Előszó

A CSILLAG ÉS A LANT című korábbi kötetem bővített változatát tartja kezében a kedves olvasó. Azt hiszem, igaza van Wass Albertnek az alábbiakban: "Az érzések és hangulatok fontosak, melyek lelkünket színezik s lelkünkön keresztül a világot is, amelyben élünk."

Számomra az írás legtöbbször öngyötrő kényszer volt, életem elviselhetetlenül nehéz korszakában igazi Mankó, Mentőöv, csak minél hamarabb kiírni önmagamból az elviselhetetlen Fájdalmat és Gyászt, hogy újra élni tudjak a pótolhatatlan veszteség és sok nehézség ellenére.

Úgy szeretném én is: "megörökíteni, drága / arany és kék szavakkal" (Dsida Jenő) vallani a halállal meg nem szakadó szeretetről és hűségről, a végzet hatalma elleni tiltakozásul.

Azt hiszem, az élet igazi nagy vesztese az, aki kénytelen édes gyermekét eltemetni. Halálig be nem gyógyuló seb ez. Ebből a mély, elviselhetetlen fájdalomból születtek a 17 éves korában tragikus körülmények közt meghalt kisebbik fiamat elsirató verseim, és az első kötet után még jócskán születtek őt sirató soraim.

Ezekkel a versekkel bővült ez a kötet, és még ugyancsak e témában jó pár vers született, amelyekben időközben eltávozott szeretteimet is elsiratom, de költőtársakat is, kortárs költőtársamat, személyes ismerősömet: Kapui Ágotát; továbbá egyik leginkább elhallgatott költőnket, Sinka Istvánt. A Sepsiszentgyörgyi Irodalmi Önképzőkör egyik tagja szintén eltávozott immár, az ő hiánya is versbe kívánkozott.

Hiszem, hogy verseimet olvasva majd könnyebben túljutnak a gyászon mindazok, akiknek még ez után kell megállniuk koporsók mellett; hátha gyógyír lehet egy-egy verssor, segítenek a gyász mély átélésében, feldolgozásában.

De vigasztaljon a tudat:

"Sohasem veszíthetjük el, amiben egyszer örömünket leltük. Mindazok, akiket mélyen szeretünk, részünkké válnak." (Helen Keller)