Nádai Pál
Könyv a gyermekről
TARTALOM, ELŐSZÓ
Tartalom
ELSŐ KÖTET
Előszó
A gyermekszoba
A mesélésről
A gyermek játékai
A játék lelke
Játékszerek
Alkotás a játékban
Razzia a képeskönyvek körül
Az ifjusági irodalomról
Beszélgetés a nagyvárosi életről
Természetmegismerés
A kert a kulturában
Kiskertek
Kertvárosok
Iskolai kertek
Erdei iskolák
Virágkultusz
Mogli
Munkára való nevelés
Dolgozni és örülni
A munka iskolája
A gyermek lelki élete
Ideges gyermekek
MÁSODIK KÖTET
A gyermek művészi nevelése
Amit az ákom-bákomok beszélnek...
Rajztanítás
Design
A művészi környezet
Művészi nevelés a középiskolában
A század mérlege
Amatőrök nevelése
Muzsika és színház a gyermek életében
Bábjátékok
Tánc és gimnasztika
Erkölcsi és szociális nevelés
Mosolygó szeretet
Az erkölcsi nevelés - világszerte
Törhetetlen akarat
A nemi kérdés
Társadalmi nevelés
A napfényes ház
Előszó
E munka írója, Nádai Pál írótársam, középiskolai tanár, s munkájának legszebb dicsérete, hogy aki egyebünnen nem ismeri, e könyvéből alig tudhatja meg, minek a tanára. Nem hinné, aki nem próbálta, mily nehéz a tanár-embernek levetkeznie a szakembert, s nemcsak hogy nem magától értetődő, hogy aki jó matematikus vagy filológus vagy zoológus, egyben jó nevelő is legyen, de, inkább, az az érdeklődés, mellyel az ember szaktudóssá válik, nem igen hágy helyet annak a fajta érdeklődésnek, annak a lelkes kicsinyességnek, annak a hősi türelemnek, annak a leszálló, behelyezkedő és sugalló képességnek, ami a nevelőt teszi. A nevelés külön művészet és külön szenvedély; a hozzá való képesség sokban rokon az orvosival - s mint ahogy vannak született orvosok s népek (teszem a zsidó), kik különösen jó orvosok, úgy vannak született nevelők is, s vannak népek, teszem a svájci, melyeknek irodalmi, művészi, nemzeti vonása az oktató s egyben nevelő hajlandóság. A dilettantizmust semmi művészet nem tűri, de különösen nem az olyan, mely eleven bőrön dolgozik. Mit szólnánk ha minden patikus, anatómus, sérvkötő-keztyűs és hőmérő-optikus egyúttal orvoskodással is mulatna, s ezenfelül minden apa és minden anya maga akarna a gyereke doktora lenni? Ami itt képtelenségnek tetszik, azt szó nélkül elfogadjuk, mikor nevelésről van szó, s tehetetlen s tanácstalan állunk a szomorú valósággal szemben, hogy e legnemesebb művészet, mely egyben a legdrágább matériával dolgozik, a tanítói tisztnek s a szülői jogoknak és kötelességeknek révén abban a roppant, legalább is kilencvenöt vagy kilencvenhét százaléknyi arányban van dilettánsok kezén, ahány százalékkal több a nevelésre nem született ember a nevelésre született embernél.
Nádai Pál született nevelőnek látszik; könyve tele a leggyengédebb emberismeret legfinomabb ujjmutatásaival, s egy másik Nádai Pál sokat tanulhatna tőle, ha viszont a született nevelőnek az nem volna a titka, hogy tanulás nélkül is benne van a mestersége tudása az ujja végeiben. S ugyancsak ez az, amit tanulás, még tapasztalat sem pótolhat. A gondolatok közt, melyeket e gondolat-ébresztő könyv keltett bennem, az a legvigasztalanabb, hogy aki a nevelésről ír, körülbelül olyan, mint ama bizonyos: költők számára való költők; nincs más értő közönsége mint az, amelynek auch Einer-es telített voltához képest az ő mondanivalója tulajdonképp pleonazmust jelent. S nyomban utána az a másik elgondolás, amit fentebb pedzettem: hogy veszedelmesen több embernek jut részeül s kötelességeül a nevelés, mint akinek képessége van rá. Mit érnek ezek, szegények, a leggyengédebb ujjmutatásokkal, s mit használnak e finom javallatok az ő még szegényebb tanítványaiknak vagy gyermekeiknek? A nevelés, mondom, művészet, s ebben is, mint minden művészetben, a szeretet az, ami inspirál. De nem csakis a szeretet; a tehetséget a szeretet csak kiváltja, de nem pótolja. A szülői szeretet, teszem csodákra képes, csak arra a csodára nem, hogy a pedagógus antitalentumot pedagógus genievé alakítsa. Hogy kihegyezett példát mondjak: az ideges ember a legrosszabb nevelő, s az ideges gyermeknek a legjobb nevelő kell. Viszont: ha gyermek ideges, az nem szerzett, hanem öröklött tulajdonság, még pedig azoktól öröklött, akik természettől fogva az ő neveltetésére rendeltettek: a szüleitől. Vagyis az ideges gyermekre, akinek a legjobb nevelő kell, majdnem mindig a legrosszabb nevelő vár: az ideges szülő. Ezen nehéz segíteni, bár a legleleményesebb gyengédséggel. Nekem erős a hitem, hogy lesz idő, mikor egyrészt a tanítás s a nevelés bifurkálódik, vagyis a gyermeket mások tanítják, mint akik nevelik - másrészt a szülői s a községi vagy állami nevelés fakultatívvá válik, vagyis nem lesz magától értetődő, hanem csak egy lehetőség lesz a többi közt, hogy a gyermeket a szülői neveljék.
De még ezután is maradnak majd természeti csapások, melyeket a legraffináltabb nevelőművészet sem igen tud kivédeni. Ilyen az, amin sem koedukáció, sem nemi felvilágosítás, sem a test s a lélek figyelmének másfelé való fordítása nem sokat enyhít, hogy, különösen némely fajtáknál, a nemi érdeklődés, gerjedelem és képesség elébb jelentkezik az emberben, semmint azt kielégíteni szabad vagy lehet vagy üdvös vagy ajánlatos vagy megengedett volna. Mit tegyen az érző, a részvevő, a mindent megértő és, talán, mindenre emlékező nevelő ilyenfajta vergődések, ilyen irtózatos szenvedések, kínlódások és gyötrődések láttára?
Ime egy nagy feladat, mellyel a nevelésnek meg kell birkóznia. De ez legalább külső feladat, s minden erejét összeszedve fekhetik neki. Ám vannak nehézségek, melyek belülről nyomják, dilemmák, melyek éppen azt az erejét bontják meg, amellyel feladatait ellássa; ellentmondások, melyeket a gyakorlati tapintat nem igen tud összeegyeztetni.
Ilyen dilemmás már maga a nevelés rendeltetése is, mely, ha jól szemügyre vesszük, kettős. Mert nemcsak kifejtenie kell az ember képességeit, hanem, ugyanekkor, bele kell plántálnia a társadalmi tekinteteket is - s ez ellentétes feladat. Ugyanakkor, mikor ki kéne tanítanom az embert a boldogulás mesterségére, egyben bele kell vernem az önkéntes meghódolást e boldogulás akadályai előtt. Mert végre is: erkölcs, becsületesség, mind a szép társadalmi erények, melyeknek uralma a társadalom életszüksége s beplántálásuknak társadalmi megbizatását a nevelők épp ezért nem is utasíthatják el maguktól: mindezek származásuknál fogva nem egyebek, mint engedmények az egyes terjeszkedéséből, annak javára, hogy valamennyien megférjenek egymás mellett. Kezdve azon, hogy azt a gyereket tartjuk jó gyereknek, aki legkevesebb kényelmetlenséget okoz nekünk, folytatva addig, hogy azt az embert tekintjük jó embernek, ki a maga érdekét mögéje teszi a mi érdekünknek: az erkölcsös nevelés minden erejével azon van, hogy az embert élhetetlenné gyengítse, az élet versenyére alkalmatlanná bágyassza. Vannak ügyes vívók, kik azonban mégis mindig kikapnak, mert valami ideges regárdosságnál s beteges lovagiasságnál fogva egy pillanatra megállítják a kardjukat, mielőtt a védetlen felejtett helyre bevágnának. Az erkölcsös nevelés is ilyenfajta vívókat nevel; kifejti az ember életképességeit, de egyben beleneveli a tekintetet is, hogy ne éljen velük. Ha a nevelő becsületes akarna lenni növendéke iránt, azt kellene mondania neki: Ne légy szamár. Egyszer élsz csak, ne tekinteteskedd el az életedet. Ne törődj mással, mint magaddal, mert ha magad nem törődöl magaddal, más ugyan nem törődik! Tedd meg te, amit felebarátod magának kíván. Hajolj meg a hatalmasak előtt s nyargald le a gyengéket; hizelegj az aljasaknak, mert ezek árthatnak, s komiszkodj a nemeslelkűekkel, mert ezek nem állnak bosszút. Vedd el a gyengétől, amije van, mert az erős nem adja oda. Adj a gazdagnak, mert az fizet, s ne adj a szegénynek, mert annak nincs miből fizetnie. A mások becsületessége a legjobb üzlet, s a pénz nem boldogít, ha nem az enyém... És így tovább - tulajdonképp az volna a tökéletesen becsületes nevelő, aki növendékét tökéletes gazemberré nevelné. De mivel a nevelő nem így tesz, s mikor inkább abba veti becsvágyát, hogy növendékét tökéletesen becsületes emberré nevelje: nem tudom, hogy rossz óráiban nem érez-e valami elborulás félét; nem érez-e lelkifurdalást, hogy megrövidítette boldogulásában, mert a boldogulás módjainak megvetésére nevelte azt, akinek boldogulása az ő nevelő gondjaira volt bízva?
Lehet abban sok túlzás, ahogy e dolgot beállítom - de hogy a nevelés körül valahol valami nincs rendben, azt eltagadni nem lehet. Ha minden rendjén volna, lehetetlen volna, hogy a jól és erkölcsösen nevelt ember előtt az a kép álljon a világról, ami valójában áll: hogy ez a világ rossz. Ha a nevelés egészséges volna, akkor a helyesen nevelt ember előtt annak a képnek kellene állania, hogy a világ: világ; olyan, amilyen, - csakúgy, mint a fizikus, a kémikus s a mérnök számára nincs jó vagy rossz világ, hanem van olyan világ, amilyen a világ, s amilyenül ismervén és számba vévén a világot, lehet elektromosságot termelni, kátrányt főzni, hidat építeni. Mint ahogy iskolánknak nagy hibája, hogy teletömi fejünket holt s az életben fölösleges ismeretekkel, míg az életben szükségesekhez: például a mai nyelvekhez, a financiális, a gazdasági, az igazgatási dolgokhoz az élet veszteséges kerülőútjain kell eljutnunk, - a nevelés is valahogy hamis képet ültet belénk a világról, s csak az élet durva, kíméletlen, pofoncsapásos pedagógiája tanít ki bennünket, néha két évtizedes időveszteséggel, arra, hogy amért a világnak jobbnak kéne lennie s valaha jobb is lesz, ma mégis aszerint kell cselekednem, amilyen ma ez a világ - s annak a jó, erkölcsös, tisztességes és becsületes ember voltomnak kedvéért, aki én úgy is hiába vagyok addig, amíg a többi ember is nem az, ne fosszam meg magamat az élet lehetőségeitől, melyekről ha én lemondok, azért nem maradnak sem gazdátlan, sem elkövetetlen, csak másnak a harács-fölöslegét gyarapítják.
Nádai kollegám könyvében annyi az okos megértés, hogy bizonyára megbocsátja, ha talán meg is lepi, hogy az ő gyengéd és meleg fejtegetései ily hűvös és durva s az ő tudományos megállapításainak annyira ellentmondó elgondolásokat ébresztettek bennem. Nem hiszem, hogy a nemes pszihológia mellett ilyeneknek is ne volna némi jogosultságuk, s a lelkes sursum cordás biztatások mellett a szkepszis szava is jó ne volna adalékul és hozzágondolni valóul annak számára, aki, gyarlandó ember, embereket akar tökéletesíteni. Egyébként nem sok könyvet olvastam, mely a gyermeki lélekbe oly finoman metszett üvegen át nézetett volna be, mint ez a gondos munka. Bizonyára nem utolsó szava a pedagógiának, de átgondolt rendszere egy érett emberismeretnek.