A. Gergely András
TARTALOM, ELŐSZÓ
Tartalom
Előhang egy többre utaló olvasathoz
Osztálykultúra helyett politikai-kulturális blokkok a kommunikációs jelentések terében (1989-2019)
Látszatok zuhatagától a félperiférikus orientalizmusig. Margináliák az orbáni alávetés rendszeréhez
Tudományos válaszok és uralmi felhatalmazottságok. Körkörösen a karizma, hatalom és kivételesség bűvöletében
Olvasatkeresések
Előszó
Alkalmi íráskép és reflexió, tanulmány és kritikai esszé régente sem volt azonos műfaji kategória, s tán ma sem az. Ha ürügyet keresünk a két alábbi szövegformula közös hangneméhez, keserves kényszeresség nélkül talán leginkább a történetiséghez és lokalitáshoz láncoltságuk közös vonzásköre az, amely rímelő gondolatiságba, vagy reflexív tárgyiasítás bűvkörébe emeli a kettőt. Egy nyolcvanas évekbeli komplex kultúra-firtató rendszerlogika és egy mai emlékezetpoétikai illanat még így is csak akkor fér provokatív együttesbe, ha épp nem anciennitás vagy modernitás, inkább az identifikációs hagyományképek összehangolható változatai adják a közös alaphangot. Helyek és hangnemek, értelmezési horizontok és interpretációs paradigmák megléte, a határ- és önazonosság-problémák vizsgálata éppúgy megfér a történelmi regény hordozta tradícióban, mint az a kulturális régióhoz kapcsolódó társadalmi hagyomány, amely életviteli reflexiók sokterűségével szembesít, miképpen Józsa Péter kultúrakutatási metódusa is tette, vagy ahogyan az emlékezet prózapoétikai működése, a határ- és önazonosság-problémák vizsgálata kínálja szinte ugyanezt a kortárs délvidéki-vajdasági irodalomban. Belátásom szerint (avagy rálátásom alapján, minthogy nem vagyok jelen kellő avatottsággal a Délvidék poétikai tájrajzában) a jelenhorizont és a táji-téri önazonosság eszköze is éppúgy jelen van a társadalmi világ "kulturális tömbök" formátumában elemezhető strukturalista örökségében, mint ugyanakkor nemcsak a tájra, a társas térre vagy a konvencionális közlésmódba kalauzoló belátások, hanem az utóbbi fél- vagy negyedszázad regényeinek evidens módon megjelenített zeneisége.
Talán nem vezet túl messzire, ha itt utalok az időiség és a topológiai relevanciák, együtthangzások olyasféle kérdéseire, melyek konstans mivolta mintegy meghatározó maradt az Új Symposion-nemzedék alkotói számára, s melyeket épp a kultúrák közötti kultúraköziség alaptézise értelmében vizsgál Thomka Beáta a Déli témák esszékötetében, vagy a Regénytapasztalat monografikus igényű narratíváiban. Thomka tudatosítja bennünk, mennyire fontos, hogy a problematizáló értelmezésmód (vagy legalább megközelítési szándék) miképpen visszhangzik a visszatérő, élethelyzet-fikciókban és elbeszéléspoétikai kérdések terén formálódó poétikai jegyekben is feltűnő momentumok ott, ahol a megfigyelés maga is részévé válik a kommentárnak, az értelmezés kérdésekre fókuszáltsága pedig nem pusztán fikcionalitásokban mutatkozik, hanem ebben mindig "hangsúlyos szerepe van az emlékezetkultúrának. Különös komplexitású az elbeszélők, önéletrajzi figurák azonosságtudatának és új nyelvi identitásteremtésének kérdése is" mindez. A Józsa Péter fölfejtette regényolvasati és társadalomszemléleti komplexum, valamint a Józsa halála óta eltelt négy évtized sem az irodalomszociológiában, sem a komplex kultúrakutatás művészeti terekre kiterjedő közös dolgai terén nem sarkallt másféle irányba fordulni, legfennebb az értelmezési horizontba került be sokkal mélyebben az életvezető értékek társadalmi meghatározottságának "topológiai értéke", a poliszférikus újnyelvi megértés fölöttébb szükséges dimenziója, mely valamely régió, a kulturális kölcsönhatások kavalkádja terében, vagyis sűrű elemzéshálóban valósítja meg azt az új nyelvi identitásformálást, melynek révén valamiféle összművészeti jelentéstartomány fogalmazódik meg az emlékezetstratégiai újraformálások során. Társadalmi tömbök, relációs sűrűség és térségi kölcsönhatások szólítanak tehát újraértelmezni, megnevezni, a "nem-helyekből" lakott és értelmezett helyekké avatni mindazon szférákat, melyekben a történetpolitikai és értelmezéselméleti ráhangolódás nem a lehetetlen parttalanság, hanem a kitágult fogalomtár késztetései nyomán indulhat valamiféle irodalomantropológiai megjelenítés felé. Ebben tehát az emlékezet konvenciói, a külső kényszerek interaktivitásra serkentő hatásai, a regényműfajok valóságleképező erejének tanulságai egyaránt nemcsak a tájba, a társas térre vagy a konvencionális közlésmódba kalauzolnak, hanem a regényvalóságok evidens vagy megjelenített zeneiségébe is bevezetnek, harmóniákra és ellenpontokra, crescendókra és diminuendókra hangolva az értelmező narratívát.
Túl direkt lenne, ha itt arra hivatkoznék: Közös Dolgaink nemcsak belátásokra, másféle tudásterületek lehetséges összhangjára, ellenpontjaira és "szólamkottáira", ezek közös olvasatának felfrissített akusztikájára csábítják a figyelmet, de egyben kínálkoznak is a társadalmi rendszerek, törésvonalak, belső migrációs tartományok, tudástörténeti visszatekintések és interaktív máskéntgondolások kihívásai számára olyan provokatív tartalommá lenni, amelyet okszerűségében is sürgető lehetőségként tekinthetünk. S amennyiben példaképp a vajdasági történeti regény, a "déli témák" topográfiai és retorikai kísérletei számos lehetséges, új esszépoétikai kihívásokkal sugallnak megfontolnivaló elbeszélhetőségeket, úgy a "másra mutató műfajolvasás" valójában a narratív identitások felé megtett másféle belátások kísérlete lehet. Igaz, a kultúraszociológia, a befogadáskutatás vagy körülírható társadalmi referencia-tartomány sokszorosan változott a nyolcvanak évek óta, de épp a kortárs elbeszélő műfajok és mitopoétikák késztethetnek a társadalomtudományi újragondolások elkezdésére. Tradíciókkal, konvenciókkal, migrációkkal és a szellemi határátlépések egész hagyománytalan újragondolásával akár...