a jóságos Istennek, hogy egy év multán még sem érezzük üresnek, sivárnak életünket. Juditka már a leányunk és most azt szeretnők, ha Lajkó a fiunk lenne. Törvényesen örökbe fogadott fiunk.

Ez a váratlan kijelentés villamáramként szaladt végig a fiatalokon. Ha Lajkót örökbe fogadják Lerochék, akkor megalázkodás nélkül bármit elfogadhat tőlük. Nem lesz kitartott, nem kell aggodalmaskodnia gyámkodásukért Lerochné a férjére nézett.

- No, Lajkó fiam, ehez mit szólsz? - kérdezte diadalmasan az elnök. - Most prüszkölj a berendelés ellen.

Juditka találta ki leghamarább, hogy mit kell tennie. Lerochné elé borult és sírt, zokogott boldogan. Lajkó is melléje hajolt lassan és megcsókolta Lerochné kezét...

A fürésztelep kápolnája fehéren ragyogott a kisasszonynapi hajnal rózsaszín fényében. Ma szentelik fel és a felszentelt kápolnában ma tartja esküvőjét Juditka és Lajkó. Lerochék is eljöttek és itt van az ünnepi szónok, Páter Dionysius.

Ehez fogható nagy öröm még nem dobogtatta meg itt a szíveket. Ide költözik, itt vett lakást magának a legnagyobb Úr. Ezentúl minden vasárnap hallani fogják a harangszót, szentmisére mehetnek. Megnyilhatnak a lélekajkak és fohászt rebeghetnek az Úr szavával: szenteltessék meg a te neved... jőjjön el a te országod... legyen meg a te akaratod... mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma... és bocsásd meg a mi vétkeinket...

Búcsúzkodó fecskék arról csicseregtek, hogy ezt a drága, kettős ünnepet még itthon töltik, majd holnap reggel indulnak téli szállásaikra. Géza bácsi mikrofonokat szereltetett fel, hogy a kápolnába be nem férő munkások ezrei is hallhassák Páter Dionysius szentbeszédét.

A munkások már felsorakoztak. A Tibort köszöntő hat kislány lett a Juditka hat koszorus lánya. Bokor vezérigazgató is megérkezett, úgyszintén Németh doktorék, valamint a Géza bácsi leánya és veje.

A kápolna fehér padjaiban ülnek a vendégek. Felbúg a harmonium, Leroch elnök ajándéka. Bokor vezérigazgató értékes oltárszőnyegén elkezdődik a lépcsőima. Géza bácsi hat ezüst gyertyatartójában viaszgyertyák égnek és a Juditka két térdeplő angyalszobra hódol a szentségmutató előtt, amit Schmidt igazgató ajándékozott a kápolnának.

Fölkéklik a tömjénfüst és megtelnek áhítattal a szívek. Ég és föld ölelkezése, Isten és ember találkozása. Mystica sacra. Szent misztérium.

Evangélium után Páter Dionysius ment fel a szószékre. Barna barátcsuhája élesen tünt ki az őt körülvevő fehérségből.

,Messziről jöttem ide, kedves Testvérek - kezdte prédikációját -, hogy résztvegyek Úrhajlékot építő ünnepségeteken. Tegnap a somlyói Szűzanya oltárán miséztem és arra kértem a csodák asszonyát, hogy a ti fehér kápolnátok sohase legyen üres s benne az Istent kereső lelkek mindig megtalálják a békességet. A ti fehér kápolnátokban sohse aludjon ki a hit piros örökmécsese.

A szentbeszéd szavai mindenüvé elhangzottak, mindenütt lélekzetfojtva figyeltek rá.

- Köszöntöm az építőket és építtetőket, köszönöm, hogy romboló korszakunkban, mikor divat lett Istent megtagadni, templomait fölégetni, szolgáit megölni, ti mégis hajlékot emeltetek az Úristennek...

Juditka rózsaszín selyemruhában ült az első padban Lerochné és Lajkó között; míg a koszoruslánykák az áldoztató rácsnál térdeltek.

A páter egyszerű szavai gyujtogatták a lelkeket és mikor befejező szavait mondotta, szem nem maradt szárazon.

Istenem, aki most ide leköltöztél és aki előtt legelőször egy fiatal párra könyörögjük le áldásodat, segítsd, áldd meg ezt a szorgalmas népet. Ne engedd, hogy lelketlen bérencek ellened úszítsák őket, vezesd lépteiket, hogy eljussanak a te örökké boldog országodba...

A szentelés ünnepsége véget ért, de senki sem mozdult a helyéről, Juditka esküvőjén is részt akart venni mindenki. Juditka most kisietett a kápolnából Lerochnéval, Schmidtnével és a koszorus leánykákkal, hogy az igazgatóék lakásán átöltözzön menyasszonyi ruhájába.

Bájosabb jelenséget képzelni sem lehet, mint a fehér fátylas, mirtuszkoszorus Juditkát. Most jönnek a kápolna felé. Ahol elhaladnak, az út egyik felén fiatal lányok, másik felén fiatal legények állnak sorfalat.

Az oltár előtt tisztán csendültek fel az eskü szavai, a szeretem… a holtomig... a holtáig... az Isten engem úgy segítsen…

Elsőnek Lerochné gratulált. Azután Kibédiné ölelte át gyermekeit. Azután sorban mindenki szerencsét kivánt a fiatal párnak... csak Géza bácsi nem volt a köszöntők közt, mintha a föld nyelte volna el. Föl se tünt a vendégeknek távolmaradása.

- Legyen mindig nagyon boldog Juditka kisasszony, a jó Isten áldja meg. Azt mondják, olyan szép, mint egy angyal... én nem látom, de elképzelem... az angyalok nagyon szépek. Kérem, Juditka kisasszony, ne felejtsen el...

Világtalan szemeivel arra bámult, amerre Juditka hangját hallotta. Juditka megsimogatta arcát, megcsókolta és búcsúzkodva ölelte meg.

- Isten áldjon meg téged is, Pirikém. Nem felejtkezem el rólad. Ha egyszer nagyon vágyakoznál hozzám, irass levelet s akkor elhozatlak valakivel. Jó lesz, Pirikém?

- Jó lesz Juditka kisasszony... még csak azt mondom, hogyha talán szomorúság érné az életben, imádkozzon... mert sohasem imádkozunk hiába...

Géza bácsi az esküvő alatt lett rosszul. A szíve fájt nagyon. Ki kellett jönnie a kápolnából és az olvasókörben egy karosszéket tolt az ablak mellé, hogy még egyszer láthassa Juditkát, mikor idejönnek a kaszinóba ebédelni.

Az öreg szív zörgött, zakatolt... Elmegy Juditka, többé nem hallod a hangját, nem mosolyog rád, itthagy és nem lesz többé, mintha meghalt volna. Nem hallgattál rám. Gyáván félreálltál, meghunyászkodtál s nem törődsz azzal, hogy én belepusztulok. Most aztán menj orvosokhoz, gyógyítsanak meg, hogy ne fájjak, hogy ne sírjak Juditka után, mint gyermek az édesanyja után. Én egyszerűen megállok, meglátom, mit csinálsz majd nélkülem.

- Hallgass, öreg szív, nézz a csiki kút sötétlő tükrére, nem hallod a sikoltást, a boldogtalan menyecske sikoltását... Juditkának is ezt akartad? - védekezett Géza bácsi öreg szívének vádaskodása ellen.

- Nini, most jönnek. Istenem, milyen szép Juditka, olyan, mint egy királynő, csak az aranykorona hiányzik fejéről. A szomszédos teremből, ahol az ünnepi lakomához terítettek, áthallatszott a vendégek hangos beszéde, jóizü nevetése. Nem érzi jól magát s csak rontaná a hangulatot, ha átmenne hozzájuk. Inkább visszamegy a kápolnába. Valahogy eltelik ez a nap és holnap már sokkal nyugodtabb lesz.

A kápolnában arra a helyre ült, ahol délelőtt Juditka imádkozott. Az áhítat csendje és a tömjén illata elzsongították fájdalmát. Juditka boldog, hiszen ezt óhajtotta, ezért imádkozott mindig ő is. És ebben a kápolnában, amit ő épített, folyt le életének nagy eseménye, innen indult el házaséletének utjára.

Fölnézett az oltárra, ahol a két angyal térdel a szentségház előtt. Juditka ajándékai... Az egyik angyal – káprázik-e a szeme - feláll, leszáll az oltárról és Géza bácsi felé jön halk suhanással.

- Elhoztam Juditka utolsó üdvözletét - súgta az angyal és csókot lehelt Géza bácsi arcára. Mikor fölnézett, az angyal már ismét az oltáron térdelt.

- Köszönöm Juditka - kiáltotta boldogan. - Köszönöm ezt a lélekcsókot, mely tiszta, mint az angyalok köntöse. - Ettől a lélekcsóktól a szíve is meggyógyult. Nem fáj már.

Sokáig ült még a fehér padban Géza bácsi és nem törődött azzal, hogy a násznép most üritgeti a poharat az új pár egészségére. Ő már elbúcsúzott Juditkától.

Nem tudta, hány óra, nem érdekelte, csak azt érezte, hogy jó itt, ezen a szent helyen. Nagy sokára valaki megérintette a vállát, hátra nézett. Páter Dionysius állt mögötte.

- Nem... nincs semmi bajom... Csak az ünnepség előkészületei fárasztottak ki. Köszönöm, hogy eljött főtisztelendő úr...

- Szivesen jöttem el és engedje meg, hogy megszorítsam a kezét azért, hogy meghozta a test áldozatát a léleknek, az ember áldozatát Istennek. Minden áldozat értékes, mert érdemszerző.

- Nagyapa, nagyapa - szaladt feléjük a kicsi unoka - hol maradt el ilyen sokáig? Juditka néni nem tudott elköszönni nagyapától.

- Megyek mindjárt kicsi bogaram, csak a főtisztelendő bácsival beszélgetünk még egy kicsit. Mondd meg Évike, hogy azonnal ott leszek.

- Én is búcsúzom, főmérnök úr. Jövő vasárnap búcsú lesz Somlyón, otthon kell idejében lennem. Köszönöm jóságát, hogy elhivott ide, hogy szép ünnepükön részt vegyek.

- Én tartozom köszönettel főtisztelendő úrnak, hogy ember lettem, emberül megálltam helyemet a lélekviharban. Ha megengedi elkísérem az állomásig.

- Ne fáradjon, főmérnök úr. Várják önt... A kápolna építéssel olyan érdemeket szerzett, amiknek gyümölcse odafönt érik. Isten vele, főmérnök úr. Jó mutatást a vidám társaságnak.

Géza bácsi könnyes szemmel nézett Páter Dionysius távolodó alakja után. Azután lassú léptekkel megindult a kaszinó felé, ahol még mindig Dudek bácsi mondotta pohárköszöntőjét, melynek végtelen körmondataira már senki sem figyelt...

Egy év multán hosszulábú, sárgacsőrű madár állt Lajkóék portája előtt. A réztáblácskát betüzgette: Leroch-Veres Lajos.

Megnyomta a villamos csengőt s mikor ajtót nyitottak neki, hivatalos komolysággal lépkedett a hallon keresztül, anélkül, hogy bárkihez is szólt volna csak egy szót is. Felment a hálószobába s a gyerekkocsiba rózsásarcú, eleven babát fektetett.

- Fiu? - kérdezte félelemmel vegyes örömmel Lajkó az ajtó nyilásán keresztül.

Lajkó a fiára is kiváncsi volt, de először Juditkát ölelte meg. Halvány rózsaszín arccal, aléltan feküdt Juditka, mint egy nagy kinyílt virág.

- Köszönöm drága - sugta Lajkó és csókolta kezét, arcát, könnyein keresztül is mosolygó szemét. Aztán a fia fölé hajolt.

- Ha úgy akarod, nem bánom, - egyezett bele örömmel Lajkó. Leroch-Veres Tibor, egészen jóhangzású név. Ezzel a névvel még az Erdőipar elnöke is lehet.

Lajkó hallgatott. Ezelőtt félórával telefonálták meg, hogy Géza bácsi meghalt. Juditka előtt azonban egyelőre titkolnia kell a gyászhírt.

- Majd meglátjuk, nem olyan sürgős. A magam részéről inkább a vezért szeretném.

Juditka eltünődött. Vajjon miért nem akarja Lajkó Géza bácsit? Hiszen jó barátok voltak. Miért nem akar örömet szerezni az öreg úrnak?

Nem is sejtette, hogy az öreg úrnak már készül a koszoru, melynek szallagján fénylenek a betük: "Géza bácsinak - Juditka és Lajkó".

Az sem tünt fel Juditkának, hogy Lajkó hivatalos ügyben még aznap elutazott. Máskor is kell útaznia. De azt furcsálta, hogy Leroch papa se néz be hozzá. Annyira el van foglalva?

Lajkónak sem ment könnyen a titkolózás. Leroch papával mikor hazajött a temetésről, a sok mondanivalóból semmit sem mondhatott el Juditkának.

Juditka már fennjárt, de még kissé gyönge volt. Érezte, hogy nem mondják meg neki az igazat.

- Az utóbbi időben betegeskedik az öreg - hazudozott még mindig Lajkó. - Ha meghívnánk se jöhetne el a keresztelőre.

- Olyan beteg? - csodálkozott Juditka és sokáig figyelte Lajkó arcvonásait, majd felsikoltott.

- Azon a napon halt meg, amikor a mi Tiborunk született... kimélni akartalak - mondta csendesen Lajkó.

- Ez az élet rendje, szivecském - vigasztalta Lajkó. - Születés, halál... Egyszer mindenki elmegy.

Leroch-Veres Tibor nagyot ásított a kocsiban, majd sírni kezdett. Éhes volt. Követelte jussát. Juditka ölébe vette s könnyein keresztül mosolyogva csókolta meg élettől duzzadó, pufók arcocskáját…