Aixinger László
Pozsony
TARTALOM, ELŐSZÓ
Tartalom
ELÖLJÁRÓBESZÉD
POZSONY
Pozsony - a szenvedő város
A mult emlékei
1. A vár
2. A koronázó székesegyház
A Duna mentén
Az Óváros marad a város szíve
Pozsony és a magyar szellemiség
Magyar iskolák
Magyar kulturális egyesületek
A magyar sajtó
Pozsony - a zeneváros
Pozsony és a magyar színészet
Pozsony legrégibb egyesületei
Pozsony mindíg haladt a korral
Külképviseletek Pozsonyban
Statisztikai adatok
ZÁRÓSZÓ
Előszó
Minden város lelke két elemből áll: az egyik a multja - a másik a jelene. A mult lelke ott rejtőzik ódon tornyokban, hallgatag palotákban, kedves zug utcákban, álmodozó erkélyeken, a késő unokákra is kérdően néző szobrokban, mint, ahogy Goethe Mignon-dalában írja: "...Und Marmorbilder seh'n mich fragend an..."
A városok lelkének másik eleme magának a lakosságnak hullámzása. Ez a lakosság minden időknek élő jelene. Ez a lakosság érdekes lehet statisztikusnak, - anyakönyvesnek, a folklore-istáknak, - az egyes embert rendesen csak embertársaiért érdekli, mert azok vérségi, bajtársi kapcsolatokra emlékeztetik, szerelmét vagy szeretetét kérik.
Ha valamely város nevét halljuk, nyomban megszemélyesítve látjuk magunk előtt a város multjának lelkét, mintha élő ember, régi ismerős lenne... Vannak városnevek, melyek kiejtésénél érték, tekintély, tiszteletreméltó ősz fejek jutnak eszünkbe. Más városok nevénél feltörő, izmos, dolgozó ifjúságra kell gondolnunk. Tündér vidéken, játékos partokon, virágok, parkok közé ágyazott városnál jókedvű, viruló asszony emléke kísért. Pozsony nevénél valahogyan a kiegyensúlyozott, nemes patinájú, bölcs-nyugodt férfiú jut eszünkbe.
Pozsony azok közé a helyek közé tartozik, melyeket lehetetlen nem szeretni.
Szeretem és szeretjük az ódon utcát, kedves barokkpalotáival, az utcát, melyet vagy félszázad óta rovok.
Szeretem a büszke dombon a Dunára néző négy-tornyú várromot, melynek alapkövét Róma legionáriusai rakták, - melynek egyik tornyából Szent Erzsébet kelt útra a messze Thüringiába, - melynek ablakaiból a mohácsi vész után magyar királyok ábrándoztak a félhold lobogója alá igába hajtott földre ...
Szeretem a fenséges Dóm hatalmas gót íveit. Oltára előtt magyar királyok esküdtek a nemzet szabadságleveleire, - szent misztikumában álmodik Pázmány Péter a magyar kultúráról, - egyik mellékzugában tüzes paripáján Szent Márton kardjával szegi ketté huszármentéjét, hogy betakarja az elrongyolt, didergő koldust. A művész, Donner, - a sabariai szentet magyar vitéznek képzelte, mert vitézség és nagylelkűség együtt jár.
Szeretem a csodaszép Mihálykaput, melynek tornyán az arkangyal lebírja a sárkányt, hogy ármány ne léphessen át a kapun. Betűzöm százszor is feliratát: "Omne regnum in se ipsum divisum desolabitur..." Igazság, melynek mindenkor magyar igazságnak is kellett volna lennie...
Szeretem a kis utca-zugban a barokk ablakot. Szinte kihallom Liszt-rapszódiáját. A másik csavaros kis utcán ma is levett kalappal olvasom: "Petőfi Sándor-utca." Itt élt, költött, remélt...
És a sírok... Veteres migrate coloni. Mennyi szeretet, mennyi reménység álmodik ott eltemetve ...
Ha mindent el akarnék mondani, miért szeretem e várost, nem ez a kis előljáró beszéd bizonyulna szűknek, hanem az egész kis könyv, mely azonban nálam, jobban, ékesebben fogja elmondani: miért lehetetlenség Pozsonyt nem szeretni...
Jankovics Marcell