---

Tartalom

MEGÉRKEZTÜNK - INDULHATUNK
Vörös őrségen
Dallá halnotok így kell

EMIGRÁCIÓ
Arion
Emigrációs karácsonyi ének 1919-ben
Felelő karácsonyi ének 1939-ben

FORDULOK ARCCAL MOST A FÖLD FELÉ
Vörös tavasz elébe
Odisszeusz
Oh, én tüzem
Szólok anyámhoz

HAZAFELÉ VAGYUNK ÚTBAN
Biztató
Hazám (1940)
Üdvözlet magyar íróknak
Május elsején
öreg internacionalista nótája
Álom
Akik az embert kezdték
Köszönöm szívem
Nem voltam fiatal
Die guten Mütter von Ottakring
Versaillesi nimfa
Ne sírj!
Imperializmus

KÉPEK
Egy Sztalin-arcképre
Mozart
Bartók Béla
Capri
Komszomolc temetés

ELVTÁRSAM, KEDVESEM
Ezüstlakodalomra
Bodzavirágszag
Szilveszter éjjel
Hogy is történt
Hazaviszlek

HOVÁ, HOVÁ MAGYAR HONVÉD?
A negyvennyolcas zászlók megszólalnak
Hová, hová, magyar honvéd?

MERT A SZOVJETFÖLDÖN NEM CSAK KENYÉR TEREM
Sztálingrád
Lányok, lányok énekelnek
Mert Szovjetföldön nem csak kenyér terem

LENINGRÁDI BALLADÁK
Árnyékok vára
Gyűlölet
"Tanulja már..."

HAZAFELÉ
Repülj szavam
Postagalambok
Hű csillagod, hordjam fényedet

MEGÉRKEZTÜNK - INDULHATUNK
Honfoglalás
Hazulról hazáig
Kegyelem
Én szülőföldem
Hidak

---

Előszó

Ha kommunisták megtett útukra tekintenek vissza, nem multakon merengenek. Azt vizsgáljuk, hogy jó irányt tartottunk-e és hogy merre haladjunk tovább.

Mint a mesebeli vándor hullajtott vérének megszólaló cseppjei, úgy vallják ezek az összeválogatott versek költőjük harminc év előtt kezdett útjának irányát. Az irány egyenes volt és nem változott. De éppen azért megváltoztatta az embert. Nem az útnak voltak fordulói, hanem a vándor lelkének.

Ez legyen ma régi verseim tanulsága: példa és követelő mérték.

Bíztatva példázza, hogyan élhet tovább régi költő is elevenen egy fenekestől újuló világban, ha a változó valóság számára felássa lelkét, mint a tavaszi eső alá és mélyen szúrja a talajfordító ásót a termő gyökereket sem féltve.

De követelő mérték is legyen. Mert akinek lelkét még a régi világ formálta és nem vállalja ezt a mély szántást, az le fog hullani a gyönyörű száguldásban haladó világról, mint a forgó kerékről a ragadó sár.

Az 1919-es magyar tanácsköztársaság harmincadik évfordulójára kötöttem ezt a szerény verscsokrot. Mert én is ott voltam.

Mert harminc évvel ezelőtt kapott életem értelmet és célt. Akkor, amikor az első magyar kommunisták először kibontott vörös zászlaja alá odaálltam én is.

Nagyobb szerencse érhet-e embert? Micsoda sikert, teljesülést adhatott volna nekem a sors evvel a tudattal? Ezután engem már mi baj érhetett? Hontalan bujdosás, csapás, csalódás, belső kétség megtörhették-e biztonságomat, homlokot emelő büszkeségemet?

Az akkor robbanó eszme röpített engem utamra és irányított, mint jólcélzott löveget, melynek pályája hajlíthatatlan.

Ez alatt a harminc év alatt birodalmak és szellemi világok dőltek össze. Minden régi rend és régi értelmezés megingott. De én így verselhettem:

Repülj, repülj. Alattad reng a föld,
Omlanak régi bástyák s fároszok,
De talapzat nem tarthat rajta állót Oly biztosan, mint téged tart, a szállót,
Irányod tengelye.

Pedig messziről jöttem. Nem voltam proletárivadék. Engem harminc év előtt sem ösztönös osztályöntudat, sem marxista tudományos felismerés nem irányított még. Magányos lelkébe süllyedt, szimbolista polgári költő, éreztem ugyan a környező valóság áthígult értelmetlenségét, de ahelyett, hogy változtatni akartam volna rajta, mögötte kerestem mélyebb értelmet és azt Istennek neveztem.

Mi késztette mégis a polgári esztétát, hogy 1919 májusában szuronyrohamra menjen a magyar vöröskatonákkal? Mi késztette, hogy folytassa azt a rohamot lelkében huszonöt éven át az emigrációban? Harminc év előtt bizony nem volt még más igazító delejtűm - csak a szívem.

Milyen egyszerűnek látszott minden ama nagy tavaszon! Gazdagok és szegények, kizsákmányolók és kizsákmányoltak, dolgozók és paraziták nyílt csatájában hová állhattam volna?

Csakhogy a szuronyroham egyszerűbb cselekedet a versírásnál. Mert kívül van az ellenfél és látható. Ám nagyon is igazi, nagyon is mély volt a magányában eltévedt, individualista költő bánata, csillagok fölé sóvárgása, mesékbe menekvése. Palettájának minden festékébe elmúlt élet álomszínei voltak keverve. A kommunista kiáltvány tündöklő igazsága már megvilágította gondolkodását és igazította minden cselekvését. De szíve rejtett muzsikáját csak lassan sugározta át. Évekig tartott.

Régi verseim vallják ezt is. Vallják szívem és szemem fordulását az eleven valóság felé. Nem volt veszélytelen. Minden termő tavasz gyilkos. Régi polgári költő nem tudhatta, mikor, mivel tépi ki művészete éltető gyökerét? De neki, a kommunistának, nem ez volt a legfontosabb.

Azóta megjártam a Szovjetúnió nagy iskoláját is és fehér hajjal nézek ma körül az új, diadalmasan kivirágzó, fiatal magyar világban: ezt álmodtad, ezt akartad harminc év előtt. Ime: megérkeztél.

De ha belépsz álmod boldog valósulásába, oldd meg sarudat: multak porát magaddal be ne hordjad. Hiába voltál szerelmes álmodója az új valóságnak, az nem fogad be, ha nem vedlettél újjá magad is.

Régi kommunista vagy és régi internacionalista. Régen énekled az újuló életet, melyet magad is újítasz. De ma megérkeztél. Ma ne csak színeidet váltsad, hanem szemeidet is. Ne félj. Élsz még és tudod, mi a dolgod.

És mégis, mégis tartsd meg arcodat. Régről jött költő, ez a te nagy feladatod. Régi jó hegedűdnek, akármilyen új nótát játszik is, hangja ne változzék. Mert nem az a te leckéd, hogy új költőként lépj ki a porondra. Új költőket majd küldenek a fiatalok. Te maradj meg Balázs Bélának és az ő hangjával szólítsd nevén az új életet, melyet hívtál, hogy ne másvalaki, hanem te magad érkezzél meg a boldog találkozóra. És aztán - indulhatunk.

---