ZSOLT BÉLA: VERSEK

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2021
Készült a Summa Artium támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitális Tartalomfejlesztési és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-448-6 (online)
MEK-20972

A holddal ősi harcokat vív
A tenger és a szenvedély,
A bősz dagály s a kerge, vad szív.

Ebek csaholják, felzenél
A sivatag dühös sírása,
Minden mustármag óriásra

Burjánzik: gondból rémület nő,
Vágyból rajongás, végtelen,
Csöndből kísértetes kereplő.

Apadj el, balga félelem,
Oszolj, vágy, langy közönyt keresve,
Csittulj el, kattogó rögeszme.

Mert hogyha hűsen égni kezd,
Hideg lugot cseppent a rögre,
A hold, a hüllő-égitest.

Az ég feloszló, szörnyű dögje,
Férgektől ellepett halott:
Elűzött isten hagyta ott.

Erjesztve gyilkos mérgeit
Fagyott vigyorral tűz a földre,
Lenn ostromolják, kérlelik.

De ő halott s nyelvét kiöltve,
Csúfolja, hogy ha égre néz
Az élvezet s a szenvedés.

Ember, ez itt a föld, a föld,
Keress ércet, vájj sírt, barázdát,
Szaggasd, sebezd, zsarold, gyötörd.

A földre nézz: már nem vigyáz rád
Az ősi egység, égi rend,
Az ürben zűrzavar kereng.

A lucskos sárba fúrd magad,
Hogy sorsodat röghöz tapassza
És mondd és valld a sár alatt:

Mért jössz velem, hisz rossz az út, te drága:
A gépkocsinak hajlatos, göröngyös.
Gyalog megyünk a fák alatt. Örökzöld.
Árnyéktalan fák, hol nem nő a hernyó,
Ki selymet sző, hogy formádhoz tapadjon.
S a nagy hegyek, hová talán körömmel
Kapaszkodom, nem őrzik ritka titkát
Az ékkőnek, amit megérdemelnél,
Sem az aranynak, mellyel megfizetni
Nyakadnak pelyhét sem lehet, te drága!
Mért jössz velem, hisz rossz az út? Ki tudja,
Hogy hol hálunk meg: börtönben, bokorban?
Én oly hamar elfáradok! Ledőlök
Az árokparton és nyafogva hívlak:
Szomjas vagyok, éhes vagyok, anyuskám!
Vennél-e majd karodba? Enni, inni
Adnál-e, mint anya a csecsemőnek?
Elhesselnéd-e álmom, hogyha gyáván
Felsírnék az öledben? Minden éjjel
Azt álmodom most, hogy vagyok, hogy élek!
Mért jössz velem, hisz rossz az út, te drága,
S az út öledben nem tud érni véget!

Egyetlen könnycseppet sem ért
Minden szomorúságom,
Egy csöppnyi vért sem érdemelt,
A tenger háborúság,
Kár volt a részegségemért
Minden gyűszűnyi korty bor,
Egyetlen reggelt meg nem ért
A fosztogató éjjel.
Egyetlen sóhajtást nem ért
A sok tenger és város,
Egy satnya csecsemőt sem ért
Minden mohó szerelmem.

De könnyet, vért, szégyent megért
Egy szó mit egyszer éjjel
A gyorsvonaton fogtam el,
A kerekek dalában.
Ó, elveszett varázsige,
Mindennek zára, nyitja!
Az Isten költözött belém
S reggelre elfeledtem.

Megvénülünk bizony, a jóktól elszokunk,
Fogunk kihull és nagyra nő a homlokunk.

Gyomrunkban kővé súlyosul a friss kenyér,
A gerjedelmünk egy ütet taplót sem ér.

Ráncos szemünk kikandikál az üvegen,
S a táj, a napfény egyre inkább idegen.

Apánk, anyánk a föld alatt s a gyermekünk
A forgatag sodrában régen messze tünt.

És egyre mélább emlékek derengenek,
Megvénülünk és meghalunk majd, emberek,

Mindenki meghal, bármit alkot, tervei is
És meghal egyszer az utolsó ember is.

Napok, holdak és csillagok lehullanak,
Az égbolt elfér lecsukott pillánk alatt.

És akkor Isten sírva áll a sír előtt,
Mert nem lesz többé, aki tudván higyje őt.

Hát nem vagyok ősrengeteg,
Világerő, új értelem,
Érzem a véges életet
És az időt, mely végtelen.

A csillagot nem érem el,
A földhöz nem köt száz gyökér.
Amit elérek: hópehely,
És ami köt, bilincs, kötél.

A tölgyfa nem bátyám nekem,
A gyönge pázsit nem hugom,
Én csak az embert szeretem
És vele együtt elbukom.

Én nem vagyok vad sziklafok,
Se tömb, se szél, se fa, se fű,
Ember vagyok, ember vagyok,
Tanácstalan tekintetű.

Sok rossz időt éltem végig szegényen,
Gyötörtem a kincses kamrák kilincsét,
Amíg végkép elfárasztott az inség,
S most azt hiszem, hogy többé nincs reményem!
Már elkerültem a csalárd szerencsét,
Csak vizen éldegélek és kenyéren
És mindörökre rajtam ég a szégyen,
A bűnös bélyeg: aljas pénztelenség!

Hiába mondok igazat, hazugság,
Hiába izmaim, mégis legyőznek,
Hiába szárnyam, mégis megelőznek
A pénzesek, a kényesek a lusták!
Hiába mondod s mondom, hogy szeretlek,
A csók, mit adtál-kaptál, egyre rosszabb
Mert úgy érzem, úgy érzed, hogy kifosztlak:
Nem csók az itt már, melyért nem fizetnek!

Szegény fejemről hullik a fehér haj,
Jobbágy-gerincem régen érzi vesztét,
Elsorvasztja a legcsúnyább betegség,
Ó, pénztelenség: szennyes, mint a vérbaj!
Gyógyíthatatlan, becstelen, kegyetlen,
Miatta lettem mindörökre szolga
S miatta vetnek bűneim pokolra,
Mert sem istent, sem embert nem szerettem!

Mindegy, hogy most kik élnek és hogy élnek,
Ki meztelen és tógában ki jár,
Ki a közember és ki a király
S hogy mit mutat az óra és mérleg.

Mindegy, hogy szép nő ágyában ki hál,
S kit fojtogatnak szomjas szenvedélyek,
Hogy a papok s a költők mit beszélnek,
S hogy mit visít Kleon, a bősz timár.

S mindegy, szívem, mit kérsz és mit parancsolsz,
Némítsd el hívő, tiszta hangodat,
Ne verj bolondul, hogyha bánt a balsors.

Mi már nem élünk. Minden elrohadt,
Holt életünk még néha nappal, éjjel,
Találkozik önnön kísértetével.

Csodálom, hogy sokszor nevetni tudsz
És van hited és van másnapra terved
S hogy ágyékodban kéjek nedve erjed,
Fejed homokba rejted, mint a strucc.

És azt hiszed, hogy majd a számum elmegy,
A port lerázod, zöld mezőkre futsz,
S a szörny sakál és a skarabeus
Éjféli rémek, múló ijedelmek.

Tudom, hogy egyszer majd a sivatag
Forrást forrásra nyit a szomjasaknak
S a mag a holt homokból kifakad.

De nem neked, ó, nem neked aratnak!
Csodálom, hogy firkálsz az éji fénynél
És néha úgy cselekszel, mintha élnél.

Fiam fia, ki jönni fogsz, hogy ismerd
Az atom életét, az ismeretlent
S a csillagot, mely végzeted felett leng,
És szemtől szembe látod majd az Istent;

Ki bő ruhába rejted a mezítlent,
És zengő ég és rengő föld se rettent,
Lebírod a halált, a győzhetetlent,
S örök tudásból versz szívedre pikkelyt:

Nyisd meg szíved, ha ésszel fel nem éred:
Volt kor, mikor nem voltak emberek,
S volt kor, mikor az élet nem volt élet.

E hieroglifát, mely rádmered,
Nem ember írta, ki jövőbe néz,
Nagy ősöd hagyta rád: a szenvedés.

Ernyedt a rét, sovány a jószág,
A gyér vetésben drótos gaz zizeg,
A fü tövén tenyérnyi tócsák,
Vadvizek.
Reszketnek kocsonyásra fagyva.
Az ég üvegje berepedt,
Villám szórta a cserepet
A száraz, megszakadt agyagra.
Vagy tán verejtékcseppeket
Izzadt a föld, amely hiába
Kerengett s most pár ezredévig állna,
Mert régen nem pihenhetett.

Honnan jöttek? Nem tudja senki,
Az égből, vagy a föld alól?
Vakondturás és hangyaboly
Állnak körül gonosz pupokkal.
Marhák patájától tocsog
Saruk s ijedten szerteloccsan.
De néha fanyar kortyokat
Szivnak itt űzött vándorok,
Kiket a puszta fojtogat.

Oly messze a szabad folyam:
Hajót hajt és halat nevel,
Kagylószin partok közt rohan,
Vig városok előtt megy el.
Messzebb a tenger versenyez
Az éggel dacban és haragban,
Melyik dühöng hatalmasabban?

Villám hullámot vivni üz,
Felhő a viz szinén evez,
S a naptölcsérbe csorg a viz.
Az éj hiu játékba fog.
Ki tud lágyabb varázslatot?
A hold, amely fenn tündököl,
Vagy lenn, a fürdő tótükör?

De messze onnan pár tenyérnyi
Pocséta, fázva tengenek:
Ha látod ezt a vadvizet,
Amint a sás sarába lóg,
Azt hiszed,
Hogy nincsenek már tengerek,
Sörényes, szép, szabad folyók!
Tóvá terülni sose tudna,
A mélye mérgek fészke lett.
Körötte nő a nád s a dudva,
Mint a burjánzó képzelet.
Eszelős banka kiabál,
Kigyók sziszegnek gyülöletként:
Mig csend lesz és mindenre repkényt
Fon a butitó békanyál.

Kiszáradunk! De gyönyörű
Tudni és hinni egymagad,
Hogy a tenger el nem apad,
Új Kolumbusok készülődnek
A titkos partokat elérni!
Hős foglya mély agyagmezőknek,
Zöld pocsolya, sekély, tenyérnyi:
Van tenger! s holnap virtusát
Megérzitek, felborzolódik,
Elküldi egy új ifjúság
Bátor, szárnyas kalózhajóit!

Hóban hadar öreg kocsink,
A hajnalcsillag ránk kacsint
Loholnak falkaként a fák,
Megkergetik az éjszakát.

Patkó pendül a csonthavon,
A hátán nincsen rókanyom.
Nem hordja szél, bármily duhaj,
Nem rójja rajzzal varjúraj.

Tán térdig ér, tán ölnyi mély,
S kemény, mint rossz dión a héj,
Kemény, akár a kriptalap:
Itt hulla van a hó alatt.

A hó alatt nincs kegyelem,
Halott az is, mi eleven,
Mi élni vágyik, meghal ott,
S minden halott százszor halott.

És lesz tavasz is erre majd,
Megbánja, aki erre hajt:
Itt ősi csírák mállanak,
Vetélten a nagy sár alatt.

És fulladt nyár lesz erre majd,
Megbánja, aki erre hajt:
Mindent, mi érik, megzabál
A porban lappangó halál!

A sár, a por, a hópehely,
Mindent egyformán vermel el.
Értük hasad, nekik terem
Barázda, ágyék, értelem.

Most átalmennék a Tiszán,
De eltévedt a paripám.
A réten nincs egy árva nyom,
Hogy hol járunk, csak én tudom.

A hajnalcsillag búcsút int,
Hóban hadar öreg kocsink,
Halálos csöndben mendegél,
Holt földön halottas szekér.

Lelkem mindennap új nyomorra ébred,
Álmomban száz valóság fosztogat:
Ki mondja meg, mitől vagyok szegényebb?

A testem hajtom, mint a rossz lovat,
S mindennap rosszabb legelő az élet
És egyre súlyosabb lesz a fogat.

Ki mondja meg, mi veszett el, ki ment el
Mi volt a kincs, ki volt a társ, a nő?
Ami maradt, csak csorba lim-lom: nem kell.

Időtlen multból ősöm lép elő,
Fából tüzet varázsolt és a redves
Rostok közül kigyúlt az új erő.

Szívemet én is dörzsöltem szívekhez,
De tűz nem ébredt: új csóvák helyén
Lanyhán ketyeg a sercegő, ijedt nesz.

A tűz, a tűz mit elvesztettem én!
Új lángokat csiholni nem tudok,
De már tudom, hogy mért vagyok szegény.

Ki mondja meg, kinél van a titok,
Kinél van ősöm hősi hagyatéka:
Ki az, ki egyszer gyújtogatni fog,

Elmegyek, elmegyek
Nem bontok itt sátrat.
Aki nálam bátrabb
Verjen itt gyökeret,
Verjen mély gyökeret,
Nőjjön és tenyésszen,
Férgen és penészen,
Ága, lombja vesszen:
Elmegyek, elmegyek
Csak ez a nagy erdő
Egyszer eleresszen.

Elmegyek, elmegyek,
Majd ha a hold elfogy,
Vagy ha majd megtelik:
Estétől reggelig
Hült helyem se lelik!
Egyszer volt egy erdő,
Megindult az erdő:
Elmegyek, elmegyek
Hogy csoda kell is!
Valami szél támad,
Valami varázslat
Valahova elvisz.

Elmegyek, elmegyek
Később vagy hamarabb,
Nevelő földemből
Kitépem magamat.
Elmegyek, elmegyek
Tán jó leszek másnak:
Kufár ülepére
Csattogó korbácsnak,
Vagy talán nyeléül
Sujtó kalapácsnak!
Tán kellek az ácsnak
S ha nem kellek másnak:
Jó leszek a tűzre
Lobbantó forgácsnak!

Az oszlopok leomlanak,
A kupolák bedőlnek,
Sziklát bont minden pillanat
Sodrában az időnek.
Elsikkad lényeg és alak,
A hús, a csont, a kéreg:
De rom, penész és rongy alatt,
Makacs törvénnyel, mint a mag,
Csiráznak a szegények.

A völgy oromra felmehet
Lebukhat Alpes orma,
Elsülyedt városok felett
Legelhet kecskecsorda,
Eláraszthatnak tengerek
Új Szaharát fövennyel:
Válság és változás között
Dúsan tenyész az üldözött,
Szegény, hatalmas ember.

Vakítsa szájas ámító,
Kit csalfa célja nyüzsget,
Fenyítse béklyó és bitó,
Herdálja szennyes üzlet,
Szenvedni tud, pusztulni mer, -
Hallgat, ha kell, örökre,
De békét nem köt senkivel,
Mert végtelen uszály ível
Utódokból mögötte!

Kenyér elég sosem terem,
A tél hosszabb a nyárnál,
Igás a nap s az éjjelen
Betegség réme sárgál.
De él a rom, a rongy alatt.
Mit a penész kirágott:
Fúr és farag, vet és arat, -
És ha akarja, néhanap
Megváltja a világot!

De jó a fiatal anyának,
Ma, szent karácsonyéjjel
Testében gyermekével
Magába néz és lát csodákat.

Szent lesz a gyermek és szavából
Az Isten szól a korhoz:
Békít, bilincset oldoz
Minden világon átvilágol.

Gyermek lesz s mégis isteni,
Oltárra fogják festeni:
Mint csügg az anyja mellén.

De jó az ámult kisgyereknek,
Aki az angyalt várja,
Mert meglegyinti szárnya
Haján csillagok sisteregnek.

Szédül a boldog rémületben
A szája meg se pisszen:
Megérzi, hogy van Isten,
Megérti, ami érthetetlen.

Megértek csillagot, csigát
És értem az alchemiát,
S mindent, mit elhihettem.

De jó az egyszerű parasztnak,
Aki a Krisztust várja,
A zöld karácsonyfára
Ma lángoló hitet akaszthat!

Asztalánál ül a malasztnak,
Az Úr a vacsorája,
Az Isten őt megáldja
És nyáron gazdag lesz az asztag!

Az én hitem nem lánggal ég
Szívem a szívnek üszke rég,
De most csonkját kinyújtom.

S mint katona, ki elmaradt,
Lóbálom, hogy megváltsanak,
Vagy megfagyok az úton!

Búgó hívásom egyre ritkább,
Elfáradtam magam kínálni.
És nem vagyok züllött kanári,
Aki ünnepli a kalitkát.

Repültem szél és vércse ellen,
Kifogtam hálón, sanda tőrön,
De most tollamba fúr a csőröm,
Hogy felhasítsa puszta mellem.

Én nem tudok mást kitalálni!
Csak egy utolsó jajszavam van
És megdöglöm, mert egymagamban
Úgy sem tudok tavaszt csinálni.

Szólj, szólsz-e még, vagy sutba veszve halsz el,
Vers, drága vers, divatjátmulta hangszer?
Nincs dallamom és nincsen szövegem sem:
Engem már nem hív helikoni verseny!
Csak úgy, bolondján, zörgetlek magamnak,
Hallom, rekedt vagy és boldogtalan vagy.
Bánod idejét a hetvenkedésnek,
S hogy átkozódtál, mint a szent s a részeg!
Bánod, hogy szóltál, hívőn és esengve,
Mint ebugatás, nem jutott a mennybe,
S ha dőlt belőled a kénes lehellet:
Akkor se kellett, ördögnek se kellett!
Ó, mért nem voltál csitri, csipke-holmi,
De jó lett volna asszonyt udvarolni.
Cifrázni, ingerelni és ezernyi
Kerítő rímmel a fűbe teperni!

Szeme hitetlen, hollóktól kivájt szem,
Ki nem lát istent, nem látja magát sem.

Kong a klastrom kis harangja,
Ősz piros harangja kong,
Dallamára hull a lomb
Domb füvére, vad hajamba.
Hallgatom kalaplevéve,
Szívdobogva, jámborul,
Őszi lombok bronz-zenéje,
Mint a kámzsa, rámborul.

Ördögűző, őszi alkony
Lóbálja a füstölőt,
Ismeretlen úr előtt
Vad jobbágy-fejem lehajtom.
Isten, isten, ismeretlen,
Érzem, itt vagy, erre jársz,
Lágy harangban, halk szelekben
Rámfonódsz, miként a lánc.

Emberekkel és vadakkal
Dúljon a harc nélkülünk,
Jobb, ha már megbékülünk
Vihatatlan várfalakkal.
Nyári vásár, nyári asszony
Ne idézzen ördögöt:
Üdvösséggel vár a klastrom
Őszi tömjénköd mögött.

Klastromod kövére rogynék
S vallanálak szüntelen,
Ám a ködben nem lelem,
S imádkozni nem tudok még.
Isten, isten, jőjj, palástolj,
Mert hitetlen, védtelen
Állok itt és a haláltól
Féltem őszi életem.

Itt léptetnek az árva fák,
Vert katonák züllött komiszban.
Városi fák, kiket az ősz
Szerelt le és a dér leszabdalt
Csillagot, tarka paszományt.
A potrohos, kopasz platán
Tábornok volt s most elszelelne,
Rángatja gyökérkötelét.
A gesztenyék, a hetyke tisztek
Szétszórnak kardot és golyót
De az akácfák öklüket
Rázzák a süppedt ég felé:
Közemberek, kiket a nyár
Porral táplált, kiket a villám
Forgácsolt s virágvállukat
Sárbataposták a szelek.
Az ólmos eső megered
S ők isszák, mint a durva szeszt,
Támolyognak és vicsorognak
És ölelkeznek részegen
Fellázadt csőcselékszelekkel:
Átpártolnak az őszhöz.

Ágaz ágam, nyíl virágom,
Bárhogy is gyűlölsz!
Én kivédem, én kiállom,
Érik a gyümölcs.

Kor tarolhat, fejsze nyeshet
Ősi tölgyeket:
Ezt az izmos, ifjú testet
Meg nem ölheted!

Hogyha bicskád sima háncsom
Páncéljába vés:
Véd a végzet, hogy ne ártson
Holmi csorba kés.

Hogyha ollód éle orvul
Nyirbál nyári galyt,
Seb se támad, nedv se csordul,
Harmadnap kihajt.

Szűk a kertem, ámde messze
Nyúlik a gyökér,
Egyre új erőt keresve,
Új göröngyöt ér.

Terebélyem kurta árnyat
Vet, de szétterül,
S mint a napfény szerteárad
Győzhetetlenül.

Trópus adta tarkaságom,
Törzsem hegyvidék,
Ifjak szépségét virágzom
S emberek hitét.

Téli szél meddőn beretvál.
Rázz csak és üvölts,
Elvetélni nem lehet már,
Érik a gyümölcs.

Nyujtóznál, de fel nem éred,
Lesbe állsz alul,
Ám gyümölcsöm ha megérett,
Nem a sárba hull.

Víg suhancfiúk harapják
Vad gerezdjeit
És az élet új zamatját
Elhíresztelik.

Völgyben vagyunk, barátaim, hiába
Kapaszkodunk, hiába vérzik ujjunk;
A szikla nem köt, egyre visszahullunk,
Arccal bukunk a völgy dagadt sarába.

Mögöttünk hült vulkánként húny a multunk,
Előttünk új orom mered pipálva:
Völgyben vagyunk, barátaim, bezárva,
Tábortüzet a csúcson nem mi gyujtunk!!

Ki hegynek indul mégis egyszer-egyszer,
Elönti láva, elsodorja gleccser:
Megég, vagy megdermed az út felén.

Völgyben vagyunk, de egy reggel csodálva
Bámészkodunk a meredek falára.
Hol egy szép ifjú vágtat könnyedén!

Mint a bolondot, uccahosszat
Megkergetett a gúny s a törvény,
Pedig nem jártam soha görbén
És nem akartam semmi rosszat.

Lidérc nem lobbant a szememben,
Nem kuruzsoltam, kenegettem:
Hittem a földi szeretetben,
S hittem az égi szerelemben!

Az ostyában Krisztust kerestem,
Szerelmet kerestem a kéjben:
A kéj mélyén izzott a szégyen,
S Krisztust megleltem a kereszten!

Hitem kiszenvedt a keresztfán,
Szerelmem szégyenébe fulladt,
De este, ha a hold kigyullad
És bűvölő szemet mereszt rám,

Magas tetőre kell sietnem,
Láttán a cinkos égi jelnek,
Mert én kívánom a szerelmet,
Mert én nem élhetek hitetlen!

S mint pap, ki az ördögnek áldoz,
Torzult szájjal hozzá esengek:
Boldogtalan, beteg szerelmek
S bukott istenek csillagához!

A szerelem nagyító üvegén
Kutatlak apró, rózsaszín legyecske,
Két lusta szárnyad csapkodásait
Figyelgetem és hallgatom neszét
Csöpp lábaidnak a tükör színén.
És meglesem, ha csápod ingerek,
Izek, jó illatok meresztgetik,
S ha megbolondulsz s döngve kergeted
Árnyékod, vagy a cigarettafüst
Kiméráit, vagy az uborkaorr
Vörös szikláját megcsiklandozod
A hortyogó vénség felhői közt.

Ki vagy, mi bánt, mi jót kivánsz, tudom:
Cukorra szállni, hogy megédesedj,
Pohárba bukni, hogy megrészegedj,
A gyertyafénynek udvarhölgye vagy,
Szeretsz csillogni, perzselődni és
Szeretsz nyitott sebekre szállani,
S az aranytallér jéghideg tüzében
Heves táncokkal forralod magad.
Szeretsz a szemre szállni, hogyha az
Csodálatos, szűz tervet célba vesz,
Szeretsz a kézre szállni, hogyha az
Egy mozdulattal mindent elhatároz,
Ravaszt csattant el, vagy kormányt ügyel.
Szeretsz az ágyra szállni és nyugodt
Érzékeket zaklatni, szemtelen
Bejárni testünk minden rejtekét
S kirebbenni a nyitott ablakon.
Míg játékod kifogy és tétován
Keringsz, érett gyümölcs levét unod,
Megbotlasz arcunk durva ráncain.
Sorsod betelt s csüggedten megtapadsz
Egy polgári lakás szűk asztalán
S bús nótákat zizegsz a légypapíron.

Ki hinné, hogy szívet járt át a penge,
Ki hinné, hogy vörös vér volt a rozsda?

Oly észrevétlen lappangott zsebében,
Mint kígyó fűben, olyan észrevétlen.

S akár a kígyó, úgy siklott ki fürgén
S eltünt a melle közt, a puha völgyben.

A nyár szerelmes verseit,
A nyári szív rengő kalászát
A túláradt, fülledt kívánság
Súlyos csóvái perzselik!

E versek nem virágzanak
Sziromlepkét percnek, szeszélynek:
E versek lassudan megérnek,
Miként a barna búzamag!

E versekben a szerelem
Valósággá akar teremni,
Foganni minden szónyi, szemnyi:
A nyári vers neked terem!

Neked terem, neked terem:
Szívem most duzzadt búzatábla,
A szüntelen vágy, mely zilálja,
Hullám a búzatengeren!

Holnap le kell aratni tán,
Minden kalász elhull a sarlón,
De nem fogunk a puszta tarlón,
Tallózni asszú kéj után!

Mert nékünk százszor bőven ád
A nyár gerjesztő, mély hevéből:
A nyári hévből, mint kenyérből,
Megélünk majd a télen át!

Nevezz megint nevemmel, én vagyok
Csak álruhába bujtam: színpadon
Hőst mórikáltam, karzati, bolond
Hittel, hogy hős a hős és a papírkard
Sárkányt öl, ha valódi gyülölet
S igaz kéz görcse fogja markolatját!
Nevezz megint nevemmel, én vagyok:
Csak torkom lett rekedtebb és szememben
Kisebbek lettek tornyok és hegyek,
Hangom már nem hisz szárnyaló szavamban
S a céljaimban nem hisz már utam!

Nevezz megint nevemmel, én vagyok,
Harminc évemmel, bágyasztó zavarban.
Mert nem tudom, ki voltam és mi volt?
Csak azt tudom, hogy késő, őszi, fülledt.
Bújkáló bujaságom követel,
Csak azt tudom, hogy mindig csak te voltál,
Nem is volt semmi más és semmi több!
Ismerj meg, én vagyok, csak elfeledtem,
S most szótlanul és durván, mint a férfi,
Vágyódom ékeidre, szépeidre:
Nevezz megint nevemmel, szemlehúnyva!

Magánya erdővé vadult,
Félelmek közt pihen meg,
Vadakkal élni megtanult,
De fél a kályha mellett.
Sötétben zárt szemmel halad,
De jég a fény a talp alatt,
A nap a jég, a vágy a lék,
Megfojtják a szerelmek!
S ha jobbra lép, ha balra lép:

Magánya erdejében él,
Hol ismerős a csapda,
De néha az erdőszegély
A napra hivogatja.
Előtte a vidám világ,
A konyhakertek, kalyibák!
Csaholnak már a hű ebek,
S gyermeksírástól megremeg,
Mert más a gyermek apja.

Bagolyszeme kerekre nyil,
Kitárul vézna karja:
Az ismeretlen, hüs idill
A nyájas völgybe csalja.
Éjjel lopódzik, mint a vad,
Bekukkan, aztán elszalad,
És többé semmit se kíván
S mint lódobajtól a zsivány,
Szívétől fél, ha hallja.

És szíve egyre csöndesül,
Az erdő hangos éjjel,
Üvöltözőn benépesül
Vadak kíséretével.
S ha érzi, hogy a szíve még
Próbálja a vágy ütemét, -
S ha fáj neki az árvaság:
A gyülölet bősz farkasát
Eteti a kezével.

Nincs gyilkosabb halál a télnél,
Egymástól fáztunk, összefagytunk
S mintha nem élnék és nem élnél.

Jégcsap-kezünk nem érzi egymást,
De szétolvadni nem lehet már,
Szívig kell nékünk fagyni, meglásd.

Mint holt nő jégtáblákra bukva,
Úgy nyugszol mellemen ma reggel,
Készen a hosszú, csöndes útra.

Én most szeretnék kitalálni szókat:
Aranynyílvesszőt, friss szívedbe szúrót,
Csiklandozó, hallatlan suttogások
Reszkető, homályos muzsikáját
Szeretném a szívedbe citerázni.

Hisz olyan új vagy! Olyan érthetetlen!
Minden parányid meglepő, riasztó!
Sosem tudom, hogy jobban mit csodáljak:
Szentivánéji-ég-kék szemedet
Vagy szűk csipőid gyors hullámverését?

Vagy gótikus boltját a karjaidnak,
Ha ámulón a messzeségbe tárod?
Vagy vágyvakondok-túrta halmaidnak,
Kis kebleidnek hős emelkedését?

Vagy éveidnek tizenhat kevését
Csöngős bárányként kik vígan követnek
S te jársz közöttük, törzsed ingva reszket
S nem látsz csodát sugárzó életedben,

Vagy kis ruháid hetyke suttogását,
Csipkés zekéid titkoló szemérmét,
Virágként bomló csokrait cipődnek,
Miket kibont a táncos, ifjú járás
S én térdemen kötözgetem, ügyetlen.

Ilyenkor én szeretnék gyónni nékik,
Két röpködő leányka lábaidnak,
Suttogni rossz, gyalázatos szerelmet
És simogatni a komoly harisnyát:
Rémült örömmel sírni lábaidnál.

Az orgonabokor képen legyint
Megint.
A kertet bújom, a májusit!
Fehér karón a lila üveg
Orgona, gyöngyvirág, szagos füvek,
Nyírott, banális táj búsít!
Ó, májusi paradicsom:
Megalázott, nyesett fenyők alatt,
Büszke sziklából őrölt kavicson,
Amit simára seper a
Kertész kezében a gereblye;
Kézenfogva vezetem magamat,
Betegen és megöregedve,
Mint a kivénült kanonok.

És már-már nyugton maradok:
Ó, szép képeslevelezőlap,
Cifra kastélyon lemenő nap,
Görög szobor, szökőkút-káván
A nimfa haját bontja árván:
Ó, májusi paradicsom!
Mért, hogy a szines kavicson
Lopódzik mint a vipera,
S belémmarja mérges haragját
A tegnapi boldogtalanság?
Már-már leittam magamat
Bárgyú szagán a májusi füveknek:
De most nyilal a pillanat,
S mint fullánk-csípte daganat,
Úgy fáj, hogy szeretsz és én is szeretlek.

Lányok, lányok,
Földi boszorkányok,
Víg boszorkányságot
Szép tavaszt kívánok!
Ne persenjen szeplő
Egyetlenegy arcon,
Boszorkányos seprő
Vőlegényhez hajtson,
Minden éjszakátok
Három hétig tartson.

Lányok, lányok,
Földi boszorkányok,
Víg boszorkányságot,
Szép tavaszt kívánok!
Boszorkányos éjen
Meg ne hallgassátok,
Akármit beszéljen
Az édesanyátok,
Szíveteket szívvel
Füzérbe fonjátok.

Lányok, lányok,
Földi boszorkányok
Víg boszorkányságot,
Szép tavaszt kívánok.
Aki egyszer hoppon
Ült a táncteremben,
Ne maradjon otthon
Újra bálba menjen
S ha nem talál másra,
Keressen meg engem.

Lányok, lányok,
Földi boszorkányok,
Kivel művelhetnék
Bús boszorkányságot?
Ki semmiért adni
Mindent mer cserébe
S el akar hervadni
Mielőtt megérne;
Fűzze szegény szívét
Szívemmel füzérbe.

Tán téged göngyölget a sorsom
Reggelillatú, tiszta gyolcsba
Sok fülledt pendelyek után,
Miket szaggattam tehetetlen.

Mosolygós hajnali köszöntés,
Türelmes esti álmosító,
Eltikkadt éjjel friss pohár víz
Borogató csönd te leszel majd.

Lódult tánc közben legyező tán
Gyulladt homloknak hamvas ablak,
Omló zsalú kánikulában
És télen óvó, könnyű nyestprém.

Villa leszel a tengerparton,
Sziklaszurdokban szűk lugas tán,
Babylonban falusi tornác,
Vagy kórház a szőlőhegyek közt.

Talán, ha nyári fűbe roggyan
Testem a kihűlt ifjúsággal:
Elhesseled a viperát
S majd néhány nappal tovább élek.

Pennámat mérges nyíllá már nem faragom
Odavan minden háborgásom, haragom.
Feladom minden őrült eszmém, bogaram.
Dalaim éles sólyomszárnya odavan:
Sárból felrepülni kár,
Mikor égig ér a sár.

Sanyarú lelkek, isten légyen veletek
Hamuvá égett bennem rég a szeretet
Szivemet kővé, vérem savvá nevelem,
Búcsúzom tőled édes, kínos szerelem,
Kő a szívem, jég a szám,
Kiröhögöm aki szán.

Botomat immár koldusbottá faragom,
Feladom minden háborgásom, haragom
S mialatt állja rozzant láb és tüdő,
Járom a táncot, bárhogy szól a fütyülő:
Nem kívánok egyebet,
Csak egy falat kenyeret.

Naptáram decembert mutat,
Az órám most üt éjfelet
S nem csattogtatják szárnyukat
Az emlék és a képzelet.
Az emlék vén, fakó veréb,
Morzsányi mult után kapar,
A képzelet szűz sasszemét
Kinyomta a nagy zivatar.

Nem érzem ősi múltamat
S nem látom ifjuló jövőm
A percnyi tonnasúly alatt
Vergődöm gyáván, felnyögőn.
Szolgám nem vár a ház körül,
Hogy a csengőmet megnyomom,
Még a gyilkos sem könyörül
Irgalmatlan magányomon.

A szikra zúg a téren át
Nyergében ül a hír, a hang,
A gép a fellegekbe vág
S eléri a határtalant.
A tenger kétfelé szakad
Az óceánjáró farán;
Kint van vonzás és kapcsolat,
Csak bennem van nagy, mély magány.

Emberhez nem köt gondolat,
Asszonyhoz nem hajt érzelem,
Királyhoz nem húz hódolat,
Halálhoz nem fűz félelem.
Ágyamban testem nem pihen,
Nem ingerel a jó ebéd,
Imádkoznék, én istenem,
De tudom, hogy nem értenéd.