---

Tartalom

Bevezetés
Fünffingerspitze (Schmitt-kanin - Daumenscharte)
Winklerthurm (Winkler-út - Zott-út)
Antelao (délről)
Torre del Diavolo (II. megmászás)
Piz Julier (télen)
Monte Rosa (Dufour-csúcs)
Zinal-Rothorn
Matterhorn (Zermatti oldal)
Aiguille du Géant

---

Bevezetés

A legkönnyebb dolga van a muzsikusnak. Mikor a lelke megtelik igaz érzésekkel, melyekből másoknak is akar adni, fogja a hegedűt, meg a nyirettyűt. Ezek elmondják helyette, "ezt és így érezem". És hallgatják. És mindenek lelkében megrezdül ugyanaz, a mit a húr beszél, legyen vidám avagy keserves, fenséges vagy bájos. Mert a húrokba beleköltözött a muzsikus lelke. Azután ha igazán sikerült mindenkiben felkelteni az érzéseket, meg is "hogyvoltozzák" a darabot.

Mennyivel nehezebb annak, a ki tollat forgat. Csak néma betűket tud leírni, melyek nem képesek átváltozni hanggá és érzelemmé. Érzem tehetetlen vergődésemet, mert a szónak nincs térsége, fénye, szine; nem vagyok képes belevarázsolni a fenyvesek ozonját, a hímes hegyi rétek illatárját, sem a lavinák dörejét. Pedig érdemes volna megértetni azokat az érzelmeket, melyek az én lelkemen rezdültek keresztül a sziklafalakon és a magasságok jegén.

Mummery, a Himalayában eltűnt világhírű angol utazó "My climbs" (Hegymászásaim) czímű könyvét e humoros szavakkal kezdi: "Meg vagyon írva a végzet könyvében, hogy minden hegymászó előbb-utóbb a "furor scribendi" áldozata lesz; s mivel a közönséges halandó hiába daczol az istenekkel, én is meghajolok kívánságuk előtt... Hát engem nem lepett meg a furor scribendi. Fanatikusa vagyok a hegyeknek és két okból lett meg ez a könyvecske.

Az első ok bizonyos önzésből fakadt. Kellett e könyvet megírnom, - egyszerűen kellett. Szeretettel, igen, végtelen szeretettel írtam e lapokat. Azok a hegyek mély nyomot hagytak életemben. Fiatalság, boldogság emléke fűződik hozzájuk. A szenvedély, mely ezekre a csúcsokra vitt kényszerítő vaserővel, az őserő forrásából, a természet rajongó szeretetéből táplálkozott. Csak a természet szeretete az a tűz, mely kiváltja nekünk az aranyat a salakból. Ez az a csodaszer, mellyel az örök ifjuságot lehet elérni. Én mindig tudok vidám lenni, mert ittam e csodaszer forrásából, Azért írtam tehát, mert gyönyörűség volt írnom.

Gyönyörűség volt, a mikor pattogott a kandallóban a sziács és odakünn süvített a deczemberi szél. Ekkor én dolgozóasztalom kis lámpájának fényénél megláttam egy napsugaras tündérvilágot, csillogó fehér ormokat, zimankós sziklákat, a távol ködében elmosódó, lehelletszerű panorámákat. És irogattam. Mikor tavaszodott, elbolyongtam a rügyező cserjék közt és hallgatóztam, sustorog-e már az avar, ébred-e alatta a pázsit szorgalmas kis lakóival, a bogárkák, hangyák szabad népével. Valamint az első tavaszi levegőt szívtam, képzeletemben megjelentek a csöndes fenyvesek; szinte kedvem kerekedett leheveredni moha párnáikra; képzeletemben hallottam a habos hegyi patakok zúgását, - szinte gyötörni kezdett a szomjúság. Ilyenkor újra papirra vetettem valamit, és gyönyörűség volt. Ez az élvezet is igazolná, hogy igazságokat írtam. És érdemes lett volna e lapokat megírni, ha mindjárt tűzbe is vetném olvasatlanul, - mert édes órákat szereztek egy embernek, mikor kifáradt a napi munkában és a köznapiság szürkeségeiben.

De bizony én másoknak is odanyujtom e sorokat, mert becsületes, altruisztikus oka is volt e kis rajzok létrejöttének. Akármerre járok, irigyen nézek mindent, a mi értékes az emberi léleknek, és szeretném két kézzel hazahozni magyar hazámba mindazt, a mi szép és jó. Én akarom, hogy fiatal véreim megértsék a hegyek szeretetét, mert ez szép és jó.

Az "Úttalan utakon" czímű könyvecske első czikke az "Alpinismus" volt. Ott elmondtam a védőbeszédet a hegymászásért; az a könyv a sziklákról szólott, ebbe belecsillog a hómezők ezüstös tündöklése. Mikor azt megírtam, azt hittem, egy-két jóbarátom fog csak róla tudomást szerezni. Ez volt legelső édes csalódásom. Szavam nem volt a pusztába kiáltónak szózata. Természetesen azért, a kik olvasgattak belőle, nem indultak mindjárt másnap a Dolomitok falaira vagy a Montblanc jégtorlaszaira, - de megadták a legnagyobb elégtételt; nem mosolyogtak többé a hegyek szerelmén, hanem azzal köszöntöttek: igazad van.

Úgy vagyunk még itthon, hogy kevés hívője van a bérczek hitvallásának, a legnemesebb sportnak. Azért, mert ignoti nulla cupido. Nem is sejtik, mi az a hegymászás. Magam is számtalanszor úgy jártam, mint az angol Leslie Stephen. Ez a derék férfiú a maga idején világhíres hegymászó volt és a hol valami érintetlen, hozzáférhetetlen hegycsúcs hírét hallotta, odasietett. Egyszer összekerült egy magyar földesúrral és nyomban meginterjúvolta, vannak-e a Kárpátokban is nehéz ormok. Bizony vannak, mondá a magyar úr, - vannak oly nehezek is, hogy csak lóháton lehet feljutni.

Talán ma már nem történhetnék meg ilyesmi, de ma is még száz ember közül kilenczvenkilencz azt kérdezi, hogy hát mire jó az a hegymászás?

Megmondom nagyon röviden. Arra jó, hogy szépítse az életet. Már hogyisne szépítené az életet a bepillantás abba a világba, mely a hajnal országa, mert ott előbb kel fel a nap, mint idelenn a völgyben. Ha pedig a hajnal országa az, akkor a lélek fiatalságáé is. Hogyne szépítené a betekintés abba a régióba, mely a meghosszabbított élet országa, mert a bérczeken tovább ég az esti pír, mint itt lent az országút göröngyén. Ha pedig ott fent a napfény tovább tart, akkor ott boldogabb az élet és ragyogóbb az emlék.

A ki azt mondja, hogy mindezért még nem kell nehéz utakat, verejtékes, aggodalmas részleteket kikeresni és az embernek nyakát koczkáztatni, - az egyszerűen téved. Értéke csak olyan élvezetnek van, melyet meg kell szolgálni. Az elért gyönyörűség becse egyenes arányban áll a ráfordított küzdelem nagyságával és a legyőzött akadály fokával. Én mindig ellensége voltam a hegymászás amaz iskolájának, mely a veszélyt keresi és a nyakszegés kikerülése körül csak a szerencsés véletlenre támaszkodik, - s mindezt a puszta idegizgalom kedvéért. Szóval elítéltem azt a hegyi felekezetet, melynek jelszava: "Gruseln als Selbstzweck". De megvallom, hogy nincs az a nehézség és akadály, mellyel tétovázás nélkül ki ne kezdenék, hogy eszthétikai és érzelmi gyönyörűségeimet fokozzam és emlékeim kincstárába egy-egy igazgyöngyöt szerezzek. Ennek a felfogásnak igazságát megmagyarázza Schopenhauer, ki ezt mondja: Sich zu mühen und mit dem Widerstande zu kämpfen, ist dem Menschen Bedürfniss, wie dem Maulwurf das Graben Hindernisse überwinden ist der Vollgenuss des Daseins; der Kampf mit ihnen und der Sieg beglückt." Hozzáteszem, hogy mielőtt ezt a találó idézetet kiollóztam egy német hegymászó czikkéből (mert én még nem olvastam magát Schopenhauert), ugyanazt, a mit a nagy filozófus mond, megsúgta nekem az én szín-magyar eszem járása is, mert az első nehezebb akadály legyőzését nyomon követte a mérhetlen megelégedés gyönyörűsége, mely a helyes önbizalom legjobb istápolója.

S van-e nekünk magyaroknak szükségünk a hegymászásra? Van, éppen azért, mert szépíti az életet. Ha azt veti ellen valamelyik magyar testvérem, hogy elég szép az életünk, akkor én a kicsiny ember a legnagyobb magyar mögé állok és arra kérem, lapozzon megint egyszer Széchenyi Istvánnak "Hitel", "Stádium" czímű vagy más műveiben. Elsárgultak ezek a könyvek, de igazságaik ma sem halaványodtak el. Ma is még sokszor igaz, hogy nálunk számos ember az élet köznapiságát természetesnek tartja és nem hiszi, hogy sok hason-rangú külföldinek élete szebb, mint a miénk. Nálunk még a kártya és a gyöngyöző pohár kedvesebb szórakozás az ifjúságnak, mint a természetnek - hogy így fejezzem ki magamat - "belterjes" élvezete. Pedig mennyi üde balzsamot kevernének a kávéházi felfogás sűrű füstjébe a Kárpátok szikláinak éles szellői, mennyi ideált, életerőt, reményt, fényt varázsolnának sok munkában elnyűtt vagy lebzselésben elkopott életbe az Alpesek csillogó hómezői.

A bajor diák, ha egy ünnepnapon ott hagyhatja az alma mater dohos könyvtárát, már kora hajnal ott botorkál a Totenkirchl vagy Predigtstuhl sziklái közt s másnap fokozott önérzettel, piros arczczal és aczélozott lélekkel fog újra a köznapi tudományhoz. A szép szál angol leventék a zermatti fellegtámasztókon elfelejtik a londoni barna ködöt és az északi flegmát; lelkesednek, mintha szicziliai vért pezsdítene meg ereikben a Matterhorn köve és a Lyskanun jege. A franczia fiúk szöknek a Montmartre bohém-tanyáiról, hogy szakítsanak a Riviera bódító illatú rózsáiból, a Col di Tenda primuláiból, a Meije jégfalainak gyopárjából, hogy aztán a művelődés, szellemesség és túlzások világvárosába meghozzák a leghervadhatlanabb virágot, a lélek ifjúságát.

Az egész nyugat megértette már a hegyeket és hatásukat átviszi a kulturélet minden ágába. Az iskolák kirándulnak, hogy már a gyermek színről-színre megismerje a magasra törekvés eszményképeit, a hegyóriásokat. Az ifjúság versenyez a hegyi sport minden ágában, mert azt tartja, hogy ez úton lehet egy egész életre összegyűjteni az ideg és jellem tőkéit. A tudósok e sport által jutnak el a természettudományok magaslataira, a legmerészebb obszervatóriumok iskoláiba; e sport útján készülnek exotikus világrészek átkutatásához; sok katonatiszt e veszélyek közt tanulta meg, mi az igazi lélekjelenlét. A művészek itt tanulták színeik üdeségét. (Párisban már van "Société des Peintres de Montagne".) S a mi a legszebb tudomány, a hegyeken az ember megtanulja egymást becsülni és szeretni.

Nálunk még a hegyeknek nincsen irodalma, nincsen költészete, nincsen művészete. A hányszor elmentem a barna sziklák alatt, melyeket bearanyozott a kelő nap, a hányszor láttam a csendes tavak smaragdtükreit mélységes zöld fenyvek ölében, - a hányszor a violás ködfátyolon felém világítottak a havas tetők, bánkódtam, elkeseredtem, hogy kontár kezem nem ért az ecset forgatásához... Mert a művészt legjobban izgatják az ellentétek. Minden, a mi e földön igaz, két ellentétből áll; a nap és éj, fény és árnyék, a férfiú ereje, a nő gyöngédsége, a derűs Homérosz és ködös Osszián kiegészítik egymást, és ebből ered a mindenség egész változatossága, és ezen alapszik, hogy nincsen e világon, a mi unalmas volna. S azt mondom, sehol nincs az ellentéteknek annyi változata és olyan harmóniája, mint a hegyek között.

Nálunk még a hegyi sport is csak úgy vánszorog.

Nem szabad ennyi kincs mellett behunyt szemekkel elmennünk. Én bizony összeszedtem mindebből magamnak annyi kincset, a mennyit bírtam és nagy megelégedéssel gazdálkodom belőlük.

Ezek az emlékek az én bibliám, melyből mindennap olvasok. Magammal viszem mindenhova. Ha köznapi vergődésben elhagynak erőim, visszagondolok azokra az időkre, mikor nem lankadott karom a meredek sziklafalakon, szívem össze nem rezzent a vihar ostromában és olyan, de olyan biztosnak érezém magamat az én Uram kezében. Ha csüggedek, csak egyet lapozok emlékezetem bibliájában, és magam előtt látom a világos, fényes ormokat, melyek mint tündöklő végczél állottak előttem, tetőiken nyujtva a beteljesült vágyak tökéletes gyönyöreit, szabad és szeplőtelen világban a megdicsőülés érzetét. Ebből a bibliából olvasok nektek, mert a szép és jótékony igazságot hirdetni becsületes dolog és jól is esik, mert ez az igazság nem bánt senkit.

És mondom, a ki egyszer a tudás fájáról evett, az meg van babonázva. Az a természet odafenn nem olyan változatos, bájos, ékes, mint ez itt lent körülöttünk, de erőteljesebb. Az a természet odafenn erő, az a természet hit, az a természet tudás. A természet itt lent olyan, mint a bűvösbájos női lény. Kikelet, virágzás, verőfény: üde mosolygása; éltető melegség, hűsítő árnyék: finom gyöngédségei; változatossága, színpompája, tarkasága örök összhangban: tökéletes ízlése. A permeteg könnye, az időváltozás csak kedves szeszélye. Az a másik odafenn más benyomást kelt. Olyan az, mint a kemény, zárkózott, rendületlen nagy férfiú, a kincses szellemóriás, ki nemes, méltóságos és hatalmas, de erőteljes szenvedélyeiben is, mint minden nyilvánulásában. Bárha a bájos nőnek több személyes bámulója és több rajongó híve akad, a világhírű, a halhatatlan, közvetlen ismerőseinek felejthetetlenebb a nagy férfijellem marad. Ám egy közös női vonása annak a természetnek is vagyon; olyan, mint az anyai szív, mindig hűséges és nemes, áld és vigasztal, visszafogad újra, bárhogy is vétkezénk.

Ezért szeretném, ha könyvem minden sora olyan lehetne mint az "Énekek Éneke".

---