Riedl Frigyes
Magyarok Rómában
TARTALOM, ELŐSZÓ
Tartalom
I. Róma jelentősége. - Magyar lovasok Róma előtt. Szent István koronakérő követsége. - Nagy Lajos Rómában. - Hunyadi János Rómában. - Magyar pálosok és a Santo Stefano rotondo templom. - A galerai pálos templom. - Szamosközi István. - Bakócz és Verbőczi (jegyzet). - Pázmány Péter. - Zrínyi Miklós a költő. - Nádasdy Ferenc. - A késmárki diák harangútja. - Rákóczi Ferenc. - Kupetzky János. - Faludi Ferenc. - Széchenyi István. - A magyar történeti intézet (Fraknói Vilmos).
II. Torma Károly.
Előszó
"Az utazás nála nemcsak időtöltés, szórakozás, sőt nemcsak tanulmány, hanem valóságos lelki élmény volt. Aki tudni akarja, minő volt ő, annak tudnia kell, miben gyönyörködött." Riedl Frigyesnek e szavai, miket Péterfy Jenőről írt, önkénytelenül eszünkbe jutnak, mikor Magyarok Rómában című tanulmányát lapozzuk. Ennek a művének - a gondolat fényén s a kifejezés természetes eleganciáján túl - szinte vallomás értéke van. Szerzője talán seholsem árul el többet önmagáról, olvasóját sohasem engedi közelebb magához, mint ebben a kis remekében.
A könyv első felét magasabb rendű útikalauznak is lehetne nevezni, melyben egy kiváltságos egyéniség elvezet bennünket Róma magyar érdekű épületeihez s mindenhez, mit séta közben megmutat, történelmi magyarázatokat fűz. S szinte az együttutazás káprázatát éli az olvasó, mivel Riedlnek szokása volt, hogy idegen városokban azonnal, önkényt magára vállalja a vezető szerepét. Erre a szerepre egyéniségének legfőbb sajátosságai mintegy predesztinálták. Első sorban szokatlan műveltsége és ritka erejű történelmi látása, mely a legkisebb ingerre, mint egy átható fényforrás kigyúlt s élesen világított bele elmult és elfelejtett korok homályába. Olyanfajta látás, mely a jelent ösztönösen egynek érzi a multtal s melyben a jelen eseményei látomásszerűen idézik fel a mult képeit. Képzelme oly szimultán kitárulással fogott át - mintegy az örökkévalóság színe alatt - multat és jelent, mint ahogy Róma tárja elibénk az eleven életet, az antik világ és a közbeeső korok emlékeit. Kevesen tudtak a multról oly megjelenítően színes és eleven képekben beszélni, mint ő. Ilyenkor szerette félig tréfásan, félig elmerengve így kezdeni mondatait: "Látok egy várost..."
Utazásokon nem mulasztotta el, hogy a figyelmet a legapróbb magyar vonatkozásokra is felhívja. A szándékos nevelői célzaton kívül része volt ebben annak is, hogy a teljesen magáénak és jelenvalónak érzett mult nagy magyar alakjaival mintegy lelki közösséget vállalt. Mert magyar érzése mindenek fölött való volt. Hogy mennyire benne élt a multtal való közösségben és mennyire érezte minden kornak egyéni színét, arra jellemző, hogy társaságban szerette ezt a különös kérdést felvetni: "Melyik korban élt volna legszívesebben?"
Ép ily ösztönös volt művészi érzéke is. Nem tartozott azok közé, akik egy helyről a másikra loholva, agyonkínozzák magukat a néznivalók behabzsolásával. Jól tudta, hogy a Baedeker hasznos könyv, de azt is, hogy külföldi utakról egyebet is kell hazavinni, mint amire ez a könyv tanít. Ha idegenben jártam valahol, levelezőlapok özönét küldte utánam, melyek mindenikén egy-egy figyelmeztetés volt: "Határozottan formulázott kérdésekkel kell Sienába menni; ha ilyenek nincsenek, nem tanulságos egy rövid tartózkodás." - "Préselje csak a citromot, melynek neve Páris." - "Látta-e az Étienne du Mont márvány emporium-folyosóit?" - "Ne felejtse el megnézni a Sainte Chapelle-t, ezt a középkori ékszerszekrényt" és sok egyebet. - "Használjon fel minden percet, de ne agyonbaedekerezze magát" - írta máskor - "nyissa csak jól ki szemét, annyit fog látni, amennyi fogékonysága van." A sok figyelmeztetés nem azt jelentette, hogy: mindent gyorsan egyszerre, hanem, hogy: mindent alaposan. Kegyeletes kézzel keresgélve levelei és apró írásai között, egy cédulácskára akadtam, melyre egy velencei napunk programmját jegyezte rá. A napi munka mindössze ennyi volt: az Accademia néhány terme, s a Campanile megtekintése. De az a kevés, amit mutatott, meg amit hozzá mondott, mély benyomást hagyott maga után.
Szellemének rendkívüli ébersége nem engedte, hogy bármely értékes műalkotás mellett figyelmetlenül menjen el. Érdeklődése egy percig sem lankadt. S amit a műértő ösztönösségével magáévá tett, azt nyomban utána a tudós fegyelmezettségével lajstromozta és raktározta el ritka emlékezetében.
Mintahogy a mult állandó jelenvalóságul élt képzeletében, úgy vetette folyvást felszínre a gondolattársítás művészi élményeit. Irodalmi alkotásokat művészi stílus szempontjából minduntalan művészi jelenségekhez kapcsolt, akár egyes emlékekhez, akár korokhoz, s játékos célzások alakjában még a hétköznapi dolgok is e kérdések hívogatóivá lettek. Mindebben nem volt semmi kényszeredett tudálékosság, vagy hiú fitogtatás. Beszédje sohasem hagyta el a közvetlen és könnyed csevegés medrét. Csakhogy e "csevegés" olyan magas színvonalú volt, hogy a legnagyobb szellemi élvezettel járt. De még ezt sem erőltette, ha nem adódott magától. Nem féltette tekintélyét attól sem, hogy gondtalanul, semmiségekkel mulasson.
Utazásokon látszott csak igazán, hogy itthon gyakran mutatkozó melankóliája mögött mily nagy és naiv életkedv rejtőzött. Kedélye mintegy kivirágzott az olasz ég alatt, s a gyermek ujjongó életöröme tört fel belőle. Élvezte a napot és a tengert, élvezte a művészet remekeit és a tájékot, élvezte az idegen népet és az idegen szokásokat és élvezte a saját otthonosságát abban a zűrzavaros, de neki oly ismerős idegenségben.
Ötletessége sohasem volt csapongóbb, szellemessége sohasem ragyogóbb, egyénisége bájosabb és eredetibb, mint ilyen környezetben. Sajátos varázsú szemével és imbolygó járásával megkapó szín a sok színesség között.
Megvolt benne a magát közölni akarás és közölni tudás nagy adománya. Lelke kívánta, hogy legyen kinek elmondja gondolatait, kivel eljátssza tréfáit, kinek szemén meglássa az öröm rávillanó boldogságát.
Tegyük hát kezünket az ő meleg kezébe és induljunk el vele az örök városba, szerény kis szerzetesek és gazdag nagyurak múló léptenyomát keresni. Vele, kinek megjelenése e városban kisebb pompával ment végbe, mint amazok közül sokaké, bár Rómához őt a szellem szomjúságának és a lélek áhítatának nem csekélyebb ereje vonzotta, mint elődeinek bármelyikét.
Hoffmann Edith