---

Tartalom

Bevezetés

I. A források adatai
  1. A bizánczi kútfők
  2. Az arab és perzsa író
  3. Egyeztetés
  4. A magyar krónikák adatai
  5. A Névtelen jegyző
  6. Egyeztetés

II. Az ősi magyar szervezet
  1. A merő törzsszervezet a kútfők szerint
  2. Összehasonlítás és kiegészítés
  3. A szövetséges törzsszervezet keletkezése
  4. A vérszerződés
  5. Árpád és a honfoglalás
  6. A honfoglaló magyarság elhelyezkedése. A földrajzi és néprajzi hatások
  7. A pusztaszeri gyülés

---

Bevezetés

Miért fordulunk szeretettel az ősi mult homályba vesző képének elmosódott vonásai felé; miért áldozzuk a tudományos kutatás minden erejét szinte felismerhetetlen adattörmelékek értékelésére; miért köti le annyi magyar tudós nemzedék figyelmét, nem lohadó lelkesedését-kitartását az ősi magyar politikai létezés kérdése? Mely varázs vonzza a legtisztábban látókat a megismerhető századok fényes köréből el a történelmi kezdet derengésébe, sötétségébe? Hiszen a homályban annyi kisértés ejtheti még a legerősebbet is. Minő rejtett kincs sóvárgása hozza lázba a hideg, mérlegelő tudós lelket? Hiszen a kincskereső útja olyan fantasztikus, tévelygő, olyan messze esik a tudós ösvényétől. Vajjon a tudós is, mint a költő, a régi dicsőség színes képét akarja-e megeleveníteni? Hiábavaló vállalkozás: a tudós szürke, hideg színeivel, rajzának szabályos, pontos vonalaival soha sem fog versenyezhetni a poétával.

Ezer éves állami életünk nagy ténye kiván megértést a tudóstól. Ezt a folytonos politikai létezést kell megmagyarázni. Ime, a nagy rejtély, a melynek a megoldása ellenállhatatlanul vonzza a tudósokat a születés magasztos pillanatához. Itt kell fölkutatni az okot, avagy az okok szoros lánczolatát, mely a magyar jogfejlődést megindítja. A költő feladata dicső éneket zengeni, a tudós lelkesedését a felderített tények igazsága táplálja.

*

Mielőtt azonban a honfoglaló magyarok ősi politikai életét vágyó szemeinkkel láthatnók, a mi kiváncsiságunk a színes képek helyett a száraz, holt anyaghoz fordul. Honnan ismerjük legrégibb jogunkat, milyen forrásokra támaszkodhatunk, ez a főkérdés. Feladatunk ugyan a források kutatásánál megkönnyebbül, hiszen a jog történetét kutatók a köztörténet megállapított, kész eredményeit átvehetik. Ha nem is kell nekünk itt a források hitelességét, ennek fokát, rangsorát felderíteni, ha szigorúan tarthatjuk is magunkat azokhoz a forrásokhoz, a melyeknek hitelességében megvan a megegyezés: mégis állást kell foglalnunk ott, a hol már összeütköző vélemények terére jutunk.

A jogtörténésznek van a források megítélésére külön mértéke: saját szempontja. Jogi szemüvegén át nézi a forrást. A jogtörténész ismeri a. különböző népeknél az intézmények fejlődését, s az intézmények összehasonlításából megvan az az ítélőképessége, a melynél fogva megmondhatja, hogy valamely forrás vagy forráshely jogi szempontból elfogadható-e vagy sem. Ezt a jogtörténeti kritikát kell tehát alkalmazni a vitás forráshelyek hitelességének megállapításánál, sőt ezt kell folyton használni akkor is, ha kétely nem merült fel.

De forrásaink szavát, akármily figyelemmel hallgassuk is, nem fűzhetjük a folyékony beszéd egészébe. Ne is keressünk kifejlődött rendszert az anyag törmelékei közt; mert minél tökéletesebb volna a kép, annál kevésbé felelne meg az igazságnak. S nem csupán a fennmaradt adatok töredékei miatt lesz a tárgyalás szakgatott, hanem azért is, mert az élet, a fejlődés kezdetén maga is ilyen. A társadalmi együttélés és az állami összeműködés a fejlődés alsó fokain még csak elemeiben mutogatja a ható erőket, inkább sejteti a szunnyadó képességeket, s csak a létfentartás küzdelmében kifejtett egy-egy hatalmas erőfeszítés pattant ki egy-egy új vonást erősebben.

És még így is, a források hézagossága, a positiv adatok csekélysége rákényszerít a fantázia működésére. A tudós képzelete azonban még sem a költőé. Tudásának nagyságától és erejétől függ, s azzal szoros viszonyban áll. Ha az őslénytannal foglalkozó tudós néhány csontmaradékból meg tudja rajzolni egy sok ezer év előtt élt állatfaj tipusát, ez nem az a fantázia, a melylyel az epikus költő megírja a mondák alapján egy nép történetét. A tudós következtetései mindig szigorúan megmaradnak a tudomány által megjelölt határokon belül; a költőnél nincs korlát, a mely gátot vetne a képzelet szabad szárnyalásának. A mi képzeletünket is vezetni fogja a szellemi tudományok terén, a nyelvészetnél, a mitológiánál már kipróbált összehasonlító módszer, s ennek segélyével iparkodunk majd kiegészíteni az adatok hézagait. Sőt az összehasonlító jogtudomány tanuságához folyamodunk ott is, a hol az adatok hitelességét akarjuk emelni vagy kétségbe vonni.

Most pedig szólaltassuk meg forrásainkat hitelességük, fontosságuk sorrendjében, érjük, be egyelőre a források puszta szavával. Legyen mindenki előtt világos, mit és mennyit mondanak. Jőjjön az egyeztetés azután, a kritika később s legvégül a kiegészítés próbája.

---