DRASCHE-LÁZÁR ALFRÉD: DORILAS

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2022
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitálistartalom-fejlesztési és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-466-0 (online)
MEK-20553

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szalmaözvegy. Ez az ember olyan csodálatos odaadással és példás módon viselte állapotát, hogy barátai és sorsának osztályosai bizony nem nagyon hittek őszinteségében és azt suttogták róla, hogy valahol a tilosban járhat és titkos útjait még a leghívebb baráti keblek előtt sem árulja el. Naphosszat a hivatalában ült, este rendesen hideget vacsorált, a saját állítása szerint, otthon, a kámfortól illatos levegőben, egyedül. Ha nagynéha el is vitték barátai a zöldbe vacsorázni, tíz óra felé nyugtalankodni kezdett, ha pedig a közeli toronyban tizenegyet ütött, semmiféle földi hatalom nem tarthatta vissza, hazasietett.

Ha az Angol Parkot vagy valami kabarét említettek előtte, belehalaványodott. A Jardin de Paris nevét hallva pedig fogta a kalapját, botját és elszaladt.

Gyanakvó barátai még attól sem rettentek vissza, hogy nyomába menjenek. De eredmény nélkül. Látták, hogy Tivi csakugyan a saját kapuja előtt áll, izgatottan csenget és vár, vár, míg - elnyeri a bebocsátást.

A jóbarátok végre is belátták, hogy a hitvesi hűség egy egészen különös fajtájával állnak szemben Tivi esetében. Egy olyan esettel, melyről költők és regényírók mélységesen hallgatnak. Még csak egy lehetőség létezett. Nevezetesen, hogy a titok kulcsa a bekámforozott lakásban van elrejtve, a háziasszony által könnyelműen itt hagyott csinos szobacicus személyében.

Azonban még ez az utolsó elmélet is megdőlt, mert Gaszton, - Tivi cimborái között a legvakmerőbb alak, aki megátalkodott agglegény létére még a kámforillattól sem rettent vissza - egyszer váratlanul betört Tivihez, alaposan átkutatta a lakást, de megszégyenülten és dolgavégezetlen kellett elvonulnia. Nem volt itt semmiféle szobaleány vagy más efféle csinos jószág, de még csak tisztes korú szakácsné sem, aki Tivinek legalább gyomorilag enyhítette volna a szalmaözvegységet. Tivi csakugyan árva egyedülvalóságban élt a nyári pihenőre letarolt lakásban. Szóval mintaférj volt.

És az is volt. De rosszul fizettek meg neki érte. Mert Susanne, önző kis felesége, Margitkával és a kisasszonnyal hat hete fürdőzik már és nem is gondol a visszatérésre, amíg a hűvös idő haza nem kergeti. Hasztalan írta neki Tivi az epedő leveleket, amelyekben siralmas helyzetét rikító színekkel festette meg és elmondta a küzdelmeket, amelyeket molyok, ruszlik és svábok ellen folytatott. Az a szerény fejtegetése is hiábavaló volt, hogy a mai rossz időkben hatheti fürdőzés fejedelmi kívánságokat is kielégíthet. Susanne asszonynál ezek a siralmak süket fülekre találtak, de arról nem feledkezett meg, hogy minden levelében a komissiók egész áradatát zudította Tivire, aki sóhajtva bár, de híven eljárt bennük.

Voltak eljárások a szabónőnél, a suszternál, látogatások a különböző néniknél, anyai barátnőknél, vásárlások a droguistánál és fodrásznál, postacsomagokban való utánküldése mindenféle, állítólag nélkülözhetetlen dolgoknak, amelyek az elutazás sietségében itthon felejtődtek és amik «egészen bizonyosan» vagy a hálószobai fehérnemű szekrényben, vagy az előszobai ruhaszekrényben, de ha ott sem, akkor feltétlenül a nagy barna ládában vannak a padláson.

Így történt egyszer, hogy Susanne asszony valami régen félretett fűzőt reklamált. A fürdőruhája alatt akarta viselni, mert aggódva vette észre, hogy alakja a többórás befüzetlen állapotban némi változáson ment keresztül. Utasítása szerint, a nevezett fűző, ez alkalommal egészen határozottan az előszobai ruhaszekrénynek, felülről számított második fiókjában volt található.

E levéllel kezében, szokásos hideg vacsorája után, Tivi nekilátott a fűző kereséséhez. Erre való tekintettel barátai meghívását is visszautasította, akik a zöldbe hívták vacsorálni, pedig ma éppen szívesen ment volna velük, mert erősen meleg volt és a városban fojtott a levegő.

Már átkutatta az egész szekrényt és fenekestül fölforgatott benne mindent. Száz, papirosba csavart csomagot fölbontott és megint összecsomózott, ötven skatulyát összeturkált, de a fűző nem volt sehol. Erre elhagyta veleszületett szelídsége és elkezdett káromkodni. Sőt mintha valami nagy csalódás fogta volna el, egy felvillanás, hogy ferde helyzetbe jutott. Miért nem éli a világát ő is úgy, mint a többiek? A szalmaözvegység sívárságában mért nem keres vígasztalást kacagó leányok között, mint amazok?

Keserű haraggal dobálta a csomagokat vissza a szekrénybe, mikor egyszerre egészen világosan hallja, hogy a közelében valami megszólal és azt mondja:

Meghőköl, körülnéz, kinyitja az előszoba ajtaját, hogy nem a házmestergyerek kiabál-e a lépcsőházban? Sehol semmi. Erre ujult dühvel dobálja a csomagokat a szekrénybe. De most ujra, még tisztábban, sírásra hajló hangon hallja:

Szinte megmerevedett az ámulattól. Csak nem repült be valahonnan egy papagály? Erre megint felhangzott:

Tivi visszadöbbent. Most már világosan hallotta. A kiáltás a szekrényből jött. Csak nem temetett el valahogyan egy kis gyereket a csomagok alá?

- Képtelenség! Hogyan kerül ide a gyerek? - kiáltott hangosan, hogy magát bátorítsa. Aztán gépiesen nyult a fent fekvő csomagok után s kezébe akadt egy hosszukás skatulya, mely régi selyem szalaggal volt átkötve. Ebbe nem is nézett az előbb, hiszen tudta, mi van benne: Margitka leányának játékszerei. Rajta van kedves babájának a neve is: Dorilas.

- Istenem, a baba! - súgta ijedten. - Csak nem történt valami baja? - És amíg lázasan oldogatta a selyemszalag csomóját, eszébe jutott, hogy ez a Dorilas-baba igen drága ajándék. Hubert nagybácsi hozta, aki Pittsburgban lakik, annak idején Párisban vette és ezt a kijelentést adta melléje:

- Gyermekem, ez a baba ötszáz frankba került, vigyázz rá. Ha rendes leány vagy és megbecsülöd az ajándékomat, akkor olyan hozományt kapsz tőlem, hogy még amerikai mértékkel se lesz megvetendő. Eljövök az esküvődre. De a babát látni akarom.

Ezt mondta a pittsburgi nagybácsi és ennek következtében Margit Dorilasszal csak évenkint egyszer játszhatott, akkor is az egész család és valamennyi nagynéni jelenlétében. Az igaz, hogy pompás darab volt ez a Dorilas. Magától járt, forgatta a szemeit és azt mondta: Papa, mama! Nemcsak a haja volt igazi haj, hanem még a szemöldöke is. Nem csoda, ha Tivi megdöbbent, nem történt-e valami baja.

Végre megoldotta a csomót és levette a födelet. Felül mindenféle faragott háziállat feküdt, kicsiny svájci házak, egy kerék nélküli automobil és egy képeskönyv fele. Ez alatt egy réteg ujságpapir következett. Mikor ezt is leemelte, előtünt Dorilas.

Mosolyogva feküdt behunyt szemmel és félig nyilt ajkakkal, csillogó ruhában, koronával a fején, a lábán aranyos cipőcskék. Igazán szép dolog volt. Ha nem lenne ilyen kicsiny, élő embernek lehetne gondolni. A csalódás olyan erős volt, hogy Tivadar szinte látta, mikép emelkedik Dorilas keble lélegzés közben.

Elővigyázatosan kiemelte a skatulyából és így szólt magában félhangosan:

- Kár, hogy nem élsz, Dorilas! Veled szépen el tudnám tölteni szalmaözvegységemet...

Erre Dorilas kinyitotta a szemeit, édes melegséggel nézett rá és megszólalt:

- Tévedsz, Tivadar! Én élek és szívesen édesítem meg szalmaözvegységedet.

Tivi annyira megijedt, hogy majdnem elejtette Dorilast. De még ebben a lelkiállapotában is eszébe jutott az amerikai nagybácsi a hozománnyal és reszkető kézzel visszatette a babát s skatulyába. Aztán azon gondolkozott, hogy hová lépjen el innen.

- Bajos dolog, nagyon bajos, - hebegte zavartan. - Először is nem hiszek a csodákban és másodszor: házas ember vagyok. Tedd meg nekem azt a szívességet, Dorilas, merevedj babává megint!

- Ostoba tökfilkó! - fakadt ki megvetéssel Dorilas, aztán behunyta a szemeit és élettelenül hanyatlott vissza a skatulyába.

Tivi pedig gondosan becsomagolta, úgy megkötötte rajta a csomót, hogy a gordiusi hozzá képest gyerekjáték volt, aztán elásta a skatulyát a szekrény legfenekén mindenféle lim-lom alá, rátette a legnehezebbet, amit csak talált, bezárta az ajtót és zsebre dugta a kulcsot.

Másnap reggel felment a padlásra és ott csakugyan megtalálta a régi fűzőt. Hivatalába menet föl is adta expressz. De mire a fűző rendeltetési helyére ért, Susanne asszony meggondolta a dolgot, mert időközben flirtje, Rudi báró önmagát is, Susanne asszonyt is meggyőzte arról, hogy olyan a termete, mint Afrodite istenasszonyé.

Tivi barátai pedig végre is lemondtak róla és Gaszton jelentős mozdulattal mondta ki az ítéletet: - Valóban, az ilyen ember veszélyezteti a társadalom erkölcseit...

Élt egyszer, nem is sok idővel ezelőtt, Angliában egy ember. Highflocknak hívták és mindennap kitalált valamit, amit azonnal szabadalmaztatott is. Szép pénzt keresett ezzel, bár igen kevés életrevaló dolog volt azok között, amit kitalált. De mindig akadt beugratható emberre, aki hitt neki és találmányának kiaknázásához a szükséges gyárat megépítette. Ezeknek a vállalatoknak legnagyobb része a legrövidebb idő alatt tönkrement ugyan, de Mr. Highflock mindig úgy tudta berendezni a dolgot, hogy nem ő volt az, aki ráfizetett.

Legutóbb a repülés mesterségével foglalkozott. Műhelyéből a legkalandosabb szerkezetek kerültek ki. A műhelye ott volt kastélya mellett, Bedbury közelében. Voltak itt gépek, amik felálltak, aztán kiterjesztették a szárnyaikat, hogy egyenesen emelkedjenek föl a levegőbe, más szerkezeteknek meg egyáltalában nem voltak szárnyai. Olyan hidroplánt is talált ki, amelyik a víz alá tudott merülni és így egyuttal tengeralattjáró is lehetett.

Ezeknek a találmányoknak kipróbálása, persze, nem egy emberéletbe került, de mindig akadtak vakmerő vállalkozók, akik megfelelő díjazás ellenében kitörték a nyakukat. Mert az bizonyos, hogy Mr. Highflock fényesen fizette embereit és a hátramaradottakról is úgy gondoskodott, hogy nem egy szegény ördög ment bele a halálos vállalkozásokba övéi érdekében.

Mr. Highflock legújabb műve egy igen finoman épített monoplán volt, egy kicsiny kis motorral, melyet új, erősen robbanó gáz hajtott. Ennek az volt az előnye, hogy összesürített alakban igen kevés helyet foglalt el. A motor különben is csak a megindításhoz kellett. Ha, ugyanis, a gép 3000 méterre emelkedett, a légnyomás sajátságos felhasználása által, magától továbbrepült, mint a nagy madarak.

Legalább is ezt állította találmányáról Mr. Highflock. Minthogy azonban a próbarepülések alkalmával már kilenc modell felrobbant és a pilóták mindenestül elpusztultak, a feltaláló állítása még nem volt bebizonyítva. A pénzemberek pedig egyelőre a fejüket vakarták, ahelyett, hogy a találmány tömeges gyártásához való milliókat folyósították volna. Másrészt ez a kilenc robbanás elrettentőleg hatott a pilótákra és minthogy egyelőre nem volt senki, aki a próbarepülést hátramaradandó családjának anyagi biztosításával akarta volna összekötni, a hirhedt monoplán tizedik modellje hetekig a hangárban feküdt, senki sem közeledett feléje.

Egy szép napon azonban egy fiatal ember jelentkezett. Bob Coveynek hívták és meg akarta nézni a repülőgépet. Mikor Mr. Highflock előtt kijelentette, hogy hajlandó a modellel repülni, módfelett megörült neki ez és azonnal megkérdezte, hogy mennyit kér érte.

- Szegény ördög vagyok, - felelte a fiatal ember, - de nekem nem kell a pénz. Nem kívánok egyebet, csak azt, hogyha a repülésem sikerül, önnel és Miss Mauddal reggelizhessem és a kedves hölgynek kezét megszoríthassam.

- Ha csak ez a kívánsága, - mondta rá Mr. Highflock, miután felocsudott bámulatából, - rendben van, beleegyezem.

Azonnal elmentek a hangárba. Covey kitolta a gépet a szabadba. Highflock meg akarta neki magyarázni, de Covey azt felelte, hogy ismeri a szerkezetet. A következő pillanatban megindította a fiatal ember a motort, beugrott a gépbe és néhány másodperc mulva egyre magasabbra emelkedve pompásan sikamlott tova a levegőben. Nemsokára olyan magasan járt, hogy szabad szemmel alig lehetett látni, úgy hogy Mr. Highflock már félteni kezdte találmányát és szabadalmát.

De aggodalma hiábavaló volt, mert a monoplán nemsokára újra látható lett és Covey elegáns siklórepüléssel ereszkedett le a földre. A Highflock-művek munkásai, a feltaláló vezetésével, seregestül tódultak a vakmerő pilóta üdvözlésére.

Mikor az általános riadal némileg lecsillapodott, Highflock megkérdezte a pilótát:

- Ez az én titkom, - felelte, de aztán hozzátette, - hat hónapja szerelő vagyok a gyárában és a szerkezetet éjjel, mikor senki sem látta, kitanulmányoztam.

Mr. Highflocknak meg kellett elégednie ennyivel és következő nap, természetesen, meghívta Bob Coveyt reggelire, ahol alkalma lehetett arra, hogy Miss Maud kezét megszoríthassa.

De Mr. Highflock már majdnem gazda, azaz gazdaasszony nélkül csinálta a számadást, mert mikor leányának, Miss Maudnak, elmondta, hogy mit ígért Coveynek, ez hallani sem akart arról, hogy egy asztalhoz üljön az egyszerű szerelővel és még hozzá, hogy durva kezével az ő kezét megszorítsa! Csak, mikor az apja meggyőzte arról, hogy milliók forognak kockán, akkor egyezett bele. Mert az üzlet, üzlet.

A reggeli igen különösen folyt le. A szép Miss Maud olyan büszke és gőgös volt, mintha kedves papája már a főrendek soraiban ülne. A csinos Bob pedig csak nézegette vizaviját, megpiszkálta villájával a fogait és minden falatját a késével nyomta a szájába. A reggeli ennek ellenére is szerencsésen véget ért és minthogy más nem látta, mint az öreg inas, meg Mr. Highflock, Miss Maud a kezét is odanyujtotta a bátor pilótának. De megelőzőleg a reggelihez nem huzta le a keztyűjét.

Mr. Highflock boldog volt és mikor a két férfi egyedül maradt, az idősebbik azt az ajánlatot tette a fiatalabbnak, hogy következő vasárnap egy meghivott társaság előtt repüljön Londonból Párisba és vissza.

- Egy ebédet St. Jamesben önnel és leányával és egy csókot Miss Maud ajkáról.

- Ki van zárva! Az ebédről még lehet beszélni. De, hogy a leányom magát megcsókolja?... Micsoda gondolat! Ajánlok én magának valami mást. Megadom az ebédet és ráadásul 50,000 font sterlinget. Jól van?

Highflock meglehetős zavarban volt. Végül gondolkozási időt kért, amit arra használt föl, hogy előadja leányának Covey kívánságát. Miss Maud magán kívül volt dühében, sírt, dühöngött és összetört egy értékes sèvresi szerviszt. De apja nem engedett és végre a megvesztegetéshez folyamodott.

- Vedd meg azt a három sor gyöngyöt, amiről beszéltem már neked. Akkor megebédelek veled és azzal a lurkóval St. Jamesben. Meg is csókolom, de csak külön szobában.

Következő vasárnap a meghívott társaság előtt, - főleg Highflock pénzemberei voltak - megtörtént a próbarepülés Londonból Párisba és vissza. Most is símán ment minden. Covey megoldotta feladatát egy óra ötvennyolc perc alatt.

Mikor leszállt, vége-hossza nem volt az ovációnak és ott helyben megalakult a társulat Highflock találmányának kiaknázására. Bob Covey megebédelt Miss Mauddal és apjával St. Jamesben, megint elsőrangú, étvágygerjesztő remek dolgokat mutatott be, majd elnyelte a kését, de Highflock kisasszonynak már a nyakán volt a három sor igazgyöngy és az ebéd végén behunyta a szemét, megadta a kikötött csókot Bobnak.

Miután a két repülés így sikerült, azt hitte Highflock, hogy nincs már szüksége a fiatal pilótára. Annál kevésbbé, mert megint elegen jelentkeztek a repülésre az új modellhez. Ezért, leánya határozott kívánságára, elbocsátotta Bobot a gyárból.

De mi történt! Az első, aki az új készülékkel felszállt, mindenestül a levegőbe repült és nem is jött belőle vissza semmi. Néhány hét múlva elkészült a javított kiadású XI-es modell, ennek a pilótája harmincöt másodperc múlva fej nélkül érkezett vissza. A XII-es modellel is hasonlókép jártak. Ezek szerencsére családos emberek voltak és így legalább családjuknak szereztek biztos megélhetést. A tőkepénzes emberek zajosan követelték a monoplán gyártásának beszüntetését és Mr. Highflock már majdnem motor nélkül is explodált dühében.

Nem maradt más hátra, mint Bob Covey visszahívása. Mr. Highflock a dolgozószobájában fogadta és erre a fontos megbeszélésre leányát is behívta. De Covey visszatérését olyan feltételhez kötötte, hogy Highflockben elakadt a lélegzet, Miss Maud pedig haragjában belepirult.

- Ha nekem adja a leányát, - mondta olyan szerényen, mint ha alamizsnát kérne, - akkor visszajövök.

- Szívesen, - felelt Bob és fölkelt, hogy menjen. De ekkor az a meglepő dolog történt, hogy Miss Maud elébeállt és ezt mondta:

- Apám elsiette a dolgot. Megkapja a kezemet, ha átrepüli a Szaharát, a Himaláját és az Atlanti-Óceánt ezzel a monoplánnal, még pedig azzal az ellenőrzéssel, amit megállapítanak.

- Ha csak ez kell, - felelte Bob Covey, - akkor édes apja megrendelheti a kelengyét, Miss Maud, és három hónap mulva megtarthatjuk a lakodalmat.

Az előkészületek megtörténtek a három repüléshez, melyek világeseményeknek igérkeztek. Hogy minden csalás ki legyen zárva, a kirendelt bizottság megállapította, hogy a pilótának minden útjáról egy jellemző bizonyságtételt kell magával hoznia. Így a Szaharából egy meghatározott struccfaj tollát, a Himalájából a nardostahys egy fajtáját és az Atlanti-Óceánról egy kis rákfélét, mely csak a 25 és 35-ik szélességi fok között levő sargossatang-on fordul elő.

Bob Covey mindenbe beleegyezett és a Szahara fölött való repülését, Tuniszban, olyan lelki nyugalommal kezdte meg, hogy még a közönség soraiban levő feketék is belehalaványodtak. Biztos volt benne, hogy három nap mulva Onicsába, a Niger folyóhoz érkezik. Olyan jó kedve volt, hogy a startnál vígan kiáltott oda Mr. Highflocknak:

Harminchat órát ment már a levegőben, mikor észrevette, hogy egy csavar meglazult. Ezen segíteni kellett, le kellett szállnia, ha azt nem akarta, hogy kitörje a nyakát. Mikor már közel járt a földhöz meglátta, - vagy talán csak hallucináció volt, - hogy egy falka hiéna van alatta. Hogy ezt a kellemetlen társaságot kikerülje, megint föl akart emelkedni, de ekkor eltört egy rúd és érezte, hogy több száz méternyire lefelé zuhan. Ebben a pillanatban csodálatos fényesség villant föl közvetlen közelében. Hullámos haju, mesébeillő női alakot látott, kiterjesztette ezüstös szárnyakon repült és kinyújtotta feléje a kezét.

- Akárki vagy, segíts, az Istenért! - esengett feléje, - különben megesznek ezek a bestiák és Miss Highflockot nem vehetem feleségül.

- Ez ugyan nem volna olyan nagy szerencsétlenség! - felelt a csodás jelenés olyan hangon, melybe ezüstös kacagás vegyült. - Add ide a kezedet!

Bob kihajolt a gépből, amennyire tehette és kinyújtotta a kezét. Egy rántással megint a magasba repült és segítője vele.

A pilóta meghatottan köszönte meg és megjegyezte, hogy most már mindennel meg volna elégedve, csak azt tudná, hogyan szerezze meg azt a bizonyos strucctollat.

- Sohase törd rajta a fejedet! - mondta a tündér. (Mert bizonyos, hogy az volt.) Leszállt a mélybe és visszatért a kívánt tollal. Bob ki is tűzte a sapkája mellé.

Ilyen kellemes társaságban jól esett a repülés, úgy, hogy Covey szinte sajnálta, mikor fölkelt a nap és a hang mellette (mert a sugaraktól magát a tündért már nem láthatta) így szólt:

- Most már nyugodtan leszállhatsz. Ez itt alattad Onicsa, utazásod célja. A viszontlátásra!

Bob meg akart tőle kérdezni egyet-mást, talán a címét is föl akarta írni, de a látomás eltűnt. A gép rohanva ereszkedett a néger város fölé, ahol az ellenőrző-bizottság két tagja várta már.

A földkerekség valamennyi ujságja írt erről a fantasztikus repülésről, melyben Bob még a saját maga által megszabott rekordot is felülmúlta. Mr. Highflock dagadt a büszkeségtől.

Ilyen előzmények után az egész világ feszült érdeklődéssel tekintett Covey következő repülése elé, mellyel a Himalájába készült. A start Yarkandban volt, Kínában és Lahore volt a cél. Hogy nem volt könnyű dolog Yarkandba jutni, még hozzá repülőgépet odaszállítani, azt mindenki elgondolhatja, de Mr. Highflock nem kímélt sem költséget, sem fáradságot, hogy hű pilótájának expedicióját megkönnyítse. Így lett, hogy egy szép napon Bob csakugyan a Dhawalagiri és Kancsindsinga közvetlen szomszédságában repült. De egyszerre fuldoklás fogta el és vér ömlött orrán és fülén.

- Óh, Istenem, - jajgatott félig aléltan, - a legnehezebbjén túl volnék és most kell nyomorultan elvéreznem! Maud másnak lesz a felesége! Még nardostachyst, a ritka füvet sem szedhettem számára! Hej, ha a Szahara fölött repülnék, ott legalább vannak tündérek!

- Csak ne csüggedj, kis Bob! - hangzott mellette és lázas állapotában úgy tűnt föl előtte, hogy megint az a tüneményes nő jelent meg. Ezüstös szárnyait a lenyugvó nap sugarai megaranyozták. Minél jobban besötétedett, annál ragyogóbb, pompásabb lett a jelenés. De talán még jobban ragyogott a Bob arca és felkiáltott:

- Itt vagyok, - felelt a tündér és kezét nyújtotta feléje. - Hogy pedig a nardostachys miatt se aggódj, mindjárt el is hoztam magammal.

Nem kell mondani, hogy Covey végtelenül boldog volt és hogy a vérzése, fulladása megenyhült, erősen átpillantgatott kísérőnőjére és ilyenformát gondolt:

- Ej, ha Maudnak is ilyen termete volna! Ezt különben nem tudhatom a ruhája miatt...

Megint elkezdett a terveiről beszélni és mikor meg akarta a szép tündértől kérdezni, hogy mi a neve, fénysugár szállt fel hozzá a mélységből és kísérőnője így szólt:

Ezzel eleresztette a kezét és Bob a kékes éjjeli levegőben, mintha álomban volna, lesiklott a földre.

Mikor Highflock a szerencsés megérkezésről megkapta a táviratot, táncra perdült örömében. Maud ellenben egyáltalában nem volt megelégedve, de nem mutatta. Hisz' az üzlet, üzlet. De a legnehezebb feladat még hátra volt.

Most Covey alkonyatkor szállt föl, mert egy közelgő zivatart akart megelőzni. De rosszul számított, mert mikor már a szárazföldtől távol, több ezer méter magasságban lebegett, alatta és fölötte hatalmas felhők tornyosultak. Mennydörgött és villámlott, úgy, hogy belekábult. Ezt gondolta hozzá:

- Ha a villám belecsap a gáztartómba, igazán fölösleges lesz tovább fáradnom és a kis rákot a hinárból más hozza el.

De hamar elmúlt a tréfáló kedve, mert a zivatar utolérte és egy másodperc alatt gépével együtt a tomboló elemek játékszere lett. Most megint eszébe jutott jó tündére és felsóhajtott:

- Óh, ha már itt elpusztulok és Maud nem lehet a feleségem, csak legalább tégedet láthatnálak még egyszer, hadd gyönyörködném utoljára benned!

Alig mondta ki a szót, széthasadtak mellette a felhők és mint valami angyal, úgy repült feléje a tündér és kinyújtotta a kezét.

Bob ujjongva kiáltott feléje és örömében még a kormányt is eleresztette, úgy, hogy a monoplán majdnem bukfencet vetett, meg is teszi, ha a tündér ott nem terem. De Bob most már semmivel sem törődött, csak a tündért nézte és felkiáltott:

- Mondd meg az Istenért, hogy hívnak, hol lakol, mert el találsz tűnni megint, mielőtt megtudnám.

- Lilibebe a nevem és nem lakom egy helyben, kastélyom egy rózsafelhőn lebeg és ezen szállunk végig a világon.

- Nagyon kellemes lehet, - jegyezte meg csodálkozva Bob, aztán az egyik ujját az ajkához emelve egy kis zavarral kérdezte:

- Nem, még nem, - felelt és belepirult. Erre Bob mind a két kezével megfogta, kérte, símogatta:

- Ha így áll a dolog, - vélte Lilibebe szelíd mosolygással, - bizony elvállallak. Derék fiú vagy és nem is érdemelnek meg a földiek.

Ezzel a szavakkal magához vonta Bobot a tündér. Bob rugott egyet a monoplánon, hogy belerepült a tengerbe. Ők meg ketten átölelték egymást, csókolóztak, eggyé lettek és szétfoszló felhők alatt, mint valami sziporkázó fény, eltűntek a messzeségben.

Volt egyszer egy ifjú gróf. Szép volt, de olyan szép, hogy még az asszonyok is megirigyelték szépségét és még a férfiak is beleszerettek, tiszta, eszményi rajongással. Mert tökéletesen szép volt, nem férfi, nem női szépség, hanem maga a szép, úgy, hogy ez már nem is volt természetes.

És ez a szép, ifjú gróf szerelemre vágyott. De nem talált a kerek földön asszonyt, aki szerelmi vágyát ki tudta volna elégíteni. Mert, ha kénytelenségből közeledett is asszonyhoz, akitől nem irtózott, nem szerelmet talált nála, hanem irigységet, gyülöletet, határtalan szépsége miatt.

A férfiakkal még több baja volt. A szerencsétlen szerelmesek egész raja vette körül és jóformán csak bottal és ököllel tudta őket elzavarni környezetéből. A többi férfi pedig kerülte, mert féltek tőle.

Így lett aztán, hogy egyedül maradt, nem volt se szeretője, se barátja. Ez pedig elég szomorú sors olyan fiatal embernek, aki gróf is, szép is, mint ő volt.

Már azzal a gondolattal foglalkozott, hogy valami szigorú kolostorba lép és barát lesz. Ekkor a véletlen kezébe sodorta a Newyork Times legújabb számát, amelynek vasárnapi mellékletén három hasáb szól valami Mrs. Peacockról, aki nemcsak, hogy nagyon szép nő, hanem bizonyára a legszebb az asszonyok között, akik valaha éltek ezen a világon. Ott volt az arcképe is. És mégis - így szólt tovább a cikk, - nagyon sajnálatra méltó ez a Mrs. Peacock, mert bár huszonhatodik évét betöltötte, még nem tudja, mi a szerelem. Van ugyan férje, akivel szülei kívánságára, üzleti okokból kötött házasságot, de ez a férj válni készül tőle, mert az a meggyőződése, hogy felesége az ő számára túlságosan szép.

Az ifjú gróf figyelmesen nézte a képet és meg kellett adnia, hogy amennyire egy több százezer példányban megjelenő lap reprodukciójánál lehetséges, Mrs. Peacock csakugyan szépnek látszik. Ezt még élő asszonyról meg nem állapította eddig. Tehát nincs kizárva, hogy a valóságban csakugyan szép is.

Mindenesetre megérdemli a dolog, hogy személyesen győződjék meg róla. Rendbe hozta tehát iratait, hajójegyet váltott és átkelt az Óceánon.

Nevénél és összeköttetéseinél fogva könnyen bejutott az ötödik Avenue zárkózott társaságába és bemutatták az időközben annak rendje és módja szerint férjétől elválasztott Mrs. Peacocknak. Elébb már látta az operában és ahogy meglátta, nem gondolt arra, hogy visszaforduljon és belépjen abba a bizonyos kolostorba. Ellenkezőleg, be kellett vallania, hogy Mrs. Peacock csakugyan igen szép, sőt szebb még annál a női ideálnál is, amit magában eddig elképzelt.

Nem volt titok Mrs. Peacock előtt, hogy mért jött át az ifjú gróf a nagy vizen, a férfi szépségének híre is eljutott hozzá. Azért ismerkedésük estéjén, a szalon mellett levő pazar téli kertben a következő párbeszéd folyt le közöttük:

- Miután mindent tud, Mrs. Peacock, megmondhatom nyiltan, hogy egészen beleszerettem és egyetlen forró vágyam, hogy feleségül vehessem. Maga az egyetlen asszony ezen a világon, aki hozzám illik. Akar-e a feleségem lenni?

- Sajnálom, hogy nem viszonozhatom érzelmeit. Azért kénytelen vagyok kikosarazni.

- Nem értem! Maga, a földkerekség legszebb asszonya, engemet, a legszebb férfit, kikosaraz? Ezt nem mondhatja komolyan.

- Komolyan mondom. A kettőnk kívánságai nem találkoznak. Volt férjem számára én voltam tulságosan szép, maga meg nekem tulságosan az. Maga zavarba hoz engem.

- Pedig úgy van. Akibe én valaha beleszeretek, annak csunyának kell lennie. Egy igazán csunya ember, Istenem, milyen szép volna!

Mrs. Peacock ábrándozva, szinte átszellemülve tekintett maga elé e szavaknál. Az ifjú gróf meg volt semmisítve.

- A világ tele van csunya férfival, - kiáltott föl keserűséggel, - csak ki kellett volna ragadni egyet.

- Csalódik, kedves gróf, - felelt Mrs. Peacock, - nem minden csunya egyforma. Maga például olyan szép, hogy ezáltal csunya előttem. De még mindig nem olyan csunya, hogy szépnek találnám. Megérti, amit mondani akarok?

- Hazudnom kellene, ha azt mondanám, hogy megértem, - felelt nyíltan és ezt nem is lehetett tőle rossz néven venni. Mrs. Peacock sem haragudott rá, barátságosan kezét nyujtotta és elment egy kis gömbölyű emberrel, aki táncra kérte föl.

Az ifjú gróf még egy darabig gondolkozva állott, aztán megrázta a fejét és elment, anélkül, hogy elbúcsuzott volna. Kétségtelen: az ő esete a legnehezebb problémák közé tartozott, amik csak valaha előfordultak, de, hogy az egész dolog akkor vett ilyen válságos fordulatot, mikor azt hitte, hogy megtalálta már a megoldást: ez mégis sok volt. A legnagyobb baj pedig az lett, hogy halálosan beleszeretett Mrs. Peacockba. Ő, aki ezt az érzést azelőtt nem ismerte. Eddig csak vágyakozott, szomjazva vágyott valami ismeretlen után. Most hát tudta, mi a szerelem. Vágya megtalálta, akit keresett, minden gondolatában állandó kísérője lett.

Már régen kint járt a Broadwayn, melynek forgalma minden európai fogalmat túlhalad és tolták, taszították, maga is tolt és taszított az áramló tömegben. De nem hallott, nem látott mást, mint Mrs. Peacock bájos arcát, lágy dallamos hangját, melyen azokat a borzasztó dolgokat mondta.

Kimerülve, kétségbeesve csendesebb mellékutcába fordult és mikor itt szabad lett az útja, nekiiramodott. A legszívesebben kiszaladt volna a világból.

De ez a mozgás a szabad levegőn jót tett, kezdte észrevenni környezetét. Szemébe ötlött, hogy egy erősen kivilágított, üzlethelyiségből átalakított bódé előtt áll. A bejáratnál színes plakát lógott, mely egy keleti ruhába öltözött embert hirdetett, turbánnal a fején. Szurós volt a szeme és vakító fehérség vette körül, szinte belehatolt az emberbe. Alatta nagy betűkkel a következő szöveg:

Az ifjú gróf tovább akart menni, de nem tudott. Ott állt, mintha megbűvölték volna. Azok a szurós szemek nem eresztették ki varázsló körükből. Be kellett mennie.

A szeánsz éppen most végződött. Egy meglehetősen lezüllött alak hagyta el az állítólagos brahmán szentélyét. Erről az alakról bajos lett volna megmondani, hogy rossz üzletek, munkanélküliség vagy lelki fájdalom hajtotta-e ide, hogy Nyaya Bangalor segítségéért negyven centjét feláldozza. De már valami famulusz-féle tolta is a grófot befelé egy kopott szőnyeggel elfedett ajtón.

Nyaya Bangalor közeledett látogatójához. Egészen olyan volt, ahogy a bejáratnál a plakát mutatta. Tekintete azonban még jobban átjárta az embert, mint ott kint a képen. Fáradt mozdulattal mutatott helyet a grófnak és tört angolsággal kérdezte, hogy mit kíván. Erre a gróf, valami különös ösztöntől hajtva, Nyaya Bangalornak őszintén elmondta baját: nincs más kívánsága, mint hogy Mrs. Peacock szívét megnyerje és hogy feleségül vehesse a szép asszonyt. Ha ez sikerülne neki, azért még az üdvösségéről is le tudna mondani.

- Erre éppen semmi szükség, - felelte az indus szinte megvető mosollyal. - Én olcsóbban megcsinálom a dolgot. Mennyi pénz van nálad, óh idegen?

- Valamivel több, mint ötszáz dollár, - mondta a gróf meggondolás nélkül.

- Ennyi elég lesz, - szólt a másik, láthatólag megnyugodva. - Néhány nap múlva vágyaid asszonya feleséged lesz.

Ezzel Nyaya Bangalor egy gabonaszemet vett a kezébe, letette a földre, egy kis port hintett rá és varázsló jeleket írt föléje a levegőbe. Nem telt bele harminc másodperc és a kis halom megmozdult, egy kis zöld szál bukkant elő, mindig nagyobb lett és néhány perc alatt ember magasságú növény állt a gróf előtt, aki szótlanul dörzsölte szemeit bámulatában.

- Hiszel hát bennem? - kérdezte a brahmin önérzettel és mikor a másik némán rábólintott, kinyújtotta jobbját a növény felé, mely ebben a pillanatban eltűnt.

- No hát akkor, - beszélt tovább Nyaya Bangalor, - kövess engem Uttara-Mimamsa tövises útjain Wedantahoz, hogy lelkedet őstestétől megszabadítsam!...

Az ifjú grófot egy kicsit elfogta a szorongás, fel akart kelni, hogy a brahmint azon a bizonyos tövises úton kövesse, de ez gyengén megtaszította a mellét, úgy hogy megint visszaesett ülésére. Erre Nyaya Bangalor egészen föléje hajolt, erősen a szemébe nézett. Egy ideig belemeredt a reászegezett szemekbe, de aztán lehunyta pilláit a gróf és érezte, hogy kellemes fáradtság fogja el. Nemsokára rá elvesztette eszméletét.

Mikor megint magához tért, idő kellett hozzá, hogy megértse a helyzetet, amelybe került. Az utolsó hetek eseményeire is emlékezni kezdett. Erre minden eszébe jutott és felugrott. Csodálkozva nézett körül.

Kora reggel volt és egy előkelő palota bejárata előtt feküdt, egészen ismeretlen helyen. Mikor a ruhájára nézett, még mindig azt hitte, hogy álmodik, mert ez nem is volt az ő ruhája, rongyok lógtak le róla és a lábain olyan rettentő alkotások idétlenkedtek, amiket soha se mert volna cipőknek nevezni. Hát még mikor a bezárt kapu fényes üvegére nézett és meglátta benne magát, akkor már igazán azt hitte, hogy belülről valaki más az, aki szembenéz vele.

Egy egészen lezüllött ember, elvadult hajjal, melyet még soha borbély ollója nem ért, kócos, fekete szakáll vette körül arcát és merészen hajló, hatalmas sasorr valami aggasztóan rút és támadó külsőt adott neki, úgy hogy az ifjú gróf ösztönszerűleg browningja után nyúlt.

De a fegyver helyett, amit mindig magánál szokott hordani, egy darab ujságpapirosba csavart sajt akadt a kezébe, amit undorodva dobott el magától. Mikor a kapu tükrében azt az utonálló alakot még egyszer megnézte, borzadva vette észre, hogy ez ő maga.

Azelőtt ettől a felfedezéstől elájult volna, de most éktelen düh fogta el. Valaki, kétségtelenül az a hitvány szemfényvesztő, torzította el. Így, ahogy volt, nem mutatkozhatott. Még a szállójába se térhetett vissza. Bizonyos, hogy be se eresztenék, még ha el is jutna odáig és utközben nem akadna baja a rendőrséggel.

Ekkor észrevette a kapu oldalán a villamos csengőt, fölötte tojásdad márványtábla volt és rajta a felírás:

- Tamás Benjamin Peacock, - ismételte önkénytelenül és érezte, hogy súlyos kő esik le a szívéről. Ez imádottja exférjének a neve. Ez a palota imádottjának lakása. Ő, igen ő, megmentheti ebből a kínos helyzetből, más ruhákat adhat neki, fürdőt, borbélyt és aztán Isten nevében hazaindul, ahonnan jött.

Erősen megnyomta a csengőt. Nemsokára megmozdult valami a kapu alatt, álmosan, hiányosan öltözve megjelent a portás, aki abban a hiszemben, hogy a tejet hozzák, kinyitotta a kaput, anélkül, hogy kitekintett volna. De mihelyt észrevette, kit eresztett be, azonnal ki akarta tuszkolni.

De elszámította magát, mert alig eszmélt arra, mi történt, már egy hatalmas ütést kapott a fejére és elterült a földön, a betolakodott ember pedig biztos léptekkel haladt fölfelé a főlépcsőn. Nagy nehezen föltápászkodott, lakásába vánszorgott, egy egész csomó villamos csengőt nyomkodott sorba, az egész házban megindult a csengetés, aztán a telefonhoz nyúlt, hogy a rendőrséget értesítse.

Lassan, igen lassan éledt föl a ház. Álmosan, zavartan, amint a reggelig tartó mulatság után természetes is volt, jöttek az inasok, szolgák, szolgálók a nagy csarnokba és aztán, mikor senki se tudta megmondani, mi történt, leszállingóztak a lépcsőházba.

Csak, amikor a kapushoz értek, aki még mindig a telefont fogta, mert nem tudott a rendőrséggel összeköttetést kapni, akkor tudták meg, hogy betörő surrant a házba. Erre aztán ébren lett valamennyi.

A nőnemű elemek sikoltozva, kiabálva futottak szét, míg a férfiak mindenféle rögtönzött fegyverrel látták el magukat és óvatosan tértek vissza a felső emeletekre, hogy fölkeressék a betörőt. A legszívesebben ezt is a rendőrségre bízták volna és remélték, hogy hamarosan itt is lesz.

Mégis egy jó órába telt, míg a törvény három embere a házban megjelent, de a betörőt még nem találták meg. Már azt hitték, hogy a portás, aki mindig megtalálta a módot arra, hogy alkoholt szerezzen magának, megint egyszer többet ivott a kelleténél és hallucinált.

Végre az egyik rendőr úgy okoskodott, hogy a betörő a háziasszony hálószobájába osont be és ott bújt el, ha - amitől Isten mentsen - azalatt ott már el nem követett valami véres gonosztettet.

Hosszas rábeszélésre a szobaleányt rá lehetett venni, hogy belépjen Mrs. Peacock hálószobájába. De mikor be akart nyitni, az ajtó be volt zárva.

Sápadt ijedtség tükröződött a csoport arcán. Itt valami borzasztó dolog történhetett. Csak egy idő mulva szánta rá magát egyik fiatalabb inas, hogy benézzen a kulcslyukon. De nem látott semmit. A szobában félhomály volt. Azonban, mintha halk csevegést, suttogást hallott volna és közben elfojtott, víg kacagást.

A többiek azt hitték, hogy megbolondult, de aztán maguk is meggyőződtek, hogy az inas igazat mondott. Semmi kétség, Mrs. Peacock aludt, igen élénken álmodott. Fel kell ébreszteni, mielőtt valami baja történhetnék.

A leghatalmasabb termetű rendőr az ajtóhoz lépett, megfogta a kilincset, megrázta teljes erejével, hogy kiemelje a zárat. A zár nem engedett. De ebben a pillanatban velőtrázó sikoltás hallatszott. Mind megborzadtak.

Ezt már nem lehetett nyugodtan nézni. Ahány férfi csak volt, az mind nekifeküdt az ajtónak, egyet, kettőt nyomtak rajta, harmadszorra beszakadt. A fája recsegett, engedett és nem sok hiányzott, hogy az egész társaság bezuhanjon a hálószobába.

De attól a gondolattól, hogy milyen rettenetes látvány tárul majd eléjük, egymásba kapaszkodtak. Egymagában senki sem mert volna odatekinteni. És végül egyik se látott semmit, mert az ablaktáblákon alig szűrődött be egy kevés reggeli világosság. A szoba levegője át volt itatva illatszerekkel.

Csak, mikor a szemük megszokta a félhomályt, akkor vették észre, hogy ott, ahonnan egy női hang a szitkozódásnak egész áradatát öntötte feléjük, sárga selyem ágyában, hófehér éjjeli ruhában, ott van a ház gyönyörűszép úrnője.

Mrs. Peacock volt, aki rózsás kezét ökölbe szorítva, a megijedt társaságra rákiáltott:

- A betörőt keressük, aki ide belopózott, - szól végre egy szerénykedő férfi hang. Az egyik rendőr.

- Ostoba! - volt rá a felelet. - Itt nincs betörő. Akit, ti szerencsétlenek, annak hittetek, az ott ül most a fürdőszobában a kádban és a vőlegényem. Menjetek a pokolba és inkább küldjetek egy jó borbélyt, mert a gróf úr meg akar borotválkozni.

Volt egyszer egy bankszolga. Józsefnek hívták. Mindenki szerette, mert becsületes és szerény ember volt. Tizenhat éves korában került a bankhoz és huszonnégy éves korában elvette direktora szakácsnőjét, egy kedves, csinos leányt, aki az évek során hat gyermekkel ajándékozta meg.

József hálákat adott urának és teremtőjének, valahányszor a gólyamadár szerény hajlékába beérkezett, de a hatodik eset után ugyancsak Istenhez fohászkodott, hogy szüntesse be már ilyetén áldását, mert ennyi gyerek fölnevelésére vállalkozhatik ugyan egy bankigazgató, de nem egy magafajta bankszolga. És az Úristen meghallgatta fohászkodását, a hosszúlábú madár ez időtől fogva nem jelentkezett.

Ez a fordulat eleinte boldoggá tette Józsefet és kétszeres iparkodással teljesítette kötelességét, amiért először előljáróinak dícséretét kapta, azután meg egészen szép remunerációt újesztendő táján meg egyéb ünnepi alkalmakkor. De az volt a dologban a csodálatos: minél többet kapott, annál többe került a háztartása, mindig rosszabbra fordult az idők járása, aztán jött a háború és egyéb országcsapás, a pénz elvesztette értékét, az élelmiszereket nem lehetett megfizetni és József tudatára ébredt annak, hogy épp úgy, mint millió társa, koldusbotra jutott.

A baj nem jár egyedül. Hűséges felesége, a Zsófi, akivel évek során keresztül boldogan élt, szinte egyik napról a másikra, megváltozott, összeférhetetlen, veszekedő teremtés lett belőle, aki semmivel sem volt megelégedve és folytonosan kivetni valót talált rajta is, meg a gyerekeken is és minden közeledést konokul, mogorván visszautasított. Már a szomszédok is észrevették ezt és megállapították, hogy ez onnan van, mert nevenapja a fagyosszentek idejére esik és «mérges Zsófi»-nak nevezték.

József szívében nagy volt a szomorúság és ez külsőleg is meglátszott rajta. Sűrű, hullámos szőke hajába szomorú ősz fürtök vegyültek, arca beesett és élénk kék szemei elbágyadtak. Egy szép napon még a direktor is észrevette és megkérdezte, mi a baja. József elpanaszolta bánatát. Elmondta, hogy ezekben a nehéz időkben milyen nehéz hat éhes gyereket jóllakatni és fölnevelni, aztán, hogy milyen szomorú állapot az, hogyha az embert otthonában béke és szeretet helyett az eleven pokol várja.

A direktornak jó szíve volt. Mikor József befejezte mondókáját, titokban egy könnyet morzsolt szét ujjai között, aztán elővette pénztárcáját és adott belőle a szolgának egy bankócédulát, melyet szépszámú nullák ékesítettek.

- Fogadja el ezt a csekélységet, - szólt a direktor a meghatottság hangján, - nem sok, de szívesen adom. Ne higyje, kedves barátom, hogy csak a maga dolga fordult rosszra ebben a világban. A mai viszonyok alatt mindenkinek szenvednie kell. Nekem magamnak is napról-napra többről kell lemondanom. A háború előtt három automobilom volt és még kocsit, lovat tarthattam mellette. Ma pedig? Egy automobilom maradt és még az operai páholybérletemet is be kellett szüntetnem. Bizony még azt sem tudom, hogy az idei karlsbadi kurámat meg a családom nyaralását a Lidón vagy Biaritzben miből fedezem. Ami pedig a feleségével való baját illeti, azon persze nem tudok segíteni. De adhatok egy jó tanácsot: maga még elég fiatal és erős. Nem találhatná meg az otthonán kívül azt, amit otthon meg nem talál? A férfinak a maga korában még éppen olyan szüksége van szerelemre, mint jó ebédre, levegőre és alvásra. Szerelem nélkül idő előtt elkorhad az ember és magának még kötelességei vannak családjával szemben. Én is tudom, mivel tartozom a családomnak...

Így szólt, aztán lement a lépcsőn, beszállt autójába, elpöfögött. Csak a soffőr tudta, hogy hová.

A derék József utánanézett egy darabig elgondolkozva, aztán leült a nagy ébenfa íróasztalhoz és nézte a bankót a sok nullával. Négy nulla volt rajta, de minél tovább nézte, annál kevésbbé volt bizonyos benne, hogy csakugyan négy-e? Egyszer, mintha hatot olvasott volna rajta, aztán nyolcat, máskor négyet vagy csak kettőt. Végül pedig az első számjegy egészen eltűnt és nem látott mást, mint egy sereg nullát, amik úgy gomolyogtak a tarka papir fölött, mint mikor pipájából füstkarikákat eregetett.

Fáradt volt és fejét ráhajtotta az íróasztal üveglapjára. Az üveglemez kellemesen hűvös volt, azt hitte, hogy ezáltal lecsillapítja a fejét, amelyben úgy kavarogtak a direktor szavai, mint valami darázsfészek.

- Szegény direktor! - sóhajtott magában, - ki hitte volna, hogy még neki is nélkülöznie kell?

De ennél is jobban zavarták azok a szavak, amiket ura és parancsolója a szerelemről mondott neki. Mert igaza volt a direktornak! Fiatal erős embernek épp úgy szüksége van szerelemre, mint vízre a halnak. És szerelem helyett nem volt otthonában más, mint folytonos civakodás. Ez őrli már régóta a munkakedvét, ezért huzódott örömest az előszoba sarkába és ha tehette volna, átaludta volna az egész napot.

Igen, az igazgatónak igaza volt. Csupán munkából meg veszekedésből nem lehet élni. Arra kell törekednie, hogy el ne sorvadjon. Ezzel a családjának is tartozik. Legalább is ezzel tartozik nekik, ha nem is küldheti őket a Lidóra vagy valami Istentől elhagyott helyre falura.

Amint így itt ült és homlokát az üveglapon hűtötte, úgy tűnt föl neki, mintha léptek közelednének hozzá, a puha szőnyegen. Nemsokára rá suttogást hallott és csendes leánykacagást. Mi lehet ez? Nem ő maradt-e utoljára a hivatalban, mint rendesen?

József föltekintett és látta, hogy két kisasszony áll előtte. Az egyik szőke, könnyű kék ruhában. A másik barnahajú, rózsaszín ruhában. Az első pillanatban azt hitte, hogy Karmen és Lidia, urának két gépíró kisasszonya, arra el is szégyelte magát, hogy az igazgató úr íróasztala előtt ül és zavartan felállott. De alig egyenesedett föl, az esti félhomálynál is látta, hogy nem Karmen és Lidia áll előtte, egészen idegen két leány, de olyan szépek, amilyen szépet soha azelőtt nem látott.

- Kit keresnek, kérem? - kérdezte meglepetten, majdnem ijedten és hivatalához mért udvariassággal.

- Engemet ugyan nem ugrattok be! - mondta már szinte haragosan József, de torkán akadt a szó, mert ebben a pillanatban vöröses fény sugárzott le a szoba tetejéről és a könnyű kék ruhába öltözött kisasszony helyén egy nőalak állt előtte, tiszta aranyból, még a fogai is aranyból voltak és a kezében ezüst ollót tartott, egészen olyat, amilyennel az ura a szelvényeket szokta vágni. Az arca azonban rút volt, nem esett jól ránézni, úgy, hogy Józsefnek az asztalba kellett fogódznia, hogy ijedtében össze ne essék. De aztán odapillantott, ahol a rózsaszínruhás kisasszony állott és az visszaadta bátorságát, mert amit itt látott, az meghaladta legmerészebb képzeletét. Minden, amit a kisasszony még egy pillanattal ezelőtt viselt, a rózsaszín ruha, cipő, harisnya, minden, mintha valami fuvallat vitte volna el és olyan csodaszép, kedves nő állt előtte, hogyha nem is hallotta volna előbb a saját szájából, mégis rájött volna most, hogy maga a szerelem áll előtte.

- Hiszel most már nekünk? Elhiszed, hogy segíthetünk rajtad? - kezdte a szót az aranyból való nőalak és megcsörgette az aranyakat, melyek redős ruháján lógtak, úgy, hogy József belekábult. De aztán magához tért, mert a másik is megszólalt:

- Válassz kettőnk közül! Gazdag akarsz-e lenni, mérhetetlenül gazdag, vagy szeretni akarsz és azt, hogy szeressenek?

- Mind a kettőt szeretném, - felelte, de aztán belepirult, mert érezte, hogy nagyon szerénytelen volt.

- Az nem lehet! - mondta a kedvesebbik és szomorú mosolygással csüggesztette le a fejét, de az aranyos jelenség gőgösen felfuvalkodott, megrázta aranypénzzel hímzett köntösét megint és rádördült, hogy csak úgy rengett bele a szoba:

- De lehet! - és Józsefhez fordulva így szólt: - én mind a kettőt megadom neked: A gazdagságot és a szerelmet.

Alig fejezte be a mondatot, a másik, a bájos jelenés, eltűnt. Vele tűnt el rózsaszín ruhácskája, fehér cipellője, harisnyája és minden egyéb holmija, ami még elébb előtte a szőnyegen hevert. De Józsefnek nem maradt ideje a gondolkozásra, mert az aranyos nő kinyújtotta csillogó karját feléje, úgy, hogy a kezében levő olló egyenesen a szívének volt irányítva.

- Okosan választottál, - szólt a nő, - nem bánod meg. Megmérhetetlenül nagy lesz a gazdagságod és nem született az a földi asszony, aki ellent tudjon állni kincseidnek. De egy dologról le kell mondanod: A tieidet nem szabad viszontlátnod.

- Ez lehetetlen! - kiáltott József, anélkül, hogy gondolkozna fölötte. - Én ilyen gazdag legyek és az enyimek nyomorogjanak?

- Ki mondja ezt? - tiltakozott az aranyos nő élénken, - szó sincs róla! Családodról ezentúl is gondoskodhatsz, annyi kincset küldhetsz nekik, amennyit csak akarsz. Csak nem láthatod őket. Mert ezzel elveszíted mindenedet.

Most már gondolkozóba esett József egy pár pillanatra. De aztán eszébe jutottak neki direktora szavai: Tudom, hogy mivel tartozom családomnak...

- Akkor jól van. Vedd át ezt az ollót és tedd el jól. - Azzal az aranyos asszony letette az ollót az asztalra. - Ez a forrása egész jövendő gazdagságodnak. Ha kezedbe fogod és egy darab papirt megérintesz vele, olyan bankó lesz a papirból, amilyet akarsz vagy ha éppen úgy tetszik, értékpapir lesz belőle. Ha pedig valami fát vagy ércet érintesz meg vele, abból arany lesz. De jól vigyázz, el ne veszítsd ezt az ollót, mert, ha elveszíted, abban a pillanatban koldusbotra jutsz.

- Ne félj, rajta lesz a szemem! - mondta bizonykodva József. Az volt most már az egyetlen kívánsága, hogy kézbe kaphassa az ollót. Már utána is nyúlt, de a jelenés még visszatartotta a kezét.

- Még egyet! - szólt és gúnyosan kacagott. - Ha pedig valaha jól laktál volna a szerelemmel, akkor ezzel az ollóval vágd le a bajuszodat és örökre kigyógyultál a szerelemből.

- No, erre már nem vetemedem, - felelt József és feltekintett, de már eltűnt a jelenés. Csak az olló feküdt előtte.

- Hát ilyesmi sem történt még velem! - fohászkodott föl az elkábult bankszolga és beledőlt a mögötte levő kényelmes karosszékbe. - Eszemnél vagyok-e tulajdonképen?

Minden, ami vele történt, úgy tűnt föl előtte, mint egy álom. De az ezüst olló, ami előtte feküdt, hogyan jutott akkor ide? Önkénytelenül utánanyúlt és amint fölvette, végighúzta egy ív fehér papiroson, amit a direktor hagyott az asztalon. Erre aztán igazán elcsodálkozott, mikor a papir abban a pillanatban fölkunkorodott, megoszlott, színes lett és boszorkányos gyorsasággal egy csomó dollár lett belőle, sok, mindig több, halomszám dőlt ki a csodálatos olló hegyéből. Csak amikor kiejtette az ollót a kezéből az asztalra, akkor szűnt meg a bankjegyek tömeges keletkezése.

- Mit szól majd ehhez a Devizaközpont? - villant át agyán és mereven bámult maga elé.

De aztán ebből a meglepetésből is magához tért és a kiváncsiság tovább ösztökélte. Azt is akarta tudni, hogy az olló csakugyan terem-e aranyat? Hirtelen kézbe vette megint és megérintette vele az íróasztal szélét és abban a pillanatban előtte, mellette, alatta, az egész íróasztal aranyfényben csillogott. Színarannyá lett az íróasztal. Most megérintette a karosszéket, amin ült, ez is arannyá változott.

Fölugrott és mintha valami láz fogta volna el, egyik tárgytól a másikhoz futott, hogy megérintse az ollóval és ime, néhány másodperc alatt arany lett az egész szoba, minden oldalról feléje csillogott az arany halvány sárga fénye, úgy, hogy szinte megborzadt tőle.

Gyorsan zsebre dugta az ollót, összemarkolta a nagy csomó dollárt és kisietett az ajtón, hogy mielőbb kijusson a szabadba.

- Hát a feleségem ugyan nagyot néz, ha a sok dollárt meglátja, - gondolta magában. Csak úgy ragyogott az arca tőle, mikor ezt elgondolta. De aztán eszébe jutott, hogy hiszen ő nem láthatja többé az övéit!...

Nagy szomorúság ülte meg a szívét. Hát akkor mihez kezdjen? Hová forduljon? Még otthona sincs. Hontalan bujdosó lett.

Fásultan nyitotta ki az ajtót és átlépett a szobába, ahol a hivatalos órák alatt Karmen és Lidia, a direktor úr két írógépes kisasszonya ülnek és a körmüket ápolják. Itt új meglepetés várt rá.

Elegáns fiatalember lépett eléje, akit azelőtt sohasem látott és angolul ezt mondta neki:

- Direktor úr, Mrs. Linders éppen most telefonált és üdvözletét küldi. A Waldorf-Astoria 152-es szobájában várakozik. Arra az ígéretére is figyelmezteti a direktor urat, hogy ma vele megy az operába és hogy aztán Sherrynél vacsoráznak.

- Csakugyan elfelejtettem volna, kedves Morris, - felelt József szintén angolul, hamisítatlan newyorki tájszólással és hozzá leereszkedőleg megveregette a fiatalember vállát. Aztán megkérdezte:

- Akkor minden rendben van, - jelentette ki József teljesen megelégedve, lement a liften és néhány másodperc mulva már benneült legújabb tipusú Axminster-kocsijában.

És mindezt olyan természetesen vette, mintha nem is lehetne máskép: az automobil, Mr. Morris, meg az üzenete, aztán, hogy egyszerre a Cordtland Bank igazgatója lett, előkelően öltözködik, amire azelőtt még nem is vágyakozott, végre, hogy folyékonyan beszélt angolul. Ez már mind nem lepte meg. Csak az a Mrs. Linders ejtette gondolkozóba. Sehogy se tudta elképzelni, milyen lehet és ez izgatta.

Mikor József a Waldorf-Astoria 152-es szobájába belépett, szembekerült vele Mrs. Linders ragyogó estéli toalettben. Ennek a ruhának megvolt az a jó tulajdonsága, hogy egyes dolgokat szabadon hagyott, amit egyéb ruhák el szoktak takarni és hogy ez hatásos volt, az kétségtelen. De aztán még egyéb is izgatta. Ezt a galambszürke szemű, vörös hajú csinos arcot már látta valahol. Egészen más környezetben. Igen, ez volt az a csinos cselédleány, aki onnan hordta a sört uraságának, abból a csapszékből, ahová ő is be szokott térni, ha nagyon nyomta a fejét a bú. Ez a leány kezdettől fogva tetszett neki. A képe még álmában is elkísérte, sőt egyszer álmában a házasságtörésig ment vele.

De alig támadt föl benne ez a ködös emlék, már el is mosódott megint és átengedte magát a pillanat izgató hatásainak. Jóindulattal, sőt bizonyos öntudattal fogadta Mrs. Linders temperamentumos üdvözletét, mikor a nő két karjával átfogta a nyakát és csak ezt az egy szót mondta:

Végre, majdnem ezt mondta József is, bár helyzetéhez nem nagyon illett volna. De már így érezte és semmi oka sem volt, hogy érzésén erőt vegyen. Ezért, amint átkarolta az asszonyt, keze lecsuszott a nő hátán, a ruha mély bevágásán, végig.

Úgy belenyilalt valami az agyvelejébe, hogy nyakleves járt érte, ha azelőtt ilyesmit elkövetett, de most nem úgy történt. Mrs. Linders még szorosabban hozzásímult és arcát vörös hajával csiklandozta, ami vérét még jobban feltüzelte. Csak akkor tért egy kicsit megint magához, mikor Mrs. Linders hirtelen kibújt karjaiból és felkiáltott:

- Az Istenért! Most már szépen lemaradtunk az első felvonásról. Pedig Toscát legjobban szeretem a világon!

József egy pillanatra úgy érezte, hogy fogalma sincs arról, mi az ördög lehet az a Tosca. De aztán valahogyan mégis tudta, azonban, mint a legtöbb amerikai pénzember, ő se értett a klasszikus zenéhez és a jelen pillanatban egészen más kívánságai voltak, nem sokat törődött azzal, hogy lekéstek.

- Vigye el az ördög a Toscát, - mondta és leült. Aztán Mrs. Linderst a térdére vonta és el kezdte hintálni. De az asszony egyszerre felsikoltott és felugrott, mintha valami mérges bogár csípte volna meg.

- Maga is máshol tarthatná ezt a csunya kemény kapukulcsot, nem a nadrágja zsebében, - szól félig síró hangon. - Fájdalmat okozott vele!

József az első pillanatra megdöbbent, de aztán hangosan elnevette magát. Az a kemény dolog, ami Mrs. Lindersnek fájdalmat okozott, nem kapukulcs volt, hanem a bűvös olló. Hogy a szép asszonyt kiengesztelje, azonnal elő is vette az ollót és bemutatta hatását a szobában különböző tárgyakon. Így a többi között a World esti kiadásán. Ezek a mutatványok nem hogy szórakoztatták, hanem valóságos ideges bámulatba ejtették Mrs. Linderst úgy, hogy nagy munkájába került, amíg le tudta csillapítani.

Ezen közben meglehetős későre fordult és csakugyan az egész opera előadásról lemaradtak. Ezt ugyan József semmit se bánta, jobban izgatta, hogy erősen korog a gyomra és mindig erősebben követeli jogát. A követelődző gyomor olyan hangosan korgott, hogy Mrs. Linders is észrevette és maga indítványozta, hogy hajtsanak Sherryhez, ahol külön szobában a vacsorát már megrendelte és ahol, amint mondta, barátja számára meglepetést tartogat.

József beleegyezett és mikor rövid idő mulva a pompás Axminster-kocsiból kiszálltak, aztán Sherry előre lefoglalt külön szobájába beléptek, ott volt az ígért meglepetés: egy másik hölgy, akit Mrs. Linders «édes Madelon»-nak szólított. Ez is pompás, csinos nő volt, egy kicsit kövérkés, de ez József szemében még javára vált. Szintén esti öltözetben volt, de ennek a ruhájánál már annyira takarékoskodott a szabó, hogy József először arra gondolt, ne kinálja-e föl a zsebkendőjét, hogy az «édes Madelon» egy kicsit betakaródzék.

De erre nem került a sor, mert az édes Madelon is József keblére borult és fölsóhajtott:

Ezt, amint látható, franciául mondta, de ez nem hozta zavarba Józsefet és megint valami olyan különös keveredés támadt öntudatában, hogy semmin sem csodálkozott. Úgy rémlett neki, mintha egyszer valamikor a szomszédjában lakott volna ez az asszony, egy kis suszternek volt a felesége, sokszor állt a nyílt folyosón, színes ágyneműt porolt, maga vágyakozva pislogott feléje, ha nem látta a felesége.

De ez az emlék is eltűnt a pillanat egy tizedrésze alatt és megint végigcsuszott a keze egy halavány háton, amely ellentétben az előbb tapintott háttal puha és bársonyos volt. De simogató kezét megállította a terített asztalra vetődött tekintete és forradalmi mozgalmakra emlékeztető korgása gyomrának.

Leültek tehát az asztalhoz. A lakoma válogatott és bőséges volt, csak úgy folyt hozzá a pezsgő. Ez is csoda volt az alkoholtilalom hazájában, majdnem olyan csoda, mint a bűvös olló. A hangulat tehát pompásan emelkedett és József épp úgy kivette részét a finom ételekből, mint a borokból. A két asszony is derekasan segített neki. De a kettő közül most már csak a gömbölyű Madelon érdekelte és Mrs. Linders gyöngédségét lerázta magáról. Sőt mindig erősebb lett a kívánsága, hogy Madelonnal egyedül lehessen.

Alig bontakozott ki benne ez a gondolat, már valóság is lett belőle. Mrs. Linders feltűnés nélkül távozott, azzal az ürüggyel, hogy ruháján kell valamit igazítani és nem is jött vissza többet. Ilyenformán József egyedül maradt Madelonnal és a figyelmes pincér sem zavarta őket többé.

József eleinte elfogódott, mikor így egyedül ült szemben Madelonnal. Mikor aztán közeledést kisérelt meg, úgy látszott, hogy szemérmes ártatlansággal van dolga és ez még jobban ingerelte. Szerencsére eszébe jutott a bűvös olló. Előhuzta és megmutatta vele, hogy mit tud. A hatás nem maradt el. Madelon elvesztette önuralmát, sikoltott, ujjongott és felindulásában maga tépte magáról lenge ruháját. Aztán sírva, nevetve vetette magát József keblére és esküdött boldogult édes anyja emlékére, hogy nem tett ilyet még sohasem.

Eljött a pillanat, mikor József szeretett volna már pihenni. Ott hagyta Madelont, aki egy halom dolláros bankjegyen elaludt és lement a hátsó lépcsőn autójához, hogy hazamenjen. Annyi édes bor volt benne, hogy nem jutott eszébe a lakása, de, gondolta magában, majd tudja a soffőr. Beszállt tehát a kocsiba és elrobogtak.

Az autó himbálása álomba ringatta Józsefet és csodálatosat álmodott. Úgy volt vele, hogy pompás palota kapuja elé érkezett, ahol száz, fátyolba öltözött leány fogadta. Mélyen meghajoltak előtte és hálószobájába vezették, levetkőztették. A szomszéd teremből gyönyörű halk zene hallatszott. Úgy érezte, hogy valami keleti birodalom hatalmas fejedelme és milliók várják keze intését, hogy szolgáljanak neki.

- Nem is volna rossz, - gondolta magában, de az autó megállt és fölébredt. A soffőr kinyitotta az ajtót és jelentette:

József kiszállt, mert a soffőr bizonyosan tudhatta, hogy csakugyan haza érkeztek. Nagy, hihetetlenül magas épület előtt álltak. Magas, kivilágított ablaksora végig alig volt belátható. József éppen meg akarta kérdezni a soffőrt, hogy nem tévedt-e mégis, de ebben a pillanatban megnyilt egy hatalmas kapu és a fénynek egész tengere ömlött feléje, úgy, hogy szinte belevakult. Ezért nem is vette észre azonnal az óriás négert világoskék kaftánban és vörös turbánnal, aki keresztbe font karokkal földig hajolt előtte. De aztán, nagy csodálkozására, meglátta a száz, fátyolba öltözött leányt is, akik bódító zene hangjai mellett táncolva szórtak lábai elé rózsaszirmokat és elkísérték őt föl a márványlépcsőn pompás, mennyezetes ágyához.

Tetszett ez a dolog Józsefnek nagyon és szívesen viselte el, amit a leányok vele tettek. Egyszerre csak ott ült az ágya szélén és kétszáz hófehér, pompás kar, ezer rózsás ujj törekedett arra, hogy lehúzza a cipőjét, megoldja a nyakkendőjét, leszedje ruháit.

Akármilyen csodálatos volt is ez a dolog, az álom elkerülte. Sőt egyre jobban ébren lett és nevetve, vággyal nyúlt a kétszáz kezecske és lábacska után. Ezek símogatták, tipegtek körülötte és ha egyet elkapott közülök és össze-visszacsókolta, a többiek szétrebbentek, de aztán mint a pillangósereg feléje rajzottak megint.

Egyszerre azonban éles jajkiáltás hallatszott és a víg lárma elhallgatott egy pillanatra. Az egyik leány, aki József nadrágját húzta le, megsértette kezét a bűvös olló hegyén és világos piros vér csepegett ujjacskájáról. A többiek köréje sereglettek, sajnálták és szárogatták a vért zsebkendőjükkel.

József nem tudott mást, az olló csodatevő erejével akarta rendbe hozni a dolgot. Gyorsan kézbe vette, a szmokingjából egy darab papirost húzott elő és megérintette az ollóval. Ebben a pillanatban az olló végéről csak úgy omlott a dolláros bankjegy mindig jobban, mindig gyorsabban, egyre nagyobb tömegben. A helyzet meg volt mentve. A leányok, még az is, aki megszúrta magát, visongtak, újjongtak, mintha eszüket vesztették volna, fölkapaszkodtak a bankóhegyre, lecsúsztak róla, fölkavarták a pénzt a levegőbe és úgy kapkodtak utána. Az általános láz Józsefet is elfogta. Ellenállhatatlan vágy hajtotta, hogy olyan gazdagságot teremtsen, amilyen még sohasem volt. Mikor már annyi volt a bankó, hogy elborította az egész termet, meg-megérintette az érc- és fatárgyakat. Egyik helyről a másikra futott. És rövid idő alatt tiszta színarany csillogott mindenfelől. Amint egy új tárgy arannyá változott, száz élénk hang újjongva üdvözölte és amikor József bevégezte munkáját, rárohantak, vállukon vitték a mennyezetes ágyba. József szorongatta magához, akit csak elért, aztán ellökte, hogy más után nyúljon, a zene mindig vadabb és viharosabb lett, a terem rajzott, örvénylett, úgy, hogy beleszédült, aki nem állta erősen.

József is belekábult és elfogta a kívánság, hogy véget vessen a dolognak. Elkiáltotta magát:

De szavai hatástalanul vesztek el. A tomboló tömeg harsogó nevetésbe tört ki és úgy zúgott ez, mint a tenger morajlása. A következő pillanatban hömpölgött, kavargott mellette, fölötte, alatta minden, mint valami nyüzsgő hangyaboly. A sok leány mind tolongott, dulakodott, hogy legalább egy csókot kapjon tőle. Valamennyi szomjasan kívánta szerelmét és ölelését.

József azt hitte, hogy meg kell fulladnia. Levegő után kapkodott. Aztán egyszerre úgy elfogta a csömör minden szerelemmel és öleléssel szemben, hogy szinte az utolsó óráját érezte.

Nagy szorongásában eszébe jutott, hogy egyszer valaki valahol azt tanácsolta neki, hogy van orvosság arra, ha jóllakott a szerelemmel. A következő pillanatban már tudta, mitevő legyen. Kierőszakolta, hogy szabaddá legyen a keze, mellyel görcsösen szorongatta az ollót és villámgyorsan levágta a bajuszát mindkét oldalon tövig.

De ebben a pillanatban meg is szabadult a lidércnyomástól. Mint valami varázsigére feloszlott a szorongató tömeg. A leányok nem kértek több csókot tőle és az idegölő zene elhallgatott.

József fellélegzett. Mikor körülnézett, csak itt-ott állt már egy leány, azok is eltávolodtak és messziről mutogattak a bajusza helyére. Aztán elkezdtek nevetgélni, végül pedig nevettek, hogy csak úgy harsogott.

- Menjetek a pokolba, ostoba jószágok! - kiáltotta rájuk József és beletemette arcát a puha vánkosokba, mert szégyelte magát a leányok előtt. A hamis apróságok azonban tovább nevettek, vihogtak, de mintha már a távolból hallatszott volna az egész. Eltűntek a félhomályban, mely leereszkedett a teremre.

József aludni akart, mert ki volt merülve. De aztán eszébe jutott az olló, amit maga mellé tett, mikor lenyírta a bajuszát. Kereste, de nem találta.

Egy kicsit megijedt, felült, körülnézett, tapogatódzott. Azonban eközben koromsötét lett és amint maga körül tapogatott, nem akadt más a kezébe, csak papiros.

- Persze, ezek a dollárok, - gondolta. - Az olló bizonyosan alájuk került. Majd reggel napvilágnál megtalálom...

A fáradtság lezárta pilláit. Elnyújtózkodott és a következő pillanatban aludt, horkolt istenigazában.

József nem tudta, hogy mennyi ideig alhatott, mikor egy erős kéz meglehetősen udvariatlanul felrázta. Még az álomtól ittasan csak nehezen tudta kinyitni a szemét és belebámult a vakító nappali fényességbe.

- Hallja, hogy kerül maga ide? Szépen berúgott az éjjel. Nem szégyenli magát?

József csodálkozva nézett körül. Egy szemétdombon ült a város szélén, nem messze a lakásától. Az ördögbe is, mi ez?

Szégyenkezve és zavartan ugrott föl, köszönt a rendőrnek, de nem mondott el neki semmit, mert úgy se hitte volna el az egész történetet.

Mikor egy kicsit letisztogatta a ruháját és nem látta senki, végigkereste a zsebeit s hogy nincs-e bennük a bűvös olló. De nem találta. A bankjegy azonban, amit az igazgató adott neki, még megvolt. Aztán úgy rémlett neki, hogy tegnap este hazamenet betért egy ismerős vendéglőbe, hogy ott a havifizetéséből, amit szintén az nap kapott, megivott egy liter bort.

De mégsem. Amikor lakásába lépett és feleségével, - a gyerekek szerencsére iskolában voltak, - el akarta hitetni, hogy éjjeli szolgálata volt és asszonyát annyira szereti, mint házasságuk első napján, akkor az asszony meglátta, hogy nincs már bajusza és kinevette. Nevetett, nevetett, hogy az oldalát fogta bele és gúnyolódva mondta:

József ijedten kapott az orra alá és bajusza csonka maradékán érezte, hogy az asszony igazat mondott. Igen, maga vágta le a bajuszát, mert jóllakott a szerelemmel.

Fel is hagyott a védekezéssel és ha még meg nem halt, a bűvös olló titkát holta napjáig meg fogja őrizni.

Volt egyszer egy kereskedő, aki boldogan élt feleségével és gyermekeivel. Volt neki egy ötéves fia és egy négyéves kis leánya. Olyan szépek voltak ezek a gyerekek, hogy az emberek megfordultak utánuk az utcán, az ismerősök és barátok pedig megcsóválták a fejüket és azt mondták: Hogyan lehetnek ilyen rút embernek ilyen gyönyörű gyerekei?

Pedig a boldog apa nem is volt olyan rút, amilyennek az emberek mondták. Erősen szőrös volt, úgy, hogy naponta kétszer is kellett volna borotválkoznia, hogy kifogástalan társaságbeli ember váljék belőle. De ehhez nem volt ideje. Mert igen szorgalmas ember volt, reggeltől estig dolgozott, hogy családjának jól legyen dolga.

De, ha nem volt olyan rút, amilyennek mondták, abban se volt igazuk az embereknek, mikor boldognak mondták. Csak látszott boldognak, valójában végtelen boldogtalanság töltötte el a szívét.

Először is arról volt meggyőződve, hogy nem kell a feleségének és minden második ember, akivel találkozik, jobban tetszik neki, mint a férje. Hiába hozott meg érte minden áldozatot és elégítette ki minden kívánságát, hideg, szívtelen volt vele szemben és semmivel mással nem törődött, mint a csecsebecsével, amivel körülvette.

Volt azonban még egy másik tulajdonsága is az asszonynak, amivel eleinte majdnem kétségbeejtette az urát. Később pedig, mint valami ragadós betegség a férjet is elfogta: mohó törekvés mindenkit utánozni és túlszárnyalni, akit jobbnak, szebbnek, előkelőbbnek tartottak.

Ha az asszony egyik barátnője új ruhában jelent meg, a nő rohant a szabóhoz, hogy hasonlót vagy még szebbet rendeljen nála. Ha pedig a kereskedőnek valamelyik konkurrense új címet vagy rendjelet kapott, az asszony nem hagyott békét az urának, amíg meg nem esküdött, hogy mindent elkövet annak a kitüntetésnek megszerzésére. Ettől a naptól fogva elhanyagolta dolgait a kereskedő, hónapokon keresztül Ponciustól Pilátusig szaladgált, hallatlan összegeket pazarolt jótékony célokra, míg végre is a kitűzött elismerést elérte.

Ha megtörtént, hogy X. őnagyságánál Y. kamaraénekesnő énekelt, azonnal tervbevettek egy fényes estélyt, amelyen az illető énekesnő szintén szerepelni fog. Ha a mindenre féltékeny asszony meghallotta, hogy egyik barátnője a fürdőn egy báróval kötött ismeretséget, addig nem volt nyugodt éjszakája, de a férjének sem, amíg egy gróf ismerőst nem szerzett, akivel a korzón büszkélkedhetett.

A kereskedő szép, nagy, új automobilja is hasonló okokból került a házhoz. Szóval ezeknek az embereknek minden gondolata, minden tette azért versengett, hogy mások valamiben elibük ne kerüljenek.

Egyszer este fáradtan jött haza a kereskedő üzletéből és az a kellemetlen meglepetés várta, hogy felesége a gróffal, akit barátnője bárójával szemben szerzett be, megszökött. Levelet hagyott hátra, amelyben férjének minden kertelés nélkül megmondta, hogy válik tőle, a gróf felesége lesz, mert barátnője is hasonlóképen cselekedett a báróval.

Akármennyire is támogatta a kereskedő eddig feleségének versenyző kedvét, ez az eset megállította az eszét.

Órákig ült feleségének sietve megírt sorai előtt. Még a helyesírási hibákat se vette bennük észre, pedig azelőtt mindig kiméletesen megjelölte őket. Egyre megismételte, hogy az úri nőnek hibátlanul kell írnia. Ez ugyan nem volt igaz, de a felesége elhitte neki, míg valami hercegnő levele akadt a kezébe, aki egy gyermeksegélyző egyesület elnöknője volt. Ez a levél hemzsegett a helyesírási hibáktól.

De most nem törődött a helyesírási hibákkal, kizárólag nagy fájdalmának hatása alatt állott. Igazán szenvedett. Szerette, istenítette feleségét, még most is és ha nem lett volna határozott ellenszenve mindenféle fegyverrel szemben, bizony Isten, felugrik és leszámol a csábítóval, akit úgy magában mindig majomhoz hasonlított.

Jó időbe telt, amíg annyi erőt érzett magában, hogy a meg nem változtatható helyzetet elviselje. Hogy pedig a felesége elhatározását nem lehetett megváltoztatni, azt tapasztalatból nagyon is jól tudta, azért nem remélhette, hogy ráveheti a visszatérésre.

De a megnyugvás, amit mutatott, csak látszólagos volt. Belsejében emésztette a fájdalom meg a harag is, hogy konkurrensei előtt ilyen szégyenbe került. Még gyermekei sem adhattak vígasztalást neki, pedig rajongva szerette őket. Mert amikor velük beszélt, úgy érezte, mintha bennük feleségének szerencsétlen tulajdonságai még fokozottabb mértékben megvolnának. Ez nagyon, de nagyon elkeserítette.

Ilyen pillanatokban szorongó félelemmel gondolt a jövőre és hogy elzavarja gondolatait, összeszedte a gyerekeket, elment velük moziba, színházba, a szabadba. Hiszen a díszes autó most egésznap lomhán feküdt a kapu előtt...

Egy szép napon, megint, hogy hangulatai elől meneküljön, a gyerekek kívánságára az állatkertbe mentek. Langyos, meleg tavaszi nap volt és minden állat kint volt a szabadban.

Érdemes is volt idejönni. Mert, hogy mi mindent látott itt az ember, azt sok volna elbeszélni: elefántok, vízilovak, krokodilusok, oroszlánok, tigrisek, medvék, mindenféle különös madár és hal és azonkívül még sok mindenféle. A kereskedő szívesen csatangolt a gyerekekkel és maga is örömmel nézegetett mindent. Hiszen most járt először itt, mert ilyesmire azelőtt nem szakított magának időt.

Feltűnt neki, hogy a legtöbb állat hasonlít valamelyik emberhez, még pedig egész határozottan. Így például a hatalmas öreg oroszlán a bank elnökére emlékeztette, ahol a pénze fekszik. A jegesmedve egészen olyan volt, mint az anyósa. A görbecsőrű papagáj pedig csalódásig a könyvelőjének mása volt. Majdnem elnevette magát fölötte, bár éppen nem volt nevetni való hangulatban.

De a gyerekek nem sok időt engedtek neki az elmélkedésre. Vonszolták egyik ketrectől a másikhoz, míg végre vágyaik céljához, a majomketrechez jutottak. Ez volt aztán a mulatság! Egy pár majom egészen a rácsnál ült és vékony kis kezükkel elszedték, amit a közönség odanyújtott nekik, mások nevetségesen ugráltak ágról-ágra, vagy kergetőztek békésen üldögélő társaik fölött.

A gyerekek kacagtak jókedvükben és még a kereskedőnek is mosolyognia kellett, mikor ezeket a furcsa állatkákat nézte. Egyszerre azonban megkomolyodtak vonásai, szeméhez kapott és óvatosan nekitámaszkodott a karfának, mert az az érzése volt, hogy el kell esnie.

Nem. Nem csalódott. Éppen szemben vele, egy kis szalmagunyhó előtt, egymást átkarolva ült a felesége és az udvarlója.

Majmok voltak, mint a többiek. Szőrösek, farkuk is volt, kezük volt lábuk helyett is és mégis a felesége volt meg a gróf. Az asszony volt, bársonyos, harmatos tekintetével. Ebbe szeretett bele egykor. Igen, ezek a bájos, természetes mozdulatok, amik meg voltak rajta, ha senki sem figyelte. És a férfi alacsony homlokával, hosszú karjaival és lábaival, amelyek mintha mindig az útjában lettek volna, ha valakivel beszélt, aki nem volt egyrangon vele. Még a kardvágás is megvolt az orrán, ami találkozásuk első percétől fogva bizonyos tiszteletet parancsolt a kereskedőnek.

Ijesztő és borzasztó volt a dolog. De akkor valami történt, ami a kereskedőnek majdnem elvette az eszét, ha még ebben a pillanatban eszénél lett volna: a rettenetes pár észrevette őt, megijedt, a nőstény majom félénken símult párjához, az pedig egy rohadt almát vett föl a földről, célozott és szemközt találta a kereskedőt.

A közönség ujjongó nevetésre fakadt a tréfás jeleneten, míg a sivalkodó majompár, egymást átkarolva, a legmagasabb ágra menekült. A kereskedő azonban megfogta gyermekeit és elvonszolta magával, mintha az ördög kergette volna. A gyerekek sírtak és üvöltöttek, toporzékoltak, de a kereskedő nem állt meg velük, amíg az autóba nem szálltak és hazahajtottak.

A kereskedőnek ettől a perctől fogva nem volt nyugalma. Az a borzasztó látomás úgy üldözte, mint az árnyéka.

A gyerekek már régen lefeküdtek, ő még szüntelenül föl és alá járt a szobájában, annyira kínozták ezek a kegyetlen emlékek. Úgy járt fel és alá, mint az oroszlán, amely a bankigazgatóra emlékeztette. De az legalább oroszlánhoz hasonlított, azonban micsoda állathoz hasonlít ő most ebben az állapotában?

Hiába akarta meggyőzni magát arról, hogy csak felizgatott fantáziája idézte elő ezt a látomást. A majompárt itt látta maga előtt és rámeresztették a szemüket. Akárhogyan, akármikép is történt, az a két majom a felesége volt és a szerelmese.

De ebben meg nem állapodhatott. Ezzel a meggyőződéssel le nem tudott volna feküdni, másnap nem tudta volna elkezdeni a munkáját. Hogyan éljen tovább ezzel a gondolattal? Nem. Ez lehetetlen!

Kalap nélkül, lobogó hajjal, mint a tolvaj, osont ki az éjszakába, ki az állatkertbe. A kapu be volt csukva, mert egy óra volt már éjfél után. Ekkor megkerülte a falat és fölfedezett egy helyet, ahol minden nagyobb megerőltetés nélkül és észrevétlenül átmászhatott.

Gyorsan fent volt és a következő pillanatban a másik oldalon leugrott. Szerencsére puha volt a talaj, különben bizonyosan lábát törte volna. Gyorsan tájékozódott és felismerte a nagy majomketrecet.

Árnyéktól árnyékhoz lopódzott, hogy valami őr meg ne akadályozza szándékában, így sietett célja felé. Végre megérkezett. A hold vakítóan sütött a ketrecbe.

Itt ültek és majszoltak a nagy és a kis állatok csoportokban és párosan a földön, az ágakon és sátraik előtt. A legtöbb aludt, vagy legalább elálmosodott.

Reszkető kezekkel fogta meg a rácsot és lázas tekintettel nézett be. Kutatott, keresett.

Csakugyan. Ott voltak. Egészen a közelében. Szorosan átfogták egymást, az asszony odahajtotta fejecskéjét udvarlójának kiélesedő mellére, míg a férfi durva nyelvével gyengéden nyalta a vállát.

A kereskedő eleget látott. Nem fontolta soká, egy pillanat alatt észrevette a rács ajtaját, amelyen keresztül be lehetett menni. Felszakította, beugrott és rárohant a mit sem sejtő majompárra, hogy kiragadja a kis majomasszonykát hímje karjaiból.

Már meg is fogta, mikor egy öreg csimpánz, aki az erős holdvilágnál nem tudott aludni, fölismerte a betörőben az idegent, retteneteset kiáltott, erre felébredt a ketrec egész népe.

Egy pillanat alatt csupa nyüzsgés volt minden. Sötét árnyékok vadul suhantak le és föl. A bátrabbak ráugrottak a vélt ellenség vállára, letépték a ruháját, erre mások a nadrágjának estek neki. Fujt, sziszegett, üvöltött az egész ketrec, mintha a pokol szabadult volna föl. A kereskedő belekábult. De a megtámadott pár a zűrzavarban elmenekült és meghuzódott magasan a sarok egy zugában.

A hallatlan lárma az őrt is felébresztette és két társával a majomketrechez rohant. Eleinte egyáltalában nem tudta megérteni, mi történt. Csak, mikor belemászott a ketrecbe és az összegabalyodott állatokat egy pár ütéssel szétzavarta, akkor látta, nagy csodálkozására, hogy egy hatalmas ismeretlen majom van a ketrecben, amely megfogta a kezét s artikulálatlan hangokat adott ki, amivel láthatólag izgatottságát akarta kifejezni.

Az őr szinte megmerevedett a bámulattól. Tanácstalanul nézett szét, de a többi majom csak bámult rá és meglapult a ketrec oldalán. Egyiknek, másiknak szövet- és vászonrongy volt az ujjai között és ezt tépegették. Hogy a csodába került ez az óriási majom ebbe a ketrecbe? Még hozzá emberi ruhában? Mert, hogy fel volt öltözve, azokból a rongyokból látszik, amik a földön hevernek és a majmok a kezökben szorongatnak.

Már ez így volt és nem lehetett rajta segíteni, legalább most éjjel nem. Majd reggel az igazgató úr elintézi. De ez az óriási majom nem maradhat itt a többiekkel.

Az őr tehát szelíden megfogta a karját, két kollegájának intett és a csodálatos módon érkezett új szerzeményt egy szomszédos kisebb ketrecbe vitte, mely fél év óta üres, amióta az orangutáng tüdővészben kipusztult belőle.

Itt aztán kapálózott a nagy majom és nem akart belemenni a ketrecbe, de nem használt semmi, az őröknek meg volt hozzá a gyakorlatuk, hogy kifogjanak az ellenkező állatokon.

Mikor másnap reggel az igazgatónak jelentették, hogy mi történt és ez az orangutáng ketrechez sietett, hogy meggyőződjék róla, nem ittak-e emberei a kelleténél többet, hogy ilyesmit beszélnek és látta, hogy csakugyan úgy van, amint mondják, maga telefonált a mentőkért és egy neves idegorvoshoz vitette magát, aki azonnal elmegyógyintézetbe dugta. A tudósok azonban keveset törődtek azzal, hogyan került ide a csodálatos állat, csak írtak, írtak cikkeket és vastag könyveket az embermajomról, mely ime végre megtaláltatott és az állatkertben látható.

Szegény fiatal teremtés volt és Maricának hívták. Nevelőszülei, akik egykor a templom lépcsőjéről szedték föl, hogy sikeresebben koldulhassanak vele, mikor már elég nagy volt, kilökték az utcára.

- Most már elég nagy vagy ahhoz, hogy magad koldulhass, - mondta keményszívű nevelő atyja és nevelő anyja, aki ivott, azt vélte: - Ilyen csinos képpel még szerencséd is akadhat.

Amikor kilökték, éppen azon a napon volt a születése napja. Persze maga sem tudta. Nem is ünnepelték meg azt a napot. Hideg volt és nagy, kövér hópelyhek hullottak a földre. Maricának csupa rongy volt a ruhája és amit a lábán viselt, az sok, sok évvel ezelőtt cipő volt valaha.

Minthogy a koldulást kitanulta, el is kezdett azonnal a járókelőktől alamizsnát könyörögni, keservesen sírt hozzá. De senki sem adott neki semmit. Egy úri hölgy megjegyezte, hogy tavasszal, a gyermeknapon már adott két koronát a szegény gyermekek számára.

Marica el volt keseredve és a vízbe akarta ölni magát, mikor egy fiatal fiú jött vele szemben, sok könyv volt a hóna alatt, a térde meztelen volt, de egyébként előkelően ruházkodott.

Ezzel zsebébe nyúlt, papirosba csavart zsemlyét vett elő és odaadta a leánynak. Aztán levette rövid felső kabátját és a leány vállára terítette. Végre a gallérja alá nyúlt és egy vékony láncon csüngő aranypénzt húzott elő és Marica nyakába akasztotta.

Marica annyira meg volt hatva, hogy kezet akart csókolni a fiúnak, de ez nem engedte, hanem azt mondta:

A leány egy kicsit huzódozott, nem merte megcsókolni a csinos, előkelő fiút, de aztán megtette.

- Tetszel nekem, szeretlek, - felelte a fiú. - Megvársz itt holnap ilyenkor? Nagy darab sonkáskenyeret hozok neked.

A gazdag ajándékkal boldogan baktatott tovább Marica, azt se tudta merre. Egyszerre egy kemény hang ijesztette meg:

A rendőr volt. Mikor Marica elbeszélte, hogyan jutott a szép kabáthoz meg az aranypénzhez, a törvény embere kinevette és nem hitte el neki. Elvezette az őrszobára, ahol jó meleg volt és ahol mindenféle népség között egy sarokban meghuzódhatott. Késő is volt, fáradt is volt, elaludt.

Másnap reggel kihallgatták. De mást nem lehetett belőle kivenni, mint, amit a rendőrnek elmondott. Nem tudta a családi nevét, a nevelő szüleiét sem, azt sem tudta hány éves, még az utcát sem tudta, amelyikben nevelő szülei laknak.

Megint elmult egy pár óra és este lett. Akkor azt mondták neki, hogy a gyermekotthonba viszik. Ott majd alkalma lesz arra, hogy megjavuljon. De Marica érezte, hogy ártatlan, azért visszalopta az asztalról az aranypénzt a lánccal és mikor a tisztviselő kiment a szobából, kisurrant és futott, futott, ahogy csak a lábai bírták. De aztán elfáradt és körülnézett, hol bújhatna el. A városligetbe jutott és sehol körülötte nem volt senkisem. Amint körülnézett, egy ládát vett észre, elég hosszú és széles volt, majd olyan magas, mint ő. A szemetet szokták az ilyesmiben tartani, de Marica olyan fáradt volt, hogy elhatározta, belemászik, ebben huzza ki az éjszakát. Nagyon megörült, mikor a nehéz födelet fölemelte és látta, hogy a láda még egészen új és nincsen benne semmi.

Amikor hajnalodott, elhagyta rejtekhelyét és eszébe jutott, amit ígért fiatal jóltevőjének, de, fogva lévén, nem tudta beváltani.

- Talán ma megint eljön, - gondolta magában és bár azt hitte, hogy az éhségtől össze kell esnie, ott bolyongott azon a vidéken, ahol két nappal ezelőtt találkoztak. De leszállt az este és a fiú nem jött.

Az éhségtől hajtva már elszánta magát, hogy belép egy boltba s eladja az aranypénzt, hogy kenyeret vehessen, mikor egy szegényesen öltözött öreg ember szólította meg, aki a sarkon állt és ujságot árult. Barátságosan szólt hozzá, azért kiöntötte előtte a szívét, megmutatta neki kincsét.

- Add nekem ezt a jószágot, - mondta az öreg, - gyermekemmé fogadlak érte. Megosztom veled, ami ételem van, de segítesz nekem ujságot árulni. Ne, itt van egy darab kenyér.

Marica annyira el volt gyengülve, hogy nem sokáig ellenkezett, ráállt az öreg ajánlatára. Reszkető kézzel nyúlt a kenyér után és fáradt tekintettel nézte, amint az aranypénz a lánccal eltűnik az öreg zsebében.

Évek múltak el. Marica elment volt az öreggel és már a következő napon az utca sarkára állt ki és ujságot árult. Eleinte mulatság volt ez neki, de később már csak azért csinálta, mert nem akart az öreggel szemben hálátlan lenni, hiszen az éhenhalástól mentette meg. De a lelke halálosan szomorú volt, mert az öreg azt kívánta, hogy szerelmeskedjék vele és ettől undorodott. De nem ellenkezett és új nevelőapjának pálinkás üvegében keresett vígasztalást, szívesen osztotta meg vele az öreg, mint mindenét, amije volt.

Egyszer azonban, mikor reggel felébredt, az öreg mellette jéghideg volt, meghalt. Még a délelőtt elvitték az öreget és Marica keservesen megsiratta, mert akármennyit szenvedett is mellette, mégis ő mentette meg. Mikor néhány nap mulva az elhúnyt holmiját összerakosgatta, megtalálta az aranypénzt megint. Milyen nagy öröm volt ez neki!

A szobában, ahol aludt, még mások is laktak. A többi között egy szénhordó legény, Fricinek hívták. Ez a Frici már régen szemmel tartotta a leányt, de nem mert hozzá közeledni az öreg miatt. Most azonban megmondta Maricának, hogy szereti, megajándékozta egy papiros rózsával és meghívta, hogy jőjjön vele vasárnap a vurstliba.

Marica sohasem volt ott, azért szívesen beleegyezett és már szinte reggeledett, mikor hazajöttek. Egy pár korcsmába betértek volt és Marica feje olyan kábult volt, hogy nem is tudta, mi történik vele, mikor Frici az ágyba fektette. Csak amikor megint magához tért, akkor érezte át egész nyomorúságát és szégyenét.

A szénhordó Fricit egy bútormálházó követte a tömeglakásban, ahol Marica lakott, ezt egy ujságáruló fiú, ezt megint más, akiről csak annyit tudott, hogy Péternek hívták és hogy egy öreg asszony életét oltotta ki.

Azután már nem is árult ujságot, mert nehezére esett. Minek is? Csak ki kellett mennie az utcára, hamarosan szerzett annyi pénzt, amiből másnap reggelig megélt.

Borzasztó élet volt ez a pálinkamérés és az utca között. Talán nem is volt élet, hanem folytonos haldoklás, aminek nem akart vége lenni. Marica nem is akart gondolkozni fölötte, mert ha néha elgondolkozott, megjelent előtte egy fiú csupasz térdekkel, födetlen fejjel és tekintete úgy járta át, mint valami késszurás és szeretett volna felkiáltani. De aztán egyet húzott az üvegből és elmult minden.

Így történt, hogy Marica súlyosan megbetegedett. Emésztő tűz sorvasztotta a mellét és mikor az utcán csatangolt, összeesett. Mikor magához tért, egy nagy teremben, tiszta ágyban feküdt és körülötte még sokan feküdtek. Kórházban volt és egy feketébe öltözött nő ült mellette és jóságos kék szemekkel nézte.

- Nem. Nem haltál meg, szegény gyermekem, - mondta a szépszemű, jóságos tekintetű asszony. - És ha jó lész és mindent szépen úgy teszel, mint a doktor bácsi mondja, akkor nemsokára meg is gyógyulsz.

Erre Marica olyat érzett, mint még sohasem. Könnyes szemmel nyúlt a feketébe öltözött asszony keze után és meg akarta csókolni.

Néhány nap mulva sokkal jobban volt Marica, de hű ápolónője azért nem hagyta el, még éjszakára sem. Egyszer, mikor Marica nem tudott aludni és nyugtalanul hánykolódott, a feketeruhás asszony megkérdezte:

- Megmondom. De előbb neked is meg kell egy kérdésemre felelned. Ki adta neked ezt az aranypénzt a lánccal?

Erre Marica nagyot nézett, elkezdett keservesen sírni és végre elmondta, hogyan jutott a láncos aranypénzhez. Amikor befejezte elbeszélését, látta, hogy a feketeruhás asszony zokog.

- Nem, gyermekem, - felelt az asszony, - de hadd sírjam ki magamat. Mert az a kis fiú, aki neked ezt a pénzt adta, egyetlen fiam volt. Még jóformán gyerek volt, mikor elvették tőlem. A háborúba kellett mennie és alighanem elesett Oroszországban. Öt év óta nem hallottam róla hírt, azért lettem ápolónő. Jancsi akkor elmondta nekem az egészet és én könnyelműsége miatt megvertem. Hányszor sajgott azóta a kezem, amivel megütöttem! De jó hozzám az Isten és megengedi, hogy amit elkezdett, azt folytathatom. Megtaláltam az aranypénzt és vele tégedet, akit olyan régen keresek. És most már nem is válunk el egymástól. Velem jösz és te leszel a gyermekem.

Évek múltak el megint és Maricából ifjú hölgy lett, akin nem látszott meg az átszenvedett nyomorúság. Tanítónők kiképezték. Ha megállt a tükör előtt és meglátta benne magát, szinte maga sem hitte, hogy más is volt valaha, mint megcsodált leánya egy gazdag gyáros özvegyének. De minden kérőjét elutasította. Azt mondta, hogy életével nevelő anyjának tartozik. Lelke mélyén azonban más tartotta vissza.

Egyszerre csodálatos dolog történt: az utolsó orosz fogolyszállítmánnyal Jancsi is visszatért, aki nem esett el, hanem Szibéria mélyén, Krasznojarszkban várta a szabadulás óráját. Nem lehet szóval elmondani az anya örömét, mikor kedves, holtnak hitt fiát megint átkarolhatta. Marica is boldog volt, bár úgy érezte, hogy most már véget ért az ő szerepe.

De éppen az ellenkezője történt. Mert Jancsi az első félórában megkérte a leányt, akinek képét se a háború, se a fogság nem tudta lelkéből kitörölni.

Marica hallani se akart róla és mikor Jancsi egyre ostromolta, elhatározta, hogy éjjel, titokban megszökik. De Jancsi, aki nem tudott aludni, meghallotta a lépteket a szomszéd szobából, fölkelt, a szökevény után sietett és karjaiban hozta vissza.

Marica sírt, mint akkor, mikor a hóban és sötétben az emberektől koldult és bevallott mindent, amit eddig a házbeliek előtt elhallgatott. Az öreg ujságárus szerelmeskedéseit, a szénhordót, a bútormálházót, Pétert és a többieket, akiknek nem volt nevük. De Jancsi annál szorosabban fogta karjaiban és szemei a sötétben olyan fényesek, olyan kékek voltak, mint az édes anyjáé, mikor ott ült a betegágya mellett. Megcsókolta a leányt és nevetett és sírt meghatottságában és egyre azt hajtotta:

Ekkor Marica feladta a küzdelmet és négy hétre rá megvolt az esküvő, a legnagyobb csendben.

És ekkor történt a csoda, amit Marica nem tudott megérteni. Jancsi rájött, hogy választottja a sok elbeszélt borzalmas történettel csak próbára akarta tenni.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy boldog szép idő, melyben borzasztó háborukról, rettenetes ütközetekről, éhinségről és tömegnyomorról csak könyvekben olvastak. Ha öregapó beszélt ilyen időkről, melyeket maga is átélt, néma borzalommal hallgatták és azt hitték, hogy ezt bizony csak öregapó gondolta ki mesének, hogy jól megborzadjanak tőle. Ma pedig a papa beszél a boldog szép időkről, amikor békesség volt a földön és jóindulattal voltak egymás iránt az emberek, megbecsülték egymást, bármilyen fajtához is tartozott felebarátjuk. Bizony ez is alighanem mese, amit a papa csak azért talált ki, hogy higyjünk a napsugárban, mely téli időn is szobánkba száll és hogy legalább egy percre elfelejtsük, hogy azt a kis szenet, amit ősszel nagy nehezen összekuporgattunk, ellopták a pincénkből.

Abban a boldog szép időben, amiről a papa mesél, katonásdit játszottak nemcsak a kicsiny, hanem a nagy gyermekek is. Ezt a játékot hadgyakorlatnak nevezték és ha éppen nem esett vagy havazott, elég kedves dolog volt. A játékban mindenki részt vehetett és élete fogytáig szívesen gondolt vissza rá, mert ritka emberrel nem történt valami kellemes szórakoztató dolog ezalatt.

Én is megéltem ilyen hadgyakorlaton valamit, amit nem egyhamar felejtek el. Tulajdonképen nem volt valami tréfás eset, de elég különös arra, hogy érdemes legyen elbeszélni. A történet talán nem is látszik erkölcsös históriának, mégis mély erkölcsi tanulság van benne. De ezt majd csak a végén árulom el, mert így szokás ez a mesében.

- Tehát mégis mese? - kérdezitek. - Nagy gyermekek! Magam sem tudom. Talán a végén majd jobban tudjátok.

Akkortájban huszártiszt voltam. Két hónappal azelőtt «mustráltak ki» hadnagynak a bécsujhelyi akadémiáról és a mennyboltozat egyetlen csillaga se ragyogott nekem olyan fényesen, mint az, amit a galléromon viseltem. Azt hittem, hogy nekem áll a világ.

Hosszú, kellemesen fárasztó lovaglás után hirszerző csapatom élén, ősrégi park mellett haladtam. A különböző előjelekből ítélve, kényelmes kastélyt, vagy legalább is nyári lakot sejtettem benne. Katonai térképem ugyan nem mondott róla semmit. Elég erősen alkonyodott, nyugalmat és fedelet kerestünk. Ezért elhatároztam, hogy ezt a pontot «katonailag fontos»-nak fogom tekinteni és meg is szállunk itt helyben.

A közeli bejárónál befordultunk a parkba és vagy nyolcszáz lépésnyi távolságban egy emeletes épület előtt álltunk meg. A homályosságban épp úgy nézhettük kastélynak, mint egyszerű falusi háznak. Az emeleten világosság égett, a kapu be volt zárva. Leszálltam a lóról és kopogtattam, mert nem láttam, hogy csengő volna valahol. Csakhamar megnyitották a kaput. Öreg szolga, rendes libériában lépett elém. Röviden megmondtam, hogy miért jöttünk és megkérdeztem, ki lakik itt.

- A kastély a méltóságos bárónéé. - Megmondta a nevét. Idősebb hölgy, leányával a méltóságos grófnéval lakik itt évek óta. Aztán azt is elmondta, hogy mindkét hölgy özvegy, a méltóságos báró úr már húsz évvel ezelőtt meghalt, a méltóságos gróf úr tizenhat hónapja. Azóta senki se járt itt és az uraság nem is fogad senkit.

- Sajnálom, - feleltem - nem is akarok a hölgyek terhére lenni. Csak valami szerény éjjeli szállást szeretnék kapni a magam és legényeim számára.

Erre becsapta előttem a kaput és hallottam távolodó lépéseit. De alig két perc mulva visszatért és jelentette, hogy a méltóságos grófné szívesen engedi át nekem a vendégszobát és hat huszárom, meg a hét ló számára elég hely lesz a közeli istállóban, van ott szalma is. Tegyek úgy, mintha otthon volnék, de a hölgyek bocsánatot kérnek, hogy nem fogadhatnak, mert ez elvük ellen volna.

Mindenbe beleegyeztem és miután embereimet és a lovakat az öreg szolga segítségével az istállóban elhelyeztem, felmentem vele a kastélyba és betértem a vendégszobába. Itt azzal a kellemes hírrel lepett meg az öreg, hogy egy kis negyedóra mulva vacsorát hoznak be, addig csak tegyem magamat kényelembe.

Szívesen fogadtam szót neki. A nyeregtáskából előszedtem toalett-holmimat és megnéztem a szobát. Hatszögletes toronyszoba volt három ablakkal, mesésen vastag falakba építve. Egyetlen ajtó volt rajta, az, amelyiken bejöttem. A berendezés nagyon egyszerű volt, de előkelő, stílszerű és régi, mint maga az épület. Ágy, asztal, fiókos és ajtós szekrény, két szék, néhány arckép a falon, két úr és két hölgy képe Mária Terézia és II. József korából. Az egyik női arckép igen felébresztette érdeklődésemet.

Karcsú, szőke jelenség volt, beszédes szemekkel, melyek mindenüvé kísérték az embert, bárhová fordult.

A vacsora csakugyan nem sokáig váratott magára. Az öreg szolga hozta nagy ezüst tálcán. Egy üveg bor is volt mellette. Jelentette, hogy a legényeimről is gondoskodtak.

Amíg az asztalt terítette, megpróbáltam, hogy titokzatos házigazdáimról megtudhatok-e tőle valamit. A nevük nem tartozott az ismertebb főranguak közé. Különben is akkor még nem igen ismertem a világot és az én véleményem e tekintetben nem sokat jelentett.

A szolga mindjárt az elején megmondta, hogy csak egyszerűen Jánosnak szólítsam és ha valamire szükségem van, egyet csengessek. De egyébként csak igen gyengén elégítette ki érdeklődésemet. Még azt sem tudtam ki belőle, hogy a grófné csinos-e vagy sem. Az anyjánál tudniillik ez nem érdekelt. A szűkszavu feleletekből mégis megtudtam annyit, hogy az elhunyt gróf úr nem volt valami mintaférj és hogy a házban kevesebb könnyet hullattak érte, mint ahogy abból az elzárkózottságból gondolni lehetne. A pompás vacsora után János letakarította az asztalt és vissza akart vonulni. De láttam rajta, hogy akarna valamit mondani, ha alkalom kínálkozna rá. Meg is szólítottam, erre félig elfojtott gúnyos mosolygással mondta:

- Magam még nem láttam és nem is kívánom - felelt az öreg. - De aki csak ebben a toronyszobában lakott, állította, hogy vannak. Lehet, hogy a katonatiszttel kivételt tesznek.

- Kár volna, - feleltem őszintén, - mert régen szerettem volna már egy igazi szellemet látni. Arravaló ember vagyok én, hogy az olyasmivel szembeálljak.

Egyedül maradtam, levetkőztem, lefeküdtem. Fáradt voltam és minél előbb el akartam aludni. Az ágy pompás volt és olyan hamar el fogott az álom, hogy majd elfelejtettem lecsavarni a villamos lámpát, mely a menyezetről lógott. A kapcsolója sajnos, nem az ágyam mellett volt, hanem az ajtófélfán. Azért hát ki kellett lépnem az ágyból, de aztán egy pár perc mulva mély álomba merültem.

Nem tudom, hogy milyen sokáig feküdtem, amikor hirtelen felébredtem. Koromsötét éjszaka volt, semmi zörej, semmi hang, ami felriaszthatott volna. Tulajdonképen nem is ijesztett, sőt ellenkezőleg. Egészen határozottan éreztem, hogy valaki mellettem fekszik és ez a valaki lágy, meleg, illatos karjával átfog, önkénytelenül is tapogatódzni kezdtem és kétségtelenül megállapítottam, hogy hálótársam nőnemű és ha tapintó érzékem nem csal, klasszikus tökéletességü a teste.

Tudom, hogy valószinütlennek látszik, vagy legalább is érthetetlennek, hogy nem ugrottam föl és nem csaptam lármát. Valami ösztönszerű sugallatból nem tettem és minthogy az alvó nem ellenkezett, kiélveztem, amit a pillanat nyújtott, huszonnégyéves szenvedélyem egész lángolásával.

Amikor reggel felébredtem, szemembe sütött a nap. Talpraugrottam és megdörzsöltem a szemeimet. Aztán eszembe jutott valami. Valami szép és hihetetlen. Talpraálltam és rábámultam az ágyamra. Átkerestem a szobát, mint valami bolond. Szekrényekbe, kályha mögé néztem. Egyedül voltam.

- Csak nem álmodtad az egészet? - kiáltottam föl. Persze nem kaptam a kérdésre feleletet.

Elfogott a vágy, hogy valakivel beszéljek. Csengettem egyet, amint az öreg szolga mondta.

Úgy tűnt föl előttem, hogy nagyon sokára jön, de végre mégis megjelent. Magával hozta a reggelit. Semmi étvágyam se volt hozzá.

- Szabad kérdeznem, hogyan méltóztatott pihenni a hadnagy úrnak? - kérdezte a világ legjámborabb arcával. Erősen rámnézett.

Valami visszatartott attól, hogy egy szót is szóljak. Egyszerűen nem jött belőlem a szó. Az öreg János nem is faggatott tovább. Igen szerényen tudakozódott, hogy meddig maradok.

- Sajnálom, hogy ezt azonnal meg nem mondhatom, - feleltem rövid, alapos megfontolás után. Az volt ugyan a szándékom, hogy reggel tovább megyünk. De ezt a meg nem fejtett titkot nem akartam itthagyni. - A stratégiai helyzettől függ - füllentettem vakmerően. - Átkutatom majd a vidéket embereimmel, de nem hiszem, hogy holnap reggel előtt tovább mehetnénk. Ha ugyan nem vagyok nagyon terhükre a hölgyeknek...

- Semmi esetre, - vágott szavamba János. - Megbíztak, hogy mondjam meg a hadnagy úrnak, méltóztassék maradni, ameddig jól esik.

- Kérem fejezze ki előttük hálás köszönetemet. Talán lehetséges, hogy a nap folyamán tiszteletemet tehessem náluk?

- Igen. Mikor hozhatom a villásreggelit? Parancsolja egy órakor? A kastélyban ilyenkor szokták.

Felöltöztem, megnéztem embereimet és a lovakat, melyek nyakig szalmában álltak, aztán kivonultunk. Körüllovagoltuk a parkot és a szomszéd falut. Nem mentünk be a faluba, hogy jelenlétemet «stratégiai okokból» el ne áruljam.

Egy órakor János behozta a villásreggelit a szobámba. Előbb legalább tízszer kiléptem a folyosóra, ablakomból mindenfelé vizsgálódtam, hogy valamelyik háziasszonyomat megláthassam. De hiába volt minden. Az öreg szolgán, meg az udvari cselédségen kívül nem láttam senkit.

Evés után halálos unalom fogott el. Le akartam sétálni a parkba, de megeredt egy szép csendes, országos eső. Hogyan várjam ki így az éjszakát? Azt hittem soha sem érem meg és mégis megértem. Egy jámbor regényt találtam a polcon, ez egy kicsit segített rajtam.

Amikor alkonyodni kezdett, egyre növekedett nyugtalanságom. Az eső ellenére is fojtó nyári meleg volt, mégis vacogtak a fogaim. Ismétlődik-e vajjon a csodálatos eset?

Megettem a vacsorát, mint előtte való nap, de minden étvágy nélkül. Az asztal leszedésénél János beszédesebb volt, mint eddig, de alig feleltem neki. Lehetetlen volt a gondolataimat eltéríteni arról, amit tényleg átéltem és mégis képzelődésnek látszott.

Úgy jártam a szobámban föl és alá, mint a fogoly cellájában és kerestem a megoldást. A legképtelenebb dolgok jutottak eszembe. Titkos bejáratot kerestem, de persze eredménytelenül. Minden gyanusnak látszott előttem, a szekrények, az ágy, még a két női arcképet is levettem a falról és megvizsgáltam, mert úgy rémlett, hogy föl és alá jártamban az a beszédes szemű szőke megmozdította volna a karját. Arra gondoltam, hogy nem is kép, hanem ablak és mögötte élő asszony van. De meggyőződtem, hogy ez a reménység is csalódással végződött.

Kilenc órára már lefeküdtem és el akartam aludni. A leglehetetlenebb dolog a világon, hogy az ember akarjon aludni. Aki valaha megpróbálta, igazat ad nekem. Ha az ember akarja, akkor vége is van az álomnak. Olyan ébren voltam, mintha a legérdekesebb társaságban ülnék. Egyedül voltam és nincs az a Krőzus, aki itt az Isten háta mögött társaságot tudott volna magának teremteni.

- Annál jobb, - vígasztaltam magamat, - Neked nem is szabad aludni, ha meg akarod látni...

Egészen bizonyos, hogy éjfélt ütött a kastély toronyórája, mikor még mindig ébren voltam. Az is bizonyos, hogy aztán mégis elaludtam. Hogy mikor? A jó Isten tudja.

Fölébredtem megint. Ez is bizonyítja, hogy elébb elaludtam. Tehát felébredtem, épp úgy, mint előző éjjel és egész hasonló körülmények között. A meleg, puha, illatos kar megint átfogta nyakamat, kiszáradt, szomjas ajkam kereste és megtalálta az óhajtott ajkat és a következő pillanatban megint annyira elvesztettem az uralmat érzékem fölött, hogy a rejtelmes helyzeten nem törtem tovább a fejemet. Annyira idegen volt előttem a «szellem» fogalma, hogyha megkérdeztek volna, mi az, nem tudtam volna rá felelni.

Már éreztem, hogy megint elfog az álom, mikor az utolsó elhalkuló csókok között, ez a kérdés fakadt belőlem:

Halk, elfojtott nevetés volt a felelet. Ismételtem a kérdést, egyszer, kétszer, többször, türelmetlenül, végre szenvedélyesen. Az álom egészen kiszállt a szememből.

- Istenem, de kíváncsi vagy, - hangzott végre, félig-meddig a takaró alól halk, víg kacagástól kísérve. Ez a kacagás bosszantott, sértett, bár a hang lágy volt és a harangvirágra emlékeztetett.

Halkan kiáltott, a két kar megint szorosan átfogott és forró ajkak zárták le a számat. És, és... világos reggel volt, mikor felébredtem és láttam, hogy egyedül vagyok. Egyedül, mint tegnap.

- Boszorkányság! - kiáltottam felindultan. - Még ha legalább valami szép boszorkány lett volna! De mit tudom én? Lehetett az ördög öreganyja is.

Az első pillanatban tüstént el akartam menni, de aztán a higgadt megfontolás győzött.

- Semmi esetre! - mondtam határozottan. - El nem mész innen, amíg mindent meg nem tudsz.

A reggelinél Jánosnak megmondtam, hogy a stratégiai helyzet még megkívánja, hogy maradjak. Egészen természetesnek találta, de amikor indulóban volt, megállt az ajtónál és kérdezte:

Minden hamisság nélkül mondta, őszintén, még vizenyős szemével se pislantott hozzá.

Ránéztem egy darabig, aztán odaléptem hozzá. Mondani akartam neki valamit. Talán goromba akartam lenni. Nem tudom. De aztán egy szót se szóltam, hátat fordítottam neki és vállat vontam.

Úgy látszott, hogy megelégedett ennyivel, mert amikor visszafordultam, már nem volt a szobában.

Az idő jobbra fordult és hogy valamivel elöljem az unalmat, becirkáltam a vidéket embereimmel vagy ötven kilométeres körzetben és csak alkonyatra tértünk vissza. Elhatároztam, hogy ma, igenis megfejtem a boszorkányságot.

Vacsora után bezártam az ajtót, a kulcsot a vánkosom alá tettem. Megint átkutattam a szoba minden zugát, lefeküdtem, a villamos lámpát égve hagytam és elővigyázatból egy skatulya gyujtót a kezemhez tettem.

- Egyszerüen nem fog eljönni, - állapítottam meg tervem megfontolása után. Igen sajnáltam volna. De máskép lett.

Egy idő mulva felébredtem, - bizonysága annak, hogy elaludtam, - de a lámpa nem égett és egy lágy, illatos kar fonódott nyakam köré és bódító lehelet símogatta az arcomat. De most minden csábítás ellen edzve voltam. Az ördögök öreganyjának képe izgatott.

- Várj csak! - gondoltam magamban és óvatosan elővettem a gyujtót, felültem és világot gyújtottam.

Ne kérdezzetek, hogy mit láttam. Nem mondhatom meg nektek. Azóta sokszor megpróbáltam leírni ennek a pillanatnak a hatását, de sohasem sikerült, épen úgy, mint most sem. Nincs a világnak olyan nyelve, amelyen el lehetne mondani. Azt mondják, hogy az arab, de arabul nem tudok. Meg kell elégednetek azzal, hogy a legszebb, legkedvesebb asszonyt láttam alva magam mellett. Soha ilyen szépet se festve, se a valóságban nem láttam.

De csak egy pillanatig tartott. Alighanem a fényesség ébresztette föl, ijedten nézett rám, velőtrázó sikoltásba tört ki. Még most is hallom. Az égő gyujtó után kapott és elfojtotta rózsás ujjaival.

Mint az őrült kerestem a skatulyát, de elraktam valahová. Aztán kinyújtottam karjaimat feléje és az izgatottságtól reszketve hebegtem:

De nem kaptam rá feleletet. Bódultan hadonáztam az üres levegőben. Egyedül maradtam.

Hajtott a kínzó gondolat, hogy talán örökre elvesztettem, amit ebben a pillanatban pótolhatatlannak hittem. Olyan drága volt nekem, mint az életem. Kiugrottam az ágyból, az ajtóhoz támolyogtam, hogy megkeressem a villamos lámpa gyujtó csavarát. Végre megtaláltam, fény áradt a szobába. Egyedül maradtam.

Mint az őrült ráztam a bezárt ajtót. Eszembe jutott, hogy a kulcs a vánkosom alatt van. Odaszaladtam, elhoztam, kinyitottam az ajtót és kibámultam a koromsötét folyosóra. Sehol senki. Egyedül maradtam. A toronyóra egyet ütött.

Ott ért meg a reggel ágyam szélén ülve. Le sem hunytam a szememet. Jókor lementem a huszárokhoz és felköltöttem őket. Azt hitték, hogy tovább megyünk, de erre nem is gondoltam.

Még egy éjszakát töltöttem ugyan a kastélyban, de nem történt semmi. Meg is érdemeltem.

Reggel kilenc óra tájban éppen reggelinél ültem, ijedten rohant be a káplárom és jelentette, hogy az országúton nagyobb lovascsapat vonult el, fehér kötéssel. Ez volt az «ellenség».

Felugrottam. A kötelességérzet megint felébredt bennem. Nyergeltettem, csengettem az inasnak, jó borravalót adtam neki, meghagytam, hogy a ház asszonyai előtt fejezze ki hálás köszönetemet és legmélyebb tiszteletemet.

- Megmondom a grófnő és bárónő őméltóságának, ha visszajönnek, - mondta József mélyen meghajolva.

- Igen, - felelt az öreg, - tegnap reggel a gyorsvonattal Olaszországba mentek.

Nem tudtam szólni. Valami különös gondolat támadt bennem, már egyszer előbb is eszembe jutott. Kérdezni akartam a szolgát, de megint jött a káplár és sürgetett. Egy egész ellenséges ezred vonul át a falun. Valahogy a gazdasági udvaron keresztül kell kiszöknünk a szabadba, ha nem akarjuk, hogy elfogjanak.

Ez hatott. Lesiettünk a lépcsőn és tíz perc mulva túl voltunk a réteken, sűrű erdő mélyén, ahol megírtam a jelentést az ellenség csapatairól.

Aznap este hét órakor «lefújták» a hadgyakorlatot. Nyolcvan kilométert lovagoltunk egyfolytában legényeimmel.

Ma sem hiszek a szellemekben, ezt vegyétek tudomásul. Egyébként azt mondtam, hogy tanulság lesz a végén. Megtartom, amit igértem. Ez a tanulság:

Igen sok száz esztendővel ezelőtt élt egy király és csodaszép, istenáldotta ország fölött uralkodott. A szomszéd államokkal olyan jó barátságban élt, hogy a diplomaták abban az időben, munka hiján, unalmukban haltak meg. Akkor találták ki ezt a szólást: halálos unalom. Azért ebben az országban az volt a legsulyosabb büntetés, ha valakit diplomatává neveztek ki. Minthogy azonban ebben az istenáldotta birodalomban nem volt se szegénység, se nyomor, ezért gonosztevők se igen akadtak, a szóban forgó büntetéssel olyan vétkeket is sujtottak, amiket másutt nem vettek volna komolyan, sőt talán meg se büntettek volna.

Ilyen véteknek tekintették a nevezett király országában, ha valakiben nem volt ötlet és humor. Ezt mindenkitől megkívánták, aki a nyilvános életben szerepelni akart, rangra és méltóságra vágyott. Mert az volt a bölcs király elve, hogy csak nevető, víg embereket tűr meg maga körül. Azt mondta, hogy eleget lógathatja az ember a fejét, ha majd a gödörbe kerül; kedvetlenség és savanyú hangulat az oka minden veszedelemnek.

A birodalom előkelői már gyermekeiket így nevelték, hogy az ötletet és humort jóformán az anyatejjel szívják magukba. Ezért keresték nagyon a jókedvű dajkákat. Ha pedig a gyermek tulajdon anyja láthatta el szülöttét ezzel a becses utravalóval, akkor meg volt alapozva pályája. Innen a mondás: jól el van bocsátva hazulról.

De hát még a királyok bölcseségét is elgáncsolja a sors. Így történt, hogy a királyné, a csodaszép, vígkedvű asszony, egyszerre komoly és szomorú lett, olyan szomorú, hogy aki ránézett, annak könny szökött a szemébe. Ha megkérdezték, mi baja, nem akarta vagy nem tudta megmondani és mikor a király látta, hogy még a saját ötletessége is cserben hagyta, kidoboltatta az országban, hogy aki meg tudja nevettetni a királynét, arra hagyja birodalmát. A királyi párnak ugyanis nem volt gyermeke.

Szétment a híre az esetnek és jöttek mindenfelől az emberek, azzal a hittel, hogy ők oldják meg a feladatot. Férfiak, asszonyok csapatokban jöttek a királyi palota elé, táncoltak, énekeltek, mindenféle agyafurt tréfát gondoltak ki, cigánykereket hánytak, fejük tetejére álltak. Szegények és gazdagok egymást multák fölül ötleteikkel, csepürágók versenyeztek az államférfiakkal, gyermekek aggastyánokkal. Sokan voltak, akik nem is nagy jutalomért álltak ki, hanem igen szerették volna, ha a királyné megint mosolyog.

Hiábavaló volt minden. A királyné naphosszat kint állt az erkélyen és érdeklődés nélkül nézte a lent kavargó furcsaságokat. Semmi se tudta mosolyra deríteni, sőt ellenkezőleg, szomorúsága átszállt a tömegre is. Azért jöttek ide, hogy felderítsék, végül úgy sírt, jajgatott az egész, hogy az embernek majd megszakadt a szíve tőle. Könnyezve, zokogva mentek az emberek haza és nemsokára kietlen, elhagyott lett a királyi palota tájéka, mert az ötlet és humor országában senkinek sem volt kedve arra járni, ahol sírva fakadhat.

A király kétségbe volt esve. Orvosokhoz fordult, ezek se tudtak tanácsot adni. Erre aztán bánatában lement a pincéjébe a király és a mámorban keresett feledést. Hívei együtt boroztak vele és míg a királyné termeiben némán busult, lent a mélyben ugyancsak vígan állt a mulatság. Nemsokára szájról-szájra szállt a hír, hogy a király ivásnak adta magát.

Ekkor történt, hogy egy szép napon idegen leányzó jelentkezett a királynál, aki éppen akkor ébredt föl mély álmából. Azt mondta, hogy szere van, amitől a királyné meggyógyul, azért rögtön be is bocsátották.

- Hallottam a bajodat, király, - kezdte az idegen leány a beszédet. - Sajnálom a szegény királynét, azért hoztam valamit, ami egyszer és mindenkorra megszabadítja a szomorúságtól. Szülőhazámból, Párizsból való a dolog. Ha jól használod, javára lesz a királynénak.

Ezzel egy kis csomagot tett a király elé. A csomag nem volt nagyobb, mint egy rendes tyuktojás. Csodálkozva és örömmel nyult érte a király és még sokat akart kérdezni, de a leány eltünt és hiába keresték, nyoma veszett, mintha álom lett volna.

De nem volt álom. A csomag itt maradt és reszkető kézzel bontotta föl a király. Még a lába is citerázott hozzá, de ez az édes bortól volt, amit az éjjel ivott. Mikor a csomagot kibontotta, egy diót talált benne. Feltörte a diót és összenyomva, csomóba szorítva olyan drága, finom szövést talált benne, amilyet még soha életében nem látott. Kivette, megsimította és megnézte minden oldalról.

Nem sokáig gondolkozott, a királynéhoz sietett vele. A királyné hol az ingre, hol a királyra bámult.

- Vedd föl, édesem, - nyögött a király, még mindig reszketve. - Vedd föl és meggyógyulsz!

De a királyné intett a kezével, hogy nem kell, aztán lehajtotta fejét és elkezdett sírni. A király látta, hogy minden hasztalan. El volt veszve ő is, mert könnyek csordultak szakállára. Kezében maradt az ingecske és kisomfordált vele, mintha leöntötték volna.

Este a pincében megint magas kedvvel voltak. Durrogtak a palackok és patakokban folyt a bor. Már egy páran a hordók alatt feküdtek, de a többi, a királlyal egyetemben még kitartott. Ő felsége egyik kancsót a másik után ürítette ki és maga elé bámult. Egyszerre felkiáltott:

Alig repült el ajkáról a szó, fölugrott, fölrohant hálószobájába és elővette kincses ládájából az ingecskét. Kardját a sarokba vágta, királyi ruháját ledobálta magáról, cipőjét, harisnyáját, mindenét levetette és belebujt a csodálatos ingbe. Huzta, nyujtotta, hogy valahogyan beleférjen. Csupasz maradt a válla, mert felül is kevés volt az ing. Aztán fölkapott egy ezüst gyertyatartót és berohant a királynéhoz.

Álmatlanul feküdt mennyezetes ágyában a királyné, de mikor a királyt ebben az öltözetben meglátta, fölült és a szemeit dörzsölte. Aztán megtörtént a csoda. Vonásai kiderültek, mosolygás futott végig az ajkán, végre kitört belőle a harsogó kacagás.

Nevetett, úgy nevetett, hogy a vánkosába kellett harapnia, ha nem akart megfulladni. A király, aki legfeljebb egy mosolyt várt, de nem ilyen zajos hatást, egy kicsit meglepetve állt, de aztán őt is elfogta a nevetés. Elejtette a gyertyatartót és harsogó nevetéssel hömpölygött a padlón...

Ettől az órától fogva a királyné régi kedve visszatért. Egyik ünnepség a másikat követte. Táncolt, mulatott az egész ország. A legdélcegebb gavallérokat berendeltek udvari szolgálatra és rendjüket úgy hívták, hogy: Garde du Corps.

Esztendőre még egy örömünnep lett a birodalomban. Ez aztán felülmulta valamennyit. Trónörökös született és minthogy abban a pillanatban, mikor a gólya kiejtette csőréből, éppen a kakukmadár szólt, a kis herceget Kakukfinak keresztelték.

A királyi apa boldogsága határtalan volt. Egy álló hétig tartott a paszita és már régen vége volt mindennek, de a király még a pincében ült és éltette a kis herceget. És ha a mai napig ki nem jött onnan, még most is ott ül és magasztalja a furcsa ingét, amit csak akkor vet le magáról, ha megfürdik.

Volt egyszer egy kis színésznő, akinek Nagy Elzi volt a neve. Bizony irónia volt abban, hogy Nagynak hívták és mégis kisebbre nőtt, mint amekkorára az egészen kicsiny színésznők általában nőni szoktak. Ez lehetett az oka annak, hogy nem vették észre, se a direktor, se a publikum. Pedig nagyon tehetséges jószág volt. Kollegáinak és kolleganőinek minden szerepét könyv nélkül tudta. A szinésziskolát kitünő eredménnyel végezte el és kedves termete mellett igen érdekes arcocskája volt.

De hát ez már csak így történt, hogy nem használt se bája, se tehetsége, nem tudott szóhoz jutni. Ha játszotta is néha a nép leányát, aki a királynak virágot nyujtott át, vagy apród volt, aki jelentette, hogy a lovak föl vannak nyergelve, akkor a színháznál úgy vélekedtek, hogy a kis Nagy Elzi meg lehet a sorsával elégedve.

Így mult el három esztendő és Elzi egy hajszállal se közeledett álmainak megvalósulása felé. Ha aggódott a jövője miatt és a ruhatárosnétól vagy sugónőtől kért tanácsot, vállat vontak és azt felelték:

Ilyenforma tanáccsal, persze, Elzin nem volt segítve. Nem rajta múlt, hogy a szerencse nem repült be szegényes padlásszobája ablakán. Itt nyomorgott télen-nyáron, azzal a különbséggel, hogy télen még nyomorúságosabb volt az élete. Hogy pedig nem akadt gazdag barátja, aki fölvette volna a dolgát, abban sem volt hibás. Hol találkozhatott volna ilyen nemeslelkű emberrel, mikor a gázsija alig volt arra elég, hogy rongyosan ne járjon az utcán?

Egyszer közel volt ahhoz, hogy kiemelkedjék az ismeretlenség homályából. Aki a «Mama kedvencé»-ben a címszerepet játszotta, megbetegedett és a direktor Elzit hivatta. Mikor belépett, odaintette magához és az ölébe ültette.

- Ki tudsz húzni a slamasztikából, kis bogaram? - kérdezte és elmondta, miről van szó.

Elzi belepirult a boldogságba és természetesen azt felelte rá, hogy igen. Aztán végig mondta az első felvonás egész szerepét, már a másodikat is elkezdte, mikor a direktor befogta a száját, még barátságosabb, sőt bizalmas lett és így vélte:

Azonban a nagy kolleganő rosszulléte nem volt egyéb, mint - jellemének rosszasága. Mert egyébként nem volt semmi baja és mikor meghallotta, hogy milyen könnyen találtak helyette mást, a színházhoz sietett és ki akarta kaparni a direktor szemét. A direktor nagy barátja volt a békességnek, a szemeit is sokra becsülte és Elzi visszahullt a semmibe. Úgy látszik, erre volt ítélve.

Fellépte előtt való nap este hallotta meg a szomorú hírt. A színfalak között állt, apród ruhában várta a végszót, hogy jelentse: A lovak meg vannak nyergelve. Keservesen elsírta magát.

Ekkor egyszerre azt érezte, hogy egy csontos kar fogja át a csípőjét és mikor feltekintett, egy kis ember állt előtte, még sokkal kisebb, mint ő, rettenetes nagy orral, kiálló, vizenyős szemekkel. A hasa kicsucsosodott, szinte jobban kiállt, mint az orra. Elzi ijedtében majdnem felsikoltott, de ez nem illett volna a jelenethez, amit éppen játszottak a színpadon, azért megelégedett azzal, hogy csodálkozva nézte az idegent.

- Meg akarlak vígasztalni, kedvesem, - volt a felelet. - Látom, hogy sírsz, sajnállak.

A kis ember olyan komolyan és minden gunyolódás nélkül mondta azt, olyan őszinte részvét volt a szavában, hogy Elzi nem szokta meg az ilyesmit. Éppen meg akarta kérdezni, hogy a soha nem látott különös ember hogyan akarja megvígasztalni, mikor végszava odabent elhangzott és a színpadra kellett sietnie. Szerencsére csak négy szót kellett mondania és csakhamar visszatért. A nagyorrú kis ember ott állott mozdulatlanul előbbi helyén.

- Sajnállak, Elzi, - kezdte ujra, - kár érted. Ha bízol bennem, megcsinálom a szerencsédet.

- Pénzzel mindent lehet, - felelte és gúnyos mosolygás vonaglott sápadt ajkain.

- Gazdag vagyok és ha barátul fogadsz, nem bánod meg. De egyet követelek: a szíved az enyém.

- Ne ijedj meg, - csillapította a kis ember. - Ha azt mondom, hogy a szíved az enyém, az nem jelenti azt, hogy engem szeress. Csak mást nem szabad szeretned.

- Úgy? - sóhajtott megvígasztalódva Elzi, - akkor jól van, nincs nekem senkim.

- Annál jobb, - mondta rá az ismeretlen. - Ha beleegyezel, előadás után kocsimon várlak a színészbejárónál.

Elzi még egy pillanatig habozott, de mire végleg igent akart mondani, a kis ember eltűnt és az ügyelő rámordult, hogy mit ácsorog itt, mikor csak utolsó felvonásban lesz megint a színpadon dolga.

Mikor Elzi előadás után szorongó szívvel elhagyta a színházat, csakugyan ott állt a bejárat előtt a különös kis ember hosszú orrával, hegyes hasával pompás finom hintójában, szép lovak a hintó előtt. Gyorsan besurrant hozzá és csakhamar fényes palota előtt álltak meg, ahol gazdag lakoma várta őket. Egész sereg szolga hordta föl az ételeket. A pezsgő csak úgy ömlött. Vacsora után Elzi félt, hogy valami kellemetlen dolog következik, de a báró - így szólították emberei, - megelégedett egy csókkal. Az igaz, hogy orra miatt ez sem ment valami könnyen. Aztán pompás, kék selyem hálószobába vezette és jó éjt kívánt.

Elzi végtelenül boldog volt, mikor másnap reggel egy barátságos szobaleány teát hozott neki, jó illatú fürdőt készített számára és hallatlanul tiszta fehérneműjét meg pompás ruháját megmutatta. Azt hitte, hogy valami mesebeli hercegnő lett belőle. Aztán jött a báró, megcsókolta, (most sem minden nehézség nélkül), vele reggelizett és elvitte kocsiján a városba, ahol az üzletekben mindent megvehetett, ami szép és drága volt. De, mikor este el akart menni a színházba, barátja kicsinylőleg leintette.

- Oda nem mész vissza többet! - jelentette ki határozottan. - Szerződésedet felbontottam és elsejétől fogva a Metropol Színház naivája vagy. A legközelebbi ujdonság, a «Ballettpatkány» már veled megy a címszerepben.

Elzi alig hitt a fülének, pedig minden úgy volt, ahogy a báró mondta. Hat hét mulva, a «Ballettpatkány» bemutatóján, olyan sikere volt, amelyet még nem láttak, a kritikák áradozva dícsérték játékát és bájos megjelenését. A kis színésznő uszott a boldogságban és mikor a «Ballettpatkány» bemutatója után barátja nemcsak a megszokott csókot kívánta, hanem egyebet is, nem tiltakozott. Ha nem is nagyon szívesen, de hálából megtette.

Így multak el napok, hetek, hónapok, évek. Elzi hirneves színésznő lett, barátja pazar pompával vette őt körül és megadott neki mindent, amit pénzzel meg lehet adni. Akkor történt a végzetes eset. Partnere az «Akasztófavirág» című új darabban nagyon csinos és kedves fiú volt. Trisztánnak hívták és mielőtt Elzi észrevette volna magát, erősen beleszeretett. Először történt vele életében, nem csoda, hogy csak úgy parázslott a szerelemtől. Játéka ebben a darabban elragadta az embereket, de a játéknak a valóságban folytatása lett. És ennek a folytatásnak meglettek a következményei.

Nemcsak olyanok, amelyek néhány hónapra a fellépésben megakadályozták, hanem még egyebek is, csodálatosak és szomorúak. Így például azon az estén, amikor a hosszú orrú emberke megtudta, hogy Elzi rosszullétének mi az oka, a szép palota a kék selyem hálószobával eltünt. Füstölgő zsarátnok maradt a helyén és erős kénkő szaga volt. Az öregasszonyok azt mondták rá, hogy az ördög háza volt, saját maga gyujtotta föl, de előbb jól bebiztosította. Az emberke eltünt és senki sem tudta, hová.

Rossz idő fordult Elzire. Mikor hónapok multán ujra felléphetett, a közönség kegye és Trisztán szíve már másé volt. Nemsokára rá felbontották a szerződését. Színpadról-színpadra került, de mindig jobban lefelé ment. Végre egy kabaréba jutott. Mikor érzelmes, tragikus akart lenni, kinevették, mert olyan nagyon kicsiny volt...

Jött a nyomor, a gond, a nélkülözés. Szégyen és undor. Aggodalom a kis Elzi jövőjéért, a leányáért. Három éves volt csak és még fel se tudott nézni az asztalra, amelyen nem volt ennivaló.

Erre nagyon megijedt Elzi. Karjára vette gyermekét és beleugrott a folyóba. Elzi belefulladt, de a leányát megmentették.

Élt egyszer napnyugaton egy herceg. Nem volt uralkodó fejedelem, de hatalmas úr volt. Rengeteg birtoka, számos kastélya, pompás palotája a városban, még a hadigazdagok és fősiberek irigységét is felköltötte. A herceg legényember maradt és vígan élt. Elérkezett végre annak a kornak a határára, amelyben okos ember többé nem házasodik. Minél jobban öregedett, annál jobban örült a rokonság, különösen unokahuga, Kordula grófné és férje, Dániel gróf, mert szentül hitték, hogy rájuk marad a herceg vagyona. De a herceg nem szerette ezeket az embereket, Korduláról meg volt győződve, hogy boszorkány és Dániel a segítőtársa. Gonosz volt a tekintetük és rosszat beszéltek mindenkiről.

Akkor történt, hogy a herceg barátnéjának fia született. Nagyon szerette barátnéját a herceg és végtelen szomorúság fogta el, mikor a fiú születése után az anya meghalt. De a fiúnak annál inkább örült és elhatározta, hogy elismeri fiának és megteszi törvényes örökösének.

Összehívta hát valamennyi rokonát, Kordulát és Dánielt is, a kis György keresztelőjére. Palotájában volt a keresztelő és elhatározta, hogy kijelentésével meglepi az előkelő társaságot.

Le is folyt az ünnepség, amint elrendelte és amikor kijelentette, hogy Györggyel mi a szándéka, belehalaványodtak a rokonok és egyik a másik után sompolygott ki a teremből. Csak Kordula és Dániel maradtak ott, helyeselték nemes nagybátyjuk szándékát és olyan szeretettel foglalkoztak a kis Györggyel, hogy öröm volt nézni.

- Csalódtam ezekben az emberekben? - kérdezte magában a herceg, mikor azt látta. De mikor Kordula lehajolt, hogy megcsókolja a gyereket, György olyan éleset sikoltott, mintha nyársra huzták volna. A herceg erre azt gondolta magában, hogy fia milyen pompás emberismeretet örökölt tőle!

Sietve végezte György hivatalos törvényesítését és mikor ez megvolt, a picikével és udvartartásával egyik kastélyába vonult, be a hegyekbe, messze a világtól és az emberektől.

Kordula pedig valósággal gonoszlelkű boszorkány volt. Így történt, hogy egyszer, mikor a dajka a kis fiút a közeli erdőben tologatta, a dajka elaludt a kis kocsi mellett és mire felébredt, a gyermek nyomtalanul eltünt. A dajka bánatában bele akarta magát ölni a tóba, de a víz sekély volt, kihuzták és bevallotta a hercegnek, milyen rettentő szerencsétlenség történt. A herceg majd megőrült fájdalmában, szétküldte valamennyi emberét, maga is lóra ült, bejárta az erdőket, a hatóságokat is értesítették, magas díjat tűztek ki annak, aki visszahozza a gyermeket, de minden hasztalan volt: György eltűnt, nem találták.

A gyermekrablás híre elterjedt, Kordula és Dániel sietve jöttek és versenyt sírtak, jajgattak a herceggel, gyászruhát öltöttek, a hajukat tépték, mintha saját gyermekük lett volna. A herceg megint azt kérdezte magában:

De aztán egy belső hang intette, hogy óvakodjék tőlük. Erre haragjában kidobatta Kordulát és Dánielt.

Szöktetését igen ügyesen hajtották végre. Mire az eset híre a kastélyba jutott, az autó a gyermekkel már túl volt a határon és csak egy olasz faluban állt meg, ahol megbízható emberek, egy kis gazda és a felesége, jó csomó pénzzel együtt átvették Györgyöt. Másnap rokonukhoz vitték el, sok mérföldnyire. Szegény kecskepásztor volt az, aki feleségével úgy-ahogy fölnevelte a gyereket, amíg tíz esztendős csinos fiú lett belőle.

De György nem lelte örömét a kecskepásztorságban, az ütlegekkel fűszerezett nevelési módszer se tetszett neki, azért egy szép napon kereket oldott és egy távoli hegyi városkába szökött, ahol egy utcai kimérés tulajdonosa szolgálatába fogadta. Csinos külseje és barátságos modora miatt a vendégek hamar megszerették. Egyszer egy városi vendéglős tért be hozzájuk és megkérdezte Györgyöt, hogy nem jönne-e hozzá piccolónak? A fiú kész örömmel beleegyezett és új gazdájával a városba ment.

Itt is olyan ügyes és olyan szorgalmas volt, hogy mindenki megszerette. Ezen kívül rendkívüli nyelvtehetség lakott benne. Egy pár hónap alatt mindenféle idegennel a saját nyelvén tudott beszélni. Meg is irigyelték emiatt öregebb kollégái és úgy megkeserítették az életét, hogy egyszer éjjel összecsomagolta kis batyuját és nekiment a világnak.

Így történt, hogy tizennyolc éves korában egy párisi szállóban szobapincér lett, bár csinos, fius vonásai és gyermeteg, megnyerő modora miatt még mindig «piccoló»-nak nevezték. Nem volt nagy szálló a Hôtel Montana, de vendégei előkelőségek voltak a világ minden részéből. Járt ide délamerikai, spanyol, de európai is, főleg a Balkánról, aztán művész, művésznő nyugatról, különösen sok színésznő.

Aki csak asszony volt a szállóban, mind törte magát «Piccolo» után. A mosogató cselédtől kezdve föl az idegen hölgyekig, akik este drága ruhákban ültek az étteremben, valamennyien szerelmes pillantásokat vetettek feléje, voltak, akik meg is kísértették, de az egyiket pirulva, a másikat haraggal utasította el.

Nem, mintha nem becsülte volna eléggé a női szépséget. Sőt ellenkezőleg. Sokszor volt úgy vele, hogy felforrt a vére, hogy egyik-másik reggelen bevitte a szobába a teát, mikor a szépség még ágyban feküdt. De aztán valami különös érzés visszarettentette és ez volt az oka látszólagos bátortalanságának.

Egyszer egy idősebb előkelő hölgy szállt oda a leányával. Olyan nyelven beszéltek, amit itt senki se értett, még György sem, ez pedig nem volt kicsiség. A bejelentő lapról kitünt, hogy magyarok, grófné a leányával és a leány neve Hanna.

Hanna is észrevette Györgyöt és figyelmes tekintettel nézte, ha belépett a szobába. De akármikor jött, a leány mindig fel volt öltözve, vagy legalább a fésülködő köpeny volt rajta. Szívesen beszélt vele franciául, angolul vagy olaszul, ahogy jött. Kérdezgetett tőle egyet-mást, amit valószinűleg amúgy is tudott, aztán szép volt ez a leány, szebb mindenkinél, akit eddig látott.

György megvette a könyvet, amelyből, állítólag, három hónap alatt tökéletesen meg lehet tanulni magyarul és vesződött vele éjszakákon át, amíg egy pár, általánosan használt kifejezést megtanult belőle. Figyelt a hölgyek beszédére, hogy a kiejtést megtanulja, erre aztán olyan nyelvtehetséggel, mint az övé, könnyen ment a dolog.

Egyszer reggel, mikor Hanna grófnőnek ismét méltóztatott őt megszólítani, anyanyelvén felelt neki. Ez annyira meglepte Hannát, hogy a nyakába borul, ha anyja éppen be nem lép és meg nem zavarja őket. De az öreg grófnőnek nem tetszett ez a barátság Piccolóval, azért még aznap csomagoltak és elutaztak az éjjeli gyorssal.

Mikor az öreg grófné Piccolónak a kijáró borravalót a markába nyomta, vagy a válás fölött való fájdalmában, vagy hogy alacsony állását restelte, leejtette a fiú a borravalót a földre. Hanna észrevette ezt és egy piros rózsát csusztatott oda neki, aztán fülébe súgta anyanyelvén:

Ettől a naptól fogva odavolt György és egészen megváltozott. Semmi se szerzett neki örömet, csak a magyar nyelvtan és ha az étterembe lépett vagy szabad óráiban az utcán csatangolt, csak azt kereste, akit elveszített, anélkül, hogy az övé lett volna valaha.

Nem tudott nyugton maradni. Felmondott és barangolni kezdett a világban, egyik szállóból a másikba. Eljutott végre Budapestre is és itt megtudta, hogy akiket keres, azok szinte állandóan külföldön élnek. Elindult hát utánuk városról-városra de nem találta őket.

De akármerre járt, az asszonyok bomlottak utána. Most, hogy már megférfiasodott, a legtöbbje nem is nagyon kerülgette a dolgot és úgy ajánlotta föl magát, hogy megundorodott tőlük.

Egy berlini szállóban azonban, ahová csak nemrég szegődött, olyan asszonnyal akadt össze, akinek csábításánál elvei majdnem hajótörést szenvedtek. Gyönyörű szép nő volt, bájos, kedves és akárhogy küzdött is a gondolat ellen, Hanna grófnőre emlékeztette. Színésznő volt, az évad legünnepeltebb női közé tartozott, lakását a nap minden órájában imádók tábora ostromolta és a szobája úgy tele volt virággal, mint a paradicsom. Ennek a nagy nőnek is megtetszett a Piccolo, édes szavakat suttogott neki, de úgy tett, mintha nem értené.

Úgy látszott, hogy haragudott érte az asszony meg szégyelte is magát. Tolakodó udvarlóit egytől-egyig elzavarta, este, mikor hazajött a színházból, bezárkózott, kedvetlen volt, rossz hangulatban.

Egy óra lehetett már éjfél után, mikor csengetett. A csengetés Györgynek szólt. Bekopogtatott, belépett és egy női hang a sarokból egy pohár vizet rendelt.

Engedelmeskedett, hozta a vizet és letette az asztalra, körül se nézett. De ekkor az ibolyaszinű asztali lámpa homályában, a szobában ápolt pálmák és virágok paradicsomából kilépett Éva, az igazi Éva.

Piccolo annyira megdöbbent, hogy szeretett volna a föld alá sülyedni, azt hebegte:

De Éva megelőzte, lezárta az ajtót, kirántotta a kulcsot és kidobta az ablakon.

Odalépett hozzá egész közel, átfogta a lehellete és érezte, amint lobogó aranyhaja végigsiklott a kezén.

- Eressz, nem tudlak szeretni! - nyögte ki összeszorított fogai közül és hátrált.

- Nem vagyok szép és kívánatos? Nem vagy erős és ifjú? Ezeren volnának, akik az életüket adnák, hogy egy órát tölthessenek velem és neked nem kellek? Tudod te, hogy ki vagyok én?

- Tudom. Szép vagy és kívánatos, de arra nem kényszeríthetsz, hogy szeresselek.

Hangos, ezüstös kacagással mondta, meglökte könnyedén, de ez elég volt ahhoz, hogy a férfi a mögötte álló kényelmes karosszékbe sülyedt. Alig eszmélt rá, hogy mi történt vele, már a térdén ült az asszony. Rózsás ajkaival, melyek mögül hófehér fogak gyöngysora csillogott, csókolta. Két gyengéd, puha kar pedig bontogatni kezdte a ruháját. Meg akarta fogni a sebesjárású két kezet, de nem volt ereje hozzá és ruhái egymásután hullottak a földre. Végre letérdepelt előtte az asszony és amíg dús haja térdére omlott, mint valami szolgáló huzta le róla a cipőt és a harisnyát.

Aztán fölnézett rá nevetve, kérdezve, csábítva, mint egy kinyílt virágkehely.

Erre felugrott az asszony, két kezével átfogta a férfi nyakát és felkiáltott:

- Tedd meg, kérlek, - felelt nyugodtan és szemében sajátságos fény villant föl. - Egészen szép halál volna.

Éva meghátrált előle, aztán a pamlagra ugrott és összehuzózkodott, mint valami kicsiny, kedves állat. Arany haja átfolyta a testét és nevetett, nevetett, hogy szomorú volt hallani.

Ez a nevetés a szívét tépte a férfinak. Úgy volt vele, mintha szerelmét gunyolta volna, a legszentebbet, amit szívében hordozott. Felugrott, mint a megsebzett oroszlán és rávetette magát a mezitelen nőre. Ökölbe szorult a keze, elsötétült előtte a világ, nem látott semmit. Csak azt érezte, hogy üti, veri az asszony bársony testét.

Ijedten állt meg, nem merte kinyitni a szemét, mert egy nőt ütött meg. Tehetetlenül omlott a földre és eltakarta arcát kezével. Érezte, hogy föléje hajol az asszony, lehelletétől forró-hideg futotta át. Fölnyitotta a szemét.

Mellette guggolt, akit megvert és könnyes volt a szeme. De nem volt harag a tekintetében, a férfi keze után nyult és megcsókolta.

- Köszönöm neked, - suttogta halkan és alázatosan. - Megmentettél önmagamtól. Azt hittem, hogy én vagyok a szerelem és te megtanítottál rá, milyen az igazi érzés. Hálából adok neked valamit, amivel mindenkit megnyersz, akit kívánsz, még ha király leánya volna is.

Alig mondta ki, lehajolt hozzá, két kezébe fogta a fejét és csókolta, csókolta, hogy a férfi beleszédült és azt hitte, megfullad.

Mikor magához tért, egyedül volt. A lámpa nem égett és a hajnal pírja sugárzott az ablakon. Gyorsan felöltözött, aztán aggódott a kulcs miatt, ami kirepült az utcára. De ime nyitva volt az ajtó, kisietett.

Még aznap reggel elhagyta a szállót és visszatért Párisba, ahol a Hôtel Montanaban tárt karokkal fogadták. Annyira vágyódott a kis grófnő után, hogy azt hitte, belehal, ha legalább a szobát nem látja, amelyben lakott.

Már későre járt és a vendégek nagyrészt lefeküdtek, mikor fellopózott a második emeletre és óvatosan megpróbálta a kilincset, hogy nyitva van-e az ajtó?

És nyitva volt. Úgy surrant be, mint a tolvaj. De mikor a szoba közepére ért és le akart borulni, hogy megcsókolja a szőnyeget, melyet lábai tapodtak, meglátta az ablakon beszürődő holdsugárnál, hogy az ágyban egy nő fekszik. Óvatosan közeledett feléje, hogy zajt ne üssön, de aztán majd hogy föl nem kiáltott, mert ki feküdt itt mély álomban? Hanna grófnő.

Ez persze több volt, mint amennyit szegény ember erői megbírtak. Reszketve omlott le az ágy szélére, összefonta kezét és imádkozott. De fölébredt az alvó és önkénytelenül fölgyujtotta a villamos lámpát. Először az ijedtség halk sikoltása lebbent el ajkáról, aztán majd elolvadt a boldogságtól.

- Semmi anyám, csak álmodtam, - felelt a grófi gyermek és liliomkarjával átfogta a boldog Piccolót. Az öreg grófnőnek, szerencsére, olyan mély álma volt, hogy leányának felelete megnyugtatta és tovább horkolt.

Ezek ketten pedig, akik most újra megtalálták egymást, símultak, csókolóztak és fogadkoztak, hogy egymásé lesznek, vagy a halálba mennek.

Akkor eszébe jutott Györgynek, hogy mit adott neki Berlinben Éva, amivel mindenkit megnyerhet, még ha király leánya volna is. Hanna fölé hajolt, amíg ajkaik összeértek, aztán csókolta, csókolta, mint az az ördögszülötte asszony tanította, míg a leány belekábult és azt hitte, hogy megfullad.

Mikor magukhoz tértek, a lámpa nem égett és a hajnal pírja fénylett az ablakon. De nem voltak egyedül, mert bár az öreg grófnénak elég mély álma volt, olyan mélyen még sem aludt, hogy végre valamit meg ne hallott volna.

Amit leányának szobájában látott, az kínos és bizony igen kellemetlen meglepetés volt számára, úgy, hogy először elájult és aztán törte a fejét, hogy mitévő legyen. Nem jutott eszébe semmi, helyrehozni az egészet nem lehetett. Aminek jönni kellett, az bekövetkezett és most átkozta az órát, amelyben gyermeke kérésének engedve másodszor is megszállt a Hôtel Montanaban.

- Nincs más hátra, igent kell mondanod, - vélte olyan egyszerűen, mintha valami operai előadásról volna szó.

- Bizony nem marad más hátra, - ismételte György, aki e jelenet alatt, a komoly helyzetnek megfelelően, igaz, hogy hiányosan öltözve, a szoba egyik sarkában ült.

- Hát nem marad más hátra, - mormogta a grófné önkénytelenül, aztán szeméhez tartotta szemüvegét, erősen megnézte Györgyöt és megkérdezte:

- Ha én azt tudnám! Nevelőatyám kecskepásztor volt Suseganaban, Vittorio mellett, de valóságos atyám valami főúr lehetett, mert ezt emlegette a nevelőanyám, ha bitangba futott a kecske és elrakott...

Hörgő hang tört ki a grófnéból, mintha fulladozna. György ültéből, Hanna az ágyból ugrott föl, mert azt hitték, hogy az öreg asszonynak vége van. De ez csak integetett feléjük, hogy hagyják, erőlködött, hogy szólni tudjon, végre felállt, reszkető léptekkel ment Piccolo felé és ennek nem kis csodálkozására a nyakába borult.

- Szívemre, drága unokaöcsém! - kiáltotta sírva, fujtatva. - Ismerd meg bennem szerető nagynénédet, Kordulát, aki élete céljául tűzte ki, hogy megtaláljon téged és visszavigyen busuló atyádnak!

Itt tulajdonképen vége volna a mesének, mert azt gondolhatjátok, hogy György és Hanna, a közeli rokoni kapcsolatok ellenére is egy párrá lettek. Piccolo herceg se indított válópert a felesége ellen, mikor rájött arra, hogy anyósa valóságos boszorkány.

Apósával, Dániel gróffal, Piccolo herceg, sajnos, nem ismerkedett meg, mert amikor az öreg herceg ledobatta őket a lépcsőn, az esetet nem sokkal élte túl.

Így is volt rendjén, hogy a boldog öreg herceg, aki már jól túl volt a nyolcvanon, mikor Kordula elhozta neki a fiát menyasszonyával, nem gondolt többé Dánielre, de ezt mondta magában:

Volt egyszer egy nagy zivatar. Olyan rettenetesen erős, hogy a legöregebb emberek sem emlékeztek ilyesmire. Megnyiltak az ég csatornái és utcák terek folyókká, tavakká alakultak át. Kíséretül mennydörgött és villámlott egyre és olyan borzalmasan besötétedett, hogy alig lehetett a szomszéd sarokig ellátni.

Akit a vihar az utcán kapott, az menekült szegény esze nélkül. Aki már nem kapott helyet se villamoson, se kocsiban, a legközelebbi kapu alá húzódott a tomboló elemek haragja elől.

Egy fiatal, külseje szerint a jobb társasághoz tartozó hölgyet, az egyik mellékutcában fogta el az eső és minthogy se kocsi, se villamos nem volt a közelben, a legközelebbi kapu alá menekült. De a pár lépés alatt, amit meg kellett tennie, bőrig ázott és könnyű nyári ruhájának finom szövete egészen a testéhez tapadt.

Kétségbeejtette az eset. Először is restelt ebben a ruhában továbbmenni eső után, mert az átlátszóvá lett szövet a kutató férfiszemeknek sokkal többet árult el, mint amennyit egy tisztességes asszony rendes körülmények között megmutathat. Másodszor sajnálta ruháját, mert egészen tönkrement, a szalmakalapjáról leolvadt festék nagy kék foltokban szivárgott rajta.

A felhőszakadás nem akart megszűnni és a hölgy már szinte sírva fakadt. Légköri jelenségek tudvalevőleg nyomasztólag hatnak a lelkiállapotra. Ezért egy egész csomó dolog jutott az eszébe, ami a zivatarral semmiféle összefüggésben se volt és csak annyiban volt közösségük a helyzettel, hogy egytől-egyig kellemetlenek voltak.

A férje elesett a háborúban és bár tulajdonképen sohasem szerették egymást, helyzetét most itt a kapu alatt, igen szomorúnak látta. Szinte érezte, hogy az özvegyi fátyol a földre húzza. Pedig sohasem hordott gyászfátyolt. Különféle házigondját is valami meghasadt nagyító üvegen keresztül látta. A szakácsnője kész boszorkány. Ki nem fizetett számlák őrült táncban kavarogtak körülötte. Még ha a hű Ervin jutott is az eszébe, azt is ördögi ábrázattal látta maga előtt. Pedig Ervin a világ legjobb embere volt és nagyon kedvelte. De kopasz volt szegény és külsejére akár apja lehetett volna. Ebben a pillanatban azonban még atyáskodó barátját sem akarta látni benne.

Amint így állt és kinézett az esőbe, úgy érezte, mintha valami az orrával a ballábát surolta volna. Nyugtalan lett és csodálkozott. Lenézett és egy karcsu barna dakszlit vett észre. Barátságosan csóválta a farkát és már azon volt, hogy a két hátulsó lábára álljon és a két elsővel ruhájának támaszkodjék.

Bár nagyon szerette az állatokat, most mégis félrerúgta kis lakkcipőjével a dakszlit és haragosan rászólt:

De úgy látszik a dakszli nem értette meg vagy a rugást valami barátságos nyilatkozatnak tekintette, tovább csóválta a farkát, pislogott, ahogy csak a fajtájabeli kutya pislogni tud, nagyon alázatosnak mutatkozott és végre tisztára nyalta a hölgy cipőjét.

- Szegény ördög, - szólt szelíd hangon, - így fizetsz meg a gorombaságért? Megáztál te is nagyon és most társalogni akarsz velem, mi?

A dakszli csóválta a farkát, örvendő hangot hallatott és megint rá akart ugrani. De most szelíd kézmozdulattal tartotta vissza és ezt mondta:

- Okos jószág vagy. Ha beszélni tudnál, megértenél és bizonyosan hoznál egy kocsit nekem a legközelebbi utcasarokról.

Alig mondta ki, a dakszli ugatva forgott egy párszor a saját tengelye körül, aztán, mintha az ördögök hajtották volna, kirohant az utcára az esőben. Az asszony csodálkozva nézett utána, de már csak azt látta, hogy a távolban ugrándozik, végre eltűnt a szeme elől.

- Csak nem értette meg ez az állat, amit mondtam? - kérdezte meghökkenve és várta, hogy mi következik.

Nem telt bele öt perc, csakugyan jött egy egyfogatú és ki ült ugatva, farkcsóválva a kocsis mellett? A dakszli. Mikor a kocsis el akart hajtani a kapu előtt, a kutya olyan vadul, izgatottan támadt rá, hogy az ember önkénytelenül is észrevette a hölgyet és megállt. A dakszli leugrott a bakról és ugatva üdvözölte az asszonyt, mintha jelentette volna, hogy megbizatását elvégezte és hogy most tessék beszállni. Meg is indult a nő, de aztán gondolt egyet. Megfordult és kopogott a házfelügyelő ajtaján, megkérdezte a kilépő barátságtalan, kövér asszonyt:

Erre visszatért lakosztályába, a hölgy pedig a kocsihoz sietett és beült. Ugyanebben a pillanatban a dakszli is beugrott a kocsiba, a lábaihoz feküdt és összehúzódott.

- Okos kiskutya, - vélte a kocsis fejét csóválva és mikor megmondták neki a hölgy címét, hazahajtott vele.

Megérkeztek, a dakszli egészen természetesnek találta, hogy fölkísérje az asszonyt a lépcsőn, mikor csengetett, olyan szeretettel nézett föl rá, hogy elhatározta, beereszti a különös állatot és megtartja, amíg - amíg magától megoldódik a rejtély.

A szobaleány és a szakácsné örültek, úgy üdvözölték a dakszlit, mint valami régi ismerőst, símogatták nedves szőrét és hosszú füleivel kitörülték a szemeit. Nyugodtan tűrte és a fogadtatást egészen természetesnek találta, mintha megilletné. De mindig bizonyos tartózkodást mutatott, mintha élesen meg akarná az úrnőt a cselédségtől különböztetni.

Végre is azt gondolta a háziasszony, hogy már eleget foglalkoztak a kutyával, jó lesz most már a saját személyével is törődni. Megmutatta tönkretett ruháját, színevesztett kalapját és a szolgaszemélyzet hangosan sajnálta a kárt.

A vihar elmúlt, a nap kibújt a felhők mögül és nemsokára megjelent a hű Ervin, hogy régi szokása szerint szívének hölgyét megkérdezze hogyléte felől. Az igaz, hogy a jelen esetben ez csak ürügy volt, valójában, - valószínüleg a rendkívüli légköri jelenségek hatása alatt, - fontos lépésre határozta el magát. Véget akart vetni a kínzó bizonytalanságnak és meg akarta kérni a szép özvegy kezét.

Hédinek hívták a szép asszonyt és kitűnő hangulatban találta, azért azt gondolta a hű Ervin, hogy alkalmas lesz a pillanat szándékának bevallására. Némileg zavarta a figyelem, mellyel imádottja a kóbor kutyát körülvette. Eleinte egyáltalában nem jutott szóhoz, mert az asszony elmondta neki részletesen az egész történetet és amikor bevégezte, egész sereg kérdéssel rohanta meg. Hogy van-e az állatoknak lelke, megérti-e a kutya az emberi beszédet? Nem pompás példány-e ez a Gipsy? (Mert ezt a nevet adta Hédi a dakszlinak.) Nem kellene-e bejelenteni a rendőrségen? Vagy egész nyugodtan megtarthatja-e magának?

Ervin vitézül kitartott, mert meg volt győződve, hogy végre majd mégis szóhoz juthat és alkalma lesz arra, hogy elmondhassa, mit akar. De Hédi mindig újabb kérdésekkel hozakodott elő, valamennyi Gipsyről szólt, aki az asztal alatt feküdt és bizalmatlan pillantásokkal méregette a vendéget. Különös, de úgy volt, a kutya határozott ellenszenvvel viseltetett iránta és mikor úrnője hangulatába illeszkedve meg akarta símogatni Gipsy fejét, ez a keze után kapott.

Végre kimerítette Hédi a kérdések tárházát és Ervin nekikészült, hogy megkezdje az ostromot.

Ebben a pillanatban azonban érzékeny csípést érzett a lábaszárán, még pedig olyan erőset, hogy le kellett nyúlnia, hogy megvakarja. Szerencsére az asztal közte és Hédi között állt, úgy hogy nem vette észre mit csinál. De alig végzett ezzel, egészen hasonló csípést érzett a nyakán. Nem akart vakarózni, küzdött ellene, amíg bírta, de aztán nem lehetett tovább, nyakához kellett nyúlnia, belepirult, olyan mozdulatokat végzett a kezével, amelyek épenséggel zavarának kifejezései is lehettek. Nem volt ugyan ilyen mozdulatokra szükség, de elvégre meg lehetett őket bocsátani.

- Határozottan bolhát fogtam, - mondta magában dühösen. - Bizonyosan a villamoson. Hédi lakásában lehetetlen.

Alig állapodott meg ebben, már viszketett a jobb karja, nemsokára rá a másik lába, a háta. Igen, nem egy bolhát szedett föl, hanem egy egész légiót.

Ebben a kínos helyzetben lehajolt az asztal alá, hogy minden bevezetés nélkül hosszabb társalgást kezdjen Gipsyvel, hogy mindenütt eléggé megvakarhassa magát, ahol viszketett. A kutya szemei zöldes fényben ragyogtak, szinte gúnyosan, kárörömmel sandított az emberre, úgy, hogy önkénytelenül is az jutott eszébe, egész nyomorúságát ennek a hitvány kutyának köszönheti.

- Mit csinál? - kérdezte csodálkozva és felállt, hogy megnézze, mi dolga van a hű Ervinnek az asztal alatt.

- Semmit, kérem, - dadogta zavartan és felugrott. - Magam sem tudom, azt hiszem, csak - idegesség.

- Nem csoda, ilyen zivatar után, - vélte Hédi, nem minden részvét nélkül.

Ez a résztvevő hang új bátorságot öntött Ervinbe és kétségbeesve készült föl az utolsó kísérletre, hogy belevágjon a kényes témába.

De ebben a pillanatban olyan helyen érezte a csípést, ahová nem nyúlhatott. A kellemetlen érzés pillanatról-pillanatra nőtt és végre olyan fájdalom lett belőle, hogy tántorogni kezdett és csak ezt az egy szót tudta kinyögni:

Erre már kint is volt, a sötét előszobában, ahol félőrülten elégítette ki sokáig visszatartott kívánságát, aztán teljesen kimerülve kisietett a szabadba.

Hédi nem tudta megérteni régi barátjának különös viselkedését, csendesen nevetett rajta és ezt mondta halkan:

Erre Gipsy kimászott az asztal alól és hangosan vígan ugatott, mintha megértette volna urnőjét és helyeselte volna kijelentését.

De valami telepátikus módon Ervin is értesült Hédi gondolatairól és ennek következtében látogatásai egyre ritkábbak lettek, végre egészen elmaradtak. Hédi egyetlen könnyet se sírt utána és a hű barát helyét ezentúl teljesen Gipsy foglalta el.

Elkísérte úrnőjét minden útján. Várt az üzletek előtt, amíg bent dolga volt, még a színház előtt is kivárta. Hédi úgy beszélt hozzá, mint valami emberhez. Étkezésnél a szoba sarkában kapta meg ennivalóját és ha öltözködött asszonya, végignézhette a csodákat, melyek haladó emberi szemek előtt rejtve voltak.

Hédi boldog volt és különösen akkor szeretett hűséges kísérőjével beszélgetni, amikor lefekvéshez készült. Az igaz, hogy csak maga beszélt, mert Gipsy nem tudott rá felelni, de megértette őt, ha a nap eseményeivel kapcsolatosan kiöntötte szívét. Hédy nem is kételkedett benne, hogy megérti.

Egyszer este Hédi épen hozzáfogott, hogy hófehér hálóingét magára vegye. Gipsy okos, barátságos tekintettel nézte és csodálta. Az asszony így szólt:

- Milyen kár, hogy nem vagy férfi, Gipsy! Tüstént hozzád mennék feleségül!...

Alighogy kimondta, még a kezében tartotta az inget, azt hitte, hogy a föld alá kell sülyednie, ijedt kiáltással rohant a lámpához, hogy eloltsa. Mert fiatal, elegáns férfi állt előtte, olyan szép, mint a mesék királyfia és mosolyogva, vággyal nyújtotta feléje karjait.

- Az Istenért, ki maga? - hebegte reszketve az asszony, de tetszett neki a férfi.

Másnap reggel a cselédség ugyancsak csodálkozott, mikor urnőjét a reggelinél egy úrral látta együtt. De aztán hamar meg volt az esküvő, ajándékokat is kaptak bőven, ezért mindenbe belenyugodtak és a szájuk se járt el.

Gipsy pedig ettől fogva eltűnt és nem is jött vissza többet. Mert hát kóbor kutya volt.

Volt egyszer egy költő, még pedig igazi költő. Se az Akadémia, se egyéb szellemi előkelőségekben bővelkedő társaság nem vett róla tudomást, nyomoruságban, nélkülözések között élt, de a szívében fényes, meleg láng lobogott, ennek a tüze szeméből sugárzott. Kék, jóságos szeméből.

Itt-ott egy-egy ujságban kinyomtatták verseit, hogy hézagot töltsenek, ha a politika emlői elapadtak, vagy a tánc az aranyborju körül ellanyhult. De ez csak annyit hozott neki, hogy éhen nem halt, becsvágyát nem elégítette ki, mert nem is volt becsvágya. Írt az erdőnek, a zöldelő mezőnek, dala szállt a tengerhez, a csillagos menyboltozathoz, megdalolta a szerelmet. És ha Ildikónak felolvashatta legújabb költeményét és ha Ildikó hálából megengedte, hogy a kapu alatt arcát megcsókolja, akkor ő volt a legboldogabb halandó. Mert hát költő volt.

Ildikó talán nem volt épen az a nő, amilyennek egy költő ideálját elképzeljük. Kasszakisasszony volt egy kis kávéházban és az életről, a jövőről, céljairól olyan nézetei voltak, melyek a költő felfogásától lényegesen különböztek. De épen ez az ellentét vonzotta, szerette, istenítette, ahogy csak egy költő tud szeretni és isteníteni. Mert hát igazi költő volt.

Ildikó közelében írta legszebb dalait. Beült az ablakmélyedésbe, a kerek márványasztalhoz, lopva és boldogan tekintett egy csomó kopasz fej, füstölgő, lármázó ágensek és kártyázók felett Ildikó felé, aki az emelvényen tett-vett, kiosztotta a cukrot a feketéhez. Ilyenkor nem cserélt volna a világon senkivel, legfeljebb a főpincérrel, mert ehhez barátságosabb volt, mint ő hozzá.

És mégsem a főpincér volt a legsötétebb felleg élete egén. Az bénította meg szárnyait, hogy vidéken élő apja egyre sürgette, válasszon már valami pályát. Mert az öreg szemében a költészet nem volt pálya. Így aztán ujságíró lett belőle, mert azt vallotta, hogy ez áll legközelebb a költészethez. Bár maga se nagyon hitt benne.

Egyszer épen Szilveszter napján nagy öröm várt rá. Ildikó este tizenegy órára kimenőt kapott és a tulajdonos egyik rokona helyettesíti majd. Megegyeztek, hogy a költő elmegy érte, aztán valami nagy vendéglőbe térnek be, itt megvárják az újévet, egy palack jó bor mellett. Mindaketten előre örültek. A leány, mert ilyen korán ritkán szabadult és még soha se ünnepelte meg rendesen az évfordulót. A költő pedig erre az alkalomra már régen megírt egy költeményt, ezt akarta felolvasni imádottjának, aztán, eltökélte, hogy megkéri a kezét.

Nyolc órakor hagyta el a szerkesztőséget, ahol már minden dolgát elvégezte. Hazasietett, hogy felöltse legjobb kabátját. Aztán zsebredugta a verset és a ma kért előleget, elindult a kávéházba, ahol Ildikó trónolt tükrös trónusán.

Nagyon sietett a háború óta gyéren világított utcákon, minden ívlámpa alatt megállott, hogy megnézze hány óra és akárhányszor nézte, még mindig csak kilenc óra volt. De nem törődött vele, kedves helye volt márványasztala az ablakfülkében, jobbat nem is kívánt, ott megvárja a tizenegy órát. Különösen ebben a gyalázatos időben, mert esett és havazott, kegyetlenül fütyült a szél, átjárta az ember csontját, velejét.

Éppen be akart fordulni az utcába, ahol kávéháza meghúzódott, mikor egy koldusasszonyt vett észre, aki alighanem vak volt, mert botjával tapogatta a gyalogjáró szélét, aztán bizonytalan léptekkel indult át a forgalmas utcán.

- Nem hagyom az öreget, - gondolta magában, - időm van elég. Bizonyosan elgázolják.

Odasietett hozzá, megfogta a karját és átvezette. Az öreg mormogott valami köszönetfélét és ebbe beleszőtte az életrajzát, amitől a költőnek kicsordultak a könnyei. Annyira megsajnálta ezt a szegény kis emberroncsot, hogy tovább kísérte, mindig tovább, egyre magányosabb és sötétebb utcákon és tereken, de jóformán maga sem vette észre, merre jár. Egyszerre megállt az öreg.

- Így most itthon vagyok, - szólt egy düledező földszintes ház előtt. - Ez lesz a százhuszonhármas.

A költő egy gyujtószállal meggyőződött róla, hogy úgy van. Erre az asszony megköszönte áldozatkészségét és szívességét. Csakúgy ömlött belőle a szó. Végül pedig a költő kezébe nyomta botját és így szólt:

- Tiszteljen meg vele, kérem, fogadja el ezt a furkós botot hálám jeléül. Nekem nem kell. Többet ebben az életben ki nem megyek már az utcára.

A költő tiltakozni akart e, nézete szerint meg nem érdemelt bőkezüség ellen, de mire föltekintett, az öreg asszony eltünt a kapu sötétjében.

Nevetve csóválta meg a fejét és megindult visszafelé. A botot a hóna alá fogta, azt gondolta, hogy már nem sokára meglesz tizenegy, hát sietni kezdett. A legközelebbi lámpa fényénél megnézte óráját, fél volt tízre.

Nem ment még száz lépést, mikor egy kapu alól kétségbeesett női segélykiáltásokat hallott. Megállt és benézett.

A félhomályban két alakot látott, az egyik züllött, részeg legény, a másik jobban öltözött nő. A férfi kifelé rángatta a nőt és kegyetlenül verte.

A költő nem volt ugyan atléta, de helyén volt a szíve és fütykös is volt a hóna alatt. Akkora önbizalom támadt benne, hogy neki indult a nő lovagi védelmére.

Nem sokat gondolkozott, belépett a kapu alá, a nőt elrántotta a durva legénytől és mikor ez rá akart rohanni, úgy ütötte fejbe a bottal, hogy támadója kitámolygott az utcára és ott egy szót se szólt, csak összeesett.

Az asszony a nyakába esett és rekedt hangon mondott köszönetét, aztán a fülébe súgta:

Most látta csak a költő, hogy milyen fajta fehérszemélynek lett a lovagja. Megköszönte a köszönetet, kibontakozott az ölelésből és kisietett az utcára.

Jó darabig ment már, mikor észrevette, hogy az öreg asszony botja a közepén meghasadt. Valószínüleg attól az erős ütéstől. Jóformán csak a kérge tartotta össze. Már el akarta hajítani a teljesen haszontalan jószágot, amikor feltűnt neki, hogy valami mozog a bot belsejében és mintha valami ércnek a hangja csendülne belőle. Kíváncsi lett, belerázta a bot tartalmát a tenyerébe és nagy csodálkozással látta, hogy mind csupa aranypénz.

Először meg akart fordulni, hogy a pénzt a bot előbbi tulajdonosának visszavigye, de aztán eszébe jutott, mit mondott az öreg. Minthogy pedig költő volt, hitt a csodákban és jó tündérekben. Ez a tündér is Ildikóhoz való gyengéd viszonyára való tekintettel, öreg asszony alakjában jelent meg és nem mutatkozott teljes csábító szépségében.

Vígan folytatta útját és a legközelebbi lámpánál megállapította, hogy már háromnegyed tízre. Még jobban sietett. Azonban majd az orrára bukott, mert valamiben megbotlott, ami ott feküdt keresztben a gyalogjárón.

Megállt és megnézte, mi az, amin majd, hogy keresztül nem bukott. Hosszukás, körülbelül fél méter hosszú csomag volt, puha és mintha mozgott volna benne valami. Aztán halk nyöszörgést hallott.

Óvatosan emelte föl a csomagot a földről, szét bontotta a piszkos ujságpapirost és jobban megijedt, mint csodálkozott: egy kis gyerek feje tűnt elő nagy szemekkel, értelmesen bámult rá és tele tüdővel kezdett ordítani.

De költőember nem jön egykönnyen zavarba, különösen, ha a helyzet némileg romantikus. Sietve átgondolta a kitett gyermek egész történetét, akihez valami égi hatalom őt küldötte megmentőnek. Arcvonásai kiderültek, karjára vette a gyermeket és elsietett vele.

Nem, ez még sem lehet. Ezzel a kis gyerekkel a karján nem jelenhetik meg a kávéházban, ahol Ildikó trónolt, aki éjfél után menyasszonya lesz, ha Isten is úgy akarja.

Amint így gondolkozott, hogy mitévő legyen, észrevette, hogy egy barátságos, jobban megvilágított, egyemeletes ház előtt megy el, melyre nagy betűkkel volt felírva: Csecsemőotthon.

- Ez az én esetem, - gondolta magában, megállt, csengetett és mikor egy barátságos ápolónő lépett elébe, elmondta neki, hogyan botlott bele a kis gyerekbe. Átadta neki, megmondta, hogy hívják, hol lakik, aztán megkönnyebbülve tovább akart menni. De eszébe jutott, hogy neki ezzel a szegény kis jószággal szemben kötelezettsége van. Átadta hát a koldusbotot tartalmával együtt az ápolónőnek, aki erre még barátságosabb lett. Végül azt mondta:

Ezzel tovább sietett, még pedig szinte futólépésben, mert már tízre járt. Ezenkívül olyan vidékre került, ahol még sohasem fordult meg. Olyan sötét volt, hogy az utcafelírást nem lehetett elolvasni és egy lélek se járt sehol.

Tisztára a sejtelem vezette és abban bízott, hogy majd talál valahol egy rendőrt, ha addig magától rá nem jön arra, milyen irányban kell mennie.

Kellemetlenül lepte meg, hogy nemsokára a házak egyre kisebbek lettek, ahelyett, hogy nagyobbak lettek volna. Mindig kisebbek lettek és nyomoruságosabbak, ez arra mutatott, hogy kiment a városból és nem befelé. Elérte a legszélső házat is és ott állt az átnedvesedett országúton, mely kutató tekintete elől beláthatatlan sötétségben veszett el.

Nem maradt más hátra, mint megfordulni és más utat keresni. Már neki is akart vágni, mikor abból az irányból, amerre indult, két hatalmas fénygömb sugárzott feléje, egyre közeledett és szinte megvakította. A következő pillanatban egy rengeteg nagy automobil zúgott oda, de nem ment tovább, fékezett és megállt előtte. Férfihang kiáltott rá, határozottan idegen kiejtéssel:

- Halló, barátom, nem tudná megmondani, hogyan juthatok legközelebb a központi pályaudvarhoz?

A költő közelebb lépett. Bepólyált alak ült a kocsiban, mindkét karja a kormányzó keréken.

- Magam is eltévedtem, - szólt a múzsák fia, - de annyi bizonyos, hogy meg kell fordulnia.

- Az Istenért, üljön ide mellém, segítsen a legközelebbi utat megkeresni, - kiáltott az alak majdnem könyörögve. - Ha a huszonkettő harmincas expresszvonatot el nem érem, végem van!

- Szívesen, - felelt a költő, aki különben soha ezelőtt nem ült automobilon. Egyébként is legfőbb vágya volt, hogy minél előbb visszajusson a városba. A központi pályaudvartól a kávéházig alig volt tíz perc.

Beült hát a kocsiba és a masina pöfögve mozgott háromszor, négyszer hol előre, hol hátra és mikor megfordult, nekieredt.

Mintha az ördögök kergették volna, úgy vágtattak az országúton visszafelé. Minden utcasarkon megkérdezte az automobilos:

- Jobbra vagy balra? - de mire a feleletet megkapta, már továbbrobogtak, úgy hogy a költő valami bizonytalan érzés hatása alatt mormogta:

Úgy látszik, ez volt az igazi, mert egyszerre meglátott egy ismert templomot és megtudta, hol vannak. Néhány másodperc alatt megérkeztek és a pályaudvar kivilágított órája 22.25-öt mutatott. Tehát jókor érkezett és az idegen megmenekült attól, hogy «vége legyen».

Megkönnyebbülten ugrott le a kocsiból, melegen szorongatta a költő kezét és már el is akart sietni, mikor a költőnek hirtelen eszébe jutott a kérdés:

- Bizony Isten, erről majdnem megfeledkeztem - felelt az ismeretlen, lerántotta a sapkáját, hogy megvakarhassa a fejét. De aztán, úgy látszott, hogy valami jó gondolata támadt és felkiáltott:

- Tudja mit barátom? Vigye még el ezt a levelet. - Ezzel kivette hatalmas tárcájából. - Adja át haladéktalanul a címzettnek. A kocsit pedig tartsa meg szíves jósága emlékéül.

A költőt elnémította a csodálkozás. Szavak után kapkodva, hol azt a kis ajándékot nézte, mely alatta kattogott, pattogott, fujtatott, pöfögött, mintha tudná, hogy új gazdája mennyit ért az automobilhoz, hol pedig a levélre bámult, melyen a címzés Angyal Betti kisasszonynak Sugár-út 99-re szólt. Aztán az automobil volt tulajdonosának hült helyére nézett, de ez már nem volt sehol.

Mi a csodát kezdjen ezzel az automobillal, melyet arra készítettek, hogy villámgyorsan repítse az embert egyik helyről a másikra, őt pedig mozgásában akadályozta? Nem tudta mitevő legyen. A találka órája is erősen közeledett. Mit gondol Ildikó róla, hogy már ennyit is késik?

Csakhamar egész csoport kíváncsi gyülekezett körülötte és ez meglehetősen kellemetlen volt. Csak annyit értett volna ehhez az ördöngős gépezethez, hogy a kocsit megindítsa és megszabaduljon a bámészkodóktól! De hiába rázta, huzogatta a különböző rudakat és emelőket, amelyekkel a másik játszva bánt, a kocsi nem mozdult, csak tovább kattogott, pattogott, fujtatott és pöfögött, még jobban, mint előbb.

Akkor egy bőrsipkás, lábszárvédős ember lépett ki a tömegből és némi rokonérzéssel kérdezte, hogy mi a baja a kocsinak.

- Nincs ennek semmi baja, - felelt a költő egyszerűen és becsületesen, - de Sugár-út 99-re kell mennem vele és halavány sejtelmem sincs róla, hogy hogyan.

Az ember nem találta olyan különösnek a dolgot, mint amilyennek látszott. Ellenkezőleg azonnal ajánlkozott, hogy elviszi oda az urat. Ő diplomás kocsivezető és jelenleg semmi dolga sincs.

A költő úgy érezte, mintha egy kő esett volna le a szívéről és ezer örömmel fogadta el az ajánlatot. A soffőr beült és egyszerre, csodamódon, megindult a kocsi, a kellemetlen kattogás, pattogás véget ért.

Nem telt bele két perc és megálltak a Sugárúton. A költő kiugrott a kocsiból és odaszólt a szíves soffőrnek:

- Várjon, kérem, egy pillanatig. Csak ezt a levelet kell leadnom, azonnal visszajövök. Aztán lesz olyan jó és elvisz még egy kis kávéházig. Majd megmondom, hová. Tehát várjon, kérem!

A költő beszaladt a házba. Az előkelő, finom épületben portáspáholy is volt, amelyből nagyszakállú, liberiás ember lépett eléje.

- Kérem, mondja meg, barátom, hányadik emeleten lakik Angyal kisasszony? - kérdezte a költő barátságosan, szerény modorával.

- Mit? Hogy hányadik emeleten? - felelte a portás csodálkozva és lenézéssel. - Ez az egész palota a nagyságáé, az egész házat lakja. Mit akar tőle?

- Igen, ha nincs kifogása ellene. A kisasszony akkor fürdik, amikor jónak látja.

- Semmi kifogásom ellene, de az időm nagyon ki van mérve, nem érti? Mit csináljak?

Ez bizony elég baj volt. A költő legszívesebben átadta volna a levelet a nagyszakállúnak, de végre is ő nem volt az az ember, akinek, ha szolgálatáért egy automobilt ajándékoznak, ne teljesítse lelkiismeretesen, amivel megbízták.

- Ha már így van, Isten neki, várok, - felelt egy hosszú sóhajtással. - De mégis szeretném, ha a kisasszony megtudná, hogy itt vagyok és hogy miért jöttem.

A portás jogosnak ítélte a kívánságot és fölvezette a költőt az emeletre, ahol tágas előtérre értek, melynek sarkában egy szolga mélyen aludt.

A portás kíméletlenül felköltötte és megmondta neki, miről van szó. A szolga nyugodtan hallgatta végig az esetet, aztán eltűnt a szobák tömkelegében. A portás méltóságos léptekkel haladt le a földszintre.

- A kisasszony már kijöhetett a fürdőből, - gondolta a költő reménykedve. Egyébként égett a lába alatt a padló.

Végre mégis eljöttek érte. Nem a szolga, hanem egy komorna és hívta, hogy jöjjön vele. Jó darabot mentek pompás szalonok, fülkék, fejedelmi bútorok és gyönyörű képek során. De a költő semmi mással nem törődött, csak a levéllel, melyet görcsösen szorongatott.

Akkor is ezt tette, mikor megállt egy hölgy előtt, aki nálánál egy fejjel magasabb volt és akin olyasvalami volt, amit állítólag pongyolának neveztek, de épp úgy lehetett volna selyem zsebkendőnek mondani. Még hozzá hallatlanul csinos volt, jó növésű, ha nem is sajnálta arcától a festéket. Barátságos mosolygással lépett a költő felé, aki zavarában nem tudta, hogy merre nézzen, ha nem akart indiszkrét lenni.

- Megálljon! Várjon! - kiáltott utána a kisasszony. Volt a hangjában valami parancsoló és a költő mereven megállt. Mikor hátranézett, a leány már fölbontotta a levelet és mohón, izgatottan olvasta. Először fájdalom és csalódás látszott vonásain, úgy látszott, hogy el akar esni. A költő egészen bizonyosan odaszaladt volna hozzá, hogy fölfogja, ha a toalettje nem lett volna olyan szellős, hogy még ránézni is alig mert, hát még hozzányulni. De aztán eloszlottak a felhők a nő arcán, mosoly jelent meg ajkain, földre ejtette a levelet és kitárt karokkal ment a költő felé:

- Te! Te! Te! - kiáltott, amint közeledett. - Te vagy hát, akit a hűtelen vígasztalásul küld nekem? Jól van, keserülje meg! Jöjj hát a keblemre, szeretni foglak, ölellek, csókollak, amíg belekábulsz, amíg a nyomorult koldulva, sírva, térdenállva bocsánatot nem kér tőlem! De akkor már késő lesz, mert tégedet többé el nem eresztlek! Minden, amit itt látsz, minden a tied!

A költő az egészből nem értett egy szót sem és nem is akarta megérteni. Minden erejét összeszedte, hogy megszabaduljon a kisasszony ölelő karjaiból. A csodálkozástól bénultan támolygott hátrafelé és vígasztaláskép mondta:

- Ne vegye, kérem, rossznéven, bocsássa meg, de tizenegy órára találkám van és nyolc perc múlva tizenegy. Azért most ilyen szilveszteri tréfára nincsen időm.

Elszaladt, ahogy csak a lábai bírták. Úgy repült a sima parketten, mintha jégen siklana. Akárcsak a zerge, úgy ugrált le a lépcsőkön, elrohant a portás páholya előtt, az automobil felé, mely megmentője lesz és elviszi ebből a bolond helyzetből.

De az automobil eltűnt, az utca üres volt és elhagyott. Csak a szomszéd sarkon csillant föl egy villamos kocsi.

Nem fontolgatott, utánarohant, elérte, felugrott a lépcsőjére. Szerencséje volt, néhány perc mulva megállt a kávéház előtt, ahol Ildikó trónja csillogott. Mikor kezét a kilincsre tette, a közeli toronyban tizenegyet ütött az óra.

A kávéház majdnem üres volt. Ildikó már felöltözve várta és nem valami barátságosan fogadta.

Egy órával később, éppen éjfélkor, befejezte elbeszélését a költő. Ott ültek a nagyvendéglőben, elsötétedett a terem és a tetőn megjelentek az újesztendő kivilágított számai. Az emberek kiabálva, üvöltve kívántak boldog új évet és a zene ráhuzta a tusst.

Csak ők ketten ültek csöndben. Némán. Egyik se szólt egy szót se. Végre a költő kezdett beszélni.

De Ildikó, mintha álomból ébredt volna, egy heves mozdulattal fellökte az előtte álló poharat.

- Ostoba vagy, szörnyen ostoba! - kiáltott felindultan. - Egy este háromszor dobtad el magadtól a szerencsét, ahelyett, hogy megragadtad volna és rám is gondolsz egy kicsit. Ez csak egy ilyen költőtől telik, amilyen te vagy! Vége is közöttünk mindennek! Érted? Vége örökre!

A költő pedig még azon az éjszakán megírt egy költeményt. A boldogtalan szerelem dalát.

Volt egyszer egy fiatal ember, akit szülei Beatusnak kereszteltek, mert péntek napon született és a nap még hozzá tizenharmadika volt. Beatus, tudniillik, annyit jelent, hogy boldog és azzal, hogy a szülök boldognak keresztelték, születésének szerencsétlen dátumát akarták ellensúlyozni.

Nem tudni hogyan történt, lehet, hogy a család, a szerencsés esemény emlékére ezentul is nagyon megfigyelte ezt a naptári dátumot, elég az hozzá, hogy a péntek, különösen pedig tizenharmadika fontos szerepet játszott Beatus életében. Pénteken rendesen, de tizenharmadikán feltétlenül történt valami, ami a családban megjegyzésre méltó volt, ha nem is egyéb, mint hogy a tizenharmadika péntekre és a péntek tizenharmadikára esett.

Beatus erről gyerek korától fogva meg volt győződve. Ha például tizenharmadikán felszólították az iskolában, akkor elvből nem volt elkészülve. Mert vagy az a rendes szerencsétlenség történt vele, hogy semmit sem tudott, vagy pedig olyan feleleteket adott, hogy belecsodálkozott a tanító. Később, mikor az élet lépett az iskola helyébe, Beatus a szerelem, pénz, péntek és tizenharmadika között vett észre valami titokzatos kapcsolatot. Ez ugyan többnyire abból állt, hogy pénteken rendesen valami ostobaságot követett el és tizenharmadikán legtöbbnyire nem volt egy fillére sem. Idővel aztán annyira beleélte magát ebbe, hogy minden valamire való dolgot péntekre és tizenharmadikára várt, a hét és esztendő többi napját várakozási állományban töltötte el, más szóval semmittevéssel. Mert hát ilyenkor nem volt érdemes semmihez kezdeni. Szerencsére óvatos volt szüleinek megválasztásában és megengedhette magának az ilyen életet. Ha tizenharmadikán elfogyott a pénze, tizennegyedikén apjához fordult, aki bőkezűen gondoskodott arról, hogy az előző nap kellemetlen hatásai elmuljanak.

Egyszer történt valami, természetesen pénteken, ami fölöttébb méltó volt arra, hogy vörös betűvel jelezzék a kalendáriumban. Beatus egy zsúron megismert egy Beátát és halálosan beleszeretett. Nem hívták ugyan Beátának, hanem Friderikának, de Beatus az első pillanattól kezdve annyira meg volt győződve, hogy ő, vagy senki más, hogy érzelmeinek nem tudott méltóbb kifejezést adni, mint ha imádottját saját magáról nevezte el.

- Beáta! - suttogta, mikor az este az ablakfülkében és álmodozva ették a szardiniás zsemlyét.

Nagyon boldog volt az ifjú és meg is tette, amit mondtak neki. De amikor bemutatkozott és kérését előadta, olyasmit kellett hallania, amitől majd a földre szédült.

- Nem adhatom oda gyermekemet, - jelentette ki az atya és hangja reszketett a megindultságtól. - Fricike nagyon beteg, ezt bizalmasan mondom, híres orvosok véleménye szerint belehalna a házasságba. Szervi szívbaja van, ha férjhez menne, ez okozná a katasztrófát. És minthogy bizonyos feltételeket nem követelhetek öntől...

- A megtartóztatás fogadalmát, - felelt az atya, azután hozzátette: - kétségtelen bizonyosságra volna szükségem, hogy nem szegi meg.

Beatusnak összeszorult a szíve. Egy pillatanig küzdött magával, azután hősi elhatározás érlelődött meg benne. Sokkal szerelmesebb volt, semhogy le tudott volna mondani. Nem egyezhetne-e ki ötven százalékra? Amit Beata állapota meg nem enged neki, azt, esetleg a házon kívül is megszerezheti.

- Ha az ön saját személyéről volna szó, feltétlenül elég volna, - felelt rá gyorsan a másik. - Nincs jogom, hogy kételkedjem szavában. Nagyon bízik erkölcsi erejében és igen lebecsüli vágyainak erejét.

- De első sorban a gyermek jóvolta lebeg előttem. Ezért beláthatja, hogy maga az igéret nem elég nekem. A kisértés lehetőségének, a tiltott dolog után való kivánságnak kell megszünni.

- Csak nem gondol mesterséges tehetetlenségre? - dadogta Beatus és szégyenébe, haragjába belepirult.

- Mindenesetre, - felelte nyugodtan. - Természetesen eszembe se jut, hogy önnek ezt vagy azt ajánljam. De ne feledje el, hogy maga akar fejjel nekiszaladni a falnak, nem én. Kezdettől fogva kijelentettem, hogy leányom nem mehet férjhez. Csak azután beszéltünk arról a házasságpótlóról, ami nem lehet ránézve veszedelmes. Eredetileg más megoldásra gondoltam. Van ugyanis elég tiszteletreméltó, kedves ember a világon, akiknél nem kell ezeket a követelményeket mesterségesen előidézni.

- Persze, nem valami eszményi dolog, - felelt Friderika apja vállát vonva. - Nem látom be, miért kell ennek a leánynak férjhez menni? Tizenkét leányomat férjhez adtam. Megengedhetem magamnak a fényüzést, hogy itthon tartsam a tizenharmadikat. Ezért...

Megakadt benne a szó, mert Beatus felugrott és zavart tekintettel állott előtte. Lihegett és símára fésült haja fölborzadt, mint valami oroszlánsörény.

- Mit mond? - kiáltott tompa hangon. - A tizenharmadik? Beata, akarom mondani Friderika a tizenharmadik leány? Nem téved? Igazán a tizenharmadik?

- Akkor hát, - üvöltött Beatus és hadonászott a levegőben, - az én órám ütött! Leányának beteg a szíve, az enyém egészséges. Leánya nélkül semmit sem ér az életem. Ön pedig csak egy nevetséges műtét esetén - -

- Nem bocsátok meg semmit, csak ahhoz ragaszkodom, amit mondott! Műtétet akar? Jó. Elcserélem a szívemet a leányával. Legyen az övé az én egészséges szívem, majd meglátom, hogyan boldogulok én az övével. És ha elvisz az ördög, legalább egy jó cselekedetet követtem el. De ilyet! A tizenharmadik! Édes, drága, egyetlen! Beleegyezik?

- Maga megbolondult, barátom, - szólt és vígan veregette Beatus vállát. - Ilyesmit még tréfából sem szabad mondani.

- Tréfából? Azt gondolja, hogy tréfálok? - ordította a sértődött Beatus. - Ebből látszik, hogy mekkora világ választ el bennünket fiatalokat az öregektől. A tizenharmadik, a tizenharmadik! Alig tudok betelni vele! Milyen boldogság!

Föl és alá támolygott a szobában, aprókat lépett hozzá, más körülmények között azt hitte volna az ember, hogy «shimmy»-t jár.

- Mondok valamit, - kezdte megint a beszédet az öreg, mert arról volt meggyőződve, hogy a jelen esetben csak valami jó idegorvos segíthet, - végre is ura önmagának és a szívével azt teheti, amit akar. De leányom szíve fölött ő maga rendelkezik és amig kiskorú, nekem is van szavam hozzá. Eltekintve attól, hogy nincs az a sebész, aki ilyesmire vállalkoznék, mert valószinűleg a diplomájába kerülne, én magam, az apa, sem engedhetem meg, hogy gyermekemet ilyen kísérletnek kitegyék. Az én Friderikám nem házinyul. Nem, fiatal barátom, keressen magának más feleséget.

Elhallgatott, Beatus se felelt rá semmit. Néma lett és szinte magábaomlott, kis vártatva megtörten, alig hallhatóan mondta:

Mikor a leány megtudta, hogy Beatus atyjánál volt és ez előtte ismeretlen okokból megtagadta a kezét, nagy szomorúság fogta el és nem akart se enni, se inni. Mert az ő szívébe is úgy belegyökerezett Beatus képe, hogy semmiféle hatalom onnan ki nem téphette. Apja kedveskedett neki, másfelé akarta terelni a gondolatait, de nem használt semmi, ő csak Beatusát akarta. Erre elhatározta az apja, hogy kiméletesen megmondja neki elhatározásának okát. Azt hitte, hogy erre majd belenyugszik. Épen az ellenkező történt.

Friderika ugyan belátta, hogy a jelen körülmények között le kell mondania Beatusról, de nem tudott belenyugodni sorsába. Arcáról eltűnt a kis gyenge pirosság is, ajkai elhalványodtak, szép, beszédes szemei alatt kék gyürűk keletkeztek. Egyáltalában nem evett és erre jött, aminek jönni kellett: összeesett, beteg szíve hol vadul vert, hol pedig elállt a dobogása. Az előhívott orvosok kijelentették, hogy a katasztrófa minden pillanatban bekövetkezhetik.

Magánkívül volt a szerencsétlen atya, aki nem tudott megszabadulni a gondolattól, hogy ő az oka ennek a fordulatnak. Talán jobban tette volna, ha nem zárja el gyermeke elől a boldogságot, akármilyen rövid is lett volna az? Mégis jobb lett volna, mint ez a mostani állapot. Emellett persze nem is gondolt a kérő őrült ajánlatára, mert ezt kezdettől fogva lehetetlennek tartotta.

Friderika épen egy erős rohamot állt ki megint. Környezetének homlokát kiverte a kínos verejték. Apja kimerülten és kétségbeesve ereszkedett karosszékébe dolgozószobájában, mikor Beatus látogatását jelentették. A fiatal ember a megbeszélés óta nem mutatkozott, nem is lehetett hallani róla semmit, úgy hogy a leány atyja már attól félt, hogy elemésztette magát.

Meg lehet érteni, hogy Friderika apja felugrott és a fiatal ember elé sietett, aki annyira szerette leányát, hogy életét akarta adni érte. Elmondta neki a szomorú helyzetet.

- Mindent tudok, - jelentette ki szemrehányó sóhajtással, de azután összeszedte magát, hátrasimította a haját és erősen ránézett az apára. - Még mindig nem fontolta meg a dolgot? - kérdezte ingerülten. Mikor Friderika apja csodálkozva nézett rá, folytatta: - A helyzet ma egészen más, mint egy hónappal ezelőtt. Akkor jogosultak voltak aggodalmai, ma már nem. Akkor kilátás volt arra, hogy Beata megél, ma csak a csoda mentheti meg.

- A tudomány mai állásánál a sebészeti csodák nem tartoznak a lehetetlenségek közé. Mért ne sikerülne az egészséges és beteg szív felcserélése? Ha Páris megért egy misét, akkor...

- Maga bolond! Tisztára megbolondult! - nyögte az öreg és visszatámolygott. Le kellett ülnie.

- Az lehet, de a szívem egészséges és felajánlom gyermekének megmentésére. Tudja, hogy ez az egyetlen mentség.

- Ki mondja, hogyha leányának beteg szívét az én jó szervezetembe átültetik, nem gyógyul-e meg?

- Vagy őrültség vagy nem, nincs más választás. Beszéltem a világ legkiválóbb szívspecialistájával, Aorta báróval, ő kész a műtét elvégzésére. Sőt alig várja, mert ilyen alkalom nem igen kínálkozik a tudomány számára.

- A beleegyezését akarom. A professzor lennt ül az autóban és bizonyára türelmetlen. Én magam ragaszkodom ahhoz, hogy a műtétet még ma, március tizenharmadikán végrehajtsák. Egy kicsit babonás vagyok...

Friderika atyja belátta, hogy le van győzve és egy félóra múlva a két jelölt már útban volt Aorta báró professzor klinikája felé. A professzor most volt életében először ideges. Tizenhárom perccel ezelőtt lett Beatus Beata vőlegénye és a menyasszonynak sejtelme sem volt vőlegényének önfeláldozásáról, csak annyit tudott, hogy operálni fogják és házasságuknak nincsen akadálya.

Mikor Beatus a műtőasztalon feküdt és az éteres, kloroformos levegő csiklandozta az orrát, a fehér, fényes terem sarkaiban kékes lángok lobogtak és a fényezett edényekből magasra csaptak, fehérbe pólyált alakok nyüzsögtek körülötte. Még egy tekintetet vetett oldalvást, oda, ahol letakarva Beata feküdt, aztán elmosolyodott és lelkesedéssel szívta be a kábító gázot, amit ismeretlen kéz eresztett feléje. Még hallotta, amint egy barátságos hang azt mondta neki, hogy számoljon hangosan. Szívesen tette:

Mikor pedig a tizenháromhoz ért, nem olvasott tovább, bár még azt hitte, hogy teljesen öntudatnál van. De aztán elkezdett a füle zúgni, tagjai bizseregtek, még egyszer Beatára gondolt és elvesztette eszméletét.

Néhány nappal később Aorta báró professzor Izé bárónéhoz volt hivatalos. Kicsiny, de válogatott társaság gyűlt össze a szellemes öreg hölgy szalonjában. Mind csupa olyan ember, akinek Aorta sajátkezűleg mentette meg az életét. A feketénél kérték a professzort, hogy beszéljen valamit arról a mesés operációról. A híre már elterjedt az egész világon. Azt is bizonyosra vették, hogy a legközelebbi Nobel-díjat Aorta professzor kapja meg.

- Mindakét betegem jól érzi magát és néhány nap mulva elhagyják a klinikát. Akkor meg is lesz az esküvő, - beszélte a professzor, mintha egészen jelentéktelen esetről volna szó. - Az igaz, hogy különös véletlen jött a segítségemre, mert egyébként hozzá se nyúltam volna ehhez a veszedelmes kísérlethez. Mikor hozzámjött a fiatal ember és kijelentette, hogy állítólagosan egészséges szívét minden áron imádottja bordái közé akarja tétetni, megröntgeneztem az ifjút és csodálkozva láttam, hogy rendkívüli jelenségre akadtam. Százezer esztendőben ha egyszer fordul elő ilyesmi. Mikor a műtőasztalon feküdt, bebizonyosodott, hogy első diagnózisom nem csalt meg. Beatusnak ikerszíve volt, vagyis jobban mondva két teljesen kifejlődött, egészséges szíve. Ezek közül az egyiket minden különös fáradtság és veszedelem nélkül kivehettem és bekapcsolhattam a leány vérkeringésébe, anélkül, hogy egy másodpercnyi szünet állott volna be...

- Igen, igen... ma már még az a régi mondás, hogy: egy szív egy lélek sem csupán képlet többé...