A halálos ágyán ő is megkeresztelkedett. Mert az ember sohasem tudhatja, mi vár rá, még ha főpap is.

Hogy feljutott-e a Mennybe és megbocsátattak-e a bűnei, azt majd csak akkor tudjuk meg, amikor mi is feljutunk. Ha feljutunk.

Pilátus

- Egy percig sem hiszem azt, hogy te lennél az a Messiás, akit a népe annyira várt. De ez igazán érdekfeszítő történet - mondta Pilátus. - Folytasd! Miféle országról prédikáltál a tömegnek?

- Isten országáról, ahol mindenki egyenlő - felelte Jézus szerényen.

- Hát a rabszolgák? Ők is egyenlőek?

- Abban az országban rabszolgák egyáltalán nem lesznek.

- És gazdagok?

- A gazdagok önként megosztják a vagyonukat a szegényekkel.

- Ez álom, fiam, álom. És ezzel lázítottad az embereket?

- Nem lázítottam én senkit - felelte Jézus. - A változásnak belülről kell jönnie. Addig el kell fogadnunk a sorsunkat. Én azt is mondtam, hogy "adjátok meg a császárnak, ami a császáré".

- Még szerencse - mondta a helytartó, és megigazította a köntösét. - És azt tudod, hogy a saját papjaid jelentettek fel?

- Tudom.

- Tulajdonképpen miért utálnak téged?

- Talán azért, mert Isten országában nem lesz kiválasztott nép. A zsidók küldetése velem véget ér, az Úr ettől kezdve az egész emberiségre gondot visel.

- Megmondom őszintén - jegyezte meg Pilátus -, ez a kiválasztottság-dolog engem mindig is irritált. Ha egy isten van, mint ahogy ti állítjátok, hogyan is kötne szövetséget egy ilyen picurka néppel? És főleg miért büntetné őket utólag mindenféle csapásokkal? Ez nonszensz!

- Én hiszek abban, hogy Istennek ezzel átgondolt terve volt.

- Mindenesetre ez a hiedelem óriási önhittségre vall - mondta Pilátus, és kortyolt egyet a borából. Gondolkozott egy kicsit, aztán folytatta: - Júdás elárult. Haragszol rá?

- Miért haragudnék? Nem tehetett mást. Ő is az isteni terv része.

- És az is az isteni terv része, hogy téged keresztre feszítsünk?

- Az is. Az én mártírhalálom fogja megváltani az emberiséget.

- Biztos vagy ebben?

- Igen. Megálmodtam. A Mindenható szólt hozzám. Minden az Ő tervei szerint történik.

- Hát, nem biztos - mondta Pilátus, és elmosolyodott. - A te istened nem mindenható.

- De az - mondta dacosan Jézus.

- Szerinted mi fog történni a keresztrefeszítés után?

- Sírba helyeznek, de utána feltámadok.

- Feltámadsz? Miért?

- Mert ott van a helyem atyám mellett, a mennyben. Biztos vagyok benne.

- Hogy mi történik veled, azt én döntöm el - mondta Pilátus, némi indulattal a hangjában.

- Akármi is történik velem, a tanítványaim majd bejárják a világot a jó hírrel: ezentúl az egész világra kiterjed az isteni szeretet.

- A tanítványaid? Mind itt vannak a börtönben.

- Hogyhogy? Nem tagadták, hogy ismernek? Péter sem?

- Mi értelme lett volna? Júdás mindenkit azonosított. Az egész kompánia az én kezemben van.

- És mit kívánsz tenni? - kérdezte Jézus aggódva. - Meg akarod akadályozni a jó hír szétterjedését?

- Nem, egyáltalán nem - felelte Pilátus, láthatóan élvezve a helyzetet. - Más tervem van.

- Mi?

- Nézd, te végül is nem okoztál semmilyen kézzelfogható kárt a Birodalomnak, amellett nagyon művelt, okos és fantáziadús vagy. Ezek az állítólagos csodák is lenyűgözőek. Határozottan ügyes és tehetséges vagy. Ostoba dolog lenne keresztre feszíteni.

- Akkor milyen sorsot szánsz nekem? - kérdezte Jézus idegesen.

- Majd azt mondjuk, hogy szökési kísérlet közben megöltünk, és titokban eltemettünk. Egyébként ugyanabba a sírba, amelyikbe vágysz. Eltelik majd néhány nap, felnyitjuk a sírt. Nem lesz benne senki, csak véres rongyok. Jézus meghalt és feltámadt. Ilyen egyszerű.

- És mit szól majd ehhez Kajafás főpap?

- Kajafásnak főhet a feje. Attól kezdve nem fog tudni szabadulni a gondolattól, hogy az igazi megváltót gyilkoltatta meg. És a zsidók fene nagy makacssága is megtörik végre. Ahogy te is megjegyezted, nem lesznek többé kiválasztott nép. Könnyebb lesz őket kormányozni.

- És az én szenvedésem, amivel megváltom a világot? - kérdezte Jézus.

- Nézd, fiam, tőlem szenvedhetsz, amennyit csak akarsz. Majd kitalálunk valamit. De nem igazán javaslom. Időigényes. A tehetségedet inkább a Császár szolgálatába kellene állítanod. Hogy Róma még nagyobb és erősebb legyen. Mindenekelőtt héberre fordíthatnád az összes értékes római művet. Irodalmat, regéket, filozófiai és államjogi munkákat. Hadd ismerjék meg a zsidók az igazi kultúrát. Mindezt természetesen álnéven, Itáliában, egy elzárt és jól őrzött helyen. Majd kerítünk neked asszonyt is, egy művelt római lányt, aki gyermekeket is szül neked. De erről a vidékről el kell tűnnöd. Nyomtalanul.

- És mi lesz a tanítványokkal?

- Mehetnek világgá a meséjükkel a Messiásról és a feltámadásról. Elég reménytelen vállalkozás, de adok nekik egy esélyt.

- És attól nem félsz, hogy a tanítványok majd rossz színben tüntetnek fel téged?

- Valamit valamiért. És hátha ez az egyetlen módja annak, hogy a nevemet örökre megjegyezzék. Mindannyian hírnévre vágyunk. Te is, én is. Majd együtt leszünk híresek.

Az istentagadó

- Hajlandó vagy megtagadni a te istenedet? - kérdezte a kapitány, és szorított egyet a misszionárius kötelékén.

- Ha van Isten, az nemcsak az én istenem, hanem a tiéd is - válaszolt a pap.

- Ne ravaszkodj! - mondta a kapitány. - Nekem másik istenem van.

- Rendben. Neked is lehetnek saját isteneid. De miért akarod, hogy én megtagadjam az enyémet?

- Mert olyan nincs. A te istened egy hazugság.

- Ha az én istenem egy hazugság, akkor nem mindegy neked, hogy én megtagadom-e, vagy sem?

- Nem mindegy. Mert te elterjeszted a hazugságot az egész országban.

- Megelégedsz azzal, ha nem terjesztem azt, amit te hazugságnak vélsz, és csak segítek a többi eltévelyedettnek, akik hisznek?

- Most is hazudsz. Ezzel a kérdéssel is. Ha úgy teszel, mintha lenne istened, másokat is tévedésben tartasz.

- Jól van. Megtagadom az Istent, ha annyira akarod.

- A szívedben is?

- Isten nem a szívemben van, hanem a fejemben. A szívemben szeretet van. Irántad is. A te szívedben nincs szeretet?

- Van. De nem a te fajtád iránt. A te fajtádat el kell pusztítani!

- Most gonoszságot mondtál. A te istened megengedi, hogy gonoszságokat műveljetek?

- Ez nem gonoszság. Ez az igazi hit védelme. Ez kötelesség.

- Szóval te azt akarod, hogy én is a te istenedben higgyek?

- Azt. De csak akkor, ha őszintén csinálod.

- A fejembe nem láthatsz bele. Én őszintén szeretek mindenkit, téged is. Legyen ennyi elég. A te istenedben is hajlandó vagyok hinni. Az sincs kizárva, hogy az én istenem és a te istened ugyanaz az Isten, csak más néven ismerjük.

- Megtagadod hát az istenedet?

- Meg. Ha neked ez kell.

- Nem félsz, hogy a te istened megbosszulja, hogy megtagadtad?

- Mitől féljek? Ha Isten létezik, és olyan hatalmas, hogy ő teremtette ezt az egész világot, akkor gondolod, hogy érdekli, hogy én hiszek-e benne, vagy sem?

- De a te istened nem létezik!

- Akkor meg pláne. Egy nem létező isten haragjától miért féljek?

- Nem tudok rajtad eligazodni. Csak csavarod a szót, nem lehet hinni a szavadban.

- Nem tehetek róla, hogy nem tudod elhinni, amit mondok. De nem mondhatok mást, csak amit magam is gondolok. Egyezzünk ki!

- Miben?

- Hogy mindenki abban az istenben hisz, amelyikben akar, de egyikünk sem tesz kárt a másikban.

- Könnyű ilyet megígérni, amikor a foglyom vagy.

- Hát engedj szabadon!

- Ha nem hiszel az én istenemben, akkor ártasz neki!

- Hogyan árthatnék? Gondolod, hogy érdekli a véleményem?

- Érdekli hát. Ezt a beszélgetésünket is hallgatja.

- Akkor biztosan megérti, hogy én őt is tisztelem.

- Csak Őt tiszteld!

- Jól van. Most elengedsz?

- Nem bízom benned. De tegyünk még egy próbát! Mondd utánam: Szűz Mária egy kurva volt.

- Utánad mondhatom, de nem tudom, igaz-e.

- Vedd úgy, hogy igaz. Miért ne lehetne Mária kurva?

- Elég, ha azt mondom, hogy Szűz Mária olyan, mint minden más nő? Mint a te feleséged.

A kapitány sújtott egyet a korbáccsal.

- Az én feleségem nem kurva!

- Jól van, de ezt én nem tudhatom. Én nem ismerem a feleségedet, mint ahogy te sem ismered Máriát. Olyanról vitatkozunk, amit nem ismerünk.

- Én ismerem a feleségemet.

- De Szűz Máriát nem.

- Az is csak egy nő.

- Ezzel visszajutottunk a te feleségedhez.

- Az én feleségemet hagyd békén!

- Rendben van. De akkor Szűz Máriáról se beszéljünk!

- Ha áttérsz a mi hitünkre, elengedlek.

- Mit ér az a hit, amit kierőltetnek?

- Hogy mit ér? Akkor másképp mondom. Ha megtagadod a te istenedet, tovább élsz. Ha nem tagadod meg, ledoblak erről a szikláról.

- Látod, ez világos beszéd. Akkor hát megegyeztünk. Isten minket úgy segéljen!

- Melyik isten?

- Az egyetlen.

- Az enyém vagy a tiéd?

- Az, amelyikben te hiszel.

- Én az én istenemben hiszek, de a tiédben nem.

- Jó, a te istened segéljen meg bennünket. Ámen.

- Mi az, hogy ámen?

- Idegen szó. Azt jelenti, úgy legyen.

A kapitány megoldotta a misszionárius kötelékét. Aki már nem is volt többé misszionárius, csak egy az idegenek közül. Lassan bandukolt le a faluba.

- Elengedtek, atyám? - kérdezték tőle a falubeliek.

- El. De többé már ne szólítsatok atyának. Elveszítettem rá a jogomat. Inkább adjatok egy falat ennivalót, és tanítsatok meg földet művelni!

Tovább menve még hozzátette: - Ne higgyetek Jézusban, de éljetek úgy, mintha hinnétek benne!

A bolond herceg

A bolond herceg nem volt mindig bolond. Kisfiú korában nagyon is helyesnek, kedvesnek és eszesnek tartották. Legfeljebb az volt szokatlan, hogy kétéves kora után már nem engedte magát öltöztetni és vetkőztetni, mindent egyedül akart csinálni. A cselédlány hagyta, és őt emiatt többször jól leszidták, de a kis Edmund megvédte. Végül abban állapodtak meg, hogy a kisfiú maga öltözködik, de a cselédlány a felelős a ruházatáért és a kinézetéért. Idővel ketten összebarátkoztak, és némi bensőséges légkör is kialakult herceg úrfi és cselédlány között. A lányka maga sem volt több tizenhat évesnél, és az úr-szolga viszony helyett valamiféle testvérséggé vált a barátságuk. Annácska sokat mesélt Edmundnak a saját világáról, a palotán kívüli életről, a falusi fiúkról és lányokról, arról, hogy hogyan dolgoznak, milyen nehéz munkát végeznek, és ha van egy kis pihenőjük, milyen dalokat énekelnek. Annácskának nagyon szép tiszta hangja volt, ami mélyen beleivódott Edmund fülébe és lelkébe. Ekkor kezdődött a kis herceg bolondériája.

Ugyanis ettől kezdve egyre közelebb érezte magát a parasztokhoz, érdeklődött irántuk, meglátogatta őket, és elhanyagolta a hercegi tanulnivalókat. Írni-olvasni gyorsan megtanult (mondtuk: jó esze volt), de a ruhák, a vadászatok, a páncélzatok és a lovagi tornák egyáltalán nem érdekelték. Ezeket nevetséges kakaskodásoknak, felesleges időtöltéseknek tartotta.

Az apja, Thurnball herceg szerette volna, ha tekintélyes férfivá serdül, a lovagi viadalokra is elvitte, de a fiú kijelentette, hogy ilyenekben sosem fog részt venni. Hiába nógatta az öreg, hogy itt az ideje igazi férfivá válni, mint mindegyik Thurnball addig, de ezt Edmund olyan vehemenciával utasította el, hogy az apja egészen megrémült. "Na, legalább férfias akarata van" - állapította meg magában.

- Minden tiszteletem azoké, akik helyt állnak ezekben a kemény küzdelmekben, biztosan majd hősiesen harcolnak az ellenséggel is, de ez nem az én világom. Engem jobban érdekel, hogy lesz-e mit enniük. A harcosoknak és a nem harcosoknak egyaránt - mondta a fiú, és ettől kezdve a figyelme egyre inkább a gazdálkodás felé fordult. És már az apjának sem volt bátorsága visszatérni a témára.

Edmund gyakran kiment a legközelebbi falujukba, először csak nézegette, hogy a parasztok hogyan dolgoznak, aztán elkezdett jegyzeteket készíteni a munkák menetéről. De a szülei még mindig nem adták fel. Az anyja is megpróbált a lelkére beszélni, a maga asszonyi módján.

- Mi lenne a hercegi családunkból, ha mi is vetnénk és aratnánk, mint a parasztok? - kérdezte a fiát.

- Mi lenne a hercegi családunkból, ha a parasztok nem vetnének és aratnának? - kérdezett vissza a fiú.

Mind jobban érdekelte, hogy mi történik a földeken, fél napokat töltött azzal, hogy mindent megfigyelt, és a parasztokat is kikérdezte, mit miért csinálnak, és miért épp akkor. Ahogy nőtt, egyre többet tudott meg a gazdálkodásról, és időnként maga is csatlakozott hozzájuk az egyszerűbb munkákban. Néhány év múlva már a tiszttartó feladatainak egy részét is átvette, beleszólt abba, hogy milyen földbe mit vessenek, és hogy a szárazság idején is legyen vizük, nagy befedhető tartályokat építtetett az összegyűjtött esővíznek, hogy azzal öntözhessenek. Sátrakat építtetett az olyan növények fölé, amelyek igényelték a meleget, így olyan gyümölcsöket is tudtak termeszteni, amiket senki más a környéken. A háziállatokkal is foglalkozott, megkövetelte, hogy a szállásaikat, a ketreceket, ólakat, karámokat tartsák tisztán.

- Ideje abbahagyni ezt a bolondságot - korholta az apja. - Nem azért neveltelek, hogy paraszt legyen belőled! Már az egész környéken rajtad nevetnek!

- A parasztok vagy az urak?

- Az urak. De te is úrnak születtél.

- Kinevethetnek, de mi élünk jobban. Nézze, apám, mennyivel több hús és tojás van nálunk. Ez az igazi gazdagság, nem az arany szegélyű köntösök.

- Hát attól nem félsz, hogy kitagadlak? A fiút, aki méltatlan lett a család rangjára.

- Hogy apám kitagad-e, az az apám dolga. Az én dolgom pedig az, hogy azt csináljam, ami érdekel és amihez már egyre jobban értek is. Ha apámnál nem lehet, elmegyek valaki máshoz tiszttartónak.

A bolond herceget tényleg a szájára vették a nemes rokonok és ismerősök. Arról kezdtek beszélni, hogy Thurnballék elparasztosodtak. Olyan vélekedés is akadt, miszerint a bolond herceg elnéző viselkedése a pórnéppel előbb-utóbb elégedetlenséget szül, ami az ő parasztjaikra is átterjedhet. Még emlékeztek a Wat Tyler-féle felkelésre, aminek következtében a nemes urak tucatjait gyilkolták meg a megvadult jobbágyok.

Nem hallgathatjuk el, hogy Edmund viselkedését kezdetben maguk a falusiak is furának érezték. Sokáig nem tudták, hogy hogy beszéljenek vele. Egy ideig nemes úrfinak, aztán fiatal gazdának szólították, és csak jóval később merték Edmundnak hívni. A durva tréfáikba nem vonták bele, ellenkezőleg, lassan ők maguk is kezdtek finomabban beszélni, akkor is, amikor a herceg nem hallhatta őket.

Alázatosan válaszolgattak a kérdéseire, de a biztatására őszintén megmondták a véleményüket. És nagyon örültek, amikor Edmund elgondolkodott a szavaikon, sőt, nem egyszer igazat is adott nekik.

Az ifjú herceg lassan abba a korba jutott, amikor már az úrfiak udvarolni szoktak, de a saját rangjában nem volt esélye. A nemes kisasszonyok megvetően beszéltek róla, összesugdostak a háta mögött, és fintorogtak az orrukkal: "disznóól-szaga van".

Ezzel szemben a parasztlányok igencsak megnézték maguknak, sokszor szóba hozták az esti beszélgetéseikben, és sokat sejtetően kuncogtak. Megszólítani persze nem merték, de amikor ő kérdezte őket valamiről, akkor lesütötték a szemüket, kipirosodott az orcájuk, megpróbáltak illedelmesen válaszolni, és aztán este erről sutyorogtak.

Az idegenség lépésről lépésre oldódni kezdett, lassan megszokták a jelenlétét, és ettől kezdve már csak az volt a téma, hogy erről vagy arról mit mondott. A legtöbbször okosakat mondott. Ha pedig úgy vélték, hogy nincs igaza, akkor várták az alkalmat, hogy a lehető legudvariasabb formában ellentmondjanak neki. De mindannyiszor megkönnyebbültek, mert Edmund megköszönte az észrevételeiket, és gyakran értett egyet velük. Sokat tanult tőlük, és ezt mindig el is ismerte.

Az öregebb parasztokkal más volt a helyzet. Ők tudták, hogy az urak és a parasztok között nem létezik igaz barátság, a gyerekeiket állandóan figyelmeztették erre, és időnként rémisztő történeteket is meséltek megesett jobbágylányokról, megvesszőzött legényekről és felégetett pajtákról.

A lányok közül a kis Mary volt a legbátrabb. Ő merészen Edmund szemébe nézett, és ilyenkor a hercegfi is elpirult. Olykor kettesben sétáltak a falu szélén, bizalmas beszélgetésbe merülve. Edmund elénekelte a cselédlánytól hallott dalokat, Mary pedig új nótákra tanította meg az úrfit. A többi lány nem tudta ezt mire vélni, Mary anyja pedig megpróbálta kioktatni a lánykát a rá leselkedő veszélyekről. Hogy az ilyen kalandok egyoldalúak, a lány csak játékszer, a nemes úrfi elcsábítja, teherbe esik, zabigyereket szül, akit aztán se az urak, se a szolgák nem fogadják be maguk közé. Mary szomorúan hallgatta ezeket az intelmeket. Edmund nagyon kedves volt a szívének, de be kellett látnia, hogy ők ketten nem illenek össze.

És akkor egy tragikus dolog történt. Thurnball hercege egy szarvasvadászaton leesett a lováról és nyakát törte. Edmund mint egyetlen gyermek lett a birtok egyedüli ura. Egy darabig nem volt ideje foglalkozni a lánnyal, sok dolga volt a temetéssel. Igazi herceghez méltóan állt helyt. A gyászszertartáson szép szavakkal emlékezett meg apjáról, és fogadta a részvétnyilvánításokat. Nem voltak sokan, mert Edmund bolond dolgai sok régi ismerős családot eltávolított tőlük. De akik megjelentek, meglepődtek Edmund hibátlan viselkedésén és felnőttes megnyilvánulásain. Többen már-már hajlandók lettek volna visszafogadni az arisztokrata társaságba.

Az egyik atyai nagybácsikája azt mondta neki: "Örülök, fiam, hogy végre megjött az eszed, és úgy viselkedsz és beszélsz, ahogy egy hercegtől elvárjuk. Nagyon aggódtunk érted, amikor hallottuk, mennyire lesüllyedtél a bugris parasztok szintjére."

Edmund csak udvariasan bólogatott, de nem szólt egy szót sem.

Amikor szétszéledtek a szertartáson megjelent vendégek, és Edmund magára maradt az anyjával, a hercegasszony is megdicsérte, hogy visszatért a hozzá illő környezetbe, és megfogadtatta vele, hogy ezentúl nem fog bolondként viselkedni. Azaz megpróbálta megfogadtatni vele. Mert Edmund erre is csak bólogatott és mosolygott, egy szó nélkül.

A következő hetekben sok tennivalója akadt. A jogi procedúrán túl felmérte a birtokot, az összes ingatlant és ingóságot, részletes terveket készített a gazdaság átszervezésére. Átgondolta, hogy ki mit csináljon és mi legyen a járandóságuk. Elküldött egy vadászt és egy fegyvermestert, felvett egy kovácsot, egy tanítót és két doktort (az egyiket az állatok egészségének megóvásához).

Összehívta a parasztokat is, és megvitatta velük a tennivalókat. Megígérte, hogy építtet egy ispotályt és a gyerekeknek egy iskolát, amiben megtanulhatnak számolni, egy kicsit írni-olvasni, a helyi pap pedig módszeresen meg fogja ismertetni velük a Biblia legtanulságosabb történeteit.

Ennek híre a közelben lakó nemeseket még jobban felháborította. Most már nem is bolondnak tartották, hanem egyenesen lázítónak, akitől a legjobb lenne mielőbb megszabadulni. Bepanaszolták a királynál, de annak egyelőre sok fontosabb dolga is volt, épp két főúr viszálykodásában kellett rendet teremtenie.

Edmund közben azzal is megpróbálkozott, hogy a hozzá illő lányok, hercegkisasszonyok közül keressen menyasszonyt. Ez eleve kudarcra volt ítélve. A közeli nemesek elzárkóztak egy ilyen veszélyes és bolond ember befogadásától, hiába volt herceg, a lányok és mamák pedig féltek a parasztokkal való barátkozástól. A vagyonával nem volt baj, a jövedelme az apja halála óta még nőtt is, de a drága ruhák és bútorok helyett inkább a parasztjaira költött (akik pedig már a nemesek egyöntetű véleménye szerint biztosan elég jól megszokták a szegénységüket).

Akkor, több hónapos szünet után, Edmund felkereste a kis Maryt. Kiderült, hogy már valaki megkérte a kezét, de a lány nem mondott neki igent. Ez a valaki egy kocsis volt, jó kiállású és határozott legény. Edmund is megbarátkozott vele, de Mary kitartott a herceg mellett. A herceg meglátogatta a lány családját, és megnyugtatta őket, hogy tisztességesen fog bánni a lányukkal, a becsülete egy minutáig sem forog veszélyben.

Maryt meghívta a palotába, bemutatta az anyjának, aki kritikus szemekkel méregette a lányt, de el kellett ismernie, hogy helyes, és ha arisztokrata családba született volna, maga sem tudna alkalmasabb társat elképzelni a fia mellé. Mary ettől kezdve gyakran volt a vendégük, és sokat segített a hercegasszonynak, aki egyre jobban megkedvelte a kedves teremtést. A lány gyorsan feltalálta magát, remekül értett az ételek elkészítéséhez, irányította a takarító személyzetet, személyesen foglalkozott a jövendőbeli anyósának egészségével, mesélt és énekelt neki. Mary tudása természetesen nem terjedt túl a falusi dolgokon, de Edmund a tanítónak meghagyta, hogy tanítsa meg neki a legszükségesebb tudnivalókat.

Edmund a birtok ügyeit is megosztotta a lánnyal, akinek sok megfontolásra érdemes ötlete volt. Mary és Edmund nem szakadtak el a falutól, mind a ketten derekasan kivették a részüket az ottani munkából is. A lány pajtásai is lassan megbarátkoztak az új helyzettel, nem irigykedtek, hanem azt remélték, hogy ha egyikükből hercegnő lesz, attól a többiek rangja is megnő. Maryre fényes jövő vár, és ez majd egy kicsit rájuk is átsugárzik majd.

Ez a fényes jövő azonban nem volt annyira magától értetődő. Mindketten továbbra is dolgoztak, legfeljebb Edmund több időt töltött a birtok irányításával, mint a fizikai munkával, de velük kezdett, és velük is végzett. A falusi vigasságokban is részt vett, a maga finom modorában.

Lassan eljött az ideje annak, hogy a két fiatal szorosabbra fűzze a kötelékeiket. Nehéz volt Mary szüleit meggyőzni, mert bár már megkedvelték Edmundot, erős fenntartásokkal viseltettek a társadalmilag botrányosnak tekinthető friggyel szemben.

Edmund Maryvel is részletesen megbeszélte, hogy mit vár tőle. Nem lesz belőle hercegnő, csak hitves és a gyermekeik anyja. Cserében Edmund sem fog hercegként viselkedni, ha együtt vannak, csakis akkor, amikor más arisztokratákkal tárgyal. Azokon a tárgyalásokon viszont Mary nem lesz jelen. A házasságuk kizárólag kettejük ügye lesz (meg persze Istené). Mary, amíg tud, a többi lánnyal együtt dolgozik, de a palotában alszik, és időnként a hercegasszonynak is segít. Mary szülei nem költöznek be a palotába, de a gyerekek gyakran meglátogatják őket. És idővel rendbe hozzák a kis falusi házukat is.

A királynak ekkor lett ideje, hogy foglalkozzék a bolond herceg botrányos esetével. Felrendelte magához. Edmund erre az alkalomra herceghez méltóan kiöltözött, hintóval ment (a hintót az a kocsis vezette, név szerint Little John, aki egy ideig Marynek próbált udvarolni). A palotaőrök és ajtónállók sokaságán keresztül végre bejutott egy váró helyiségbe. A király alaposan megvárakoztatta, de ez nem zavarta Edmundot. Elővette a kis bőrkötéses mappáját, amit mindig magával hordott, hogy bármikor jegyzeteket tudjon készíteni. Szerette leírni a gondolatait, amikor eszébe jutnak - világról, emberekről, tudományról, gazdaságról. (Itt említjük meg, hogy kétszáz évvel később ezeknek a mappáknak a tartalmát Edmund Thurnball herceg feljegyzései a világról címmel adták ki, és sokan idézték a maga korában forradalmi gondolatait.)

Végül beszólították. A király a trónterem nagy tölgyfaasztalánál ült, és kíváncsi szemekkel figyelte a nem mindennapi vendéget.

- Azt beszélik, nagyon különösen viselkedsz, ifjú herceg

- Sokan sokfélét beszélnek, felség - mondta Edmund. - Ugyanazt a dolgot minden szem másképpen látja.

- Ez igaz - mondta a király. - De ha sokan látják ugyanúgy, abban lehet valami.

- És mi az, amit sokan ugyanúgy látnak? - kérdezte az ifjú.

- Azt mondják, hogy megbolondultál, nem herceg módjára viselkedsz, a pórnéppel keveredsz, és már az is szóba került, hogy egy parasztlányt akarsz feleségül venni. Igaz ez?

- Csak a fele igaz, felség.

- Melyik fele?

- Jó viszonyban vagyok a parasztjaimmal, nem sanyargatom őket, és ők is tisztelnek. Ezt jobbnak tartom, mint ha félnének tőlem.

- Ez nagyon kockázatos, fiam. A parasztjaid előbb-utóbb elszemtelenednek és a fejedre nőnek.

- Ha ilyesmit tapasztalnék, megszorítanám a gyeplőt. De egyelőre szó sincs ilyesmiről. Beszélgetek velük olyan dolgokról, amikhez jobban értenek, mint mi. Sokat tanultam tőlük.

- Milyen dolgokról?

- A földről, az állatokról, a gyógyfüvekről, az időjárásról. Tudják, hogy mi mire való, sok nemzedék tapasztalatait őrzik és adják tovább.

- Minek neked ez a tudás?

- Amióta én vezetem, azóta a mi birtokunk adja a legnagyobb jövedelmet, mi fizetjük be a legtöbb adót neked is, felség. Más urak is átvehetnék a mi módszereinket, de nem akarom rájuk erőltetni a parasztok bölcsességét. Úgysem fogadnák el.

A király elgondolkodott ezen, majd változtatott a témán.

- És a pórlány? Az a része igaz?

- Igaz is, meg nem is. Valóban találtam egy szép és okos lánykát, sok tekintetben hozzám való. Dolgos, jól főz, ért a gazdasághoz is, és a többi paraszt felnéz rá. Mellette a palota személyzetére sem lenne szükségem. A személyzetet csak özvegy édesanyám miatt tartom meg.

- Mit szól mindehhez a hercegasszony?

- Eleinte idegenkedett a kislánytól, de ahogy megismerte, megszerette.

- Mondd, miért nem egy nemes leányt veszel feleségül?

- Ugyan, ki akarna egy bolond herceg felesége lenni? Ilyen nagy csúfságra még a legcsúfabbak sem vetemednének.

A király elnevette magát.

- Ebben lehet valami. De ha elveszed feleségül ezt a Maryt, vagy hogy hívják, és gyereked is lesz, azzal felhígítod a családod hercegi vérvonalát. Gondolj arra, hogy hogy fogják csúfolni a fiadat az alsóbb osztálybeli anyja miatt!

- Ezzel a házassággal a vérvonalunk nem hígul, hanem erősödik. Avagy nem gondolod, hogy a parasztok sokkal elevenebbek és ellenállóbbak, mint az elkényeztetett nemesek? A fiunkat majd úgy neveljük, hogy tisztában legyen a helyzetével. Félig herceg, félig a köznéphez tartozik. Nem a rang a fontos, hanem hogy igazi keresztény ember legyen belőle, aki nem elsősorban a vére, hanem a szíve és az esze által nemes.

Mivel a királynak tulajdonképpen tetszett Edmund józan szemlélete, továbbá maga sem volt jó véleménnyel az arisztokratákról, különösen az elkényeztetett nemesi kisasszonyokról, nem gördített akadályt a házasság elé, sőt, áldását adta hozzá. Ez az áldás egy díszes királyi serleg képében is testet öltött, és Edmundnak meg kellett ígérnie, hogy az esküvőn ebből a serlegből az ő egészségére isznak majd. A fiatalember megköszönte a kegyet, és a boldogságtól hevesen dobogó szívvel távozott a palotából.

Ettől kezdve ment minden a maga útján. Edmund beszélt a helyi pappal, akinek fenntartásai voltak a házastársak közötti áthidalhatatlan rangkülönbség miatt, de megenyhült, amikor meglátta a királyi serleget. - Mosom kezeimet - mondta magában, és elvállalta a fura esketést. Még jobban megenyhült, amikor meghallotta Edmund tervét a helyi templom bővítéséről. - Végül is, a bolondok is kedvesek lehetnek Istennek - nyugtatta meg magát.

Edmund megbeszélte Mary szüleivel, hogy a szertartás a lehető legegyszerűbb lesz, az arisztokrata rokonokat, a hercegeket és grófokat meg sem hívják. Edmund úgy okoskodott, hogy ha a magas rangú rokonok nem lesznek jelen, akkor könnyebben tudják ignorálni a botrányos eseményt. Mintha meg sem történt volna. És mindenkinek ez a legjobb. Az egybekelés olyan lesz, mintha két parasztról lenne szó (addigra már a helybeliek Edmundot tiszteletbeli parasztként befogadták). A lagzit a helyi kocsmában tartják, és utána az ifjú pár visszavonul a palotába, a falusiak pedig mulatnak tovább, ameddig bírják. Edmundnak csak az volt a kikötése, hogy részegségükben ne verekedjenek össze, valamint hogy ne szidják a jóságos királyt.

Így is történt. Mindenki álmélkodva nézte, ahogy Edmund elővette a serleget, és megköszönte a királynak a támogatást, majd abból ittak az uralkodó egészségére. Utána Mary korábbi udvarlója, Little John emelkedett szólásra, és egyszerű pohárköszöntőjében kijelentette, hogy Maryt a legjobb kezekben tudja. (Erre nagy nevetés támadt, mert mindenki emlékezett a legény érzéseire. Mary is elpirult. Csak a hercegasszony nem értette a vidámság okát.)

A nászéjszakán Edmund kedvesen bánt újdonsült feleségével, akinek ez volt élete legszebb élménye. Edmund mesélt neki az első éjszaka jogáról, ami még mindig divatban volt sok grófságban, és egyáltalán nem volt ilyen szép aktus. A jobbágylányok szüzességét a földesúr vehette el, és csak azt követően kerülhettek a saját férjük ágyába.

- Neked megadom a második és mindegyik éjszaka jogát is - mondta Mary, és bebújt a hercegi párja alá.

Minden úgy folytatódott, ahogy addig. Mary továbbra is a parasztokkal együtt dolgozott, ugyanolyan ruhában járt, de mindenki érezte, hogy igazából az úrnőjükké vált. Az eddiginél is nagyobb tisztelettel vették körül, és azok is megbékéltek, akik addig irigykedtek rá.

Ez addig tartott, amíg Mary pocakja nem kezdett domborodni. Attól kezdve már nem dolgozott a földeken, hanem csak meglátogatta a régi társait, ajándékokat hozott nekik a palotából, és kikérdezte őket. Edmund is ki-kijárt, olykor dolgozni is beállt néhány órára, de az ideje nagy részét az uradalom irányítása és az áldott állapotban lévő neje foglalta le.

Aztán megszületett William, a Thurnball család legújabb tagja. Hogy igazi herceg volt-e, az vitakérdés, de Edmund csak egy főúri összejövetelre vitte el, hogy bemutassa. Az igazi arisztokraták hűvösen fogadták, némelyek kifejezetten megvetéssel néztek rá, mint egy keverék kutyára. Ez nem érdekelte a büszke anyát. Edmund illően felöltözte a nejét erre az alkalomra, de a lelkére kötötte, hogy senkivel se álljon szóba. Mary sokáig tartotta magát ehhez, de egyszer mégis mondott valamit, ami megdöbbentette a társaságot. Azt mondta, hogy az ő házasságuk "mésalliance házasság", és ezt ő nem szégyelli. A többiek bután néztek, és csak egyikük tudta, hogy ez mit jelent (a házasság egyik tagja arisztokrata, aki alacsonyabb rangú társat választ magának, de ennek révén a másikat is az arisztokráciába emeli). Ettől kezdve senki sem kérdezett semmit. Thurnballék túlélték a kockázatos bemutatkozást. Hazafelé Edmund megkérdezte Maryt, hogy kitől hallotta ezt a szakkifejezést. "A tanítótól" - mondta a feleség. - A házasság révén már én is hercegnővé váltam. De ne félj, továbbra is ugyanúgy leszünk, mint eddig.

Eközben az estély vendégei rajtuk köszörülték a nyelvüket, azon is felháborodva, hogy olyan kifejezést használt a nem közéjük való parasztlány, amit nem is ismertek. Ez olyan volt a számukra, mint egy arculcsapás.

Az esetnek különös folytatása lett. Egy fiatal gróf udvarolni próbált Marynek, mégpedig abból a meggondolásból, hogy a paraszti származású feleség meghódításával az egész családot meggyalázza. Mary nemet mondott, és szólt az urának, aki elzavarta a rangos csábítót. A fiatalember párbajra hívta ki, de Edmund csak nevetett, pénzt adott neki, és örök időre kitiltotta a palotából, mondván: - Csak az ostobák párbajoznak. Hordd el magad, és sose kerülj a szemem elé!

Ezzel a fiatalember nem tudott mit kezdeni, még el sem mesélhette, mert csak kinevették volna. Megvető arckifejezéssel ledobta az aranyakat a padlóra. Edmund azonban felvette a pénzt és később a papnak adta, azzal, hogy készíttessen belőle egy Mária-szobrot, és írassa rá: "Az erényes Mária". Amikor Mary megtudta a történteket, nagyot kacagott rajta, és kevésen múlt, hogy azon az éjen nem fogant meg William testvére.

Edmund és Mary hazatérve folytatták a két világ határán zajló életüket. Addigra Mary már az uradalom ügyeinek intézésében is sokat segített, a kis William pedig, ahogy gyarapodott testileg és tudásban, barátkozott a pórgyerekekkel, és az okossága révén hamarosan a vezetőjükké is vált. És ebből is baj lett. De erről majd később.

Edmund anyja, azaz William nagyanyja, a későbbiek folyamán egyedül éldegélt a palotában. Régi barátnői egyre ritkábban látogatták meg, és ő sem kívánta hallgatni az örökös sajnálatukat. William helyes gyerek volt, és gyorsan tanult. (Meg kell említenünk, hogy a cselédlány ugyanaz az Annácska volt, mint aki a kis Edmunddal is olyan jó barátságba került. Edmund ragaszkodott hozzá, úgy érezte, mintha a nővére lenne.) Szóval William sok mindent megtanult az apjától, anyjától és a falusi tanítóktól (már ketten voltak). A pap ugyan sokáig idegenkedett az iskola ötletétől, de az évek során beleszokott, és a falusiak művelődésének egyik pillérévé vált.

Thurnballék így éltek, az igazi arisztokratáktól megvetve, de a parasztok által szeretve, és végül is nagy boldogságban. A hercegasszony is csatlakozott a helyi iskolához, ő ismertette meg a lányokat a helyes viselkedés szabályaival, továbbá versekre és dalokra tanította őket. Mary egyre inkább a palota első számú úrnőjévé vált, de nagy tisztelettel bánt az anyósával. A két asszony között fokozatosan őszinte barátság fejlődött ki.

Telt-múlt az idő. Mire Edmund hatvanéves lett, a fia már át tudta venni a szerepét a közösség vezetésében. Apa és fia között hosszú és tartalmas beszélgetések zajlottak. (Edmund ezekről is részletesen beszámolt a bőrkötéses mappáiban.) William sokat tanult az apjától, sok mindennel egyetértett, mindenekelőtt a társadalmi egyenlőség eszméjét tette magáévá, de volt néhány kérdés, amelyben más következtetésre jutott. Úgy vélte, hogy a földesurak és a gyakorlatilag jobbágy sorban tartott parasztok viszonyát csak egy társadalmi forradalom tudná rendezni. Az arisztokratáknak le kell mondaniuk az előjogaikról, a falusiakat pedig meg kell tanítani arra, hogy védjék meg a jogaikat.

- Ezek nagyon nemes gondolatok, édes fiam - mondta az apa, és a vállára tette a kezét. - Az a baj, hogy a mi időnkben ez még csak álom marad, nem valósítható meg. Az urak és a papok mindent elkövetnének, hogy semmi se változzon. Amit változtatni lehet, azt viszont megcsináljuk. Helyben.

- Ha az ország egésze nem változik meg, az alsóbb nép nem fog felszabadulni - mondta a fiú.

- Ha mi nem segítünk azokon, akiken tudunk, akkor pedig senki sem fog felszabadulni. Nem várhatunk az egész országra - mondta az apa.

Williamot nem lehetett lebeszélni arról, hogy megpróbálja felgyorsítani a társadalmi fejlődést, és forradalmat robbantson ki. Külföldre ment és csatlakozott a szabadgondolkodókhoz, majd meggyőződésének és éles eszének köszönhetően hamarosan azok egyik vezérévé vált. Sajnos, egy összeesküvésben való részvétel miatt bebörtönözték, és a hóhér bárdjától is csak az apja személyes közbeavatkozása mentette meg. Elvégre ő még mindig Thurnball herceg volt, és kínos lett volna elutasítani a kérését. William a tömlöcben maradt, de az apjának megengedték, hogy egy rövid beszélgetést folytasson vele.

- Látod, mire vezet, ha meg akarod előzni a korodat. Amit te akarsz, az előbb-utóbb meg fog valósulni, de nem a mi életünkben. Mivel nem ölnek meg, használd ki az időt arra, hogy olvass és írj. Most ez az egyetlen dolog, amivel hozzájárulhatsz a dolgok jobbra fordulásához.

Edmund átadta a könyveket, lefizette a börtönőrt, aztán hazautazott, és továbbra is békében élt a parasztjaival. Hercegi anyja meghalt, és ezzel az utolsó összekötő kapocs is megszűnt, ami a magasabb körökkel összekötötte.

Edmund folytatta addigi életét, és még többet segített a szegényeken. A palota egyik szárnyát átalakíttatta iskolává és zeneteremmé, és időnként muzsikusokat hívott meg, a műsort pedig az egész falu hallgathatta. A hercegi pár az épület másik szárnyában húzta meg magát, minden pompa nélkül, keresztény lelkülettel.

És akkor becses látogatójuk volt. Az öreg király elhatározta, hogy még egyszer, utoljára, végiglátogatja a birodalmát. Útja egyik állomásaként hozzájuk is ellátogatott. A királyi szálláscsinálók bosszankodva tértek vissza: nincs már meg az a fényes palota, ami méltó lenne a király őfelsége fogadására, az épületben pór gyerekek szaladgálnak, betegek sántikálnak, a kertekben labdáznak és ricsajoznak. A herceg és hercegnő is ott van közöttük, mintha elfelejtették volna, mennyivel fölötte állnak a helybelieknek.

Az uralkodó azonban mindenképpen látni akarta Edmundot és alacsony származású feleségét. Ezért elhatározta, hogy kivételesen álruhában, kíséret nélkül állít be hozzá, mintha koldus lenne. (A királyi szálláscsinálóknak nem volt könnyű ilyen ruhát szerezni, de megalkudtak egy igazi koldussal, aki nagyon örült az üzletnek.)

A kopogtatásra Little John (emlékszünk, Mary egykori udvarlója és a királyi látogatás kocsisa) nyitott ajtót.

- Mit szeretnél, öreg?

- A ház urával akarok beszélni. Nagyon sürgős.

- Ha alamizsnát akarsz, azt én is adhatok.

- Nem, ez egy személyes ügy. Egyszer találkoztam már vele, és folytatni szeretném a beszélgetést.

Little John bólintott, és a fura látogatót a gazdájához vezette.

- Te vagy a bolond herceg? - kérdezte a látogató.

- Annak mondanak - nevette el magát Edmund. - De te is nagyon ismerősnek tűnsz nekem. Nagyon hasonlítasz a királyra. Egyszer már találkoztunk, ugye? Mégpedig egy ennél sokkal szebb helyen.

- Az vagyok, fiam - vigyorodott el a király. - Álruhát vettem fel, hogy ne keltsek feltűnést. Bizony, az idő engem sem kímél, én is megöregedtem. Most azért jöttem, hogy megkérdezzem, boldoggá tett-e a rangon aluli házasság. Megvalósultak-e a reményeid?

- Megvalósultak. Az uradalom ügyei jól állnak, a környéken mi vagyunk a leggazdagabbak, a parasztok elégedettek, meghallgatom a véleményüket, örömmel dolgoznak, és amiből lehet, abból ők is részesülnek. Látod, van itt ispotály, iskola, a hitélet is erős. Szeret bennünket az Isten. Boldogan élünk, a palota egy részében. Többre nincs is szükségünk. A főúri ismerősök egyáltalán nem hiányoznak. Ők továbbra is bolondnak tartanak, ahogy te is mondád.

- Ne aggódj. Van, amikor a bolond a bölcs, és a bölcs a bolond.

A cég, amely állammá vált

A történet az amerikai polgárháború előtt kezdődött. Egy déli gyapotültetvényes északi kiruccanása során gyereket csinált egy Helen Bernstein nevű táncosnőnek. Mivel nem ismerte el a sajátjának, a gyerek az anyja után a Samuel Bernstein nevet kapta. Az ifjú jól tanult, egy philadelphiai egyetemen közgazdasági diplomát is szerzett ezen a néven.

Jött a polgárháború, amelyben az ültetvényes mindkét fia elesett. Lánya nem született. Amikor már a halálán volt, eszébe jutott a zabigyereke. Kinyomoztatta a nevét és lakhelyét (ez abban az időben nem volt egyszerű feladat), és sikerült rátalálnia.

Samuel ekkor huszonhét éves volt, már diplomás közgazdász. Furcsának találta az ötletet, hiszen ő nem is tudott az apjáról, de mit tehetett volna, vállalta a kapcsolatot. Felkereste a betegágyánál, és azt is megígérte, hogy felveszi az O'Hara nevet, de az öreg halála után meggondolta magát. Neki elég volt az a tudat, hogy az O'Hara-birtoknak ő a jogos örököse. De amikor első ízben bejárta az ültetvényt, meglepődött. Addig csak halvány elképzelései voltak egy gyapotültetvény sajátosságairól, de a most rádöbbent, micsoda szerencse érte. Louisiana államban az O'Hara (vagy most már Bernstein)-birtok volt messze a legnagyobb. Isten ellen való vétek lett volna ezt nem kihasználni.

A polgárháború elpusztította az ültetvény egy részét, és teljesen lerongyolódtak a feketék, akik előtte ott dolgoztak. A rabszolga-felszabadítás sem ment olyan simán. Bernstein első döntése az volt, hogy tisztázza a helyzetet. Összehívta az ültetvény összes dolgozóját (ekkor is voltak még háromszázan), és egyértelművé tette: a négerek most már szabadok. A maga részéről munkásként fogja őket kezelni, és minden erejével azon lesz, hogy elégedettek legyenek, és ha jól dolgoznak, jól fognak keresni is.

Első lépésként építési programot hirdetett meg. A munkásoknak megfelelő szállásokat építtet. Orvost hoz az ültetvényre, és meggyógyítja a betegeket. A gyerekek (de kezdetben a rászoruló felnőttek is) iskolába fognak járni, és el fogják sajátítani az élet jobbá tételéhez, a boldoguláshoz szükséges tudást.

Bár nem mindenki hitte el a fehér ember ígéreteit, a többség meg volt elégedve. Bernstein rövidesen szakértőket és segítőket hozott északról, és akkor megkezdődött a közös munka.

A legfontosabb lépés a munkások érdekeltté tétele volt a közös sikerben. Nem állandó fizetést kaptak, hanem részesedést. Nem a tulajdonban, hanem a bevételben. Minden dolgozónak, de önmagának is, meghatározott pontszámot állapított meg, és a járandóságokat az alapján osztották fel. A bevétel jelentős részét azonban visszaforgatták a termelésbe, mert csak így juthattak előre.

Egy év alatt felépültek a szállások, az egészségügyi rendelő, az iskola. Mindenki a saját szemével láthatta, hogy az O'Hara-uralomhoz képest új világ épült.

Bernstein fontosnak tartotta, hogy a munka télen-nyáron folyamatos legyen. Az építkezés sok helybelinek adott munkalehetőséget. De ezen túl a profilt is bővítették. A gyapottermesztés után lehetővé tették a helyi feldolgozást, megalapozták a szövőipart, a ruhakészítést. A téli időszak jó alkalmat teremtett ennek kibontakoztatásához. A legtöbben életükben először dolgoztak egész évben.

A következő forradalmi lépés a konzervgyártás területén történt. Először a közeli farmokról, nagybirtokoktól vásároltak gyümölcsöt és zöldséget, és azt a maguk számára eltették. Aztán Bernstein az északi államokban tevékenykedő volt iskolatársai segítségével konzervipari gépeket és berendezéseket is beszerzett, sőt, egyik barátja hozzájuk is költözött, hogy személyesen irányíthassa a termelést.

A komplexumot először Bernstein Agrariumnak nevezték el, de a tulajdonos elérkezettnek látta az időt arra, hogy új, vonzóbb nevet találjon ki. Mivel fekete munkásokkal dolgozott, végül a Black Star név mellett döntött, amit a munkások is lelkesen helyeseltek. A Black Star által gyártott ruhák és konzervek elterjedtek Louisiana-szerte, és a szomszédos államok is érdeklődni kezdtek.

Nem telt sok időbe, és a márkát már az Egyesült Államok egész területén ismerték és kedvelték. Ehhez ki kellett alakítaniuk a saját értékesítő láncukat, a logisztikai szervezetüket és a kiskereskedelmi bolthálózatukat.

Telt, múlt az idő, és a visszaforgatott nyereségnek köszönhetően a Black Star gyorsvonati sebességgel fejlődött. A cég szerepet vállalt az üzemi étkeztetésben is. A konzervek mellett egytál-ételeket is árusítottak, ez volt a lunchbox-akció. A munkások ettől kezdve országszerte mind nagyobb számban fogyasztották a munkahelyükön ezeket az előre gyártott ebédeket.

Ahogy a Black Star kiemelkedett Lousiana állam gazdaságából, a helyi gyapotültetvényesek mind jobban haragudtak Bernsteinre, erre az "északi zsidóra". Több provokációt is szerveztek, és nehéz volt megvédeni a Black Star munkásait a Ku Klux Klan támadásaitól. Bernstein az északi államokban toborzott fehérekből alakította meg a saját polgárőrségüket, ők hiúsítottak meg számos gyújtogatást, és az ő szavuknak jobban hitt a bíróság, mint amennyire a feketéknek hittek volna. (Bernsteinnek arra is gondja volt, hogy amit csak lehet, lefényképeztessen.)

A századforduló közeledtével Samuel jónak látta átadni a vállalat vezetését fiának, Davidnak, aki ugyanazt az utat járta végig, mint annak idején Samuel. New Yorkban végzett, közgazdasági és gépészmérnöki szakokon.

David Bernstein úgy látta, hogy a jövő a gépekben, motorokban és a villamosságban van, ezért lépéseket tett a hírközlési technika meghonosítására. Először bedolgoztak a telefontársaságoknak és távirati vállalatoknak, majd a Black Star maga is elkezdett ilyen műszaki cikkeket gyártani.

Amikor kitört az első világháború, megbeszélte immár idős apjával, hogy a hadfelszerelések területén próbál előre törni. Hamarosan a Black Star lett az amerikai hadsereg első számú hadiszállítója: ők adták az egyenruhát, a konzervet és a harctéri hírközlési berendezéseket is. Fő vetélytársaik korrupcióról beszéltek, de Bernstein független bíróság előtt bizonyította igazát. Amikor összemérték a különböző ajánlatokat, kiderült, hogy minden termék esetében a Black Star ajánlata volt a legelőnyösebb.

A háború során az autógyártásba is belekóstoltak, de csak beszállítóként. Nemcsak az automobilokhoz gyártottak nélkülözhetetlen alkatrészeket kiváló minőségben, de a tankokhoz, hadihajókhoz, sőt, a repülőgépekhez is.

Amikor 1929-ben kitört a nagy gazdasági világválság, a Black Star páratlan pozíciót foglalt el az amerikai gazdaságban. A termékeiket ugyan ők sem tudták jó áron eladni, mivel drámaian csökkent a fizetőképes kereslet, de egyrészt önmagukat remekül ellátták (hiszen a saját megtermelt élelmiszereiket fogyasztották, a saját ruháikban jártak), másrészt volt annyi megtakarított pénzük, hogy számos bebukó vállalatot felvásároljanak, és foglalkoztassák azok munkásait. Roosevelt elnök a Black Star példáját emelte ki, amikor meghirdette új, állami elemekkel teleszőtt gazdaságpolitikáját, a New Dealt. A válságból úgy emelkedett ki a Black Star, mint annak idején a gyapottermesztésből. Megerősödve, prosperitást hozva minden együttműködő vállalat számára.

A tröszt ellenes törvények nem vonatkoztak a növekvő vállalatkomplexumra, hiszen ők senkitől nem vették el a piacokat. Ellenkezőleg: bedolgozói munkát adtak számos kisebb cégnek, amelyek e nélkül tönkrementek volna. A harmincas évek végére a Black Star az Egyesült Államok legjobban fejlődő cége lett. A felvásárolt gyárak és vállalatok dolgozóit megtartották, rendszeresen átképezték, de a néger dolgozók részaránya tartósan 65-70 százalék körül mozgott. A cég érdekeltségei kiterjedtek a ruházati iparon és a kiskereskedelmen kívül az elektronikai iparra, a járműgyártásra, a fegyvergyártásra, a gépgyártásra és az olaj-, valamint földgáztermelésre és -feldolgozásra. 1939-ben már a texasi olajmezők több mint felét is a Black Star ellenőrizte, ők gyártották a legolcsóbb repülőgépeket, a legmegbízhatóbb kézifegyvereket, és kiemelkedő szerepük volt a rádiógyártásban. A Black Star kezdett kísérletezni a televíziókkal is - először katonai célra, majd a negyvenes évek második felétől a fogyasztókhoz is eljuttatták a készülékeket.

Mondanom sem kell, hogy a Black Starnak szerepe volt az amerikai számítógépes kísérletek beindításában is, többek között John Von Neumann az egyetemen kívül tőlük kapott jelentős pénzügyi támogatást.

De túlságosan előre szaladtunk. David Bernstein egy fekete főmérnökkel együtt már 1921-ben eljutott Oroszországba is. Lenin nem akart hinni a fülének, amikor a Black Star szervezési elveiről, a munkásoknak a sikerben való részesedéséről hallott. Ennek hatására fejtette ki elképzeléseit a kapitalistáktól való tanulásról és a kölcsönösen előnyös üzletek megkötéséről. Bernstein fekete kollégája, Stewart Watson arról biztosította a bolsevik vezetőt, hogy a Black Starnál nincs sem kizsákmányolás, sem faji megkülönböztetés. De azt elismerte, hogy országában ez koránt sincs így. A Black Star nem állami vállalat, és nem is szövetkezet, hanem megmaradt a Bernstein-család tulajdonában, de a működését számos olyan belső elv szabályozza, amelynek révén mindig a közjót fogja szolgálni. Bernstein és Lenin megállapodása alapján gépgyárat is építettek Oroszországban. De amikor Lenin halála után Sztálin került hatalomra, és vele a Nagy Terror, Bernstein átmenetileg kivonult az országból. Előtte még kiképezte a szovjet állam mérnökeinek és közgazdászainak nagy csapatát. Sajnos ezekre a "kapitalista szívű" káderekre ritkán vártak irányító állások, a többségük azonnal, az iskolapadból közvetlenül Szibériába, valamelyik munkatáborba került.

A Black Star telefonjai, televíziói, távírógépei, adatfeldolgozó eszközei és egyéb elektrotechnikai termékei elterjedtek az egész országban, majd egyre többet exportáltak is belőle. A Black Star világmárka lett, a minőség szinonimája.

A vállalatnak óriási érdemei voltak a fekete polgárjogi mozgalomban. De nem voltak az erőszak hívei, és bár már a gyapotültetvényen nagy súlyt fektettek a fekete öntudat fejlesztésére, óvtak a meggondolatlan cselekedetektől. Támogatták Martin Luther King mozgalmát, de a fekete párducok aktivistáit kitessékelték az intézményből. Megelégedtek azzal, hogy a vállalatkomplexum vezetésében 7:3 arányban dolgoztak a fekete szakemberek, és az afroamerikaiak szükségleteit (az egészségügyben, oktatásban, tudományos kutatásban) igyekeztek kielégíteni.

A hidegháború visszavetette a kommunista országokkal folytatott kereskedelmet. A McCarthy-érában nehéz volt elkerülniük a kommunista-szimpátia vádját. Ekkor már a harmadik Bernstein állt a vállalat élén, Ralph, de ő nem egyedül igazgatta azt, hanem egy 3 tagú igazgató tanácsra bízta az irányítást - azzal, hogy bizonyos kérdésekben fenntartotta magának a vétójogot (amivel aztán egyszer sem kellett élnie).

Az ötvenes-hatvanas évek óriási fejlődést hoztak az elektrotechnika és a számítógép-tudomány terén. A Black Star minden szakterületen az élvonalat képviselte. Létfontosságú eszközöket kínált a televíziózásban, ők honosították meg a videomagnót, a videokamerát, az ő berendezéseik működtek a Telstar híradástechnikai mesterséges holdon, ők dolgozták ki az időjárási holdak képelemző technikáit. Mindennek kihatásai voltak a polgári repülésre és a hadiiparra is: radarberendezéseket, robotpilótákat gyártottak, és a globális helymeghatározó rendszer, a GPS is az ő fejlesztésük volt.

Ezek után nem okozhat meglepetést, hogy a rakétakísérleteknél mind a oroszok, mind az amerikaiak használták a Black Star által kifejlesztett szinkronizáló berendezéseket, ezek révén lehetett összehangolni a sok hajtómű teljesítményét.

1962-ben Ralph Bernstein vezetésével új delegáció utazott Moszkvába, és egy ambiciózus tervet terjesztettek elő. Ha megkapják a Kuril-szigetek egyikének használati jogát, nagy mértékben hajlandók hozzájárulni a szovjet állami bevételekhez. Hruscsov hosszas töprengés után rábólintott a tervre, csak azt kötötte ki, hogy a sziget államjogilag a Szovjetunió része maradjon. Bernstein ebbe belement. Az ő kikötése viszont az volt, hogy a szovjet állam nem szólhat bele a belső ügyekbe. Minden költségvetési évben megkapják az előre kialkudott összeget, a bérleti díjat. Ez a szovjet állami bevételeknek nagyjából negyede volt, mindenképpen jelentős hozzájárulás a szocializmus (szovjetül: kommunizmus) építéséhez.

Hruscsovot nemsokára leváltották, de az új szovjet vezetés számára is előnyösek voltak ezek a garantált pénzügyi bevételek, amiket közben beterveztek a népgazdasági terveikbe.

Miből tudta a Black Star kifizetni az óriási bérleti díjat? Elsősorban abból, hogy rugalmasan követte a világkereskedelmi tendenciákat és a műszaki fejlődés következő lépcsőit. Olyan területekbe invesztált, amelyekre néhány évvel később óriási igény mutatkozott. Ilyenformán mindig előtte járt a vetélytársainak. Bár igazi vetélytársai nem is voltak, hiszen aki valamit produkált, azt a Black Star azonnal segítette, beszállt a kutatás-fejlesztés és a gyártás minden fázisába. Konkurencia helyett inkább együttműködést, közös fejlődést ajánlott, és ennek senki sem tudott ellenállni.

A Black Star nélkül nem lett volna űrrepülés, Internet, ipari robotok, komputerizált diagnosztika, nem lett volna virtuális demokrácia a világ nagy részén.

A Black Star dolgozói és azok családtagjai különleges státuszt élveztek. Bármely nemzet állampolgárai is voltak, megkapták a Black Star-előjogokat. Szabadon utazhattak a világ csaknem összes országába, mindenütt konzuli hivatalok nyíltak, és a jogaikat egy külön szervezet védte.

A kétezres évek fordulóján eljött az ideje, hogy a már eddig is gyakorlatilag fennálló állami szerkezetet megtöltsék valódi tartalommal és jogosítványokkal. Az eddig működő vállalati szupertanács állami jellegű funkcióit átvette a Black Star Közösségek Érdekegyeztető Testülete, ez vált kormánnyá. Voltak kutatási-fejlesztési, termelési, kereskedelmi, oktatási, egészségügyi, rendfenntartó és külpolitikai bizottságai, ezek mintegy minisztériumokként működtek. A létesítményeiket egy védelmi bizottság óvta, de a közösségnek saját katonasága nem volt, hanem szerződéseket kötött azoknak az államoknak a honvédelmi szerveivel, amelyek területén az egyes vállalatok és intézetek működtek. A demokratikus viszonyokra a szakértői bizottságok ügyeltek. Ezek nem alkottak egy formális parlamentet, de minden fontos ügyben automatikusan közvélemény-kutatást szerveztek, és gondoskodtak arról, hogy a közösség minden tagja megértse a problémát, és jól informáltan nyilvánítson véleményt az adott kérdésben.

A tulajdonviszonyok is változtak. A Bernstein-család érdemeit elismerték, de a vállalati vagyon közösségi vagyonná vált, amely fölött már a fent említett igazgatási szervezetek, szervezeti egységek gyakoroltak ellenőrzést.

A Black Star Közösség létszáma együtt nőtt a feladataik gyarapodásával és a komplexum eltartó képességének növekedésével. A XIX. század végén 12 ezer fő tartozott a Black Starhoz (beleértve a családtagokat is), az 1930-as évek végére 370 ezer, a hetvenes években 2 millió tagjuk volt, az ezredforduló táján pedig 7,5 millió. De utána ez a létszám rohamosan nőtt, ugyanis a Black Star mind jobban beépült a Kínai Népköztársaságba is. A kínai vezetők először ragaszkodtak ahhoz, hogy a Black Starral együttműködő, nekik bedolgozó munkások csak kínai állampolgárságúak lehessenek, de később ezt a törekvésüket feladták. Most, amikor ezt az áttekintést írom, a Black Star összdolgozói létszáma (azok, akik közvetlenül a vállalat-állam tevékenységét szolgálják és egzisztenciálisan tőle függenek) eléri a 29 milliót, az állampolgárságot kapott személyek 53 százaléka kínai, 12 százaléka európai, 10 százaléka arab, és csak a többi afroamerikai, illetve valamelyik afrikai állam polgára.

A Black Star Közösséget 2015-ben hivatalosan is felvették az ENSZ tagállamai közé. Mivel ez a tagállam nem rendelkezik saját földterülettel, fővárosa is csak jelképesen van, a kibertérben. Ott tartják a megbeszéléseket, a különféle szakbizottságoktól a kormányülésekig, és a választásokat, közvélemény-kutatásokat is ott bonyolítják le. A közösség területhasználati szerződéseit (a Kuril-szigeteket, az alaszkai kutató bázist, a kaliforniai szilícium-völgyet, a luxemburgi logisztikai központot és a hongkongi alközpontot illetőleg) újra és újra frissítik.

Az utóbbi másfél évtizedben mind több szó esik a kölcsönös fejlesztési projektekről. Ez a forma azt jelenti, hogy a Black Star helyi munkaerővel és saját tőkével létrehoz egy közös vállalatot, megindítja a termelést, a bevételből arányosan részesülnek, de a Black Star részesedése az évek folyamán egyre csökken, és a vállalat tulajdonjoga egy 10-15 éves periódus végén teljesen a befogadó államé lesz. Ez két célt szolgál: a forrásokkal nem rendelkező, főként fejlődő államok tőkéhez és foglalkoztatáshoz jutnak, másrészt a Black Star még nagyobb részt vállal a világtermelésből és a haszonból. Számítások szerint 2015-ben a világ össztermelésének 7 százaléka volt visszavezethető a Black Star működésére.

Az állami jogkörök gyakorlása magával hozta a nemzetközi ügyekbe való beleszólást is. Az ENSZ-ben számos határozati javaslatot dolgoztak ki a Black Star diplomatái, így nekik köszönhető az izraeli-arab-iráni békeszerződés tető alá hozása (erre 2027-ben került sor), valamint az orosz-amerikai-kínai nukleáris főparancsnokság felállítása (2033-ban), amivel megakadályozták, hogy ezen államok bármikor is egymás ellen fordíthassák nukleáris fegyvereiket.

A nemzetközi terrorizmus maradt a legnehezebben megoldható probléma, ehhez egy az egész világra kiterjedő elektronikus ellenőrző rendszert kell kidolgozni, amely még nem fejeződött be. A rendszer lényege, hogy regisztrál mindenütt minden mozgást és változást, az adatokat mesterséges intelligenciát alkalmazó rendszerek elemzik, és időben értesítik az érintett biztonsági szerveket. A rendszert eddig a Közel-Keleten, valamint a fekete többségű amerikai városokban tesztelték, és a segítségével nagyban csökkenteni lehetett a bűnözést, a tettesek felkutatása pedig a 100 százalékhoz közelít.

A nemzetközi konfliktusok mediálásában, a véletlen háborús konfliktusok megakadályozásában, a nemzetközi gazdasági és kutatási együttműködésben kimagasló szerepe volt a Samuel Bernstein által megalapított Black Starnak. Nem véletlen, hogy a szervezet (illetve ma már virtuális állam) többször is megkapta a Nobel-békedíjat, Bernsteinről pedig elnevezték a Black Star Közösség virtuális fővárosát.

Az olvasó bármilyen felmerülő kérdésben forduljon a Bernstein Nemzetközi Tudásközpont tájékoztatási szolgálatához.

(Kelt 2035. március 4-én, Bernstein Cityben)

Az én Horthy Miklósom

Eltöprengtem azon, hogy a magyar történelem eme ellentmondásos alakja, a Horthy-korszak névadója hogyan kormányozhatott volna úgy, hogy nem ragad bele az előítéleteibe. Ilyen Horthy természetesen nincs, nem is volt. De lehetett volna.

Mennyire másképp alakult volna a kelet-európai térség, sőt, a világ sorsa is! Kezdjük azzal, hogy a mi Horthynk is a román hadsereg segítségével kerül hatalomra, leveri a vörösöket, de a Budapesten és vidéken tevékenykedő kommunistákat nem végezteti ki, csak internálótáborokba zárja. Végül is nem voltak olyan sokan, és nem voltak feltétlen hívei a tanácshatalomnak. Nagy részük két évvel azelőtt nem is hallott a kommunista pártról, még az Oroszországban győztes bolsevikokról sem. A Tanácsköztársaság progresszív intézkedéseit (például a kultúrában, oktatásügyben, népjólétben) nyugodtan meg lehetett volna tartani. A mi Horthynk meg is tartja. Ő még Károlyi Mihály híveit is bevonja a rendszerébe, amelynek célja Magyarország felvirágoztatása. Horthy tehát meghirdeti a jelszót: "aki nincs ellenünk, az velünk van". A jobboldali szélsőségesek, az irredenták természetesen azonnal nekitámadtak, de ellenük is erélyesen lépett fel. Ugyanúgy börtönbe zárta őket, mint a kommunista vezetőket. Ezáltal ő valósította meg először a kétfrontos harcot.

Az új Magyarország szimbolikus eseménye volt a királyság megszüntetése és a köztársasági államforma kinyilvánítása. Horthy megelégedett azzal, hogy az új alkotmányba beleíratta a Habsburgok érdemeit méltató szakaszokat. Ennek jogosságát az ország közvéleménye is nagyrészt elfogadta, bár ezért a negyvennyolcasok nehezteltek.

Trianon nagy erőpróba volt. De az én Horthym belátta, hogy a győztes európai nagyhatalmak ellen nem érdemes harcolni. Ezért más utat választott. Még a konferencia előtt végiglátogatta az alakulóban lévő új államok fővárosait, és tárgyalt a vezetőikkel. Megállapodott velük, hogy az elkerülhetetlen határrendezéstől függetlenül megtartják a meglévő gazdasági kapcsolataikat, és újabbakat építenek ki. Ha az érintett országok összefognak, akkor az eddigi Ausztria-Magyarországnál is nagyobb államszövetség jöhet létre, az eredetinél hatalmasabb erőforrásokkal, de önkéntes módon. Nem szabad semmilyen értéknek kárba vesznie!

Megállapodtak abban is, hogy az új államhoz került nemzetiségek az egymás közötti kommunikáció céljára megtarthatják saját anyanyelvüket, egyelőre az iskolában is használhatják az eredeti tankönyveiket, és ugyanazok a tanárok taníthatják őket, az új államnyelvre pedig csak ésszerű ütemezésben állnak át. Helyi ügyekben továbbra is a saját nyelvüket használhatják, de tolmácsok segítségével az állammal már a hivatalos nyelven kommunikálnak. Az átállást fokozatosan, mintegy 5-10 év alatt valósítják meg. A saját nyelvük ápolására könyveket adhatnak ki, és használhatják az anyaország könyv- és sajtótermését is, feltéve, hogy azokban nem uszítanak az új állam és annak kultúrája ellen.

Amikor elfogadták az új határokat, Horthy a többi államfővel együtt megjelent a ceremónián, és ott is hangoztatta, hogy a térség országai egymásra vannak utalva, és hogy Magyarország mindent meg fog tenni a közös siker érdekében. Ezt Magyarországon belül sokan ellenségesen fogadták, de Horthy türelmesen elmagyarázta, hogy a hazánk számára nem létezik más út. Azokat a képviselőket, akik irredenta hisztériát próbáltak szítani, rendkívüli hatalmával élve kizáratta a parlamentből, és néhányukat börtönbe zárta. Ekkor szigorodott a sajtótörvény is: az állammal, a polgári demokratikus berendezkedéssel szemben minden propaganda tilos volt, az elkövetőik börtönbe kerültek, és örök időkre elveszthették az újságalapítás és pártalapítás jogát. Horthy vállalta a diktatórikus intézkedések vádját, és azzal mentette, hogy különben egy másik Kommün törhetne ki. Ezek a parlamenti csatározások azzal zárultak, hogy Horthyt egész életére a Magyar Köztársaság államfőjévé választották.

A kelet-európai szövetség kezdett megerősödni. A magyarok különösen sokat tettek a közös siker érdekében. Kiépültek az adriai termékeket Ausztriába, Németországba vezető kereskedelmi útvonalak, vasúti hálózatokat fektettek le, korszerűsítették a közúti áruszállítást is, az egyes országok termékeit vámmentesen lehetett bevinni, közös tudományos és oktatási megállapodásokat írtak alá. Sokan derültek a Borsszem Jankó karikatúráján, amelyik Horthy Miklóst ábrázolta, ahogy fehér lovon belovagol a Kárpátok közé, a képaláírás szerint "Magyarország is csatlakozik a Kis-Antanthoz". Igen, bizonyos értelemben ez történt, és ezáltal a hajdani magyarellenes szövetség elveszítette magyarellenességét, és a közös boldogulás előmozdítása lett a cél.

Óriási mértékben fellendült a magyar gazdaság, a zsidó gyárosok és üzletemberek megmutatták, mennyit érnek. Virágzott a tudomány és a kultúra is. Csak az újságírók panaszkodtak: a nemzeti egység kultusza miatt igen sok cikket kicenzúráztak, és néhány lapot be is szüntettek. A kommunista párt hivatalosan be volt tiltva, de Horthy rendszeresen hívta uzsonnára néhány vezetőjüket, hogy megismerje az álláspontjukat. A Magyar Szociáldemokrata Párt minden lehetőséget megkapott a munkásság jogainak védelmére. (Horthy csak arra ügyelt, hogy ne szerezhessenek túlságosan nagy politikai befolyást.)

És eljött 1933, amikor Németországban Hitler került hatalomra. Ez az esemény azonnal megszólaltatta a vészcsengőket az államszövetség tagjaiban. Senki sem akart egy militáns, a békeegyezmények, a zsidók és a demokrácia ellen harcoló Németországot. És hatását a bőrükön is érezték: sorra alakultak a németbarát, olykor kimondottan náci irányultságú Bundok Csehszlovákiában, Ausztriában, Magyarországon és Jugoszlávia horvátországi részén. Horthy ezúttal is a szomszéd államok vezetőivel konzultált, és elhatározták, hogy az ellenállást közösen szervezik meg. Ehhez szigorítani kellett a belügyi szabályozáson. Ezentúl már nem csak a kommunista, hanem a náci befolyás ellen is kíméletlen harcot kellett folytatniuk.

1936-ban a helyi nácik aknamunkája és a harsogó nagynémet propaganda hatására Ausztria megingott, és egy manipulált népszavazás révén Hitler karjaiba hullott. A kelet-európai államok állandó egyeztető bizottságot hoztak létre, és a titkosszolgálati értesüléseiket is megosztották egymással. Mivel a saját hadseregeik még együttesen sem tudtak volna szembeszállni a felfegyverkező Németországgal, a két még megmaradt európai nagyhatalomhoz, Franciaországhoz és Nagy-Britanniához fordultak diplomáciai támogatásért. Az is felvetődött, hogy Szovjet-Oroszországgal kötnek egy védelmi egyezményt. A tárgyalások sokáig elhúzódtak, és hosszú idő alatt is csupán abban tudtak megállapodni, hogy német támadás esetén számíthatnak az orosz katonai támogatásra (elsősorban fegyverekre és hadianyagokra).

De közbejött 1937, amikor Hitlernek sikerült megegyeznie Csehszlovákia nyugati szövetségeseivel az ország feldarabolásáról. Horthy csak annyit tehetett, hogy a Magyarországnak ítélt és megszállt területen meghagyja a csehszlovák közigazgatást, alárendelve azt a magyarországinak. Ezt az alárendelést a Horthy által kinevezett alpolgármesterek biztosították, de szigorú utasítást kaptak, hogy csak a lehető legkisebb mértékben zavarják az addigi ügymenetet.

1939-ben Hitler szemet vetett Lengyelországra, és a lengyelek elkövették azt a hibát, hogy teljesen elzárkóztak a felajánlott szovjet katonai segítség elől. Amikor a németek lerohanták az ország nyugati felét, egy korábban aláírt egyezmény titkos záradékának megfelelően a Szovjetunió is megszállta Kelet-Lengyelországot. Horthy segítette a lengyel menekültek (főleg katonák és zsidók) ide települését, és felajánlotta Sztálinnak a lengyel hadifoglyok átvételét. Sztálin nem fogadta el Horthy ajánlatát, és ez vezetett Katynban 14 ezer lengyel tiszt barbár kivégzéséhez. Sztálin Horthy azon javaslatát sem fogadta el, hogy az elfoglalt területeken hagyja békén a helyi igazgatást. Ő már akkor is a háború utáni kommunista terjeszkedésre gondolt.

1940-ben Hitler nyugatnak fordult, és rövid idő alatt legyőzte Franciaországot. Talán ez a viszonylag könnyű siker bolondította meg, amikor egy évvel később a szövetségesére, a Szovjetunióra is rátámadt. Napirendre került a Balkán meghódítása. Horthy közvetítésének hála Magyarország és Jugoszlávia területén át, Görögország és Németország között egy korridort hoztak létre, és csak ezen belül folyt a németek felvonulása, szerencsére minden incidens nélkül.

Hitler megpróbálta kihasználni a románok és magyarok egymástól való idegenkedését. Amikor Romániában egy fasiszta mentalitású katonatiszt, Antonescu került hatalomra, Hitler felajánlotta Horthynak, hogy neki adja Észak-Erdélyt, ha szorosabb szövetséget épít ki Németországgal. Horthy azonnal Bukarestbe utazott, és megtudakolta Antonescutól, hogy mit szólna ahhoz, ha Romániában is a Csehszlovákia feldarabolásakor használt névleges megszállást alkalmazná. Antonescu azzal válaszolt, hogy Csehszlovákia akkor megszűnt létezni, de ez nem igaz Romániára, ezért a két helyzet alapvetően különbözik. Horthy haza utazott, és a magyar országgyűlésben bejelentette, hogy lemond a felkínált lehetőségről. Heves vita tört ki (néhány képviselő birtokai Trianon után a román övezetbe kerültek). Többeket ki kellett zárni a parlamentből az ország területi épségét veszélyeztető álláspontjuk miatt.

Horthy meglehetősen gyakran váltogatta a miniszterelnökeit, attól függően, hogy a céljait kivel tudta jobban megvalósítani. Néhányuk neve: Teleki Pál, Bethlen István, Bárdossy László, Kállay Miklós. A parlamentben a konzervatív pártok voltak túlsúlyban, de jelentős volt a kisgazdák és a szociáldemokraták részaránya is. A harmincas évek végén a jobboldal mind jobban radikalizálódott, részben német mintára, de prominens képviselői gyakran ültek börtönben a kijelentéseikért és akcióikért. A Magyar Kommunista Párt illegalitásban működött, nem volt különösebben tevékeny, de Horthy fontosnak tartotta, hogy az egyes döntései előtt továbbra is konzultáljon velük, immár közvetítőkön keresztül.

A térség helyzete 1941 nyarán vált drámaivá, amikor Hitler meggondolatlanul nekitámadt addigi szövetségesének, a sokkal nagyobb erőforrással rendelkező és területileg is kimeríthetetlenebb Szovjetuniónak. Az új háborút mindegyik közép-európai ország nagy értetlenséggel fogadta, sokan el is ítélték. Horthy Debrecenben összehívta a kelet-európai szövetség vezetőit. Ott elhatározták, hogy semmilyen körülmények között sem csatlakoznak a németek kockázatos keleti vállalkozásához. Másrészt a Szovjetunió katonai támogatása sem kerülhetett szóba, részben a politikai nézetkülönbségek miatt, részben pedig azon meggondolásból, hogy együttesen sem tudnák megsegíteni. És amikor később a németek erőltették, hogy legalább anyagilag, mezőgazdasági és ipari termelésükkel, illetve a kőolaj-szállításokkal járuljanak hozzá a Német Birodalom győzelméhez, akkor abba belementek.

Hitler a zsidókérdés tekintetében is nagy nyomás alá helyezte a kis országokat, és mindenekelőtt Magyarországot. Horthy ezúttal is a sarkára állt, és kifejtette, hogy a térség fejlesztéséhez nagy szükség van a zsidó szakemberekre, gyárosokra, bankárokra, tudományos kutatókra. Ha Hitler meg akar szabadulni az alsóbbrendűnek tekintett zsidó polgáraitól, küldje csak őket nyugodtan Magyarországra, ott még a német gazdasági szükségletek kielégítésében is nagy hasznukra lehetnek. (Hitler a találkozón erre hisztérikusan reagált, de később tényleg megengedte néhány ezer német zsidónak, hogy Magyarországra távozzon.)

Hitler katonailag is be akarta vonni Magyarországot a szovjetek elleni háborúba. Amikor már megkezdődött a németek visszavonulása (ez a kelet-európai országok hadseregeinek segítsége nélkül nem 1943 januárjában következett be, hanem már 1942 decemberében), Hitler magához rendelte Horthyt. A magyar államelnök azonban lemondta a látogatást, és maga helyett a mezőgazdasági miniszterét küldte ki, akivel Hitler nem volt hajlandó tárgyalni. Közben azonban már megkezdték a Magyarország megszállását célzó haditervek elkészítését. De Horthy ezt megsejtve a honvédség legjobb alakulatait Budapest és néhány más nagyváros védelmére vonta össze. A német akciót Hitler az utolsó pillanatban lefújta, mondván, hogy disznók ellen nem fogja bevetni a Wehrmachtot.

1944-ben a Vörös Hadsereg már elfoglalta egész Lengyelországot és Csehszlovákiát. Sztálin meghagyta Horthyt államfőnek, annál is inkább, mert nagy részt neki tulajdonította, hogy Magyarország, Románia és Jugoszlávia nem harcolt a németek oldalán. A kelet-európai országoktól azonban elvárta, hogy segítsék a háború utáni új világrend megerősítésében. Prágában Horthy Beneą elnökkel találkozott. Megállapodtak, hogy megszüntetik a magyar megszállást. Beneą köszönetet mondott azért az emberséges módért, ahogy a magyarok megkímélték a lakosságot, és hogy tulajdonképpen Csehszlovákiának a magyarok által megszállt része vészelte át a háborút a legjobban.

A kelet-európai országok Debrecenben rövidesen újabb találkozót tartottak, amelyen a legfontosabb témakör a Szovjetunió által követelt ütközőzóna kialakítása volt. Megállapodtak abban is, hogy megengedik a szovjeteknek, hogy az országaik területén katonai támaszpontokat tartsanak fenn, amennyiben nem avatkoznak a belpolitikába. Molotov szovjet külügyminiszter két nappal később csatlakozott a tárgyalókhoz (Magyarországot Kállay Miklós, volt miniszterelnök képviselte). Molotov egyetértett a belpolitikába való be nem avatkozással, de ragaszkodott hozzá, hogy a parlamenti helyek 20 százalékát tartsák fenn a kommunistáknak. Ebbe csak hosszú belpolitikai küzdelmek után, hónapokkal később mentek bele. Nagy vihart kavart még a lengyel kérdés, ugyanis az 1939-ben megszállt és 1944-ben újra meghódított területekről a szovjetek nem mondtak le, ehelyett a lengyeleket a megszállt Németország keleti területeivel kárpótolták.

A kelet-európai szövetség a szovjet befolyás idején is virágzott, és a kelet-nyugati gazdasági együttműködés fő előmozdítójává vált. Már a létrehozása idején csatlakoztak az Európai Közös Piachoz, majd az Európai Unióhoz is. (Akkor már a szovjet támaszpontok is megszűntek. A kommunistáknak juttatott parlamenti 20% az egyes kommunista pártok felmorzsolódásával magától sorvadt el.) A tudományos és közgazdasági tevékenység az egész térséget, és ezen belül Magyarországot is a fejlődés élvonalába emelte. Különösen kiemelkedő volt Soros György tevékenysége, aki előbb pénzügyminiszterként, majd piaci tanácsadóként és egyéni tőzsdeszakemberként nagy tekintélyt vívott ki, maga is meggazdagodott, és nagyban hozzájárult az egész térség felemelkedéséhez. Külön meg kell jegyezni az alapítványait, és ezen belül is a Közép-Európai Egyetemet, amely évtizedek óta kiváló szakemberekkel és tudósokkal, politikusokkal gazdagítja az országot és a világot. Soros Györgynek és munkatársainak, például Fekete Jánosnak és Bokros Lajosnak köszönhetően ma Magyarország a közép-európai régió vezető hatalma, amely magával húzza Romániát és a délszláv köztársaságokat is.

Horthy Miklós élete végéig, 1957-ig megmaradt államelnöknek (bár az egészségének romlásával a szerepe egyre inkább ceremoniálissá vált). Az államfői tisztségben egy rövid ideig a fia, Horthy István, majd Nagy Imre, Pozsgay Imre és Göncz Árpád követte. A nevezetesebb miniszterelnökök a háború után: Károlyi Mihály, Nagy Ferenc, Ortutay Gyula, Fock Jenő, Bokros Lajos és Orbán Viktor. Az utóbbi nevet érdemes megjegyezni. Soros-tanítványként került a politikába. A fiatal és tehetséges liberális politikustól mindenki sokat vár.

Hogy min múlnak a dolgok

Egy jelentéktelen külsejű, gyér bajuszú, sápadt fiatalember lépett be az ajtón, és néhány festményt ajánlott fel vételre. A galéria tulajdonosa egy pillanat alatt felmérte, hogy az akvarellek értéktelenek, azokat senkire sem tudná rásózni, és ki akarta dobni a dilettáns festőt.

Ekkor azonban odajött a pulthoz egy műgyűjtő, név szerint Solomon Gutgeber, aki addig az üzlet sarkában lapozgatott a bekeretezett képek között. Valami titokzatos erő hatására a következőket mondta:

- Hadd nézzem csak! Hát, hát... ilyen képeket momentán nem nagyon lehet eladni. Tudja, fiam, a közízlés még éretlen ezekre. De van egy olyan homályos érzésem, vagy inkább sugallatom, hogy tíz-húsz év múlva sokat fognak érni.

A festő arcán váltakozott az elkeseredés és a remény kifejezése. Izgalmában a kalapját gyűrögette.

- Tudja, mit? - folytatta a műgyűjtő. - Ezeket most mind megveszem a gyűjteményem számára. Mit kér értük?

A festő verejtékezni kezdett, és csuklott egyet izgalmában. Végül mondott egy árat, de félve ejtette ki a számot, mert félt, hogy elveszíti az idegen úr jóindulatát.

Gutgeber azonban szó nélkül elővette a bukszáját és leszámolta a bankjegyeket.

- Nézze, nekem van érzékem a műtárgyak piacához. Hogy mi mit ér, és főleg hogy mit fog érni később. Már a modernisták felfutását is megjósoltam. A mostani gazdagságomat nagyrészt annak köszönhetem.

A galéria tulajdonosának kétségei voltak, de nem mert beleszólni. Gutgeber jó kuncsaft volt, sokat vásárolt nála, nem lett volna ésszerű lebeszélni. Lehet, hogy ez a vétel csak tréfa, úri gesztus, vagy jótékonykodás: hadd legyen egyszer jó napja ennek a szegény flótásnak is.

Gutgeber azonban tovább ment. - Annyira biztos vagyok benne, hogy ezek a képek is sokat hoznak egyszer a konyhára, hogy én a maga egész évi termését előre lefoglalom.

A festő csak topogott, egyik lábáról a másikra állt. Mintha elsötétült volna előtte a világ.

- No, mondjon egy összeget! - biztatta a műgyűjtő.

Hosszú ideig tartott, míg a festő felmérte a helyzetet. Nem mert egy nagy számot mondani, mert félt, hogy akkor kútba esik az egész üzlet. A vászonra gondolt, a festékekre meg a szobája bérére, aztán hogy ennie is kell, és semmilyen rendes állása sincs. Végül mondott egy olyan árat, amiből legalább néhány hónapig elélhet, ha nagyon szűkösen is.

Gutgeber nagyot nevetett, és egyből megduplázta a számot.

- Biztos ebben? - kérdezte a festő, mert még mindig nem tudta, hogy nem egy idétlen tréfáról van-e szó, az ő rovására.

De Gutgeber elővette a csekkfüzetét, és gondolkodás nélkül beírta a mondott összeg felét.

- Ez az első félévi részlet.

A műkereskedő elfordult. Az üzlet nagysága és gyorsasága őt is meglepte.

Gutgeber megveregette a fiatalember vállát:

- Tudja, nekünk, zsidóknak időnként illik nagyvonalúnak lennünk.

És az volt a pillanat, amikor a történelem más irányt vett.

Isten hozott az Alvilágban

- Dobro pazsálovaty! Isten hozott az Alvilágban! - így fogadta Kamenyev és Zinovjev a titkos börtönbe belépő Pjatakovot, a volt anarchistát.

Pjatakov viszonozta az üdvözlést, és körülnézett.

- Hova kerültem? - kérdezte.

- Most mondtuk - nevetett a két bolsevik. - Az Alvilágba. És nagy szerencséd van, hogy nem végeztek ki. Mert az ítélet halál volt, ugye?

- Az - mondta Pjatakov. - És önök hogy kerültek ide?

- Nyugodtan tegeződhetünk - mondta Kamenyev. - Itt már mindegy. Mi már meghaltunk.

- Még az a szerencse, hogy élünk - tette hozzá Zinovjev.

- Pontosabban élő halottak vagyunk.

- Ez tehát egyfajta siralomház, és bármikor megölhetnek bennünket?

- Rosszabb. Mi már meghaltunk, és mégis élünk. Ez a halál utáni élet.

- És mindezt Zsakov elvtársnak köszönhetjük - fűzte hozzá Kamenyev. - Andrej Jegorovics ugyanis a politikai elítélteket megpróbálja kicsempészni ide, vagyis elcseni a kivégző osztagok elől. Úgy tesz, mintha ő végezne ki bennünket, de csak bezár ebbe a barlangba.

- Bennünket életben hagy, de a világ előtt meghaltunk - mondta Zinovjev.

Pjatakov nehezen értette meg a dolgot, és nem múlt el az az érzése, hogy ez csak az igazi kivégzés előtti állapot. Bár Kamenyev és Zinovjev kivégzéséről már jó fél éve tényként értesült, ezért nem tudta teljesen elhinni, hogy a két bolsevik vezető életben van.

További kérdéseket tett fel. Lassan megértette, hogy mi történt. Zsakov egy állami kivégzőhely parancsnoka volt Szibériában. Rábeszélte a főnökeit, hogy a kivégzendőket neki adják át, és ő majd egy olyan helyen öli meg őket, ahol senki sem követi nyomon az eseményeket.

Ez a vezetőségnek is kényelmes megoldás volt, nem kellett jelen lenniük a legkegyetlenebb résznél, és lassan eufémizmussá vált, hogy azt mondják, illetve azt írják az ügyiratra, hogy "átadva Zsakovnak". Ami lefordítva azt jelentette, hogy "Szibériában kivégzendő".

Ha tudták volna, hogy Zsakov nagy kockázatot vállalva megkíméli a halálra ítéltek életét!

A kivégzőhelytől kissé távolabb volt egy elhagyott barlang. Zsakov azt alakította át börtönné néhány legközelebbi munkatársával. A halálra ítéltek oda kerültek, és ott csendesen folytatták életüket. Vagyis nem az eddigi életüket, arra nem volt lehetőség, de legalább éltek, és igyekeztek feldolgozni, mi történt velük és az országgal.

Hogy követni tudják az eseményeket, Zsakov az általa elolvasott újságokat továbbadta a foglyainak. Egy idő után pedig még rádiót is szerzett nekik. Az élelmezés gondját pedig úgy oldotta meg, hogy látszólag új őröket vett fel, de ezek az őrök csak papíron léteztek. A fejadagjukat a foglyok fogyasztották el.

Tuhacsevszkij fél év múlva, 1937. jún. 15-én került hozzájuk. A foglyok már hallottak a peréről, és a halálos ítéletről is tudomásuk volt. Távolról is tisztelték katonai erényeit, hadvezetői képességeit, és tisztában voltak vele, hogy csakis ármánykodás révén keveredhetett gyanúba. Az ítélet meghozatala előtt olyan kegyetlenül vallatták, hogy az arcán és a hátán soha nem gyógyultak be a sebek.

A marsall izgatottan beszélt a spanyol polgárháború tapasztalatairól és haditechnikai újításairól.

- A következő háborúban a tankok játsszák a fő szerepet - mondta. - Mindent meg kell tenni, hogy a Vörös Hadsereget a legkorszerűbb páncélosokkal lássuk el, az ellenséges tankok ellen pedig kifejlesszünk egy hatékony páncélelhárító rendszert.

- Mi már nem fogjuk ellátni a Vörös Hadsereget - mondta keserűen Zinovjev. - De reméljük, hogy akik fenn vannak, illetve akik megmaradtak a csisztka után, azoknak is lesz ennyi eszük.

Borisz Alekszandrovics Vasziljev, a neves sinológus és műfordító ugyanannak az évnek a novemberében csatlakozott hozzájuk. Magas műveltsége és jó kedélye hamarosan a társaság központjává tette. Olykor hosszú részleteket idézett fejből a Vízparti történetből és más klasszikus kínai művekből.

A következő év februárjában követte őt egy másik neves orientalista, a japán kémnek kikiáltott Suckij, aki fordulatokban gazdag élete során az Ermitázsban is dolgozott, egyetemi tanár volt Leningrádban, majd legális élete végén az akadémia ázsiai múzeumának is igazgatója lett. Mint a taoizmus szakértője és oroszországi népszerűsítője, társait legelőször is meditálásban és a lelki békéjük megtalálásában segítette.

Még egy hónap sem telt el, és máris két új taggal bővült az alvilági közösség. Ekkor végezték ki a párton belül nagy tekintélynek örvendő Buharint, valamint Rikovot. Mindkettőjüket ugyanazon a napon, március 15-én. Legalábbis a papírok szerint.

Szomorúsággal vegyes örömmel fogadták őket. Nekik is nehéz volt megérteniük ezt a halál utáni furcsa állapotot.

Zsakov kísérletet tett a magyar kommunista vezető, Kun Béla megszerzésére is, de hozzá már nem érkezett meg. Feltehetőleg a kínvallatás során halt meg.

Trockijt sem tudta megmenteni. Sztálin legnagyobb párton belüli ellenlábasát, a Nagy Októberi Forradalom katonai vezetőjét, később a Vörös Hadsereg megszervezőjét ugyanis még 1928-ban száműzték. Miután az emigrációban is folytatta politikai tevékenységét, 1940-ben, már a II. világháború alatt, Mexikóban egy Sztálin által megrendelt merénylet áldozata lett.

A foglyok nagy vitákat folytattak a párt stratégiájáról és taktikájáról, nagy terveket állítottak szembe egymással - miközben már semmi esélyük sem volt a történtek befolyásolására.

És egyre gyarapodott a tábor. Neves tudósok és mérnökök is közéjük kerültek. Így például a kémikus Mengyev, akit a társai Mengyelejevnek becéztek, a zseniális atomfizikus Burjov (őt Kurcsatov intézetéből rántották ki, és ha ő életben marad, talán a szovjeteknek sikerül először megalkotni az atombombát). Ide került a rakétatechnika egyik úttörője, Igor Koncsalov, valamint Kalasnyikovnak, az AK-47 géppisztoly későbbi megszerkesztőjének hasonló nevű rokona is. Ő is tehetséges mérnök volt, szerkentyűi a tábort szinte komfortossá tették.

A szovjet-német meg nem támadási paktum hírére Tuhacsevszkij valóságos búskomorságba esett. Addigra rájött, hogy a rá nézve terhelő hamis dokumentumot a németek eszkábálták össze, feltehetően azzal a céllal, hogy eltávolíttassák a Vörös Hadsereg éléről a legtapasztaltabb kádereket. És Sztálin bevette a cselt, a hadsereg vezetésében már alig maradt rátermett főtiszt. Amikor Hitler megtámadta Lengyelországot, Tuhacsevszkij rémálma valósággá vált. Biztos volt benne, hogy a nem túl távoli jövőben Hitler megszegi az egyezményt, és a Szovjetunióra támad.

- Azonnal el kell rendelni az általános mozgósítást! - morogta magában. - A háború kitörése remek alkalom lenne, hogy gatyába rázzuk a hadsereget, és megtanítsuk az embereket a modern fegyverek használatára. És meg kell növelni a katonai kiadásokat, tankokat, páncéltörő ágyút, géppisztolyt gyártani. Persze a legnagyobb titokban.

Burjov nem sokáig bírta a bezártságot, 1939-ben szökést kísérlet meg, és az őrök nem tehettek mást, mint hogy lelőjék. A titkos börtönről semmi nem szivároghatott ki.

Két természetes haláleset is történt. 1943-ban, hatvan éves korában elhunyt Kamenyev, majd egy évvel később Zinovjev is. Szervezetük az állandó föld alatti léttől elgyengült, Zsakov pedig nem volt felkészülve a bonyolultabb orvosi beavatkozásokra. De a többiek életben maradtak.

A világháború eseményeit nagy izgalommal, de egyben tehetetlen dühvel követték. Nem tudták elhinni, hogy Hitler egészen Moszkváig eljutott. Tuhacsevszkij részletes elemzésekkel kísérte az eseményeket, és ha ott vannak a Vörös Hadsereg akkori vezetői, sokat tanulhattak volna tőle, és valószínűleg a háború jóval előbb véget ér. De a tudást a saját hibáikon keresztül kellett megszerezniük, és ez sok áldozatba került. Nagyon sok áldozatba.

A leningrádi blokád különösen fájdalmasan érintette Suckijt. Tisztában volt vele, hogy milyen értékek kerültek veszélybe az Ermitázsban. Csak remélni merte, hogy valakinek gondja volt a felbecsülhetetlen értékű remekművek biztonságba helyezésére.

Sztálingrádot úgy élték át, mintha ők is az első vonalban harcoltak volna. A győztes csata után egy kicsit megnyugodtak, de nagyon izgultak, hogy a németeket minél gyorsabban sikerüljön kiverni, és Hitlert legyőzni.

A berlini győzelemmel véget ért az európai háború, de nem ért véget a sztálini terror. A hirosimai és nagaszaki atomtámadás pedig sokként érte őket. Burjov már nem élt, hogy elmagyarázhassa nekik, mi is történhetett, ők pedig attól féltek, hogy Amerika ellenük fordíthatja a nukleáris fölényét. Aztán jött a koreai háború, a vietnami partizánharc a franciák ellen. Mindent megvitattak, és gyakran egymásnak is estek, de semmibe sem tudtak beleszólni.

Így folyt ez a titkos történet egészen 1953-ig. Amikor Sztálin meghalt, a kis tábor lakóit valóságos eufória kerítette hatalmába. Végre eljött a szabadulás órája! A felfüggesztett halálból visszakerülhetnek a valóságos életbe.

Velük örült Zsakov is. Úgy érezte, volt értelme a konspirációnak. Ezzel életeket mentett meg. És nem is akármilyeneket. A halálra ítélt emberek, politikusok, tudósok, katonatisztek valójában az ország legjobb koponyái voltak.

Amikor Hruscsov átvette a hatalmat, Sztálin közvetlen utódait, Malenkovot és Beriját azonnal kivégeztette. Azaz kiadta a parancsot, azt sem várva meg, hogy az ellenük indítandó per elkezdődjön. De egy Jablonszkij nevű belügyi tiszt, aki jól ismerte Zsakov üzelmeit, bizalmasan megkérdezte tőle:

- Hruscsov elvtárs! A szokásos módon?

Az új főtitkár meglepődött.

- Hogyhogy a szokásos módon?

Jablonszkij kínosan érezte magát. Némi hallgatás után muszáj volt magyarázkodni.

- Hát úgy, hogy a kivégzendőket Szibériába visszük.

- És ott végzik ki őket?

- Képletesen - mondta Jablonszkij, és már megbánta, hogy szóba hozta a dolgot.

- Nem képletesen kell kivégezni őket, hanem ténylegesen - csattant fel Hruscsov. - De jöjjön, meséljen csak nekem erről a szibériai dologról!

Jablonszkij kénytelen volt feltárni a nagy titkot, amit Sztálin elől még sikerült elrejteni.

Hruscsov elrendelte, hogy minden foglyot azonnal ki kell végezni.

- De Nyikita Szergejevics, ők túlélték a sztálini korszakot! Most végezzük ki őket?

- Most. Nem gondol arra, hogy milyen sérelmeket halmoztak fel ezek az emberek? Ha most visszaengednénk őket a társadalomba, minden a feje tetejére állna! És ha át akarnák venni a hatalmat? Most, hogy a pribékeket eltávolítottuk, nem vállalhatunk ekkora kockázatot. Nem, erről szó sem lehet.

Jablonszkij lesújtva távozott.

Hruscsov átadta a kivégzési listát egy másik belügyesnek, de Jablonszkij és Zsakov nevét is hozzáírta.

Az Alvilág egyik napról a másikra megszűnt létezni. Úgy szűnt meg, ahogy létrejött. Nyom nélkül, a legnagyobb titokban.

A Szovjetunió megerősödött, fellőtték az első szputnyikot, aztán következett Gagarin, és a többi űrsiker.

A szibériai börtön titka feledésbe merült. És így is maradt volna, ha egy bizonyos Gubenko nevű agronómus rá nem bukkan a kétszeres kivégzés adataira. Ezt a történetet annak a feljegyzésnek a nyomán írtam (itt-ott kiegészítve a hiányokat és fantáziával pótolva a tényeket). Sajnos az eredeti dokumentum egy lakástűzben megsemmisült. De el kell hinniük, hogy mindez megtörtént. Így. Valahogy.

Most 1964. október 15-e van. Tegnap bemondta a rádió, hogy Hruscsov egészségi állapotára hivatkozva lemondott, és szerepét a Brezsnyevből, Kosziginből és Podgornijból álló trojka vette át. Ennek nagyon örülök. A több vezető nagyobb demokratizmust jelent. Talán most javul a helyzet.

Hogy mentettem meg Hirosimát

A nevem Andrej Andrejevics Beljajev. De ezen a néven hiába keresnek a könyvekben. Beljajev 1939 januárjában megszűnt létezni.

1.

Ez úgy történt, hogy a Frunze Katonai Akadémián már évek óta engem tartottak a legjobb tanulónak. Kitüntetéssel végeztem, és nagy jövőt jósoltak nekem a katonai pályán. Talán ezzel hívtam fel magamra Sztálin elvtárs figyelmét is. Kihallgatásra berendelt a Kremlbe. De erről senkinek sem volt szabad tudnia.

Nagy megtiszteltetés volt ez, előtte való nap végig az egyenruhámat rendezgettem és a csizmámat tisztogattam, csinosítgattam, és azt fogalmazgattam magamban, hogy majd hogy szólítom meg.

Eljött a nagy nap. Egy elhárítós tiszt keresett fel. Vele kellett mennem. Két sarokkal arrébb már vált bennünket egy gépkocsi. Olyan szép, hogy eddig még álmomban sem gondoltam rá, hogy egyszer beleülhetek. A tiszti akadémián legfeljebb teherautóval közlekedhettünk.

Megérkeztünk és egy nagyon kanyargós úton jutottunk el egy fényes, festményekkel borított hallba. Ott a tiszt azt mondta, hogy üljek le és várjak, Sztálin elvtárs nemsokára idejön.

Jó sokáig kellett várnom, de egyszer csak megláttam Sztálin elvtársat. Alacsony, zömök ember volt, egyáltalán nem hasonlított a plakátokra. De hát ő volt az, személyesen.

Leült velem szemben.

- Na, itt van a mi ifjú katonai zsenink - mondta.

Szabadkozni próbáltam, de belém fojtotta a szót.

- Csak ne szerénykedjen. A legjobb ajánlásokat adták önről. És sokan irigykedtek is, ami szintén egyfajta ajánlás - mondta, és hunyorított a szemével.

Aztán kifaggatott. Olyan dolgokat kérdezett, amiket nyilván tudott már, de a számból akarta hallani. Az elfogódottságtól dadogva válaszoltam a kérdéseire. Tudni akarta, hogy vannak-e testvéreim. Nincsenek. Él-e az apám. Nem él, a világháborúban esett el. Milyen kapcsolatom van az anyámmal. Nagyon jó. Tud-e titkot tartani az anyám. Tud, ha nagyon muszáj.

A végén kiderült, hogy a katonai tervezésnél van rám szükség. Méghozzá a legnagyobb titokban. Annyira, hogy a csoport többi tagja sem tudhat erről.

- Nagy tisztesség ez, nagyon bizalmas munka - mondta. - Ha elvállalja, évekig nem tud majd senki önről. Vállalja?

Persze, hogy vállaltam. De elszorult a szívem, amikor arra gondoltam, hogy az anyám évekig nem fog tudni hallani rólam.

Sztálin elvtárs mintha csak kitalálta volna a gondolatomat, azt mondta, hogy bár anyám nem fog tudni írni nekem, de én írhatok neki. Ez is több, mint a semmi.

Akkor Sztálin elvtárs felállt.

- Most menjen haza. Majd kikísérik. Búcsúzzon el az édesanyjától, nyugtassa meg, hogy biztonságban lesz, de senkinek sem szabad beszélnie róla. A vlagyivosztoki katonai körzetbe kerül, és onnan ritkán jön posta, de semmi baja nem lesz. Holnap reggel kilenckor jelentkezzen a Kreml déli kapujánál, ezzel az igazolvánnyal.

Rápillantottam a papírlapra.

- De ez nem az én nevemre szól. Novikov van ráírva - mondtam.

- Ettől a perctől önt Novikovnak hívják. A Beljajevet felejtse el.

2.

Anyámat sikerült megnyugtatnom, és azt is megígértettem vele, hogy senkinek nem szól egy szót sem. Eszembe jutott, hogy talán a névváltoztatásra is azért volt szükség, hogy Beljajevként már ne is tudjanak rólam.

A Kremlben bevezettek egy alagsori helyiségbe. Minden kényelemmel el volt látva. A vezetőm mondta, hogy pakoljak ki, mától kezdve itt fogok lakni.

- De nekem a vlagyivosztoki katonai körzetbe kell mennem - tiltakoztam.

- Ez a vlagyivosztoki katonai körzet - mondta.

Az első nap semmi sem történt. Kaptam reggelit, ebédet, vacsorát, méghozzá sokkal finomabbat, mint amit az akadémián ettünk.

Másnap kaptam egy bőröndnyi iratot, amin át kellett rágnom magam. Hát, nagyon izgalmas olvasmány volt, de csöppet sem szívderítő. Jelentések az ipar, a közlekedés, a hadsereg helyzetéről, mind szigorúan titkos és nagyon lehangoló.

Kiderült, hogy a gazdaság rossz állapotban van, a termelési adatok csak statisztikailag jók, de a minőség csapnivaló, és sokan a termelés lassításával válaszoltak a szigorú belbiztonsági intézkedésekre. Ha így marad, nem sok remény van arra, hogy a Szovjetunió fejlett ipari országgá váljon.

Engem elsősorban a hadsereg helyzete érdekelt. A jelentésekből kiderült, hogy a képzettség alacsony, a fegyverek régiek, gyakran működésképtelenek. Vannak korszerű fegyverek is, de kevés. Tulajdonképpen a tömeghadsereg megmaradt a világháborús szinten.

Mindent kijegyzeteltem és elemeztem. Épp befejeztem, amikor hoztak egy fejhallgatót. A honvédelmi bizottság ülését kellett végighallgatnom. Kívülről, titokban. Ők arról sem tudtak, hogy létezem.

Először a nemzetközi helyzetet elemezték. Csehszlovákia, Németország, Lengyelország, a brit-francia-szovjet tárgyalások kudarca.

- Hitler meg nem támadási szerződést ajánlott fel - mondta Sztálin. - Mi a véleményük erről?

A többségnek az volt a véleménye, hogy bármilyen furcsán is hangzik, el kell fogadni az ajánlatot, hiszen a szovjet állam nincs abban a helyzetben, hogy önállóan helyt tudjon állni egy német támadással szemben.

Nekem más volt a nézetem, gyorsan le is írtam. És jó, hogy leírtam, mert késő este hívatott Sztálin.

- Meghallgatta a bizottsági ülést? - kérdezte.

Bólintottam.

- És mit gondol a mi ifjú stratégánk a német ajánlatról?

Izgatott lettem. Lehet, hogy tényleg szükségük van ezeknek a nagy embereknek az én véleményemre? Sztálin biztatólag mosolygott. Belevágtam.

- Amennyire én meg tudom ítélni, a németek semmiképp sem vállalnák, hogy mostanában megtámadjanak bennünket. Egyezmény nélkül sem. Igaz, hogy valószínűleg kelet felé fognak terjeszkedni. Olvastam, hogy Hitler a szláv fajt alacsonyabb értékűnek tartja. Csehszlovákia egy részét már megszerezte. A következő áldozat Lengyelország lehet. De mi egyelőre aligha kerülünk sorra. Túl nagy falat lennénk.

- És a britek meg a franciák?

- Ha velünk nem akarnak együttműködni, semmi esélyük, hogy egyedül megfékezzék Hitlert.

- És akkor miért nem lenne jó a meg nem támadási egyezmény?

- Mert úgysem tartanák be. Nem egyezmény kell, hanem elrettentő erő. Erőltetett módon fejleszteni kell a Vörös Hadsereget.

- De mikorra érjük el a németek szintjét? - kérdezte Sztálin.

- Minél előbb el kell kezdeni - mondtam. - Olvastam a jelentéseket. Vannak jó fegyvereink, de nem elegendő számban. Fel kell fejleszteni a hadiipart. Tudom, hogy az emberek életén kellene javítani, de egyelőre a fegyverkezés, a katonai képességeink fokozása sürgősebb. Elsősorban is páncéltörő ágyúk kellenek, tankok, repülőgépek. Ha nem tudjuk megakadályozni, hogy megtámadjanak bennünket, akkor legalább le kell lassítanunk az ellenség előrehaladását. Mint ahogy Kutuzov tette Napóleonnal.

Sztálinnak tetszett a lelkesedésem.

- Azonkívül - folytattam - nem tudom, hogyan reagálnának a nyugati kommunista pártok, ha Hitler mellé állnánk. Együtt kell vele működni, amíg ez ésszerű, de én mindezt titokban tenném.

- Valamilyen titkos megállapodásra gondol?

- Igen. Meg kell nyugtatni a németeket, hogy háború esetén semlegesek leszünk, de közben a legkomolyabban készülnünk kell a honvédelemre.

Sztálin bólintott, felállt és távozott. A szívem a torkomban dobogott.

Rövidesen aztán megtudtam, hogy elfogadták a javaslatomat. Megkezdődött a szovjet hadiipar nagymérvű átalakítása, korszerűsítése. Kijelölték a sorozatgyártásban részt vevő üzemeket és a típusokat. Azokat a fegyverfajtákat fejlesztik, amelyeket magam is említettem: tüzérségi ütegek, tankok, páncéltörő és légvédelmi ágyúk, repülőgépek. Ha volt is megállapodás a németekkel, azt nem jelentették be. Úgy éreztem, hogy valamivel én is hozzájárultam a haza védelméhez.

3.

A merénylő nadrágzsebében megtalálták a papírfecnit, amelyre az eset előtt ezt firkantotta rá: "Én szóltam."

A legnagyobb hatalom

Bekövetkezett. Megtörtént, aminek sohasem lett volna szabad megtörténnie. Vasziljevszkij tengeralattjáró-kapitány kódolt rádióüzenetet kapott a hadműveleti központból: több irányból is interkontinentális ballisztikus rakéták felbocsátását érzékelték, amelyek feltételezett becsapódási pontjai érzékeny oroszországi célpontok. A tengeralattjárók teljesítsék az erre az esetre kiadott parancsokat. Végítélet! Végítélet!

A rádiós remegve tette le a dekódolt üzenetet a parancsnok asztalára. Vasziljevszkij rápillantott, és az arca elkomorult. - Jól van, elmehet - mondta a rádiósnak, és azonnal hívta a biztonsági tisztet. Kropotkov is elsápadt, amikor elolvasta a táviratot.

- Akkor most felbontjuk a lepecsételt borítékot és a kódokat begépeljük a számítógépbe - mondta Kropotkov. Nyomban kinyitotta a páncélszekrényt és keresgélni kezdett. - Hozza a kulcsot, hogy ketten együtt aktiválhassuk a rendszert! Ugye magánál van?

- Nincs. El van zárva. Fel kell mennem érte a kabinomba - mondta Vasziljevszkij és magára hagyta Kropotkovot.

A biztonsági tiszt megtette az előkészületeket, felbontotta a borítékot, belemélyedt az olvasásába, azonosította a célpontnak kijelölt amerikai városokat és odaült a számítógép konzolja elé. Behívta a rakétaindító programot és várt.

Ezalatt Vasziljevszkij felsietett a tengeralattjáró parancsnoki hídjára, kilépett a szabadba, letépte a mellényzsebébe bevarrt kulcsot, és nagy ívben belehajította a tengerbe. Utána visszament Kropotkovhoz.

- Na? Itt a kulcs? - kérdezte Kropotkov.

- Nincs. Úgy tűnik, már induláskor sem volt meg - mondta Vasziljevszkij nyugodt hangon. - Elfelejtettem magamhoz venni.

- Ez nem lehet! - kiáltotta a biztonsági tiszt elképedve. - Ez szabotázs! Ez az állásába kerül!

Vasziljevszkij elmosolyodott. - És ki fog leváltani? Gondolja, hogy marad holnapra valaki, akit érdekel, hogy mit tettünk ma itt, az Atlanti óceán közepén?

Kropotkov kétségbe esett. - De így az ellenség győz! Elpusztítja a hazánkat, méghozzá büntetlenül. Ön hazaáruló lett!

- Nem lehetek hazaáruló, hiszen talán már nincs is hazám. Az amcsik még ma elpusztítják Oroszországot, a maga buzgó honfitársai elpusztítják Amerikát, és ezzel nagyjából véget is ér az emberi civilizáció. Talán a brazíliai őserdők mélyén megmarad néhány primitív törzs, akik az atomháborút is beleszövik az isteneikről szóló legendáikba. Nem lesz bíróság, nem lesznek kormányok, nem lesznek egyházi testületek, nem lesz semmi. Csak mi. Mi leszünk. Még egy darabig.

- Ez pacifizmus!

- Megint egy kifejezés, aminek nem lesz értelme. De a pacifizmust tulajdonképpen vállalom.

- Ez őrület!

- Az. De nem az én őrületem.

- És most mit csinálunk?

- Lehúzódunk jó mélyre, hogy a felszíni hullámlökések minél kevésbé érjenek. Túléljük az első csapásváltásokat. Az élelmünk sokáig, talán egy évig is eltart, van oxigénünk és légszűrőnk is.

- És aztán?

- Aztán várunk. Amikor elfogy a készlet, feljövünk a felszínre. Meghalni. De ez nem sürgős.

Kropotkov nem szólt, csak lógatta a fejét. Majd azt kérdezte: - A legénységnek mit mondunk? Pánik fog kitörni.

- Ettől ne féljen! Hívja össze őket!

Az órájára pillantott. - Tíz perc múlva mindenki a legénységi klubteremben legyen.

Kropotkov felállt és elindult, hogy összeterelje az embereket. Az arca még mindig fakó volt.

Vasziljevszkij megkereste a rádiós tisztet.

- Jura! - mondta neki. - Megfejtettem a titkos üzenetet. Duplán volt kódolva. A gyűlésen elmondom a tartalmát.

Mikor mindenki jelen volt, Vasziljevszkij megköszörülte a torkát és beszélni kezdett.

- Bajtársaim! Nem sokkal ezelőtt különleges üzenetet kaptunk a központból. Megkezdődött a Végítélet elnevezésű komplex összfegyvernemi hadgyakorlat, amelyben a mi ladikunk is részt vesz. Ennek során szimulálják egy magfegyverekkel vívott globális háború körülményeit. Olyan új fegyvereket is kipróbálnak, amelyek nagy turbulenciát okoznak a tengerekben és óceánokban. A feladatunk egyelőre az, hogy mérjük ezeket a turbulenciákat, és a gyakorlat végén küldjük el az eredményeket. Nagy megpróbáltatásoknak nézünk elébe. Elvárom, hogy mindenki fegyelmezetten teljesítse a parancsaimat.

Többen izgatottak lettek, a rádiós tiszt lesütötte a szemét és a biztonsági tiszt is feszengett.

- A kódolt parancs értelmében két hétig teljesen el leszünk zárva a külvilágtól, és nagy mélységben egy előre kijelölt földrajzi pontot kell elérnünk - folytatta a parancsnok. - Aki akar, most még felmehet a felső fedélzetre, hogy búcsúzóul szippantson egyet a kinti levegőből. Húsz perc múlva megkezdjük a merülést. A navigátor és a kormányos jöjjön velem a parancsnoki kabinba!

A matrózok tolongani kezdtek a kijárat közelében. Szinte mindenki fel akart jutni. A rádiós odament Vasziljevszkijhez.

- Nem tudtam, hogy ez a valódi üzenet.

- Senki sem tud mindent a rendszerben, Jura. Ez így működik. Menj vissza és szakítsd meg a kapcsolatot a külvilággal. Két hétig minden rádióforgalmazás tilos. A titkos tervek a páncélszekrényben vannak, már elkezdtük a tanulmányozásukat. Mostanában nem lesz szükség rádiósra. Legföljebb az lesz a dolgod, hogy krumplit hámozz a konyhában - mondta a parancsnok, és barátságosan, atyáskodva megveregette a fiatalember vállát.

Jurij elment, fegyelmezetten végrehajtotta a parancsot. Minden berendezést lekapcsolt, majd visszament a klubterembe.

Vasziljevszkij a tiszteknek tartott előadást az új, titkos fegyverekről, és alaposan szabadjára engedte a fantáziáját. Beszélt a gravitációs hullámokat keltő mélytengeri bombákról, az időjárást befolyásoló sztratoszféra-fegyverekről, a kibernetikus hadviselésről - ami csak eszébe jutott.

A tengeralattjáró lemerült, és már 800 méter mélyen haladt egy búvóhely felé, ahol a felszín alatt volt egy kis kiöblösödés, egy üreg. Ott átvészelhetik a legnagyobb turbulenciát. Vasziljevszkij remélte, hogy ez a hely másnak nem jut eszébe.

A legénység hangulata tűrhető volt, hozzá voltak szokva az ilyen megpróbáltatásokhoz. A külvilágtól nem most voltak először elzárva, és tudták, hogy amikor áthaladtak az Északi-sark jégpáncélja alatt, akkor is ugyanez volt a helyzet.

Vasziljevszkij behívta magához a fedélzeti pszichológust és részletesen megvitatta vele, hogy milyen módon lehet felvidítani a legénységet az elkövetkező két hét alatt.

Lozsin összeállította a levetítendő szórakoztató filmek listáját, társasjátékokat, vetélkedőket tervezett. Rendben el is kezdődött a kedv-vidító kulturális program, és csak akkor volt némi zavar, amikor hatalmas hullámverést és szokatlanul nagy frekvenciájú rezgéseket észleltek. Ilyenkor ide-oda hánykolódott a hajótest, de egyelőre bírta a nyomást. Vasziljevszkij ezek után kitett egy cédulát a faliújságra a mért adatokkal, hozzátéve, hogy "ilyen hatalmas új fegyvereink vannak".

Végre elérték az öblöt, és akkor a turbulencia is jelentősen csillapodott, majd teljesen megszűnt.

- Iván Jegorovics, ön hogy viseli a helyzetét, tudván, hogy egyáltalán nem hadgyakorlatról van szó? - kérdezte Vasziljevszkijtől a biztonsági tiszt, amikor kettesben maradtak.

- Viselem. Elviselem - mondta a parancsnok. - Mi mást is tehetnék?

- A legénység, úgy tűnik, megnyugodott, bevette a mesét. De mi lesz, ha rájönnek az igazságra?

- Nekik sincs más lehetőségük, mint hogy eltűrjék ezt a helyzetet. Azt remélem, hogy ebben a mélységben és az öböl fedésében nem nő meg érezhetően a rádióaktivitás.

- Irigylem magát, hogy ilyen kötélidegei vannak - jegyezte meg Kropotkov. - Nincsenek szerettei a szárazföldön, akik most mind meghalnak, méghozzá hosszú szenvedés után?

- De vannak. Számomra viszont egyetlen feladat létezik: lehetővé tenni, hogy a gondjaimra bízott személyzet eltöltsön két-három hetet, esetleg valamivel többet is, anélkül, hogy meghalnának rémületükben vagy a saját kezük által.

- És azok, akiket nekünk kellett volna megsemmisíteni? Az ellenséges városok?

- A városok sohasem ellenségesek. Azok most élhetnek még egy darabig. Ha nem is olyan boldog tudatlanságban, mint a mi embereink itt a hajón.

A tizedik napon jelentették, hogy a rádiós tiszt öngyilkosságot követett el. Vasziljevszkij a hír hallatán odasietett. A készülékek lámpái égtek, Jurij nyilván titokban visszakapcsolta őket. Világítottak a fények, de semmi hang nem hallatszott. A papírfecnik között Vasziljevszkij talált egy neki címzett, leragasztott borítékot. Feltépte. Ez állt benne:

"Moszkva nem válaszol. A háború kitört, és minden elpusztult. Az én értelmezésem volt a helyes."

- Jura, Jura, persze, hogy a te értelmezésed volt a helyes. De ezért kár volt meghalnod. Még legalább két-három hétig élhettél volna - mormogta Vasziljevszkij, és újra kikapcsolta a berendezéseket.

Luzsin mondta a gyászbeszédet, és rámutatott arra, hogy a depresszió mindenkit fenyeget, akit a kötelesség elzár a külvilágtól. Éppen ezért a jövőben speciális foglalkozásokat fog tartani, hogy a legénység ilyen szélsőséges esetekben is megőrizhesse a lelki egészségét.

Néhány nappal később Kropotkov titkolódzó arckifejezéssel lépett be Vasziljevszkij kabinjába.

- Van egy zseniális ötletem!

- Mi az?

- Most, hogy mindenki kilőtte a rakétáit, csak mi nem, mi vagyunk a legjobban felfegyverezve a világon. Mi vagyunk a világ urai!

- A rakétáink csakugyan megvannak, de nem tudjuk kilőni őket - mondta Vasziljevszkij szárazon.

- Miért nem?

- Emlékszik? Nincs meg a kulcs.

- Tényleg nincs meg? Nem csak eldugta valahova, hogy kimaradjunk a háborúból?

- A kulcs megvan, de olyan helyen, ahol nem férhetünk hozzá.

- Hol?

- A tenger fenekén. Kidobtam.

- Kár. Egy ideig úgy hittem, hogy óriási hatalmunk van.

- Van hatalmunk.

- Ezt hogy érti?

- Megkíméltünk néhány várost a biztos pusztulástól. És önmagunk megfékezése a legnagyobb hatalom.

- Hiába fékeztük meg önmagunkat, ha közben elpusztult az egész Föld.

- Nem az egész. Valahol Amerikában van pár városka, amelyek nem pusztultak el. A Föld egy picurka darabját megóvtuk. Ez is valami. Erre legyen büszke, ne a meglévő, de kilőhetetlen rakétáinkra.

A katasztrófa negyedik hetében a legénységen már általános apátia uralkodott el. Luzsin minden igyekezete hiábavalónak bizonyult.

Akkor Vasziljevszkij lement a rádiós központba és bekapcsolta a berendezést, hogy hangokat keressen a külvilágban. Egyelőre semmit sem talált. Úgy tűnt, hogy még a sokszorosan biztosított vezérkari bunkerek sem élték túl a háborút. Vagy már nem volt kinek üzenniük.

Egyszer csak hang ütötte meg a fülét. Nagyon halk volt, de kétségtelenül emberi hang. Izgatottan csavargatta a beállítógombot, megpróbálta jobban behangolni az adót. Már éppen megtalálta, amikor a forrás elhallgatott. Úgy látszik, belefáradtak a visszhang nélküli üzenetekbe. Mindenesetre ott hagyta a hangolót az ismeretlen állomáson, felhangosította a hangszórót és ledőlt egy padra.

Arra ébredt, hogy megint hangokat hall. És most tisztán bejött az adás. Angolul valaki ezt a kérdést ismételgette: "Any survivor?" (Van túlélő?)

Vasziljevszkij odaugrott a rádióhoz, és először ösztönösen oroszul szólalt meg: "Dá!" Aztán ráébredt, hogy így talán nem értik meg az ismeretlenek, ezért angolul folytatta: "Russian submarine." (Orosz tengeralattjáró.) "Nem vettünk részt a háborúban. Ti kik vagytok?"

A vonal másik végén egy ideig csend lett. Nyilván váratlanul érte őket a válasz. Aztán megszólalt a kifejezetten neki szóló üzenet:

"Túléltük. Mi is egy tengeralattjárón. Hol vagytok? Adjátok meg a koordinátákat!"

Vasziljevszkij megkönnyebbült, és egy pillanatra olyan boldog lett a váratlan sorstárs jelentkezésétől, hogy viccelni támadt kedve: "No way. You might want to nuke us." (Hogyisne! Hogy lebombázzatok bennünket!) Erre csak annyi volt a válasz, hogy "You idiot." (Te hülye!)

Később aztán lassan elkezdődött az információcsere. Az amerikai tengeralattjáró Argentína közelében, egy hasonló kiöblösödésben élte túl az atomcsapást, és azóta keres túlélőket.

A kölcsönös szerencsekívánságokon túl nem volt esély a közelebbi ismerkedésre, hiszen egyik hajó sem merte elhagyni a védettséget biztosító helyét.

Vasziljevszkij kapitány ekkor látta elérkezettnek az időt arra, hogy tájékoztassa a legénységet a valódi helyzetről.

"Kedves honfitársaim, drága barátaim! Úgy tűnik, az összfegyvernemi hadgyakorlat nem a tervezett módon zajlott le. Valahol tévedésből egy éles atomrakétát lőhettek ki, és ez végzetes láncreakciót indított el. A szomorú tény az, hogy a világ jelentős része elpusztult.

A legénység tagjai döbbenten fogadták a bejelentést, senki sem szólalt meg, de sok szemben könnyek csillogtak.

- A jó hír az - folytatta a kapitány -, hogy vannak más túlélők is. Nemrég vettük fel a rádiókapcsolatot egy amerikai tengeralattjáró legénységével. Az Atlanti óceán déli részén bújtak meg. Megtudtam, hogy azon a hajón számos nő is szolgál. Ha ügyesek vagyunk, folytatódhat az emberi élet a Földön. Persze korlátozottan, mélyen a tenger felszíne alatt. Kis szerencsével, vagy inkább úgy mondom, hogy Isten segítségével, megteremthetjük az új Atlantiszt.

A matrózok kábán vették tudomásul az elhangzottakat, és ez alkalommal Luzsin is elvesztette kincstári jó kedvét.

- És most mit tehetünk? - tette fel a kérdést Kropotkov, aki az elejétől ismerte a titkot, de eddig nem beszélhetett.

- Nem sokat - válaszolt a kapitány. - Az óceán vize egyelőre nem mutat lényeges szennyeződést. A radioaktív levegő szűrésére megfelelő berendezéseink vannak. Most néhány percre felmerülünk a felszínre, és néhány önkéntes jelentkező a gumitutaj segítségével megpróbálhat halakat kifogni. Az élelmiszerkészletünk még jó ideig kitart, csak takarékosabban kell bánnunk vele. Ki vállalkozik a halászatra?

Sokan jelentkeztek. Bár kockázatos volt, szerettek volna még egy kis levegőt szívni. És azt is látni akarták, hogy mi van valójában odakint. Három matrózt választottak ki a kísérlethez.

A manőver lezajlott, a szükséges méréseket elvégezték és kiértékelték, és Vasziljevszkij megadta az engedélyt a kiszállásra. De a hullámokon kívül nem volt semmi látnivaló. Csak a Geiger-Müller sugárzásmérő kattogott, hol gyorsabban, hol lassabban. A kifogott halak gyenge sugárzást mutattak, de a határérték alatt.

Az amerikai kollégákkal erősödött a kapcsolat, és már odáig jutottak, hogy megvitatták egy közös orosz-amerikai óceáni köztársaság megalakítását is. Ennek az államnak két hivatalos nyelve lesz, az angol és az orosz, de elég, ha mindenki csak az egyiket beszéli. Fotókat cseréltek egymással, és arra is volt alkalom, hogy az orosz matrózok amerikai női beosztottakkal cseveghessenek.

És ez így ment hétről hétre. A meteorológiai és hidrológiai adatok végül lehetővé tették, hogy a két tengeralattjáró egymás közelébe manőverezhesse magát. A védett öblöknek már nem volt akkora jelentőségük, hiszen több detonációra nem kellett számítaniuk. A két hajó legénysége átlátogatott egymáshoz, és széles jó kedvük kerekedett, talán vidámabbak is lettek, mint amit a tényleges helyzet indokolt. De hát nem lehet mindig apátiában az ember.

A történet elmesélését itt abbahagyjuk, mert a csendes túlélés és a háttérben folyó haláltusa minden drámai fordulat nélkül folytatódik. Luzsinnak az az ötlete támadt, hogy képzeljék el: valójában nem is a Földön, hanem a Marson vannak, és nem tudnak hazatérni. Ráadásul a Földet közben egy természeti katasztrófa elpusztította, így már nem is térhetnek vissza. És a Földet valóban természeti katasztrófa érte, hiszen a versengés, a háború, a pusztítás az emberi természetbe van belekódolva.

Telt, múlt az idő, néhányan megbetegedtek és meghaltak. De reményt kelt, hogy Mary Griffith nukleáris fedélzeti mérnök teherbe esett. Hogy James Morgan amerikai torpedóvető-parancsnok a születendő gyermek apja vagy az orosz Iván Tyimosenko lokátoros (és mint kiderült, amatőr parkettáncos), azt még nem tudjuk, de hogy új élet születik a víz alatti közösségben, az jó hír. És hát mindig van remény.

Egy földönkívüli Pesten

Szegényes öltözetű alak csöngetett be Budapesten a Kereszténydemokrata Néppárt V. kerületi irodájába.

- Mit akar? - kérdezte az éjszakai portás.

- Szállást keresek - mondta az idegen. - Nincs hol aludnom.

- Ez nem hajléktalanszálló - mondta a portás, és be akarta csukni az ajtót.

- De ugye önök keresztények? - kérdezte az idegen.

- Hagyja ezt a süket dumát!

- Nagyon fáradt vagyok. És nagyon messziről jöttem.

- Á, szóval migráns? Menjen vissza oda, ahonnan jött. Magyarország legyen magyar ország - mondta a portás. - Egyébként hol született?

- Nazaretben, Galileában. A mai Izrael északi részén.

- Na, akkor pláne. Menjen vissza Izraelbe. Már így is túl sok itt a zsidó.

- Én ki vagyok keresztelkedve.

- Az nem számít. A zsidó az zsidó.

- Uraságod farizeus?

- Ne sértegessen! Menjen az Iványi Gáborékhoz, azok esetleg befogadják. De most hagyjon aludni!

Ezzel a portás becsapta az ajtót, az idegen pedig tanácstalanul nézett körül az éjszakában.

Addig-addig nézelődött, amíg egyszer csak szembe jött egy rendőrjárőr.

- Jó estét - mondta a férfi rendőr. - Kérem az iratait.

- Miféle iratokat? - kérdezte az idegen.

- Személyi igazolvány? Lakcímkártya? Útlevél?

- Semmi ilyesmi nincs nálam.

- Akkor elő kell állítanunk.

- Nem baj. Állítsanak elő.

A rendőrnő figyelmeztette:

- Biztos, hogy semmilyen irat nincs magánál? Ez költséges mulatság lesz.

Az idegen megvonta a vállát.

- Sajnálom. Pénz sincs nálam. Hova visznek?

- A kerületi kapitányságra. Jöjjön velünk, ne tanúsítson ellenállást!

- Persze, persze. Menjünk!

A kapitányságon felpillantott szunyókálásából az ügyeletes. Nem nagyon örült, mert iratok híján ki kellett faggatnia a behozott személyt.

- Neve?

- INRI.

- Fura. Ez a teljes neve?

- Vegyük úgy. Sokan sokféleképpen hívnak.

Az ügyeletes nem akarta húzni az időt, ezért kihagyta ezt a rovatot, és tovább kérdezett.

- Anyja neve?

- Mária.

- Ennyi?

- Ennyi.

- Fura egy család. Hát az apját hogy hívják?

- Atya.

- Na ne szórakozzon!

- Jó. Akkor írja be a nevelőapámat. József. Ő ács.

- Ács József. Na végre egy normális név.

Az ügyeletes mindazonáltal úgy érezte, hogy hirtelen nagy fáradság száll rá.

- Menjünk tovább. Lakik?

- Nem lakom.

- Ne idegesítsen. Úgy értettem: Hol lakik?

- Sehol. Vagy inkább mindenütt. Leginkább ott fenn.

- Nincs bejelentett lakcíme?

- Nincs.

- És mit keres itt?

- Látogatóba jöttem. Szét akarok nézni. Keresek valakit, aki befogad a hajlékába. Maga méltó, hogy a hajlékába jöjjek?

Az ügyeletes elgondolkozott.

- Hát, én nem foglalkozom idegenforgalmi szállás-értékesítéssel - jegyezte meg. - De néhány éjszakát úgyis zárkában kell eltöltenie, amíg nem tisztázódik a személyazonossága.

Az idegent elvezették. Akkor megszólalt a telefon. Az ügyeletes felesége volt.

- Halló. Te vagy az? - mondta az ügyeletes.

- Miért vagy olyan ideges, drágám? Történt valami? - kérdezte az asszony.

- Nem vagyok ideges.

- De ideges vagy. Hallom a hangodon. Mi történt?

- Semmi. Illetve behoztak egy idiótát, azt kellett kihallgatnom.

És a feleség kifaggatta. És utána felhívta a barátnőjét. És a barátnő is felhívott még néhány barátnőt. Egész éjszaka zúgtak, zizegtek a telefonvonalak.

A cellában már volt egy magas termetű, testes fiatalember.

- Téged miért hoztak be, tesó? - kérdezte az új jövevénytől.

- Nem tudom. Talán mert nincsenek irataim.

- Szóval csöves vagy. Kéregettél közterületen?

- Nem.

- Akkor miből élsz? Lopsz? Üzletelsz?

- Nem. De csak ma érkeztem ebbe az országba. Nem vagyok magyar.

- Külföldi vagy? Ahhoz képest egész jól tudsz magyarul.

- Jó a nyelvérzékem.

A fiatalember jobban szemügyre vette az idegent.

- Értelmesnek látszol. Csinálhatnánk együtt egy jó kis bulit.

- Én nem szoktam bulikat csinálni.

- Jó, jó, nem kell finnyáskodni.

- Én nem bántok senkit. Ne tegyél másokkal olyat, amit nem akarsz, hogy veled cselekedjenek!

- Jól van. Nem kell mellre szívni. Mi voltál azelőtt?

- Hogyhogy azelőtt? Mi előtt?

- Hát azelőtt, hogy elzüllöttél.

- Én nem züllöttem el. Csak szegényen élek.

- Szóval értelmiségi vagy. Tanár?

- Ahogy vesszük. Tanítani szoktam az embereket.

- Na, azzal nem lehet sokat kaszálni. Mennyi zsozsód volt?

- Mi az, hogy zsozsó?

- Pénz.

- Ja? Semmim sem volt.

- Akkor miből éltél?

- Semmiből. Befogadnak, megvendégelnek...

- Tehát szélhámos vagy. Az se rossz. Az emberek mindent benyelnek.

- Nem. Én nem csapok be senkit. Én szeretem a felebarátaimat.

- A felebarátaim tehetnek nekem egy szívességet.

Így társalogtak még egy ideig. Aztán kaptak valami ennivalót. A suhanc elégedetlenkedett, az ételt hozzávágta a zárka falához. Odajött egy őr, benézett, de nem szólt semmit.

- Aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott! - mondta az idegen és jóízűen elfogyasztotta a lencsefőzeléket. A másik undorodva nézte. Reggel az új jövevényt beszállították egy kórház elmeosztályára, ahol Skultéti főorvos megvizsgálta. Megállapította, hogy nem tiszta az elméje, egy képzelt valóságban él, de a társadalomra nem veszélyes. Visszavitték a körzetbe. Mivel semmi törvényelleneset nem követett el, csak ujjlenyomatot vettek tőle.

- Figyeljen ide, jóember - mondta neki a körzetparancsnok. - Most elmehet. De ha továbbra sem lesznek papírjai, holnap legalább egy másik kerületben töltse az éjszakát!

- Legyen meg a te akaratod - mondta jövevény.

A különc híre addigra Budapest-szerte elterjedt, úgyhogy mikor délután kilépett az épületből, már várta egy hírlap külsős tudósítója. Neki sikerült annyit megtudnia, hogy a fiatalember nagyon messziről érkezett, hogy segítsen az embereknek egymást szeretni.

- Amerikából jött, mint a mormon hittérítők?

- Nem. Semmi közöm a mormonokhoz. Ők tévedésben vannak.

- Esetleg Jehova tanúja?

- Nem. De közelről ismerem Jehovát. Neki nincs szüksége tanúkra.

- Esetleg valamilyen multinacionális cég szponzorálja?

- Engem senki sem szponzorál. Istentől kaptam a hatalmamat. Általam is Ő cselekszik.

A másnapi lapszámban az interjú ezzel a címmel jelent meg:

SZEMÉLYESEN ISMERI JEHOVÁT
FÖLDÖNKÍVÜLI LÁTOGATÓ
A BELVÁROSBAN!

A kiszivárgott hírekre többen felfigyeltek. A portás betelefonált egy rádióműsorba, és elmondta, hogy az előző este a KDNP-székházba próbált bejutni egy izraeli illetőségű személy.

Orbán Viktor éppen Jerevánban volt és nem lehetett elérni. Semjén Zsolt és Balog Zoltán rendkívül ideges lett, Németh Szilárd azt javasolta, hogy rendeljenek el szükségállapotot. Kósa Lajos azt mondta, hogy "ha minden hülyeségre reagálnék, tele lenne a híradó hülyeségekkel". A Magyar Hírlapban Bayer Zsolt éles kirohanást szeretett volna közzé tenni, amelyben minden idegent elküldött volna a jó anyjába, de ezt az utolsó pillanatban kihagyták, a torinói lepel egész oldalas fotója kedvéért, amit egyben diszkrét emlékeztetőnek szántak.

A Vatikán budapesti ügyvivője is felfigyelt a mendemondára, és a rendőrség révén sikerült az idegen nyomára bukkanni. Meghívta magához, és az idegen ötkor már az Alitalia Rómába tartó járatán ült. Még aznap este fogadta a pápa.

- Isten hozott. Igaz?

- Igaz.

- Hoztál valamilyen üzenetet is Tőle?

- Hoztam. Az Atya nagyon meg van elégedve a tetteiddel.

- Amit tudok, megteszek - mondta a pápa szerényen.

- Az Anyaszentegyház sokat romlott Péter óta, akire mint sziklára építettem azt. Sokan méltatlanul kerültek ebbe a székbe. Miattuk van, hogy évről évre kevesebben követnek engem. De te változást hoztál, te vagy a remény. Bizony mondom néked, nagy a mi bizalmunk tebenned.

Ferenc pápa térdre ereszkedett előtte és megcsókolta a lábát.

- Kelj fel, és járj! - mondta a látogató mosolyogva.

- Ne adjak ki egy enciklikát a visszajöveteledről? - kérdezte a pápa.

- Ugyan. Nem kell belőle nagy ügyet csinálni. Már sokadszor járok itt. Hol ebben, hol abban a városban bukkanok fel. Most aggódunk a Budapest-beliek megbotránkoztató viselkedése miatt.

- És mikor lesz az utolsó ítélet? - kérdezte a pápa. - Illene felkészülnünk rá.

A látogató megrovón nézett.

- Akkor lesz, amikor a legkevésbé számítotok rá. Érthetően megmondtam.

A pápa bólintott.

- Igaz, ez szerepel az Evangéliumban is.

- Egyébként meg csak készüljetek, készüljetek. Az nem árt. Mindent ugyanúgy csinálj, ahogy eddig.

- Köszönöm. De az az érzésem, hogy a Vatikánban és azon kívül is sokan szeretnének megszabadulni tőlem. Nem fognak ezek megölni?

- Erős legyen a hited. Az Atya jól ismer, és a továbbiak az Ő akarata szerint mennek végbe. Visszaveszi az irányítást.

Hallgattak. Aztán a látogató széttárta a karjait.

- Hát, ennyi.

- Már mész? - kérdezte a pápa. - Nem fogadsz el tőlem egy jó olasz kávét? Azt mondják, mennyei.

- Köszönöm. De nincs időm kvaterkázni.

- Hogy fogsz visszajutni a mennyek országába?

- Így - mondta az idegen, és egy pillanat alatt eltűnt.

Furcsa, de a palota padlóján még egy ideig látni lehetett az árnyékát.

Érzelmek nélkül

Doktor úr, balsejtelmeim vannak. Lehet, hogy nem is ember vagyok. Addig világos, hogy földi anya szült, de hát Jézus is így járt. A lélek azonban más kérdés. A lélek jöhetett a Világmindenségből is. De egyszerűbb, ha lélek helyett programot mondunk. Feltételezem, hogy minden döntésem és tettem egy rám szabott programból fakad, és nekem, mint személynek lényegében semmi közöm ahhoz, amit teszek. Megpróbálom megmagyarázni.

Míg az emberek kénytelenek együtt szenvedni, együtt érezni valakivel, hogy megszülessen bennük a segítségnyújtás parancsa, én egyszerűen csak segítek az illetőn. Mert így vagyok beprogramozva. Hideg fejjel megállapítom, hogy segítségre szorul, és hogy én vagyok az egyetlen, aki segíthet. Ez az utóbbi körülmény is fontos. Ha, mondjuk, volt egy utcai baleset, a sérülés súlyos, de valaki már hívta a mentőket, sőt már első segélyben is részesítették, akkor nem állok be a bámészkodók közé, hanem megyek tovább a dolgomra, és egyáltalán nem érdekel az eset. "Mi történt?" - kérdezik a távolabb lévők, de csak megvonom a vállamat. Honnan tudjam? Ők is miért akarják tudni? Nem tartozik ránk. Ezen mindig megütköznek, azt mondják, hogy nagyon fura alak vagyok. Mert másképpen viselkedem, mint ők. Érzelmek nélkül. Lehet-e valaki érzelmek nélkül is ember?

Ha egy regényt olvasok vagy filmet nézek, bajba jutott hősökről, akkor sem érzek semmi különöset. Arra fókuszálok, hogy hogy lehetett volna elkerülni a tragikus végkifejletet. Egyben én is tanulok az esetből. Egy-egy ilyen történet az én számomra csak gondolatkísérlet, illetve felkészülés a hasonló helyzetekre. Műveltebb ismerőseim szerint szükség van katarzisra, és ezért jó, ha az ember tragédiákat néz a színházban: a szereplőkkel azonosulva, az ő szenvedésüket átélve lelki megtisztuláson eshetünk át és ez erősítheti az emberségünket. De nekem nem kell katarzis: a tennivalók már eleve belém vannak programozva. Például nem kell átélnem a zsidók szenvedését Auschwitzban, hiszen e nélkül is tudom, hogy az üldözésük bűnös dolog volt. Ha erről olvasok, legfeljebb az jár a fejemben, hogy a hasonló eseteket hogy lehet megakadályozni. Nem kell, hogy riportokat lássak a szegényekről ahhoz, hogy adományokat adjak nekik, elég az operatív információ: pontosan mire van szükségük és hogy lehet leadni az adományt. Engem nem kell "érzékenyíteni" semmilyen témakörben. Nem azért próbálok valamit tenni a klímakatasztrófa ellen, mert ezt láttam a tévében és a számítógépen, hanem mert tudom, hogy változtatni kell az életmódunkon és a viselkedésünkön, ha azt akarjuk, hogy a gyerekeink is élhessenek.

És nemcsak a pozitív érzelmeim hiányoznak, hanem a negatívak is. Például ha valaki sérteget, azt fel sem veszem. Ha rosszat mond rólam és igaz, akkor két eset lehetséges. Ha tudtam róla, akkor egyetértek. Ha nem tudtam, akkor még meg is köszönöm, hiszen új ismereteket szereztem általa. Ha meg a kellemetlenkedés nem igaz, akkor miért is érdekelne? Nincs sértődés, nincs visszavágás, nincs düh. Barátaim erre gyakran mondják azt, hogy nem vagyok normális, hiszen hagyom, hogy mindenki a fejemre nőjön. De ez nem igaz. A saját jogos érdekeimet én is megvédem, ha muszáj. Csak az "emberi", az érzelmi komponens hiányzik. Ha úgy látom szükségesnek, akkor én is támadok, de hogy mikor és hogyan, azt a józan megfontolás szabja meg, nem a kakaskodás forgatókönyve. Ha valaki megtámad az utcán, akkor elszaladok, de biztos távolságból már hívom a rendőrséget. Ha utolér, akkor hirtelen és erősen én támadok elsőként (mert a váratlan támadás a leghatásosabb), és utána újra futásnak eredek.

Sosem esem pánikba, mindig a legjobb megoldáson töröm a fejemet. Akkor is, amikor veszélynek semmi nyoma. Ha belépek egy terembe, körbenézek, nincs-e ott egy fegyveres. (Ezt a terrorcselekmények korában már sehol sem lehet kizárni.) Nem félek a sötét utcán, de tudatában vagyok annak, hogy ilyen helyeken nagyobb a kockázat. Nincsenek előítéleteim a fiatalokkal, arabokkal vagy a cigányokkal szemben, de ilyen helyzetben megpróbálom kikerülni őket. A csomagomat egy percig sem hagynám őrizetlenül, még nyugdíjas nénikék közelében sem, mert ki tudja, mi van a fejükben. Talán csak a legközelebbi barátokban és a családtagokban lehet megbízni, minden más esetben túlságosan nagy a kockázat.

Moziba, színházba mindig a szélső székre veszek jegyet, hogy ha tűz üt ki, én lehessek az első, aki a kijárathoz érek, hogy biztosíthassam a többiek megmenekülését. Azt mondják erre, hogy gyáva vagyok (mások szerint pedig ezzel "bevonzom" a rosszat), pedig csak arról van szó, hogy be vagyok programozva a veszélyhelyzetek elkerülésére. Ezt a "szélső ülés" változatot már magam adtam hozzá a programkészletemhez, mégpedig akkor, amikor először hallottam ilyen katasztrófáról. Akkor fejben megoldottam a problémát, és azóta már rágondolnom sem kell, magától beugrik, "életbe lép". Azaz van még egy apró mozzanat: mindig ellenőrizni kell, hogy az aktuális helyzet megfelel-e a feltételeknek. Mert ha nem, akkor nem szabad ész nélkül alkalmazni, hanem a pillanatnyi helyzetnek megfelelő új szabályt, szabályvariánst kell kitalálni. Egyszer olvastam, hogy valaki lövöldözni kezdett egy gyorsbüfében. Mindenki ész nélkül menekült, az egyetlen ajtón, a merénylővel együtt. Ezen alaposan elgondolkoztam, és - egyelőre hipotetikusan - azt találtam ki, hogy hasonló esetben jobb ájulást színlelve becsúszni az asztal alá, és megvárni, míg a pánik elmúltával biztonságban távozhatok. Persze előfordulhat, hogy akkor meg engem vélnek a lövöldözőnek, de ezt a kockázatot nem lehet összehasonlítani a pánikkal, vagy azzal, hogy testközelbe kerülök a merénylővel.

Mivel gyakran töröm a fejemet az ilyen elképzelt helyzetekben való ésszerű viselkedés problémáin, természetesen arra is gondoltam, mi van, ha túszul ejtenek. Ilyenkor nem sokat tehetünk, általában passzívan el kell tűrnünk, amit a túszejtők tesznek velünk. Fontos, hogy a nyugalmunkból ne zökkenjünk ki. Ez a többieket is megnyugtathatja. Ha pedig a túszejtők a tárgyalás közben azzal fenyegetőznének, hogy egy-egy túszt kivégeznek, ha nem teljesítik a követeléseiket, legjobb önként jelentkezni. Így ha nem is lehet elkerülni a halált, legalább tehetetlen áldozatból hőssé válhat az ember.

Van olyan is, hogy saját akaratunkból is kockáztatni kell. Egy égő házba például nem mennék be, de ha tudom, hogy benn van egy magatehetetlen kisgyerek vagy öreg, akkor egy pillanatig sem habozok, hanem megpróbálom kimenteni. Nem azért, mert ilyen vakmerő vagyok, hanem mert ezt írja elő a program. De itt is van egy megfontolás. Ha valaki úgy kockáztatta az életét, hogy az nem ésszerű (például a figyelmeztetések ellenére, kivagyiságból vagy kalandvágyból bemegy egy mély barlangba, felül egy meredek sziklapárkányra, vagy beugrik a vadállatok ketrecébe), akkor a kisujjamat sem mozdítom, hogy megmentsem. A törvények szerint ez bűnös mulasztásnak minősülhet, de még egy pár éves börtön is jobb, mint hogy én haljak meg a mentés során.

Gyakran olvasok pszichológiai könyveket és ismeretterjesztő cikkeket, és látom, hogy a pszichopatáknak sincsenek érzelmeik, hideg fejjel manipulálják áldozataikat, hogy elérhessék a céljaikat. De nálam a pozitív látszat nem kapcsolódik semmiféle rejtett célhoz, a kedvességemmel senkit sem akarok megtéveszteni. Azért vagyok udvarias és kedves, mert ez a legegyszerűbb működési mód egy társadalomban, ahol mindenki rá van utalva a másikra. És mert így vagyok beprogramozva. Hogy másképp viselkedjek, az fel sem merül, és technikailag sem lehetséges.

A szeretethez való viszonyom problematikus. Az én szeretetem ugyanis személytelen, nem egy meghatározott emberhez kötődik. És ennek is egyszerű képlete van: ha tudom, hogy valakinek valami örömet okoz, akkor megteszem. Éreznem semmit nem kell, csak a programot végrehajtani. Ezen az alapon aztán ugyanúgy szeretem a páromat, mint egy gyereket vagy egy kiskutyát. Ezt a nők nem értékelik, mert többnyire kizárólagosságra vágynak. De nem tehetek róla. Én csak így tudok szeretni. Emiatt a kapcsolataim többnyire rövid életűek, néhány hónap vagy néhány év, és kiadják az utamat. Ezt persze sajnálom, de nem magam miatt, hiszen én aránylag gyorsan találok a szeretetemnek másik tárgyat (annyi a rászoruló!), hanem miattuk (mert nem kapják meg, amit tőlem megszoktak). A megismerkedés elején már jelzem, hogy milyen vagyok, de nem hiszik el. Sőt, azt gondolják, hogy ez csak a csábítás trükkje. Majd ők megmutatják. Aztán amikor rájönnek, hogy nem sikerült megváltoztatniuk, akkor csalódnak és szakítanak. Én pedig keresek másikat. Talán az lenne a legjobb, ha bezárkóznék magamba, de a programom nem engedi. Nyitott vagyok és segítőkész mindenkivel, és egy kapcsolat befejeződése igazán megéri a több évnyi vagy hónapnyi jót. Úgy szeretek, ahogy a Nap süt. És nem lehet tőle megkívánni, hogy árnyékba vonuljon.

Életem sok apró döntése is előre programozott. A buszról magától értetődően segítem le az időseket, automatikusan kísérgetem a gyengén látókat és a kerekes székben lévőket, akkor is, ha emiatt elkésem egy találkozóról. Ha a járdán látok egy eldobott sörös dobozt, gondolkodás nélkül felveszem és bedobom a kukába. Ha a villamoson látok eldobott italos palackokat, leszálláskor ugyanilyen magától értetődően dobom a szemetes kosárba. Nem érdekel, hogy mások nevetnek-e rajtam vagy éppen megdicsérnek. Nem tudom ott hagyni, mert amikor megláttam, a más szemete már az én szemetemmé is vált. Nem tudok másként viselkedni.

Nálam az együttérzést is a program pótolja. Mivel nincsenek érzéseim, együttérezni sem tudok. De erre nincs is szükség. Ha tudom, hogy mire van szüksége a másik embernek, akkor már megfelelően tudok reagálni. Ha fázik, a nem használt ruhadarabjaimat neki adom, ha éhes, veszek neki egy szendvicset. A program késztet rá. Ilyen egyszerű.

Ezeket a szokatlan reakciókat sokan félreértik, a tetteim mögött valamiféle ravasz hátsó szándékot feltételeznek, feltehetően a saját logikájuk szerint. Ha nem veszek részt a pletykálkodásban, akkor nyilván mindent visszamondok a kibeszélt illetőnek. Ha kritizálom a főnökömet előttük, akkor nyilván provokátor vagyok. Ha munkaidő után is dolgozom egy projekten, akkor nyilván előléptetést szeretnék. Ha felajánlom a segítségemet, akkor nyilván akarok érte valamit cserébe. Még akkor járok a legjobban, ha csak legyintenek: "Te nem vagy normális." "Nem a földön jársz." "Rajtad nem lehet eligazodni." Pedig dehogy nem lehet. Mindenki percek alatt rájöhetne a cselekedeteim okára, feltörhetné a kódot, ami engem irányít. De ehhez ki kellene lépni a burokból, amely a látásukat elhomályosítja. Ebből a burokból azonban nagyon nehéz kitörni, még annál is nehezebb, mint világra jönni.

Egyébként úgy tűnik, hogy a többieket (a "normális embereket") is programok irányítják, és az adott helyzetben anélkül döntenek, hogy feltennék maguknak: helyes-e a döntés. Aki lopni szokott, az akkor is elviszi a talált holmit, ha neki nincs rá szüksége. Aki rosszul bánik a háziállatokkal, az automatikusan megdobálja a gazdátlan kutyát az utcán, mert a helyzet ezt a rutinválaszt hívja elő belőle. A futball-huligánok automatikusan ócsárolják az ellenfél játékosait vagy szurkolóit, mert a programjuk erre kényszeríti őket. Vannak, akik a buli kedvéért minden gondolkodás nélkül csatlakoznak a rombolókhoz, gépkocsikat borogatnak, autógumikat égetnek, és egy pillanatra sem gondolják el, hogy az általuk okozott károkat valakinek ki kell javítani (és hogy ezzel az összeggel is csökkennek a juttatások, emelkednek az adók). A különbség az ő programjuk és az én programom között az etikai háttér. Náluk fel sem merül, hogy a cselekedeteiknek van egy erkölcsi vonatkozása is. Nálam pedig ez az alap. És ezt nem én döntöttem el, hanem velem született.

És itt jutok vissza ahhoz a kérdéshez, hogy ember vagyok-e. Vajon ez az indulatoktól izzó, fortyogó mechanizmus-e az ember, vagy a tiszta ráció is emberi, amennyiben társul vele ez az egyszerű etikai keret?

Nem kell-e a biológiai embernek a dzsungel-érzelmek hisztérikus világát levetkőzve előbb-utóbb eljutnia ehhez a személytelen, tudás alapú, etikailag predeterminált, gépiesen egyszerű, higiénikus állapotig? Erre a kérdésre nem tudok válaszolni. Ehhez frissíteni kellene a programomat.

És ön, doktor úr, mit gondol? Én vagyok fura vagy a világ?