---

Tartalom

Lászlóffy Aladár: Drótpufajka
Márkus Ferenc: Küldetéses emberi jelenlétünk
Szakolczay Lajos: János
Tari István: Kedves János Bátyám!
Rózsás János: Kedves István Barátom!
Tari István: Kard alakú levél
Rózsás János: Ólomszürke ég alatt (Részlet a Duszja nővér című könyvből)
Irányi Béla: Norilszki emlékek

---

Fülszöveg

Észreveszem, hogy engem és könyvemet gyakran figyelmesen néz, oldalvást oda-odapillant, de megszólalni mégis vonakodik egy sovány, hosszú orrú, nyurga fiatalember, aki szembetűnő, kívülről hozott jólneveltséggel, nagyfokú szerénységgel kelti fel a figyelmemet. Megismerkedünk egymással. Halk, elfogódott hangon beszél, az orosz kifejezésekkel bajlódik, mulatságos szófordulatokat használ, melyekért bocsánatkérőleg mosolyog. Kiderül, hogy - magyar, és Rózsás János a neve.

Csak huszonöt éves, de hiányzik a fiatalos pír az arcáról. A szél által kicserzett száraz, vékony bőr mintha egyenesen a koponyájának hosszúkás, keskeny csontjaira volna húzva. Fájnak az ízületei, égető reuma kínozza, melyet Északon, erdőirtás közben szerzett.

Mindig éberen szemlélődik, odafigyel a beszélgetésekre, mindent meg akar érteni. És mi az, amit meg akar érteni?...

Minket, oroszokat akar megérteni!

1944-ben, amikor a mieink Magyarországot megszállták és őt elfogták, 18 éves volt (és nem is volt katona). János vizsgálati fogsága így folyt le: a vizsgálóbíró egy szót sem értett magyarul, János pedig oroszul. Amikor aztán Sztálin halála után Jánost rehabilitálták, akkoriban, mint mondja, csiklandozta a kíváncsiság, hogy meg kellene kérni az ítélet másolatát magyarul, hogy megtudná: miért is ült le ő kilenc esztendőt? De attól tartott: "... még gondolkodóba esnek, miért kell az nekem?"

Kilenc esztendőt ült le lágereinkben, Oroszországot csupán a börtönvagon ablakából, kis képeslapokról és a lágeren keresztül láthatta meg. És mégis - megszerette.

Szívélyes, barátságos, védtelenséget sugárzó világoskék szemű fiatalember - ilyen volt Rózsás János a mi szívtelenül rideg lágerünkben. Odaült hozzám a priccsre - óvatosan csak a legszélére, mintha a fűrészporral tömött szalmazsákomat be lehetett volna piszkítani, és megnyomva a formáját megváltoztatni -, aztán bensőségesen csendes hangon megszólalt:

- Kinek mondhatnám el az én titkos ábrándjaimat?

És soha semmiért nem panaszkodott.

(Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin: Gulag szigetvilág, III. kötet, 5. fejezet)

---