SEBESI SAMU: TOLL

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2023
ISBN 978-963-417-569-8 (online)
MEK-20997

Nem történeteket mondok, nem novelletteket beszélek, nem rajzokat karczolok a papirra.

Láttam tavasszal az életbe verődő természet szabad lüktetését; majd a nyár buja tenyészete s a fönséges vihar ragadta meg lelkemet. Aztán hallgattam a hulló lombok bús zizzenését, néztem a sötét ködös szürkeséget, a nesztelenül szálló hópelyhekből szőtt fehér takarót, a mint lassanként ráborult az alvó természetre.

Ezektől lestem el a verőfényt, a borongást, a csendet, a vihart, a miket megkisértettem leirni.

Figyeltem az embert. Láttam büneit, félszegségét, erényeit; - láttam tisztaságát és szennyét.

Apró fekete alakokat karczolok a papirra: a betüket. Ezekből lesznek a szavak. A szavakból mondatokat alkotok; a mondatokba gondolatot lehellek.

E lehellet mérges, undok és fojtó párázata megrontja a vért, megbénitja a lelket, fájó zsibbadást olt a szivbe. Minden fájdalomnál kinosabban szaggatok, száz halálnál százszor jobban ölök, mert minden nap, minden órában meggyilkollak, minden perczben érzed metsző szurásomat s bár meddig vonszold nyomorult életedet: nem ragyog többé neked a nap, nem neked nyit a virág, nem neked zeng a madár, nem reád mosolyognak az emberek. Ember, állat és a természet minden bübája számodra többé nem létezik.

Igy téplek széjjel izenkint s igy engedlek élni kinos vergődésben. És ha földi kinjaidtól természetes halál szabadit meg, - akkor sem szabadulsz meg hatalmamtól. Benyulok a sir üregébe, összetúrom szétmállott csontjaidat, feltámasztom emlékedet, meghurczollak a gyalázatban s oda doblak prédául az éhes világnak. S még ekkor is százszor kinos lesz minden döfésem, mert milliók kárörvendeznek, szánakoznak és megvetnek...

Élem lágy és puha, mint a bársony pelyhe, - hegyem kéjesen izgat, mint kedvesednek babráló keze.

Apró fekete alakokat karczolok a papirra: a betüket. Ezekből lesznek a szavak. A szavakból mondatokat alkotok; a mondatokba gondolatot lehellek. E lehellet édes, üditő és balzsamos illata felvillanyozza a vért, kéjes mámorba ringatja a szivet és megtermékenyiti a lelket. Minden gyönyörnél nagyobb gyönyört nyujtok. Minden boldogságnál inkább boldogitok. Veled vagyok szüntelen. A képzelet gyors szárnyain ismeretlen világokba ragadlak s ha elfáradtál, legyezlek az ábrándozás aranyos szárnyaival. Felemellek a magasba. Csodás megelégedést lopok lelkedbe, mely mindent széppé, tündériessé varázsol. Fényesebbnek találod a nap ragyogását, pompásabbnak a virágok illatát, zengőbbnek a madarak dalát és kedvesebbnek az emberek mosolygását s boldog álmodásodban megizleled az üdvözülés édes gyönyörét. Rád boritom a dicsőség mezét, fejedre teszem a halhatatlanság koszoruját.

És ha földi boldogságodat a természetes halál megszakitja, - tőlem akkor sem ragadhat el. Sirodat virággal ékesitem, emlékedet feltámasztom és szobrot emelek nevednek. S te akkor is érezni fogod a gyönyört, a kéjt, a boldogságot, mert milliók sirnak, áldanak és tapsolnak...

Érdek, hizelgés és részrehajlás ismeretlen fogalmak előttem. A meggyőződés, az elv, a hit előbbre vitelében egy perczig sem ingadozom. A ki habozik a nagy czélok kivitelében, az elárulta, hogy gyáva és hogy engedni is kész belőlük.

Végzett vagy végzendő munkámnak becset ad a lelkesedés, sulyt ad az igazság. Véremmel oltalmazom meggyőződésemet, életemmel védem meg hitemet. Az akadályt nem tűröm, az aggódást megvetem, s ha mégis volna, ki gátolni merészel, - bátran lépek a küzdelem szinterére. Ilyenkor a harcz: lesz elemem. Ah, mint lüktet forgatóm kezében a vér, a mint az agy gondolatait, az ideg-hálózatom gyorsan küldi keresztül s én a gyönyörtől reszketve öntöm formába.

Védem, oltalmazom és harczolok mind azért, a mi nagy, szép, becses és igaz. Gyülölöm, irtom és megsemmisitem mind azt, a mi törpe, rut, kontár és hazug.

Én vagyok az igazság egyenes szavu tolmácsa, ki szolgálatában áll a hazafinak, az apostolnak és a martyrnak.

Én, a hazugság hitvány szavu tolmácsa, ferditek, hizelgek, részrehajló vagyok.

A meggyőződést, az elvet, a hitet gyakran fecsegem, sokszor teletorokkal kiabálom, hogy a vakokat még jobban megvakitsam. Rajtam minden tetszetős szin hazug. Szilárdon egy perczig sem állok s a silány lélek önző szava mindig megsugja, hogy merre forduljak.

Munkámban lelkesedés soha sem vezet, csupán a haszonvágy démonai sarkalnak.

Az emberiség javáért való nagy küzdelmet nem ismerem, de annál lázasabb kapkodással zsugorgatom össze magamnak a földi jókat. Gyülölöm a felvilágosodást, a tudást, a szabadságot, mert ellenségeimet látom bennük; szeretem a sötétséget, tudatlanságot, a szolgaságot, mert czélomat mozditják elő.

A harczot kerülöm, mert félek a haláltól; az árulásra kész vagyok, mert szeretem az életet.

Igen! Én a hazugság hitvány szavu tolmácsa vagyok, ki szolgálatában áll a honárulónak, az önzőnek és a megfizetett szolgának.

Benyulok a sziv mély tengerébe, hol az érzelmek viharai csatáznak. Mindazt, a mi a költő agyában forr és lázong, mindazt, a mi fáj vagy jól esik; mindazon gondolatot és eszmét, mit a világ legnagyobb jóltevője: a szeretet alkotott, - kihalászom, feltárom s közkincsévé teszem az emberiségnek.

E közkincsek felett századokon keresztül állok őrt. Megvédek és örökéletüvé teszek a költészetben minden becses alkotást. Irgalmatlanul eltiprok és megsemmisitek minden kontár munkát.

Indulataim nemtelenek, vágyaim undoritók. Epébe mártva - bele nyulok a társaság és család féltve őrzött szentélyébe. Piaczra hurczolom a becsületet, arczul verem a szentet. Sárt és piszkot dobok a tisztára s bünbe keverem az ártatlant.

Pusztitni törekszem mindenkit, a ki nálamnál külömb, mert a harag vezérel és hintem a konkolyt, terjesztem a gazságot, - mert a gyülölet táplál.

Hadsergeket teremtek; hadsergeket verek szét. Nemzeteket teremtek és nemzeteket söprök el a föld szinéről. Királlyá emelem a koldust s koldussá teszem a királyt. Felforgatom a zsarnoki trónokat s helyére szobrot emelek a szabadságnak.

Megtermékenyitem a századot ragyogó eszmékkel, vagy elsülyesztem a sötétségbe. Termékenyitek, alkotok, mint a nap melege és az eső cseppjei; rombolok, szét zúzok mindent, mint a fagy és vihar.

Repülni akarok szárnyak nélkül, járni lábak nélkül, tenni kéz nélkül, látni szem nélkül. Kicsiny dolgok nagyképüsködő felfuvása jellemez mindenben.

Mindig azt hiszem, hogy magasan szárnyalok, pedig a porban csúszom; azt gondolom, hogy erőm és hatalmamnál fogva tulemelkedtem mindenen, pedig alant vergődöm tehetetlenül.

A hol csak járok, kisebb vagy nagyobb mértékben mindenütt meglátszanak az öntudatosság nyomai..... csak egyszer, egyetlen egyszer: a fejedelmek kezében vagyok bárgyu aczél darab.....

Ilyen száz élü fegyver vagyok. Száz felé és százféleképen vágok. Nyomomban átok és áldás egyaránt fakadhat. Az emberiség nagy érdekei parancsolják, hogy szabadságomat ne korlátoljátok a nagyok, a becsületesek és a hivatottak szolgálatában, - de az emberiség nevében kérlek: ne adjatok tudatlanok, gazok és bolondok kezébe!

Még csupasz az ág, vörhenyes a talaj s a pusztaság egyhangu képe terül el a határon. Felgyül keleten a hajnal bibora, piczinyke sugár tör elő, megvilágitva az ég karimáját, aztán a vén föld hátán végig sikamlik, gyorsan repitve magával a tavasz lehelletét, melynek érintésétől megduzzad a rügy, megpuhul a föld erős kérge s a hideg, dermesztő hó átváltozik csevegő patakká.

A nap mind fölebb emelkedik s a mint meleg sugarai a nedves földbe ütköznek, langyos párázat borul a földre, melynek rozsdás takarója alól kiütötte már fejét a friss hajtásu pázsit. Sárga agyagföldből kihajt a pongyola-pitypang, elhervadt hóvirág helyén megjelenik a kankalin, kakukvirág, kökörcsin és a mályva sötétkék virága. A rügyező bokor alján felpattan az ibolya illatos ajaka. A napos oldalon csak ugy rajzik a »szabó-bogár.« Majdnem egymáson heverészve élvezik a verőfényt; csak késő este vánszorognak be nagy lustán a falrepedésekbe. De annál serényebben mozog a hangya; télmegrongálta hajlékát siet rendbe hozni; önmagánál jóval nagyobb száraz fükocsánt fog apró rágója s ugy czipeli haza felé. Hiába akarja utjából kitériteni a ragyás futoncz, mert a milyen kicsiny, épen olyan bátor, egy pillanatra leteszi terhét s hősiesen szembeszáll ellenével.

A tavaszi zsongásba, mint távolban siró hegedü, vegyül a munkás méh döngicsélése. Hiába keresed e szorgalmas és fáradhatatlan munkásnak párját a mező, vagy az erdő lakói között. Nem találsz hozzá hasonlót. Az ő páratlan szorgalmával napestig száll virágról-virágra; mindnek leszedi a himporát, kiszivja édes nektárját. Neki a munka élvezet; nem játszik a verőfényen, mint a himes szárnyu pillangó, nem uzsukál a patak felett napestig, mint a szunyog, nem csirpel tétlenül, mint a tücsök; mindig tesz, mindig dolgozik, szeliden zümmögve, mintha mondaná: »Tőlem tanuljatok okos, bölcs emberek!«

A csöndes neszt alig zavarja meg madárhang: még csak most érkeztek a bujdosók; délnek bűbájos virányain mereng képzeletük, komor bánat nehezül picziny szivecskéikre, pedig csak otthont cseréltek. Hiába mosolyogsz meleg sugár, hiába fakadsz fel duzzadó rügy, dal nem tölti be a csöndes völgyet, mig az idő nem feledteti el az üresen maradt fészket, az elhagyott ligetet... ott délen valahol...

De hát a kik itt maradtak? Hiszen nekik csak örömük lehet. Alacsony bokor aljából magos bükk tetejére száll a fekete rigó s mig a meleg sugár kicsal belőle egy-egy hangot, kémlelődve tekint fel a fehér fodru bárány felhők közé, melyeknek tisztaságával apró feketepontok képeznek éles ellentétet. Jól tudja, hogy vándor gólyacsapat száll a magasban s mig tekintetök a Kárpátok havas csúcsain tévedez, egyhangu kelepeléssel üdvözlik a langyos lehelletü rónát.

A rigót örömre tüzelik a tavasz hirnökei; ujra csacsogni kezd, majd neki bátorodik s harsogó füttytől visszhangzik a táj; - mintha hivná, mintha csalogatná: »Ide, ide, - pihenjetek itt meg, szegény vándorok, kiknek a sors nem adott állandó hazát! Oh, jól tudom, hogy mig én itt maradok, lombja vesztett erdő, dérütött virágok közt, kitéve a tél fagyának, zivatarának: ti illatos pálmaerdők között, kristály-tóban vigan halászgattok. De én nem irigylem sorsotokat azért; inkább szeretem itthon az elszáradt füvet, mint idegen helyen a virágos kertet, inkább a csupasz bokrokat, mint délnek rózsaerdeit. Engem leköt, itt tart honszerelmem, - vajjon ti ismeritek-e e boldogitó érzést, szegény vándorok?«

A csiz, a tengelicz, a kenderike, vigabban ugrálnak a vékony galyakon; a tél viszontagságai elmultak s következnek a tavasz örömei. Lassú csicsergéssel próbálják az éneket, előbb egyes hangokat hallasz, aztán egyre zajosabb lesz a völgy, végre ugy belemelegednek, hogy észre sem veszik, mikor a ravasz szajkó - rútul utánozva - belekiabál a tavasz hymnuszába.

Miért hallanák meg? Miért neheztelnének meg reá? Mit tartozik az a dalnokokra, hogy mivel gúnyolódik egy pávatollal czifrálkodó bolond.

Vidám szarkapár száll az ugar felett; csőrükben a megépitendő hajlékhoz anyagot szállitanak. A tavalyit felhagyták, mióta rájöttek, hogy a fürge mókusnak volt téli tanyája. Nekik korán kell az épitéshez fogni, mert a többi szárnyasokhoz képest valóságos várat készitenek. Először is száraz, tövises galyakat hordanak össze, melyből szúrós burkolatot csinálnak, csak egy akkora nyilást hagyva, melyen kényelmesen ki és bejárhatnak. Azután sárból, mit vályog módjára készitenek el, a tövisburok aljára kerek fészket raknak, s ezt puha gyapjuval bélelik ki. Csinos alkotmány; a legvásottabb gyerek sem juthat hozzá fájdalmas »karczolat«-ok nélkül.

Vajjon meggondolják-e az emberek, hogy az a csekély öröm, a mit egy fészek feldúlásával maguknak szereznek, milyen keserü bánat okozója lehet?...

Halk zsongás terjed szét a szabadban. A pusztaságot elevenebb kép váltja föl. A némaság, a halál nyomasztó csendje helyébe az élet pezsdülése lép. S a hol nehány nap előtt az enyészet gyásza borongott, ma a feltámadás lobogója leng.

A város felett elterülő erdőcske szük tisztását tömötten nőtte körül a sugár bükk, a karcsu gyertyán, tövises galagonya és a bársony levelü kányafa. Imitt-amott törpe kökénybokor és vadrózsa látszik, melyeknek tövéről magasabb fák ágaira mász a venyige és szederinda.

A tisztás közepén a pázsitos talajba egy odagurult szikladarab süppedt bele, a melyet oldala mellett köröskörül felvert a széles laposfü, a nyurga fecskezab, vadlóher és a rámászó szúlak. Tetejét eltünt öreg századok esői laposra vájták, melyen a szelek szárnyától odasodort vékony homokos földréteg perzselő déli napon vad portulákot terem.

A friss hajtásu gyep felett a tavasz üde illata lebeg, a zöld fü tetején ragyogó harmat lassan -ereszkedik alá az elhullott maghoz, s szárba szökkenti a gyenge csirát, - mig az évelő kökörcsén, kásavirág, ibolya és kakukfü, változatos pompával diszlenek a bokrok alatt, haldokló hóvirág helyén.

A feljövő nap bágyadt lágymeleg sugarai szeliden folyák körül a fák durva kérgét, mely alatt vontatva lassu forgásba jő a tápláló mézga, s miként a vérforgás terjed fölebb-fölebb az ágcsucsok felé, az összezsugorodott téli rügyet dusan táplálja, mig nem az kihizva téli köpenyéből, megpattan a tavaszi nap forró csókjától.

Csattogó madárhangoktól rezzen meg a lég, s a mint körültekintesz a fészekrakás édes munkájában látod fáradozni az erdő szárnyas lakóit. A galagonya sürü tövisei között rekedt, karczos hangon veszekedik a szarka, hősies bátorsággal billegteti hosszu farkát s neki berzenkedik, ha egy kisebb madár repül keresztül a félig felépitett fészek felett.

Bent a sürüben százados tölgy tekint el az erdő fái felett. A legmagasabbnál is magasabban áll. Itt-ott kérgébe harapott az idő s mig egyik oldalán rügybe szökken a galy, a másik élettelenül, redvesen fehérlik. Nagyokat rikkantva csap oldalába a kuszó harkály, sietve kopogtatja végig a redves oldalt, mignem egy ponton megállapodva, gyorsan furja be magát a puhult kéregbe. Erős csőre ütéseivel szilánkokká őrli lassanként az egykori kemény tölgyből azt a kis részt, melyen akkora odu lesz, hol elférjen az ő nagy boldogsága.

Az énekeseket poetikus hajlam vezeti. Törpe bokor árnyas sürüjében épitnek, mely alatt zöld mályva, piros mandikó és fehér epervirág a nemzeti trikolor szineiben játszik. Köröskörül a vadvirágok tarka csoportjának bóditó illatát lebbenti feléjök a kóbor szellő, melynek mámora a dal forrását fakasztja föl.

Száraz avar, tavalyi falevél és lágy mohából készül a kicsiny kerek fészek, melynek puha ölén növeli fel a madár-pár apró fiacskáit.

A szelid tavaszi lég megtelik az öröm, a boldogság hangjaival, melynek elringató zsongása édes gyönyörbe, ártatlan ábrándozásba szenderiti azt a fiatal párt ott a tisztás közepén, kik a szikladarab kemény hátára ültek pihenni.

Erőteljes barna férfi gyöngéden néz a pihegő fiatal leányra, ki alig éri most a tizenhatodik tavaszt. A hamvas fehér bőr áttetsző rózsaszinben ragyog, a mint a meleg sugár rátüz.

Milyen jó barátok ők ketten. Jó barátok csupán és semmi más. A mi a férfi szivében már fellobbant, az a leány szivében ugy él még, mint titkos sejtelem. Mert hiába pihenteti fejét a férfi kebelén; hiába nyugtatja kezét az erős kezekben; hiába fonta át egyik karjával az izmos vállakat, azért csupán csak a szeretet édes vonzalmát és nem a szerelem mámoros szenvedélyét érzi.

Kedvesen mereng az ébredő természet bűbáján, melynek hatása alatt kimondhatlan melegség tölti be keblét, de mindez még nem a vér forrósága, mi izzásba hozza a szivet.

A férfi ragyogó tekintettel nézett kedvesére. Szive erős tusában állott az eszével. Szóljon, ne szóljon? Vallomásával vajjon szorosabban lánczolja magához, vagy elrebbenti, mint félénk madarat?

A mint a fényes napsugár rásütött a zöld pázsitra, ezernyi ezer pitypang nyitotta fel sárga szirmait. Apró tavaszi szöcskék repkedtek betarkitva a sárga himportól. A szakadékból fürge gyik villant elé s gyors iramlással a lábaik elé csuszott.

- Csak egy ártatlan gyik - szólott a férfi - gyöngéden ölelve át a karcsu termetet, mig barna arcza a piros ajkakat gyöngéden érintette.

A leány szemérmesen húzódott vissza; előbbi félelmét csodálatos érzés váltotta fel. Valami édes vonzalom, mely a gyöngét az erőshöz észrevétlenül szokta csatolni.

A mosolygó verőfény csillogó zománczczal vonta be köröskörül a fakadó rügyeket, a nyiló virágokat s az ifju pár gyönyörü arczát. A madarak vig csicsergéssel hordták össze fészkeikhez a vörhenyes avart és száraz törmeléket.

Közel hozzájuk zöldülő vad rózsabokor sürüjében egy félig elkészült fészket pillantott meg a leány. Egy perczig meglepetve nézte, aztán a férfihez fordulva mondá:

Aztán félrehúzott egy ágat, hogy jobban láthassa a leány, ki csaknem szemrehányólag kiáltá:

A férfi gyöngéden fogta meg a puha fehér kezecskéket, s ne hogy megzavarja a madarak munkáját, lassan susogta:

- Milyen hallgatagon, milyen kitartással, mennyi nélkülözéssel küzdöttek keresztül egy hosszu, rideg telet, a tavaszi verőfény boldogságáért. Csak hogy ez még nem minden. A tavaszi verőfény csak meleg, mint a barátság. Ámde nekik szükségük van a nyár forróságára is, hogy boldogságuk teljes legyen.....

- Csitt, csitt, szakitá félbe mosolyogva a leány. Nézze, mint segit egyik a másiknak, mint nyujtja át piczi csőrével az apró szálakat, mint helyezi, mint rendezi, mint rakosgatja. Ni, most ketten egyengetik, ketten puhitják fel a belsejét. Talán egyik meg se tudná késziteni, vagy ha meg is, - nem volna az a fészek, puha, meleg, barátságos, hanem rideg, egyhangu és unalmas, épen mint.....

A szép ifju arcz elpirult. Nem azt akarta mondani, de a férfi szivében megpenditette azt a hurt, mely mindaddig, mig ő a tavaszi verőfényről, nyár forróságáról beszélt, csak hamis hangokat adott, mert a női sziv finom érzéke tudja azt csak, hogy minden verőfénynél fényesebb és melegebb a fészek, az otthon meleg fészke.

Egy pillanatnyi csend után magához vonta a szép gyermek leányt; hangja a megindultságtól reszketett, midőn mosolyogva folytatta:

- Igen édesem, a mit az én bölcsességem oktalan volt kitalálni, azt maga öntudatlanul elmondta..... »egyik meg se tudná a boldogság hajlékát késziteni, vagy ha meg is, nem volna az a fészek puha, meleg, barátságos, hanem rideg, egyhangu és unalmas«.... Igy mondta-e édes?

A mint a férfi a leány rózsás ujjait ajkaihoz vitte, érezte azokban a vér heves lüktetését.....

A nyugalom szelid csendjét előbb halk zsongás, majd tompa dübörgés kezdi felváltani, mintha hallanád távoli vizesés mormolását, vagy a szél zúgását, midőn végig surolja a kilevelezett erdő sürü lomb koronáját.

Erőtelen, de fényes súgár tör át az ablakon s tánczolva száll felém a szoba fülledt reggeli levegőjén; ott vibrál, reszket arczomon s lehunyt pilláimon keresztül lopódzik megtört fénye s egy pillanat alatt tova üzi azt az édes hajnali szendergést, mi az álom és az ébrenlét között van.

Édes hajnali álomból rezzenek fel s lecsukott pillákon keresztül nézem a pitymallat rózsás tekintetét. A távoli berek fülemiléjének csattogása elmosódva szürődik idáig s gyorsabb forgásba inditja a lusta vért. A fülledt melegben elzsibbadt izmok megfeszülnek, a sziv hevesebbet dobban, letépi magáról az álom háló-burkolatát s a szendergés sejtelmes világából a való életbe röppenek.

Egyszerre felpattan a szemem. A tavaszi verőfény láttára édes vágy ragadja meg lelkemet, mely nem is késztet, de üldöz, ellenállhatlan ragad élvezni a gyönyört, mellyel az ébredő világ kinál.

Gyors dobogó szivvel sietek a sáros, pocsékos mezei uton fel a halom felé, s meg sem állok, mig oda nem értem, hol tekintetemmel átérem a határt, hol köröskörül nem rideg szürke falak akasztják meg nézésemet, hanem a földre boruló ég végtelensége.

Ide fent minden érzékem egyszerre fogadja a benyomásokat. Az ébredő természet százféle nyilvánulása csodálatos mámorban ringat, mit alig lehet leirni. A frissen szántott föld szaga, a sarjadzó fü lehe, a csak most felpattanó virágok bolygó illata olyan kéjesen ingerel. A tág és nyilt mező - zöld, barna, kopott és rongyos takarójával, a végtelen magasság, melyben olyan merészen szárnyal a királyi sas s melyből hazatérő vándor madarak bugó szava hallszik, - a szabadság gyönyörével izgatja lelkemet. Ezernyi ezer hang hullámgyürüje foly körül, melynek érthetetlen zürzavarából is a feltámadás éneke hangzik.

Egy pillanatig leköt, megbüvöl a tavasz, s mig szivem önkéntelenül, gondtalanul ringatódzik e különös, de édes gyönyörben, addig agyam kutatva, tapogatva néz körül s keresi az igazi okot, mely ezt a boldogságot nyujtja akárhány halandónak.

Csak egy pillanatig gondolkozom, s rájövök, hogy a tavasz minden bübája csak felébreszti bennem azt a gondolatot, mi olyan csodás gyönyörben ringat. Nem a zöldülő pázsit, nem a fakadó rügy, nem a virágnyilás, nem a reszkető sugár, nem a dal az, mitől a szivem feldobog. Oh nem, - ezek csak felköltik, izgatják és egy bübájos keretbe öltöztetik a szabadság gyönyörét, a melyet egyszerre érez a sziv és lélek, a mint egyedül állasz az ébredő világban, mely letépte magáról a dermesztő tél lánczait s most uj életbe verődik.

A szabadság gyönyörének szárnyain száll a langyos szél, mi végig suhan hegyen, völgyön, s visszaszoritja északra a durva hideget, mely a természet lüktető erejére verte békóit.

A szabadság gyönyörétől reszket az a meleg sugár, melynek érintése alatt lombbá fakad a rügy, virággá feslik a bimbó s a rögös durva föld tündéri mezt ölt a pázsit bársonyából.

A szabadság gyönyöre lehel be a falhasadékba, a fa odvába, a föld nyilásába, hol alaktalan rut kukaczokból ragyogó szárnyu lepkéket teremt s honnan az állatvilág megdermedt seregét hivja ujra élni.

A szabadság gyönyörében kéjeleg a madár, mikor a lombosodó ágon fürge lábakkal ugrál, mikor fenn szárnyal a magasban s országok határát méri át tekintetével és száll, száll a merre szive vonza, a merre vágyai vezérlik.....

A szabadság gyönyörétől zendül a lant, s teremt a költő lelke büvös éneket, mely milliókat hevit és lángra gyujt. Nem az ébredő természet, de az örökké élő szabadság nyujtja azt a gyönyört, mit virágos tavasszal künn a szabad ég alatt érezünk. A tavasz hymnuszában, nem a természet ékessége, de a szabadság istensége van dicsőitve.

Ez az istenség a népek örök istene, mit mindenben érzek, látok, hallok s többé nem a tavasz bübájának, de a szabadság kéjének nevezem.

Ugy tetszik, hogy minden, de minden e gyönyörben kéjeleg. Ugy látom, hogy érzi fü, fa, virág, ugy hallom, hogy érzi a madár, az állat s a tavaszi sugárnak ez adja csillogó zománczát. Százszor, ezerszer érzi az ember, - őtet gyujtja, őtet lelkesiti, őtet buzditja zúzni, törni, gyilkolni és teremteni, s mégis ez ember türi meg leginkább mellette a - bilincset.

Miért is szerettelek meg...? Hát miért szereti a nap a földet, a föld a virágot, a virág a harmatot, a harmat a sugarat, a sugár az illatot...? Ki tudna erre megfelelni...!?

Szerettelek az első pillanattól fogva, a mint megláttalak. És azóta szivem minden dobbanása éretted volt; lelkem minden gondolata te voltál.

Mintha az egész világ megváltozott volna. Egyszerre minden szebbnek, dicsőbbnek tünt fel, mint azelőtt.

Gyönyörködtem a nyiló virágok ezreiben; versenyt énekeltem a madárral; órákig elmerengtem a futó felhők csodás alaku foszlányain. Keblem kéjes vágytól dagadt, szokatlan érzelem hevitett; megmagyarázhatatlan sejtelem ragadt egy ismeretlen világ felé, melyet képzeletem teremtett, s melynek te voltál bűbájos királynéja.

Ha csendes téli estéken a jókedvű bakák mesét mondtak egymásnak, ugy elgyönyörködtem az »Aranyhaju királyleány« szép történetén, »Tündér lloná«-nak csodás szerelmén... Álmodoztam csodás szép álomról.

Minden vasárnapot nálatok töltöttem el a kis korcsmában, hol a tiszt urak is gyakran megfordultak. Felforrott a vérem, ha másra néztél, ha máshoz szóltál; de a mikor másra mosolyogtál, ugy éreztem, hogy a szivem megszakad. Pedig te nagyon szépen mosolyogtál. A kapitány ur gyakran járt hozzátok és te rosz Mártha, igen jó voltál hozzája! Azt hiszem, tetszett neked; azt gondolom, szeretted.

De hát akkor miért mondtad, hogy engemet szeretsz? Oh, csak azt ne mondtad volna.

Elhittem, szenvedélyes, őrült vak szerelemmel hittem neked és azért fájt ugy a csalódás.

Ah, mint háborog a lelkem, mint forr fel a vérem most is, ha eszembe jut az a kinos pillanat...

Vigan mulattam jó czimboráimmal. A bor felgyújtotta a véremet; szivemet lázas gyönyör tölté el, - hirtelen átragadtam karcsu derekadat, aztán forró, szenvedélyes csókot nyomtam ajkaidra,

E pillanatban lépett be a kapitány ur; gúnyos, haragos tekintettel mért végig és te durván taszitottál el magadtól. Fel sem vettem a kapitányomat; de a te hirtelen átváltozásod megrenditett: kinos fájdalmat éreztem lelkemben, s mint egy nyomorult kutya, tántorogtam az asztalhoz. Felragadtam egy tele üveget s annak tartalmát egyszerre kiüritettem. Csordultig voltam keserüséggel. Nótába kezdtem - hadd sirja ki lelkem terhét, a mit alig birt elviselni:

Úgy végződött ez a nóta, hogy bánatos az én szivem is, mert megcsalta az a hütelen! Ejh dehogy csalt. Csak gondoltam, csak hittem, hogy szeretem. Hazug a vér, a mely érte lobog; hazug a sziv, a mely érte dobog. Hazug minden érzelem, a mi itt belől tép és szaggat...

Aztán a husomba markoltam, azt a kis darab fájó részt, a mi olyan kinosan sajgott, szerettem volna kitépni s örjöngő kaczagással kaptam a nótába:

Terhes bánatommal rákönyököltem az asztalra; sokáig ugy altattam, ugy csitítottam háborgó lelkemet. És a mint ujra feltekintettem, - Mártha a kapitány urat szerelmesen ölelte át. A harag, a boszu, a féltékenység minden ördöge egyszerre felorditott bennem. Szilaj keserüséggel sujtottam lábaikhoz egy üveget s azután? Hát semmi. Valami bolondos nótába szerettem bele:

Ezt fujtam el egymásután tizszer, huszszor, százszor. Most szomorún, mint a gerlicze-sirás, majd vigan, mint a gyermek-kaczagás. Ugy éreztem, hogy nem kell a világon semmi, semmi, - csupán e nóta, s ha ezt is meguntam - akkor majd egy másikba kezdek, a mely átjárja a szivét azoknak és kiszaggatja onnan az életet. Vérem lázasan lüktetett; agyamon vad gondolatok czikáztak keresztül. A düh, a mámor vaddá tett s rettenetes káromlással ütöttem az asztalra. Ekkor Mártha lépett mellém és a kapitány ur gúnyos hahotája közt tréfásan mondá:

És még akkor is mosolyogni tudott, mikor szétzúzta minden boldogságomat. Oh, a nyomorult! Egy pillanatnyi kaczérságért szivem őszinte, mély szerelmét dobta cserébe. De megboszulom, esküszöm, hogy megboszulom!

A boszuállásnál más gondolatom nem volt többé. A laktanyába rohantam, s midőn a szegen függő fegyveremre esett tekintetem, kárörömmel csikorgattam össze fogaimat.

Nem voltam többé ura önmagamnak. Egész valómat a boszu édes, kábitó érzete töltötte be. A kárhozatos mámorból a kapitány ur kardcsörgése ébresztett föl. Lesben álltam s még a kezem sem reszketett, annyira felbátoritott e merényletre tenger gyülöletem.

A kapitány ijedten kapott a kardjához; de e pillanatban eldördült a fegyver és élettelenül rogyott össze.

Ez volt az a nóta, a mely kiszaggatta a szivből az életet. Kétszer akartam ismételni még; de a lövés által figyelmessé lett őrség elfogott...!

Jó katona voltam; a harczok tüzében becsülettel álltam meg mindig, soha sem voltam büntetve és ez megmentett az - akasztófától, de nem mentett meg a főbelövéstől.

Beengedik jó pajtásaimat a siralomházba; ugy sincs semmi vágyam más, csak hogy utolsó órámat velök tölthessem. Még az őr is jó czimborám. Kimért léptekkel, szigoru arczczal sétál fel s alá. Mikor felém jő, soha sem néz reám; mikor tova megy, mindig kitörli a szemeit.

Lidércz nyomás nehezül lelkemre; gyötrő gondolataimtól nem tudok szabadulni: pedig sorsom nem aggaszt, rég leszámoltam az élettel. A legények isznak a borból s engem is jókedvre igyekeznek deriteni:

Oda künn az őr egyhangu lépteinek dobbanása közé különös hang vegyül. Csendes, de szivszaggató zokogás rázza meg egész valómat. Valaki az ajtóra borult s forró könnyeivel áztatja a hideg kilincset. Nem mer bejönni, fél a szemem közé nézni.

A lusta vér gyorsabban keringett ereimben. Fölragadtam a kancsót s nagyot húztam belőle.

Nótát fiuk, nótát! Vigadjunk! Hej, ma ugy is utoljára mulatok. Fujjátok az enyémet....

Eh, hagyjátok el; nem zeng az már nekem! Ugy érzem, hogy minden hang a szivem közepéből szakad ki. Fáj, nagyon fáj valahol....!

Kivül a lassu zokogás keserves jajjá változik; minden csuklásával átkozza a világot, minden csuklásával kiöl önmagából egy parányi életet. Az emberek kegyelmezhetnek, de a lelkiismeret nem kegyelmez senkinek.

Nem szeretlek, esküszöm, hogy nem szeretlek..... És mégis az ajtó felé tántorogtam, hadd lássam én, ha ő nem mer a szemem közé nézni. Hadd lássa, hogy most én nevetek kinjai felett. És mégis... szemem egy könycseptől homályosult el...

E perczben megnyilt az ajtó; ütött az utolsó óra is. Katonának szégyen sirni. Pajtásaim megdöbbentek, én megvigasztalódtam. Tehát mindjárt vége a pokoli kinnak, mi itt belől dúl és emészt; mindjárt nem hallom a sirását annak, a kit én nem szeretek.

Pajtásaim bocsássatok meg; én nem voltam a hibás, ők sem voltak hibások. A szivem, egyedül a szivem volt az oka mindennek.

Baka ne reszkessen a kezed, jól czélozz; nézz balfelől, oda, hol a szivem van. Olyan bátran tekints rám, a mint én nézek farkas-szemet a halállal. Ne féljetek, én sem félek. Tegyetek gyorsan semmivé, hogy többé ne lássak, ne halljak, ne érezzek. Csunya már nekem ez a szép élet. Halljátok! A gyászposztóval bevont dob harmadszor perdül! Baka! Vigyázz! Nézd meg jól a szivemet: Rajta!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Ott fekszem sáppadt arczczal, élettelenül. A test mozdulatlan már; de a lélek még nehány pillanatig benne időzik. Még tudomást vesz arról, a mi körülötte történik.

A lövés után szaggatott, kinos sikoltás reszketteti meg a levegőt; valaki hozzám akar rohanni, hogy sebeimről lecsókolja a vért, hogy arczomról letörölje a halál lehelletét. A durva katonák visszalökik szegényt s metsző gúnnyal sugják a fülébe:

A keleti ég szürke sötétjén derengeni kezd a hajnal fénye. Lassan halványulnak a csillagok s az égboltozat az első súgártól elpirul. Még csak egy-egy erősebb fényü csillag daczol a nap királyi ragyogásával s aztán eltünik az is és a piros felhők szakadásain keresztül mosolyog a végtelenség kékje.

Friss szellő csap át a bérczen, völgyeken s üde virágillattal balzsamozza köröskörül a szendergő világot. A barna homály gyorsan tünik el, s midőn a napnak első súgara kicsap a hegy mögül, a nyári, buja tenyészet sötét-zöld szinben hűvös harmattól ragyogva köszönti.

A néma csendet zsibongó nesz kezdi felváltani: sürü lombok közül felrezzen az alvó madár; megegyengeti gyenge szárnyait, aztán megrebben és suhogva csap át a verőfényes oldalra, hol egy görbe bükk kinyúló ágán csicsergi el boldog örömét. Százados tölgyek vastag levelei alól előbujnak a pillangók ezrei, csapongva üzik, hajtják egymást, czikk-czakkos röpkedéssel keresztül-kasul úsznak a fényben, tetszelegve érintik a reszkető harmatot, melyben a napsúgár szikrázik, szeretettel ölelik át a vadvirágok szines szirmait s kéjjel szivják mézédes ajkukat.

A sik mező felett alig látható magasból leskődik a kánya; éles tekintete mértföldekre belepi a tájat s félelmet kelt, mikor a fürge fürj, vagy a bogarászó fogoly-család észreveszi fekete pont alakját a lomha felhők alatt. A him figyelve kiséri útját, mig a többiek sűrű vetés nyirkos tövében lapulnak meg. És ha elmult a vész, ujra gyorsan szaladnak élelmet keresni a hosszan kigyódzó barázda alatt.

Dong, bong a méh s fáradhatatlanul nyüslet a hangya. Körül mássza a rögöt, felszalad a vastag kukoriczaszáron, hol ráijeszt a kényelmesen pihenő sáskára, a mely zizzenve ugrik tovább, belecsapva idomtalan fejét a fekete nadály szurós kocsányába.

Az éji csendet a reggel ébredésének vidám zaja riasztja szét mindenfelé. Erdő, mező, fenséges pompában tündököl, mintha a feltámadás ünnepe volna.

A faluban is rég elfujta a kakas ébresztő nótáját; éhes tinó bődül rá az ólból, mit nyomban megvigasztal a pásztor kürtje, a mint a falu alvégén belefuj, majd nagyot csördit ostorával, miközben hebehurgyán ereszti szélnek czikornyás füttyét.

A falu népe kipihenve a nap fáradalmait, hirtelen talpra áll és újult erővel siet munkára. Erdő, mező serény emberek mozgó csoportjaitól népesül meg. Künn van immár a kolompos gulya; a pásztor-furulya vidám dala lelkesitve járja be a völgyeket; felkölti a munkás nép szunyadó örömét, vagy elaludt bánatát s a reggeli hangok ezernyi zúgásába bűbájosan rezeg bele népdalaink csodás szép akkordja...

Hallod a dalt? Szerelemről, barátságról beszél; hazát, Istent szeretni tanit; magyarázza a boldogság útját. Fel, fel, a reggel itt! Az élet int feléd!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Nyugatra száll a nap; a magasabb hegyek ormait elérte már s mintha ott pihenőt tartana, izzó tekintettel néz vissza az árnyas vidékre, melyre lassanként az est szürke homálya kezdi ráboritani ritka fátyolát. A hegyvidék még a visszasütő nap biborában ég, mig lenn a völgyben hosszúra nyult árnyék boritja el a dús tenyészetet.

A sűrűben meghúzta magát az éj hirnöke: a barna alkonyat. Lassan hóditja a tért, mind több, több fényt nyel el s mire a magasba felüzte maga előtt az árnyékot, lent a völgyben az est nyugalma már elterült.

Éji szállásra tér erdő, mező lakója. Tömött pázsit a bogárnak, sűrű lomb a kis madárnak kellemes tanyát igérnek. A gulya is hazatérőben van. Lustán lépdel, mint egy fáradt sereg; csak akkor mozdul meg itt-ott gyorsabban, ha a pajkos tulok birokra hivja társait. Oda csördit a mogorva pásztor s ugy fékezi meg szilaj kedvüket. Aztán tovább kolompolnak csendesen, fölverve a mezei út porát, mely mint a szennyes füst, ugy jelöli utjokat, a mint a légben magasan kavarog.

A munkás nép csoportokban tér haza. Letörli a verejték-cseppeket fáradt homlokáról s törődött testtel lassan lépeget. A faluban füstölgő kémények hivják barátságos tűzhely mellé, hol a gondos feleség izletes vacsorával várja. Egy-egy virgoncz leány kicsap az út szélére, hol apró nefelejcsek kék szeme ragyog, bokrétát tép a legény számára, s midőn elválnak a kis kapuban, búcsúzóul kalapja mellé tüzi.

Még itt-ott a hegyek visszaverik az elkésett hangokat, a mint egy-egy elmaradozó nagyot rikkant társai után, vagy a kósza madár párját hivogatja. Azután elhangzik az is, csak a tücsök czirpel tele torokkal, mint a néptelen mező őre.

Egyszerre megkondul az estharang; reszketve száll szét hangja az est csendiben, s midőn a kis toronyban végsőt üt, minden sziv egy imában dobban össze: gondviselésedet kéri nagy Isten...

Lassan elhal a zaj; kialszik a messzelátó pásztor-tüzek fénye, s a késő est barna takaróját elfedi a sötét éj palástja. Lágy zsibongás hallszik a némaságban, de nem tudod, hogy minő hang lehet, nem gyanitod, hogy honnan száll feléd. Tán a sirok világából ered, vagy bolygó szellemek csendes nesze, vagy tán millióknak zavaros beszéde? Egy álom az egész, a mit az alvó világ álmodik.

Igy fogy el minden, minden lassanként; igy tünik el gazdagság, hatalom, dicsőség, hirnév egy szép estve majd, a mikor eljön az enyészetnek estvéje. Fejünket álomra hajtjuk csendesen és alszunk talán soká, tán végtelen.

A mint itt állok, künn az ég alatt és nézem a reggel ébredését, látom az est nyugalmát: úgy tetszik, mintha a születés és elmulás képe jelennék meg előttem, bevonva és megaranyozva a legszebb, a legtisztább költészet zománczával.

Itt állok még sokáig. Szivem csodás sejtelemtől dobban meg s lelkem nem tud különbséget találni, hogy melyik szebb: születni vagy meghalni?

Szép nyári est volt; az ég végtelen boltján a csillag myriádok fénye reszketett. A hold halvány sugara átszürődött a vad szöllő-indák levelein s kétes fénnyel világitá meg a kis kerti lugas belsejét, hol egy sugár magas árnyalak pihent. A langyos szellő, mely játszva himbálta fürteit, a kert virágainak felséges illatát, majd a távoli vizesés moraját és a berek csalogányának bús dalát repité feléje. Lihegő keble gyönyörrel szivta magába a lég balzsamát; szemeit egy nyiláson át az ég csillagaira emelte, mig lelke messze szállt, álmadozni, ábrándozni rólad, örök, őszinte, tiszta szerelem...

És e pillanatban léptek dobbanása riasztja fel; deli ifju bontakozik ki a nyiló rózsa-bokrok közül. A leány ráismer szép kedvesére s dobogó szivvel susogja: ő az!

A pillanat varázsa mindkettőt megnémitá néhány perczre. Végre is a lány szelid tekintete szóra bátoritá az ifjut.

- Százszor, ezerszer mondád, hogy szeretsz, s ha arra kértelek: légy enyém, szemeid lesütötted és hallgattál; ha kezeid megragadva, imádattal mondám, hogy add nekem, ujra elborult lelked tüköre, melyből annyiszor láttam felém sugározni boldogságomat.

Margit! Édes szerelmem, mit tegyek, hogy megnyerjelek, hogy enyémnek mondhassalak örökre.

Drágám, én nem ismerek annyi küzdelmet, a mennyit át ne harczolnék éretted; nem ismerek annyi akadályt, a mennyit le ne győznék szerelmedért.

Kedvesem! Engedd meg, hogy követhessem keblem vágyait, hogy áldozzak lelkem bálványának és aztán te légy dicsőséges munkám tündöklő koronája. S ha ifju lelkem álmai valósulva lesznek, te légy a jutalom édesem. Kincset szerzek, vagyont gyüjtök, mellyel királyi kényelmed biztositsam. Kény és pompa környez majd mindenütt: az emberek vetélkedve keresik barátságodat; hajlongva lesik kegyes pillantásodat s az a hatalom, mely a gazdagsággal együtt jár, fejedelmi gyönyörrel tölti be mindkettőnk szivét. Szolgák csoportja vesz körül, kik hódolva várják parancsaid, alázatos tisztelettel hajolnak meg előtted s boldognak érzi magát, ki rabszolgád lehet.

Kedvesem! bejárom a hir mezejét és dicsőséggel koszoruzva térek vissza majd. Milliók bámulatát, tiszteletét és elragadtatását vivom ki számunkra. Koszoruimból oly fényözön súgárzik ki, hogy a ki kicsinylőleg belenéz, megvakul...

Te nem felelsz? Drágám, miért vagy oly hallgatag? Nem ismered azt a boldogságot, mit egyedül a dicsőség képes nyujtani; nem ismered azt a gyönyört, mit egy lelkesült tömeg éljenzése adhat; nem álmodott lelked a csodás mámorról, melybe ezreknek tapsai ringatnak?

Tekints reám és nézd, hogy már a puszta gondolatra is miként lángol szemem, mint dagad keblem; ereimben a vér lázasan kering, s megmagyarázhatatlan kéj járja át egész valómat, mely ellenállhatatlanul ragad feléd tündér világom..... Ha oda jutottam, - ugy-e akkor szeretni fogsz, - ugy-e akkor enyém lész? Ugy-e akkor leszek méltó édesem szerelmedre?!

Az ifju gyönyörtől reszketve ölelte át szép kedvesét... távolból bús szerelmi ének rezgett át a tiszta légen és a leány egy képet látott, mikor szemeit az ég csillagaira emelte: egyszerü ház, egyszerü lakókkal; csendes élet tiszta boldogsággal, a hol nincs fény, pompa, hatalom és dicsőség.... A langyos szellő játszva himbálta fürteit s lelke belemerült a bübájos idyllbe, melyet a képzelet olyan élénken varázsolt eléje, s aztán azt gondolta: ha te értenéd ezeket, - akkor... talán?!

Fény és pompa ragyogja be a szép tágas salont; a csillár reszketve sugárzik szét és megvilágitja az ablak-fülkét, hol csodás délövi növények pompáznak. Közöttük mesterséges szökőkút van elhelyezve, melynek ragyogó csöppjeiben aranyhalak játszadoznak. A vakitó fény megcsalja a madarat s kalitkájában, mely a sötét levelü fhilodendrum mellé van helyezve, énekelni kezd.

Egyszerre ruhasuhogás zaja vegyül a nesztelenségbe; kipirult arczczal, lihegő kebellel siet valaki be, körültekint és csendesen oson a virágcsoportozat közé. Mellfodrait lázas sietséggel tépi szét, hogy a hűs lég balzsamát szabadabban szivhassa: hajfürteit szabadon ereszti, hogy elfedjék hófehér kebelét. Egyik karjára hanyagul dől pihenni; szemei szikráznak; félig nyitott ajkai ingerelnek: ördögi szép!

Ujra léptek zaja. A szép leány láthatólag összerezzen; érzi, hogy szive hangosabban, erősebben dobog.

Ella, lelkem királynéja, hitem bálványa, tud-e, fog-e engem szeretni? Ismeri-e édesem azt a szerelmet, a mely semmivel is minden. A melyik nem ismer hirt, vagyont és dicsőséget, csak csupán boldogságot.

Drágám! Jőjjön velem, legyen az enyém egyedül. Festői völgyek ölén tiszta kis kunyhóm van; beszédes patak folyja körül; nyiló rózsabokrok között szabad madár énekel.

Mondjon le a világ hiuságairól, a mely futó fény, múló buborék; szeressen és szerettessék ez az örökkévalóság.

Miért ne mondana le a zajról, ha csend kinálkozik? Miért ne a fáradságról, ha nyugalmat talál? Miért ne a küzdelemről, ha szebb a béke?

Kedvesem! Minek futni a boldogság után a nagy világba, hiszen az csak egy kis helyen lakik. Minek hivnók fel az emberek irigységét, bosszuságát ellenünk, mikor a barátságot szeretjük.

Én nem akarok látni senkit, hogy engem se lássanak; nem akarok csodálni senkit, hogy téged csodálhassalak. Jőjj velem, szeress engem; meglátod, hogy a boldogságnak milyen kevésre van szüksége.

A távoli teremből ujra felzúgott a tapsvihar, az éljenzés. A zene tust adott, az emberek elragadtatva zajongtak.

A leány szemei megvillantak, a mint a reszkető csillárra emelte. Pokoli tüz súgárzott ki azokból. Többé nem hallotta, hogy ifja mit beszél, - lelke elszállott a fény, hir részegitő mámorába.... és azt gondolta: ha te értenéd ezeket, - akkor talán?!....................

Bolyongjatok tovább ti bolygó csillagok s ha majd összehoz a vonzerő, mely lelketek rokonságában rejlik, - akkor boldogok lesztek... talán?!

Ős rengeteg, mit ezredév teremtett, tömötten fonja körül a hegyet, melynek sziklacsúcsa a fellegekbe ér. A nap tikkasztó meleggel perzsel; a patak medre szárazon tátong. Nem kékellik a partján nefelejts; száraz avarrá aszott a zöld gyep. A fulasztó melegtől összezsugorodik a lomb, lekonyul a virág s a búja tenyészet mindenütt szomorun haldokol.

A karcsú bükkre mászó folyondár, mely daczolt a tél fagyával, most tehetetlenül, elsárgult levéllel küzd mig ereje megszakad.

Roppanó ágak közt nem csörtet a vad, haldokló lomb között nem énekel madár: az ős erdő minden lakója más tájra költözik, hogy ne lássa, midőn a szárazság öldöklő angyala gyilkolja a növényzetet.

A felhő hetek óta irtó munkát végez: nappal elvonul, hogy égesse a perzselő sugár; este kiterjed, hogy elfogja a harmatot. Ez a gőgös zsarnok nem akar irgalmat ismerni...

Csak a kósza szél kalandoz végig olykor a fák között. Hűs lehellete felrázza zsibbasztó álmukból.

A tölgyek koronája megmozdul; mélyen, haragosan zúg s utána minden fa vészesen kezd susogni. Oda fordulnak a zsarnok felhőhez. Kérnek, esdekelnek. Egymáshoz csapódnak a fülledt galyak; megzörrennek a száraz ágak, mintha egy rab nemzet csörgetné meg a súlyos bilincset.

A kétségbeesés utolsó erőfeszitést tesz. A föld megfeledkezik az ég tiszteletéről. Az erdő kihivó vad haraggal zúgja átkát a csillagok fölé. Többé nem kér, többé nem esdekel; szilaj dühe megveti a kegyelmet s a viharos felhőt csatára hivja.

A felleg alább száll. Leül a sziklacsúcs kopasz fejére, mintha pihenőt tartana királyi tábora. Olyan vészes, olyan terhes! Lassan morog, alaktalanul gomolyog, mint mikor a haragvó ember sötéten ránczolja homlokát.

Az alatta elterülő erdő tompán, gúnyosan visszhangzik, mintha ingerkedő gyerek gúnyolná a méltóságos erőt.

Meglebbenti a felhő fekete szárnyait. Egy lebbenésétől meginog a büszke tölgy, meghajlik a sudar s megrázkódnak a bokrok. Aztán újra zúgnak. Majd felegyenesedve a nyomás alól, lázadó morajjal szólnak a haragos felhőnek:

"Te hatalmas úr vagy oda fenn; kebled az Isten ostorát rejti; dörgő hangodtól megreszket a föld. De ne kivánd, hogy görnyedjünk előtted. A tiszteletnél többet nem adunk. Az éltető esőt miért vontad el? Miért nem engeded, hogy harmatozzék az ég. Te nyomorult zsarnok."

"Azok a jéggömbök, azok a golyó-milliárdok, miket magadban hordasz, mind a mi szép gyermekeink valának: üde harmatcseppek levél s virágon. A fényes nap sugarain vitted magadhoz. Itt hivatásuk milyen szép, milyen dicső volt: hogy a virágnak éltet adjanak, s hogy mint párázat, mint fölséges illat növeljék a természet bájait!"

"Hát nem mi adtuk ezt az erőt, ezt a hatalmat, mit nem áldásként adsz vissza, hanem átokként. A fiút apja ellen lázitottad, most többé nem langyos eső, de romboló hideg jéggolyó lett valamennyi."

"Ha irgalmad eddig megtagadtad; nem kell többé. Ne add! Nem félünk haragodtól, sőt inkább halunk meg egy rémes csatában, mit tétlenül tikkasztó szárazságban."

A felhő szárnya újra meglebben; fölebb emelkedik, elfedi a nap égető arczát. Sötét lesz a táj és néma, a csend megdöbbent, mintha az az örök éj kezdődnék, mely az Úr "legyen" szava előtt tölté be a világegyetem végtelen távolát s most elköltözött a sirok üregébe.

Irtóztató moraj kél a magasban. A felhőréteg olykor megvillan, mintha egy harczra vágyó nyugtalan csapat csillogtatná éles fegyverét.

A moraj egyre rémesebb lesz. A felhő haragosan csapkod. Irtó dühétől megriad a szél, viharrá nő s haraggal tördeli az erdő gyenge ágait.

A tölgy, a bükk rendületlenül állnak. Kihivó, gúnyos zörejjel nevetik dühét, mint a hős, ki készen van a halálra.

A szélrohamot zápor követi s nehány pillanat alatt a megáradt patak vadul rohan alá szikla árkában és kiméletlenül söpri el, mit útjában talál.

Villámsugár czikáz keresztül a légen, mit rémes mennydörgés követ. Nyomában a pusztitó jég, miként egy kartácszápor, úgy töri szilokra az ágakat.

A föld rendül meg e szilaj csatától; az erdő pusztul, rom és törmelék sürün lepi el a talajt, aztán a tajtékzó hullám hátán tova siet, hogy teteme se pihenjen a földben, mely szülé.

Még áll a tölgy. Törzse neki feszül a viharnak; ágai úgy csüngnek le róla, mint egy megtépett harczi lobogó.... De egyszerre vakitó villám sisteregve sújt alá a magasból. Nagyot csattan s harsányan dörgi túl a viharnak bömbölő harczi dalát...

A tölgy hasadtan az égnek mered. Fehéren áll; kérgét szilánkokká tépte az ég nyila. Egy rom, egy puszta rom az ezredéves rengeteg királya.

Ronda iszap boritja el az őserdő helyét. A kimerült felhő rongyfoszlányokra akadva, szelek szárnyára kél. A sziklaoduból kiröppen a kuvik, vijjongva fújja a halál dalát: e hely nem ébred életre soha!

A nap ismét felragyog, a kopasz sziklára ráveti biboros mosolyát, s ugy tetszik neked, mintha a jó kedv derüjétől indittatva a végtelen idők történetét beszélné el: új ezredév új őserdőt teremt, - a jog s igazság meg nem semmisül.

Széles medrében egyhangu zugással hömpölyög a folyó, s vidám zubogással locsolja a füz belehajló ágait. Sima tükre felett gyorsan suhan el a fecske, bele-bele üti magát, aztán sipitva dobja fölebb könnyü testét, majd körülrepdesi a fehér oldalu tiszta házat ott a parton, rászáll a kéményre s a juliusi tiszta napon ragyogtatja barna szárnyait. Feltekint az égboltozat kékjére; lenéz a csillogó habokra. Olyan szép olyan bübájos mindkettő. Picziny fecske szivét repeső gyönyör tölti be s lassu csicsergéssel üdvözli a táj fenségét.

Fehér oldalu tiszta ház előtt barna leány varrogat. Piros fonal szállal tarkitja a vásznat. Nem sokára készen lesz. Olyan szép, olyan illő menyasszonyi nyoszolyához. Néhány perczig szünetel, mialatt gondolkozó tekintete a folyó tükrére téved, a mi szép arczának körvonalait visszasugározza; lelke a magános fecske dalhoz száll, szive a rokonszenv melegétől dobban meg; tudni akarná: te is szeretsz kis madár? kérdezni szeretné: te is vársz valakit? Tán ott maradt délen valahol szerelmesed? ott tartotta a tisztább ég, a melegebb sugár, a bübájos virány. Te most itt vársz reá; itt hivogatod, itt keresed, - boldogtalan madár.

Boldogtalan madár... Valjon? Mindjárt alkonyodik, s még nem jött el Laczi, az én boldogságom. Én is őtet várom. Várjunk csak kis madár...

Hallga! Ott a tulsó parton milyen vigan zeng a hegedü, milyen szilajon peng a czimbalom. Valaki bele rikkant a nótába s a pálinka gőzétől tántorogva öleli át azt a.... Nem ismerem nem, tudom a nevét, csak hiréből hallottam, hogy - én istenem - kerüli a templomot, kifesti az orczáját, megbabonázza az italát. Kigyófejet hord magánál, temető kertből szed boszorkány füvet, a mivel megrontja minden legénynek a szivét, a kik napestig dőzsölnek fakó csárdájában. De Laczit nem, Laczi engem szeret; azt mondotta azt fogadta.

Mért nem jő hát, mikor várom? Itt lesz itt bizonyára. Hogy mozogtok apró habok, mélabus zizzenéssel szaladtok tovább. Én nézlek, leslek a mig ő jön. Megszámitom egy kis örvényben hányat fordultok, mire ujra tovább ragad a folyó. Locsogjatok, csubbogjatok; hangotok elszenderit, mint a dajka mese. Honnan jőtök, hová mentek? Milyen szép, vonzó bus dala van a habok zugásának. Oh én mindig hallom; lelkembe zsong szüntelen panaszos hangotok. Itt ültünk a parton, mikor szeliden a keblére vont, aztán elmondta a pásztor történetét, ki gyilkos fegyverével a holdra lőtt, - aztán a hold felszivta. Azóta ott van s többé nem szállhat le a földre - szeretni.

Milyen szomoru története van annak, a ki nem szerethet.... Akkor is igy gondolkoztam, és ti csacska habok, akkor is helyeslőleg fecsegtetek nekem. Ti is szeretitek a lehajló füz zöld lombjait, a folyó csillogó porond szemerkélt, a játszi halat, s felszineteken tovairamló vizipókot. Mind, mind jó barátaitok.

Ah mint üvölt ott tul a duhajság. Ma megint elcsábit valakit az a... Én meg itt várok. Csak jőne már. Sehol semmi. Jaj ha ott volna, jaj ha oda csalta a sátán. Nem... nem -

Hátha... mégis. Csitt csitt habok miért zugtok, miért locsogtok. Mintha az ő hangját hallottam volna. Jaj mint nyilalik a szivem, mint háborog a vérem. Ugy van, ugy! Ez az ő hangja, ki is tudna más olyan szépen énekelni:

Ezt fujta nekem is; nekem fujta akkor. Nem is olyan régen. Még a fülembe cseng szerelmetes hangja, még az arczomon ég csókja forrósága. De most azt öleli, azt csókolja azt szereti....

Hogy zugnak a habok... Rajta forogjatok, zajongjatok; tajtékzó sörényeitekkel csapjatok keresztül a parton, ugy mint mikor a viharos felhő suhogó záport okádik a hegyekre, honnan a piszkos lé vadul rohan tiszta kebletekre. Ah mint fog el akkor a méltóságos harag; s ti parányi örvényző habok, mint változtok át szilaj óriásokká, mint tépitek szét bömbölve a korlátokat, mint rohantok ellenállhatatlan erővel végig a téren és a zajongó hullámok loccsanása, mint tömörül egy rettenetes vészkiáltássá.

Rajta tehát! Bömböljetek, hogy ne halljam a fakó csárda undok tivornyáját, ugy fáj, ugy vérzik a szivem!

Milyen bánatosan mormoltok ti tehetetlen habok, nem tudjátok tul kiáltani a silány rekedt torku emberek duhaj nótáját. Hát nem lázadtok fel, mikor halljátok, hogy kire vesztegettem lelkem jobb felét. Nem értitek, hogy a ki egykor előttetek szivem legdrágább kincsét, szerelmemet vitte el, - az tolvaj volt, az most bőven pazarolja az ellopott kincset....

A fecske elszállt már; szabadon követte az irányt, merre vonzalma hivogatta. Talán czélhoz jut, talán boldog lesz. És ti is futó habok olyan részvétlenül haladtok tovább, mintha unalmas volna ez a hely, hol már elhangzott a dal, mely szerelemről regélt, s most olyan üres, elhagyott és szomoru minden. Csak ti zugtok most is szaladó habok s zugástok lelkem bus panaszát visszhangozza. Csak menjetek. Tiszta tükrötökbe tekintek egy pillanatra; rendbe hozom szétbomlott fürteimet - aztán... követlek én is.

Fáradt, nagyon fáradt vagyok. Csacsogástok, érzem elszenderit s ha tiszta kebletekre hajtom fejem, - rám borul az örökké való boldog álom...

Látjátok milyen a szív. Néha hosszas időkön keresztül daczol tenger fájdalommal s néha egy gonosz pillanatban meghasad.

Hajnal felé a folyó tulpartján a szennyes gőz és a mámoros legény sereg egyszerre tódult ki a piszkos csárda sötét belsejéből. Barna Laczi visszamaradt s részeg gyönyörrel ölelte át a kifestett rimát, de az kaczagva lökött rajta nagyot s bereteszelte a pitvar ajtaját.

A legény káromkodva támolygott a folyó partjához s kimerülten terült végig a harmatos füvön. A mint elakart szenderedni, mindannyiszor felriasztotta a habok zugása.

Szép nyári est volt. Fodros patak habjaiban füröszté végső bágyadt sugarát a nap. A lombos fák hosszúra nyúlt árnyából az est homálya leskődött elő. Még egy pillanat csak, aztán elnyeli a fényt s a szendergő világ felett elterül a nyugalom csendje.

Minden hallgat, csak a futó patak cseveg a virágnak, mely kiváncsian tükrére borul:

- Ősfenyvesben, mohos szikla alól indultam a világba, mit azóta már sokszor bejártam. Szép vadregényes táj volt; utam kőszirtek közt kanyargott, melyeknek barnult mohos falára sok ezredév véste fel nevét. A százados fák sötét árnyában nyurga füvek sinylenek mindenütt; majd hegyszakadékon estem keresztül, mig elértem a sima völgynyilást.

Mikor aztán a vadon messze maradt, tágas szép mező terült el előttem. Nyilt rónáján játszott a délibáb s rengő kalász boritá tereit. Ezt a szép hullámzó kalásztengert olyan csodás teremtmény raja lepte be. Ott dolgozott, munkált napestig, sarlójával halomra döntve az áldást, a mit istene adott.

Szemeikben, elfojtva bár, de alvó szenvedély tüze égett, számukban nagy, erős volt a hatalom, mi az istent juttatta eszembe. A munkától megedzett karjain az erőtől duzzadoznak izmai... s mégis olyan szelidnek tüntek fel nekem, mint aki nem ismer haragot. Különösnek tetszett, hogy oly jámborul viseli terheit, mintha türelemre volna teremtve... De ha egyszer feljajdul, dühe széttépi a lánczot, lerombolja a börtönfalat.

Alázattal hajtá meg derekát; tekintetében mély tisztelet volt, - szives együgyüséggel, halk, lassu hangon felelé: "mi a nép vagyunk!"

E nép hazája - úgy tetszett nekem; - szép s nyilt volt, mint a szabad gondolat, mesterkéletlen és egyszerü minden. Ugy volt, a mint az Isten alkotá; rendetlenségében nagy és remek.

Útam tovább vitt. Szinte fájt, midőn búcsút vettem a vad virágoktól; nem hallottam a pacsirta dalát s a munkás nép búsongó énekét: a mezők ez örök költészetét.

Elértem a folyót: jó barátim vidám társaságát s együtt játszva vigan lejténk tovább.

Mentől messzebb haladtunk, annál meglepőbbnek tetszett a táj. Egyszerre keskeny mederbe jutottam. Szabályozott part vett körül mindenütt. A merre csak tekinthettem, mindennünnen óriási falak tátongtak felém. Azt hittem, újra vadonba érkezem s e kőfalak: meredek kőszirtek, melyekről titkos kezek letörülték a szépség zománczát.

Egy város volt. Ejh, de lakói már nem olyan, mint az istenadta nép. Gond nélkül él közöttük számtalan; üres fejét magasra emeli. Keble nem ég csak füstölög, miként a redves fa, de lánggal nem lobog. Fásult szive tiltott gyönyört keres, kéjtől zsibbadtak lusta tagjai. Pohár csöngés s muzsika hanginál, csapongó kedvvel nagyokat kurjant. Nem létezik számára más öröm, csak a mit beteg lelke álmodik.

E szánalomra méltó képet keserü fájdalommal szemléltem, s bár részvétemet megveték, mélyen sóhajtottam... És e sóhajt - gúnyos kaczaj fogadta s fitymáló gőg: "Urak vagyunk, ki másra nem szorul, s szeszélyünknek hódol a durva nép."

Ott hagytam hát e vig bolondokat. Majd a szellő lágy érintésével köddé varázsla s a magasba röpitett. Vigan szálltam a lég ölén tova. A föld, e sárgömb, mélyen maradt alattam s lakóira büszkén néztem alá.

Egyszerre a távol messzeségben egy kis fekete pont tünik elő s a mint a légen gyorsan szállt felém, mind inkább kezdett alakot ölteni. Minő jármü volt. Egy óriási gömb, melynek aljához kötelekkel kosár volt erősitve. A kosárban komoly tudós arczok. Bámulatra ragadt e tünemény, mely ide fenn jár a fellegek honában. E komoly arczok fürkészve vizsgálták a természet titkait, lelküknek minden vágya és czélja: tudni azt, a mit senki sem tudott, megnevezni azt, a mi névtelen, felgyújtani az értelem tüzet, melynek átható szép világa beragyogja a végtelenséget.

Azt hittem, hogy csak a földön találom a teremtmények e különös faját. De most jól emlékszem, hogy hajdan a föld gyomrában utam egy sötét szük nyiláson vitt keresztül s midőn ekkor egy terjedelmes ürre bukkanék, melyet ezernyi sodronylámpa világitott meg, ott láttam már ez arczok egyikét. Egy bányában, mélyen a föld alatt.

Nemsokára leszálltam a magasból. Tiszta voltam, mint a kristály és üde. Arany serlegben hordoztak körül egy hatalmas úr fényes asztalánál. A palota, a merre csak tekinték, drága gyémánttal rakva volt gazdagon, mely hiven jelképezé a szolgalelkü hódolat mosolyát, mely mindig fényes, de mindig hideg.

Olyan különösnek tünt fel nekem, hogy itt nép, ur, tudós földig hajolnak. És a nagy úr, ki kezeiben tartá a hatalmat, gyakran látám, hogy reszket, mint félénk gyermek. Ma milliók felett uralkodik; holnap földönfutó és nyomorult. Ma itél, büntet és kegyelmet oszt; holnap már ő áll a birák előtt...

Mi a neve, kérdém, kit istene olyan csodás szerepre alkotott. Szent borzalommal sugák: a király.

Vizsgálni kezdém őket behatóan; más-más alakot vettem szüntelen. Ma a kunyhók között, másnap palotákban fordultam meg. Megnéztem a sziveket, a veséket; mérlegeltem mindenik tetteit. És nemsokára megtudtam a valót.

A nap még csak félig bukkant fel a keleti hegy mögül. Fényes sugarai keresztül röppennek a föld felett; reszketve fürödnek meg a hüvös harmat kristály csöppjeiben, melyekből ragyogva sugárzik vissza a természet mosolygása. A harmattól nehéz lombok terhe alatt meggörnyed a vékony ág s aláhajolva gunyaszt, mintha még nem ébredt volna fel éjjeli szendergéséből; a virágok összevonták szirmaikat, mintha a himszálakat s a gyönge bibét akarnák megóvni az éj hüvösségétől, melyek ez illatos boudoirban még mind bóditó és mámoros álomban szundikálnak. A meleg sugár lágyan érinti a finom szirmokat, keresztül suhan a lombok között s mint az édes anya gyöngéd csókjával pihenő gyermekét, ugy ébreszti fel e fény szeretete melegével a tenyészetet. Meging a galy mintha lebbenő szellő futna rajtok keresztül, kipattan a bezárt szirom s az ébredés pillanata egy bübájos képet rajzol köröskörül. A nyiló virágok százféle tarka szinben pompáznak, gyönge szirmaikon csillogva vibrál a tiszta harmat, mint egy milliárd apró szivárvány káprázatos ragyogása.

Terjengő széles levelek alól játszva libben elő a pillangó. Követi a másik a harmadik, századik ezredik. A kékszárnyuak nyüzsgő tábora sietve röpködi körül a fekete nadály halvány rózsaszinü bokrétáját, melynek tölcsére mézédes nedvvel van telitve csurranásig. Fehéresen pettyezett szárnyait kéjjel lebegteti, mig az édes nedüt szopja.

Lassu uszó tempóval repül a fecskefarku. - A villás ágak körül csoda szép szinekből alkotott mozaik ragyog, mely mikroskopikus porokból van lerakva a szárnyak szélének szabályos csipkézetére. E lepke a legszebb, - a legvadabb és a legkaczérabb valamennyi közt. A nappali lepkék királya, mely életét és méltóságát egyaránt gondos vigyázattal óvja.

Szabálytalan ügyetlenséggel röpködnek a fehérek. Játszva kergetik egymást halmon és bokrokon keresztül s szárnyaiknak fehér zománcza rátapad a füre, lombra, a mint gondatlan kedvteléssel hozzá dörgölődznek s ott csillognak mint egyszerü tiszta ékszerek, mellyel a puritánnak is lehet czifrálkodni.

Gyors ütemszerü mozdulattal surran a szitakötő. Sebes szárnyalását alig birja követni a szem s tompán zug a lég a mint reszkető szárnyakkal metszi azt keresztül. Patakok és tavak környéken nőtt sás felett szeret leginkább tanyát ütni, hol a vizi virágok kelyhét rabolja meg, vagy a nád metsző levelein tart rövid pihenőt gyors utjában. Áttetsző szárnyait ezernyi ezer ér keresztezi, fényes zöld szemei s aczél szinü torja és potroha szinte szikrázik a verőfényen. Egy-egy pillanatra kicsap a virágos mezőre, hol a kékek a sárgák a fecskefarkuak és a fejérek csoportja imbolyog s a fényben összegomolyodva egy eleven szivárvány ragyogó képét tüntetik fel.

Megzendül a mező, megcsattan az erdő. A sötét lombok alól, a part szakadékokból csicseregve száll ki tollászkodni a madár sereg. A himek tarka tollazata fehér, fekete, zöld, sárga vagy piros szinekben tündöklik, a mint felborzolva rázzák le magukról az éj nyirokját és az álom zsibbadását.

A fény, az illat, a szin; a lágyan hullámzó elhaló és ismét megujuló hangok csendülése, egy elevenen lüktető szabad élet isteni gyönyörét tárja elénk, melynek hatása alatt a sziv érzelemmel, a lélek indulatokkal telik meg, melynek szépsége leköt mint a büvölet, varázsa elnémit, mint az áhitat és az emberben önkénytelenül felébred a hit nagy apostolának gondolata: »mi volnék én Uram, ha ennyi szépségért nem imádnálak!«

Megfigyeltétek-e a természetet teljes pompájában? - Észre vettétek-e, hogy a müvészet minden titka, melyet az ember zsenije megfejtett s a világ gyönyörködtetésére előnkbe varázsolt, mind benne van e csodálatos e harmonikus szépségben.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A nap magasra hágott. A reggel hüs lehelletét tikkasztó rekkenőség váltotta fel. A távoli hegyek mögül tarajos barna felhők emelkednek fölebb fölebb. Lassu gomolygással verődnek össze a láthatár felett s sötét takaróként fedik el az izzó napot. Szellő se lebben s még is tompa zugás hallatszik.

A felhőtől lenyomott meleg lég fullaszt és kábulatba ejt; a lomb összezsugorodik, a virág lankadtan meghajol, a harmat párázata magasan kavarog. Nesztelenül huzza meg magát a madár a lomb között, a pillangó a levelek alján. A táj sötét lesz, s a fénylő ragyogó szivárványos világ - kialszik.

A haragos felhő tömeget egyszerre czikázó villám hasitja szét, mit mély tompa dörrenés követ, mintha jeladás volna a zuhogó zápor esőre, mely kezdetét veszi. Meglebbennek a felhő sötét szárnyai, mozgásba hozzák a levegőt, mely csendes és nyomasztó hallgatásából viharosan zudul fel s bömbölve süvölt végig a természet pompája felett.

Kövér esőcseppek gyéren koppannak a füre, a levélre; majd apróra szakadozva sürün zuhannak alá s a tikkasztó melegben elfülledt növényzet ujult erővel ismét felvirul.

A felhő megreped. E nyiláson a végtelenség szelid kékje dereng le az üdült vidékre. A napsugarai átszürődnek a gyérült fellegeken, s a háttérben hatalmas ivezettel megjelenik a hétszinü szivárvány: a megengesztelődött Isten kijelentése, az igazság és szeretet győzelmének diadalive.

Alig volt gazdagabban rakott szalonnásbolt az egész városnegyedben, mint a Pupáknéé, ott a nagy collegiummal szemben.

Délelőtt 10 órakor egy egész süldő diák-falka rohanta meg, a kik a paprikától piros mellű szalonnák között valóságos irtó-háborut végeztek. Este a napszámosok tértek be és a kövér és tenyérnyi vastag avasosok között válogathattak kedvük szerint. Az átható nehéz szag odavonta a szomszéd kandurokat s a kóbor-kutyák táguló orczimpával szivták magukba a fölséges illatot.

A bolt belsejében durva rozsdás vashorgokon fityeg a vastag oldal, sonkának füstölt görbe disznóláb, a sóslevet csepegő félszalonna, melyeknek plasztikus szépségét pompásan domboritja ki egy-egy pirosra pörkölt malaczfej, mi a piszoktól barna s a zsirtól fényes pudliról sokat igérőleg vigyorgatja vékony agyarait.

Reggeltől estig ül vagy áll Pupákné közöttük megmérhetetlen vastag termetével, melyen a nyak azon egyszerü okból nem látszik, mert óriási toka fityeg előtte, mi felett ugy gömbölyödik a fej, mint egy hájzsirral tömött vastag tömlő, melyen a szemeknek csak igen parányi nyilást hagyott az orr felső része körül kidagadt kövérség. Szóval Pupákné vetekedett a legkövérebb szalonnájával és a legzsirosabb hájával.

Milyen merő ellentéte volt neki Pepi, az ő egyetlen leánya és szalonnás-boltjának örököse. Szép nyulánk alak, szeliden merengő kék szemekkel. Hófehér ruhában, tejfehér arcczal, melynek puha patyolatján piros vére halvány rózsaszinben derengett keresztül.

Csoda-e ha ilyen körülmények között lobbot vetett a Peti nyolczadik osztályos szive, a ki az iskola első emeletéből mindennap látta, hogy Pepi a disznóól mögött lévő kis kertben miként babrál virágaival, mint emeli fel a kék égre kékebb szemeit, s hogy elmereng messze messze a ködös távolba, mintha valami megnevezhetetlen vágy, valami titkos ábránd vonzaná lelkét el innen a zsir, szalonna és füstös oldaloktól terhes légkörből.

Ilyenkor a Peti szentimentális lelkét csodás érzelmek járták keresztül-kasul. Végig simitotta hullámos szőke fejét, megtépegette frissen hajtott pelyhes szakállát az álla alatt s még a bajusza helyét is megbökte a mutató és hüvelyk ujjával. Azonban azok a bizonyos érzelmek csak nem hagyták pihenni. Ott forogtak azok a vérében, mint megannyi ármányos kobold és szüntelen kinozták érzékeny szivét. Egyszer aztán kicsaptak belőle, megragadták a kezét, megfogták a lábait és a hullámos fürtü Petit ellenállhatlanul vonszolták a nyulánk és szeliden merengő kék szemü Pepihez.

Egymás mellett álltak a kis kertben. Egy darabig szótlanul lesütött szemekkel. Végre a Peti lyrikus hangja csendült meg:

Az alkonyati szellő a berek felől lebbent feléjük; hozott magával kaszált fű, vadvirág és hársfa illatot. Körülöttük a rózsa, szegfü és rezeda nehéz, de kellemes szaga vegyült össze a lég finom párázatával.

- Irigyellek kósza szél, te, ki szép kedvesemnek fürteivel játszol, ki a finom csipke fodron keresztül hűs csókoddal érinted hófehér nyakát. Irigyellek virágok kábitó illata, mert körülfogjátok és szivének egy parányi szerelmét magatokhoz vonzátok.

Ekkor felbukkant a hold, a szerelmi légyottok illetékes tanubizonysága, a szerelmi vallomások elengedhetetlen kelléke, a regényes illusiók kifogástalan emelője. És a mint gömbölyü képével reájok ragyogott, - valami a Pepi szivében is megmozdult.

- Ah milyen szép, milyen ábrándos ez a holdvilág. Miként hinti be ezüst sugaraival a füveket, fákat és virágokat, melyeken ott reszket az est harmata, melynek minden cseppecskéjében a hold viszfénye gyémántként ragyog. Mintha ők is örülnének, kaczagnának és boldogok volnának, a miként mi vagyunk.

Peti lágyan ölelte át a karcsu derékot, Pepi szeliden fonta át a rövid tömzsi nyakat.

A távoli berekből ide hangzott a csalogány verése. Az a bolond madár ugy tremolázott mind egy cseh-verkli.

- Boldog madár. Egész világa egy kis fészek és szeretett párja. Nem ismeri az emberek hiuságát, kapzsiságát, anyagiasságát. Virágok közt ugrál, napsugárban játszik, harmatban fürdik. Milyen isteni, milyen költői.

- Boldog madár - folytatá Pepi. - Csak dalol és szeret, - aztán nem törődik a hétköznapi élet nyügeivel. Oh ez a legszebb dal ez a legboldogabb szerelem! Oh Peti, tudnál-e igy szeretni?

Telt az idő. A napok egymásután gyorsan suhantak az örökkévalóság kebelébe. E közben elkövetkezett a nyári szünidő és ezzel elkövetkezett a boldog pásztorórák vége is. Petinek válni kellett Pepitől. A bucsuzás pillanatában igy kezdé Peti:

Peti érzékenyen vett bucsut a kis kert rózsáitól, szegfüitől és rezedáitól. Pepi mindennap könnyeivel öntözé boldog szerelme viruló tanuit. Peti nagyokat sohajtva vonult ki a városból. Pepi zokogva vonult be kicsiny szobájába.

Elválásuk közelebbi napjai, sürü sohajtások, szapora könyhullatások napjai valának. Ám az idő hatalmas mester s a mint gyors garatján örli a napok százait, az órák ezreit és a perczek millióit, mindig egy vékony fátyolt dob az emlékezetre, mindig egy csepp balzsamot ereszt a sajgó sebre s igy lassankint megritkul a sohajtás, elapad a könyek forrása, beheged a seb és elmosódik az emlékezet. A mi ezután marad, az már nem fájdalmas többé.

Mikor a nyári szünidőnek vége lett Pepi a szalonnás-bolt ajtajából nézte a begyülekező fiatalságot. Egy pillanatra eszébe jutott Peti, de csakhamar számüzte magától azt a gondolatot, mert az utóbbi héten Peti még csak a levelére sem válaszolt. Pedig a boritékon, a melybe leveleit küldözte annak a rosz Petinek - két csókolódzó galamb volt.

Aztán nem is igen ment már a kis kertbe. Szinte jobban érezte magát a pudli mellett, midőn látta, hogy egy-egy szalonnázó süldő diák nyelés közben ugy nézi, mintha csak őtet falná. Lassankint az édes anyja is azt kezdé tapasztalni, hogy mióta Pepi gyakran időz a boltban, sokkal több vásárló fordul meg ott. Közbe-közbe az is megtörtént, hogy mikor Pupákné nagy szuszogással fáradalmat jelentett, Pepi vágott le egy darab szalonnát, egy darab sodart, egy darab oldalost a kunsaftnak, fáradt Pupákné nagy gyönyörüségére, a ki igazi élvezettel tapasztalá, hogy egyetlen leánya és szalonnás boltjának örököse milyen jól kezdi beletalálni magát az üzletbe.

Pepi is egyszer csak azon vette észre magát, hogy kevesebbet gondol a virágos kertjére és többet vizsgálja az ólban lévő és leölendő prózai disznókat. Azon is rajta kapta magát, hogy a konyhából kiömlő sült kolbász szaga sokkal inkább izgatja, mint a sovány holdvilág, sőt még arra is rájött, hogy a napi bevétel piczuláinak pengése sokkal kellemesebben cseng, mint a berek csalogánya.

Ilyen észrevételekhez persze sok idő kellett s igy nem lehet csodálkozni, ha ezalatt Pupákné kivénült a pudli mellől, Pepi pedig belehizott az üzletbe.

Egyszer egy szürke ködös őszi napon kellemes hangok üték meg a Pepi füleit. A bolt előtt röfögött egy falka hizott disznó. Pepi a bolt ajtóba lépett s közönyös hangon kérdé:

És a következő pillanatban szemtől szembe állott egymással a hajdani szerelmes pár. Egy kis szünet után a Peti vastag hangja megdörrent:

Ezalatt az egyik sertés beleturt a sárba és disznó-hanyagsággal veté magát a piszkos pocsolyába, miközben láttatá terjedelmes hizott hasát. Ez Pepit felette ingerelte:

- Hát kimicsodás! Azok a kondorszőrü és kurtalábuak sokkal jobb fajták. Jó étküek és zsirosak; azok a hosszulábu serte szőrüek már inkább husosak....

- Hidje el asszonyság, nekem is többe áll. Sokat kell futni, fáradni, a mig az ember rüdegen megveszi, aztán kinlódik vele és a sok drága kukoriczán meghizlalja. Hiszen ha olyan olcsón adom, nem csináltam semmi hasznot. A nélkül pedig nem ér az egész élet egy fakovát.

- Jaj lelkem, bizony nekem is van ám kinom és fáradságom elég, mig kiárulom belőlük azt a pénzt apránként, a mit egyszerre fizetek. Az igaz, különben, hogy derék hájasok, - és a Pepi szeme ragyogott.

Mikor a hideg őszi szél végig suhan a vénült lombokon; mikor a letarolt fü kocsányán kiszökkent friss hajtást megrázza fagyos lehelletével és a megkésett virág finom szirmaiban elhervasztja az élet szinét; mindig ugy tetszik, mintha e bus zizzenésben a haldokló zokogását hallanám.

Mikor csendes lesz az erdő; mikor a mező illatos párázata helyén sötét nyirkos köd gomolyog - mikor nincs madár-dal s a bogár zümmögése elhaló neszét nyomasztó csend váltja fel: mindig ugy tetszik, mintha e félelmetes némaság a halál csendje volna.

Még füleimbe cseng a feltámadás dala, s már hallom a halál gyászindulóját.

Még látom a rügyből kipattanó levél fris zöldjét, puha pelyhes gyuródását s ime szemem előtt van megvastagodott erek közt a halál sáppadtsága.

Még itt bolyong az elröppenő illat, mint ha csak most szállt volna ki üde virágcsoport nedves tölcséréből s ime élettelenül hull alá a megkopott szirom.

Még visszhangzik a dal, még zug a nyári éjek csodás zsibongása, de a madár délvidékre szállott s a zsongó lepkék táborát megölte a hosszu éjjelek hidege.

Még csak egy pillanat s ha ez is elröppent: aláhulltok ti sárguló lombok, elhervadtok halovány füszálak, szétmállotok szintelen virágok. - A napsugárnak nem lesz többé melege, a föld kérge megkeményedik, megdermed a szaladó patak s a langyos éltető harmat, gyilkos dérré változik, melynek ragyogó pikkelyei megfagyasztják a keringő nedvet s megfojtják az életet. Aztán, mintha gyászt öltene a természet, - a kék eget szennyes szürke felhők takarják el, melyből a hó fürtös gyapja keresztül-kasul hull alá s bevon titeket vastag lepellel.

Tovább semmi sincs. A meddig ellátok hideg unalmas fehér pusztaság terül el. A csendet, a halál mélységes csendjét nem zavarja semmi se.

Hát a dal, a mely elhangzott, hát a pompa, a mit kisugároztatok, hát az illat a mivel megbalzsamoztátok a nyár levegőjét?

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Ha elszállt a madár, ha elhervadt a lomb, ha meghalt a virág: - miért keresitek a dalt, a pompát az illatot?

Egy örökkévalóság előzte meg életünket és utánna is egy örökkévalóság következik.

A bölcsőtől a koporsóig egy röpke pillanat van a végtelen időhöz képest, a melyben nem voltunk s a melyben nem leszünk.

Még jól emlékszem a gyermekkor bohókás örömeire. Most is tudnám szeretni az angyalt és most is tudnék remegni az ördögtől olyan elevenen állanak képzeletemben, pedig az élet kora tavaszától a nyár elejére jutottam.

Ki ne emlékeznék élte tavaszára. Egy örökké vig lélek öröme, boldogsága és szerelme van benne.

Ki ne gondolna a nyárra a lélek küzdelmes idő szakára, midőn tenni, dolgozni a legnagyobb erény és legszebb kötelesség.

Az ősz.... midőn már az ifju szemek csillogó tüze kialszik, a fekete fürtökre az évek száma fehér zuzmarát rak, s az egyenes vállakat meggörbiti az idők sulya. Az izmok elvesztik aczélosságukat.

Még csak egy pillanat s a midőn ez is elröppent - az ember, ki szeretetével egy világra hatott, ki munkájával egy világot boldogitott puszta anyag lesz, mint az elhervadt lomb, mint a szétmált virág.

Többé nem különböztet meg semmi.... Megnyilik a sirgödör s a beléomló testre ráborul a föld, a sötétség a csend, a halál örökös csendje.

Hát hol van a lélek, a mely szeretett, a mely küzdött, a mely lelkesedett, s örök eszméket vetett fel?

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Ha az agy nem müködik, ha az ideg nem érez, ha a vér meghült: miért keresitek ezeknek titkait?

A legveszélyesebb valamennyi közt. Elegans modoru, czifra ruhás és látszólagos gentlemanok. Köztünk járnak, élnek, esznek, isznak, de csak ritka esetben jön rá az ember, hogy micsoda szörnyekkel van dolga.

Kitünő »orruk« van, a mint szokták mondani. Tudják, hogy hány órakor fekszel, hány órakor kelsz, minő szivart füstölsz, hol vásárolsz, hány krajczár van a zsebedben, ki a szabód, a susztered, kit szeretsz, kit gyülölsz, kivel vagy bizalmasan, kitől óvakodol, (tőlük nem lehet) miféle erényed és miféle büneid vannak, mit hirdetsz nyiltan és mit titkolsz el.

Tudják, hogy mihez értesz, miről szeretsz beszélni; okos vagy-e vagy ostoba (a mit különben könnyü kitalálni). Lelked indulatait épen ugy fürkészik, mint szived érzelmeit.

Fegyverük: a csábitás, a rágalmazás és a pisztoly, e három fegyverrel folytonosan támadnak. Hol egyiket, hol a másikat használják, a szerint a mint alkalmasabbnak vélik.

Ha angyali ártatlanságod volna is - mikor egyszer a körmük közzé kerülsz: az ördögé vagy. Visznek, hurczolnak keresztül az orgiákon s az erkölcsi mételyt telemarokkal szórják a lelkedbe.

Legyen bármilyen tiszta és szenytelen a becsületed, ha egyszer a szájukra kerülsz, többé tisztára nem moshatod magadat. A rágalom mérges fogaival darabokra tépnek, mint egy haszontalan rongyot.

Ha jámbor emberi arczulatod nem tetszenék valamiképen, - arra is van módjuk, hogy eltegyenek láb alól. Belé bonyolitnak a lovagiasság jezsuita köntösse alatt olyan dologba, hogy egy pipadohányt nem fog megérni az életed. Azt se tudod néha, hogy miért s már ott állsz a pisztoly torka előtt, melynek sötét öbléből a halál ásitoz reád.

Az irodalom parasitái. Lakásuk többnyire a nagyváros, de a kisebbekben is feltalálhatod. Legjobban szeretnek tartózkodni a nagy palota sorok között. Nem ismeretlenek, de különösen a laikus emberek előtt, igen félelmesek.

Megjelennek a szinházban, a salonokban, a bálokban, a törvényszéki csarnokokban, vendéglőkben, kávéházakban és mindenütt balekre, áldozatra vagy prédára lesnek.

Fegyverüket ujságnak hivják, töltényük a betü. E fegyverbe mindig a hazugság betüit tömik.

Ha megfizeted, minden bünödöt letagadják; ha megfizettetnek: minden piszkot reád raknak.

Életfeltételük a tolakodás. Behatolnak a családi élet tüzhelyéhez, a hálószobádba és a templomba.

Ha kirugod őket: becsületed, sőt gyakran életed is veszélyben forog; ha megfizeted: hallgatnak; ha jobban megfizeted: felmagasztalnak.

Kivánságukat nem sejtetik, hanem a szemedbe mondják, összeszoritott ököllel követelnek, s alázatos hajlongással fogadják el, a mit kapnak.

Szabott ára van a bünpalástolásnak épen ugy, mint a hamis erények kürtölésének.

Soha sem lehet őket jóltartani. Telhetetlenek. Mentől többet kapnak, annál többet követelnek s a mig a hálójukba keritett áldozatnak egy csep vére van - mindig szivják mint a mérges pókok.

Előkelő szállodák, fényes kávéházak, kocsmák és putikok soha sem nélkülözik őket. Többnyire elrejtve, sötét zugokban, vagy külön szobákban szokták felütni a tanyát.

Szótalan, csendes, mogorva emberek, a kik mindig kémlő tekintettel vizsgálják egymást, mert megvannak győződve arról, hogy a lopás és csalás a banda feltétlen erényeihez tartozik.

Kitünő elegantiával kezelik a kártyát, előkelő udvariassággal emeltetnek, pompásan brennolnak a makaóban, nagy szakértelemmel »kaptáznak« a ferbliben és valamennyien kifogástalan ügyességgel »misolnak.«

Többnyire kifejlett éles látással birnak. A külső kabáton keresztül biztosan számitják ki, hogy hány flores fekszik a bugyelárisban. Ilyenkor összenéznek. A szem egyetlen mozdulatával, vagy az ajak egy rándulásával tudatják, hogy ez: balek.

Következik a bemutatás, aztán a barátságkötés a miből önként foly a »csöndes.« Először egy garas a »vizi« - azután egy hatos végre egy forint. A baleknek persze kitünő szerencséje van. Nyer hatra vakra. Utoljára maga is megröstelli - aztán »vág« hatra vakra.

Hanem a kártya »megfordul.« Nehány pillanat alatt a nyereségnek se hire se pora. A balek izgatottan markol a bugyelárisba. Az is elvesz, de hát utána kell menni. Mikor másodszor is belenyul a bugyelárisba, annyira izgatott, hogy ilyenkor a banda feje a legkényelmesebben »paklizhat.«

Ha azonban ügyes a balek és tudja magát tartani, hát ilyenkor a banda valamelyik tagja rárival a háta mögött gunnyasztó gibiczre:

Ennek az »ismeretlen« spekfogelnek most kezdődik a szerepe. Durczásan tolja a balek mellé a székét, a ki csupa udvariasságból is megtüri. Itt aztán egyik szeme a balek kártyája, a másik szeme a »bandis«-tára van függesztve. Gyakran simogatja, hol az orrát, hol a fejét, a miből a banda biztosan számit a mint az ujjaira néz.

Rövid idő alatt az utolsó forint is kifogy a balek zsebéből, a kinek aztán kedélyes gorombasággal dobnak oda egy hatost - kötélre.

Hazájok a rengeteg és a puszta egyaránt. A Bakony sürüje, a Hortobágy végtelensége egyformán rejtegette régebben a romantikus kornak ezeket a kedvelt, de veszedelmes hőseit.

Kivesző félben lévő faj, a melynek némely satnya utódai tengődnek még kapczabetyár név alatt.

A mai reális kor idegenkedik a romantikától; őket meg szerencsésen megapasztotta a zsandár, meg a » hátultöltő.«

A modern bandáktól előnyösen külömböztek nyiltságuk, bátorságuk és szabadság szeretetük által.

Jó barátja voltak a szegénynek és csókos czimborájuk a panduroknak, hanem ez mind nem mentette meg őket attól, hogy el ne jussanak méltó helyükre: az akasztófára.

A világ minden nácziójának kedves bandája, de legkedvesebb a magyarnak, mert ez az egy nemzet az a melyik sirva vigad. (Jussa van hozzá).

Mikor, ugy e ködös rózsaszinü félhomály lassan elkezd gomolyogni az agyban, aztán a piros vér még pirosabb lesz, még melegebb, ugyhogy szinte forrik, és szilaj pezsgéssel kezd lüktetni az erekben. Aztán a sziv csorranásig telik valami édes bus gyönyörrel, a minek nincs neve, a mit nem lehet szóval kifejezni: hát akkor ez a jóféle fekete banda egyszerre csak rázendit a nótára, a mi feloldja az indulatok megkötözött szárnyait, a melyek szilaj sebességgel röppennek felfelé. Fel, a magas menyországig!

Pedig banda ám ez is. Mert tisztelettel legyen mondva néha észre sem veszed, már az utolsó krajczárodat is kimuzsikálta a zsebedből. De lemuzsikálja még az ingedet is a hátadról.

Hanem azért - még is csak kedves egy banda ez, különösen, ha a füledbe huzza, halkan csendesen, üveghangon, aranyosan. Lassan sirdogál a hegedü s az a megrikató nóta ott vibrál a lelkedbe, ott csiklandoz, ott czirogat, ugy, hogy megittasulsz a gyönyörüségtől, a mit abból a darab száraz fából a czigány játszva szed elő - csak ugy, hogy senki se hallja, hogy senki se értse, mert hiszen te magad is ebben az állapotban ugy érzed, hogy egy világ szorult a szivedbe.

Elfáradt a napsugár s az egykor ragyogó sugárözön, melynek forróságától duzzadó erővel fejlődött a tenyészet, most halvány bágyadt fény csupán, mely nem tud daczolni többé a reggel hüsével, a szél csipősségével s erőtelen melege nem tarthatja fenn többé az életet, melyet az enyészet ereje diadalmasan szorit vissza a semmiségbe, honnan egykor a tavasz teremtő hatalma hivta életre.

Oda kinn csapkod a szél, szürke szennyes az ég. Minden pillanatban lehull egy levél, meghal egy virág s az itt maradt fecske gyorsan emelkedik a magasba, hogy tán közelebb jusson a naphoz, vagy tán messze lásson, délnek szelid határai felé, hol enyhe légben, tüzes napfényben rég elszállt társai vigan csicseregnek. De ő itt maradt. Itt marasztotta az eresz, mely alatt született, itt marasztotta a csalóka fény, itt egy fényes sugár, a melyeket ugy megszeretett, hogy a buja délvidék minden pompájáért nem tudta felcserélni. Pedig ösztöne harczban állott a szeretetével, de győzött emez, mert a szeretet erősebb a vasnál, tartósabb a kősziklánál és örökkévalóbb a világoknál, mert elpusztult régi világok romjain uj világot teremt...

Kis szive még egy végsőt dobban az elhagyott fészek láttára; a nap lankadt sugarát elfödi egy komor vastag felhő, rideg északi szél zug fagyosan s reá leheli e szerencsétlen álmadozóra a halál merevségét.

Nem adtál meleget többé puha pelyhes fészek - adj hát nyugalmat neki, a halál csendes és hideg nyugalmát...

A korai alkonyat lassanként ereszkedik alá, sötét takarójával fedi el szemeim elől az ősz bánatos képét. A kandallóban megvillan a tűz, zug dörömböl és haragosan pattog a hasáb, a mint a forró lángnyelv szilánkjaiba kap. A kemencze rostélyzatán keresztül szürődik ez a barátságos fény, melyből az otthon költészete, a családi élet aprólékos bübája, egy szelid idyll, megkapó gyönyör, s egy parányi tiszta boldogság, sugárzik kifelé, mely jól eső csendes álomba ringat, hol azt érzed, hogy a szárnyaló vágyak elpihentek, a merész ábrándok szunnyadoznak s a képzelet megszünt előre törni, hanem lankadtan pihen a multon, melynek homályos ködéből régi emlékeket hivogat elé......

Emlékezem még mikor először láttalak. A poéták azt mondják: hogy kedveseiknek arcza rózsa, foga gyöngysor, haja korom, nyaka hattyu, termete czedrus, s szemében tüz, emésztő tüz lobog.

Mindig szerettem volna neked ilyen szépet mondani, de arczodat egyszerűen szenvedőnek, mosolyodat szomorunak, szemeidet könnyesnek találtam. Oh ha te akkor - valamikor régen, egy ideális, nevető, szép, büszke leány lettél volna, tudom, hogy ragyogó hasonlatokkal örökitsem meg bájaidat. De te csak egyszerüen egy szenvedő leány voltál, a kihez nem illenek a fantasztikus költemények.

Emlékezem még arra a bánatos arczra, a mely némán panasz nélkül fogadott.

Ez a panasztalan szenvedés, ez a könnycsepp, ez a sohaj volt az, a mi többé nem a véremet, de a lelkemet ingerelte fel, és én - szerettelek.

Ejh egykor! Nem is olyan régen. Valami szilaj vágy, valami bolondos lelkesedés, a mely öntudatos életem első pillanatától mindig kisértett, - ismét erőt vett rajtam. Ábrándozni kezdtem a dicsőség koszorujáról s lelkem rabja lett a kisértésnek. Elvakulva repültem a fény felé mint egy ügyetlen lepke s végre ott voltam a káprázatos, a csodálatos festett világba, hol nagy tehetségek vagy szárnyaszegett szegények szent rajongással versenyeznek a halhatatlanság pálmája felé.

Fényes mezt öltöttem s e csillogó világ illatos légkörében illusióim kimondhatatlan kéjes gyönyört igértek. Egyszerre jött a nagy nap és megkisértettem repülni. Mikor vége volt az első parnasszusi versenynek, a szinpadi istenek levetették a fényes costume-t s előttem állott az ember: büneivel, gyarlóságával és szennyével. És én nem tudtam tovább repülni... Még is azt hiszem nem a kedvem, hanem a szárnyaim hiányoztak.

A kandallóban kialudt a tüz, ott kivül sötét éj borult a világra. Szivemben itt belül még az emlékezetnek egy lángocskája lobog.

Gyönyörü napsugaras nyár volt. Indulnom kellett hazulról, - te testvéri gondoskodással láttál el utravalóval. »Isten veled!« mondám, s megcsókoltam mosolygó arczodat.

Aztán mentem ki a világba - kenyeret keresni. Egyszer aztán szomoru, nagyon szomoru hir tépte meg a lelkemet, s én e kétségbeejtő hir kinos hatása alatt tértem vissza régi otthonomba. Mosolygó arczodat többé nem láttam. Sáppadt, merev volt az. »Isten veled!« mondám - s megcsókoltam hideg homlokodat, melyen a halál verejtéke ült.

...Hidje el ön, egyszer vége lesz mindennek. És valahányszor erre a végre gondolok, mindig olyan furcsán érezem magam. Pedig ha vége van a virágnak ősszel, ha elsárgul a falevél, ha megdermed a föld, hideg jéggé fagy a langyos patak; ha megnémul az erdő, elszáll a mezőről az illat, - hát akkor mi jogon kivánom én: hogy a szivem dobogása ne szünjék meg gyors ütemekben verni, hogy ifjuságom ne tünjék el, hogy arczom rózsái tovább viruljanak és lelkem szerelme örökké tartson?

Tudom, hogy erre nincs jogom, és még is ismétlem önnek: az utóbbi időben furcsán érezem magamat. Mert látja ez a mi pályánk nagyon különös. Örök ifjuságot, állandó szépséget, kiapadhatlan kedvet, rajongó lelkesedést és folytonos jó kedélyt követel. Pedig ezek közül egyik sem állandóbb mint a szélben repülő falevél, mint a dértől elhervasztott virág, vagy akár egy szines szappanbuborék, mely mikor leginkább gyönyörködünk benne, akkor pattan szét.

Ugy-e mindezt ön különös aggodalomnak tartja, mivel nem ismeri azt a titokzatos világot, melyben ha benne élünk, közönségesnek találjuk a megszokástól, de a melytől ha válni kell, egy halálos sebet kap a sziv, melyet a sirhalom hegeszt be csak. Aztán a női sziv más anyagból van gyurva, mint a férfié. A férfinél lehet, hogy a benyomások idővel elkopnak, de melyik nő tud lemondani, arról a hiuságról, a melynek egyszer rabja lett; arról a dicsőségről, melyet hiába tartanak kétes értékünek, de közvetlenül övedzi az embert; arról a hódolatról, mellyel minden szinésznőt kissebb-nagyobb mértékben vesznek körül; arról a virágözönről, mi az orcsesztrumból árad s azokról a rosz versekről, mit a karzatról szórnak, de a melynél szerintünk a remek irók soha sem alkottak szebbet.

Tudja-e ön mérlegelni a veszteséget, ha ezek mind elvesztek. Érti-e ön, hogy ezek nélkül az élet csak silány tengődés minden érték és becs nélkül.

Pedig ez bekövetkezik. Érzem, hogy már nem sokára tengődni fogok. Egyedül maradok, el leszek hagyatva, megvetve, kigunyolva, részvét nélkül. S a legjobb a mi még megmarad a jobbak szivében, az a szánalom lesz. Brr uram! Én irtózom a szánalomtól. Egy ragyogó szép élet tele bájjal, költészettel, szerelemmel és kéjjel, hozzá szoktatott, hogy hódolatot, dicsőséget, uralkodást és hatalmat élvezzek, nem pedig nyomorult sorsommal kiérdemelt, vagy ha jobban tetszik, kikoldult szánalmat.

És igy lesz. Sorsát senki ki nem kerülheti. Ez pedig nem a csillagokba van feljegyezve, hanem abba a nagy könyvbe, mit a tapasztalás szigoru és erős logikával irt meg, az igazság örök törvénye pedig ráütötte a pecsétet.

Különben ezt tudni, nem szükséges hozzá annyi bölcsesség se, mint a mennyi egy bagoly fejében elfér. Naponta megérzi a lábam, mely veszti már ruganyosságát; megérzi a derekam, melyet könnyedén meghajtani szinte nehezemre esik. És kétségbeesetten kiáltja felém a tükröm, mely minden nap egy-egy romot mutat, muló szépségemnek mindannyiszor megsiratott romjait. Arczom üde pirosságát hajszálnyi vérerek futják keresztül s a tejfehér bőr rózsás szine halványodó sáppadtságba megy át. Homlokomon egy ráncz ma még alig látható s nehány nap alatt már mint egy éles vonal fut végig rajta; szemeim alatt barna sávoly karika tünik elő s a száj szép metszete a rendesnél hosszabbra nyulik.

Ekkor kétségbeesve kezdtem vizsgálni fekete fürteimet; azokat a fürtöket, melyeknek hullámaiba nem egy férfi szédült már bele. Azokat a fürtöket, melyek nem türtek meg álhajat soha s mely a plasztikus szépség elengedhetetlen kelléke. Ah milyen büszke voltam mindig szép hajamra... de egyszerre azt vettem észre, hogy a fekete fonatok közül, mint egy ördög, mint egy egész pokol, mint maga a kárhozat, ugy tünik ki egy két, három... mondjam-e tovább? Egy, két, három - fehér szál.

Sirva téptem ki s zokogva suttogtam azon szép tavasz után, amely többé számomra nem nyit soha. Mindhiába. A függöny nemsokára le fog gördülni. Ha én soha sem láttam volna mikor felgördült.... de megláttam és meg voltam babonázva.

Oh uram, milyen csodás vágy, milyen káprázatos fény ragadott arra!.... Emlékezem. Az egész szinpad gyönyörüen ragyogott. Az előtérben pompás nyári lak, virágok ezreitől tarkaló verandával. Jobbról-balról gyümölccsel rakott szép növésü fák, festői csoportban elhelyezett bokrok, különös délövi növények, mivel a természet utolérhetetlen müvészete remekel.....

Ah, mint kápráztatott a fény, mint ragadott meg a pompa, mint hóditott valami képzelt illat és a mindennapi élet rideg prózai egyhanguságából milyen lázas sietséggel repültem e tündér világba, hol a szép beszédü szerelem, hol az édes szavu szeretet lakik.

Az idő repült. Nap, nap után; év, év után szállt el gondtalan fejem felett. Nem éreztem az élet terhét s nem törődtem a nap aprólékos gondjaival. De hát ki is törné ilyesmin a fejét. Mondtam már önnek, hogy pályám jó kedélyt követel. Némelyek ugy nevezik szinészvér, mások pedig, a kik szeretnek gáncsolódni és e pályát egy vagy más okból nem méltányolják, - könnyelmüségnek hivják.

Ám legyen! Tehát én könnyelmü voltam, csakhogy nem közönséges értelemben. Talán világosabban is megmagyarázhatom. Nos tehát, nem volt bennem a méh takarékoskodásából, sem a hangya szorgalmából, de annál több a tücsök jó kedvéből és a pillangó kaczérságából. Igen én meggondolatlan könnyelmü lehettem, de nem bünös könnyelmü. Ennyi az egész! A mi felett épen nincs kedvem kétségbe esni, sem pedig vezekleni.

Engem csupán ifjuságom hervadása bánt, a mit már nem csak érzek, de éreztetnek is.

Valahányszor a szinpadra lépek, lelkemen és szivemen egy fájdalmas érzés nyilalik keresztül, szeretnék ott elájulni, elsülyedni, vagy meghalni; mert többé nem ismerek magamra. Már nem az vagyok a szinpadon sem, mint csak egy pár évvel is ezelőtt.

Hol maradnak a bokréták, hová tüntek a koszoruk, miért nem hangzik zugó tapsvihar. Csak a karzaton tapsol valaki s lent a földszinten nehány süldő diák ad rá viszhangot. A páholy és zártszéksorokban pisszegnek.

A fojtogató indulat fátyolozottá teszi hangomat ilyenkor, a gázlángok rémesen tánczolnak és érthetlenül zugnak valamit, a mibe érzem, hogy a közönség gunyos moraja vegyül... Miért? Hát már a festék sem takarja el a ránczokat, hát amit a természet elvesz azt a mesterség nem képes pótolni?

Irtózatos uram, irtózatos! Mindent megpróbálok, mit az emberi leleményesség a test erősbitésére, az arcz szépitésére feltalált, mert nem akarom megadni magamat. Hiába nehezül rám az évek sulya, hiába ragad magához a hervadás hatalma. Nem éltem még eleget!

Tovább hajt, unszol egy lázas álom, a dicsőség álma, mit szomjazok égő szomjusággal s a mit nem tudok eloltani soha. Szenvedélyes ábrándozásom makacs társául szegődik a hiuság, mely minden nőnél megvan, de a szinésznőt rabjává teszi. Oh az én hiuságom egy éhes szörnyeteg, a melyet jól tartani, kielégiteni nem tudok. És ilyenkor iriggyé tesz... Irigylem a más szépségét, fiatalságát, üdeségét. És gyülölöm mindazokat, a kik meglátják, a kik körül veszik, mert ugy érzem, hogy tőlem pártoltak el.

Ime az életben és a szinpadon egyaránt üldöz a hervadás, pedig azt hittem, hogy a világot jelentő deszkák festett világában még ragyogni lehet..... De -

Ugy tetszik uram, hogy mindenki rám néz, keresik a szemeimből kiapadt tüzet, vizsgálják a festék alatt halvány arczomat és számolgatják őszülő fürtimet... egy, kettő, három...

A téli hosszu éj unalmas lomhasággal huzza keresztül sötét takaróját a szendergő világ felett, mig puha dunyhák fülledt melegében hánykolódik, vagy durva szalmazsák kopott felületén didereg az ember; mig a csupasz ágak sürüje között felborzolt tollal és szárnyai közé huzott nyakkal váltogatja lábait a madár s pislogó szemekkel figyel, ha a metsző hideg szél csapásától hangosan zörren meg az összekuszált haraszt, hol a sötétség védelme alatt bátrabban, de mégis szemfüles óvakodással surran prédája után a fenevad, mely után látásának, hallásának és szaglásának biztosságával kutat.

A nyomasztó csend egyszerre megzajdul s a rideg ijesztő sötétségen a téli hajnal ködös szürkesége dereng keresztül. Nehezen virad. Mintha sürün szitáló ólmos eső ragasztotta volna le a sötétséget, olyan lustán hátrál az erőtelen viradattól.

Nincs madárcsicsergés, vig fütty kevély legény ajkán, - pásztor kürt és ostor csattogás. Nincs harmat, virág illat, tücsök nóta és sáska zizzenés. Nincs egy piczinyke fény, nincs reszkető sugár és nincs az égnek bibora, miből a nyári hajnal bájos mezét szövi. Nincs semmi semmi, - csak a fázó szürkeség, az a hideg párázatba burkolt pusztaság, mely megakasztja a képzelet röppenését, szük határok közé szoritja a látást és elzsibbasztja a lelket.

Nincs meg a reggel üdesége, a dél ragyogása, az est szelid árnya. Mindig egy, mindig ugyanaz a kietlen szürke köd, mely nedves tömegben borong s homályos körvonalakba burkol minden tárgyat. Hiába keresem a sugárt, hiába az égnek egy kék darabját, hiába egy elrongyolt felleget, mert ott is csak az a kétségbeejtő szürkeség látszik, mely mozdulatlan tömegben ráfeküdt a végtelen boltozatra, hogy kiöljön onnan is minden derüt, mi a föld kopár téli világára leragyoghatna.

A test megfázik e borulattól, a szem elfárad a semmit látásban, a lélekre nehéz elfojtó hangulat száll, a mely misztikus képzelődésre ingerli. Ha a távolba kutya ugat az ember farkas-üvöltésre gondol, ha fenn koválygó varju károg, mintha bagoly rikóltozna.....

Majd lomha hófellegek torlódnak össze a magasban. Lassu északi szél lebbenti meg hideg szárnyait s mintha a bundás fellegektől lopna el egy-egy bolyhos hópehelyt, gyorsan röpiti keresztül a házak tetőin. Tul ledobja s ismét a magosba iramlik, hol szilaj kezekkel ragadja meg a lusta felhő zuzmorás üstökét. Megrázza, összevissza tépi és tele marokkal szorja alá a ragyogó hópikkelyeket, melyek esésök közben czikk-czakkos vonalokban szövik keresztül egymást, hogy mire a földre érnek, mint egy patyolat vászonteritő takarják be a természet szendergő arczát.

Az erdő szárnyas proletárjai künn gubbasztanak a lombtalan ágakon; fél szemeikkel hunyorgatva kémlelik a rideg világot, hallgatva merengnek, mintha napsugaras tavasz boldogsága után epednének, s a mint a szél süvöltve csap az ingó ágra, jobban behuzzák fejüket szárnyaik közé, honnan dideregve pislognak fel a szennyes szürke égre. Aztán egyszerre megmozdulnak, lerázzák a hópehelyt könnyü szárnyaikról s mintha unnák azt az elhagyott havas néma erdőt, mintha félnének a hosszu hideg éj borzalmas csendjétől, hirtelen a magasba röppenek s elvegyülve a sürün omló pelyhek szürke homályában, torony irányban huzódnak a városhoz közel álló fák galyai közzé.

A vékony ág meghajolva görnyed a deres zuzmara és hideg jégpánczél alatt s a mint megmozditja röppenő szárnyával a madár, szikrázva hullatja alá a ragyogó jégtüket.

A madár világ az emberek közelébe huzódott. Az utczán, udvaron, szemétdombon keres hulladékot, a vad havasi pinty, a czifra sármány, a szeliden lépő bubos pacsirta, kik közé szemtelen tolakodással furja be magát a kopott demagóg veréb...

Messze, messze a merre ellátok egyforma, vakitó fehérség mindenütt. A hulló hópehely csendes zizzenéssel borul a földre és eltakar mindent. A sovány téli rügy összetöpörödötten mélyed az ág rovátkájába; a föld puha felszine megfagy, a patakot jég burkolat boritja be és ez a zsarnok hideg tél a müködő természet kezére rabbilincset ver.

Ám nem tart hatalmad örökké gőgös zsarnok és ti ragyogó hideg hópelyhek, ti fejedelmi csillogó ékszerek, kik megdermesztettétek a természet szabad vérlüktetését, - nem sokáig ragyogtok. Eljön a kikelet: a lánczokba vert természet márczius idusa, melynek egyetlen fuvallatára, fekete csunya sárrá lesztek s nem látszik a fénynek többé egyetlen sziporkája sem.

Bundás György nagyon szegény ember volt, olyan szegény, hogy még egy malaczkát sem ölhetett csikorgó télen fényes szép karácsonyra.

De hát nem is nagyon törődött vele. »Ha már az uristennek tetszett igy rendelkezni, hát legyen igy« mondá vékony vigasztalódással. Aztán igyekezett elfelejteni nagy szegénységét, pedig nehezen ment, mert valahányszor csak áttekintett a szomszédba, lehetetlen volt észre nem vennie szegénységét, midőn látta Juhász István uram tele kamaráját; még a tavalyról maradt csöves kukoriczát; az ólban röfögő nagy hájas koczákat s tudja az ur isten, mi minden jókat.

Csakhogy Juhász István uramnak meg az nem volt, a miben Bundás György isten kegyelméből bövelkedék: apróság.

Azt beszélték, hogy a felesége rosszaságáért nem ad az isten gyermeket, a ki fösvény volt, mint a bün.

Bundás György dehogy irigyelte a Juhász uram vagyonát. Nagy volt az ő gyönyörüsége saját apróságaiban, a kik orgonasip módjára következtek ötön.

Karácsony szombatján kora hajnalban arra ébredt fel, hogy mind az öt gyerek eltünt a földre vetett ágyból. Ijedtében azt sem tudta, hogy mihez fogjon. Hirtelen a feleségét kezdte rángatni:

Az asszony álmosan nem tudta mire vélje a dolgot, csak amugy hebehurgyán felelte: »Hát nem elég öt darab?«

Aztán mintha közbe se jött volna e különös intermezzo, a másik oldalára fordult, hogy tovább folytassa az édes hajnali álmot.

Bundás György most az egyszer nem vette számba az asszony beszédjét, hanem hirtelen magára kapta ruháit, kiszaladt a pitvarba s ott a mint következtek, - hangosan szólitgatta őket: »Gyurka, Minya, Ferkó, Sára, Kató, hogy költsön belétek az ördög, hová az isten nyilába bujtatok?«

»Gyurka, Minya, Ferkó, Sári, Kató, kedves kis gyermekeim; szóljatok már, mert bizony isten megharagszom.....« Pedig dehogy haragudt.

»Drága aranyos csirkéim, hiszen nem bántlak én, még csak nem is haragszom, csak jertek elő. Adok almát, diót pogácsát. Isten uccse mondom!«

Bundás György homlokán verejték cseppek gördültek alá. Gyorsan kirohant az udvarra, onnan az utczára és szakadatlanul kiabálta: »kedves jószágaim, hát mért hagytatok el?«

Az utcza még csendes volt és néptelen, de azért mintha örült lett volna egyre kérdezte:

A csipős hajnali szél vörösre fujta ki orczáját. Egyszer azon vette észre magát, hogy a falu végére jutott. Hosszu lélekzetet vett, megállt és gondolkozott.

Midőn felemelte tekintetét, az ijedtség majd leverte a lábáról. Háza táján vörös fény emelkedett a magasba s összeolvadt a hajnal biborával.

»Gyermekeim....! Házam...!« kiáltá kétségbe esve s tőle telhető gyorsasággal rohant vissza.

Utközben nem tünt fel neki a nagy izgatottság miatt, hogy nincs semmiféle tüzlárma.

Az ijedtség és fájdalom kettős érzetétől elgyötörve érkezett vissza kicsiny udvarára, a hol épen olyan csendesség volt, mint a mikor elhagyta.

A szalmatüz a szomszéd Juhász István udvarán még javában égett; sisteregve perzselte az egyik hájas kocza hátát.

- Teremtette, dörmögé Bundás György, nem is tudtam, hogy a szomszédban disznóölés van. Nem én, mert ha tudtam volna, nem ijedtem volna igy meg.

Már-már azt hitte, hogy minden rendben van, hogy nem is történt baj, midőn a szomszédasszony rikácsoló hangja figyelmessé tette:

- Hogy leskődnek az éhes rigók; de ki vannak tanulva azok a borzos kölykök. No, nézze meg az ember, ugy átfénylik a szemök a kert nyilásán mint a gyiknak. Takarodjatok be hitvány purdék! Kellene tán a farka... vagy a füle..... hát az ördög!

Bundás György az ékes deklamáczióra odanézett a kerités mellé s hát mind az öt elveszett magzatja ott kuporog szépen sorjába a kert alján s a nyiláson keresztül kukucsálják nagy lelki gyönyörüséggel a disznó-perzselést.

Ugy érezte, hogy még is irigyel valamit Juhász Istvántól. Tán nem is a disznót, csak a szalmatüzet. Tudja isten, de mind a két szeme megtelt könnyel, vagy az örömtől, vagy a bánattól.

Másnap, karácsony első napján beleszőtte imádságába azt is, hogy a jó isten a jövő télre adjon neki bár egy kis malaczot.

Bundás György jól imádkozott. Isten annyira elősegitette dolgában, hogy a következő virágos tavaszon egy süldő malaczot szerezhetett keze munkájával.

Volt öröm a háznál. A bóbitás tyukon kivül más oktalan állatjuk nem volt, de még az is keveset ült otthon, megkedvelvén szörnyű módon Juhász István kakasának szépséges pofáját; sőt, a mint Bundásné hiresztelte, még tojni is oda szokott a jászol alá.

Hanem a malacz egészen feledteté ezt a bánatot. Ugy kényeztették mint egy kis babát. Ferkó és Minya veres bojtot kötöttek a fülére; Sári meg Kató felkékszalagozták a nyakát; Gyurka, mint legnagyobb s igy - gondolom - legokosabb, elnevezte »Bóczinak« a kis disznót.

Ételmaradékkal nem igen traktálhatták, az igaz, de minden áldott nap hoztak a kukoriczásból répalapit, labodát, meg nyulsalátát, mely csemegékből a Bóczi emberségesen jól lakott s örömében olyan disznóságos ugrásokat cselekedett, hogy az öt gyermek majd megpukkadt a nevetés miatt.

Majd a Bóczi is a társaságba vegyült, a hol vége-hossza nem volt a kedélyes czirogatásoknak, mit ő barátságos röfögéssel viszonzott.

Bundás György uram nem igen igyekezett észrevenni e gyöngéd érzelmeket, sőt élete párjával már előre tervezgette a vig disznótort.

- No gyerekek - mondá apai gyönyörüséggel Bundás György őkigyelme - nem megyünk ám a szomszédba egy disznóért; nálunk is lesz disznóperzselés. A Bóczi füstre kerül a nagy héten.

Mintha csak parancsszóra történnék, egyszerre rákezdte mind az öt gyerek a sirást. Sirtak, zokogtak, mint a záporeső.

Bundás György megvakarta a fületövét, - aztán keserü hangon dörmögte a bajusza alól: "ha van, az is baj, ha nincs, az is baj.

Hosszas elmélkedés után végre rájött, hogy még is nagyobb baj a »nincs,« mint a »van«. Azt is elhatározta titokban, hogy hát majd a gyerekek tudta nélkül küldi el Bóczit a másvilágra; mert hát a disznó akár milyen kedves is csak disznó.

Karácsony előtti napon elhivta Késes komáját az alszegből, kinek kezei alatt szegény Bóczi hamar kiadta lelkét, - ha ugyan volt neki lelke, - s miután szó nélkül nem türhette el a kegyetlenséget, élesen kezdett sikoltani.

Jérikó ostrománál nem volt különb zaj, mint a minő erre keletkezett. Mind az öt gyerek egyszerre talpon volt. Vékonyan, vastagon rázenditették a Bóczi nótáját. De már nem lehetett megakadályozni Késes uramat mütétében.

Hanem mégis kicsoportosultak az udvarra tovább pityeregni... E pillanatban fellobogott a szalmatüz; fényét öt gyerek mosolygó arczára veté.

A ki nem hallotta sirásukat, megesküdt volna, hogy a még arczukon csillogó fájdalomkönnyek, - az öröm könnyei.

Ismertelek, mikor szépségednek teljes pompájában ragyogtál. Lelkembe égette bele magát szemed tüz sugara, s egyetlen tekinteted ugy bilincselt le mint az igézet.

Szép téli alkonyat volt mikor utoljára láttalak. Ruganyos hintaszéken ültél az ablak közelében. Előtted a pálma, yukka, flodendrum és a kaktusok minden fajtája tropikus bujasággal viritott, melyeknek sürü zöldjén át a nyugvó nap vörös fénye sugározta be a salont.

Láttam a mint a lábaidat hanyagul nyugtattad egymáson, s a picziny czipők fölé gyürődött könnyü ruha nem fedte el egészen a lábikrákra feszült selyem harisnyákat. Édes gyönyörrel pihent tekintetem a telt idomokon, a duzzadó termeten, melynek szabályossága a szobormüvészet tökéletességére emlékeztetett. Láttam a félig nyitott ajkakat, melyek mögül fehéren villogott elő az apró egyenletes fogsor; néztem patyolat bőrödet, melyen keresztül látszott a vér lüktetése. Elmerültem arczod harmonikus szépségében, belekábultam szemeid bóditó nézésébe, melyek alatt egy halvány árny borongott s a melyek felett egy sötét ivezet képezett éles ellentétet a fehér homlokkal, mire hanyagul hullott alá nehány fürtöcske.

Éreztem a forróságot, a mit nyitott ajkaidon keresztül leheltél. Sejtettem a szenvedélyt, a mi izzó véredben lappangott, ismertem szertelen vágyaidat, melyek egy korlátlan lélek indulataiból születtek!

Mint féltem attól a forró vértől, attól az emésztő szenvedélytől, azoktól a féktelen csapongó vágyaktól s mégis mint kötött oda egy titkos varázslat, melynek hálójában tehetetlenül vergődtem.

Soha se mondtam, hogy szeretlek, hogy imádlak. Elkoptatott idétlen szavak ezek s legfölebb holdvilág után epekedő bolondok szájába talál. Több volt a szerelemnél, az imádatnál az az érzelem, a mit nem mertem előtted kifejezni. Féltem a választól. Eszembe jutott egy keserü mosoly, a miben szánalom van, eszembe jutott egy tekintet, a miben megvetés lehet és eszembe jutott a szép szemek összerándulása, a mi haragodat árulja el.

Egyik perczben láttam a parancsoló méltóságot arczodon; a másikban a boldog nyugalmat s néha olyan hideg, olyan dermesztő közöny vonult keresztül rajta.

Milyen szeszélyes szép arczod volt s én mennyire remegtem minden változástól, a mi keresztül vonult azon. Féltem, hogy az a büszke méltóság lesujt, féltem, hogy az a dermesztő közöny megfagyaszt.

Nem tettem hát szerelmi vallomást. Ábrándos golyhók silány fegyvere ez, a mellyel egy ünnepelt, kaczér szépséget sikertelenül ostromlunk.

Hallgattam, ha nem szóltál, feleltem, ha kérdeztél és tettem, a mit parancsoltál. Igyekeztem olyan fásult, olyan közönyös lenni, a milyenre csak megfeszitett erőmmel képes voltam.

Azon a téli alkonyon, mikor a nyugvó nap olyan volt, mint egy vörös tüzgolyó, és arczodra szorta piros biborát, te a hintaszék karjára hajtottad szép fejedet. Az a szoborszerü fehér nyak, a sziszegő és félig nyitott ajkak, a lehunyt hosszu pillák, milyen tébolyitóan tudtak ingerelni... és te akkor lassu elhaló hangon, a mit az indulatok kissé elfátyoloztak, ezt kérdezted:

- Szép, lelkemre mondom szép vagy. Olyan mint egy buborék, melyen a szinek pazar bőséggel ragyognak, de a mit csak azért fujt fel a nagy természet, ez a vén gyerek, hogy a következő pillanatban szétpattanjon s a külső fény, az a ragyogó csillogás egyszerre legyen semmivé, a miből nem marad meg egyéb, mint egy piszkos csepp, mert belől üres, belől kong, belől semmi. Mint fognak meglazulni ezek a duzzadó izmok, mint fonyadnak el azok a kicsattanó rózsák, mint hamvad el lassanként a lobogó tüz, mint hül ki a forró vér, mely most szilaj keringéssel izgató kéjes vágyakra tüzeli szivedet. Buborék vagy, szép szinü buborék mi egy csendes lehelettől is szétpattan...

És ekkor következett be a mitől féltem. Megvető, gunyos kaczagás volt rá a felelet. Arczod kipirult, szemeid szikráztak, husos ajkaid közül elővillantak fehér fogsoraid, a mint kikaczagtad okoskodásomat te kábitó szép, te ostoba ördög!

Ha mondtam volna: szép vagy mint kelet hajnala, mint Hebron rózsája. Igéző hüvös szépség vagy, ki előtt imádattal borulok a porba, - hát ha ezt mondtam volna, te szépen mosolyogsz s a keskeny ajkakon keresztül lövellő babonás párázattal mámorba széditesz egy napig, két napig s aztán - mint a többit, felrugsz tüneményes Buborék.

Igy volt akkor. Bántott a mit mondtam, nem hitted a mit állitottam: hogy a buborék szétpattan. Még ha behunyom a szemeimet, most is látom azt a kápráztató szinpompát, de ha rád nézek, lelkemre mondom, nem látok egyebet, mint egy szánalmas romot, melynek hajdani szépségét nem mutatja semmi.

Még a bóditó fényözön is, mi akkor forró véredből szemeiden keresztül sugárzott most babonás félelembe ejt, mert olyan mint a kósza lidérczfény, mi a temetők és mocsarak felett bolyong.

Az Őserő bevégezte nagy munkáját. A megkérgesedett föld hátán rengeteg erdők zugtak; sürüjében állatok, ágain madarak tanyáztak. A tajtékzó tenger harsogva mosta a szikla oldalát. A folyók egyhangu zugással, a patakok fecsegő csobbanással szelték keresztül a völgyeket.

Az embert együgyüségében megszánta Prometheus, a hatalmas titán, s ellopott az égtől egy szikrát. Ettől lobbot vetett az eszmélődés tüze, melynek fényénél megláták az emberek előbb a kőbaltát, aztán az aczél élét, végre az arany és gyémánt csillogását.

Ekkor az Őserő a leghatalmasabb Geniushoz fordult, ki az atya minden müvére az ihlet fenségét lehelte és igy szólt hozzá:

- Eredj a rengetegbe! Örökzöld babér és cserfalombból fonj koszorut. Majd én előszólitom ama három testvért, kik nélkül teremtésem nem volna tökéletes, minthogy ők minden müvemnél az élet első feltételei. Szólni fognak s a melyiknek beszédje legtetszőbb: koszoruzd meg.

Az Őserő trónján ült. Mellette a Genius tartá hervadhatlan koszoruját. Ekkor a legidősb testvér beszélni kezde:

Nevem: Hang. Lakásom a mindenség. Kiválóbbképen nem kötöm magam semmi teremtményhez, mert szeretem a végtelenséget és közös vagyok mindennel, mit megteremtél.

Nemcsak az állatok milliói értik meg egymást általam, de én vagyok a szellő-fuvalomban az elszenderitő, én vagyok a szélvihar zugásában, a megrémitő.

Gyönyört nyujtok a pásztor-furulya dalában s élvezetet a fülemile-ének bübájában.

Ha hallotok a háborgó tenger vészes morgásában, megérzitek fenségemet; ha halljátok a haragos ég dördülését, remegtek rettentő erőm előtt.

Általam beszél az ég a tengerrel, midőn ennek szilaj zugására csattanó dörrenéssel felel.

Általam beszél a gyenge növényzet, ha a szél csapkodó szárnyaival végig suhint az ágakon, vagy a hullámzó kalász-tengert legyinti csendesen s elhaló zizzenéssel felelgetnek egymásnak a kalászfejecskék.

És nem jajdul-e fel az erős szikla midőn a belefagyott viz nagy robajjal szét hasitja szilárd kebelét?!

A föld határa szük nekem. Sebes röppenéssel szárnyalok be ismeretlen világokat s az ürben rohanó égi testek millióin zendülök mindenütt és mindenre felirom az élet bizonyságát.....

Örök anyag vagy forma nélkül - szólt a Genius. Éreztetni tudod magad, de megértetni nem. Koszorum nem tied.

Nevem: Szó. Lakásom csak az a világ, melyben emberek laknak. Nincs olyan erőm, mint a vihar zugásának; nincs olyan haragom, mint az ég dörrenésének. Nem vagyok olyan csattogó, mint a csalogány, s nem vagyok olyan elszenderitő, mint a szellő suttogása. És mégis több vagyok valamennyinél.

Száz meg százféleképen hangzom. Ezernyi ezer változásom van. Minden tárgy megnevezésére más alakot öltök, minden fogalomnak egyetlen árnyalattal más értelmet adok.

Nemcsak nevökön szólitom a létezők ezreit, de számot tudok adni cselekedeteikről, megnevezem vágyaikat, elősorolom rendeltetésüket és megmagyarázom a lappangó sejtelmeket.

Nem a mindenség zavaros öléből, hanem az emberi ajkakról fakadok. Más alakban ha harag szül, más alakban ha szeretek. Más vagyok a búban, más az örömben. Megérted ha boldog vagyok, észreveszed ha szenvedek.

Kifejezem mindazt, a mit nem látsz, nem érintesz és nem hallasz, s a mi nem mint megfoghatóság, de mint fogalom létezik.

S ha nem is vagyok feltalálható a világegyetem minden zugában, ám de minden területen lakom, hol ember van s élek mig ember él.

- Erő vagy hatalom nélkül. Hasznos, okos, szükséges. Szó, szó és szó, mondá a Genius. Koszorumat neked sem adom!

Nevem: Nyelv. Hazám egy nemzet szük birodalmának határáig terjed. Ámde magamban egyesitem mindazt, a mit testvéreim külön-külön birnak és birom mindazt, a mire ők egyesült erővel is képtelenek.

Midőn harag ingerel, oly vészesen zugok, mint a tenger ár, ugy dörgök, mint az ég és ugy sujtok mint a villám.

Ha szeretet édes izgalma csal az ajkakra: oly lágyan suttogok, mint az esti szellő, dallamosan zendülök mint a pásztor furulya és oly bájosan csengek, mint a csalogány dala.

Ha bánat keserit, könnyeket csalok a szemekbe és ha öröm vidit, - csapongó kedvem szétterül s nevetésre indit.

Nem vagyok hang értelem nélkül; nem vagyok szó érzés nélkül. Szerves lény vagyok felruházva a szellem csodás erejével, - tőle nyerve hatalmamat a Hang és puszta Szó felett.

Én az ajkakat csak eszközül használom. Engem az agy szül, a sziv tisztit és a szellem táplál.

A faj és vér csak általam tudja gondolatait kifejezni, törekvéseit megértetni s csak velem tud küzdelme mellett lelkesiteni. Mert egy láthatatlan szállal, a testvéri rokonszenv varázsfonalával egymáshoz tudok kötni milliókat.

Nem csupán az élet, és nem csak az okosság van homlokomra irva, hanem ott ragyog az eszme, a gondolat, mit az öntudatosság parancsszava alkotni és teremteni hi fel.

Bennem kifejezve a nemzetek jelleme; hozzám kötve létezésök. Mert az én lelkem a nemzetek lelke, az én szellemem a nemzetek szelleme.

És ha beteg leszek, vagy elveszek - tengődhetik még egyideig a test, de nemsokára meghal, - eltünik.

Ezért az öröktől fogva való és a végtelen időkig leendő Őserőre mondom: jaj a nemzetnek, mely engem elfeled!

* Öt arany pályadijat nyert mü.