Éles Csaba
A megélt és megírt múlt
TARTALOM, FÜLSZÖVEG
Tartalom
Emlékiratok
Vallomástevők
Kritikák, kudarcok, késztetések
Tartózkodók és várakozók
Az őszinteség parancsa
Szemérem és kíváncsiság
Az emlékezés iskolája
A gyermek- és ifjúkor jelentősége
Önéletírás és művészet
Az önéletrajz a kor rajza is
Önéletrajz és önismeret
Jegyzetek
Fülszöveg
Meditatív mondatok a munkámról, magamról... Milyen szemléletű szerzőnek láttatja (vagy legalábbis sejteti) ez az esszéisztikus stílusú tanulmány, amely az emlékiratok, önéletrajzok és/vagy vallomások világába vezeti be - az egyik lehetséges nyomvonalon - olvasóját? Remélem, elárulja, hogy írója kíváncsi általában a kulturális-művészeti örökségre, a fáklyaemberek életére és világszemléletére; szereti a szépirodalmat és mindazt, ami a literatúrát szorosan körülveszi; izgatja az önmegismerés bölcselete és konkrétan ezen módja-médiuma; lenyűgözi az élet és a művészet, az ember magas kultúrája és a kultúra nagy emberei. (Innen nézve nem meglepő, hogy a Debreceni Egyetem docenseként olyan tudományok kutatója és tanára vagyok, mint a művelődéstörténet és a kultúrafilozófia, az esztétika és az egész ember nevelése.)
Jelen írásom előzménye - egyszerre bővebb és szűkebb, tehát más változata - 1995-ben megjelent könyvem, A rejtőzködő én. Az önismeret felfedezőútjai harmadik részének második fejezete, az irodalmi naplókról és a képzőművészeti önarcképekről írottak között. Bízom egy olyan folytatásban is, ahol újabb véleményeket és tanúvallomásokat idézhetek meg a szóban forgó, szorosan összetartozó műfajok megformálásáról. Berlioz és Camus, Dosztojevszkij és Gide, Goldoni és Koestler, Maugham és Mérimée, Ortega y Gasset és George Sand, Sztravinszkij és Stefan Zweig töprengései és következtetései bizonyosan nyomatékosítani vagy árnyalni fogják majd az eddig kialakult és itt bemutatott összképet. Márai Sándort azért nem illesztettem be fölsorolásomba, mert egyik 1977-es naplójegyzetének már itt és most szeretnék teret adni. "Az önéletrajz csak akkor jogosult, ha az író a személyes létezést az univerzális létezés szerves kiegészítő mikrokozmoszának érzi. Tehát nem arról ad hírt, ami vele és körülötte történt, hanem azt rögzíti, hogyan történt meg a világ benne. Ez a másik, a személyes világtörténelem." Olyan elvárás ez, amelyet nemcsak a nagy írók, hanem a mindennapok anonim emlékezői, az ún. "oral history" megszólalói is minőségi mércének tekinthetnek a maguk szintjén. Azzal a megszorítással, hogy természetesen a történésekről is számot adnak.