Filozófia és irodalom
TARTALOM, ELŐSZÓ
Tartalom
ELŐSZÓ
LEHETSÉGES VILÁGOK VERSUS FIKTÍV VILÁGOK
Ropolyi László: A virtualitás mint az irodalom ontológiája
Gyenge Zoltán: A magyar irodalom filozófiai identitása
Valastyán Tamás: Alternatíva vagy aporia? Irodalom és filozófia lehetséges viszonya
Gábor György: Az irodalom mint eszköz
Sándor Klára: Filozófia, irodalom és nyelv - családi hasonlóságok
A MAGYAR IRODALOM ÉS A FILOZÓFIA
Perecz László: Bessenyei és Eötvös. Filozófus vagy irodalmár?
Mester Béla: Színpadi és valóságos személyiségek. A Takáts Éva-vita antropológiai tanulságai
Tverdota György: A művészet kérdése és a "proletárság". József Attila érett költészetének bölcseleti háttere
Kovács Gábor: A korabeli válságfilozófia megjelenése Németh László Tanú-korszakának esszéiben
MADÁCH IMRE
Máté Zsuzsanna: A megformált filozofikum Madách Imre Az ember tragédiájában
Békés Vera: Az ember tragédiája és az úgynevezett "Marslakók"-rejtély
Striker Sándor: Az ember tragédiája és a magyar egyezményes filozófia
Dusík Anikó: Ádám, a szabad akarat és a nyelv hatalma
Bolemant Lilla: A halhatatlan feleség: Fráter Erzsébet
Előszó
Filozófia és irodalom - azt hinnénk, hogy e két terület kölcsönviszonyáról már aligha lehet újat mondani. Hiszen azt mindenki tudja, hogy a szofisták megjelenéséig a görög kultúrában alig tudjuk elválasztani egymástól a kettőt. Tartalmi és formai azonosság van közöttük. Később maradt a formai azonosság, míg aztán a modernitásban eljutottunk odáig, hogy a formai azonosság megszűntével ugyan és látszólag egymástól függetlenül, de a hatást tekintve egymást támogatva alakították ki és alakítják mindmáig azt a mindenkori szemléleti paradigmát, amelyen keresztül önmagunkat látjuk és láttatjuk. Gondoljunk például arra, hogy a modern természetjog (a társadalmi szerződés elmélete) minden esetben a szabad egyén feltételére épül, és ennek a szabad individualitásnak a különböző realizációit a korabeli irodalom jelenítette meg a modern individuum archetípusain (Robinson, Faust, Don Quijote, Don Juan) keresztül. A modernitásban ugyanakkor megjelent egy új diszciplína is - az irodalomtudomány - amely szintén állandó kölcsönhatásban volt a filozófiával. Elég, ha csak a hermeneutikára utalok, és Chladenius-szal kezdődően, Schleiermacheren és Diltheyen át Heideggerig és Gadamerig - de a sort folytathatnám - csupa filozófussal találkozunk. De az az összefüggés, amelyik talán a legizgalmasabb, az az, hogy mindketten olyan világokat - lehetséges világok, fiktív világok - hoznak létre, amelyeknek az érvényessége nem az aktuális világtól függ, hanem önmagában áll fenn. Ugyanakkor a lehetséges és a fiktív világok sokban - teljességben, időbeliségben, modalitásban - különböznek egymástól, amit még a nagy Voltaire sem vett észre. Vagy ha észrevett, akkor manipulatív módon alkalmazott a Candide-ban. Hiszen egy lehetséges világok koncepciót kívánt cáfolni egy fiktív világ képével. Ami mindjárt felveti azt az izgalmas kérdést, hogy mit kezdhetünk azokkal a filozofikus - Kundera elnevezésével "reflexív" - regényekkel (példákként Diderot-ra, A. France-ra vagy T. Mannra, H. Hesse-re, R. Musilra gondolok), amelyekben valamilyen filozófiai probléma, tétel, téma esetleg konkrét filozófiai irányzat jelenik meg témaként.
És itt akár vissza is kanyarodhatunk az irodalomtudományhoz, hiszen a formalizmus és a strukturalizmus alapvető elméleti eltévelyedésként kezelte azt a hozzáállást, amelyik az irodalmi műben filozófiát vélt felfedezni. Esetleg narratológiai problémává változtatta a kérdést abban a formájában, hogy a filozofikum az auktoriális elbeszélő által jelenítődik-e meg, avagy a fiktív szereplők cselekvését irányítja. Ebben az összefüggésben több megoldással is találkozunk az irodalomban. A legegyszerűbb az, amikor a cselekmény megszakításával a történetmondásba beékelődik egy filozófiai elmélkedés, amelyik ugyan vonatkozik magára a történetre, de csak mechanikusan kapcsolódik ahhoz. Ennek ideáltipikus példája talán De Sade módszere. A módszer "továbbfejlesztett" változata: a filozófia témaként való szerepeltetése az irodalomban. Erre a megoldásra Milan Kundera művei szolgálnak példaként. A narráció ezekben nem szakad el a beékelt filozófiai eszmefuttatásoktól. Sajátságos módja aztán a filozófia bevitelének az irodalomba az, amikor egy filozófiai elv vagy felismerés határozza meg a narrációt. Erre jó példa L. Sterne Tristram Shandy-je. "Eszméink minő különös kapcsolódása!" - kiált fel Sterne, Locke asszociációs elméletére hivatkozva. Utána azonban nyugodtan megfeledkezhetünk mind Locke, mind pedig Hume elméletéről, amelyre Sterne-nek csak azért volt szüksége, hogy bizonyítsa, nemcsak a megszokott lineáris elbeszélés hordozhatja a cselekményt, hanem a belső idő legalább olyan jó rendező elvként működik. Sterne zseniális megoldása, ahogyan a filozófiai hátteret elbújtatta és láthatatlanná tette - megszüntetve ezzel a filozófia elvontságát a narráció által. Sterne módszerének a kiteljesítése az, amikor egy filozófiai rendszer válik az irodalmi mű lehetséges interpretációs hátterévé. Nem véletlen ennek megjelenése Diderot csodálatos regényében, a Mindenmindegy Jakab meg a gazdájá-ban. Végezetül, de nem utolsó sorban itt van Musil, aki a huszadik század elejének nyelvi fordulatára is alapozva a filozófiai elmélkedésbe szőtte bele a sorozatosan értelmezett cselekvéstöredékeket. Ezzel pedig ezek a töredékek nem egymásutániságukkal nyerték el viszonyulásaikat, hanem az értelmezés - amely ugyan az időben bomlik ki, de alapvetően téries formájú - adja meg a töredékek lehetséges kapcsolódásait. Amiből az is következik Musil olvasója számára, hogy ne a történések alapján próbálja befogadni a főszereplők állandó eszmefuttatásait, hanem az utóbbiakból kiindulva rekonstruálja magukat az eseményeket és epizódokat. És persze magukat a szereplőket is.
Jelen kötet kiindulópontja ezzel szemben az, hogy a filozófia és az irodalom kapcsolatát nem szűkíthetjük le a narratológia területére. És az irodalomról való beszéd lehetőségét sem bízhatjuk kizárólag az irodalomtudomány kompetenciájára. Mert ha az adott irodalmi műben megjelenik a filozofikum, akkor talán a filozófiának is lehet némi köze ehhez. Hiszen, ha a lehetséges világok versus fiktív világok problémakörét nézzük, akkor rögtön előttünk áll az a kardinális kérdés, hogy mi ezeknek a világoknak az ontológiai státusza? Honnan származtatják érvényességüket? Mert ebben az esetben aligha használható az axiológia eszköztára. Mi a szerepe a virtualitásnak? A történet mennyiben rekonstruálható az elbeszélésből, főként akkor, amikor a háttérben feltételezhető egy eredendő történet? Amennyiben megszűnt az eredeti formai azonosság filozófia és irodalom között, mi a viszonyuk mindkettőjük hordozójához, a nyelvhez? Létezhet afilozofikus irodalom, vagy - ellenkezőleg - filozófia az irodalom eszköztára nélkül? - Mindezek a kérdések, eltérő megfogalmazásokban megjelennek a kötet első részében. Ami izgalmasságukat és a rá adott válaszok eredetiségét megadja az az, hogy nemcsak filozófusok nézőpontját tükrözik, hanem hogy belép ide egy eddig szokatlan, de elkerülhetetlen aspektus is: a "nyelvészeti filozófia".
Mivel ebben az első részben is tematizálódik a magyar irodalom filozofikussága, illetve afilozofikus voltának a feltételezése, a kötet második része a magyar filozófia- és kultúrtörténet 19. századi alakjainak, valamint a huszadik századi magyar irodalom kanonikus szerzőinek a vonatkozásában kérdez rá ezekre a problémákra. Itt már a filozófiai megközelítés együtt jár az irodalomtörténeti szemlélettel, demonstrálva azt, hogy vannak a magyar irodalomban olyan irodalmi művek, amelyekben a filozófia expressis verbis megjelenik, és vannak olyan alkotók, akik számára az irodalom eszköz jellege a meghatározó.
A kötet záró része olyan tanulmányokat tartalmaz, amelyek közvetlenül egyetlen alkotóhoz - Madáchhoz - illetve fő művéhez - a Tragédiához - kapcsolódnak. Ebben a választásban közrejátszott az, hogy a Tragédia értelmezése elképzelhetetlen azon filozófiai hatások ismerete nélkül, amelyek a "korszellem" részét képezték (és ebben az esetben nemcsak a nagy európai minták jönnek számításba, hanem a korabeli magyar bölcseleti mozgalmak is), valamint az is, hogy egyrészt a Tragédia filozófiai szempontból "leterhelt" szöveg, másrészt hatása a magyar kultúrára és a tudomány kiemelkedő szereplőire felbecsülhetetlen. Ebben a részben tematizálódnak olyan kérdések is, amelyek a Tragédia recepciójában eddig nem, vagy csak marginálisan jelentek meg, de kiterjesztik a kánon eddigi körét.
Végezetül meg kell jegyezni, hogy a kötetben közölt szövegek első változatban előadásként hangzottak el 2019 októberében Alsósztregován, a Madách-kastélyban azon a konferencián, amelyet a Szlovákiai Magyar Akadémiai Tanács szervezett. A helyszín - a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma által fenntartott Madách-kastély - kisugárzásának nem kis szerepe volt abban, hogy ilyen reprezentatív szövegegyüttest sikerült kialakítani.