DRASCHE-LÁZÁR ALFRÉD: A KUTYABŐR ÉS EGYÉB TÖRTÉNETEK

KIADJA:
LAMPEL R. Kk. (Wodianer F. és Fiai) R. T.
KÖNYVKIADÓVÁLLALATA
BUDAPEST

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2023
ISBN 978-963-417-539-1 (online)
MEK-20550

Ölyvösy Ferencznek reális ember híre volt egész életében, még pedig joggal. Két fia volt s arra törekedett, hogy azok rosszabb sorra ne jussanak, mint a milyenen maga kezdte annak idején. Valamely dunántúli városban, közjegyzői irodában keresett is annyit, hogy évről-évre félretehetett valamit jövedelméből. Pedig drága volt az élet még vidéken is, s a mindennapi szükségletekre beállított tételek a budgetjében ijesztően emelkedtek. Persze, a fiúk is nagyra nőttek már s míg Sándor, az idősebbik, ki csak néhány esztendeje, hogy megkezdte orvosi gyakorlatát a fővárosban, még lakbérre sem szerzett eleget, addig a fiatalabbik, Manczi, a ki épen a huszároknál szolgálta le önkéntesi évét, a nélkül, hogy tékozlással lehetett volna vádolni, majdnem annyit költött, mint az egész család együttvéve.

Az öreg Ölyvösy nagyokat nyögött, ha Manczi újabb meglepetésekkel állott elő, de aztán csak fizetett, fizetett s azzal vígasztalódott, hogy hiszen ennek is vége lesz valamikor. Azért örömmel, büszkeséggel nézte a huszárfiát, ha az néha-néha Szombathelyről el-ellátogatott a szülei házhoz s ilyenkor nem igen tudta volna megtagadni akármilyen kérését sem.

Egyszer ismét mind együtt voltak s Ölyvösyné ebéd után, gonddal és szeretettel készítette a feketekávét az urak részére. Manczi egyszerre csak így szólt az atyjához:

Ölyvösy föltekintett, mint a kit álomból ráznak föl. Hogy hol van a kutyabőrük? Ezzel a kérdéssel, biz Isten, még sohasem foglalkozott.

- A kutyabőrünk? Azt sem tudom, van-e egyáltalában - felelte kis idő mulva. - Hát ez neked mire kell?

- Azt sem tudja, van-e egyáltalában, s még kérdi édes atyám, hogy mire kell? Valóban csodálom, hogy az ilyen fontos dolgokat milyen nembánomsággal kezelik!

- Hallatlan! - méltatlankodott az önkéntes. - Hallatlan! Úgy elhányják a legértékesebb okmányokat, mint a régi ujságpapirost. Hisz ez borzasztó!

- Hogy mit akarok? - felelte Manczi. - Megmondom. Kamarás akarok lenni. Igenis, kamarás. Most tudják.

Az öreg Ölyvösy s az idősebbik fia összenéztek, aztán hangosan elnevették magukat. Még Ölyvösyné is, a ki százszor meggondolta, mielőtt olyasmin nevetett, a mit Manczi mondott, fejét rázta és mosolygott.

- Ez nem nevetni való, ezen sírni kellene - szólalt meg ismét Manczi komolyan. - Talán még azt is le fogják tagadni, hogy nemesek vagyunk? Különben nem bánom, tegyenek, a mit akarnak, de nem tudom belátni, hogy én, mikor van jogczímem valamihez, lemondjak róla. Én a kamarási méltóságért akarok folyamodni, mihelyest letettem a tiszti vizsgát s ahhoz elsősorban szükségem van a kutyabőrünkre. Hol van az a kutyabőr?

- Ne beszélj ilyen badarakat - vágott közbe Sándor. - Senki sem tagadja, hogy nemesek vagyunk, ez szép dolog is, de abszolute nincsen gyakorlati értéke. A mi pedig a kamarásságot illeti, engedd meg, az nem neked való!

- De nem ám, nem is tekintve, hogy alig tudnád kimutatni a szükséges ötvenkét vagy tudom is én, hány nemes ősödet - szólt hozzá az öreg Ölyvösy.

- Tizenhat - replikázott Manczi - s ezeket ki tudjuk mutatni. A mama is nemes családból származik. Úgy-e, mama?

- Nohát! - mondta Manczi. - Én katona akarok maradni s minden gyermek tudja, hogy épen ezen a pályán rang és név többet ér, mint száz hadiiskola meg ezer vezérkari vizsga. Ismételten kérdem, hol a kutyabőr?

Az öreg Ölyvösy gondolkozott egy kissé. Hátha igaza volt Manczinak? Különösen az, a mit a katonai pályán való reményeiről mondott, nem volt egészen alaptalan. De a kamarásság - azt már maga is abszurdumnak tartotta.

- Én soha sem láttam a nemesi oklevelünket - mondta kis idő mulva. - Azért kell, hogy legyen valahol. Nálam nincs, az bizonyos.

- Távoli rokonunk. Nyugalmazott törvényszéki bíró. Ha nem tévedek, Pesten lakik.

- Nagyszerű! - kiáltotta Manczi, majd Sándorhoz fordult: - Tudod mit, Sanyi? Tehetnél nekem egy szívességet! Ha ismét fölmész Pestre, keresd föl azt a Sámogyit s kérdezd meg tőle, mit tud a kutyabőrről, jó?

Manczi ilyenkor, ha kért valamit, oly kedvesen tette ezt, hogy nem igen lehetett neki ellentállani. S így Sándor bátyja is megigérte, hogy legközelebb elmegy Sámogyihoz s utána jár a dolognak.

Manczi pedig boldog volt s már egész biztosra vette, hogy megkerül a kutyabőr.

Sámogyi Andor, a ki huszonöt évi állami szolgálat után visszavonult a bírói pályáról, mint nyugdíjas azzal töltötte idejét, hogy törvényjavaslatokat szerkesztett s szakmájába vágó könyveket írt, a melyek azonban sem törvényhozóra, sem kiadóra nem akadtak. Azért csak írt, írt szorgalmasan, kutatta a könyv- és irattárakat s nagy tudósnak képzelte magát.

Özvegy ember volt s a házvezetést egészen Ilona leányára bízta, a ki panasz nélkül megosztotta vele visszavonult életét s nem irigyelte kortársait, a kik élvezték ifjúságukat. Pedig bájos, vidám teremtés volt, a ki megállta volna a helyét a zajos, nagy társaságban, a melybe atyja csak nagyritkán, kivételesen vitte. Sokat olvasgatott, a háztartással foglalatoskodott s ha az atyja néha-néha azt kérdezte tőle, hogy nem fog-e már egyszer férjhez menni, nevetve csak azt mondta, hogy:

- Én még ráérek, édes atyám. S ha vénleány maradok, hát azt sem bánom. Legalább nem kell házvezetőnőt fogadnia!

Egy napon reggel Ilona bejelentette atyjának, hogy ismét nagytakarítást kell rendeznie. Ez elől pedig Sámogyi minden alkalommal eszeveszetten menekült. Most is gyorsan felöltözött, fogta a kalapját s elment az egyetemi könyvtárba, míg Ilona kendővel bekötötte a haját, előszedte legrégibb ruháját, kötényt vett magára s a cseléd segítségével hozzálátott a munkához.

Már körülbelül el is végezték az aznapi föladatukat s a cseléd épen lent volt a boltban, hogy vegyen valamit, mikor csöngettek.

Ilona abban a föltevésben, hogy a levélhordó van odakint, habozás nélkül ajtót nyitott, de a legnagyobb meglepetésére fiatal úriemberrel állt szemben, a ki barátságosan rámosolygott s belépett az előszobába.

Ilona föllélegzett, mert abból, hogy a nagyságos urat kérdezték, sejtette, hogy cselédnek nézik. Föl is találta magát azonnal.

- Sámogyi törvényszéki bíró urat tetszik keresni? - mondta s a mint azt a tetszik-et kiejtette, maga is elcsodálkozott azon, hogy milyen jól játszsza a szerepét.

- Igen, őt keresem - felelte az idegen. - Ölyvösy Sándor doktor, a nagyságos úrnak távoli rokona vagyok s valami családi ügyben óhajtanék vele beszélni.

- A nagyságos úr nincs idehaza - mondta Ilona, hamiskásan mosolyogva, mivel pompásan mulatott az eseten. - De délután itthon tetszik találni a nagyságos urat.

- Helyes - felelte Ölyvösy, miközben növekvő érdeklődéssel nézte az álszobaleányt.

Nagy tisztelője volt a szép nemnek, akármilyen alakban is találkozott vele. S ez a leány, a mint pajkosan, majdnem kihivóan ránézett, roppant kedvesnek tünt neki.

- Kár, hogy nem úrileány - gondolta magában, s ezzel érezte, hogy tulajdonképen ismét mehetne is.

De valami visszatartotta s ürügyet keresett rá, hogy még egy kicsit megtoldhassa a beszélgetést.

- Fájdalom? - kérdezte Ölyvösy meglepetve. - Hát olyan kiállhatatlan a kisasszony, hogy meg szeretne szabadulni tőle?

De Ölyvösy sem volt rest. Magához szorította a leányt, s még mielőtt Ilona megakadályozta volna, össze-vissza csókolta.

Ilona fölkiáltott, majd kiszabadította magát s - először életében arczul ütött valakit. De alaposan. Még pedig a fiatal doktort, a ki ilyen honoráriumban még soha sem részesült.

Ölyvösy röstelkedve az arczához kapott, aztán előszedett egy forintot a zsebéből s azt a meglepett leány kezébe nyomva, csak annyit mondott, hogy:

Ezzel lesietett a lépcsőn, magában pedig szidta a Manczi fiút, mint a bokrot.

Napok, hetek teltek el Ölyvösy első kísérlete óta, hogy Sámogyi Andortól megtudja, mi lett a kutyabőrből. Többször föltette magában, hogy megismétli látogatását, de annyira röstelte a szobaleánynyal való esetet, hogy mindig talált valami okot, hogy elhalaszsza a dolgot.

Manczi öcscse már fenyegető leveleket írt, sőt még az atyja is sürgette az ügyet - de sehogy sem tudta magát elhatározni újabb látogatásra a rokonnál, s Manczi kérése alighanem örökké teljesületlen maradt volna, ha a véletlen nem nyújtja kegyesen segédkezét. Az eredmény persze váratlan volt.

Ölyvösy Sándor nem igen járt társaságba s inkább afféle bohém-életet élt, a mely Budapesten a kávéházban kezdődik s kisebb-nagyobb változásokkal ugyancsak a kávéházban végződik. Csak nagy ritkán tette meg valamely barátja kedvéért, hogy az egyik vagy másik családnál tett látogatást, a mire rendesen meghívás következett - teára, néha vacsorára is. Egyik kartársa révén megfordult Bihary tanár házánál is, a ki kevésbbé szép, mint gazdag leányai részére a farsang végén bált rendezett. Erre Ölyvösy Sándor is hivatalos volt.

A fiatal doktor az utolsó pillanatig habozott, a végén pedig mégis csak elment s miután a háziakat üdvözölte, eltünt a sok frakkos alak között.

Már javában folyt a táncz s Ölyvösy azon tünődött, nem tett-e már eleget társadalmi kötelezettségeinek s ne keresse-e föl a kompániát, a mely a kávéházban bizonyára már együtt volt, mikor a tekintete megakadt egy szép szőke leányon, a ki a sarokban ült s egy fiatalemberrel élénken csevegett. Úgy rémlett előtte, mintha már látta volna ezt a finom kis arczot, mintha már egyszer belenézett volna azokba a pajkos kék szemekbe. Kivált tehát a frakkosok szigetéből s a másik sarokban állt föl, épen a leánynyal szemben.

Hosszasan nézegette. Mindjobban megtetszett neki. Fekete selyemruhájában, egyszerű, közvetetlen modorával valósággal elragadónak találta.

Egyszerre a fiatal hölgy is észrevette, hogy a sarokból figyeli valaki. Ránézett az illetőre, arcza pillanatra elkomolyodott, majd elpirult. Ölyvösy ezeket a változásokat persze mind észrevette s most már egész biztos volt benne, hogy azt a szép kis rejtvényt ott a sarokban csakugyan ismeri.

Ebben a pillanatban idősebb úr közeledett feléje s barátságosan megszólította:

- Sohse tánczolok, kedves bátyám, - mondta; nem értem a táncz pszikológiáját!

Fogalma sem volt, hogy az öreg úr kicsoda, de felelni kötelessége volt s elvégre, talán tudta a másik, hogy ő ki?

- Ebben már igazad van, - felelte az öreg úr keserű mosolylyal. - A táncz barbár szokásaink utolsó maradványa. Mindig mondom a leányomnak. Azért nem is mer tánczolni előttem, szegény.

- Úgy mint az a szép leány ott a sarokban, - mondta Ölyvösy majdnem önkéntelenül.

- Hisz az a leányom! - jegyezte meg az öreg, kissé megsértődve, majd pár lépést tett a másik sarok irányába.

- Kitünő! - felelte Ölyvösy zavartan, de azonnal fel is találta magát. - Akkor légy kegyes engem bemutatni, kedves bátyám, - mondta.

- Szívesen, de, úgy-e, nem veszed rossz néven, kedves öcsém: sehogysem jut eszembe...

A fiatal orvos megismételte a nevét. Erre meg az öreg úr meglepetve hátralépett s összecsapta a kezét.

- Micsoda? - kiáltotta örömmel. - Ölyvösy Sándor? A Ferinek a fia? Hisz ez nagyszerű!

Ölyvösy bambán nézett az öregre. Az egészből egy árva szót sem értett. De az öreg úr karonfogta s odavezette a leányához.

- Ilona, - szólt hozzá - most vigyázz! Bemutatok neked valakit. Egy rokont, egy igen kedves rokont...

S ezzel barátságosan kezet fogott Ölyvösyvel, a ki egyszerre tisztában volt mindennel. Tudta, hogy Sámogyi Andornak hívják az öreg urat, hogy annak leányát egy hónappal ezelőtt szobaleánynak nézte, s hogy - no igen, hogy meg is csókolta, szemtelenül.

A mi ezentúl történt, igen gyorsan ment véghez. Sándor, (a ki nem értette a táncz pszikológiáját), zavarában felkérte Ilonát a szupé-csárdásra, a melyről a leány eddigi gavallérja, (a kinek aznap rettenetesen fájt a legszebb tyúkszeme), örömest lemondott. A tánczot egy szabályszerű szerelmi vallomás követte, s mikor Ölyvösy hajnalban hazakísérte az atyát és leányát, körülbelül mind a hárman tisztában voltak a helyzettel.

Másnap Ölyvösy már Sámogyiéknál töltötte a délutánt, de még vacsorára is ott maradt s többek között a legapróbb részletekig megvitatta az öreg tudóssal a rokonságot. Megállapították, hogy atyjának nagyatyja 1790-ben született, s hogy ennek bátyja Ölyvösy Mihály volt, kinek egyetlen leánya 1810-ben hozzáment Sámogyi Józsefhez, a ki meg Sámogyi Andor atyja volt. A nemesi oklevélről azonban Sámogyi sem tudott.

Mielőtt Ölyvösy hazament, Ilona nevetve egy forintot nyomott a markába, mire ő azt adta neki cserébe, a mit egy hónappal ezelőtt ezen az áron akart megváltani.

Szóval, rendben volt minden, csak Manczi apprehendált kissé, mikor megtudta, hogy bátyjától a következő távirat érkezett:

«kutyaboer nincs de eljegyeztem samogyi ilonat, szuelei aldasat keri boldog fiuk sandor.»

A kis asztaltársaság, a mely mindennapi vendége volt a budai Dunapart egyik vendéglőjének, mint rendesen, széjjeloszlott a szélrózsa minden irányában.

A társaság doyenje, egy fiatal, ambicziózus államtitkár, ismét felsétált a várba, hogy tágas, hűs dolgozószobájába becsukódva, folytassa a hol délelőtt abbahagyta, míg a többiek - ők is mind a minisztériumok kenyerén éltek - vagy hazamentek sziesztázni, vagy valami pesti kávéházat kerestek fel.

Csak az egyikük maradt még ott, a rögtönzött kertecske sarkában s szivarját rágicsálva, belébámult abba a ragyogó fénytengerbe, a mely a Duna fölött elterült előtte.

Éjjeli eső után gyönyörű tavaszi nap volt. A fák, mintha egyszerre borultak volna abba a mély zöldbe, a mely, hiába, mégis más, mint a még rügyező bokrok halavány színe, s vígan csicseregve, fecskék hasították át a kristálytiszta levegőt.

Már négy óra lehetett s Eőszy Béla még mindig ott ült a sarokban. Ő is hazamehetett volna, mint a többi agglegény, de ma nem tette. Inkább ott maradt s maga elé bámult, magába szíva a virágzó fák illatát, a melyet gyönge, kellemes szellő hozott át a közeli várkertből. Másnak érezte magát, mint rendesen. Szokatlan, de nem ismeretlen érzések járták át, a nélkül, hogy tudomása lett volna róluk. Boldognak, elégedettnek érezte magát s mégis kívánt valamit, vágyódott valamiért, a mi ott volt előtte, mint egy teljesítetlen kívánság. S ez az érzés mintha czirógatta volna, ez az érzés a lelkéből mindenféle kedves emléket, érzést csalt ki, a melyről régen megfeledkezett volt. A házak napfürösztött színe eszébe juttatta erdélyi szülővárosát s csakhamar felbukkant előtte egy kedves leány alakja, a kinek még jogász korában udvarolt. Pedig már huszonöt éve volt annak s az a kis leány most már bizonyára - nagymama volt.

Egy propeller füstjét a légáramlat éppen arra vitte, a hol Eőszy ült. S egyszerre eltünt előle a Duna, a sétaút, valamennyi ház, s gondolatban felvitte őt a vonat a Szent-Gotthard-szoros magaslatára s vele szemben, a fülkében, ült egy bájos angol nő, a kihez később gyöngéd kötelékek fűzték, persze, nem örökké. S a milyen volt akkor a behatoló vasuti füst szaga, szakasztott olyan volt most a propelleré.

A füst elvonult s vele együtt eltünt a Szent-Gotthard, a fülke és Miss Greaves.

Közelgő lépések felriasztották Eőszyt merengéséből. Fiatal pár volt, mely egymásba kapaszkodva, egymáshoz simulva végigsétált a parton. Nagyon fiatalok lehettek mindketten, a fiú barna, a leányka szőke, nem szép, de rendkívül bájos. Boldogan nevetve, tréfálgatva, egymás kezét szorongatva haladtak el Eőszy előtt, se nem látva, se nem hallva senkit, semmit sem.

Eőszy önkéntelenül fölkelt s a szerelmesek után nézett. Sokáig kísérte őket tekintetével, míg végre nem látta többé. De ő még mindig ott állt s nézett utánuk. Úgy érezte, mintha ezek az emberek hoztak, adtak volna neki valamit, hogy ismét elvegyék tőle s elvigyék magukkal örökre.

- Beh különös! - mondta Eőszy egyszerre s elmosolyodott. Aztán kiegyenesedett, pödörgette deresedő bajuszát, belenézett az ablaktükörbe, végigsimította a ruháját, fizetett s hazafelé indult. Jókedvű lett egyszerre s valami víg nótát fütyörészve, sétapálczájával hadonászva, lépkedett a vakítóan fehér aszfalton, a hová a nap ma úgy tűzött, mint a nyáron.

- Igaz is! - szólt ismét magához, mint a ki önmagával folytat párbeszédet. - Őrült voltam, hogy közel öt esztendeig úgy éltem, a mint éltem. Abban voltam, hogy elég volt a könnyű életből, a mulandó szerelemből, a léha kalandokból, arra pedig, hogy megnősüljek, vénnek tartottam magamat s így komoly férfi lett belőlem, a ki hivatalán s a kaszinón kívül semmit sem ismer többé. Ördögöt! Olyan fiatalnak érzem magam, úgy pezseg bennem a vér, mint húszéves koromban, s boldog volnék, ha mint az imént az a tacskó, én is kísérgethetnék egy szőke kis csitri leányt, nem kutatva, hogy merre is visz az út. Hallatlan! S öt évet hagytam eltelni szürke egyformaságban, nyomott, utálatosan unalmas kedvben! Öt évet!

Átjutott e közben a Lánczhídon, majd a Belváros felé ment. A Dorottya-utcza sarkán belebotlott Pergedy Laczi főispánba, gyermekkori barátjába.

- Szervusz Béla! - rivalt rá Pergedy nagy örömmel. - Ezer esztendeje, hogy láttalak!

- Ne félj semmit, - mondta jókedvűen, - odáig mégsem jutottam még, javíthatatlan agglegény te! Hál' Istennek csak egy feleségem van, de a mióta szegény Géza bátyám meghalt, Erna, a sógornőm hozzánk költözött s annyira összeszoktak Miczivel, hogy már csak úgy beszélek róluk, hogy: az asszonyok! Roppant fess, temperamentumos asszony ez az Erna. Nem ismered?

- Azt hiszem, találkoztunk, évekkel ezelőtt, a lóversenyen, még szegény Géza életében, - felelte Eőszy kitérően. Érezte, hogy Erna említésére ő, a vén róka elpirult, s ez bosszantotta. Hej, de még mennyire ismerte Ernát, a tearózsát, a mint hívta, mert ez volt kedves virága. Még leánykorában ismerte s abban az időben őt tartotta az egyetlen nőnek, a kit, ha egyáltalában el tudná magát határozni a házasságra, gondolkozás nélkül feleségül is vett volna. De bizony nem határozta el magát a döntő lépésre s Erna másé lett. Azóta is gyakran látta s a fiatal asszony talán még nagyobb hatást tett rá, mint azelőtt. És mindig ott volt egy szál tearózsa a kezében. De ha beszélt is vele, csak azt gondolta magában: Nézlek, nézlek, de hiába nézlek...

- Tudod mit, Béla? - szólalt meg ismét a főispán. - Ha nincs jobb dolgod, gyere ki délután a Gerbeaudba. Ott leszünk mindnyájan s az asszonyok is bizonyára nagyon örülnének a viszontlátásnak.

- Persze, csak akkor, ha más terved nincs, - folytatta Pergedy. - Nálatok agglegényeknél az ember sohase tudhatja...

- Ah, dehogy, - tiltakozott Eőszy, majd hirtelen elhatározással kijelentette:

- No, ez csakugyan derék dolog, - mondotta Pergedy, magához ölelte Eőszyt, aztán elrohant. Eőszy pedig sarkon fordult s megelégedetten maga elé mosolyogva hazament. Tearózsát látott maga előtt s minden gondolata rózsás volt.

A verőfényes nap százezreket csábított ki a városligetbe. A Stefánia-úton élénk korzó volt már s a gyalogló közönség irigykedve nézte a robogó fogatokon hajtatókat, ezek közül bizony meg sokan nézték a mizera plebszet, csakugyan irigykedik-e rájuk.

A Gerbeaudban is jóformán aznap kezdődött meg az élet. Tele volt minden, a kert, a terrasz s a czigány húzta a téli szezón kedvelt nótáit.

A kert egyik óriási ernyője alatt nevetve, fecsegve nagyobb társaság ült. Pergedyék voltak, több megyebeli jóbaráttal együtt, a kikkel véletlenül találkoztak. De ott ült már Eőszy Béla is, még pedig épen Pergedyné és a szép özvegyasszony között. Az első pillanatra az emberek rá sem ismertek. Beszélgetett, bolondozott s olyannyira a szemébe nézett egyik szomszédnőjének, hogy a czukrászleányok körül settenkedő agglegények sorát máris befutotta az a hír, hogy - Béla megnősül. Ez már ilyen gyorsan megy, ha az ember nem vigyáz.

Erna, a gyönyörű szép Erna pedig dehogy unta magát Eőszy társaságában! Mosolyogva fogadta tüzes udvarlását, néha-néha arczához emelte az előtte levő tearózsát, a melyről soha sem feledkezett meg, ha emberek közé ment. Tudta, hogy illik fekete hajához. S ha így az arcza elé tartotta a rózsát s diszkrét kaczérsággal rápillantott Eőszyre, egyszerűen elragadó volt. Ez az ember, a kibe leánykorában igazán szerelmes volt, most, hogy a férfiakat más szemmel nézte, mint annak idején, talán még jobban érdekelte, s a mióta asszony lett belőle, a köztük levő korkülönbség sem volt oly szembetünő, mint akkor. S a mikor Eőszy maga-magát kigúnyolva, tréfásan kijelentette, hogy mindennap százszor is elátkozza azt a pillanatot, a mikor évekkel ezelőtt nem nyúlt a kínálkozó boldogságért, Erna önkéntelenül azt gondolta, hogy még jóvá lehetne tenni mindent. De a következő pillanatban megtudta, hogy Eőszy nem így gondolkozott.

- Erről már lekéstem, asszonyom, végképpen lekéstem. Hogy jó házasember legyen egy férfiből, olyan átalakuláson kell átesnie, hogy erre én már nem vállalkozhatom. Rossz férj volnék nagyon, feltéve, hogy egyáltalán volna kelendőségem. De szeretni, tudja asszonyom, még egyszer nagyon, nagyon szeretni, - lássa, azt hiszem, tudnék még, talán jobban, mint valaha!

S a mint ezt mondta - halkan, szenvedélyesen mondta - feltünés nélkül az asszonyhoz hajolt s kereste a tekintetét. Erna lesütötte a szemét s nem felelt. Magában azonban azt gondolta, hogy: - Igaza van. Én is tudnék még egyszer nagyon, nagyon szeretni! S ekkor érezte, a mint Eőszy keze észrevétlenül az abrosz alatt hozzáért az ő kezéhez, majd megfogta és megszorította. Ő pedig nem vonta vissza a magáét, hanem engedte, engedte csöndesen.

Besötétült, a közönség lassan távozott s még csak itt-ott maradtak az asztalok mellett. A czigány abbahagyta a keringőket s magyarokat játszott. De nem talp alá valót. Mélabús nóták voltak, a melyek átrezgettek a párás esti levegőn. Kint, a kert előtt, kikiáltották a kocsik számát.

- Mit? Azt, hogy maga a világ legkedvesebb, legaranyosabb asszonya, hogy ma épen oly szerelmes vagyok magába, mint régesrégen. De nem is oly régen volt s úgy érzem, mintha csak gonosz álom lett volna az az egész idő az akkori s a mai boldogságunk között!

- Jaj, be fülledt a levegő, olyan melegem van, - mondta Erna hangosan, mert észrevette, hogy sógornője odafigyel.

- Meleged van? - Pergedyné jóízűen felkaczagott. - Hisz hűvös van, drágám, csak meg ne fázzunk itt!

Nemsokára Pergedyné fölkelt, mire általános búcsúzás mellett szétoszlott a társaság. Csak Eőszy nem búcsúzott, hanem, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, elkísérte Pergedyéket a szállóba, a hol velük vacsorázott, czigányozott, pezsgőzött s végül, úgy éjfél táján, mámoros fővel megigérte, hogy másnap beteget jelent a minisztériumban s már délelőtt elmegy a hölgyekért, hogy elkísérje őket a boltokba.

Erna szíves mosolylyal köszönte meg Eőszynek lovagias előzékenységét s az a szempillantás, a melyet az asszony rávetett, mikor a szálló előcsarnokában kezet csókolt neki, valósággal elszédítette.

Erna már a lépcsőn volt, mikor még egyszer megfordult s a rózsáját nevetve dobta Eőszy felé, a ki még ott állt s utána nézett. Eőszy felkapta a rózsát s boldogan tűzte a gomblyukába. Aztán kirohant.

Az utczán friss levegő fujta meg a homlokát. Semmi kedve sem volt hazamenni. A legszentebb érzelmei ellen való bűnnek tekintette volna. Kifordult tehát az elhagyatott Dunapartra, a hol a csillagos ég alatt magamagának beszámolt boldogságáról.

Hogy is történt ez meg vele ily hirtelenül? Nem tudta megérteni. Pedig megtörtént, tagadhatatlanul megtörtént. Szerelmes volt ismét, tán szerelmesebb, mint valaha. Talán most volt csak igazán szerelmes életében.

Pár lépést tett előre, aztán ismét megállt. Szeme elé próbálta varázsolni Erna képét s ez sikerült. Úgy látta, mintha csakugyan ott lett volna mellette, ott, a Dunaparton. Belékapaszkodott, majd szenvedélyesen magához szorította, aztán hozzáhajolt s megcsókolta illatos, barna haját...

De hisz csak képzelődés volt az egész. Ismét magához tért s sóhajtozva tapasztalta, hogy egyedül volt, egyedül az elhagyatott Dunaparton.

Hazafelé indult. Hiába akarta ismét előbbeni szenzáczióját feleleveníteni, nem sikerült másodszor s Ernát csak homályosan tudta elképzelni. Érzelmeinek heve azonban nem apadt s vigaszt talált abban a tudatban, hogy másnap viszontláthatja az asszonyt. Aztán eszébe jutott, hogy voltaképpen nem is késett még el, hogy hiszen most is megtehetné a nagy, a döntő lépést, a melyre annak idején nem tudta magát elszánni. S ettől a gondolattól nem szabadult meg többé.

- Meg is teszem, - mondta magában a lépcsőn, mikor felment a lakásába. - Miért ne tenném? - gondolta, mikor leoltotta villamos lámpáját.

Másnap reggel, az öreg Mari néni, Eőszy Béla házvezetőnője nem tudta elképzelni, hogy gazdáját mi lelte. Már kilencz óra volt s még mindig nem csöngetett. Így tehát saját jószántából bevitte a reggeli kávét s széjjelhúzta a függönyöket az ablak előtt. Aztán Eőszyre nézett, a ki csakugyan még az ágyban feküdt s mormogva a fal felé fordult.

- Kilencz óra elmult már, nagyságos úr! - felelte az öreg asszony jóságosan. - Vagy nem tetszik ma hivatalba menni?

- Istenem! Mindjárt gondoltam, hogy ez lesz a vége, mikor nem tetszett hazajönni rendes időben...

- Nem való neked már a lumpolás! Jaj, ezek a jóbarátok, ezek az akasztófáravalók!

Eőszy, bent a szobában, hiába próbált ismét elaludni, nem tudott. Minden nesz bántotta, a villamos zakatolása, csöngetése épen úgy, mint fölötte szorgos léptek kopogása, a hol valóságos mániával porolták az ágyneműt. Még a párna alá is bújt a fejével, de ez sem használt. S fájt, fájt a feje irgalmatlanul.

Végül fölült az ágyban s körültekintett. Kint esett az eső és verte az ablaktáblákat; ott, a széken, rendetlenül hevert a ruhája, úgy, a mint este hazajövet letette, a gomblyukban pedig egy rózsa hervadozott...

- Ostobaság! - mondta Eőszy hangosan s egy ugrással kint volt az ágyból. - Ostobaság, hülyeség, őrültség! - ismételte halkabban. Majd fölvette az otthonkáját s fejéhez kapva leült a kávéja előtt. Kelletlenül szürcsölte az italát, a mely sehogysem ízlett neki. Aztán félretolta a tálczát s fölkelt. Tekintete véletlenül a tükörre esett. Jobban odanézett. Sárgaarczú, dagadtszemű, borzashajú, kiélt ember bámult rá a tükörből. Maga volt. Farkasszemet néztek egymással. Ő meg a hasonmása.

- És te még asszonycsábításra gondolsz? Szerelemről ábrándozol? Hajszolod a kalandokat? Mit akarsz voltaképpen? - szólt hozzá a hasonmása.

- Szeretni akartam mégegyszer, mégegyszer boldog lenni, - felelte Eőszy meggyőződés nélkül.

- Szeretni te? Szeretni azzal az odaadással, hévvel, lemondással, a melyhez fiatalnak, nagyon fiatalnak kell lenni? Te pedig már nem vagy az!

- Meg akarsz nősülni? Csak nem akarod magadhoz kötni azt a fiatal, vidám teremtést, a kiben csak úgy pezseg a vér?

- Ezt belátom, de nem is kívánom. Erről már lemondtam. De odaadnám az életemet is azért, ha egyetlenegyszer az enyém lehetne, egészen az enyém...

- Nem olyanok a hódítók, mint a milyen te vagy, édes barátom. Aztán csak képzelődöl. Nem is kívánod te komolyan!

- Igen? Hát tudnál hetekig, hónapokig udvarolni, ostromolni, jókedvűen, figyelmesen, reggeltől estig követni ideálodat, teljesíteni minden kívánságát, szeszélyét, lemondani rendes szokásaidról, föláldozni éjszakai nyugodalmadat?

- Többet is. De nézd meg magad jól: biztos vagy-e benne, hogy akkor el is érnéd a czélodat?

Eőszy elfordult s úgy hallotta, mintha fölkaczagott volna valaki a tükör mögött. De nem nézett vissza többé, hanem megnyomta a csengetyűt.

- Egy pohár jó friss vizet kérek, - szólt parancsolóan a belépő Mari nénihez.

- Jól teszi a nagyságos úr, - felelte az öreg szolgáló bólogatva - ez a legjobb ilyenkor!

Tíz óra után Eőszy már a hivatalban volt és aktázott, mintha soha senkinek sem igérte volna, hogy ma elmegy érte. Otthon pedig lehullott egy hervadt rózsa levele.

Pali és Bandi, a két jóbarát és kioszkhabitüé, mint rendesen ott ült a nagy fa árnyékában, bizonyos felsőbbséggel szemlélve az érkezőket. Jóformán mindenkiről tudták, hogy kicsoda-micsoda, de különösen tisztában voltak a hölgyek jelenével-multjával. Annak a piros napernyős, kékszemű leánynak, a kinek egy Dorottya-utczabeli bankfiú tette a szépet, ötvenezer forintja volt, tehát nem elég ahhoz, hogy az ember komolyan foglalkozzék vele. A másik asztalnál, az a szőke hölgy, a ki oly ügyesen és mégis olyan szende arczczal, mintha fogalma sem volna az egészről, ismertette a közönséggel selyem harisnyáit, - vígkedélyű özvegy volt, jelenleg azonban «biztos» kézben, a mi a közeledésnek még a legtisztességesebb módját is eleve kizárta. Szemben az a fekete asszony, a kinek csak úgy ragyogott a szeme, mint reggel a harmat, jobb «tipp» volt ugyan s az őt körülvevő udvarlók hada egyetlen tagja sem keltett félelmet a két jóbarát kebelében, de nála meg más volt a baj. Nagyon is szenvedélyes vérmérsékletről beszéltek a tapasztaltak, s azok, a kik ép bőrrel s még a legkisebb kaliberű revolvergolyó nélkül megszabadultak egy-egy ilyen gyönge viszonytól a szép menyecskével, ezért minden nap térdenállva hálálkodtak az isteni gondviselésnek.

A többiek mind, a kik a ragyogó nyári nap melegétől a csobogó szökőkút mellé menekültek, Palit és Bandit nem érdekelték, mert semmiféle komolyabb kombináczióra nem látszottak alkalmasoknak.

A két jóbarát már fizetni készült, hogy szokása szerint áthelyezze működését a Stefánia-úti harcztérre, mikor a Duna-part felől a zsúfoltságig megtelt kerthelyiségbe egy emberpár lépett be, a mely nemcsak a nagyközönség, hanem Pali és Bandi figyelmét is magára vonta. Mindketten, az asszony meg a férfi, föltünő kövérek voltak, minélfogva még nehezebben furakodtak át az asztalok közt amúgy is szűk helyen, s a mint tovább haladtak, mindenütt rémületet keltettek. A férfi - külsőleg legalább - kövérségén kívül mással nem igen tudott eldicsekedni, de az asszonynak bájos, érdekes kis arcza volt, a mely a legnagyobb ellentétben volt különben ugyancsak nem szép megjelenésével. Uj «alakok» voltak a kioszkban. Épp felkelt egy társaság s a kövér házaspár boldogan foglalta el az asztalt.

- Borzasztó - szólalt meg Bandi kis idő mulva. - Majd odaküldöm a pinczért s ajánltatom nekik, menjenek Marienbadba!

Pali nem felelt semmit, le sem véve tekintetét a kövér asszonyról, a kitől csak a szomszédasztal választotta el. Majd köszönt neki, a hölgy pedig bólintott.

- Micsoda? Te ismered ezeket? - kérdezte csodálkozva s barátja egyszerre ötven százalékot vesztett előtte értékéből.

- Ismerem - felelte Pali s némi zavarban botjával megvakarta kopaszodó fejét.

- Ez valami Makitkay Járomér a feleségével. Az asszonyt leánykorában Lődös Lillinek hívták; a férje - abban az időben - költő és azt hiszem, zálogházi tisztviselő volt.

Bandi, bekapva monokliját, jobban szemügyre vette az asszonyt, mire kijelentette, hogy az valamikor határozottan szép lehetett.

- Talán közelebbről ismerted? - kérdezte Bandi, nem minden hátsógondolat nélkül.

- Szavamra mondom. Ez a nő, a ki, szegény, szép kis arczának ellenére ma szánalmas mosolyt kelt, valamikor nyúlánk, finom kis teremtés volt, olyan, mint a lehelet, éterikus, mint az egész lelke; ah mit mondok! Költemény volt ez a leány...

- Sic transit! De meséld el a dolgot! Nem is tudtam, hogy te valamikor oly prózai voltál, hogy családalapításra akartad magadat adni!

- Régen volt, kedves öregem, s most, hogy viszontlátom volt ideálomat, bizony...

Pali czigarettára gyujtott, majd úgy helyezkedett el, hogy ne is láthassa a kövér asszonyt, s így szólt:

- Vagy tíz évvel ezelőtt, mikor még elég ifjú és bohó voltam, hogy zsúrokra, bálokra járjak, Hobayéknál bemutattak Lődös Lillinek, gazdag alföldi földbirtokos leányának, a ki néhány hétre nagynénjével följött farsangolni. Azt mesélték az emberek, hogy atyja sertésen gazdagodott meg. Lilli oly helyes, finom úrileány volt, hogy csakhamar az összes partivadászok körülvették, s azt, a ki nem tartozott a «szervezethez», nem is bocsátották a kis aranyhal közelébe. Lilli azonban, úgy látszik, értett némiképp a nyájjal való bánásmódhoz, mert úgy osztogatta a kosarakat, hogy a farsang végén a partivadászok már mind elmaradtak mellőle s nyakra-főre hirdették a Lődös-vagyon származását.

- Te akkor még iskolába járhattál - jegyezte meg Pali, majd folytatta: - Elég az hozzá, a szép leánynyal - hála első udvarlói nagylelkűségének - alig foglalkozott valaki, s mikor egy vacsora alkalmával mellette ültem, szerény, kedves modorával annyira megnyerte tetszésemet, hogy elhatároztam Lilli társadalmi megmentését és életre-halálra kezdtem neki udvarolni.

- Társadalmi megmentését! - jegyezte meg Bandi irónikus mosolylyal. - Öreg, te már megint nagyokat mondasz!

- Bocsánatot kérek, abban az időben, igenis, én adtam az irányt a fiataloknak! Bárkitől megkérdezheted.

- Szóval, életre-halálra udvaroltam Lillinek s észre sem vettem, hogy játszom a tűzzel s hogy komolyan beleszeretek pártfogoltomba. Lilli ugyan nagyon kedves volt irántam, de, a mint az az ilyenfajta fiatal teremtésekkel, a kik éppen csak hogy beteszik a lábukat az életbe, gyakran megesik, kegyével semmiembert is kitüntetett, egy beteges kinézésű, sápadt, külsőleg elhanyagolt alakot, a ki nyakra-főre költeményt írt Lillire, a melyekben őt, családját, szülővárosát, tudom is én talán még a sertéseket is magasztalta. Ez persze hízelgett a tapasztalatlan kis lánynak s ha velem beszélt, minduntalan Makitkay verseit hozta szóba.

- De igen, csak hallgasd tovább. Képzelheted, hogy untam Makitkay verseit, s mivel az az ember nemcsak azzal érte be, hogy kiadja magából érzelgős szerelmi bánatát, hanem, Lilli kedvességétől felbátorítva, folyton ott settengett körülötte s balszemével majdnem elnyelte, hát egy alkalommal őszintén megmondtam Lillinek, hogy ha súlyt vet az én társaságomra, küldje a pokolba azt a hazajáró lelket. De Lilli csak nevetett, védelmezte házi költőjét, én pedig már annyira belé voltam bolondulva, hogy csak tűrtem a komédiát, remélve, hogy Lilli végre csak maga is megunja a rettenetes poéta ömlengéseit.

Segítségemre jött egy kis influenza-járvány. Makitkay hatalmas náthára tett szert s napokig el sem hagyhatta az ágyát. Igaz, hogy verseiből most már dupla adagot bocsátott Lillire, de a nátha, úgy látszik, írói vénájára is ráadta magát, mert a versek - Lilli kijelentése szerint - teljesen élvezhetetlenek voltak. Ekkor döntő lépésre szántam magamat és megkértem Lilli kezét. Ő igent mondott, Lődös bácsi - egy kétszer akkora ember, mint most az asszony - Pestre jött s megtartottuk az eljegyzést. Végtelen boldogok voltunk mindketten s Lilli csak arra kért, tudassam kíméletesen a dolgot a beteg költővel is. Maga nem akart neki írni, mert attól tartott, hogy ez még jobban fogja bántani élhetetlen vetélytársamat. Ha nem is épen örömmel, de mégis készséggel vállalkoztam e misszióra s beállítottam Makitkay Járomér lakásán.

Szegény ágyában ült s épen egy költeménynek adott életet. Mikor megpillantott, hátradobta magát és bizalmatlanul, kérdőleg tekintett rám.

- Kötelességemnek tartottam egészségi állapotod után kérdezősködni - hazudtam.

- Nem tudod már bevárni, hogy boldogabb világba szenderüljek át, ugyebár? - mondta. - Az én isteni szép Liliomom - úgy hítta Lillit - hűségesen kitart mellettem s nem enged türelmetlen nyomásodnak? Óh, érzem, ő nem hagy el s ha nem is épülök föl többé, ha a tavasz bűbájos mosolylyal be is köszönt s a hantomon nyílik a virágszál, még akkor sem felejtesz el, oh Liliomom!

- Lilli ő nagysága nem is fog téged elfelejteni, - feleltem én - sőt mindig nagyon fog örülni, ha házadnál láthat. Igen jól tudja, hogy milyen jó barátja vagy s ezeket az érzelmeket én is teljes mértékben magamévá teszem.

Fogalmad sincs, barátom, hogy erre mi következett. Makitkay lábával föllökte a paplant a levegőbe s a következő pillanatban, mint a siralomház szökevénye, úgy állt előttem. Nevetett, sírt, tombolt, majd az íróasztalához ugrott s abból forgópisztolyt rántott elő.

- Ennek már fele se tréfa - gondoltam - s ha nem is tudtam, engem akar-e megölni vagy önmagát, mégis odasiettem s kicsavartam a fegyvert a kezéből. Makitkay térdre borult s könyörögve szólt hozzám:

- Oh mit akarsz tőlem, te, a ki erősebb vagy, mint én? Meg akarok halni s ebben nem gátolsz meg!

Szépen beszéltem neki, megveregettem a vállát, biztattam, hogy szerzek neki is menyasszonyt, - mindhiába. Ujra elkezdett bömbölni, majd az ablakhoz ugrott, kinyitotta s mindenáron le akart ugrani a harmadik emeletről. Én hol az ingénél, hol a lábánál fogtam s vissza akartam húzni az ablaktól, de ő az ablakdeszkába kapaszkodott és tovább ordított, a mi persze felhívta a járókelők figyelmét. Legszívesebben megugrottam volna, de nem tehettem, ha örökké szemrehányásokat nem kívánok magamnak tenni.

Máris százával álltak lent az emberek, mikor rendőr lépett a szobába s egyenesen nekem jött, hogy letartóztasson. Azt hitte, hogy Makitkay áldozat s hogy ki akarom dobni az ablakon. Nagynehezen kimagyaráztam az esetet s ekkor már a mentők is érkeztek, a kik Makitkayt erőszakkal felöltöztették s elvitték magukkal. Nekem pedig a főkapitányságra kellett mennem, a hol jegyzőkönyvet vettek fel velem.

Másnap az összes lapok tele voltak az esettel. «Csalódott szerelmes», «A menyasszony karjaiból a tébolydába», «Modern Othello», «Meg akarta gyilkolni a vetélytársát» - ezek voltak még a legenyhébb czímek, a melyek alatt megemlékeztek az érdekeltekről, mire az összes szerkesztőségeknél tisztelegtem s helyreigazítottam a téves informácziókat. Következő nap már mint «A nemesszívű vetélytárs», «A boldog vőlegény», «Az életmentő», «A sertéskirály veje» - szerepeltem ugyan több lapban, de a botrány megvolt s Lilli láthatólag elhidegült irányomban. Hiába iparkodtam őt ártatlanságomról s Makitkay iránti mély rokonszenvemről meggyőzni, ő szentül azt hitte, hogy a hóbortos költő azért akart öngyilkos lenni, mert kíméletlenül adtam be neki eljegyzésünk hírét.

Pár napra rá az öreg Lődös összepakolta leányát s hazavitte. Én meg levelet kaptam Lillitől, a melyben tudtomra adta, hogy csakis Makitkayt szerette az első pillanattól fogva s visszaküldte a jegygyűrűmet...

Pali elhallgatott s odanézett, a hol a Makitkay házaspár ült. Bandi pedig kiváncsi volt a folytatására.

- A folytatás? - mondta Pali flegmatikus mosolylyal. - Azt kitalálhatod. A szerencsétlen poéta kigyógyult az influenzából, Lődösék pedig meghívták birtokukra, a hol nemsokára rá meg is tartották az esküvőt. Ha nem csalódom, Makitkay felhagyott a költészettel s most sertésekkel foglalkozik. És úgy látszik, jobbat tesz neki, mint a poézis!

- Látod, barátom, te is így meghízhattál volna, ha meg nem mented Makitkayt - jegyezte meg Bandi.

Együtt álltak a nagy terraszon, a montekarlói kaszinó előtt s Eteley teleszítta tüdejét a tengeri levegővel. A tekintete messze elkalandozott az előtte elterülő végtelenségbe, Cap-Martintól át a monakói fejedelemség legvégső csúcsáig. Jobbra, az öbölben, három franczia ágyúnaszád vesztegelt, míg egyenesen előttük, mérföldnyi távolságban hosszú füstsáv jelezte, hogy ott valami hajóóriás igyekszik az olasz partok felé. S azon túl az egész szemhatáron, mintha néhány halavány folt látszott volna ki a tengerből. Eteley azt hitte, hogy a korzikai havasokat látja, mint tizenöt évvel ezelőtt, mikor mint fiatal házasok álltak ugyanezen a ponton, épp úgy, mint ma...

Az asszony szeretettel hozzásímult, s nem szólt semmit. Látszott rajta, hogy boldog volt. Talán az ő agyán is átvillantak az elmult évek emlékei, talán neki is eszébe jutott, hogy akkoriban, tizenöt évvel ezelőtt, még milyen kis emberek voltak, a férje tele reménynyel, tervvel, de állás nélkül s az a kis összeg, a melylyel nászútra indultak, már fogyófélben volt...

S most? Megvolt minden, a mit kívánhattak. Eteley vasszorgalommal, kitartással, zseniális találmányával világhírűvé tette azt a vállalatot, a melynél még házasságuk első esztendejében mint mérnök alkalmazást nyert s a melynek jelenleg már ő volt a mindenható igazgatója. Igaz, hogy a jólétnek, a gazdagságnak Eteleyné megfizette az árát. Mert a férje reggeltől estig bent volt az irodájában, s csak délben láthatta néhány perczre, mikor Eteley sietve bekapta az ebédet, hogy aztán ismét autójába vágva magát ott folytassa, a hol elhagyta.

E miatt eleinte sokat sírt is az asszony, s az egyedüllétet annál nehezebben tudta elviselni, mert nem voltak gyermekeik. De később aztán beletörődött a sorsába, sokat olvasott, férje helyett föntartotta a szükséges társadalmi összeköttetéseket s az utóbbi években gyakrabban két-három hétre külföldre utazott anyja társaságában.

Most is így történt. Eteley addig küldözgette, míg engedve kérelmének, mamájával Montekarlóba ment. S ekkor váratlan, kedves meglepetés érte: férjének hirtelenül Párisban dolga akadt s visszajövet, kerülő úton ellátogatott a Rivierára, hogy aztán együtt hazautazzanak.

Ez az előre nem tervezett találkozás, szokatlan környezetben, a világnak e kies fekvésű pontján, a hol boldogságuk első idejében is töltöttek néhány felejthetetlen napot, Eteleyt is egészen megváltoztatta s végtelen öröme telt az asszonynak abban az úgyszólván gyermekes jókedvében, a melyet ez a kis változás a különben reggeltől-estig csakis a munkának élő férje lelkében ébresztett.

Még jó ideig álltak ott s gyönyörködtek a kilátásban, aztán lassan visszamentek a St. James-hotelbe, a hol a hall-ban letelepedtek és kettecskében megteáztak. Hajósné, az asszony anyja, egész napra diszkréten félrevonult, nem akarván zavarni a «fiatalok» boldogságát. Csak az étkezéskor találkoztak.

Eteley mosolyogva nézte az embereket, a kik körülvették. Oly szokatlan volt neki mindaz, a mit látott, hogy néha álomnak tekintette ottlétét.

- Miért is jönnek az emberek ide? - gondolkozott hangosan. - A természet kedvéért? Alig. A játék miatt?

- Ezt már én is kérdeztem magamtól - hagyta rá Eteleyné. - A mondén-élet, a kaszinó, a sporting-klub, galamblövészet s a többi, mindez csak nem vonzhatja egyedül az embereket? Különösen ezeket az angolokat nem, a kik bennünket körülvesznek!

- Olyan ez, - fejtegette Eteley jókedvűen - mint a mikor télnek idején a mi budapesti verebeink ezrével letelepednek az erzsébet-téri fák egyikén s napnyugtakor eszeveszetten ugrándoznak és csiripelnek, látszólag minden ok nélkül, míg a többi fára egyetlenegy sem száll, már pedig nekünk, embereknek, egyik fa olyan, mint a másik. Miért tehát a verebek? Talány.

Eteleyné bólogatott, de ebben a pillanatban hirtelenül megváltozott az arczkifejezése. Könnyed fejbólintással köszönt valakinek, zavarba jött, s hogy ezt elpalástolja, gyorsan ajkához emelte teáscsészéjét.

Eteley önkéntelenül megfordult s magas, szőke, borotváltarczú fiatalembert pillantott meg, a ki tudomást sem véve környezetéről, lassú lépéssel áthaladt a hallon. Ritka szép férfiú volt, tipikus angol, nem lehetett több huszonnégy évesnél. Eteley ismét ránézett a feleségére, a ki még most sem nyerte volt vissza elfogulatlanságát.

- Igen, - felelte az asszony. - Ennek a fiatal angolnak fogadtam a köszöntését. Mr. Hoodnak hívják s itt lakik a hotelben.

Eteleyné elhallgatott s gépiesen rágicsálta a kétszersültet, a melyet éppen a kezében tartott.

A férj mereven, tágranyilt szemmel bámult az asszonyra. Ismeretlen érzés vett rajta erőt, mintha hirtelenül hályog hullott volna a szeméről. Látta, a mint egyszerre, egy csapásra romba dől előtte a boldogsága, a melyben jobban bízott, mint önnönmagában.

A felesége titkolt valamit előtte, ezt bizonyosra vette. Különben nem jött volna zavarba. S az is bizonyos volt, hogy zavara s a fiatal angol között, a ki az imént átsétált a hallon, van összefüggés.

Eteley gúnyosan elmosolyodott fájdalmában. Persze, - így okoskodott - hisz ez nem is lehetett másként. Ennek el kellett következnie! Mialatt ő otthon dolgozott és szerzett, nem ismerve se szórakozást, se pihenést, - az asszony! Hogy ő erre előbb soha sem gondolt? Hogy ez sohasem jutott eszébe! Pedig oly egyszerű dolog volt!

Elsötétült előtte a világ. Már a felesége alakját is csak homályos körvonalakban látta. Elkívánkozott, messze el onnét, az irodájába, munkájához, terveihez, a hol nem tudott, nem hallott semmit a külvilágról...

Észre sem vette, hogy Éva fehér kis kezét átnyujtotta az asztalon s csak a mikor az övét megérintette, tért ismét magához. Összerezzent.

- Maga téved, kedves barátom, - szólt ismét az asszony mosolyogva, majd tréfásan hozzátette: - Ha azt hiszi, hogy most valami érdekes titokra bukkant, őszintén sajnálom. Kell, hogy megfoszszam ettől az illuziótól.

Eteley egy szót sem értett az egészből. Épenséggel nem volt kedve tréfálni.

- Igen, igen, - folytatta az asszony. - Maga szentül meg van róla győződve, hogy leleplezett, hogy ez a fiatal angol, a ki átsétált a hallon, az a bizonyos férfiú, a ki minden asszony életében előfordul...!

Eteley csodálkozva nézett az asszonyra. Határozottan megkönnyebbült. Azért még most sem ismerte ki magát s még gyötörte a rettenetes gyanuja.

- Zavarba jöttem. Nem tagadom. S ahányszor Mr. Hood-dal találkozni fogok, ezt nem fogom kikerülhetni.

- Ellenkezőleg. Attól félek, hogy ő azt hiszi, hogy én... De maga ezt így nem érti meg. Kell, hogy az elején kezdjem.

Eteleyné hátradőlt. Kellemetlenül érezte magát. Vallomása, a melyre készült, bántotta. De mégis megtette.

- Egy-két nappal érkezésünk után esett az eső. Lejöttem a hallba, hogy levelet írjak magának. Körülnéztem. Valamennyi íróasztal el volt foglalva, csak ott a sarokban, a hol kettő áll egymással szemben, az egyik szabad volt. Oda ültem. A másiknál már ott ült az a fiatal angol, a ki előbb átsétált. Véletlenül ránéztem s akkor észrevettem, mintha bámulva rajtam felejtette volna tekintetét. Oly komikus volt ez, hogy önkéntelenül elmosolyodtam s a levelemre hajolva folytattam az írást. A következő pillanatban az angol fölkelt s távozott. Ez legalább tisztességes ember, nem olyan flirt, mint a legtöbb férfi, - gondoltam magamban s nem törődtem többé az egészszel.

Délután kiderült az idő, mamával elmentünk sétálni. Visszajövet, a kaszinó előtt, az angol szembejött velünk. Megismertem s azt, nem tudom, mivel, valahogyan elárultam. S ekkor Mr. Hood - mit mondjak csak? - három lépéssel előttem sarkon fordult és sietve távozott. Különös, ugy-e bár? Maga azt fogja mondani, hogy véletlen. Csak hallgasson ide.

Másnap reggel kézhez vettem a magyar ujságot, a melyet a maga jóvoltából utánam küldenek s ezt nagyobb érdeklődéssel, mint otthon, olvasva, ismét itt ültem a hallban. Kis idő mulva észrevettem, hogy valaki közeledik és szintén karosszékbe dől. Föltekintettem: Mr. Hood volt Baedekerrel a kezében. Alig hogy ránéztem, ő is föltekintett, észrevett. Se szó, se beszéd: fölkelt s egyenesen kiment az ajtón. Ez már igazán gondolkodóba ejtett. Bosszantott. Mi volt ezzel az emberrel? Mit vétettem én neki? Mit képzelt? Mert, hogy engem került, ez már világos volt előttem.

Mikor aztán este a dinernél másik asztalhoz ültünk, a melyet azért kértünk a maître d'hȏtel-től, mert az első helyünkön mama légvonatot érzett, olyasmi történt, a mi betetőzött mindent. Leültünk s a mikor körülnézek, látom, hogy épen velem szemben, külön kis asztalnál ott ül Mr. Hood. Zavarba jöttem s már föl akartam kelni, hogy helyet cseréljek mamával. De ez fölösleges volt. Mert fölkelt maga Mr. Hood s úgy helyezkedett el, hogy nekem hátat fordított.

Mondhatom magának, közel voltam a síráshoz. Sehogysem tudtam magamnak megmagyarázni a dolgot s mélyen sértve éreztem magamat. Nem vagyok kokett nő, soha életemben nem kerestem kalandot, sohasem vétettem a tisztesség ellen, ezt a bizonyítványt nem tagadhatja meg tőlem - s ez az ismeretlen lépten-nyomon egyenesen megvetését éreztette velem. Vagy olyan csúnyának talált, hogy rám sem kívánt nézni?

Annyira bántott a dolog, hogy ebéd után elhelyeztem az anyámat a hallban, a zene közelében, magam pedig fejfájásra hivatkozva lifttel fölmentem a szobába. A mint elgondolkozva, bosszankodva, végig haladok a folyosón, kinyílik az egyik szoba ajtaja s férfi lép ki belőle, de a mikor megpillant, visszahökken. Föltekintek. Mr. Hood volt. Az arczomba szökött a vér. Nem bírtam többé magammal.

- Egy szóra, uram! - kiáltottam remegve. - Mi kifogása van ellenem? Miért sért meg engem százszor egy nap különös viselkedésével?

Az angol mozdulatlanul állt, majd vállat vont. Aztán rám tekintett. Kedvesen, bánatosan, bocsánatkérően.

- Végtelenül szomorú vagyok, hogy önnek akaratlanul is bánatot okoztam, asszonyom. - hebegte, majd hozzátette: - Úgy hasonlít valakihez, a kit... nagyon szerettem...

- Meghalt? - kérdeztem meghatottan, máris mindent megbocsájtva, pillanat alatt.

Önkéntelenül kezet nyujtottam Mr. Hoodnak, a melyet ez tisztelettel megszorított, azután távoztunk, mindegyikünk más irányban. Én a szobámba mentem s röstelkedtem. Minek is szólítottam meg ezt az embert? Most már csak vártam a magyarázatot, a melynek Mr. Hood kijelentése szerint másnap kellett elkövetkeznie. Úgy is történt. Mrs. Hood délben megérkezett s a dezsönén meg is jelent. S akkor...

Eteleyné hirtelenül elhallgatott s mereven elnézett a férje mellett a bejárat irányába.

- Mi az már megint? - kérdezte Eteley, a ki eddig feszült figyelemmel hallgatta felesége előadását.

- Ott jönnek, - mondta az asszony élénken - most magad láthatod Mr. Hood nejét.

Az angol oldalán elegánsan öltözött fiatal nő lépett a hallba. Hat sor óriás igaz-gyöngy lógott a nyakában. Az egész hallban kellemetlen csend támadt. Mindenki a belépőkre nézett. De a mikor Eteley megpillantotta a nő arczát, megrémült. Csunyább nőt még nem látott életében. Valóságos halálfej volt. A fiatal angol pedig nem törődve senkivel, csak a hölgyével foglalkozott, udvariasan széket tolt elébe és szeretettel leültette.

- Érted most, hogy miért került engem ez az ember, mintha maga a sátán volnék? - kérdezte Eteleyné meggyőződéssel.

Eteley nem felelt semmit, csak lassan a felesége keze után kapott s lehajolva az asztal alatt, úgy, hogy senki se lássa, megcsókolta.

Rettenetes híre volt Gergely András huszárkapitánynak, igaz, csak önkénteseinél, de a mikor meghallottuk a hangját a boldog emlékezetű bécsi józsefvárosi lovassági kaszárnya udvarán, elsápadtunk. Nem volt nap, hogy egyikünket-másikunkat le nem csukatta vagy legalább is a sárga földig le nem hordta volna.

Annál érthetetlenebb volt szemünkben, hogy Gergelyt a tiszttársai a világ legjobb, legmulatságosabb emberének tekintették. Ezért ki is fejlődött bennünk az a hit, hogy Gergely épen csak az önkénteseit nem állhatja ki s olyan gazfélének tekinti őket, a mit ki kellene pusztítani. Lassan pedig beleéltük magunkat abba a gondolatba, hogy a kapitány úr talán azért olyan jó és mulatságos az önkéntesi iskolán kívül, mivel mindennap egész mérgét ott adja ki magából s nem marad meg benne fikarcznyi kellemetlenség sem a többi emberiség számára.

Ennek az állapotnak az volt a természetes következménye, hogy szolgálat után a kaszárnyából való távozásunk futólépésben történt, a mi nem csekély feltünést keltett a járókelőknél. Csak a mikor biztosságban éreztük magunkat, lassítottuk meg a tempót s ezzel egyidejűleg visszatért önérzetünk is. Vígabban pengett a sarkantyunk, csörtettük a kardot s egyszerre mi is csak úgy vélekedtünk, mint minden önkéntes: hogy ellenállhatatlanok vagyunk.

Azért ez sem volt egészen tiszta öröm, mert az ördöngős kapitányunk - a jó Isten tudja, mindenütt ott volt, a hol legkevésbbé vártuk: a forgalmasabb utczákon, színházban, kávéházban, orfeumban, kabaréban. Állítólag nagy nő-csábász volt s mi hálát adtunk a Mindenhatónak, hogy nem nőnek születtünk.

Ha az ember egész biztosságban kívánt lenni, akkor vagy otthon kellett maradnia, vagy kénytelen volt zsúrokat, délutáni teákat, házi tánczmulatságokat fölkeresni, mert ezeket a szórakozásokat Gergely talán még jobban utálta a gondozására bízott önkénteseinél is.

De jött a farsang s mi is ki akartuk venni a magunk részét a bécsi bálokból. Igaz, hogy inkább olyan helyeken jártunk, a hol nemcsak a tónus, de a hölgyek erkölcsi felfogása is könnyebb volt, mint az elitbálokon. Az ilyenféle mulatságból pedig volt és van még manapság is Bécsben elég s nem kellett a fejünket törni, hogy hová menjünk. Artista-bál, tömérdek jelmezest, a színházak «házi» bálja s last not least, az Opera-redut, a mely már akkoriban sem volt többé az a hely, a hová igazi dámák skrupulus nélkül elmehettek.

Egyik önkéntestársam - az illető neve ma a fiatalabb német írók között igen jóhangzású - arról volt nevezetes, hogy a női nemmel szemben rendkívül félénk volt, a mi azonban abszolute nem azt jelentette, hogy a nőket gyűlölte. Ellenkezőleg: költeményei kizárólag szerelemről szóltak, csak hogy azt hirdette, hogy ő szerelmi kalandba nem elegyedik, mert szerelmét szeplőtlenül akarja jövendő nejének megőrizni. Ez persze nem maradt titok s ettől a pillanattól kezdve valósággal arra utaztunk, hogy nemes szándékát meghiusítsuk. Vittük ide-oda, megpróbáltuk, hogy valami könnyű kalandba bonyolítsuk, vállalkozó hölgy is akadt volna, mindhiába. A hősünk ellentállt.

Az állandó balsiker gonosz tervet érlelt meg bennünk, de a dolog nem úgy sült el, a mint reméltük. A ki másnak vermet ás...

Elcsaltuk a barátunkat az Opera-redutba s az volt a terv, hogy valamelyikünk női dominóba bujtatva, megtréfálja a plátói szerelem apostolát. A választás reám esett, én pedig eléggé el nem ítélhető ambiczióval láttam hozzá, hogy a belém helyezett bizalomra méltónak bizonyuljak.

Gyönyörű zöld dominót szereztem be, hozzá való csipkés álarcot, beszorítottam lábamat megfelelő selyemczipőbe s túlságos óvatosságból leborotváltattam még a bajszomat is, a mi egészen fölösleges volt, mert akkoriban még nem volt bajszom. Így fölfegyverkezve, egyik barátom karján bevonultam a redut-terembe. Hihetetlen sikerem volt. Alig hogy beléptünk, megszólítottak, virággal kedveskedtek, bókoltak nekem. Eleinte nem igen mertem felelni, de miután láttam, hogy elég jól sikerül hangomat megváltoztatni, bátrabban is viselkedtem. Aztán, mintegy véletlenül, elibém terelték a mit sem sejtő költőt, a ki nagyon boldognak látszott s proponálta, menjünk a büffébe.

De ebben a pillanatban olyasmi történt, a mi teljesen megváltoztatta a helyzetet, s én, a ki még az imént alig tudtam visszatartani a nevetést - s ezzel bizton elárultam volna magamat - majd hogy sirvafakadtam. Ugyanis, mint a sülyesztőből, váratlanul ott állt előttünk Gergely kapitány nyájas mosolylyal, «gyönyörű maszk»-nak szólított s kezét nyujtotta. A másik kettőre pedig egyszerűen rárivalt:

Ezt a vezényszót nem kellett megismételnie s a két barátom úgy ellépett, mintha sohse lett volna ott. S én, szegény önkéntes, - ó, mily végtelen iróniája a sorsnak - dehogy is tipegtem önként, hanem nagyon is kelletlenül szűk czipellőmben, vad kapitányom oldalán, a büffébe! Álarczom alatt kitört a hideg verejték a homlokomon s azt gondoltam, hogy el fogok ájulni. Az ördöngős kapitányt félénk modorom persze csak még jobban izgatta. Meg volt róla győződve, hogy soha életében még nem tett szert olyan igazi bonne fortune-re, mint most. Úgy bocsátotta ki magából a szerelmi vallomásokat, hogy rosszul lettem tőle, s kétségbeesésemben már le akartam tépni álnok álarcomat s térdreborulva Gergely előtt, bocsánatot kérni tőle. De ehhez nem volt bátorságom. Nem maradt más hátra, mint kedvesen, illedelmesen viselkedni, bűbájosan mosolyogni, flörtölni a hóhérommal egész addig... a míg... igen, a míg valami csoda meg nem ment rettenetes helyzetemből.

Leültünk a büffének egy félreeső sarkában s Gergely pezsgőt hozatott. Ez a költekezése még kellemetlenebbé tette a dolgot. De mivel reméltem, hogy a bortól megjön a bátorságom, ittam, ittam s csakhamar másik palaczkra került a sor.

Gergely mindjobban felhevült, velem pedig kezdett forogni a világ. Felugrottam. Azon a czímen, hogy valami toaletthibát kell rendbehoznom s esküdözve, hogy mindjárt visszajövök, meg akartam szökni. De a kapitány úr rettenetesen nevetett, maga is felkelt s elkísért a toalettszobáig, a mely előtt addig strázsált, míg ismét kijöttem. Visszaültünk a régi helyünkre, pedig már késő volt s az emberek kezdtek elszéledni. Barátaimat egyszerűen elnyelte a föld. Utolsó kísérletre szántam magamat: kezdtem idegeskedni s bevallottam a rettenetes kapitánynak, hogy férjes asszony vagyok s hogy életem párja, a ki szintén itt van, bennünket állandóan megfigyel s otthon borzasztó jeleneteket fog rögtönözni. Ez sem használt. Gergely az asztallapra csapott s kijelentette, hogy párbajban meg fogja ölni férjemet, ha csak egy rossz szót mer hozzám szólni, különben pedig ismeri a kötelességét stb.

Szóval a helyzet mindinkább kritikussá vált s akkor érte el tetőpontját, mikor Gergely már nem is vajmi kedvesen, hanem a legenergikusabban követelte, hogy demaszkirozzam magamat. Mikor ez ellen tiltakoztam, maga akarta lerántani az álarczomat. S ekkor ismét történt valami váratlan, meglepő, vérfagyasztó. Annyira megfeledkeztem ugyanis magamról, vagy jobban mondva, úgy beleéltem magamat a szerepembe, hogy Gergelyt, a mint hozzányult az álarczomhoz, végig legyintettem az arczán. A hatás rettenetes volt. A kapitány elsápadt s tántorogva fölkelt. Aztán mormogott valami bocsánatfélét, bokázott s a büfféhez lépett, hogy fizessen. Én pedig, miután magamhoz tértem ijedségemből, kisurrantam a helyiségből, át a nagytermen, le a lépcsőkön, ki az utczára. Szerencsére rögtön kocsit találtam s negyedóra mulva otthon voltam.

Másnap alig mertem az iskolába menni. Hátha kitudódott a dolog? Hátha mégis rám ismer? Gyötrelmes pillanatok voltak ezek, de nem maradt más hátra, katonalétemre, szembe kellett néznem a veszedelemmel.

Beavatott barátaim nyomban körülfogtak, de nem volt időm elmesélni a kalandomat, mert belépett a kapitány s olyan csend lett egyszerre, hogy még a toll esését is meghallhatta volna az ember. Gergely irtózatosan vad szempillantásokat lövelt maga köré s olyan volt a hangja az éjjelezéstől, mint a repedt fazéké.

Szolgálati szabályzatot adott elő, azután, mint rendesen, föltette kérdéseit, a mi minden alkalommal egy-két becsukatással járt.

Aznap épen engem szemelt ki áldozatául s megkérdezett, mit tudok az altiszt kötelességeiről?

Felugrottam. Első pillanatban alig bírtam szólni. Aztán összeszedtem egész akaraterőmet s elkezdtem beszélni, várva a pillanatot, mikor belém üt a mennydörgősménkű s le fog ültetni a kapitány.

Folytattam jóideig, végre föltekintettem s ekkor láttam, hogy Gergely szeme szokatlan barátságos kifejezéssel, mondhatnám szeretettel csüng ajkamon. Megakadtam, de a kapitány kedvesen fölszólított, folytassam...

Azóta mindennap engem hívott föl az iskolában s akármilyen badarakat beszéltem is össze-vissza, nem győzött hallgatni, miközben ábrándosan tekintett maga elé, mintha valami különösen kedves emlékei támadtak volna...

- Jancsi! - kiáltotta ő. S a következő pillanatban úgy összeölelkeztünk az utczán, hogy az emberek nyugateurópai jóneveltségükben - hangosan adtak kifejezést legmélyebb megbotránkozásuknak. Ezzel mi ketten azonban nem törődtünk, hanem beültünk a dunaparti kávéházak egyikébe.

Ferivel nem találkoztam volt, a mióta Kalocsáról elkerültünk. Én az állami közigazgatásnak ajánlottam föl szolgálataimat, ő pedig Bécsújhelytt a kétfejű sas védőszárnyai alá bújt, a honnét aztán három évi oktatás után hadnagygyá «mustráltatott ki» s megismerkedett a gácsországbeli állomáshelyek némely díszpéldányával. Kétszer-háromszor írtunk még egymásnak, aztán ő is, én is a várakozás álláspontjára helyezkedtünk, a minek az volt a vége, hogy éveken át nem hallottunk többé egymásról.

Ezek eléggé megokolják a váratlan viszontlátás örömét. Előbb én mondtam el egyet-mást, aztán ő látott hozzá élete történetének elbeszéléséhez.

- Mit? Családom? Nekem? - kiáltottam. - Csak nem vagyok őrült! Agglegény vagyok s az fogok maradni egész életemben. A helyett, hogy mások udvaroljanak az én feleségemnek, inkább én kurizálok az asszonyoknak!

- Bocsáss meg, ezt nem tudtam. Én tudniillik házasember s négy gyermek apja vagyok.

Erre már én jöttem zavarba, de Feri kisegített a bajból, midőn így szólt:

- Katona létemre én sem kívántam megnősülni, de ember tervez, Isten végez. Debreczenbe kerültem s ott ismerkedtem meg feleségemmel. Szép volt, fiatal volt s szép vagyonnal is rendelkezett. Eleinte próbáltuk a katonai czigányéletet folytatni, de beleuntunk a folytonos hurczolkodásba; tartalékba mentem s most Budapesten akarunk letelepedni. Már vettem is házat Budán, szép kerttel s a családom októberben utánam jön.

- No hiszen addig van még idő - mondtam föllélegezve s már előre is örültem a közös lumpolásoknak. - Hadd élvezzen, szegény - gondoltam magamban.

Feri nem is idegenkedett ettől az ideától. Mindenben engedelmeskedett s oly tökéletességre tett szert az éjjelezésben, hogy nem csak engem, hanem hivatásos lumpokat is lefőzött. Mellette pedig mindig a feleségéről ábrándozott, a mit igen különösnek találtam.

Október első napjaiban ismét összeölelkeztünk s Feri ez alkalommal úgy viselkedett, mint a ki végkép búcsúzik s elmegy Amerikába. Szóval sem hítt, látogassam meg budai buen-retirójukban. Ez kissé meglepett, de eleinte csak feledékenységnek minősítettem az egészet. Tévedtem.

Mikor hónapok mulva véletlenül találkoztam Ferivel az utczán, észrevétlenül el akart suhanni mellettem, de én megállítottam. Roppantul zavarba jött s ezer ürügyet keresett a szabadulásra. De én nem tágítottam.

- Mikor fogad a nagyságos asszony? - kérdeztem; - beláthatod, hogy régi barátságunknál fogva kötelességem, hogy nálatok tiszteletemet tegyem!

- Hogyne! Persze! Természetesen! Nagyon fogunk örülni! - felelte Feri, de ez oly nehezen jött ki a torkán, hogy elnevettem magamat:

- Te bolond - mondtam - csak nem félsz, hogy elárulom közös lumpolásainkat a feleségednek?

- Ez igazán szép tőled. De mégis: valld be őszintén, miért nem akarsz bemutatni a feleségednek?

- Tévedsz, mondom, hogy tévedsz. Tudod mit? Gyere hozzánk vacsorára, a mikor ráérsz.

- A hogy parancsolod, a feleségem minden nap öt és hat óra közt otthon van.

A fiatal asszony csak maga volt otthon s nagyon kedvesen fogadott. Az volt a benyomásom, hogy már várt.

- Nagyon örülök, hogy végre személyesen megismerkedhetem magával - mondta.

- Jó barátot fölösleges külön felszólítani. De teljesen értem magát. Ha szereti is Ferit, talán nem nagyon érdekli magát ugyanaz az ember - az igában!

- Bocsáss meg, hogy megvárattalak - mondta. - Ilyenkor nagyokat szoktam sétálni, ezt az egészségem megkívánja s Mimi nem szeret gyalog járni.

- Vigyázzon magára! - szólt az asszony tréfásan. - Feri még féltékeny lesz magára!

A barátom vállat vont, majd körülvezetett a lakásban. Megismerkedtem négy gyermekével; sorban lebácsiztak, csak a legkisebb kezdett ordítani, mikor megpillantott, a miben a szülők nagyon gyönyörködtek.

Még egy ideig ott maradtam, aztán elbúcsúztam. Feriék kikísértek az előszobába és másnapra meghívtak vacsorára.

Látogatásom nem elégített ki s minél többet foglalkoztam az ott szerzett benyomásaimmal, annál inkább örültem annak, hogy agglegény maradtam. Igaz ugyan, hogy Feri felesége nagyon bájos és kedves asszony volt, de nem tehetek róla, minduntalan hallani véltem a «házaslánczok» zörgését. Istenem uram! Féltékenykedni egy póstáskisasszonyra, a ki olyan, mint az a bizonyos! (Megnéztem s majdnem a szemébe nevettem neki.) Szegény Feri! Szegény Mimi!

Kezdtem sajnálni, hogy magam erőltettem a dolgot a látogatással, de most már késő volt s el kellett mennem a vacsorára is.

Mikor beléptem, a szalón már tele volt ismeretlen emberekkel. Bemutattak mindenkinek, de mivel persze mindig csak a magam nevét értettem, Ferivel megneveztettem magamnak a jelenlévőket.

A zöldruhás hölgy a háziasszony mellett, Szakács miniszteri tanácsosnak volt a felesége; a férje magas, sovány, kopasz ember, ott állt a sarokban s tanulmányozta a falon lógó képeket. Az a kövér kis ember, a ki a kandallóhoz támaszkodott s hatalmas óralánczával babrált, Holbach névre hallgatott, budai háztulajdonos s Feri atyjának gyermekkori barátja volt. Holbachné, egy molett, díszesen öltözött szőke nő karszékben ült s hallgatta Rétegy, egy ötven körüli, feltűnő fekete bajszú s vörös orrú tanárnak a fejtegetéseit, a mibe néha-néha belepirult. Az egyik ablak előtt állt sommacampagnai Meier-Felswehr ezredes, a ki egy idősebb hölgy - Feri mamája - előtt elmondta a szolferinói ütközet részleteit. Végül Feri atyja - barátom hasonmása - fiatalabb megjelenésű, de még csinosnak sem nevezhető alapítványi hölgygyel - Zömök Aglájával - a téli tárlat szecessiós voltát tárgyalta.

Feri még Szakácsék leányáról is tett említést, a ki nekem volt szánva, a ki azonban megbetegedett.

A vacsora elég jó volt, csak az egyes fogások közt félóra is eltelt. A háziasszony iparkodott a mellette ülő miniszteri tanácsost felvidítani, Feri Szakácsné mulattatásán fáradozott, Holbach budai háztulajdonos engem a krisztinavárosi kövezet gyalázatos voltáról informált, míg Feri mamája éber figyelemmel kísérte a tálalást s az izgalomtól már úgyis rákvörös szobacziczának visszaadott egy tányért, a melyen konyhapárát észlelt.

Ez az egész társaság oly végtelenül unalmas volt, hogy a kis Mimit szívből kezdtem sajnálni.

Mikor vacsora után mindenki arra törekedett, hogy a mesterségesen folytatott társalgás fonalát ismét felvegye, én az elhagyatott pipázóba vonultam, karszékbe dűltem s elhatároztam, hogy az előttem álló konyakos üvegtől csak az általános búcsúzás pillanatában fogok elválni. A szeszszel együtt férges ideák rágták az agyamat, s elképzeltem, hogy egymagam mennyivel jobban tudnám mulattatni ezt az aranyos kis asszonykát, a ki nekem pillanatról-pillanatra jobban tetszett.

- Talán mégis tudom! Például: Jaj, be unalmas ez a társaság! vagy: Szamár volt ez a Feri, hogy megnősült! Úgy-e, azt gondolta?

- Megbocsátok, de úgy-e, igazam van? Azért higyje el, hogy téved, ha így gondolkozik, nagyon téved!

- Nincs igaza, higyje el. Feri jól tette, mikor megnősült. Magának is csak azt ajánlhatom, kövesse mielőbb Feri példáját.

Ez már mégis sok volt! Elhatároztam, hogy kilépek tartózkodó szerepemből.

- Honnét tudja, nagyságos asszonyom, hogy az én szívemben nincsenek komoly érzések? Kizártnak tartja, hogy én is szeressek, végtelenül szeressek s talán reménytelenül?

Hamis pátoszom nem tévesztett czélt. Az asszony velem szemben helyet foglalt s így szólt:

- Nem baj. De más okból is kell hallgatnom. S épen magának nem szabad elmondanom!

- Jaj, be kiállhatatlan egy ilyen agglegény! - mondta az asszony s visszazökkent székével együtt. Ettől a mozdulattól előbújt apró kis lába s önkénytelenül megakadt rajta a szemem. Ilyen szép, formás lábat még soha életemben nem láttam. Mimi észrevette, hogy velem mi történik s feltünés nélkül visszahúzta a lábát, én pedig csak tovább bámultam magam elé.

- Ha minden áron tudni akarja, nem bánom. Nagyon rövid az én történetem. Volt egyszer egy barátom s annak volt felesége. Az asszony nagyon szép volt, szellemes is volt és nagyon kedves. Talán kissé kaczér... De a férje nekem jó barátom volt s azért próbáltam ellentállani a kísértésnek, a meddig csak bírtam. Egy szép napon azonban megpillantottam valamit - egy iczipiczi gyönyörű lábat, olyant, a milyent művész még soha sem alkotott. S ekkor elijedtem attól, a mit a szívemben éreztem. Tudtam, hogy az volt az egyetlen nő a világon, a kinek szabadságomat, életemet feláldoztam volna...

- Története megható, de nem valószínű - jegyezte meg az asszony; majd nevetve hozzátette: - Nem iszik még egy kis konyakot?

- Nagyon köszönöm - mondtam kiábrándulva - ha megengedi, kiiszom ezt a pohár vizet.

Ebben a pillanatban belépett Szakácsné s elbúcsúzott a háziasszonytól. Mindenki követte a példáját, én is ajánlottam magamat s felkapaszkodtam a villamosra, de vesztemre, mert azon sommacampagnai Meier-Felswehr ezredesbe ütköztem, a ki lefogott s Villafrancáról kezdett beszélgetni.

Mikor legelőször betettem lábamat Feriék házába, még a gondolattól is irtóztam volna, hogy abban az asszonyban mást lássak, mint barátom feleségét. Ma már kénytelen voltam magam előtt beismerni, hogy hűtlen lettem eredeti szándékomhoz, mert érzéseim lényegesen megváltoztak. De erről én csak nem tehettem? Csak nem vagyok félisten, hogy elhitethessem önmagammal, hogy az, a mi nekem szépnek, kívánatosnak tetszik, nem az, vagy érdektelen?

Szóval, a helyzet veszedelmes volt s az egyetlenegy helyes dolog, a mit tehettem volna, az volt, hogy soha többé össze nem jövök Feriékkel. De erre képtelen voltam s talán nem is akartam gyávának látszani saját magam előtt.

Néhány hétre rá Feri ismét meghítt vacsorára, de egyúttal kijelentette, hogy csak hárman leszünk s hogy vacsora után kísérjem zongorán Mimi énekét. Elfogadtam a meghívást, de nem örültem neki. Az az újabb felfedezés, hogy Mimi énekel, teljesen lesújtott s ellentállási képességemet még jobban meggyöngítette. Abban az időben tudniillik valósággal bolondja voltam a szép női hangnak, a mely bódítóan hatott rám s a melynek hallatára narkózisfélébe estem, úgy, hogy kissé féltem az ilyen állapotoktól. Majdnem minden férfinak vannak ilyen furcsa tulajdonságai, rám - abban az időben - a női hang hatott legjobban. S már most megtudom, hogy Feri felesége énekel s én kísérjem őt zongorán! Mégis elmentem Budára.

Feriék kiváló szívességgel fogadtak. Feltünt, hogy egész másként viselkednek, mint eddig. Oly szerelmesek voltak egymásba, vacsora alatt annyit bolondoztak, szorongatták egymás kezét az asztal alatt, kocczintgattak, turbékoltak - akár csak egyedül lettek volna. Miért tették ezt? Talán azért, hogy lássam, milyen hiábavaló itt minden? Lehet, de épen az ellenkezőt érték el. Soha úgy nem irigykedtem Ferire, mint aznap este. Vacsora után beültünk a pipázóba s itt Mimi - szándékkal, vagy sem, nem tudom - úgy helyezkedett el, hogy egész kényelmesen gyönyörködhettem ördöngős szép lábában. Próbáltam másfelé nézni, de hiába.

Feri végre felszólított, hogy zenéljünk már, Mimi meg én. Felkeltünk, én kinyitottam a zongorát, az asszony pedig kottáiban keresgélt, majd azt kérdezte:

- Imádom - suttogtam elhaló hangon s eljátszottam az első pár taktust. Aztán az asszony elkezdett énekelni. Fejembe szállt a vér s minden elsötétült előttem. Semmit sem láttam. Mimi abbahagyta.

Mimi ismét belekapott az énekbe. Hangja nem volt erős, de oly bájos, oly szívhezszóló, hogy egyszerűen nem bírtam ki. Karjaim lehanyatlottak s automatikusan Mimi felé fordultam és rábámultam.

Hangos, ezüstcsengésű nevetés kirántott ábrándomból. Mimi egy mögötte álló karszékbe dűlt s zsebkendőjével befogta a száját. Nevetett, nevetett, irgalmatlanul nevetett.

- Jaj, ezt nem bírom ki! Nézd csak, milyen komikus arczot csinál - kiáltotta az asszony rám mutatva - jaj, Istenem, meghalok!

Ez alatt teljesen kijózanodtam s mérlegeltem helyzetemet. Beláttam, hogy csak egy utam van: kifelé.

Felkeltem, hebegtem valamit, hogy fáj a fejem, vagy hogy rosszul vagyok - tudom is én? - aztán elbúcsúztam s kirohantam az utczára. Feri még utánam szólt, de én meg sem fordultam.

Még az ágyamban is hallottam egy ezüsttiszta hang nevetését: - Jaj, be kómikus, hahaha!

Azóta elvből kerülöm a házas emberek barátságát, különösen, ha jól élnek feleségükkel.