ÁLMATLAN ÉJSZAKÁK

(EGY FESTŐ FELJEGYZÉSEIBŐL)

IRTA:
JANKOVICS MARCZELL
(CSALMAY)

BRATISLAVA - POZSONY
WIGAND K. F. GRAF. MŰINTÉZET R.-T. KIADÁSA
1921.

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2021
Készült a Summa Artium támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitális Tartalomfejlesztési és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-445-5 (online)
MEK-21059

TARTALOM

Francesca.
Pandora.
Lord Byron.
Carmen.
Milton.
Varenna.
Jeanne la Rousse.
Sphynx.
Musset.
Giulia Capuletti.
Dansons la Carmagnole.
Beatrice.

Francesca.

Céltalanul bolyongtam a párisi éjszakában.

Nem birtam ki a négy fal között. Mintha dióhéjba szoritották volna vágtató gondolataimat, egész hányatott életemet. Az ilyen napokon nem tudtam festeni, hiányzott minden témám, hamis volt minden szinem. Mennem kellett, - csak előre, - mindegy, hová, - mennem, egyszerüen addig, mig valahol megtalálom önmagamat.

Az avenue-n már nem járt ember.

A nagy paloták lehunyt szemekkel sorakoztak egymás mellé, élettelenül. Komor csöndességük azt a hitet keltette, hogy a lehunyt ablakszemek mögött nincsenek élő emberek, kik szenvednek, vétkeznek vagy álmodnak. Mintha a világváros, mely pár óra előtt villamfényben úszott és élt, az ókor valamely elhagyott emlékévé változott volna. Idegen volt nekem minden, mintha a földből ásott pár-ezeréves Ninive utcáin kóborolnék.

Az egyik utca keresztezésénél fáklya égett. Vörös fényében a hömpölygő füst között testetlen árnyékok jelentek meg és hajladoztak. A fölleges nagy éjszakában minden titokzatos és önkénytelenül Dantera kellett gondolnom, a hogy Vergilius nyomában a pokol tornácának első árnyait látja meg. ...De hát ezuttal a fáklya fényénél nem a föld szellemei ropták táncukat, hanem csak nehány szegény éjjeli munkás szállt le az utca fagyos mélyébe, valami csövet javitani, melyen át az alvó paloták lakói otthonukban üde forrást vagy fényt kapnak.

A kopasz fasor kavicsos utja mellett egyik padon magános ember ül. Utánam néz. Vajon mit müvel idekünt a téli éjszakában? Hajléktalan? - avagy lelke nem birja ki a hajlékot és üzi ki a csöndes éjbe, mint jómagamat? Valami titkos rokonérzéssel néztem rá vissza én is.

Mélységes hallgató csönd van. Egyszerre valami távoli utcából szakadozottan üvölt bele a nyugalomba egy autó tülkölése. Vészesen üvölt mint a jajkiáltás, - azután egyszerre elnémul, mintha hirtelen vége volna valami siető életnek.

A fekete paloták fölött még sötétebben boltozódik az ég. A lámpák lángjában látom, hogy aprózva pelyhedzik a hó. Fagy, de a levegő még tele van szelidséggel és lágysággal. Mintha hűvös, de nagyon puha kezek simogatnák lüktető halántékomat. Érzem a levegő leheletét, mintha nem magam élnék, hanem körülöttem a tiszta téli levegő titka élne.

Nagy sarokház elé értem, melynek utcai előkertjében csupaszon sorakoznak a lombtalan cserjék. Még zuzmarásak a délelőtti ködtől és a földszint egyik ablakából rájuk szürődő fénysávban olyanok, mint a filigrán márványfaragványok az indiai Agra mecsetjeinek kőkapuin.

Önkénytelenül megállok a fénysávban, mintha melegitene ez a fény. Felnézek a kivilágitott ablakra. Miért virraszt, aki odabent van?

A gyöngéd csipke-store-on át belátni a szoba egyik falára. Micsoda édes meglepetés ebben a zuzmarás, hópelyhes világvárosi éjszakában! A falon ismerős kép: Botticelli Sandro "Primavera"-jából a virágözönben lebegő leány, ki áttetsző palástjából és fátyolfodraiból millió virágszirmot ont maga köré... Mikor a homályos ablakon át megláttam a csodálatos képet, legott éreztem, hogy nem tudok tovább menni... Fiatalság, tavasz, művészet ezer emléke a lassan hófehérre változó kövezetre szegezte lábaimat. Eszembe jutott, hogy jó néhány év előtt, mikor még egészen feketék voltak fürteim, Firenzeben én is lopva lemásoltam a tavasz leányát és elküldtem valakinek, a kit nagyon szerettem, e két rövid szóval: "Te vagy"! Hogyan elmult ez is...

Ki vagy te ismeretlen, ki az alvó örökváros kőhalmazában éppen Botticelli tündérleányával ékesited fészkedet?

A hogy elálldogáltam az előkert vasrácsára támaszkodva, halk zongoraszó ütötte meg fülemet és a rejtett madár csicsergésével fonódott közbe az érzelmes ária:

Amor, amor é palpito dell' universo, dell'
        Universo, intero,
Misterioso, misterioso altero, croce e delizia
        - croce e delizia la cor...

Ki vagy szépséges ismeretlen, ki az utca magános vándorának a szerelem bübájáról és kinjáról dalolsz?

Mig halkan a dal után dudoltam Verdi mézédes zenéjét, emésztő kiváncsiság töltötte el lelkemet. Látnom kell, tudnom kell, ki az ott bent. Mert egyszerüen - mi tagadás benne - beleszerettem a látatlanba. Felruháztam képzeletem minden ékességével. Nem akartam meglátni azt, aki talán a zongora mellett, az éneklő leány mögött áll. Talán apja? Talán párja? Nem, én nem képzelődöm, - ő egyedül van. Abban a halk dalban volt valami abból a vágyódásból, melyet csak az tud belelehelni, aki egyedül van.

Ki vagy, én szépséges ismeretlenem?

Mielőtt meggondoltam volna a következményeket, vakmerő elhatározással megnyomtam a bérpalota éjjeli csengőjét.

Alighogy ezt elkövettem, szerettem volna gyerekesen elfutni, mint a csinytevő diák, ki csak bosszantással akarta zavarni a portást. De nem birtam elmozdulni a kaputól, - meg gyávának is tartottam volna magamat. Éreztem, hogy ma akaratomnak nincs határa, - csak az a fal, melybe most is beleütközöm. A fal, mely köztem és közötte áll, - köztem és az édes ismeretlen között, ki ott bent Botticelli előtt Verdivel áldoz a tavasznak és szerelemnek, mikor idekünt fagyos hógombolyagokat söpör az éjjeli szél a Szajna partja felől.

Pár perc mulva kinyilt a kapu. Tagbaszakadt ősz asszony állt előttem és arcomba világitott. Szigoru, de jóságos tekintettel mért végig és erős bretón kiejtéssel szólt:

- Kit keres, uram?

Nehéz lett volna értelmesen felelnem. Én nem sejtettem, kit keresek. A jó öreg portásasszonynak pedig nem tehettem vallomást vakmerőségemről, mert legfeljebb becsapta volna előttem a kaput. Egyszerüen a halk zongoraszó irányába mutattam.

- Asszonyom, sajnálom, hogy ilyen furcsa órában jövök, de egy kép miatt kellett bekopognom.

Az asszony egy szót sem szólt, vállat vont, megbökte a lakókat jelző táblán az egyik csengőt és udvariasan a földszinti lakás felé mutatott.

Markába csúsztattam egy ötfrankost. Nem is volt időm csodálkozni azon, hogy őszinte és naiv magyarázatomra ilyen simán megy minden. Szokatlan késő órában jöttem, ismeretlen vagyok, és még csak nem is faggat senki, mi járatban török be egy otthonba, hol kétségtelenül fiatal nőnek kell lenni, mert hiszen az édes szoprán még egyre csengett elfojtott szordinóval:

Amor, amor é palpito dell' universo...

Egy pillanat alatt szivdobogva az ajtó előtt álltam. A megvilágitott réztáblácskán lélekzetet visszafojtva olvastam a nevet:

Francesca Palmieri.

Vajjon ki fog ajtót nyitni? Talán valami ügyetlen cseléd? Talán mégis valami haragos férfi? Mit fogok neki mondani? Untam minden hosszadalmas magyarázatot.

Az ajtó kinyilott. Magas, karcsu fiatal nő állott előttem. Gyönyörü, pompás, tökéletes nő. Végig járatta rajtam mélységesen sötét kérdő szemeit. Dus hajkoronája alatt tiszta homloka csupa méltóság, - a meglepetéstől vagy talán a félbeszakitott énektől még kissé nyilt ajkai mellett két kis gödör csupa édes selmaság. Csupa meg nem fejtett ellentét, csupa azonnal megértett harmonia.

Nem csalódtam. Csak ilyen nőt képzeltem odakünt a fagyos utcán, midőn felnéztem a világos ablakra és hallgatóztam. Szépségek szépsége. Ezért érdemes volt magamat kitenni bármely dorgálásnak hóbortos ötletemért.

- Kit keres, uram, ily későn? - kérdezte szelid szemrehányó hangon francia nyelven.

Én a név és az imént ellesett ének alapján jobbnak láttam legott olaszul válaszolni, becsületesen, őszintén:

- Signorina, én künt álltam a hóban, szélben. Megláttam a kivilágitott ablakon át a falon Botticelli tavaszi tündérét és bejöttem. Itéljen el, kergessen el, fogasson el, csak bocsásson be, - a többit megmagyarázom odabent.

Elmosolyodott és kedvesen mondá:

- Hogyha Botticelli hozta hozzám, ám jőjjön beljebb.

Megindultam, mintha már ismertem volna a járást, olyan természetesen szólott hozzám. Midőn hirtelen megálltam, hogy előrebocsássam az ismeretlen otthon szépséges úrnőjét, elkomorodtam. Észrevettem, hogy a tökéletes sudár alak biceg, - a jobb lába hibás.

Beléptünk a kis szalónba, melynek világossága becsalt. Letelepedtünk egymással szemben a kandalló elé. Ő hallgatott, én meg zavarodottan néztem körül.

Azt hittem, Firenzeben vagyok. Minden a Medici-kor izlését viselte magán. A renaissance-butorok, a láda a négy hajlott oroszlánlábbal, a csattos bőrkodex-utánzatok az asztalon. Még a levegőnek is ugyanaz a virágillata, melyet márciusban érezni a Viale dei Colli-n.

A nagy Botticelli-képmásolaton legott észrevettem a szignaturát: Francesca Palmieri. Az egyik asztal tele volt rakva miniature-ökkel, Lebrun Vigée, Reynolds, Boucher pompás kis másolataival. Az én ismeretlen vendéglátóm tehát egyike azoknak a csöndes müvésznőknek, kik heteken át másolják a nagy képtárakban a legnépszerübb képeket, elnyüve életüket, elpazarolva tudásukat, hogy ezután müveiket vándor amerikaiak és angolok magukkal vigyék élelmes mükereskedők boltjaiból.

A müvésznő kedves elfogultsággal felém tolta az asztalon álló cigarettákat és bájosan tettetve a neheztelést, igy szólt:

- Éjfélkor betörni egy magános nőhöz! Tulajdonképen nagyon kellene haragudnom. De hát ön mondja, hogy Botticelli képe hozta be hozzám. Ugy veszem tehát, mintha Sandro mester közös ismerősünk volna és ő mutatná be önt nekem.

- Signorina, bocsássa meg, hogy még nem mutatkoztam be. Engedje meg, hogy nevemet csak később áruljam el: tudom, hogy ismerősének fog tekinteni.

Megrázta fejét, hogy hullámosan megremegett fürteinek aranykoronája.

- Én nem kérdek semmit. Babonásan alávetem magamat a fátumnak, amit a "tavasz tündére" hoz reám. Eddig szerencsétlenséget hozott. Két év előtt másoltam Firenzeben az eredetiről és Isten tudja, nagyon ragaszkodtam hozzá. De most... De most már odaadnám bárkinek, csak vigye el tőlem.

A legbecsületesebb őszinteségre határoztam el magamat és tiszteletteljes gyöngédséggel, de valami ellágyult melegséggel, melyért a nők nem haragusznak meg soha, két ujjal kissé megérintettem az asztalon pihenő fehér kis kezet.

- Őszinte vallomást teszek. Lehet, hogy a tavasz tündérének fátumszerü küldötte vagyok. Ne higyjen izléstelen kalandornak, ki vakmerő tolakodással va banque-ot játszik. Én magam is festő vagyok, szegény, hóbortos bohém, de tetőtől talpig jó ember. Hihet nekem és végig hallgathat. Kiutasíthat és én megcsókolom kezét, de nem megyek. Tudom, hogy nem küld el, mert aki évszázadok örökszép dolgai közt, melyeket saját ecsetjével lesett el magának, ennyi érzéssel énekelget, az más világban él, mint odakünt az egész havas világváros. A napsütötte álomvilágban, melyben mi ketten kóborolunk, nevetnek a köznapi konvención. Ezt éreztem meg künt a zuzmarás fák alatt és ezért vagyok itt.

- Kérem beszéljen. Kiváncsivá tett.

- Tehát maradhatok. Tudtam, hogy ennek igy kell lennie. Igen én is festek és kijut a magasztalásból. Pedig nem érdemlem meg, mert műveimet nem én alkotom, hanem valami titkos, bübájos erő. Mondjuk, mindig egy-egy szépséges nő, kit utamba vet a végzet. Néha hetekig egy vonást sem tudok vászonra vetni. Ilyenkor nyugtalanul barangolok, mig meglátok valakit, a ki visszaadja tudásomat. Valami ég bennem ilyenkor, s ha ez a lelki mécsem kialszik, akkor jönni kell valakinek, a ki meggyujtja, mert különben nem látok művészetem világában. Most is ilyen fénykereső voltam. Megláttam ablakát, azon át Botticelli "Tavasz"-át, hallottam Verdi melodiáját és egyszerüen megéreztem, hogy az ismeretlentől idebent lelkemben olyan fényességet viszek magammal, melynek világánál uj remeket fogok alkotni.

- És én tőlem, szegény nyomorék leánytól, mit várhat ön az alkotó művész?

- Én igazat mondok mindig. Ha nem hisznek, idézem a bátor német szerzetest, ki azt mondá: Itt állok és nem tehettem máskép.

Válasz helyett ujra mosolygott és a marasztalás jeléül kivett a ládikából egy cigarettát, felém nyujtotta egy égő gyufával együtt.

- Köszönöm, hogy megért. Az életnek csak egyetlenegy dolog adja meg az igazi jó izét, az, hogy az embert megértik. Könnyü ez azoknál, kiknek lelke olyan mint a négyzet vagy a kör. Mindenki tudja, ez négyzet, mindenki tudja, emez kör. De ha az ember parabolák utvonalain járkál, mint a ritka üstökösök, akkor a köznapi embereknek ez igen magas mathézis. Nem sokat számitanak, hanem ott hagyják az illetőt a faképnél. Nos, magamról, eleget beszéltem, gyóntam, most várom önmagától édes szavát jutalmul.

Rám nézett bársonyos fekete szemeivel, melyeket még mélységesebbé tett hajának velencei vörösaranya. Lehajolt és egy hasábot tett a tüzre. Hallgatott és elnézett valahova messze, nem ebben a szobában lévő határokra. Mintha a hasábbal valami emléket hamvasztott volna el.

Átnyultam az asztalon és most már megfogtam egész puha kis kezét.

- Francesca, mi mindketten művészek vagyunk. Higyjen a művészetben, mert az mindent meggyógyit.

A bánatos nő maga elé bámult és tompán, mintha szuggesztió alatt beszélne, hozzáfogott történetéhez.

- Először látom önt és mégis elmondok mindent, mert úgy érzem, önnek mindezt tudnia kell.

- Fiesoleban születtem, pár hóval apám halála után. Szegények voltunk. Korán megtanultam rajzolni és képek másolásával kerestem meg a mindennapit. Tizenhétéves koromban eljegyzett egy kapitány. Délceg ember volt, de kemény és kegyetlen, mint a kard, mely oldalán csördült. Nem szerettem őt. Talán még a nevét is el tudom felejteni.

- Egy husvéti reggelen kétségbeesve bolyongtam Firenzeben a Via Ricasolin és csodálkoztam, miért örülnek az emberek ezrei a tavasznak. Bemenekültem a galleriába. Botticelli tavaszi allegóriája előtt dolgozott egy másoló, ki vonásról-vonásra próbálta megörökiteni a tündérlányok lepleit és napderüs mosolyát. Soká, soká néztem és irigyeltem őt. Istenem, hogyha én is tudnám ezt utánozni! A husvéti ünnepek után már én is ott ültem szomszédságában és minden tudásomat összeszedtem, hogy fölülmuljam versenytársamat. Elkészült az én tavaszi tündérem is és versenytársam önzetlen gyönyörüséggel megbámulta és lelkesedésében magához ölelt...

- Ez ölelés közben tudtam meg, hogy versenytársam jegyesem öccse, kiről a szigoru kapitány mindig csak mint eltévedt, elveszett fiuról beszélt. Mikor a kapitány mindent megtudott, - és én megmondtam neki, hogy tudok szeretni, közönséges drámát rögtönzött: rám lőtt. Összetörte lábamat a golyó és azóta nyomorék vagyok.

- Örökre elhagytam Firenzet és most itt tengődöm, a Louvreben miniatüröket gyártva.

- Ez annak a képnek története, mely önt ma a havas utcáról becsalta én hozzám. És ezért mégis végtelenül szeretem Botticelli tavaszi tündérét, mert igaz ugyan, hogy miatta lettem nyomorult, de neki köszönhetem az első csókot is. Az első csók pedig csak egyszer van az életben és a mi egyszer van, minden árat megér...

A leány elhallgatott. Én meg felkeltem és átnyujtottam neki névjegyemet.

- Legyen szerencsém holnap műtermemben, a Rue des Saints Pères sarkán. Várni fogom, kora reggeltől késő estig, mert igen, igen nagy szükségem van segitségére, én bűbájos ismeretlenem.

Francesca meglepetve olvasta jól ismert művésznevemet és annyi bájjal adózott kecses meghajlásában nevemnek, hogy senki a világon nem sejtette volna, hogy csak egyik lábán lebeg.

Elhatároztam, hogy őt mindenkinek tenyéren kell hordani.

*

Másnap már kora reggel a műtermemben dolgoztam. Felvettem a palettát, melyhez hetek óta nem birtam hozzányulni.

Napsütéses, hideg délelőtt volt. Az ablakokon a jégvirágokat aranykalászok kévéjévé, violaszinü páfrányerdővé varázsolta a verőfény. A Notre Dame harangjai ünnepi kongással muzsikálták tele a szélcsöndes téli levegőt.

Annyira szorgalmas voltam, hogy megfeledkeztem reggelimről és inasom, Rafael, ki nevénél fogva ugy érezte, hogy munkatársam, műtermembe hozta teámat. Mig nagyokat fújt a kandalló parázsába, önelégedetten és együttérzéssel mormogta:

- Nos, az én uram megint megtalálta a Valakit, a kit keresett...

- Rafael, te valósággal lelki rokonságban állsz velem, - tréfáltam jókedvüen, mig a hatalmas vászonra gyorsan épitettem a szénnel egy régi terem otthonosságát, amilyennek magam előtt láttam Riminiben Malatesta Gianciotto palotájának legbizalmasabb szobáját.

Pár hét előtt ugyanis egyik leghűségesebb Maecenásom, a fiatal Hudson lord arra kért, hogy rendezzek be neki Como-parti villájában egy Dante-szobát. Akkor annyi minden jutott eszembe, hogy a sok ötlettel nem tudtam mit kezdeni, tehát eszméim gazdagsága közt elszegényedtek alkotó erőim. Most azonban megvolt minden.

Épen elkészültem a régi terem falával, ódon bútoraival, amúgy vázlatosan, mikor belépett Palmieri Francesca.

Üdvözöltem, mint régi ismerőst, megkértem, hogy ne unja magát, mert bizony ő lesz modellem Francesca de Rimini poézissé finomult alakjához.^[1] Felállitottam a kis emelvény selymes szmirnáira. Szemeimmel körülsimogattam bársonyos arculatát, gyönyörü sudáralakját és láttam szerelmes lelke történetét. Hódolatom jeléül lábaihoz vetettem egy szál piros rózsát és nem kérdezve nemet vagy igent, igy vagy ugyot, lázasan hozzáláttam a munkához.

És dolgoztam és ujra dolgoztam. Megjelent a képen Francesca da Rimini. Karcsu termetét haloványkék brokátba öltöztettem. Ügyeltem arra, hogy a képen Kelet szőnyegén lerajzolódjék mindkét finom lába és én, mint müvész adjam vissza a tündérleánynak azt, mit tőle a szépet és épet vandál módon pusztitó élet elrabolt. Ügyeltem arra, hogy a képen a tenger felől beáradó napfény bearanyozza vörösszőke fürteit. Arcába belevarázsoltam a tartózkodó odaadás és az ijedt boldogság minden csodaszépségét.

És készült a kép napokon át. Ugy néztem az élő Francescát, mintha őt is én teremtettem volna magamnak.

És készült a kép. A földön ott feküdt az áruló olvasmány: Galeotto meséje. Oldalt nyilott az ajtó és csak ez a halk nyilás sejtette, hogy az ajtó mögött áll Gianciotto. Nem akartam a férj rutságával zavarni művem összhangját. Csak Paolo alakja hiányzott még.

Ekkor megkértem modellemet, hogy csak egy hét mulva jöjjön el. Egy hét alatt megfestettem Paolot, amint félbehagyva az olvasást, csókját, az elsőt, az örökkévalót odalopja az aranyszálakra, melyek átfonták ifju életét.

...Egy hét mulva eljött Francesca Palmieri. Mikor meglátta a kész képet, odarohant Paolohoz, a festetthez, az élő Francesca, kitárva karját, mintha át akarná ölelni - odarohant annyi szenvedéllyel, hogy az én festett Francescám szinte féltékenyen nézett reá... Azután hozzám fordult és a csókot, melyet a festett Paolonak szánt, nekem adta...

Paolonak ugyanis én önmagamat festettem meg, fiatalon, szerelmesen, elveszetten...

Befejeztem a képet; alája írtam egy régi kódex remek betüivel:

Quel giorno più non vi leggemo avante...^[2]

Pandora.

Duzzogva mentem haza. Már hogy is ne duzzogtam volna. Egyik autó a másik után száguldott el mellettem és mindenikből kicsillant a habos prémek közül egypár gyémántfényes szem vagy tüzes szemként felvillanó gyémánt. A fényes kirakatüvegek mögött vadonatujnak látszó emberek özöne zsongott, csokoládékannák, süteményhegyek, gyönyörü billikomok körül. A barokban annyi ember tolongott, mintha a jó öreg hollandus patriciusok alchimiája nélkül e földön már üdvözülni sem lehetne.

Karnevál! Egész Páris mulat és én minderről csak annyit tudok, hogy hideg van és egyedül vagyok...

Szóval megint "foglalkozás nélkül" voltam. Igy szoktam hivni azt az időt, mikor megbénult minden munkakedvem. A muzsikus érezhet ilyesmit, midőn hirtelen megsiketül.

Mikor tudok festeni és alakokat varázsolok képeimre, minden rendben van. Benépesitik ők az otthonomat. Szeretem őket.

Beszélek hozzájuk. Megértenek engemet. Hogyne, hiszen mind az én lelkemből termettek, mint Minerva Zeus agyából. S ha megunom őket, csak néhány ecsetvonásba kerül, eltünnek, saját kezemmel megölhetem őket és nekik nem fáj, nekem meg nincs lelkifurdalásom.

Most a karneválban éreztem hirtelen százszorosan az ember párjának hiányát. Hiába, csak az ember meg az asszony együtt egy egész. A magános asszony egyedül is lehet több, mint egy egész, mert annyit oszthat a boldogságból, hogy mindenki teljesnek hiszi azt, amit tőle osztályrészül kapott. De az egyedüljáró férfi csak félember...

Ilyen filozofálások között értem otthonomba, melynek pompás keleti kényelme még jobban éreztette egyedüliségemet. Sóvárogtam a padlásszobák után, hol Shaunard festegeti kis párját.

Ejnye hát miért nem megyek hetek óta barátaim közé? Állapitsuk meg, mikor is láttam őket utoljára. Ehhez a müvészethez már rágyujtottam, hogy nyugodtan ejtsem meg a nagy számitást. Mert én ugyan sohasem törődtem azzal, hányadika van. A kalendáriumból kideritettem, hogy ma januárius 13-át irják, szent Hilárius napját.

Szent Hilárius: milyen jó név, még ez is derüs vigasságot jelent. Azért is elmegyek ma pajtásaim közé. Nyakamba keritettem bundámat, szememre huztam kalapomat és pár perc mulva egy fürge brougham-ban robogtam a "Nagyhatalmak Négyesszövetségé"-nek tanyája felé.

A hangzatos cimü társaság nem valami fényes palotában ülésezett. Befordultam a Boulevard des Italiens egyik csöndesebb mellékutcájába. Ott az egyik bérházban, közel a mennyországhoz volt elhelyezve Madame Regnier pompás vendéglője. Igen, a negyedik emeleten volt a mi kis mennyországunk, mert ott mindig boldogok voltunk és nem gondoltunk magános otthonunkra, hol csak az árnyékunk a lakótárs és csak a csönd beszélget nekünk kedves vagy nyomasztó történeteket, a szerint, amint lelkünk hangvillája a benyomásokat visszacsengi.

Az egész vendéglő csöndes magánlakás néhány pompás chambre separée-val. Egyik szoba kedvesebb mint a másik. Szines régi angol metszetek a falon, - egypár virágszál mindenik asztalon. A körvonalak tompitására mindenütt kis piros ernyős lámpák, hogy teljes legyen a világitás költészete. És még sem az izes ételek, a finom izlés, a halovány vörös fény vonzottak bennünket ide, hanem a karcsú, gesztenyebarna Lucie, a háznak leánya, ki eltalálta minden gondolatunkat és mosolyával, csicsergő szavával olyan füszereket adott jókedvü éjjeli lakomáinkhoz, amilyenekről még szegény Lucullus sem álmodott.

Egytől-egyik kötelességünknek tartottuk minden este beleszeretni Luciebe, ki értette módját, mikép lehessen elfelejtetni velünk, hogy vendéglőben vagyunk. A bucsúzáskor egyszerűen az asztalra raktuk pénzünket és azt lelkiismeretesen összeszedte a derék "Joseph". Ez a Joseph a fox-terrier nemzetséghez tartozott és okos szemeivel órákig bámult reánk, mintha részt venne bohó tréfáinkban. De ha pénzt tettünk az asztalra, neki rugaszkodott és egy pillanat alatt elégedetten morogva, szemérmesen fordult ki az ajtón, hogy igy gyüjtögesse bájos gazdája hozományát.

A négy hatalom már együtt ült a szokott kuckóban.

Én kereszteltem el őket négy nagyhatalomnak, mert négyükben külön megnyilvánult a világ négy legnagyobb hatalma.

Lambert nehézkes fiu volt, mint otthonában valahol Grénoble körül, darabos hegyei. Tisztaeszü, tisztaszivü, mint ezeknek a hegyeknek levegője. Neves orvos: ő képviselte a legelső hatalmat, az egészséget.

Pierre csak "ur" volt, semmi más. Zsebébe nyult és aranyaival megvette a kirakatokból és az emberi szivekből azt, amit megkivánt. Ő volt az arany "követe".

Prosper ujságot irt. Az elzászi határról vetődött közénk és képviselte az irott szónak győztes vezérkarát, mert mindig győzött azokkal szemben, kik nem birtak bánni az apró szuronyokkal, melyeket tollnak neveznek.

Claude valahonnan délvidékről jött hozzánk a vándorfecskékkel. Nem törődtünk foglalkozásával, mert ő a szeretetreméltóság képviselője volt. Ezzel nyitott meg magának ajtót, erszényt, minden baráti és női szivet.

Mennyi örökemlékü éjszakát virrasztottunk itt egymás mellett!

Várakozással, vágyódással léptem be, előre gyönyörködve ebben az álmatlan éjszakában. Már a belépéskor csalódást éreztem. Joseph egyik kuckóban horkolt, Lucie ásitozva támaszkodott a szomszéd szobában a pohárszékhez.

- Jó estét, fiúk. Mi van veletek? Bőjtbe fogtatok vagy lőrét ittatok, melybe álomitalt kevert Lucie? Közétek jön az ember fiatalodni és ugy ültök itt, mintha a boldogság szigetére deportálva volnátok.

- Semmi baj semmi baj, ismételgették erőtlenül, mintha legyőzte volna őket egy ötödik nagyhatalom.

- Lucie hamar egy Médoc-ot. Rátok meg ügyet sem vetek.

- Mi el vagyunk foglalva, - szólt a szeretetre méltó Claude. - Várunk valakit!

- Jó, hát ki légyen az? Én is várok veletek.

- Nem tudjuk, hogy kicsoda a mi kis barátnőnk. Csak annyit tudunk, hogy leirhatatlanul bájos. Mikor nagy karmantyuját keblére szoritva, édes mosollyal belép, azt hisszük, hogy egyenesen a Louvreből jön, Le Brun asszony idejéből. A nevét sem tudjuk, hát ugy hivjuk: La femme au manchon - ...^[3]

Alighogy Claude kiejtette e nevet, megjelent az ajtóban a "femme au manchon". Elragadó teremtés. Karcsu, hajlékony, törékeny, mint a fiatal csemetefa. Arca kerekded, majdnem gyermekesen édes - ugy, hogy az ember kisértetbe esik felugrani és két tenyere közé fogni ezt az arcocskát, azzal: Te édes... A nagy kék kalap alatt, melyet halovány lila csokor és bodros toll ékesit, puhán omlott szerteszét a göndör fürtök özöne, melyeket valósággal fehérre puderozott az apró hó. Karmantyuját magasra tartva szoritotta magához, mintha ingerkedve jelezné: Lássátok, én sohasem fázom...

Mig társaimmal én is felugortam, bájos vendégünket üdvözölni, halkan ismételtem magamban: La femme au manchon...

Az asztalfőhöz ültettük és körülrajongtuk. Mindegyikünk számára volt mondanivalója. Halkan, otthonosan, kedvesen beszélt és a beszéd még csak bájolóbbá tette. És ez az igazi varázs, mert a nő csak akkor diadalmas, hogyha hangja, beszéde harmóniában van arcával, szemével, fürteivel, termetével.

Összecsendültek poharaink, kristálytisztán, mint az ezüstharang.

- Éljen a szerelem!

- Éljen a boldogság!

- Éljen a szépség!

- Éljen a jókedv!

- Tehát mindnyájan engem éltetnek, - szólt ő felém fordulva, - mert tudja meg, hogy ez mind én vagyok... Az ön barátai pompás fogalmakról beszélnek és mindig engem értenek. Mondja, ön most kiért, miért emelt poharat?

- Ha köznapi akarnék lenni, azt mondanám, bájos ismeretlen ismerősömért itt mellettem. De nem ezt mondom. Én koccintok, mert ha a poharat emelem, csillogóbbnak látom benne a gyöngyöt és rajta keresztül jobban belátok annak lelkébe, ki szemben áll velem. Koccintok, mert ez a tiszta csengés beszél helyettem. Ez az összecsendülés két összevaló lélek találkozása...

Rám nézett, azután gondolkozva átnézett a vörös ernyős kis lámpa fölött.

Közben mindenik barátom elingerkedte a másiknak bánatát. Lambert a legbetegebb orvos egy idő óta, ugymond Claude. Ez meg a megvigasztalhatatlan vigasztaló, fogta rá Lambert. Az aranyverő Pierre nem tud magának aranyhídat verni, hogy azon vonuljon ki nagy keservéből, - bosszantá emezt Prosper. Az előbbi meg elárulta, hogy mióta az édes kis vendég közéjük szállott, Prosper még hirlapi polémiáit is szonettekben írja meg. Szóval mindenik bevallotta a másikról, hogy milyen szerencsétlen. Ezt nagy közvetlenséggel tették, mert hiszen mindenik a másik álarcában a saját csalódását vallotta be.

Ő felkacagott.

- Lássa, ilyenek az ön barátai. Minden szavuk csupa súlyos vádaskodás, hogy én szerencsétlenséget szerzek, ahova lépek. Önző férfiak! Miért lennék egyiké vagy másiké? Ha szép vagyok, nézzenek meg, örüljenek nekem és hagyjanak meg önmagamnak.

- Nem, a rózsa nem önmagának nyílik.

- De igen. Ma egyik barátnőm télikertjében egy kicsi tőn a legpompásabb rózsa fakadott. Ma, január 13-án! Micsoda barbárság lett volna, hogyha én, a legelső, ki e rózsát látom, leszakitottam volna. Mi marad másnak, hogyha én magammal viszem...

- Én a rózsát mindig magammal viszem...

- És ha a rózsa szúr?

- Engem nem szúr.

- Önhitten beszél. Sokat csalódik majd!

- Én állom, a mit mondok. Jöjjön el holnap a Rue des Saints Pères-be és keresse a festőt. Lefestem.

- És ha nem jövök?

- Eljön. Igen, eljön, mert én vagyok az örök ifjuság, az örökélet. Hiába gyógyitja Lambert az örök virágzás italával; hiába ruházza Pierre igazgyöngyökből font uszályba; hiába... ne is folytassuk, a hervadás, az a nagy, fájdalmas hervadás egy napon mégis csak elkezdődik... De nálam nincs tegnap és nincsen holnap, csak ma. Én általam fiatalabb marad, mint a minő Ninon de Lenclos tudott maradni. Mert a jövő századok Louvre-jében vagy Pitti palotájában, hova az én általam festett arckép kerül, mindenki ma fogja látni, fiatalnak, bájosnak... Senki sem fogja századok mulva sem mondani: de szép volt, hanem a ki látja a képet felkiált: Istenem, de szép. Én a rózsát magammal viszem, mert énfelém hajlik.

Hirtelen felkeltem, meghajoltam és mentem.

Másnap vártam, harmadnap vártam, ... nem jött senki. De én tudok várni, mert el kell jönnie.

Hetekig ki nem mozdultam a Rue des Saints Péres-utcából. Barátaimnak azt irtam, hogy hirtelen el kellett utaznom Balnibarbiba. Ezt a nevet Gulliver utazásaiból vettem, hogy valahol meg ne találjanak. Mint az angol irodalomnak nem tulságos nagy barátai bizton azt hiszik, hogy ez valami kis rejtett olasz tengeri fürdő...

Mikor mindent előkészitettem, megjelent nálam a nagy karmantyuval, a fagytól piros ábrázattal a széltől kuszált fürtökkel, ugy a hogy legelőször láttam.

...Lefestettem. Pár nap alatt ott állt előttem hófehér alapon, patyolatosra havazott, zuzmarás táj közepén. Arca piros, mint az édes, selymes, hamvas barack: piciny piros szája mintha azt susogná: Emberek, én sohasem fázom! Az egész teremtés a hideg, megfagyott, galambősz téli alapon csupa melegség, csupa puhaság, merő fiatalság. Annyi szines, nevető életet lehelltem a képbe, hogy szinte elbágyadtam, mintha az én életemből is adtam volna egy darabkát hozzá.

Azt hittem, elragadtatásában nyakamba ugrik, bájosan pajkosan, mint ezt a szeme csillanása után vártam.

Nem, egyszerüen megszoritotta kezemet és szólt:

- Mester, Ön a legnagyobb művész... és ezzel ment.

Egész este föl és alá jártam szobámban mint a nyugtalan farkasok a kertjük rácsa mögött. A képet elküldtem Lambertnek, - ez a kép tulságosan egészséges volt. Én nem jól értettem meg a bájos kis femme au manchon-t.

Másnap ujra betoppant és kereste a képet. Nagyot kacagott, megtapsolta ötletemet és megdicsért:

- Mester, Ön pompás ember!

Hanyagul ledobta prémjeit és kibontakozott előttem pazar estélyi ruhájában, mint igazi grande dame. A mély kivágás csalogatóan mutogatta gyönyörü nyakát, melynek finom kis hajlása valami különös bájt kölcsönzött egész alakjának. A sok ezer csiklandós fürtöcske szinte féltékenyen cirógatta körül a nyak patyolatos ártatlanságát.

Tisztában voltam feladatommal. Ezt a nyakat kell megfestenem, - és bucsujárást rendez egész Páris a tavaszi szalónba e kép elé.

Megfestettem őt háttal, amint az illatos intérieurben tükör előtt megbontja fürteit. Reszkető kézzel örökitettem meg minden kondor gyürücskét a hófehér alapra, mert bünnek tartottam volna egyet máshova tolni, mint ahova ő nála esett. Pedig annyi fürt volt, mint csillag az égen...

Mikor elkészültem, ujra egy kis elismerést vártam az eredeti ötletért. Mosolyogva mondá:

- Ezt a képet ajándékozza oda Pierrenek. Az ilyen gazdag világfiak ugyis csak tükörben eszményitve látják a valóságot. Nekik aranyukért vagy épen aranyuk miatt nem jut az igazságból; ...pedig az a valóság...

És tüzesen felszikrázott két szeme, ismeretlen tüzzel, amilyent még nem láttam nála.

Esdekeltem, hogy jőjjön el másnap ujra.

És elmult a tél. Ablakomból a szemközt levő parkban egyik reggel észrevettem a legelső rügyeket és csodálkoztam. Hiszen talán csak tegnap volt Szent Hilárius napja? Avagy már történelem előtti időkben? És én mindég az ő képein dolgozgattam, mint valamikor lelki ősöm, az angol Romney, ki mindig csak Lady Hamiltont festette.

Nyilt mezőt rajzoltam, oldalt tar fákkal, nedves szántással. Hogyha valaki e képre nézett, éreznie kellett a márciusi földszagot, vegyitve a régi avar bágyadt és az uj himporok büvös illatával. Hallania kellett a sustorgást, mely a korhadt leveles alól uj életek ébredését hirdeti. A mezei uton ment ő. Bátran, öntudatosan, mint aki bizik lelke gyönyörüséges kitavaszodásában. Karján lógott könnyű kis kalapja, hogy az oldalt perzselő napfény szabadon melengesse a göndör fejecskét. Kezében sétabot, a directoire korából. Igazi harcos, bátor, hóditó leány.

Magam is órákig elüldögéltem a kép előtt, annyira örültem neki. Szerelmes voltam a szabad mező üde leányába, de nem árultam el egyetlenegy arcrándulással sem.

- Ez az igazi, - gondoltam magamban. Többé nem is hivtam. Határozottan, gyorsan búcsuztam.

Másnap a reggelihez ujra bereppent hozzám.

- Tudja-e, mester, ez a bátor leány Prosperhez való pár. Adja hozzá feleségül. Prosper olyan bátor ujságiró. Érteni fogják egymást. Én más vagyok. Üljön le azonnal és fessen le ujra.

Ezt annyi bájjal és szeretetreméltósággal mondotta, hogy szinte gépiesen nyultam palettám után. Meg kellett örökitenem ezt a hirtelen fellobbanó kedvességet. Soha még ilyen lázasan nem alkottam, már harmadnap készen állt a remek kép.

Hátteret nem is költöttem köréje. Csupán az ő alakja sugárzott le a képről, mint a szines, nyájas áldás. Nyiltan nézett a világba azokkal a mosolygó vonásokkal, a melyeket sikerült sebtében tökéletesen megrögzitenem.

- Mester, ön ezermester. De ez sem én vagyok. Mindenkire mosolygok e képről, mindenkire, aki elém áll, pedig azt én nem teszem. Mert az én szivem tele van. Aki pedig mindenkire mosolyog, mindenkivel szeretetreméltó, annak lelke üres. Akinek vannak értékei, az nem pazarolja. Nézze, Claudenak kedden van a nevenapja. Az a szeretetreméltó fiu és ez a kedves idegen leány összevalók... Ő róla sem tudjuk, mi a foglalkozása, mert sohasem érdekelt...

- Igaza van, válaszoltam szárazon, kétségbeesetten. Köszönöm, hogy heteken át annyi szépséget tárt elém, hogy míg valamennyit egy képen egyesitem, beleöregszem. - Azután szó nélkül megcsókoltam kezét. Ő majdnem elkapta, mert éreztem, hogy keze jéghideg, az én ajkam meg nagyonis forró.

Kecsesen feltüzte kalapját. Elment. Még annyit sem mondott: au revoir.

Már azt hittem, hogy tévedtem és a nagyhatalmak négyes szövetségének asztalánál eltöltött reményteljes álmatlan éjszaka nem hoz nekem semmi sikert.

A tavasz teljében volt. Minden gyümölcsfán ezer gyöngéd bokréta. A levegő csupa ujjászületés. Elhatároztam, hogy vásznammal pár napra kimegyek Malmaison környékére, csatangolni, diák módra bolyongani.

Az egyik dülőben letelepedtem és megfestettem az egyik gyümölcsfa dus rózsaszinü galyait. Munka közben egyszerre valaki megérinti a vállamat és csak azt susogja:

- Mester, most!

A szivem valósággal felröppent szélfutó szavaim közé. Itt állt előttem, patyolatfehér ruhában. Fürtein, melyek Eugénia császárné korabeli módra övezték ragyogó arcocskáját, könnyü szalmakalap ringott filigrán marguerite-füzérrel övezve. Kezében hatalmas csokrot szorított a rét tarka virágaiból.

Mintha megszállott volna Istennek alkotó ereje, úgy dolgoztam és ellestem minden körvonalát, szemeinek minden titkát. Ott állott fehéren, virágosan, nyiló tavasz ölében és mégsem volt egyszerüen a világszép tündérleány. Szemeiben annyi mélységet, a derüs csillanás alatt annyi bánatos, meg nem értett problémát találtam, mint eddig még soha, egyik modellemben sem. Mikor elkészültem, hirtelen ellebegett és Malmaison egyik kertje mellett még egyszer visszanézett. Ha jól láttam, egy csókot dobott felém...

Örültem a képemnek és mégis rettenetesen szerencsétlen voltam. Annyira üres maradt lelkem az ő távoztával. Elrepült előlem valami, ami csak egyszer van az életben...

A képet kiállitottam a Salonban, de alája irtam, el van adva, mert nem birtam volna megválni tőle. Sajátságos cimet illesztettem a kép alá, ezt a rövid szócskát: Pandora. A műértők hasábokon át találgatták a cimnek értelmét, de egyhangulag megállapitották, hogy szebb nőt még nem alkotott művész ecsetje.

Igen, az ilyen gyönyörü nő Pandora, kit az istenek büntetésül Prometheus égi tüzének elrablásáért a földre küldtek, leirhatatlan bájjal. Minden jót önzően szorongat kezében, - abban a kis virágcsokorban. Nyomában bánat jár, mert mindenkinek epedéssel tölti el szivét, - mindenkit szerencsétlenné tesz, mert senki oldalán meg nem áll... Szive rejtekéből, a forró Pandora-szelencéből csak csalódást áraszt szerteszét. Azonban egy üldözött érzés, a reménység, mégis odatapad a földi gyökérhez, - azt nem tudja letépni. Ez a képemen a rózsaszinü bokrétás galy, melyből ő nem tépett magának egy szirmot sem...

Ez volt a képem aláirásának magyarázata.

Alighogy a kép ki volt téve a Salonban, - egyik verőfényes április délutánon, mikor műtermemben gunnyasztottam, kinyilik az ajtó. Belép ő, abban a patyolat ruhában. Kezében az a bokrétás gyümölcság, melyet képemre átültettem a nyiló fa tövén.

- Mester, ön megoldotta a talányt. Elhozta önnek Pandora a reménység ágát...

Szólt és két karját nyakam köré fonta.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Másnap levetettem alóla a "Pandora" felirást és ezt tettem alája: Boldogság. A lapok ujra hasábokat irtak a kép magyarázatáról, de én nem törődtem vele... Hallgattam és nem magyaráztam.

Lord Byron.

Egyik ember régiségeket, a másik ritkaságokat gyűjt.

Én ma már csak az abszolut szépségü női arcokat gyüjtöm. Ezeket csak megtalálni nehéz, a gyüjtés már könnyen megy; a megtaláltat egyszerűen megfestem magamnak. Ha igazi a szépség, akkor meg is tudom festeni, mert a szépnek varázslatos hatalma a művészet erejét is megszázszorozza.

Bizonyos vagyok, hogy ez a gyüjteményem a legszebb a világon!

Tavaly még csak a szineket gyüjtöttem e gyüjteményhez.

Milyen szegények, akik azt hiszik, hogy csak egy pár szín van. Én mondom, hogy a szinek körülöttünk egész külön életet élnek. Van hajnaluk és alkonyatuk. Van fiatalságuk és öregségük, van tavaszuk és őszük. Kifejezik a föld bánatának és örömének minden árnyalatát, mert igen, a szinek élnek...

Vagy jutna-e a földgömb másik oldaláról jött embernek eszébe a feketére ráfogni, hogy az örömet jelent, - az égszinkékről azt állitani, hogy vadságot fejez ki, - a vérvörösről elhitetni, hogy az a szelidség jelképe? Pedig a Csöndes óceán szigetének hagyományai mások, mint itt a mieink... De hát a szinek egyenesen ránk kényszeritik a hangulatot, melyet ők élnek...

Boucher François óriás kagylógyüjteményt hagyott hátra, mely egyesitette a rózsaszin és gyöngyház minden árnyalatát. Összeszedte, hogy a kagylók zománcának szemlélgetése után finomabban tudja visszaadni a fátylak alatt a női test rózsás szinpompáját.

Én a "világitások" bolondja vagyok. Csakhogy ezeket nem lehet kagylók módjára összeszedni. Magamnak kellett ellesnem minden világitást, magamnak vázlataimon megörökitenem, hogy azután később abba a világitásba belehelyezzem azt, a ki nekem épen tetszett...

Ilyen világitásokért jártam Olaszországot végtől végig; ezért hivtak barátaim a fény emberének.

Azért álltam meg néhány hétre Ravennában is, hogy megtanuljam azt a napfényt, mely Theodóra császárnő lenge alakján surran végig, - hogy hódoljak a S. Apollinare nuovo huszonkét fehér leányzójának, midőn hideg keleti pompájukat bearanyozza a romagnai nap.

Galla Placidia sirkápolnájában heteket töltöttem, hogy legalább egyszer vászonra hozzam azt a világosságot, mely a sárga alabastromból faragott ablaktáblákon át beárad a boltiven őrködő szakálltalan fiatal Jézusra...

Másfélezer esztendő szinkáprázata mámoritotta el lelkemet napkeltétől napnyugtáig.

Alkonyattal más emberré változom.

Nappal a szinek értelmét kutatom, külön megfejtve a napsugár minden mosolygását, minden haldoklását, minden ölelkezését, mint a Dantekutató, ki az isteni szinjáték minden sorát meg akarja fejteni.

Este, mikor a szinek összefolynak, egyszerre könnyünek és szabadnak érzem magamat és nem keresem többé semminek értelmét ezen a világon. Nagyot lélekzeni és ezzel fejezni be az elhangzott akkordot: szép, szépséges szép vagy, világ! - Ez az én esti foglalkozásom.

A minap is édes szeptembervégi este volt. Szándékosan mondom: édes. A többi évszak napjai csak szépek; a szeptember valami testi-lelki édességet kelt bennem. Az a maradni vágyó, de menni készülő nyár, az egész természet odaadó gyöngesége, e gyöngesége miatti elpirulása okozza ezt. Még meleg volt, de nem bágyasztó. Az olasz hervadás sejtelme fojtó illattal lebegett a levegőben. Kiálltam erkélyemre. Kevés csillag a magasban. A hold a legnagyobb művész; gyönyörű, ezüstfehér részeket választott ki a szemben tornyosuló San Vitale templom ódon tömegéből, - a kevésbé szépet sötétségbe sülyesztette.

Ah, ma ki nem állom négy fal között!

Vendégszerető házigazdám, Santabella kapitány pompás kis lovat adott alám.

Estebéd után csakhamar künt poroszkáltam az országuton a "Pineta" örök erdeje felé. Ott, hol Dante hűsült a piniafenyők árnyékában - ott, hol Bocaccio enyelgett a tenger sós szellőcsókjai között, jó lesz nekem is pár magános óra az álmatlan éjszakák isteni békéjében!

Lépésben hagytam magam mögött S. Apollinare in Classe magányos kolostorát ősi kerek tornyával. A holdvilágban megjelent előttem a puszta mezőkön a föld szinéről eltünt Classis városa, Bizánc káprázatos bünös élete. Csönd! Még fütyörészni sem mertem, hogy meg ne bántsam a multakat... Festő vagyok és nem szeretem a "képrombolókat". Ki tudja, hogy Ravenna nyugvó szellemei között nincsenek-e közülök valók?

A reszkető ezüstfátylas levegőben fel-felriadt előlem egy madárpár. Vajjon ezek őse már Theodóra korában is itt fészkelt S. Apollinare tornya alján?

Gyermekes ábrándozásomból idegen lódobogás riasztott föl. Hátra sem néztem; bizonyára valami lovas karabélyos végezi őrjáratát.

A másik éjjeli utas csakhamar elért. Átszóltam hozzá a széles ut másik oldalára:

- Buona sera.

- Viszont. Hova?

- Alla Pineta. A piniaerdőbe, a holdvilágban sütkérezni. És ön?

- Én is.

Pár lépést csöndben baktattunk egymás mellett. Hogy megtörjem a némaságot, bemutatkoztam:

- Festő vagyok.

- Iró vagyok.

- Pompás dolog. Tehát menjünk együtt.

- Nekem gyönyörüség.

Közelebb léptettem, hogy a holdsugárban jobban szemügyre vegyem társamat. Hogy fiatal, azt már hangja után sejtettem. Megállapitottam, hogy nyulánk, csinos ifju. Gazdag göndör fürtein alacsony, széles karimáju, szürke puha kalapot viselt, mely világos bőrcsattal volt övezve. Feltünően bő lovagló nadrágja kecsesen türemlett apró fényezett csizmáiba. Könnyeden ült a nyeregben, hanyagul odavetve a kantárszárat szabadra eresztett paripájának.

- Mit fest? kiváncsiskodott.

- Én? Csodaszép nőket?

- És hogyha nem akad hamarjában?

- Akkor lefekszem valahol a tengerpartra és nyujtózkodva nézegetem a tovaröppenő felhőket. Azok megmutatják nekem az irányt, merre kell mennem, hogy rátaláljak arra, akit keresek.

- És sokáig kell néznie a felhőket?

- Nem. Allah hatalmas. Küld rám egy-egy álmatlan éjszakát, melyen megálmodom, kit kell lefestenem.

Utitársam felkacagott. Milyen asszonyos volt ez a nevetése!

- Most én kérdek valamit. Mit ir?

- Én is csodaszép nőket.

- Találkoztunk. Talán most is ilyen járatban?

- Hogyne. A piniaerdőbe megyek őt keresni, ép olyan szép álmatlan éjszakán, mint amilyenről ön beszélt.

- Akkor én talán más utra téritem fakómat, jó lesz?

- Világért sem. Akit én keresek a piniaerdőben, azt ön nem fogja ugysem meglátni, mert száz esztendeje járt ott utoljára.

- ??

- Megmondom nevét. Guiccioli Gamba Teresa grófnő.

Pár percig hallgattam. Eszem olyan munkát végzett, mint a ki lázasan keresgél valamit tömérdek apró fiókban és egyszerre megleli.

- Hiszen Guiccioli Teresa Lord Byron szerelme volt!

- Jól emlékezik. Megmondom őszintén. Én történelmi regényt irok Lord Byronról. Képzelhet-e pompásabb regényt, mint ennek a költőnek élete? Szeret. Ezzel kezdi az életet, mig mások ezzel fejezik be! Egy reggel fölébred és világhiresnek találja magát. A seahami ódon skót kápolnában Millbank Annienek elmondja: örökre tiéd. Pedig költőnél csak halhatatlansága lehet örökös - életében semmi. Azután csalódik és bujdosik. Végigjárja a mórok földjét, majd idemenekül mihozzánk, hol "a mi nyelvünk úgy csendül édesen, mint a női ajknak csókja, mintha minden szavát selyemre írnák..." Idejön a mi lagunánkra, hol "száz szigeten kincseket őriz a szárnyas oroszlán". Megismeri Guiccioli Teresát. Északnak lánggal lobogó elméje találkozik délnek lánggal lobogó szívével. És ujból szeret. Az asszony elküldi őt, hogy mint Harold és Don Juan szárnyakon járja be a véghetetlent. Szerelemből lesz carbonari. Azután Athénről álmodik, a régiről, a ragyogóról. Még meglátja a kék égbe meredő karcsu dór oszlopokat. Aztán elköltözik örökre egy kétezer esztendős nemzet szabadságának születése napján. Csak dalt hagy maga után... Ez az én regényem vázlata.

Hallgattam, mert bűnnek tartottam volna megzavarni azt a hangulatot, melybe az elmondott regény ringatott.

- Azért megyek ki ma a piniaerdőbe, - szólt később útitársam - hogy megkeressem azt a helyet, hol Lord Byron valamikor, ilyen holdvilágos éjszakán találkozott Guiccioli grófnővel. Mert én csak akkor tudom mindezt megírni, ha mindent a maga helyén átélek.

Éppen elérkeztünk a piniaerdő egyik tisztására. Lepattant a nyeregből és én kezet nyujtottam neki. A forró kicsi kéz szoritásából éreztem, hogy utitársam nem férfiu, hanem - nő!

Nem szóltam semmit. A gyöpre pányváztam a két lovat és a nyeregre csatolt kis táskámból kivettem a magammal hozott palackot, számoszi borral. Átnyujtottam utitársamnak a kis ezüst billikomot szinültig telve.

Ő átvette és messze csengő hangon énekelte Don Juan görög dalát:

Tégy Sunium párkányira
Hol senki, mint én s a habok,
Hallgassuk egymást búgni, mig
Dallal, mint hattyu, elhalok:
Hon nem hazám, mely láncot hord,
Csapd földhöz a számoszi bort...

Egy pár cseppel megnedvesitette ajkait, a többit hirtelen mozdulattal a földre öntötte:

- Azt hiszem, ezen a helyen találkozott Byron azzal a nővel, ki őt még nagyobb költővé tette.

- Azt hiszem, - válaszoltam én, - én is ezen a helyen találkoztam azzal a nővel, ki engem még nagyobb festővé tett...

- Nem értem, nem értem. Ismételgette mosolyogva.

- Megmagyarázom. Lássa, Lord Byron már mint nagy költő hagyta el hazáját. De talán elnémult volna, hogyha nem találkozik azzal, ki lába elé uj virágot szórt, ki föléje uj eget boritott, ki lelkében örök tüzet szitott. A férfiu semmit sem bir alkotni, hogyha titkon nem vezeti kezét egy igazi nő. Én is csak olyan hitvány eszköz vagyok, mint a vászon, melyre festek, mint az ecset, melyet forgatok. Bennem a művész az a nő, kit elém hoz a sorsom, hogy vezesse alkotó kezemet. Ma, például... engedje meg, hogy olyan őszintén beszéljek, mint itt a piniagalyakat susogtató szellő, melyet a természet nem tanitott hamis hangokra. - Te vagy az, én bájos kis iróm!

Megremegett és a nyeregbe szállott.

Mikor ujból a S. Apollinare in Classe magányos kolostoránál bandukoltunk prüszkölő lovainkkal, hátranéztünk. A Pineta mögül már pirkadott kissé a hajnal és illatos, hüvös levegő simitott végig az arcunkon.

- Mielőtt elválnánk, mielőtt kivilágosodik és napvilágnál meglát, őszintén szólok. Ön téved, ugymond. - Engem nem tud megfesteni a csodaszép nők közé. Csunya vagyok. Vonásaim szinte férfiasak. Hosszu fekete hajamat le kellett vágnom, mikor a mult hónapokban maláriában kinlódtam. Azokhoz a szerencsétlenekhez tartozom, kiket férfiunak el nem fogadnak, - a nők között pedig férfiasnak tartanak. Ezért nyultam a tollhoz, hogy a multak világában éljek áloméletet.

- A szépet megirni, ahhoz érthet. Ez nem az én mesterségem. De a szépet meglátni, ahhoz meg én értek. Ez az én mesterségem. Tehát viszontlátásra még ma dél felé a Pinetában...

Megsarkantyuztam lovamat és nem sokára Ravenna csöndes utcáiban visszhangzott magános lovam patája.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Künt a szabadban, a karcsu piniafák alatt készült művem.

A képen épen az olasz fenyőket köszönti a reggeli pirkadás. A hajnalfénybe, mely át meg át szövi az egész levegőt, boldog gyönyörrel néz egy deli ifju. Hanyagul ül fent szabadon botorkáló almásszürkéjén. Egyik kezében a szinte elfelejtett gyeplő. Baljában gyürött füzet, melybe irta vagy épen irni fogja a Don Juan egyik énekét. Vállán leomlik az átcsapott köpeny. Göndör fekete fürteivel szabadon játszik a mindig jókedvü reggeli szellő. Arca nemes, komoly és mégis derüs. Talán épen várja a szépséges Guiccioli grófnőt...

Tudtam, hogy Lord Byron legdélcegebb volt lóháton. Ismertem arcvonásait a korszerű képekről és találtam szép arcában sok nőies vonást. Viszont az én rövidfürtü szép modellem homlokán és szemeiben felfedeztem Lord Byron vonásait. A régi képmásokból és az előttem, a korhadó törzsön ülő fiatal nő arcából megalkottam az én szép, nagy, nemes ifju Byronomat.

Mikor készen volt a mü, egymás mellé álltunk és együtt néztük. Majd feléje fordultam és szeliden kérdeztem:

- Most mondja meg nekem, meddig jutott Lord Byron regényének megirásával?

Ő kimondhatatlan melegséggel válaszolta:

- Odáig: Ζώη μού σας άγαπῶ!^[4]

És hozzám bújva karomba fűzte karját és két kis kezét az én karomon egymásba kulcsolta, mintha nem tudna elbocsátani sohasem...

Carmen.

Tavasz végén megint csomagoltam. Megyek Olaszországba bujdosni, hogy távol a köznapi templomjárók és képimádók országutjától keressek igazi szép "popolánát".

Mielőtt Párisból elindultam, öreg barátom, Mussillon (de l'Institut - hozzá kell tennem, hogy valahogy meg ne sértődjék!) igy szólt hozzám:

- Hiába utazik, kedves barátom. Nem önnek való feladat a nép leányait megfesteni. A nép leánya épen olyan, mint a zamatos népies nyelv. Szép, szép, jól esik hallani egy napig, egy hétig, a legközelebbi ünnepig... aztán megunjuk zamatját. Akármilyen szép is, mégis csak valami tájszólás. Klasszikus költeményt nem lehet ilyen nyelven megirni. Mire a poéta kicsiszolja, már nem is népies...

Tudtam, hogy az öreg ur órákon át győzi példázó hasonlatokkal, de azért mégis kicsit ellenkeztem.

- És, ha mégis talál, aki keres...

- Nem talál, csak csalódik. Ugy jár vele, mint a golkondai gyémántkereső. Öklömnyi gyémántra akad. Ujjong. Aztán megnézi közelebbről. Látja, hogy a gyémánt egyik sarka fátyolozott fényü. Leköszörüli. Akkor látja, hogy a másik sarkán is van szépséghiba. Ezt is leköszörüli. Aztán addig köszörül, mig egy jegygyürübe való apró brilliáns lesz belőle. Hiába, a női szépségnek is ezeréves kultura kell.

Mosolyogtam és másnap elindultam.

Harmadnap megérkeztem egy elhagyott kis olasz fészekbe, Lombardia szélén.

Virágzó granátalmafák között állott a szerény osteria "Alle alte cime" - a "magas hegyormokhoz" - hangzatos jelzővel, bárha köröskörül minden csupa sikság.

Mikor beléptem az emeleten kijelölt szobámba, épen megkondultak az olasz harangok. Jobban szeretem ezt a szabálytalan, melankolikus, közvetlenül összefolyó csendülést, mint a mi harangjaink kéthangu bugását. Emez ugyan nagyon méltóságteljes, mint akár a végtelen litánia, melyben a mélyhangu pap előimádkozza az ájtatos megszólitást és a csengőszavu asszonyok nyája utánarebegi a könyörgést. Az olasz harangok játéka egyenesen és mesterkélt formák nélkül a "de profundis" felsiró emberi szivek nyelvén beszél oda, ahova e hangoknak el kell találniok.

A futó zápor után üdén, derüsen alkonyodott. Kiültem az alacsony párkányu ablakba. A vörösbarna cseréptetők kedvesen bukkantak ki a fényes levelek közül. Távolabb párhuzamos sorokban az igéretekkel ékes gyümölcsfák, kibokrétázva, mintha bolyhos fehér és rózsaszin csokrokkal volna kitüzdelve a róna határa. Azontul rizsföldek a végtelenségig. Belőlük őrködve tekint körül egy-egy távoli campanile.

Egyszerre megértettem a vendéglő hangzatos nevét is. A kristálytiszta napnyugati égen megcsillant valami. Hidegen, fehéren. Aztán aranyosan. Végül vérpirosan. Majd eltünt a rizsföldek páráinak fátyolában. A Monte Rosa. Hogyan kiemelkednek az igazi nagyok a köznapiság fölé!

Egyre hajlongó, fehér fogait mutató kócos házigazdám pompás risottót hozott fel szobámba, melléje gyöngyöző jeges Astit. Az ablakon ülve vacsoráztam, elégedettebben, mint a legfényesebb párisi palotában. Poharammal felköszöntettem a lassan távozó esti pirt. Jól esett belenézni és mélyre merülni ezekbe az aranyos felhőkbe. Csak aranyos felhők, de tudtam, hogy mögöttük van valami magas, magasztos, a hegy, a hegyek hegye. Nem látom, de tudom, hogy ott van. De jó volna mindent ilyen biztosan tudni, ami ott a felhők mögött van.

Rám nehezedett az ólmos úti fáradság és leterültem a széles nyoszolyára. Tekintetem ráesett a fal két rossz olajnyomatára. Az egyik Viktor Emánuelt ábrázolta, a bozontos vadászt, ki ember tudott maradni a cifra uniformisban is. A másik kép a kedves Madonna della sedia. Ez a Rafael több hivőt téritett meg, mint az összes őszbecsavarodott hittudósok együttvéve. Még aki erre a parasztos kis olajnyomatra néz is, hinni kezd az anyában és hinni gyermekének igazságában... Nagyon, nagyon jól éreztem magamat. Mintha azok arcképei virrasztottak volna ágyam fölött, kiket szeretek. Csakhamar elaludtam.

Éjfél felé felriadtam. A vendéglő mögötti országúton harmonikaszó közeledett. Beleharsant egypár jókedvű trilla, majd az egészet felváltotta a szerelmes mandolin.

Fölkeltem és kinéztem az ablakon. Először nem láttam a rendbontókat; majd a házak éles árnyékából a holdvilág fehér szigetére léptek ki az éjjeli vándorok, gyors, ütemes lépésben. Néhány jókedvű falurossza, köztük egy nő is, kezében a mandolinnal. Egyenesen a vendéglőnek tartottak.

Visszafeküdtem, de az álom hűtlenül elhagyott. Éppen a szobám alatt volt a söntés és a kóborlók odatelepedtek. Először bravuros tercben kisérték egyik társukat, azután csönd lett egy pillanatra. Hallottam a poharak csengését és utána a karban felhangzó kacagást. Nem tudom, miért, velük nevettem én is. Majd halkan, melegen áradt fel hozzám a tenor érzelmes dala. Utána ujból pohárcsengés és jóizű nevetés. Mulattatott a dolog és azt gondoltam, álomba fognak ringatni napderűs énekükkel.

Egyszerre kedvesen rezegett fölfelé és betöltötte egész szobámat a nő ajkainak muzsikája, melyet mézédesen kisért a mandolin cirpegése:

Attuorno attuorno 'o lume
    Vola la palumella, -
S' abruscia 'a puverella.
    E po' non vola cchiú!...

Bizony a pillangó a fényláng körül röpdös és megégeti szárnyait, s nem röpül többet! Vigyázz magadra ott lent, szegény kis pillangó...

E dal után nem csendültek össze a poharak és nem nevetett senki.

A nő kis vártatva gyönyörü érces hangon Carmen nyalka, mulatós dalát énekelte, azt a mámoros cigánydalt, mely Lillas Pastia korcsmájában becsukja az ész minden ablakát és felpattantja a sziv legtitkosabb ajtaját, - azt a dalt, melybe Frasquita és Mercedes közbekiáltják az észbontó ujjongást, a duhaj refraint:

- Trallalala, trallalala...

Ez a dal mindnyájuknak legjobban tetszhetett, mert az egész kis kar szakadatlan megujrázta. Én magam is felültem ágyamban és ujjaimmal pattogtattam a taktust. Hej, szegény Bizet, te költő-muzsikus, mennyivel nagyobb voltál, mint honfitársad, Napoleon, a hadvezér! Ez hány százezer és százezer ember életét röviditette meg. - Te pedig hány millió ember életét hosszabbítod meg, mert a szépséges muzsika megédesíti az életet és a dalteli órák édessége maga a megifjító örökélet. Hány millió ember fogja még ujra meg ujra élvezni a te zenédet, mikor Napoleon nevét már csak az iskolás fiuk fogják a történelemben tanulni, mint rövid száraz adatot...

Egyszerre azt vettem észre, hogy e vésztjóslóan könnyelmű dalnak, a boldog "ma" önfeledt dalának varázslata engem is észrevétlenül megigézett, mert már nem is tudva, mikor kezdtem, együtt dudoltam a mulatókkal a csapodár refraint.

Felpattantam, magamra hánytam ruhámat és leosontam hozzájuk. Világért sem akartam megjelenésemmel megbontani jókedvüket, azért belépve, én is hangosan belevágtam a dalba és egyenesen asztalukhoz ültem.

- Padrone, ide a legnagyobb palack Chiantit!

Mikor megjelent az asztalon a szalmakosárba rejtett, hosszunyaku üveghordócska vérpiros tartalmával, az egyik falusi bohém, a tenorista, anélkül, hogy a nótázást félbeszakitotta volna, vállamra tette a kezét és rám mosolygott. Száraz, napégette déli arca volt, melynek barnaságát emelte a nyakára kötött fehér kendő. Kondorfekete haja már erősen szürkült, vonásait végig boronálta vagy négy évtized gondja és vihara, - de csillogó szeme és egészséges fogait csillogtató dalos szája vagy husz évet felejtethettek azzal, ki őt hallgatta. Bár ő volt a legkopottabb, látszott, hogy lelke a társaságnak. A másik két legény, - egyik hátracsapott, gyűrött szürke kalappal a fején, a másik ingujjban, vastag vörös shawllal övén, - harmónikusan egészitette ki a mulatós triumvirátust.

A szoba kellő közepén állott a nő.

Csak annyit gondoltam magamban: Jó öreg Mussillon, én hamar megtaláltam a gyémántot, melyen nincs köszörülni való!

Hajlékony volt, mint a fűzfavessző. Sudárkarcsu és mégis telt, mint az érő gyümölcs. Szénfekete hajbóbitáját ezüstfiligrántűk tartották össze, de bársonyos homlokára dal közben már leszabadultak egyes kacér, göndör karikák. Sohasem fogom elfelejteni, amint ott állt előttem, derekát kissé hátrahajlitva; félkézzel oldalt emelte tarkacsikos kötényét, másik kezével hirtelen lecsapott a levegőbe, mikor érccsengésű hangján a világba kikiáltotta:

- Trallalala, trallalala...

Mig dalolt, behunyta szemét és arca olyan volt, mint egy barna kis madonnáé, s mikor a dal végén mosolyogva széttekintett, valóságos démoni tűz gyuladt ki az egész szobában...

Jó öreg Mussillon, ennek a parasztlánynak ereiben kétezer esztendő kulturája csörgedez. Az ősapja legalább is etruszk vitéz lehetett, ősanyja meg nubiai rabszolganő...

Néztem, néztem, addig néztem, mig öntudatlanul elővettem vázlatkönyvemet és mohón örökitettem meg a legtökéletesebb lombardiai vadvirágot.

A tenorista levette kezét vállamról, hirtelen befogta az előttem fekvő vázlatot és félig esdő, félig fenyegető hangon azt susogta:

- Ne, uram, ne! Ugye, nem rajzolja le Giudittát!

Az egyik legény közbevetette:

- Hagyd, Castagneri, hiszen olyan igen szép a rajzon is. Ha megöregedtek, tudni fogod, milyen volt ma...

- Nem akarom, - mondá határozottan szomszédom, kit Castagnerinek szólitott társa. Nem akarom hogy messze a városokban is gyönyörködjenek benne, az ő képmásában. Giudittát én csak magamnak neveltem. Tudja, uram, - szólt magyarázólag felém fordulva, - Giudittát egyik bajtársam hagyta rám, mikor a Simplon-alagutban együtt dolgoztunk. Megsebesült a robbanásnál és én a haldoklónak megfogadtam, hogy a kicsi leánynak gondját viselem. Fölneveltem magamnak. Feleségül veszem. Én félek a szép képektől, mert azokat mindenki megcsodálhatja.

Maga elé mosolygott, töltött a Chiantiból és békülékenyen koccintott velem.

- Igaza van, Signor Castagneri. De lássa, én szép leányok képmásai miatt járom be a világot. Mondok valamit. Ezt a vázlatot odaadom emlékül és engedje meg, hogy holnap itt a granátalmafák alatt lefesthessem Giudittát. Olyan szép lesz, mint amilyennek az isten megteremtette. A képnek ára legyen Giuditta hozománya. Jó lesz igy?

- Igy jó lesz, - felelt hirtelen felvillanó szemekkel a leány, mielőtt Castagneri valamit mondhatott volna. - Ugy-e, igy jó lesz Angelo!?...

S hogy semmi szóbeszéd ne forgathassa ki alkunkat, Giuditta kipattant ujra a szoba közepére és sugárzó arccal folytatta a dalt ott, ahol elhagytuk.

Mikor ujra felmentem szobámba, hüvös lehellet, fűszeres illat áradt be onnan, hol tegnap este a bokrétás gyümölcsfákat láttam sorakozni. A távoli nyugati égen valami világitott. Először hidegen, fehéren, aztán rózsaszinüen, végül aranyosan. Megint a Monte Rosa... A ház fölött nagy magasságban négy apró tollas bohém folytatta a mi éjjeli dalainkat, négy icipici jókedvü pacsirta. Hajnalodott.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A délutáni órákban megjelent a leány, egyszerü közvetlenségének egész igazságában. A napfény még több szépnek a fölfedezéséhez segitett, mint az elmult álmatlan éjszakán az ivószoba gyarló lámpása. Pedig csak az az igazán szép nő, aki bátran kiállhat a napfényre, mert a napfény szigorubb biró, mint az a bizonyos Páris volt almájával... Az a nő, aki szépségével kiállja a napfény csalfa kacsintásait, győzött. Giuditta nemcsak kiállta, hanem bőkezüen visszasugározta a verőfényt.

Felállitottam a fehér kőfal elé, melynek repedéseit befutotta a vadszőlő. Feje fölött virágzó granátalma pompázott. Abban az állásban festettem meg, a hogyan éjjel előttem énekelt. Szépiteni nem birtam, mert ő nála nem volt fokozat. Az alkotás ebben a lombard fészekben rejtette el egyik ritka remekét, mint a hogyan a fösvény elássa legértékesebb klenodiumát.

Ecsetemmel szinpompás ruhát adtam rá, a sevillai cigányleányét. A kép alá magam festettem magyarázó táblácskát, - nem nevet, nem hosszadalmas cimet, csupán Carmen észbontó dala refrainjének néhány hangjegyét...

Ez a pár nap felejthetetlen volt életemben. Ugy éreztem magamat, mint az az ember, kit sötét cellából kivezetnek a földi paradicsomba. A tenger nyiló virág - mind az övé; a magas ég - mind az övé; az ősi cicomátlan természet őszinteségével, szabadságával - mind az övé. Fiatalodtam festés közben. Mindennap féltem az esti harangok összeolvadó játékától, mert ekkor jelent meg munkája után Castagneri, hogy kézbe-kéz elvezesse a leányt.

Mikor utolsó napon a kép elkészült, a leány megcsodálta önmagát. A kép elé lépett, kiegyenesedett, karcsu derekával kéjesen nyujtózkodott. S ő, ki eddig hadarta égő piros szájával a selymes olasz szavakat, halkan, lassan susogta:

- Ez még nem én vagyok... Ez több, szebb, nagyobb, mint én... A tükröm soha ilyennek nem mutatott. Én ennek csak szolgálója lehetnék...

Azután hirtelen felkiáltott:

- Madonna mia! micsoda dicsőséges boldogság lehet, ha majd e kép előtt ezren is megállanak és szinte hallják a dalt és tapsolnak e képnek.

- Giuditta, a te szépségednek fognak tapsolni.

- Ah, én is szeretnék egyszer, csak egyszer igy az ezrek elé állani, mint e kép és dalolni nekik, dalolni...

Elkomorodott. Hirtelen hanyatt vetette büszke fejét és megrázta. Fekete szeme baljóslatuan csillant.

- Igazán nekem adja e képnek árát? Igazán? Hiszen nem csak művészetéért kapja, hanem érettem is...

- A tied, leány!

Elváltunk. Utánuk néztem, amint Castagnerivel kézen fogva lassan távolodott, abban a fasorban, hol a bokrétás gyümölcsfák állanak.

A képet pár nap mulva megszerezte a milánói modern képtár. Százával állottak meg a kép előtt és a ki ránézett, elkezdte dudolni azt a pár ütemet, melyet hangjegyekben alája festettem. Valaki felkiáltott: - Szegény Bizet! Kár hogy nem él, látná dalait!

Ez volt legnagyobb örömöm: sikerült az örök szép zenét nem csak hallhatóvá, hanem láthatóvá tennem.

A képért sok ezer frankot fizettek, egész kis vagyont. Ugy ahogy átvettem, elküldtem Giudittának.

Ő nem jött el többet, hanem csak Castagneri hozott tőle egy kis gyürött cédulát, melyre nehézkes betükkel csak annyi volt írva:

- Grazie!

Azt hittem, vége van a mulatós éjszaka meséjének, pedig nem volt vége!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Egy-két évvel később Milanóban volt dolgom. A Scala-szinház elé tévedtem. Apró pelyhekben ringatózott alá a hó és belepte a fényes fogatokat, melyek hosszú sorban gördültek a bejárócsarnok alá. A megvilágitott szinlapon olvastam a vastagra nyomott betüket:

Carmen ..................... ALBA MORETTA.

Vagy ötvenszer végignéztem már ezt a legszebb operát, de ma sem tudtam ellenállni csábításának és pár perc mulva a proscenium két hatalmas oszlopa között levő földszinti páholyban meghuzódva nézegettem Lombardia gyönyörű asszonyait, a Melzik, Viscontiak, Belgioiosok igazgyöngyökkel csillogó páholyaiban.

Szinte ittam a sevillai őrváltás vérpezsditő zenéjét. Egyszerre kilépett a szinpadra Carmen, fogai között azzal a vérvörös szegfüvel, melyet Don Joséra kell hajitania. Megállt a szivem. Giuditta a Carmen szerepében - az utolsó öltésig abban a ruhában, a hogyan én őt a granátalmafák alján megfestettem...

Forgott velem a világ. Vajjon ő meglát-e engemet?

A leány hangja csengett az óriási szinpadon, mintha vert aranyból készült harangok muzsikája töltötte volna be a levegőt. A Habanera csábitó, kecses, édes, mindent elrabló melódiáját áhitattal, visszafojtott lélekzettel hallgatta mindenki. Carmen még be sem fejezte a dalt és már felzugott a falrengető "brava, brava". A művésznő egy pillanatra megállt, szemei szinte szikráztak és ellenállhatatlan mozdulattal elhajitotta a piros szegfüjét de nem Don Joséra, hanem egyenesen az én páholyomba, az én arcomba...

Ma ugy éreztem, hogy e nagy művésznő játékában én vagyok az a kis pillangó, mely a mécs körül röpdös és megégeti szárnyait... Ahogyan valamikor abban a lombardiai kis fészekben az a parasztlány énekelte az én tünő álmaimhoz...

A közönség lázában alig vette észre, kinek repült az a vörös virág. De én tudtam. Én nem játszottam azt, amit a szinpadon Don José csak játszott, - én átéreztem, hogy itt ma Carmen észt bont és szivet ront.

Hiába, akikről meg vagyon irva, hogy találkozniok kell, azok találkoznak, bárha közibük áll a felhőkig érő hegység vagy a földteke szivéig leérő tenger, - sőt akkor is, ha közibük áll egy harmadik, ki szerelmével erősebb a felhők hegyeinél és a mélységek tengereinél. Ime, ez a kis vörös szegfü ma este átrepült a legmagasabb hegyen és a legmélyebb tengeren, - mindenkin... És nagy lélek lakozik ebben a leányban. Én szépségét akkor csodáltam meg, mikor ez a szépség még kopott gunyában járt. Ő ma küldte nekem egy égő virágban szive titkát, mikor ő már csillogó művésznővé emelkedett.

Escamillo nem vezette büszkébben a diadalmas Carment, mint én ezen az estén karomon a diadalmas Giudittát, haza a Scalából. Már az öltöző lépcsőjén forrón susogta:

- Ugy-e, nem sejtette, ki az az Alba Moretta! Tudja, mikor még mezitlábas, fekete, kócos kisleány voltam, a falubeliek mind morettá-nak hívtak, a kis mór leánynak és mikor felnőttem, egy jó ember elnevezett alba-nak, hajnalának. Innen vettem művészi nevemet...

Itt elkomolyodott, mintha valakinek árnyéka jelent volna meg előtte. Azután hozzátette:

- De a hála és a szerelem még csak nem is vérrokonok. Mikor ön festeni kezdett, az egész világ egyszerre megnyilott előttem. Én megszerettem a művészt, ki a szépet megtalálja az út porában is. Mert én tudtam és tudom, hogy szép vagyok. A képnek ára lett az én hozományom a nagy élettel való esküvőmön. E pénzen tanultam; tanultam dalt, zenét és ma itt vagyok...

És karja vibrált az én karomon. Lassan felém billentette igazgyöngysorokkal ékes bájos nyakát és közel hajolva fülemhez halkan zümmögte Carmen legcsábitóbb dalát.

Festő vagyok és gondolataimat is szineseknek látom. Emlékeim erről az estéről olyan fényesek, hogy alig birok lelki szemeimmel beléjük visszanézni. Vakitanak és azért nem is tudom azokat méltón és hiven lejegyezni.

...Másnap este kezembe került a "Corriere della Sera". A legujabb hirek közt pár sor megragadta figyelmemet: "Vandál tett. Modern képtárunk egyik legszebb festményét barbár tettes megrongálta. Egy ellenőrizetlen pillanatban a világszép Carmen képmását, mely Milano minden látogatójának legkedvesebb volt, a sziv tájékán tőrrel átszurta. Akármennyire is sajnáljuk az esetet, meg tudjuk magyarázni. A csodaszép kép elvette annak a szerencsétlennek az eszét: bele szerethetett a képbe és mert az néma maradt vallomásaira, a csalódott féltékenység meghibbantotta a szegény szerelmest stb."...

Megrezzentem. Az utcai lámpa alatt, hol a Via Manzonin a hirt olvastam, felkiáltottam: Castagneri!

Holnap meg kell néznem képem sérülését.

Otthonomban egyszerre előttem állott Giuditta. Ledobta tollprémes köpenyét és lihegve igy szólt:

- Eljöttem még egyszer. Utoljára, bucsuzni. Azután isten vele. Megyek vissza az ut porába, honnan ön kiemelt ecsetjével, művészetének napfényével. Megyek ő vele. Ő nevezett el engemet alba-nak, hajnalának és ő nem tűri az alkonyatot, az érzések alkonyodását...

Elment. Arra kért, ne kisérjem el, mert ő nem fél. Castagneri a festményben megölte azt, ami őt boldogtalanná tette, a művészetet, mely fölfedezte Carment... Ne kisérjem el! Azóta is egyre kisérem gondolataimmal, kisérem addig a bokrétás fasorig, a holdsugárral telehintett fehér országutra, honnét legelőszőr csendült fel hozzám dala és édes kacagása.

Milton.

"Diretto per Padova-Milano Genova-Ventimiglia!..."

A vasuti portás már vagy tizedszer dalolta végig ezeket a pompás neveket. Közben le-lekapta félrevágott sipkáját és megtörölgette fekete-tincses homlokát. Lábujjra ágaskodott, mintha a Trubadur strettáját akarná kihozni. Különös gyarlóság, hogy épen a nehéz bucsuzások pillanatában a tökéletesen mellékes dolgok és a teljesen jelentéktelen emberek ragadják meg figyelmünket. Keresve keressük a közömböset, hogy bucsuzó lelkünk megpihenhessen az után, a mi nem közömbös neki...

Elhelyezkedtem a gyorsvonat egyik fülkéjében és behunytam szemeimet. Magam előtt akartam látni még egyszer a Palazzo Loredan-ban elhagyott kedves otthonomat, hol majdnem két esztendeig éltem önmagamnak és a művészetnek. Hogyha beülök a vonatba, mindig pár pillanatra lehunyom szemeimet, hogy teljes legyen az átélteknek minden emléke. A vonat indulásakor meg nagyra nyitott szemekkel megnézem mindazt, a mi távolodik. Magammal akarom vinni a multakat: ki tudja, visszatérek-e valaha?

A vonat pár zökkenéssel künt tartott a laguna végtelen hidjának boltivein. Egy darab fényesebb ég alatt még egyszer megcsillant a meseváros a karcsu campanilékkel és ragyogó keleti kupolákkal. Azután elsülyedt az esti ködök halavány szürkületébe. Elsülyedt, mint a tünő álom, melyét kegyetlenül felvált a tovább rohanó élet kősziklahomloku realitása...

A nyugaton, amerre rohanunk, az októbereleji égen még reszketett valami kis biztató pirkadás. Eszembe jutott gyerekkori sajátos érzésem, hogy milyen jól esett mindenkor napnyugat felé mennem. Azt gondoltam, hogy valahol utólérem a napot, hogy nekem sohase nyugodjék le... Aki kelet felé vándorol, a nap elé megy, de őt elhagyja a nap; aki nyugat felé jár, a nappal mindig együtt halad. Én is nyugat felé tartok! Mintha volna valami bennem a népvándorlás korabeli ősökből...

Szeretettel bámultam ezt a kis pirosságot a rohanó vonat folyosójának ablakából. Éreztem, hogy valahol a lelkem mélyén tükröződik az a pirkadás. És ez olyan jó érzés.

Egyre sötétebb lett odakünt. Egymás után futottak el mellettem az őrházakat jelző lámpák és a kisebb állomások világos perronjai, melyeket gőgösen megállásra nem méltattunk.

Beléptem a szakaszba és udvariasan köszöntöttem az ablakoldalon szemben ülő emberpárt.

Az asszony fátyolok közé elrejtve, önmagába összeroskadva merengett. Csak sejtettem, hogy fiatal, magas, filigrán. A férfi előkelő ur benyomását tette, borotvált arccal, okos homlokkal, sürű ősz hajjal, de merev, rideg tekintettel, mely a régi angol puritánokat juttatta eszembe. Csupa akarat-ember. Az első benyomásra azt a hatást gyakorolta rám, melyben még sohasem csalatkoztam. Rápillantok emberemre és csöndesen el kell magamban mondanom: nem szeretlek.

Láttam, hogy csöppet sem örül a már előbb berakott málhához tartozó utitársnak.

Bár udvariasan viszonozta köszöngetésemet, jónak látta táviratszerü mondatokban előadni, hogy a luxusvonattal akart Cannesba utazni, de az valahol Pontebbánál elakadt. Várt, de hiába. Ő is, felesége is fáradtak, mert egyenesen Varsóból jönnek.

Mosolyogva válaszoltam.

- Kérem, én nem bántok senkit. Akivel a sors ebbe a robogó kis lakásba összeszorit egy napra vagy egy éjszakára, annak én a legbékésebb lakótársa vagyok. Hiszen az élet nem arra való, hogy bosszankodjunk, hogy egymásra harapósan nézzünk, hanem, hogy mindenből kihámozzuk a legjavát. Ime, - mondottam nem minden guny nélkül, - mennyire szerencsés ember vagyok, hogy ilyen szeretetreméltó utitársakra bukkantam... Hogyha pedig fölösleges leszek, kimegyek a folyosóra, mert én szerény ember voltam világéletemben annyira, hogy még a magam társaságával is beérem...

Az asszony ekkor pillantott rám legelőször. A fátyolon át is megláttam, hogy távolba néző nagy barna szemei vannak, melyeknek bánatos komolysága szinte ellentmond annak a szelid mosolynak, mely finom szája mellett akként jelent meg, mintha a felhőkön át egy pillanatra áttör a napfény.

Ez az asszony meg azt a hatást tette lelkemre, melyben ugyancsak sohasem csatlakoztam. Rápillantottam és csöndesen el kellett magamban mondanom: téged szeretlek...

A vonat tovább száguldott velünk az éjszakába. Mi csöndben üldögéltünk. A házaspárnak egymáshoz nem volt mondanivalója, én meg álmatlanul tervezgettem a jövendőt. Ilyenkor ugy rémlik, mintha távoli fénypontokat, kivilágitott ablakokat látnék a sötétségben. Messze vannak, de közeledem a csalogató világossághoz, a valóra váló tervekhez...

A fáradt utitársak pihenni készültek. A férfi végignyujtózkodott a velünk szemben levő szabad üléssorra, behuzta utisapkáját és szárazon annyit mondott:

- Jó éjszakát!

Ekkor már valósággal haragudtam erre a rideg emberre.

Csupa önzés volt e berendezkedésben. Kimerült kis feleségét otthagyta az én oldalamon, hol lefekvésre alig volt kényelmes hely, mert hiszen egyik ülést én foglaltam el.

Felkináltam a fáradt asszonynak az én helyemet is. Ő nem fogadta el; kedvesen mentegetőzött - ha nem fog zavarni, ő beéri a mellettem levő üres hellyel; hogy ő nem nagy, kényelmesen fog aludni e két helyen.

Lábujjhegyen berendezte nyugvóhelyét. A szomszédságomban levő kartámlára fektette apró utipárnáját, melyből gyöngéd rózsaolajillat áradt. Elhelyezkedett fejjel felém, diszkréten, finoman, kecsesen. Összehúzódott, mint aki az életben mindenkor beéri a legkisebb hellyel. Egész nő volt - megadásteljes áldozatkész nő. Jaj, ha az ilyen nők öntudatra ébrednek!...

Elaludt. Még a legkisebb lélekzetét sem lehetett hallani.

Nyitott szemekkel merengtem magam elé. Észre sem vettem, hogy már túljárunk Veronán. Ezt is csak abból állapitottam meg, hogy a távolban aranyos sáv csillant meg, közepén reszkető zöld fényponttal. Óriás aranyékszer, égő szmaragdkővel. Holdvilágos éjszaka volt; - ez a Lago di Garda a csillagfényben, közepén uszó bárka, zöld lámpájával.

A vonat nagyot kanyarodott. A zökkenések közben alvó szomszédom párnája a rajta nyugvó puha fejjel együtt felzökkent az én ölembe.

Visszafojtottam lélekzetemet, hogy ne ébresszem fel az ölemen pihenő nőt. Először csak csupa gyöngéd figyelemből tettem; később már önzésből, mely belekapaszkodik a véletlen bőkezüségébe.

A vonat rohanása közben a hold rávilágitott a nyugodalmas arcra. Ekkor láttam, hogy szebb vonásokat márványkőbe sem remekelt még alkotó müvész. Egyik főuri kastélyban láttam carrarai márványba vésett nyugvó istenasszonyt. Annak voltak ilyen klasszikus vonásai. És mégis - az arcon elömlő lengyel lágyság, mely alatt harmónikusan lappang kelet alvó tüze, az édes arcot közelebb hozták hozzám az antik világból.

Néztem és néztem és ujra néztem, hogy el ne szalasszak egy fordulót sem, mikor a hold elsurranó fénye, vagy a futó vasuti lámpák világosságot ömlesztenek arcára.

Oh, hogy kezdtem most már gyülölni a szemben alvó férfiut, ki ezt az igazgyöngyöt kitörte magának igazi foglalatából.

A nő annyira fáradt volt, hogy nem vette észre azt, a mi történt. Nem sejtette, hogy idegen férfi ölébe hajtja bágyadt fejét. És mégis...

A nő hanyatt feküdt; láttam közvetlen közelből, hogy ajkai mozognak. Álmában susog.

Becsületes akartam lenni. Nem szabad hallanom semmit, mert az álom olyan, mint a titkos napló, melybe a lélek valóságai néha világosan, néha idegennek megfejthetetlen hieroglifekkel vannak beróva. Nem, nem szabad ennek a bájos teremtésnek titkait kilesnem!

Hiába akartam a vonat zakatolására ügyelni; az átkozott vonat hirtelen megállt a nyilt pályán. A letarolt rizsföldek, a leszedett gyümölcsfák közölt meg lehetett volna hallani a fülemüle szárnyának suhanását... Meg kellett értenem az álmodó nő öntudatlan gyónását.

Azt susogták ajkai:

- Én életem, én egyetlen boldogságom...

Szerelmesen, forrón susogtak e szavak: nem szólhattak annak az embernek, ki velünk szemben mitsem törődve a világgal aludt önmagának. Most már határozottan gyűlöltem ezt az embert!

Hirtelen azt gondoltam magamban, legyen tehát legalább álmaidban teljes a te hited, bájos asszony, egy igazi férfi életének ékessége. Önfeledten, vakmerően ráhajoltam és leheletszerü csókkal érintettem két bársonyos, lecsukott szemét.

Álmában megérezte, mert suttogott:

- És én mégis, mégis csak a tiéd vagyok...

Eleget tudtam. Ez a nő sohasem szerette az urát, hanem egy másikat, azt a hozzávalót, kit talán még nem is ismer, de kihez minden küzködéssel szemben ragadja, viszi az örök törvény.

Eleget tudtam - többet a mult és a most regéjénél - tudtam a jövendőt...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Már a tenger mellett jártunk és beragyogott a reggeli napfény.

A férfi felébredt és felkiáltott:

- Claire, Klára!

Csititottam. Bocsánatot kértem; elmondtam, hogy nem akartam a fáradt asszonyt álmaiban zavarni, inkább egész éjjel nem mozdultam, ha már a véletlen ugy akarta, hogy fejét az én ölembe hajtsa... Hogy másra tereljem a szót, bemutatkoztam.

Az asszony lángvörös arccal emelkedett fel, de jókedvüen. Lassan kiegyenesedett, mint a sebes esőtől a földre vert virágszál, midőn a napfény ujra föléleszti. Egyetlen hirtelen kézmozdulattal rendbe hozta fürteit. Csak azután mentegetőzött és csengő kacajjal tette hozzá nevem hallatára:

- Ugye, Tádé, a mester igazán megérdemli azokat a csodaszép nőket, a kiket megfestett. Gyöngéden szinez, de gyöngéd ő maga is...

A férfi is engedett a ridegségéből. Elmondta, hogy pihenni mennek Cannesba, mert sokat dolgoztak mindaketten. Ő cikkeket ir a "Kurjer Warszawszki"-ba, meg regényeket is. A felesége a munkatárs. Ő maga nem szeret tollat venni a kezébe, hanem gondolatait tollba mondja párjának. Övé a gondolatok, ezek a "nehéz gránitkövek", mint mondotta, de "a szavak szépsége, a stilus ékessége és a nyers gondolatkövekből alakitott domborműve" az asszony irókeze alatt formálódik…

Kezdtem mindent érteni. Ezt az emberpárt nem a szerelem hozta össze, hanem más valami erő: dac, hála, az ész isteni szikrája, valami szellemi közösség, melynek semmi köze sincs az érzések egységéhez. Összehozta valami végzetes hatalom, mely gonosz mostohája a szivnek, mert eltépi az igazságtól, az örökkévalótól. Két hatalmas alkotó erő találkozott, mely munkatárssá szövetkezik, mint akár Madame Curie és férje, de nem tudják megtalálni azt a csodálatos megváltó titkot, melyet egy gyerekember és egy gyerekleány is két szóban megtalálnak, hogyha szemük összecsillan és elmondják egymásnak: "Szeretsz? - szeretlek!"

Épen Bordighera előtt, a mozdulatlan pálmaerdőn robogtunk keresztül.

Az asszony kipillantott és hozzám fordult.

- Csodálatos ezeknek a pálmáknak életereje. Mikor kerültek ide Afrika oázisáról... és élnek! Feltárják karjaikat a magas égre, mintha ölelni akarnák azt a kék boldogságot, mely fölöttük lebeg.

- Ez természetes - válaszoltam. A pálma gyökeret ver itt a déli Alpesekről legördült kavicsban is. Gyökeret ver az idegen talajban, melyet nem taposott sem Salambó, Karthago papnője, sem a "celeste Aida", a piramisok bájos tündére. A pálma felszökik karcsún magasra, ölelkezik a déli éggel, virul és szépséges szép. Nem kell neki más, mint a meleg napfény. Ilyen az asszony is: az ő napfénye a szerelem. Ha ez melegen süt rá, akkor a sivatag homokjából vagy a tengerpart kősziklájából formált férfiszívbe is át lehet palántálni. Hálásan fog virulni. De enélkül csak aféle üvegházi pálma. Akármilyen pompás, akármilyen ékes, csak mesterséges az élete.

Elhallgattunk. Az asszony szinte félve nézett rám; a férfi megint elővette a "Kurjer Warszawszki" számait és folytatta előadását a lapba irt müveiről.

A vonat vontatott fütyüléssel gördült be a cannesi állomásra.

Búcsuztunk.

- Látogassanak meg tanyámon. Lefesteném mindhármukat!

- Hármunkat? Hiszen csak ketten vagyunk, - mondotta a férfi meglepetve, mintha hirtelen megzavarodtam volna. Az asszony hallgatott és várta, miféle célzás van szavaim mögött.

- Igen, hármukat, - feleltem és tréfásan fenyegettem meg a szépséges fiatal nőt. - Hármukat, mert hiszen minden szép nőben két lélek lakozik. Az egyik a feleség, a ki egészen az ő uráé. A másik, a másik a szépség tündére, ki előtt nekem, a művésznek, szabad egy pillanatra megállanom...

Mosolyogtunk és szétváltunk a napba néző, az életnek ujjongó emberek érkező, távozó tömegében.

*

A Californie magaslatának virágos kertjei közt laktam egyik csöndes villában, honnan végig látni Cannes büvösbájos virágos ölén.

És eljöttek ők hozzám, ketten, a hallgatag házaspár.

A fehéres fényű őszi délelőttökön, a terebélyes cédrusfa alatt állitottam fel a vásznat és serényen fogtam a munkához. Kikötöttem, hogy a képet csak akkor szabad látniok, hogyha egészen kész lesz.

Amig a szineket kevertem, az asszony ott ült előttem a kényelmes kerti széken és átmerengett a tengerre. Arra a reszkető sötétkék végtelenségre, melyből az elvirágzott jázminbokrok és a maqui között átcsillant egy darabka, az ismeretlen messzeség felé tovasikló vitorlással. A lerini szigetek felől ütemesen búgott fel a hullámok visszatérő, csapkodó morajlása. Mintha valami, szavakba nem önthető édes kivánság ismétlődnék abban a mélységből felsóhajtó hullámverésben. Éreztem, hogy ő is gyönyörüséggel hallgatja e morajt, mert visszhangozik szivében. Ott is egyre felzúdul valami kimondhatatlan kivánság és megtörve omlik vissza lelke mélységeibe.

A férfi is átpillantott a lerini szigetek felé és megszólalt:

- Ugyebár, ott a Marguerite szigeten volt elzárva a titokzatos "vasálarczos" lovag?

- Igen, - feleltem szórakozottan - ezen a szigeten élt és szenvedett vasálarca mögött.

- Vajjon ki lehetett ez a szegény rab? - kérdé az asszony.

- Azt rabságának őre sem tudta. De hiszen ehhez még vasálarc sem kell. Akárhányan nem ismerik azt, akit féltve őriznek...

A férfi, ki komolyan, ridegen állt felesége mellett, mintha most is tollba mondaná egyik cikkét, sulyos "gránitkőgondolatokkal" telve, azt gondolta, mosolyognia kell furcsa megjegyzésemen. Az asszony megfenyegetett a hervadó kis gallyal, melyet imént tépett egyik mirtusbokorról.

- Mester, félek homályos szavaitól!...

Egyik napsütéses délelőtt a kész kép elé vezettem őket.

A férfi néhány banális szót tudott csak mondani. Az asszony hallgatott, de rám nézett. Ebben a hallgatásban, melyet beszédessé tett pillantása, meg volt igazi elragadtatása.

Délután az asszony eljött még egyszer, egyedül.

- Gyönyörködni akarok a képben. Egyedül, zavartalanul. Függetlenül.

Az októberi napfény pompásan világitotta meg művemet, melyet éjjeli utitársaim alakjaiból költöttem a paletta szines költészetével.

A képen is egy férfiu tollba mondott egy fiatal nőnek. A férfin fekete palást; szemei világtalanok. De azért minden vonása modellemé. A fiatal nő, aki ír, nem asszony, hanem bánatos leány, kinek tekintete ép úgy mereng az ismeretlen felé, mint ahogyan ezé az ifju asszonyé bujdosott a messzeségben, mikor délelőttönként cédrusfám alatt üldögélt. A képen a leány papirra veti az első szavakat:

Paradise lost... Az elveszett paradicsom.

A férfi mögött egy második nőalak, aki nem ír. Ikermása az elsőnek. Ez is az én bájos kis modellem, csakhogy mégis más. Az arca csupa derű, virágot rendez boldogan, annak akit szeret, akit vár.

A fiatal asszony szótalanul roskadott a kép elé a dobogó egyik párnájára.

- Ugye igazam volt, én hármukat festettem meg.

- Nemde, ez Milton, aki egyik leányának tollba mondja az "Elveszett paradicsom"-ot?...

- Igen, asszonyom, ez Milton. Férjét választottam Miltonnak, mert önnek apja lehetne... Meg ő világtalan is, mert nem látja, hogy a fiatal női szivnek meg vannak a kérlelhetetlen törvényei. És az, amit ön ír, férje tollbamondása után, akármilyen szép legyen is, nem lehet más, mint az "elveszett paradicsom" éneke...

Felsóhajtott. Azután ujból kérdezett:

- És a másik nő Milton mögött?

- Az Milton második leánya. Ehhez is ugyanaz a szépek szépe volt a modellem, ki előttem áll. Hiszen testvérek; úgy a hogy minden női szívben két lélek lakozik, - a napfény lelke, ha szeret, - az árnyék lelke, ha meg nem értik. Ez a második leány épen szerelmesének készit virágot; ő csak később fog írni... Ő fogja másolni a Paradise regained énekét, a "visszaszerzett paradicsom"-ot...

Az asszony hirtelen felugrott, közel lépett hozzám és vállamra omlott. Éreztem, amint egy forró könnycsepp pereg kezemre, mely szinte öntudatlanul még mindig szorongatta a palettát.

- Köszönöm!

És elment.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A képet a téli szalonban megszerezte valami műértő. Elhallgatta a nevét.

Mikor decemberben megint otthon voltam a Saints-Pères-utcai tanyámon, egyik reggel levelet találtam asztalomon. Kibontottam az illatos óceánkék papirt, melynek felső sarkában apró aranyvörös láng égett, alatta e jelmondat: Plus de feu en moi.

És olvastam az irást.

Mester,

műve boldoggá tett, mert gyönyörködtetve megtanitott az igazságra, ahogy naponta szobámban nézegetem.

Én nem akarom többé az "ELVESZETT PARADICSOM"-ot másolni. Vakmerő lettem. Letagadom a költő igazságát és a festőnek adok igazat.

Mióta az elveszett paradicsom Évájának érzem magamat, azóta szereztem vissza a paradicsomot. Mióta szabad vagyok, Milton második leánya lettem, a derüsebbik, mert tudom, hogy az elvesztett édenkertet mégis csak KELL követnie az üdvösségnek, mert van egy "Paradise regained" - egy visszaszerzett paradicsom.

Jöjjön el hozzám, megnézni saját művén, hogy hasonlitok-e ahhoz a második leányhoz... Most ébren fogok Önnek gyónni, nem úgy ÁLMOMBAN, mint akkor, az őszi éjszakán, a lombard rónaságon száguldó vonatban, az Ön ölén.

Megnéztem a cimet, vettem bundámat és mentem, hogy viszontlássam még egyszer képemet.

Varenna.

Vannak nevek, melyek hallatára az ember összerezzen. Még hosszu évek mulva is. Ilyenek nem csak a nőknek nevei, kik valamit életünkből egészen maguknak foglaltak le, hanem még sokkal inkább a helyeknek nevei, ahol e nők beléptek életünkbe.

Énnálam legalább igy van.

Hogyha valaki emlit előttem ilyen nőnevet, megáll egy pillanatra lelkem egész gépezete. Igen, megáll a lelkem, mintha találkoznék valakivel... Megjelenik előttem gondolatban a név viselőjének egész alakja, egész egyénisége, minden boldogsággal, melyet nekem ajándékozott, minden boldogsággal, melyet tőlem elvett. És éppen ezért valahogy elvontan látom őt, végefogyhatatlan távolságban, fönt, képzeletem felhői közt, vagy lent, emlékezetem lerakodott ködében. Mintha az alak nem élne, mert már csak puszta emlék.

Másként hatnak rám egyes helyek nevei. A helyek neveivel való, igaz élet kezd lüktetni körülöttem. Hogyha például ezt hallom: "Varenna", akkor igazán megállok azon a hosszu uton, melyen annyi sok volt az ujjongani valóm és talán még több a siratni valóm. Megállok, hogy mégegyszer istenigazában visszanézzek és megcsodáljam a pompás kilátást. Nehány apró szótag hallatára ott látom magamat és látok mindent ugy, a hogyan volt. Érzem a helynek levegőjét. Látom a nagy kék vizet, a benne tükröződő tarka házakkal... Hallom a hangot, ugy ahogyan elhangzott, érzem a csókot, ugyahogyan adták.... Ez már valamivel több, mint a puszta emlék, ez már a megujult valóság, a közeli tegnap, a mely édes mává tudott változni.

Azért van ez igy, mert egy szép részlet az életből élénkségében többet ér, mint egy egész szép élet homályossá tömörült emléke.

Ezért szeretem hallani azoknak a helyeknek neveit, hol valaki belépett életembe...

Ilyen helynév volt nekem Varenna.

Mikor üresnek éreztem napjaimat, elhatároztam, hogy megint odamegyek.

Pedig igaza volt egyik kis fiatalkori barátnőmnek, Liliannak, kit pedig azért, mert mindig az ellenkezőjét tette annak, amit tanácsolt nekünk, elneveztünk a "kis tanácsadónak". Ő mondta: ne menj vissza soha arra a helyre egyedül, hol kettesben jártál. Meg is magyarázta: ilyen magányos visszatéréssel csak elhomályositod ragyogó emléked tiszta fényét. Nem egyedül leszel ott, hanem melléd telepszik mindahárom Párka, szürkén, öregen, életbontóan. Ott egymagadban fakónak fogod látni a déli verőt, vizenyősnek az ezüstös holdat, keserű lészen lángizű borod. Sirni szeretnél, mikor körülötted mások nevetnek, mert öregebbnek érezed magadat vagy huszonöt keserves esztendővel. Elkezded fejedet törni, hogyan is lelkesedhettél ezért a helyért első izben, hogyan is vágyakozhattál vissza! Mert hát az életben csak "egyszer" van; nincs bizony, barátom "kétszer". Hát ne menj oda vissza egyedül, hol valaha egy igazi nővel boldog voltál. Ő volt neked a nap, a hold, a táj, a borod lángize, ő volt minden ezer alakban. Másodszor nincs ott, tehát ott nincs semmi, ne menj vissza egyedül...

Elfelejtettem ezt a jó tanácsot és visszamentem Varennába egyedül, csupán azért, mert bolondos fiatal fejjel ott egyszer nagyon boldog voltam.

A dolog ugy történt, hogy egyik jó barátomat, kihez a legszebb igazságok ereje fűzött, súlyos bánat érte. Melankolikus lett, nem tudott többé örülni semminek, a mi szép. Otthonába hasztalan gyüjtötte a hangulatos képeket, a tökéletes szobrokat, a harmónikus régiségeket, nem örült nekik. Kertjében elvirágzottak a hónál patyolatosabb szűzfehér kaméliák, a bársonynál puhább feketevörös Plutó-rózsák, elvirágzottak anélkül, hogy észrevette volna. Fájdalmasan mondotta nekem: annak, a ki a szépnek már nem tud örülni, nem érdemes élni. Szerelném tudni, mi a legszebb a világon; ez talán még visszaadná életkedvemet!

- Jól van, elhozom neked azt, a mi a legszebb a világon. Még nem tudom, mi az, de megkeresem.

És ekkor elmentem Varennába, ebbe a csöndes kicsi comoparti fészekbe. Odautaztam találomra, csak azért, mert valamikor bolondos fiatal fejjel ott boldog voltam. Mintha ez épen elegendő volna megtalálni a legszebbet?

Künt vacsoráztam tanyám kertjének magas terraszán. Nem kellett fűszer, nem kellett bor; elég volt minden falathoz egy lélekzet ebből a tömjénes levegőből; szinte mámoros lettem.

A hegyes-dombos partokon lassan összeolvadott a gesztenyeerdők és diófaberkek tartalmas zöldje az olajfák halaványszürke sávjaival. A messzeségből átvibráltak Menaggio és Tremezzo reszkető lámpái, mintha itt-ott egy marék apró csillag hullott volna le a magasból a legszebb pontokra és a csapkodó hullámokba. Messze észak felől, az összekuszált piros felhők foszlányai közül átderengtek az egeknek vertezüstből épült világitó tornyai, a Monte Spluga havasai. A hold kedves méltósággal uszott a Punta di Bellaggio felé, beleejtve képemását a felgyürűző habokba, mintha nem is tudná többé magával vinni a hullámokba lehullt fehér fényét, mintha csakis ehhez a vidékhez tartoznék és nem is süthetne másutt. Az ezüsttel átszőtt, kék sikságon túl, a Serbelloni kertből egy-két elcsendülő dalakkord hangzott át.

Ime, Olaszország, fény, dal, összhang hazája, a hogyan csak képzelni, kivánni lehet és mégis ossziáni hangulatban ültem asztalomnál, mert egyedül voltam és az életben csak "egyszer" van, nincs "másodszor"...

Hogyan fogom én ebben a hangulatban megtalálni azt, ami a legszebb a világon?

A meg nem oldott probléma pedig a leggyilkosabb ellenségünk, mert értéktelennek tünteti fel a multat, elrabolja a jelent és kétkedést kelt a jövőre nézve.

A meg nem oldott problémák hangulatának csak egyetlenegy gyógyszere van: a verejtékcsepp.

Mitől gyöngyözik a homlokra ez a verejtékcsepp, az mellékes, csak egészséges munka következménye legyen. Akár követ törsz, akár kőkemény rögöt kapálsz, cyklópi falat raksz szikladarabokból avagy nemes sportban kacér veszedelmekkel kötekedel, az első verejtékcsepp meggyógyitja tépelődő lelkedet.

Ehhez a régi bölcsességemhez fordultam ma este is.

Kimegyek a tóra, evezni fogok mindaddig, mig vagy nyugodt filozofussá vagy legalább jó kedvű Epikurussá nem evezem magamat.

A "jóizű" fizikai munka bizsergésének varázsa már előre is könnyüvé tett. Egykettőre künt termettem a keskeny, lépcsős uton, mely illatos cserjék között vezet a parthoz. A holdfényben saját árnyékom megröviditett törpeként szaladt mellettem. Máris megtaláltam a jókedvemet és pajkos gyerek módjára megfenyegettem a holdat:

- Nono! Karikatura a mesterséged, avagy még annyira sem tudsz rajzolni, mint én?

Az elhagyott parton több megláncolt apró bárka himbálódzott. Pár percig hallgattam a kellemes halk loccsanást, mellyel a hullámok a csónakfenékhez csapódnak. Kiválasztottam a keskeny "Sirenát", belevetettem kalapomat és kabátomat, hogy teljes kényelemben keringhessek e gyönyörü déli fjord mélységes vizein.

Mig a csónaklánc leoldozásával bajlódtam, megcsikordult a kavics mögöttem.

Hátra néztem. Nyulánk női sziluettet pillantottam meg. A holdsugár épen arcára esett, melyet kecsesen rámázott be a könnyü kék fátyollal leszoritott aranyszöszke fürttömeg. Nemes arc volt, amennyire a misztikus éjjeli fényben láthattam, szép és szomorú.

Elfogódott hangon kérdezte:

- Mennyiért vinne át Cadenabbiába?

Ahá, bárkásnak néz engem. Jó, - szokatlan óra az átkelésre, annál jobban fogom játszani ezt a szerepet...

- A hogyan parancsolja Signora!

Megigazitottam a csónakban a párnát, rámutattam a kényelmes helyre és kiugrottam a partra, hogy a csónakot eltaszitásra készen tartsam. Nem nyujtottam neki segitő kezet a beszállásra, mert tenyeremről rögtön észrevette volna, hogy nem forgatom mindennap az evezőt.

Kisiklottunk. Nem hallatszott más, csak a ladik ütődése az ellenálló hullámhoz, az evezők ütemes lökése és az én mély lélekzetem. Távolodott Varenna; lámpái összeolvadtak a tükörkép szertefolyó világitó pontjaival... És mennyivel érdekesebb a valóságnál ez a tükröződő titok! Én legalább ugy tudom szerelni ezt a fejetetejére állitott világot és megértem a hableányok, Loreleyok, vizi nimfák minden regéjét...

Abbanhagytam a munkát és keresztbe csaptam az evezőket. Ugy látszott, mintha a táncoló kis hullámok gyorsan vinnének bennünket odább.

- Signora, nézzen már körül. Szép a világ.

Ő nem felelt. Engedelmesen körülnézett, de hallgatott.

Megint eveztem egy darabot. Azután ujra próbálkoztam.

- Signora, ne legyen bánatos. Szép a világ. Szépséges szép a legnyomorultabb élet is.

- Ön jó ember - szólt halkan - de mit törődik az én bánatommal?

- Ne haragudjék rám, de én a csöndes utasoknak nem szoktam békét hagyni. Én itt, Belaggio illatos paradicsomának közelében csak boldog szerelmesekhez vagyok hozzászokva. Az én csónakomban, ha ketten vannak, egymásba szerelmesek...

Istenem, hiszen most is ketten voltunk, de hát ő engem még a bárkásnak tartott és azt hitte, egyedül van.

- És? - kérdezte fukaron.

- Hát én minden utasomtól elvárok három szót. Ezt a hármat: Szép! bravo! és viszontlátásra!

- Akkor ön szerény ember, - kevéssel beéri.

- Nem, mert ez nagyon sok. Ha valaki felkiált: szép! - ugy tiszta szivből, az ugyan a vidéknek szól, de nekem is jól esik. Mert a gyönyörködő ember mindig jókedvü, mindig nagylelkü és alkalmas minden lelki osztozásra. És nekem ez kell. A "bravo" elismerés. Ez füszerezi az életet. Amit kerestem, tudom, hogy megérdemeltem és a megérdemlett dolog édes, akár kenyér, akár szidás, akár csók... De legjobban a "rivedercit" szeretem hallani. Ha nekem, a szegény halásznak szól is, szürkén, puszta megszokásból - mégis legkedvesebb szó. A legjobbat jelenti, a viszontlátást. Pedig nincs édesebb remény, mint, hogy valami, ami elmult, megismétlődhetik...

Ő tovább hallgatott. Megint megálltam ez evezéssel.

- Signora, az Istenért, kiáltsa már legalább ezt az egy szót: Szép!

Komoly arcán először surrant át a gyönge mosoly és kissé előrehajolva válaszolta:

- Erőszakos ember! Várjon csak, azokon gondolkozom, amit az imént mondott. Hogyha nem fogadtam volna meg a varennai parton, azt gondolnám... Nos, ugy szól hozzám, mintha nem az evező-lapáttal szokta volna a vizre irni a gondolatokat, hanem inkább a vitorlát szeretné...

- ?

- Igen, a vitorlához szokott volna, mely szolgálja az embert... Az ön gondolatai nem az evezés nehéz munkája közben születhetnek, mert az evezőcsapás elnyeli legalább is az ötletek felét.

Éreztem, hogy kezdem magamat elárulni; - épen szelid szellő kerekedett, tehát továbbfüztem az adott gondolatot:

- Tehát szabad volna a vitorlát kifeszitenem? Hamarabb érünk - Cadenabbiába.

- Tehát feszitse ki!

Egykettőre felgöngyölitettem a kis vitorlát és szeliden suhantunk tovább, mint a nagy fehér pillangó, mely a fényes viz fölé száll a csillogásban keringeni.

- Most már a vitorla és a szellő dolgoznak helyettem; engedje meg, hogy addig én gondolatolvasással foglalkozzam.

- Ezt ne tegye, mert nincs nagyobb vakmerőség, mint mások lelkébe belenézni akarni!

- És én mégis kimondom: Signora sok reménnyel jött Varennába és most csalódottan távozik. Azért keresett késő este, szokatlan órában csónakot, mert még a mai estét sem birta ki Varennában...

- Kérem hallgasson. Nem akarom hallgatni!

- Pedig szivesen fog hallgatni. Nemcsak azért, mert ezen a csónakon vagyunk és ebből nem lehet most elfutni. Hanem azért, mert a fájó női sziv mindig szivesen hallgatja végig a saját sorsát, saját történetét. Azért van ez igy, mert e történet felismerésében rejlik az első megértés és a megértés mindig vigasztalás...

Most már szinte sugva, minden ellenkezés nélkül szólt hozzám:

- Hát kicsoda ön, aki igy beszél hozzám az evezőpadról, - kicsodát fogadtam meg, hogy igy meri és tudja az én sajkámat kormányozni?

- Bocsásson meg nekem. A varennai bárkás festő, az élet szépségeinek mestere.

- Istenem! - és én néhány frankért evezésre béreltem azt a kezet, mely talán csak arra volna méltó, hogy Recamier-arcokat fessen...

- De jól eveztem, - ugye?... És holnap festeni fogom, mert én a nekem való arcokat keresem. Azokon át látom a láthatatlan lelket is.

- Hiszen az én arcomat még nem is láthatta jól ebben a csillagfényes félhomályban.

- Látni nem láttam jól az arcát, de hogy ugy mondjam, hallottam. Ha látom valakinek arcvonásait, nem tudom, hogy milyen hangja van; de hogyha hallom a hangját, tudom milyen arcának kell lenni... Tudom, hogy arca bájosan szomoru, hogy igen jól fog illeni neki a mosoly.

- Én elfelejtettem a mosolyt!

- Leghalálosabb bűn egy rossz pillanat, egy rossz nap, vagy egy rossz hét miatt lemondó hangulatba ringatózni. A lemondás az élet legnagyobb gyávasága. A lemondás az igazi öregedés kezdete.

- Igaza lehet, - én is szeretnék már megint napba nézni, de nem tudok.

- Hogyne tudna! Csak kezdjük ott, ahol azt mondta nekem: mennyiért visz át Cadenabbiába. Szóval menekülni akart Varennából. Egyszerü történet: valamikor nagyon boldog volt ott. Ezért nehéz órákban visszatért ugyanoda, a régi boldogságból meriteni. De rettenetesnek találta a helyet, mert nem ugy volt, mint akkor... Ezért menekült, mert Varenna minden virága ugy illatozott, mintha egy meghalt boldogság sirján nőtt volna. Varenna minden köve olyan kemény volt, mintha mind arra a kis asszonyi szivre nehezedett volna. Varenna minden hulláma olyan volt, mintha az ő két nagy barna szeme sirta volna...

- Csodálatos, ma látjuk egymást először. Igazabban csak sejtjük egymást a félhomályban. És ön ugy beszél, mintha lelkemben olvasna.

- Könnyü nekem, mert hiszen valósággal a magaméból olvasok. Hát tudja meg, hogy engem is hasonló sors ért Varennában...

Gondoltam: mindent, amit akarok, megtudok, hogyha előbb magam mesélek és vallok egy kicsit...

- Varennában történt. Mint egészen fiatal festő jártam ott először. Ott szerettem ugy, hogy szentül azt hittem, ennyi mélységes szerelemnek az életen át kell tartani. Ő is szeretett. Ő volt az első nő, akit lefestettem. Abba a képbe, azokba a finom vonalakba belevittem agyam minden világosságát, szivem minden tüzét és művészkezem minden élő mozgását. A naptól kértem kölcsön a szinek derűjét. Lelkem látó szemeitől az idealizált igazságot. Ez volt legtökéletesebb képem.

- És mit gondol, mi lett a vége? A kép alkotása után talán még jobban szeretett? Nem! A kép tulságosan szép volt. A képbe, saját képe-másába, amelyet én alkottam. - Igen, a képe-másába szeretett... Önnön szépsége, melyet én fedeztem fel ecsetemmel, szineimmel, - elkábitotta... Én, a szegény fiatal festő, nem kellettem neki többé, hanem várt egy uj Napoleonra, mert csak ennek oldalán imádhatná az egész világ.

- Ez történt Varennában, egyszer, régen. Ekkor fogadást tettem, hogy mindig szép nőket fogok festeni, de soha többé ugy, hogy én boruljak kétségbeesve művem elé, hanem mindig csak ugy, hogy engem szeressen meg szépséges modellem.

- De azért mégis vissza kellett térnem Varennába, mert az ilyen hely az embert a mágnes ellenállhatatlan hatalmával huzza vissza magához... De én is csalódtam. Nem tudom a helyet ugyanannak érezni, mint először. Nekem is menekülnöm kellett az evezőkhöz, - és akkor jött valaki, aki megfogadott. Ugye, megfogadott, nem csak bárkásnak, hanem talán őszinte barátjának is?...

Bánatos kis utitársam még hallgatott, de tudtam hogy csakhamar beszélni fog.

Már megkerültük a Punta di Belaggiot. A Villa Melzi kertje felől mámoritó illat csapott meg, hogy szinte mélyebben és gyorsabban kellett lélekzenem, csakhogy eleget kapjak a dél ambrájából. A Lario másik ágában voltunk, hol teljes lett a szélcsönd. Bevontam a vitorlát és ujra megragadtam az evezőket.

Tudtam, hogy most meg fog szólalni. Nem lesz olyan félénk, mert azt hiszi, hogy én csak félig fogom hallani, - félig az evezők ritmusába bolyongnak át gondolataim. Mert én elmondtam valamit, ő is elmond, mert el kell mondania valamit, már a párhuzamos érzések harmoniájáért is...

- Hallja meg az én történetemet. A tavalyi tavaszt Varennában töltöttem. Megismerkedtünk. Ugy hivták: "a tenger fia". Ő maga is igy nevezte magát és joggal. Valahol künt a tengeren, uszó hajón született, midőn e hajó napkeletről jött a genuai öbölbe. Ezért mindig azt mondta, hogy ő egészen a tengeré. El is jegyezte magát vele, jegygyűrűt vetett a habokba, mint egykoron a velencei doge a Bucintoro gályáról. És ez az ember Varennába nekem hozta a havasi gyopárt a Monte Grignáról. Ez az ember nekem feszitette ki a vitorlákat a Lario tomboló hullámain...

- És?

- Megcsalt! A tenger meg én megfértünk volna iránta való szerelmükben egymás mellett. De harmadikat nem türünk. A féltékeny tenger árulta el... A tengerésztiszteknek a hadi hajón tilos női látogatást fogadniok. Ő megszegte a parancsot és fogadott. A hajó Spezia előtt épen a csábitó kis contessa látogatása alatt belefutott egy másik hajóba. A tiltott látogatás kitudódott; - a tenger megboszulta magát.

- Bánkódtam, kinlódtam, végre elhatároztam, hogy egy időre visszavonulok Varennába, hol először voltam boldog. Kora reggel érkeztem. A levegőt fullasztónak találtam, délre már a partokat sirkerteknek néztem, délután magányomat már remeteszerünek éreztem. Szöknöm kellett és most - menekülök az ön csónakján...

Közeledtünk Cadenabbia felé. A Villa Carlotta fehér homlokzata méltóságosan bontakozott ki a park árnyaiból. Egyre jobban lehetett hallani a hullámverés ritmusát, melybe édesen belemuzsikáltak a kertek virrasztó fülemüléi.

Most, hogy meggyónt és részese lettem titkának, önkénytelenül is közelebb jutottam szivéhez.

Hallgattam egy pár percig, hogy jelezzem azt az együttérzést, melyet az elmondott történet bennem is keltett. Azután halkan kezdtem:

- És vajjon helyes volna-e, hogyha valaki soha többé nem szagolna rózsát, mert egyszer egy rózsa tövise megszurta... Lehetséges-e, hogy valaki soha többé ne daloljon, mert eldalolt dala elhangzott? A gyöngyhalásznak, hogyha hibás gyöngyöt hozott a felszinre, uj gyöngyért kell lebuknia. Mi most megérkeztünk Cadenabbiába és fájdalom, nincs már időm elmondani, hogyan tanultam én meg ujra mosolyogni első csalódásom után...

- Ah! hogyha még ezt végighallgathatnám...

- Engem a szinek tanitottak meg mosolyogni. A piros szin, mellyel az ajkat festem - a szinarany, melyet a szőke fürtök szinébe keverek, - még a fekete is, mellyel a pillákat árnyékolom... Fájdalom, most megérkeztünk. És én csak egyet sajnálok, - azt, hogy nem itt, Cadenabbiában találkoztunk.

- És miért?

- Mert akkor itt szólitana meg és kérdezné: mennyiért visz át Varennába? És én most nem azt felelném: a hogyan parancsolja Signora, - hanem csak azt válaszolnám: egyetlen mosolyáért.

És erre ő elmosolyodott.

Én meg ellöktem a parttól a csónakot, mielőtt kikötöttünk volna - és eveztem vissza - Varennába. És vissza illatosabb volt a Melzi-kert, mint idejövet, - vissza csillagosabb volt az ég, mint erre felé, - a Sirius épen elénk cseppeni a vizbe, mintha utat mutatna a kifogyhatlan fény felé.

S felkiáltott: Jaj de szép!

Mikor nyílsebesen repültünk, vállamra tette kis kezét és kedvesen súgta: Bravo!

Varennában, hogy partra szálltunk, azzal szoritotta meg kezemet: Rivederci!

A kis Lilian tanitását azóta ugy variáltam: A hol kettesben boldog voltál, oda csak kettesben szabad visszatérned.

Pár hét mulva melankólikus párisi barátomnak megküldtem a legszebbet, a mi a világon lehetséges.

Megfestettem neki a női mosolyt, nem a kecseset, nem a kacérat, nem is a Mona Lisa titokzatos mosolyát, hanem a mosolyok közül is a legszebbet, azt, mely könnyek után virradott és - nekem szólt.

Jeanne la Rousse.

Guy Blanche asszonynál vacsoráztam. Az ő szalonját mindnyájan szerettük; nem hiába neveztük el "örök ifjuság" szigetének. Az az illatos, meleg kis otthon meg is érdemelte ezt a legszebb nevet.

Először is Blanche asszony önmaga olyan volt, mintha egyszer szembenézett volna az idővel. Szembenézett - és az idő megállott gyönyörködni benne. Huszonötéves kora óta nyugodtan csak minden szökő esztendőben kellett születése napját megülnie, senki sem vette volna észre ezt az időszámitást.

Másodszor meg a mi társaságunk szelleme is örökké ifju volt. Akik ott gyülekeztünk, megfogadtuk, hogy gondolataink mesgyéiről, ha még oly szertelenek is legyenek belső határaink, elriasztjuk mindazt, ami dekadens. Mi egészségesek akarunk maradni. A mi bölcsességünk: az élet jó és szép, tehát érdemes megélni. Kimondtuk, hogy a fájdalom nem más, mint vérből és könnyből kristályosodott drágakő, melyet a derü aranyába kell foglalni, hogy egyik a másiknak értékét emelje.

És ha majd elkezdünk önmagunk dekadensek lenni? - mert megöregszünk?

Köteleztük magunkat, hogy példát veszünk arról a korhadó fáról, mely Blanche asszony háza udvarán állott - meg arról a derék ebről, mely ebben a házban néha elénk szaladt. A korhadó fa is addig, mig csak birja, hordoz zöld leveleket. Nem akarja árnyékba boritani az egész udvart, de ha van még egy harmatcseppnyi életereje, beéri akár két-három levélhajtással. A kutya pedig, ha megöregszik, nem ugrándozik nevetségesen, nem szűköl fájdalmasan, nem csahol rekedten, hanem elvonul szerényen a sarokba, hogy ne lássuk vénségét. Ott még fölkeresik, akik szeretik és megcirógatják, - mint régen, mikor még fiatal volt...

Tehát az "örök ifjuság" szigetén vacsoráztam.

Nem csoda, hogy mikor a jéghideg autó a Boulevard de la Madelaine szürke házsorai között hazafelé robogott velem, összeguzzsadtam az ülés sarkába. Mintha kisebb akarnék lenni, mint a mekkora vagyok. Az ember igy próbál védekezni a kellemetlenségek ellen: ösztönszerüleg kisebb lesz, mert talán igy elsurran mellette vagy fölötte az, ami nem tetszik.

Vágyakoztam Guy asszony florenci kandallójának táncoló lángja után, mert lelkemig dideregtem. Megerőltettem szemeimet a félhomályban, hogy magam előtt lássam azt az intim világosságot, mely az ő szalónjában nem csak fényt áraszt, hanem a lelkeket is melegiti. Mikor az autó egyik utcakeresztezésnél tülkölt, összerázkódtam; mintha izléstelenül belekiáltottak volna abba a dalba, melyet ezen az estén hallgattam.

Bosszankodtam, hogy a hangulat tengerhullám, mely nyugtalanul folyvást föl- és leszáll. Valamint fölemelkedett a piros látóhatárig, legott visszaomlik a sötétkék mélységekbe. Még érzem az átélt estének minden kellemes utóizét és mégis már ott settenkedik bennem két szinte észrevétlen belopódzó gonosz érzés. Az egyik a vágyakozás vissza, az imént elmultakhoz, - a másik a bosszuság, hogy az éppen elmult estének szépségei annyira érzékennyé tettek minden kicsiség iránt, hogy még a téli éjszakát is fagyosabbnak érzem a valónál.

E bosszankodás közben alig vettem észre, hogy az autó megállt. Milyen pompás legény ez a chauffeur! Figyelmesebb, mint maga a sorsapó, mely zökkenésekkel kormányozza szekeremet. Ez a derék ember észrevétlenül vezetett át a repülésből a nyugalomba.

Kiugrottam a kocsiból. A nedves hideg csontig átjárt: hóval kevert ólmos eső kezdett hullani.

Mikor a ház kapujához léptem, máris éreztem kedves otthonom magnetikus erejét. Milyen gyöngéd mozdulattal fogja Rafael levarázsolni rólam a shawlt, leemelni vállamról a bundát... Nem kell levetnem semmit, - minden önmagától megy le rólam. Belépek szobámba. Langyos benne a levegő, mint tavaszi napon a Rivierán, - és kristálytiszta, - csak két-három rózsa illata fűszerezi épen annyira, hogy az ember a belépéskor önkénytelenül egyet-kettőt mélyebben lélekzik. Rafael meggyujtja a kandelábert. Abba a szobába, hol minden apróság letünt századok kulturájának sejtetője, nem világithat a gyárakba való villamosság, hanem az a régi hétágú gyertyatartó, mely olyan, mintha a Göncöl hét csillagát hozná hajlokomba... Hogy fogok mindjárt nyujtózkodni a kandalló előtt! És rágyujtok cigarettára, hogy a modern élet e csodálatos tömjénében ujra lássak és ujra éljek mindent, ami nekem szép volt.

Mindez így végigreppent fejemben, mig a portás a kaput nyitotta. Ebben a pillanatban az oldalt hátráló autó lámpáinak vakitó fénye a ház falára esett és megvilágitotta az alakot, aki a ház falának támaszkodott. A vakitó fénybe vetitett kép magához vonzott.

Fiatal nő volt, könnyü nyári ruhában. Egyik kezével mellén összefogta a behavazott horgolt kendőt, mely egyetlen meleg ruhája volt. Másik kezével az apró fiucska fejét szoritotta magához, ki siró hangon dünnyögött valamit, érthetetlenül, de a hanglejtés szerint mindig ugyanazt.

Az élesen megvilágitott arcot nem felejtem el soha. Mintha a szinházi távcső kerekségében a távolból hoztam volna közelebb magamhoz. Szép, de holtfáradt szenvedő arc. Dús haja rőt, mintha fényes vörös aranyba volna foglalva arca halaványsága. Az ólmos havas eső ezer gömböcskéje csillant, vibrált hajfürtein, mint a harmatpompa valami különös, idegen virágon.

Egy pillanat alatt elszállt emlékezetemből otthonom minden kényelme és megszégyenülve léptem a csöndes idegen nő elé:

- Asszonyom, menjen haza. A gyerekkel együtt megfáznak ebben a cudar időben.

Szinte bocsánatkérő tekintettel nyujtottam a kis gyerek felé egy Napoleont. Anyjának nem is mertem közvetlenül felajánlani.

A gyerek sem fogadta el. Felnézett anyjára és hanyatt hajtotta kis fejét.

- Köszönöm, Uram. Megyünk haza...

Csak most éreztem, hogy milyen tapintatlan, ügyetlen, semmitmondó voltam, midőn az asszonyt azzal szólitottam meg, hogy menjen haza. Ezt a sarki rendőr teheti, de nekem nem lett volna szabad igy beszélnem. Szegények! Zavarodottan léptem vissza a kapuhoz, mint aki nem tudja, mit cselekedjék.

Mikor már bent álltam meleg szobámban, nem birtam megszabadulni a halovány szép arctól, az ólmos eső brilliánsaival telehintett vörös fürtöktől, annak a hátrahajtott fejü pici gyereknek fájdalmas tekintetétől. Mint ahogy a vonat zakatolásában egyre visszatér ugyanaz a képzelt dallam, az én gondolataim zúgásában is egyre visszatért Béranger egyik chansonjának két végső sora:

Dieu, veillez sur Jeanne la Rousse.
On a surpris le braconnier...

Pár perc mulva már ki nem álltam e kisértő dallamot. Csöngettem.

- Rafael! Hozd rendbe a vendégszobát! A ház előtt vendégek várnak.

- Rafael jól ismert, tehát meg is bocsátott minden szokatlan ötletet. Már nem is szeretett volna, hogyha néha nem szerzek valami kis meglepetést.

Lesiettem az utcára. Az ólmos esőt süvitve hajszolta a szélvész; mintha minden lépésnél marokszámra vágnának gombostűt a szemem közé. A kövezet tükörsimára fagyott. A szelek szárnyán az éjszaka titokzatos hadai vágtattak el mellettem, egyik sóhajtva, másik sziszegve, a többi orgonálva.

Ott találtam őket, a hol elhagytam. Szinte szótagolva szóltam hozzájuk.

- Itt nem maradhatnak. Megbetegszik. A gyerek tönkremegy. Legyen a vendégem. Azt akarja mondani, ugy-e, hogy nem is ismerjük egymást? Bemutatkozom: ember vagyok. Kérem, ez a legjobb hangzásu név és cim. Hogy köszöni... Dehogy, én köszönöm, ha feljön! Hiszen a szememet nem birnám lehunyni, hogyha itt kellene hagynom ennek a decemberi boszorkánytáncnak a közepén...

Még egyre ezt hajtotta: nem, nem, köszönöm! De én ügyet sem vetettem a gyönge ellenkezésre. Lehajoltam, karomra kaptam az átázott, didergő kis gyereket; ez rögtön a bundagallér alá dugta meggémberedett kis kezeit. Másik karomat odanyujtottam az árva teremtésnek.

- Allons madame! - És mentünk.

Míg a vendégszoba átfűlik, szegény kis éjjeli vendégeimet dolgozó szobámba vezettem. A fiucska csakhamar elszunditott az egyik perzsa kereveten. Édesanyja szemben ült velem kandallóm előtt. Betakartam bundámmal és a szamovárból gőzölgő életerővel kináltam. Rafael elébe rakta, a mit csak éléskamrámban talált.

Hallgatagon ültünk szemközt: vártam, mig a hideget és a félénkséget leküzdi. A fázó ember mindig szükszavu: akinek jó melege van, az szivesen beszél és bátor is.

Ez alatt jól megnéztem a szegény, árva teremtést.

Csodaszép volt. Mikor bundám selymes prémje teljesen eltakarta szegényes ruháit és a forró tea halovány arcára az első pirt varázsolta, az utca elhagyott árvája szemem előtt változott át Velence szépséges, vöröshaju dogaressájává... A nyomoruság ezt az élő műkincset az élet szépségeitől rabolta magának és a szegényes ruhák hitvány, jelentéktelen csomagolásába akarja rejteni, hogy senki rá ne ismerjen értékére... Hogyha vörös hajára fény esett, csodálatos derü áradott erről a puha asszonyi főről.

Körülnézett festőállványaim, képeim, régiségeim között és felsóhajtott:

- Nagy isten, de szép itt...

- Asszonyom, csakhogy itt van már és nem odalenn az utcán.

A nő még jobban elpirult.

- Uram, ön jó hozzám. Őszintének kell lennem. Én nem vagyok asszony, csak - anya.

- Hagyja azt a "csak" szócskát. Aki szereti gyermekét, annak az anyaság mindig tisztesség. És most mondja el, hogyan tévedett erre felé.

- Egész nap nem ettünk, nem volt hajlékunk. Kifogyott a pénzünk, annyit jártunk Pierre után.

Tetszett közvetlen beszéde. "Kifogyott a pénzünk! Jártunk Pierre után..." Csak többes számban beszél, egy pillanatra sem felejtve azt az édes nagy közösséget, melyben azzal a kétéves kicsi fiuval áll, ki a szomszéd kereveten soha nem látott karácsonyfákról álmodik. Én nem kérdeztem, kicsoda Pierre. Tudtam, hogy Pierrenek fekete haja van, mert a kis fiu sötét fürtein simitottam végig. Csak annyit kérdeztem:

- És megtalálták Pierret?

- Igen, de nem beszélhettünk vele, pedig azt hittük, hogy elvihetjük magunkkal...

Tisztában voltam, hogy Pierret valaki nem ereszti. Alighanem az őr, ki ajtaja előtt föl és alá jár...

- Beszélje el nekem, hogyan volt és hogyan nem volt. A jóbarátnak többet lehet elmondani, mint papnak vagy orvosnak. Jó barátja pedig csak akkor lehetek, ha tudom, mi fáj. Azok között, akik nem tudják egymásról, hogy mi fáj, sohasem lehet barátság. De meg festő is vagyok. Az emberi arcot festem és az arcba szemeket. És szemet csak akkor lehet megfesteni, ha belenéztem és a szemen át beláttam a lélekbe...

- Annak, ki hajlékát megosztja velem, mindent meggyónok. Falunkból ma jöttem Párisba. Apám erdész volt, - ma már teljesen árva vagyok. Nézze vörös hajamat, - ez a szerencsétlenségem. A mi falunkban vöröshaju leánynak nem akad párja. Én is akartam élni, mert fiatal vagyok. Én is akartam hinni a jó sorsban, mert leány vagyok. Hiába. A hova jöttem, egy ideig beszélgettek, ingerkedtek velem, de aztán meghallottam a suttogást... Nem volt más nevem: "la rousse", - és mindig és mindenütt csak "la rousse". Tudtam, hogy pártában maradok, hát tanultam, hogy bejuthassak a Notre Dame-kolostorba. Ekkor jött Pierre. Férfiu volt, daliás, erős. A boldog embernek fekete fürtei voltak, mint az ébenfa és ő mégis szóba állt velem... Mosolygott rám, nem hivott "la rousse"-nak, hanem "kicsikéjének" nevezett. Ez megszéditett. Nézze kis fiamat, milyen gyönyörü fekete fürtöket adott neki az isten. Egész kicsi Pierre. És mégis, mikor karomon elébe hoztam, elűzött magától. Elhagyott. Ez az én történetem.

- Mondtam, hogy Pierre férfiu volt, daliás, erős... Nagyon tudott haragudni. Engem elhagyott, de azért nem türte, hogy más bántson. Egyszer valaki előtte rólam beszélt és gunyolta vörös hajamat, sorsomat. Pierre fegyvert fogott rá! Ezért van most börtönben. Most őt hagyta el mindenki, csak én nem. Ez az ő története.

- Érte jöttünk. Mára vártuk az itéletet és szabadulását. Nem ugy történt, ahogyan hittem: még talán hónapokig kell várnunk...

- Istenem, mennyit mesélek, pedig mit érdekli ez a köznapi falusi tragédia Páris nagy festőjét...

Önkénytelenül megint fülembe csengett Béranger chansonja és nem birtam mást mondani, mint "szegény kis Jeanne la Rousse"!

Megriadva nézett rám, de tovább beszélte viszontagságait.

És beszélt egyre fáradtabban, egyre halkabban. Hátradőlt a kényelmes angol karosszékben és kimerülten elaludt velem szemben.

Még egy ideig ülve maradtam és ahogy kavargattam magamnak is még egy csésze teát, zavartalanul szemlélgettem azokat a szinte átlátszó szemhéjakat, azokat a szelid, szép vonásokat, melyeket megviselt a szenvedés és most kibékitett minden bánat jóltevője, az áldott álom. Nézegettem selymes vörös haját, melyet begyöngyözött a havas eső és most hullámossá száritott a szoba melegsége.

Lábujjhegyen kiosontam vázlatkönyvemért, aztán ujra szembeültem vele és visszafojtott lélekzettel rajzolni kezdtem. Elkészültem és kilopództam a szobából.

Másnap már egész otthonom fehéresen derengett a csodálatos téli világitásban. Lassan ereszkedett alá ablakaim előtt a hó ezüstös csipkefüggönye, mintha végefogyhatatlan volna.

Mire ő betoppant műtermembe, kézen fogva pici fiát, már a vásznon készen állott szénnel odavetve a kép terve: a Rue des Saints Pères palotájának fala, melyhez árván, dideregve támaszkodik az anya gyermekével. A kép neve: Hágár a pusztában. Hol a puszta? A világváros utcája vagy Arábia sivatagja - mindegy: a gyermekével kitaszitott anya; ezer és ezer-, talán tizezeréves történet.

Ő félénken kezdé:

- Áldja meg az Isten! Köszönöm az éjjeli menedéket.

- Nem olvasta a bibliában Hágár történetét? - kérdeztem nyájasan. Ábrahám kibocsátá szolgálóleányát, ki elméne és bujdosék a Beerséba pusztájában...

- Kisleány koromban olvastam róla, felelte szerényen.

- Akkor bizonyára olvasta azt is, hogy mikor elfogyott a tömlőből a viz, Hágár sirt. És ekkor jött az angyal és mondá neki: Mi lelt téged Hágár? Ne félj, mert az isten meghallotta a gyermeknek szavát. Meghallotta most is, sok ezer év után. Nézze, maradjon itt Párisban. Gondoskodom kedves kis hajlékról és én adok keresetet. Legyen modellem kis fiával együtt.

- Köszönöm! - rebegte könnyezve és kezemre akart borulni.

- Ah! én nem vagyok angyal a pusztában. De nem is vagyok öreg, mint a patriarchák és nem is viselek soutane-t, mint a gyóntató abbé... Jegyezze meg, hogy nő férfiunak kezet nem csókolhat, hacsak az a férfiu nem édesapja. A másik csókot pedig igazán ki kell érdemelni...

És ő maradt. Hozzáfogtunk a festményhez. Jól mondom többes számban: hozzáfogtunk! Hiszen ő munkatársam volt, ő adta az eszmét, én csak megrögzitettem, - ő adta az alakot, én csak megfestettem.

A vöröshaju Hágár lett egyik legjobb művem. Nem csoda, mert a kép csupa igazság volt.

Mire elkészültem ezzel a képpel, ő szinte megváltozott. Arcán rózsák termettek, bár télviz volt; szeme csillogott, bár odakünt köd szállt alá; járása büszke lett, bár szava szerény maradt. Egyszer rávettem, hogy próbálja meg a régi brokátruhát, melyet valamikor a cinquecento szöveteinek tanulmányozásához Velencében szereztem. Többé nem Hágár állott előttem, nem a szenvedések árva leánya, hanem Velence vöröshaju szépe, a gazdag élet kivánatos arája.

Jeanne la Rousse! Jeanne la Rousse! Azok a vörös aranyszálakból szőtt fürtök aranyossá és pirkadóvá tették minden gondolatomat...

Azok a vörös aranyszálak körülfonták lelkemet, elrejtették előlem a fagyos, havas Párist; csillogásuk, puhaságuk, melegségük elém varázsolta a déli ég ragyogását, Velence minden pompáját. Az idők távolságán keresztül Tizian lett egyetlen barátom, aki eddig egyedül tudta ecsetjével megértetni ennek a hajnak titokzatos bűbáját és derűjét.

A Louvreben van a szép fiatal asszony képe, ki szendén oldalt hajol és jobbjával rendezi dús fürteit. A tudósok azt állitják, hogy e nő Dianti Laura volt, a ferrarai udvar ékessége. A hagyomány a képnek más nevet adott: "La maitresse du Titien."

Én a hagyománynak hiszek. Hogyha Filippo Lippi, a karmelita, nem birt ellenállani a szépséges Buti Lukréciának, akit madonnának festett, hogyan birt volna ellenállni világszép modelljének Tizian, ki nem a lemondás szemeivel látta a teremtés legnagyobb ékességét, a szineket, hanem a reménységek reménységével, a dicső, pompás élet egész akaratával. És ezért remekelt, ha szép asszonyokat festett.

Lefestem Tiziant, amint ő festi szerelmét. Ez nekem való lesz. Micsoda szerelmes szép képet alkotok! Közvetlenség, igazság lesz képem. A képen is festő, a nagy Tizian és előtte modellje, szépséges, aranyrőthajú szerelme. És én festek és előttem modellem, a szépséges Jeanne la Rousse... A cinquecento egy édes története minden fényével ujra lejátszódik az én festőtanyámon...

Előttem ült - én lázasan dolgoztam. Mig az ecsettel simitottam a brokátra lefolyó rőtfényű fürtöket, aranyossá vált képzeletem az ő puha fejét simogatta. Az ő alakja elkészült, - holnap alkotom a festő Tiziant.

Mikor az esti homályban elment tőlem, alig birtam talpon állani, - a napokon át tartó, szakadatlan munka belső lángja kimeritett. Megértettem a művészet emésztő tüzét, mely elperzselte az urbinói Rafaelt. Leroskadtam ugyanabba a karosszékbe, amelyben első találkozásunkkor ő szunnyadott el. Ma engem nyomott el az ólmos álom.

És ez az álom csodálatos volt... Láttam, hogy kinyilik az ajtó. Belépett Jeanne la Rousse, ujra azokban a szegényes ruhákban, melyekben ráakadtam. Letette a szőnyegre kicsi fiát és ujját ajkaira illesztette, mintha még a lélekzetvételtől is eltiltaná. Lábujjhegyen hozzám lebegett, rám hajolt és a karosszék támlapárnáján nyugvó fejemre egy csókot lehelt. Majd elboritott forró, emésztő és mégis lehelletszerű csókokkal.

Én át akartam karolni, szivemre szoritani, de karjaim nem mozdultak, mintha megbénultam volna. Ah! éreztem az álmodó cudar tehetetlenségét, midőn nem tudja megmozditani karjait és álmában is érzi azokat a láthatatlan pókhálókat, melyek vasbilincsként kötik le...

De szép álom volt!

Hajnal felé felocsudtam és ölemben egy irást találtam. Elképedve olvastam:

"Itt voltam. Ugy-e elfogja hinni e soroknak.

Álmában is megérezte, hogy itt voltam, - és ennek én kimondhatatlanul örültem....

Bucsuzni voltam itt, abban a szokatlan szent órában, melyben első izben találkoztunk. Azt gondoltam, ekkor bucsuzásomat nem zavarja senki és semmi. Álma megkönnyitette távozásomat, mert éber marasztaló szavainak talán nem birtam volna ellenállani...

Megyek Pierre után, ki ma megszabadult a börtönből. Nem szeretem többé őt, mert mást szeretek... Utána kell mennem, vele kell mennem. Most a börtön szenvedése után szüksége lesz reám. Visszatartom a lejtőn, vagy hozzáromlom, de el nem hagyhatom, mert a fiam édesapja. Mert ez annak a nőnek egyedüli utja, aki anya.

Hogyha majd Tiziant megfesti a képen, gondoljon kicsit reám. Áldja meg az Isten.

Jeanne la Rousse."

...Föl és alá jártam a szobámban és aznap nem festettem. A következő napon sem.

Nincs igaza a hagyománynak. Az a kép a Louvreban mégis csak Dianti Laura és nem a "maitresse du Titien"...

A kép ma is ott áll befejezetlenül szobámban. Sohasem tudtam megfesteni az öregedő Tiziant, aki szerelmét örökiti meg... Ott ül a képen haloványzöld brokátruhában a szépséges fiatal asszony; aranyvörös fürtei omlanak, bomlanak - és hiányzik mellőle a festő alakja, ki őt lesi, bámulja, alkotja.

Nem tudom soha befejezni e képet, mert e kép már nem volt igazság. Nem volt. A valóságot elvitte az a kicsi fiu magával.

Sphynx.

Ah!... Mélyet lélekzettem. Kitártam karjaimat. Belenéztem a legördülő napnak a tengerből kiágazó piros sugárkoronájába.

Mintha ezzel a boldog lélekzettel beszivnám a kristály tiszta szférák őserejét! Mintha a kitárt karokkal megölelném, magamhoz szorithatnám ezt az egész szépséges világot! Mintha ezzel a napbanéző pillantással visszatarthatnám a távozó napot, hogy nekem ne nyugodjék le!

Ah!... Ebben az egyetlen hangból álló örömsóhajtásban benne van minden gyönyörüségem, melyet nekem az a fordulat jelent: Páris után a tenger...

A Capnak messze kiugró szikláján a piros nyugati égre élesen rajzolódott egy magános pálmafa karcsu körvonala. E pálmafa meg én - mi ketten gyönyörködünk az alkonyatban. Belemélyedünk, belemagaslunk a mennybolt szunnyadásába, eggyé válunk az elszenderedő mindenséggel. Lábainknál virraszt az örökkévaló tenger. Sietve jönnek felénk hullámai, sugnak valami édeset, - aztán eltávolodnak tőlünk szerteoszolva, mint az álmos ember lelkében a távolodó valóság szertefoszló fantómjai.

És körül senki, de senki.

Odább vándorlok a parti homokon. Ez a homok puha és szelid hozzám, mikor másutt az élet utai olyan kemények. Hálásan pillantok le rá. A derengő szürkületben szemeim megakadnak valami rováson. Lehajolok és nézegetem a homokba rajzolt vonásokat. Irás a homokon! Ezt nem a beszédes hullám irta, mert idáig csak a Mistral idején örvénylik a tenger.

Letérdelek az iráshoz és kibetüzöm:

Unborn to-morrow and dead yesterday...

Meg nem szült holnap és meghalt tegnap... Gépiesen ismételgettem a titokzatos szavakat. Megvan! Khayyám Omár, a derűs perzsa költőbölcs irta ezt valahol a messze keleten, vagy nyolc század előtt. Egy barna bőrbe kötött kis angol könyvben olvastam egykor e sorokat és a homok rovását legott befejeztem botommal, alá irván:

Why fret about them if to-day be sweet!

Mit is törődni veletek, hogyha édes ez a ma!

Mikor befejeztem a gyerekes rajzolást az omló fövényben, elkezdtem fejemet törni, vajjon ki irhatta ide az első sort? A homokba rótt irás nem egyéni, inkább csak a betük rajzolása. Őszülő bölcs volt-e, ki halott multját feledni akarja, mert fél a még meg nem született jövendőtől? Ábrándos fiu volt-e, kinek azért halott a tegnap, mert még nem is tudja, mi a mult?... Avagy talán gyöngéd kicsi kéz irta ide a szive titkát, valami kicsi kéz, mely elhamvasztotta a halott tegnapot és majdan valakinek a meg nem született holnap boldogságát fogja osztani?

Ez a puha, szelid homok el fogja árulni nekem azt, a ki titkait rábizta. Ki ezt irta, ide vissza fog térni! A ki a homokba ir, megáll. Azért ir, mert gondolataiba elmélyed és tele a szive. Az ember csak ott érzi tele a szivét, a hol szeret lenni, tehát visszatér ehhez a helyhez, mert megszereti azt is, kinek elmondhatta érzéseit, még ha ez a bizalmas, néma, hallgató barát csak a tengerpart fövénye volt is!

Igen, vissza fog térni ide!

Másnap este ujra kizarándokoltam a Cap mögé, olvasni a homokban.

Nem csalódtam. A tegnapi sorok kissé összeomlottak, elmosódtak, de alájuk valaki ezt irta:

....a book of verse…

Éreztem, hogy az ismeretlen engem akar próbára tenni e töredékkel, de tudtam azt is, hogy most már közel áll hozzám a titkos betüvető...

Ujból letérdeltem és irtam. Jó, hogyha a dalok könyvével kisért az ismeretlen, én folytatom a kisértést és irtam Omár szavait:

... - and Thou
Beside me singing in the Wilderness -
And Wilderness is Paradise enow...

A költő könyve kezemben és Te mellettem, énekelve a sivatagban, és ez a sivatag, e vadon nekem paradicsom...

Tisztában voltam, hogyha nő irta lelkét a homokba, nem fog ellenállni ennek a folytatásnak. Aki a sivatagot paradicsommá tudja változtatni a férfiunak, az ezt meg is teszi...

A következő délután ujra elzarándokoltam a magányos partra, hogy átvegyem a homok üzenetét... Jól sejtettem. A partra vetett kagylók között kusza betük hivogattak:

...Ma este eljövök. Talán igaza van Omárnak...

- Ma este! Én pontosan jöttem!

Az ég piros pereme még épen összeölelkezett a tenger piros peremével. Az első csillag megvillant a hullámok ölében is, mintha apró, kiolthatatlan szikra esett volna a tengerhabokba, melyet ezek ide s tova dobálnak.

Meleg tavaszi este volt. Még reszkettem. Nem tudom, azért rezegett valami végig rajtam, mert a tenger reszketésébe bepillantottam, avagy mert vártam valakire - az ismeretlenre. Hogyha valami vagy valaki ismeretlent várok, mindig megremegek. Mintha a kérdések egész skálája rezegne bennem, mig meg nem jelenik az ismeretlen - s ha megjelent, ugy hat reám, mintha megütöttek volna egy hangvillát, melynek csengésére azonos hang harmóniájával felel lelkem...

Legott jól éreztem magamat, mikor megpillantottam a közeledő sziluettet, mely kilépett a derengő olajfák és nyiló mandulafák soraiból a parti homokra. Mig a távoli villák kivilágitott ablakainak egy-egy fénysugara esett a partra, nem voltam biztos abban, hogy az jön-e, akit én várok. De mikor a Cap kis pharusa vakitó fényképet lövelt a homokra és a közeledő alakra, már nem reszkettem. Lelkem megérezte a különös hangot; ez ő, aki a homokba irta a szivét.

Én nem mentem eléje, mert tudom, hogy az az igazibb, mikor hozzám jönnek... Pedig nehezemre esett, hogy felé ne siessek.

Nem volt egyedül. Hatalmas orosz agár járt mellette, szinte lépést tartva úrnőjével. A finom állat valósággal kiegészitette az egész jelenséget. Messziről láttam, hogy fejedelmien magas karcsu termetü. Láttam, hogy tartása, minden mozdulata pompás, léptei sulytalan könnyüek, hogy egész lényének mozgatója, éltetője az a megmagyarázhatatlan, megtanulhatatlan fogalom, melyet charmnak nevezett el e szó áldott első kimondója.

Én megismertem, hogy ő jön hozzám; de miről fogja ő megismerni, hogy én vagyok az, aki várom?

A villák felől bóditón áramlott a szellő. Forrón lehelltek felém a tavasz hevében elbágyadt, illatpárás kertek. Omár, te kezdted, - Omár, te segits!

Ahogy közelembe jött, hangosan idéztem a perzsa költőt:

Come, fill the cup, and in the Fire of spring
The winter Garment of Repentance fling...

"Jer, töltsd meg a serleget s a tavasz hevében leröppen a bánat téli fátyola..."

Meghallotta. Egyenesen hozzám lépett és felém nyujtotta kezét. Megszoritottam egyetlen szó nélkül. Melléje léptem; megállás nélkül folytatva az ő lépéseinek mértékét, haladtunk tovább. Nem akartunk megállani, ő sem, én sem; ezt megéreztem, mert tudom, hogy mennyivel könnyebb menve megmondani azt, amit akarunk, - mint állva, mikor zavartan megállnak a gondolatok is.

Ő kezdte.

- Lássa, kezet adok, mintha másodszor találkoznánk és nem először.

- Nem először és nem másodszor, hanem harmadszor találkozunk, tehát régi jó ismerősök vagyunk.

- Hogyan? Mi még nem találkoztunk.

- De igen. Kétszer irtuk egymásnak tovább a homok rovását és ez a lelkek találkozása volt.

- Igaza van. Nem értem, mit müvelt velem, hogy én ma idejöttem... Megigézett azzal, hogy mindig folytatta Omár stanzáit. Miért irt?

- Erre könnyű felelni: mert előttem irt valaki. Most én kérdem, miért irt My Lady?

Szinte felkacagott!

- És azt gondolja, hogy elmondom, mikor még csak nem is ismerem és én meg nem akarom, hogy ismerjen!

- El fogja mondani. Mert hogyha nem akarná elmondani valakinek, akkor nem irt volna a homokban sem. Aki titkot szeretne tartani, de nem birja, az először elmondja az élettelen papirnak, mint röpke gondolatot, - elmondja a naplónak, mint csöndes monológot, - vagy elmondja mulandóbban a futó homoknak, melyről lesimitja a hullám vagy lesöpri a szélvész, mely nem sugja odább... A homok volt a bizalmasa, de ez a homok nem volt titoktartó. Tovább mondta nekem és most már egy kicsit, épen csak egy kicsit én is be vagyok avatva. Ezért fog nekem beszélni!

- De mikor nem akarom, hogy tudja, ki vagyok...

- Ez az akaratunk is találkozik. Én nem kérdem! A név csak értéktelen embernek fontos. A név csak arra való, hogy az élő lény életjelt adjon, ha nevével jelölik, - akár ez a szép orosz agár. A név csak pótol egy-egy számot, melyet ugy sem birnánk megjegyezni, mert igen magas volna, hogyha minden embernek más számot kellene viselnie. Aki valamit alkotott az emberiségnek, annak fölösleges a nevét ismernünk. Ugyebár, nem tudjuk, hogyan hivták azt a görög szobrászt, aki kifaragta a Mediciek Vénuszát, vagy a Belvedere Apollóját, de névtelenül is bámuljuk, mert kétezer év nemzedékének szerzett tiszta gyönyörüséget. Nem tudjuk, hogy hivták azt a nőt, aki feltalálta az első csókot, de évezredek óta ünnepeljük fiatalságunk legnemesebb, legédesebb ünnepein. Nekem mindegy: Semiramis vagy Sappho, Fiametta vagy Recamier asszony, vagy egyszerüen csak: Julie vagy Marie... Ha szép volt testestül-lelkestül: szerettem, szeretett. - A neve mellékes, csak pótolná a puszta sorszámot, melyet a köznap senkije szükségből visel, mert másként nem lehetne megkülönböztetni a másiktól...

- Lelkemből beszél. Csodálatosan megértjük egymást... Mintha látná arcomat az est sötétében, mintha értené lelkemet sötét estéjében...

- Én látom, ami szép, mert festő vagyok. Megértem a női lelkeket, mert női arcokat festek.

- Ah! Most már tudom, kivel van dolgom. Én is ismerem nevét! Ez a név önnél nem szám, mely a köznap senkijét jelzi: ez a név fogalom, mely hirdeti a szép nők diadalát és a művész diadalát a szépségeken...

- Én eldobom magamtól ezt a számot. Én nem nevemben akarok élni, hanem csak müveimben. És ez szép örökélet lesz... De ez most mind mellékes. Mondja el, miért irt a homokba?

- Istenem mintha megigézne! Legyen igaza. Elmondom, a mennyit tudni akar és a mennyit tudnia szabad. Azért irtam mert... hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyfi, a ki énrólam írt. Nem a homokba. Messze délen valahol áll egy királyi palota. Karcsú dór oszlopai fehéren, büszkén merednek a meleg kék égbe. Nagy kristályablakai valának. Azokra irta egyszer egy királyfi gyémántgyürűjével az én nevemet. Ő nem ismerte Omár költészetét, de öntudatlanul két közönséges szót leirt belőle... Az én nevemet belekarcolta gyémánttal a márványkőnél keményebb kristályüvegbe és eléje irta "yesterday", tegnap... utána irta "tomorrow", holnap. Ez annyit jelentett, hogy az én nevem emlékeinek koronája, jövendőjének reménysége. Minden napjának fényessége...

- És?

- Ez jutott eszembe, mikor e homokba irtam Omár sorait... Nekem meghalt a tegnap, mert a királyfi elfeledte a tegnapot. Meg nem született a holnap, mert a királyfi megtagadta a jövendőt is.

- Hallgatom! Ha önre pillantok, My Lady, nem birom megérteni ezt a szerencsétlen királyfit!

- Pedig ugy volt. Szerettem, mint ahogy emberi teremtés szeretni képes. Én azt hittem, hogy aki a magasságból néz körül, messzeségbe lát. Azt hittem, hogyha abban a magasságban, abból a messzeségből észrevett engemet, akkor bennem is kell lenni valaminek, mi felér abba a magasságba és legyőzi a távolságokat. Tévedés volt, leányábránd... A gyémánttal karcolt nevemet nem lehetett a palota kristályablakáról lemosni; - a királyfi azonban azóta király lett és kitörette azt az ablakot. Azt mondta, hogy el kell felejtenie, mert én nem vagyok királyi vérből való...

- A királyfi nem volt igazi férfiu! My Lady meg igazi nő volt...

- Ezért irtam fövenybe lelkem bánatát; hadd mossa el a tengerhullám.

- Nem igy történt. Alája irtam én azt, ami a tegnap és a holnap közt vagyon: a ma dicsőségét. Mert én tudom, hogy ahol még hisznek a költészetben és My Lady megjelenik, ott valóra válik Omár jóslata: Te és te és ujra te, s a sivatagvadon nekem paradicsom...

Ahogy mellettem lépkedett a csillagfényes éjszakában, a bársonypuha parti homok omlós szőnyegén, mely hullámok cirógatásáról regél bolyongó lábainknak, - szinte öntudatlanul, végtelen gyengédséggel megérintettem, megcirógattam kezét. Nem tiltakozott, de mintha észre sem vette volna. Folytatta:

- Ezóta köd mögé rejtőzöm. Nem akarom, hogy tudják ki vagyok. Egy király után kire pillanthatnék? Egy király után ki merne rám bizalommal felpillantani? Fogadást tettem, hogy névtelenül élek, - ugy mint ön mondotta, eldobtam én is azt a számot, mely valaha engem jelentett...

A Pharus közelébe értünk. A világitó torony őre igazgatta a fényt és egypár sugára ráesett arra a csodaszép komoly arcra, mely a sötétben szembenézett velem. Ő bucsura nyujtotta kezét. Én megvártam, mig elmorajlik a visszaomló hullámverés zugása és azután halkan, kérő szóval szóltam:

- Jőjjön el egyszer nappal.

Egy percig tétovázott. Igent intett és könnyü lépéssel elment. Eltünt az éjszaka homályában.

Másnap reggel a parton vártam.

Elhatároztam, hogy megfestem, bármi áron meg kell festenem. Tudtam, hogy nehezen fog menni, mert aki valami nagy vihar után lefátyolozza az emberek előtt kilétét, le tudja győzni a női hiuság szakadatlan kisértő sugdolózását és nem fogja akarni fellebbenteni a megközelithetetlenség és ismeretlenség fátyolát, még ha ezen a fátyolon át a tökéletes művészet vetitené is szépségét, melyet gyönyörködő ujjongással bámulna a kincset kereső világ. Ezért hadi cselhez fordultam, a meglepetéshez, mely ilyenkor a legjobb szövetséges. Rafaelt, az én régi hű inasomat a vászonnal és festő eszközökkel kirendeltem a tengerpartra és elrejtettem. A magános pálmafa alatt nyujtózkodott a derék fiu és sütkérezett a déli ég simogató verőfényében, - ott őrizte órák óta a szinek fegyvereit, melyekkel nem lehet rombolni, csak alkotni.

Mi ketten együtt ballagtunk a tengerpart homokján, melyről fövényirásunkat elmosták a habok. Kimosták, de el is tanulták a perzsa költő leirt szavait, mert mintha minden megtörő hullám azt susogta, örvénylette volna felém: "...vele a sivatag nekem paradicsom..." Megszólaltam:

- My Lady, én megörökitem!

- Nem engedem!

- Mégis megteszem.

- Nem állok és nem ülök modellnek.

- Mindegy. Az angol Cosway Richárd Londonban le akarta rajzolni Kosciuszko Tádét. A nagy lengyel tiltakozott, vonakodott, elzárkózott, Cosway a kulcslyuk elé telepedett és lemásolta a halhatatlant, amint könyvvel kezében a kereveten nyugszik és hazájára gondol, melyről tudja, hogy csak alszik, mint Jairus leányzója...

- Cosway ekkor a történelem parancsának szolgált, de én velem, szegény bánatos asszonnyal mit törődik a jövendő... De meg különben még a legnemesebb müvészetnek sincs joga a kulcslyukon át alkotni... Jó, hogy figyelmeztetett, - ezentul a kulcsot a zárban hagyom, hogy hozzám be ne láthasson...

- Nem itél igazságosan. A müvészet és a napfény egy testvérek. Emennek joga van a legkisebb résen át is behatolni bármely otthonba, tehát a kulcslyukon át is, hogy ékes sugarával bevilágitson a homályba és megtalálja ott, a mi szépséges-szép... A müvészet fény és a fény a leghatalmasabb, legáldásosabb erő. Ám hagyja a kulcsot a zárban, - akkor én Van Dyck rendszerére térek át...

- Mit művelt Van Dyck?

- Akit le akart festeni, azzal együtt ebédelt. Ebéd alatt megnézte és délután lefestette... Azt gondolja My Lady, hogy csak Khayyam Omárt, a költőt lehet könyv nélkül tanulni? Én megtanulom most arcát, mert a szemeknek is van külön emlékezete..

- És ha nem engedem meg, hogy nézzen?

- Ez már igazán lehetetlen. Megtilthatja nekem a magas ég, hogy ne lássam? Megtilthatja nekem a rózsaszál, hogy ne gyönyörködjem benne? Semmi szép nem tiltja meg! A nő sem. Mert a szépség nem önönmagáé, hanem a mindenségé, a mindenség remekei mindenek örömére vannak teremtve...

- Ne beszéljen tovább, mert gyöngül akaratom és ettől félek legjobban.

- Akkor annál inkább beszélek. Az a meggyőződésem, hogy a festő akkor cselekszik igazi jót az emberiségnek, hogyha a szép nőket megörökiti. Hogyha megfestünk akármilyen elragadó tájat, a kép lehet a festő egyénisége szempontjából bravuros alkotás, de felesleges munka volt, mert hiszen a tájék eredetije ott marad helyén és nemzedékek gyönyörködhetnek benne az idők végtelenségéig. Hogyha megfestünk valamely pompázó hangulatot, az életet kisugárzó jelenetet, - a kép maga remekmű, de az, amit ábrázol, közönséges dolog marad, mert a valóságban ezerszer ujra ismétlődik. A festett égnél naponta szebb ég virradhat, a festett jelenetnél óránként jobbat rendezhet a való élet. De aki a szép nőket megmenti a jövőnek, az jót tesz mindenkivel. Igy e szépségek köztünk maradnak és aki képmásukra pillant, büszkébb, öntudatosabb lesz, visszakapja hitét igaz emberi mivoltában... A képre pillant és érzi: ez a tökéletes nő embertestvérem volt... Ilyen arc és ez arcban ilyen lélek fölemel bennünket, mert ha ránézünk, el kell hinnünk, hogy mégis csak a teremtés koronája vagyunk...

- Istenem, még elhiszem mindezt, amit mond... Hát jó, fessen le, de egy föltételt szabok. A képen is maradjak meg rejtélynek, - ne ismerjen rám senki! Én feledni és feledtetni akarok itten, - tehát a képen is legyek nő, aki nincs és nem volt...

Micsoda föltétel a müvésznek! - hogy ne ismerjék meg azt, akit művészete egész igazságával másol!

Megálltunk. Lenéztem a homokra, mely követem volt ehhez a csodálatos teremtéshez, ki egész pompájában, izgató titokzatosságában mellettem állott. Szétcsaptam egypár fövényredőt, melyet az elvonult hullám játszi merészséggel formált a homokra. Megvan! Egyet füttyentettem és pár perc mulva Rafael felpattant a pálmafa mögül és lihegve hozta át hozzánk a vásznat és festőszereimet.

Ő elmosolyodott, megfenyegetett finom kecses ujjával.

- Mester, Ön a testet öltött Végzet! Nézze itt a porban nálam sokkal karcsubb árnyékot. Ugy látszik, előbb rá tudnám birni ezt az árnyékot, hogy hagyjon el, mint ma Önt!

- Igaza van My Lady, csakhogy kissé forditva. Az én lelkembe belevetitette képét és most én nem birok tőle megválni. És ez a kép az én lelkemben makulátlan fényben ragyog, hogy nincsen semmi árnya...

Rafael hozzánk ért, felállitotta az állványt és mint nevéhez méltó famulusom mindent elkészitett. Nyomban munkához láttam. Ott találkoztunk napokon át és én teljesitettem a feltételt, melyet nekem a világ legbájosabb asszonya szabott. Megfestettem a rejtélyt; a nőt, aki nincs és nem volt, a nőt akként, hogy meg ne ismerje senki...

Mikor hozzáfogtam a munkához, ő elmosolyodott és mintha meg akarta volna hiusitani a munkámat, szinte pajzánul ledőlt a homokra, mint a makrancos gyerek. Kissé oldalt helyezkedett el és felkönyökölve átnézett a tenger felett lebegő, fénnyel átitatott kékségbe. Azt hitte, hogy igy nehezebb lesz az én feladatom. Pedig mennyire megfelelt ez a helyzet annak, amit a vászonra vetettem...

A képre is tengerpartot másoltam, de nem parti homokkal, hanem örökzöld fényes levelessel, melyet beragyog Athén ege, az a fényes "örökös, mozdulatlan, végtelen" ég. A sziklás partot szerelmesen ölelgetik a kacérkodó fehér habok, regélve ezer éves meséket csodaszép najádokról, vitéz argonautákról, nosztalgiás Odysseusról... A parti sziklán magányos márványszobor kémlel a tengerre patyolatfehéren, világszép Sphynx, - a nő, aki nincs és aki nem volt... Ott nyugszik az örökös napfény csillogásában, komolyan, kérdően, mint varázslatos, megoldhatatlan talány a kóbor hajósoknak, kiket arra hoz Aeolus lehellete.

A Sphynxnek arcéle az Ő szépséges arca...

Mikor készen voltam művemmel, nem vártam meg, hogy heveréséből, mely épen megfelelt a Sphynx fekvésének, felpattanhasson. Hirtelen ugy forditottam a képet, hogy fekve is szemlélhesse.

És nézte szótlanul, tágra nyitott mélységes, bársonyos szemeivel, nézte némán és hosszunak látszó percekig. Azután behunyta szemét és mozdulatlan maradt. Mire ujra kinyitotta, szelid mosoly röppent keresztül vonásain. Éreztem, hogy szemének lehunyása és e mosoly között hosszu történetek surrantak tova.

Letérdeltem hozzá a homokba és nem mondottam mást, csak ez egyetlen szót:

- Sphynx!

Ő kissé felemelkedett és lassan, gyöngéden nyakam köré fonta karjait és szinte sugva mondta akként, hogy minden mondat egy-egy hullámmoraj lecsendesülésébe essék:

- Igen, Sphynx vagyok, ki talányt adtam fel az élet kóbor hajósának. És megfejtette az én számomra is, mert megtanitott, hogy a meghalt tegnap és a meg nem született holnap között létezik egy édes, édes ma. Mesterem, igérem, hogy a sivatagvadon paradicsom lesz, - és ez az igéret nincs homokba irva...

Nem is volt homokba irva!

Musset.

Hogyha ebben a nagy kőhalmazban járkálok, rendesen kicsit fölfelé nézek. Akik nem ismernek, rámfogják, hogy gőgös vagyok, pedig - istenem! - dehogy; csak jól esik egy darabka eget látnom. Mert hát az emberek még a mennyboltozatot is elépitik, elviszik, elrejtik egymás elől.

Kirakatok előtt nem állok meg soha, legfeljebb a virágárusok boltja előtt: jól esik látnom azt, amit nem emberi kezek alkottak, hanem amit jókedvben adott maga a föld. A virág olyasvalami, mint a földnek egy-egy kedves gondolata, - a rózsák a szép gondolatok, az örökzöld növények a komolyak, a mezei virágok a bájosak, a nagyon illatosak a szellemesek, mert elbódítják eszünket is, mint a nagyon bőségesen szikrázó "esprit"...

Öntudatlanul megint megálltam a "Primevère" kirakata előtt. Megállitott a gyöngéd ibolyaillat, mely messziről áradt felém. Az egész kirakat csupa ibolyaszin halom; mindegyiken még rajta van az erdők hamva, a szabad mezőkön virradt hajnal harmata. Önkénytelenül nagyobbakat lélekzettem.

Én istenem! március 21-ike van. A mai napon született valami tiz vagy húszezer esztendő előtt a tavasz; - és ez a boldog tavasz még ma sem öregedett meg, nem lett unalmas, nem vált köznapivá, hanem fiatalon jár körül a világban, puha melegséggel, szelid fényességgel. Azt sugja mindenkinek: nevess - szeress! És mindenek meg akarják fogadni ezt a tavasz puszta suttogására, holott meg nem tennék külömben az ember semmiféle könyörgésére és jajszavára.

Valahol tavaszodik! Erről meséljetek nekem apró fejecskéitekkel, kicsi ibolyáim!

Betértem a "Primevère" üzletébe; egypár szál ibolyát vásároltam. A fiatal leány keze remegett, a hogy kabátomra kitüzte. Egy mosollyal köszöntem meg ezt az édes reszketést, mely illett a virághoz, - melynek igy kellett lenni...

Megvettem magamnak a tavaszt, hogy velem jöjjön illatával Páris utcáin keresztül. Menjünk együtt.

Mentem, mendegéltem, gondolatokba merülve. Fölnéztem a boulevard ablaksoraira, melyekben vérpirosan tükröződött a vörös ég alja. Az a vörös fény mint valami csodálatos melegség tért vissza pillantásomon át lelkembe. Mintha minden otthonban ma Vesztatüzek égnének. Ujból felpillantottam. Ejnye, - hogyan is kerültem ide a Rue de la Roquette-ra, a Père Lachaise közvetlen szomszédságába!?

Bemegyek azokhoz, a kiknek többé soha sincs tavaszuk. Az igaz, hogy itt elcsöndesültek örökre a reménységek és küzködések, elmultak a sikerek és hajótörések, de helyükbe lépett valami végtelen szép, mi az élő világban nem létezhetik: a befejezettség, a változhatatlanság.

Beléptem a főkapun. Üdén csapta meg arcomat az eső utáni nedves levegő, telisteli a régi avar nehéz illatával, az ébredő örökzöld növények életerős lehelletével.

A főuton ballagtam előre, jobbra-balra nézegetve a márványokat, melyek jelzik, hol tért vissza a föld porába egy-egy puha vagy kőkemény emberi sziv, mely után maradtak szivek... Egyszerre megcsikordult előttem az ösvény apró kavicsa. Gondolatokba elmélyedve, lassan haladt előttem egy fiatal teremtés. Az alkonyati világitásban olyan volt, mintha körvonalai elmosódnának, mintha egész alakja köré fénysugaras glória fonódnék az aranyos esti párákból.

Hogyha nem viselt volna sötétkék tavaszi ruhát és sötétkék tollas kalapot, hanem patyolatos tunikát és pallát, - azt hittem volna, hogy a tavasz éjszakájának istennője jár körül, keltegetni az alvókat: jöjjetek, nézzetek, rügyezik ujra!

Kezére pillantottam. Vékony szomorufüzágat szorongatott. Csodálatos, hogy ilyen kora tavasszal ily tökéletes ágat tudott nevelni. Vajjon kinek fejfájára teszi ezt a galyat?

Éreztem, nem volna szabad utána mennem. A kiváncsiság hitvány gyöngeség és leghitványabb az örökös egyetértés tanyáján. Nem tehettem róla, egyszerüen kellett követnem, hiszen ő vitt öntudatlanul magával. Hogy ha van valami kristálytiszta, amibe nem szabad egy cseppnyi disharmóniát sem vegyiteni, ez az itteni bánkódás könnye; hogyha van sima viztükör, melybe nem szabad meggondolatlanul nyomorult követ belevetni, ez az itteni megnyugvás. És mégis, talán vele kell sirnom valahol, mert van elmulás vagy vele kell édesen megnyugodnom valahol, mert van emlékezés.

Megállt - Alfred de Musset sirjánál. Tehát ezért hozott fűzfaágat, mert a költő ezt a fát kivánta magának. De még ez a fa is hűtlen volt a költőhöz, hűtlenebb, mint George Sand, mert hasztalan ültették ide barátai, tisztelőinek egész nemzedéke, - ez a fa nem verhet gyökeret abban a földben, ahol Musset szive porlad, mert ez a sziv annyira tudott szeretni, hogy talán elperzseli a lemondás fájának gyökerét...

Megállt és letette a sirra a szomorúfűz ágát. Én is megálltam észrevétlen a szomszédos márványemlék mögött - és várakoztam. Isten a tanum, nem tudtam, mire várok; csak néztem a varázslatos alakot.

Vannak nők, akiknek egyénisége a maradni akaró hajnali derű; az övé itt a távozni vágyó szépséges alkonyat volt. De szép, igen-igen szép.

A csöndes elmélyedést megzavarta a Père Lachaise harangjainak kongása és az őrök prózai kiáltása: "On ferme les portes." Ő körülnézett és kebléből kis régi tőrt huzott elő. Tétovázás nélkül odaugrottam és kiragadtam a tőrt piciny remegő kezéből.

Reszketett és hallgatott egy ideig. Én is némán állottam mellette.

Majd rám vetette komoly szemeit és szemrehányóan szólt:

- Miért avatkozik sorsomba?

- Mert e pillanatban én vagyok a végzet, a kelet testet öltött kiszmetje.

- Miért avatkozik sorsomba? - ismételte halkan, tompán.

- Mert a legszebb feladat, amit ez a porladó költő, a költészet céljául kitüzött: faire une perle d'une larme... És én a költő sirjánál az ő tanitását akarom követni.

Meglepetve nézett rám. Összeharapta ajkait, komolyan haragudni akart, de csak végigmért bánatos szemeivel.

Nyugodtan, határozottan szemébe pillantottam. Az életben vannak helyzetek, mikor a szigoru és mégis megértő tekintet jobban meggyőz, mint a legékesebb szóbeszéd. A pillantásban kell megszólalni az igazságoknak; én nem kérdezlek, mégis megértelek; te szép vagy és most nagyon gyönge, én meg józan vagyok és nagyon erős. Vezetlek, mert most rászorulsz, talán holnap már én vagyok az, akinek követni kell téged.... Jobb ezt egy nyugodt, férfias pillantással megmondani, mint csengő szavakkal, mert a beszéd néha elér a sziv mélyéig és ott visszhangot kelt, mely elhangzik és zavaros, mint minden visszhang éppen azért, mert csak visszhang, de az erős tekintet belefuródik az észbe és lenyűgözi a gondolatot.

Hirtelen hozzáhajoltam és halkan, lassan szóltam:

- Várják otthon. Micsoda fájdalom volna, hogyha ma hiába várnák haza!

Dacosan válaszolt:

- Engem nem vár senki.

- Téved. Mindenkinek van valakije, aki várja. Hiszen nem épen mindig a szülői áldás vagy korholás vár otthon, vagy nem azok, kiknek egy fedél alatt ringott bölcsőjük, vagy nem azok, a kikkel egy kézszoritásban vagy csókban találkozott lelkünk. De valaki biztosan vár... Talán egy csöndes idegen, ki egyszer, csupán egyszer látta mosolygó arca szépségét és most fölnéz ablakaira. Éppen most gondolja: még nem jött haza a kedves ismeretlen, kinek puszta látása kitölti álmaim végtelenjét... Vagy talán várja az a kis kondor, rongyos gyerek, ki valahol lakása közelében estenden virágot árul. Egyszer megsimogatta szelid kézzel fürtjeit és most ez a gyerek azt suttogja magában: istenem, hol késik a puhakezü királykisasszony, ki jó volt hozzám...

Megint rám nézett, de már nem az előbbi büszke, tiltakozó tekintettel, hanem szinte bünbánóan. Két karját tehetetlenül leeresztette karcsu termete mellett. Ismerem a karoknak e mozdulatát, van benne valami alázatos bájosság, mi annyit jelent: megtörtem, türöm, hogy vezessetek!

Hirtelen karomat nyujtottam neki.

Ma már a szerelmesek sem járnak karonfogva, pedig a karöltésnek van valami kedves ünnepiessége. Kifejezi az összetartozást. Most úgy éreztem, hogy összetartozik két ember, kik közül az egyik a másikat az élet mesgyéjéről kiséri vissza.

- Fogadja el karomat. Becsületes barátsággal ajánlom fel. Már mondtam, hogy jó szándékkal állok itten: faire une perle d'une larme. Legalább meglesz az az illuziója, hogy van kibe kapaszkodnia, van kire támaszkodnia.

Ellenállás nélkül elfogadta és jött velem. A Père Lachaise egészen besötétedett, csak a csillagos ég nézett le a békességre, mint az örökké fényes, biztató igéret. Mikor együtt haladtunk a fő-avenuen, a reménység szobra mellett, éreztem, hogy igaza volt annak, aki ezt a szobrot ide állittatta.

Az őrök zsörtölődve eresztettek ki a kapun, - hiszen már régen letelt a tavaszi esti zárás ideje. Nem ügyeltünk rá, hiszen innen, honnét a csöndes emberek nem térnek vissza, az élet felé kisérek valakit, aki halott lélekkel menekült ide.

Nem fogadtam autót. A modern sietség nem illett volna a mi találkozásunkhoz - Musset sirjánál! Beszálltunk egy jó öreg "bateau Parisien"-ba, a döcögő régimódi omnibuszba, amilyenen valamikor George Sand látogatta a "Revue des deux mondes" jókedvü munkatársait.

A fapadokon a márciusi levegőtől kipirult arcu midinettek ültek és szélesen, öntudatosan izmos munkások, bő kék bársonynadrágban. Megnéztek bennünket, mintha azt gondolnák: hallgatag pár, hallgatag éppen ma, a tavasz születése napján! Nos, bizonyára csak azért koccantak össze, hogy azután annál jobban szeressék egymást.... Pedig mi nem ismertük egymás multját, de még egymás jelenét sem.

Egy másik "bateau"-ban elvergődtünk a Rue des Saints Pères-ig, otthonom elé.

A ház kapuja előtt megálltam.

- Látja, itt az én otthonom. Inasom felkiséri. Itt fogja az éjszakát tölteni. Kérem, ne ellenkezzék, hiszen imént állitotta, hogy nem várja senki. Ha pedig nem várja senki, akkor nem is szólhat bele senki abba, hogy ma este az élet sivatagján egy idegen oázison üti fel éjjeli tanyáját.

- Az lehetetlen, amit ön akar.

- Amit én kivánok, az természetes és ugy is lesz, a hogyan én kivánom. Annak, ki otthonából az elmulás gondolatával távozott, nem szabad a félbemaradt elmulás gondolatával oda visszatérnie. Ha a jó és szép azt képzeli magáról, hogy veszni termett, erőszakkal kell kitépni a földből, melyet nagyon is száraznak vagy fagyosnak talált a virágzásra. Más talajban jól fogja magát érezni.

A kapu alatt felcsöngettem Rafaelnek.

- Nyugodt lehet, - nem megyek föl. Ma éjjel nem jövök haza. Bertrand barátomnál, a szobrásznál alszom, szemben egyik bájos márványalakkal, mely sokkal kecsesebben fekszik patyolatos márványpamlagán, mint Maya desnuda, kit Goya képzelete alkotott... Nyugodt lehet...

Lehajtott fővel hallgatott. A lépcsőkről két-három fokot véve egyszerre ott termett Rafael.

- Fiam, gondoskodjál vendégemről. Én nem leszek otthon; ne érezze, hogy vendég. Legyen nálam otthon, mint ahogy odahaza nem volt otthon.

Ujból feléje fordultam.

- És most, Mademoiselle Renaissance (bocsásson meg, más nevet ma még nem adhatok), még két apró utravalót. Itt van néhány szál ibolyám. Csak azért adom, hogyha az álom elbujdosnék szemeiről, az ibolyaillat emlékeztesse arra, hogy tavasz van és halálosan vétkezik, ki ezt nem akarja észrevenni. A másik csekély kérésem. Musset sirjánál találkoztunk. Fönt a szobámban, a bal sarokasztalon áll egy kis miniatür florenci levelesláda. Vegye ki belőle Musset költeményeit. Lefekvés előtt csapja föl, ha jó emlékszem - épen a századik lapot. Olvassa el, amit ott talál és minden jó lesz, mert mire lehunyja szemeit, már nem fog az élettől megválni akarni.

Rafael meghajolt és valamint elhallgattam, a lépcső felé mutatott.

Szép ismeretlenem tétovázott, majd reszketve szólalt meg:

- Nem tehetek róla, engedelmeskedem, mert ugy érzem, hogy ön e pillanatban a végzet, mint előbb mondotta...

Nem szóltam többet, csak mosolyogtam. Még csak kezet sem szoritottunk. Rafael fölkisérte a lépcsőn: az első emeletről ő még visszanézett, komolyan, de már hálásan. Köszöntöttem és kifordultam a lecsendesült esti utcára.

Mikor a márciusi este langyos, életkedvvel telitett hullámai, mint édes ingerkedések, surrantak neki arcomnak, valami lehetetlen, de mégis harmónikus dallamra mormoltam magamban azt a verset, melyet most odafönt, kivilágitott ablakaim mögött olvas valaki, aki még csak nem is ismerősöm, de akit én mégis már ismerek:

Un souvenir heureux est peut-être sur terre
Plus vrai que le bonheur...^[5]

A sarkon beleütköztem valakibe.

- Adj' Isten, Bertrand! Ma nálad akarok aludni...

Előbb betértünk a szomszédos kis bar-ba, hol derűs, bohém pajtások társaságában együtt szoktuk a varázslás mesterségét megpróbálni. Az ember a föld tüzes, piros nedvéből néhány cseppet tölt gondolataira, melyek szürkék és ólmosak; már az első csöpp után e gondolatok átváltoznak csillámló gyöngyökké, biboros rubinokká... A pajtások hangosan üdvözöltek, - mi meg megkezdtük a varázslást. Bertrand leült a zongorához és mélységes, érces hangján elénekelte Archibald Douglas balladáját...

Mikor az első derengés belopódzott az ablakon, hogy lebirja az éjszaka intim világitását, - gondolataim otthonomba szálltak. Vajjon miről álmodik kis lakóm e pillanatban.

*

Mikor reggel befordultam a Rue des Saints Pères-re, az utca végén pirkadott az ég. Máskor lenéztem a városi reggelt, - ma megértéssel csodáltam a házsorok közé rámázott virradást, mint valami nagynak és igaznak fukaron mutogatott darabkáját. Üdén ömlött felém a reggeli erők reménységgel telitett, ifjusággal fűszerezett áramlása.

Lassan ballagtam; hiszen még nem mehetek föl otthonomba. Talán még alszik?

Messziről észrevettem, hogy ablakaim nyitva vannak. Ah! talán ki is röppent a tegnap még szárnyaszegett madár, hogy fölmelengettem, megnövesztettem szárnyait...

Nem, ez lehetetlen. Tudom, hogy egy "jó reggelt" nélkül el nem hagyhat.

Fölszaladtam a lépcsőn, benyitottam a szobámba és megálltam a küszöbön. Mindig meg kell állania annak, ki gyönyörködik. Én pedig gyönyörködtem.

Ott ült az ablak melletti asztalnál. Hanyattvetett büszke fejét összekulcsolt kezei köré mélyesztette. Fehér ujjai belefonódtak gesztenyebarna fürteibe. Lágyan odaomló alakját körülfonta a beáradó fiatal fényesség. Előtte az asztalon a csukott Musset.

Mikor beléptem, fel sem állott; mintha csak pár perc előtt hagytam volna el. Ebből a nyugalomból megéreztem, hogy otthon van nálam és egész bizalma az enyém. Kedves melegséggel nyujtotta felém bal kezét és őszinte közvetlenséggel mondta:

- Jó reggelt, vendégszerető gazdám!

- Mit álmodott, Mademoiselle Renaissance?

- Álmodtam ugy, ahogyan Ön akarta. Csodaszép álmom volt. Elmult és még sem fáj, hogy elmult, mert az álomra visszagondolni is gyönyörűség...

- Látja, ez az igazság és ezt észrevenni életerős okosság. Nemcsak az alvó lélek álmaival van ez igy, hanem a küzdő lélek szépséges álmaival is. Elmulnak, de ugyebár: "un souvenir heureux est plus vrai que le bonheur..." Ugye jobb volt az élő költőt felkeresni, mint a halottat.

Fölemeltem Musset verseit.

- Ez az élő költő...

- Meghajolok a költő és az ön tanitásai előtt. El kell ismernem, hogy ez az éjjel rövid volt nekem, és elismerem, hogy egy rövid éjjel többet ér a végtelen éjszakánál... Ez a rövid éjszaka mentett meg engemet az örökös éjszakától. Hogy hálálhatom meg Önnek, mester, ezt az életmentést?

- Nagyon egyszerüen. Maradjon itt ülve a márciusi napfényben. Lefestem, mert most tökéletes egész lényében a három szin egyesülése.

Csodálkozva nézett rám.

- A szinnyomatokat készitik három szinnel, azzal a három árnyalattal, mely ki tudja fejezni az összes többi szineket is. Legelső a sárga, ráborul a vörös és az egészre ráereszkedik a kékség. Ebből lesz az igazi szines kép. Mademoiselle Renaissance! Most, ahogy itt van előttem, egyénisége ennek a három szinnek az átnyomatát egyesíti. A sárguló emlékek, melyek leviharzottak, adják a bánatos, de már halványuló tónust. A ráboruló vörös szint, a képeknek ezt a nyugtalanságát, jelképezi mostani nyugtalan hangulata, mely mult boldogság tünő nyomában kél a nőben. Éget, lázong valami a lélekben, mint a pirkadás a nyugati égen a forró vagy viharos nap után. De hangulatára máris ereszkedik az emlékezés kéksége, az emlékezés, ez az édes csodaszer, mely kékes fátyolában nemcsak szebbé formálja a multat, hanem, bár még elmosódva, uj reménységekkel sejteti a jövendő boldogságot...

Mig ezt elmondottam, rendbe hoztam az állványt, beigazitottam a vásznat, ujjamra fűztem a palettát.

- És most legyen a kép! Beszélje el nekem, hogyan került a Père Lachaise csöndjéig. Beszélje el nekem; halljam, mig festek, mert az arckép nem más, mint egy élet, melynek története emberarcba tömörült. Azt akarom, hogy ez a képem a legszebb költemény legyen, melyet Musset valaha megirhatott volna...

Ő kissé lehajtotta fejét; azután őszintén szembenézett és halkan csengő hangján belefogott a történetbe. Megrezdültek ujjai, mintha billentyűkön játszanék el valami méla zenedarabot. Én hallgattam és festettem.

- Velencében történt... A Riva Schiavonin sütkéreztem és szórakoztam. Figyeltem, miként árad végig az ezüstpillantásu napfény a Santa Maria della Salute kupoláján és hogyan illan semmivé, mikor a mennyég komolyan összeráncolja derűs homlokát.

Egyike volt azoknak a változatos októberi napoknak, mikor a tenger kaleidoszkopszerűen játszik szineivel. Egyik pillanatban sima és kék, mint hogyha a lagunát régi, finom porcellán takarná. A másik pillanatban a patyolatos hullámfodrokat, e kedves hableányokat, üldözni kezdi a sötét hullámcentaurus, mint a rohanó, mohó éjszaka. A Santa Maria della Salute kupoláján hirtelen lehunyja csillogó szemét az őszi derű. Pedig csak annyi történt, hogy a friauli havasok fagyos ölükből egy-egy sötét felleghirt izentek Velencének...

Mindezt élénken látom magam előtt, mert akkor ismerkedtünk meg. Hogyan is történt, azt már nem tudnám megmondani. Egyszerre egymás mellett álltunk a Riván és egyszerre már beszélgettünk is.

- Nézze csak, - mondta ő - Velencének örökös napfény kell. Kell ahhoz, hogy szép legyen, kell, mint a női arcon a piros élet. Ezek a borus felhők úgy jönnek ide minden szépet elpusztitani, mint a sziklák vadonából leereszkedő barbár hadak...

Micsoda közönséges téma az időváltozásról beszélgetni és mégis érdekes volt nekünk. Addig világitottuk meg a borut és tettük misztikussá a derűt, mig egyszerre csak Hotel Danieli előtt állottunk.

Megörültünk egymásnak. Én ott laktam, - ő is.

Ki merészeli állitani, hogy a sors ellen lehet valamit tenni? A világ csak közönséges sakk-tábla és az élet, a nagy játékos tetszés szerint tologatja, áldozza föl figuráit. Ő abban a szobában lakott, melyben valamikor Musset töltötte velencei napjait. Én meg véletlenül épen George Sand szobájába kerültem...

Kissé megállt. Megálltam én is munkámban és lehajtottam a palettát.

- Kérem beszéljen tovább, mert én e képet csak ugy birom folytatni, hogyha szavát hallom. Vannak képek, melyek alkotása közben a festőnek nemcsak látnia kell, hanem hallania is.

Ugy nézett rám, hogy pompásan dolgozhattam.

- Folytatom tehát... Tökéletessé tette a poézist, hogy Edmond maga is költő volt, mint nagy elődje ebben a szobácskában: Musset.

Kezdetben ő volt féltékeny reám. Csodaszép költeményekben irta meg lelki szenvedéseit és én büszke voltam, mert magamra ismertem minden sorában és gyönyörűséggel töltött el, hogy érettem szenved.

Mikor eljöttek a hosszu téli esték, Edmond megnyugodott. Hiszen folyton mellette ültem a kandalló előtt - még az ablakra is csak akkor pillantottam, hogyha egy-egy vitorlás tünt fel az opálszinü tengeren. Irt és irt... valami regényt.

Verseit mindig én másoltam; ezt a regényt világért sem akarta megmutatni. Csak akkor, ha majd kész lesz. Azt állitotta, hogy én rólam formálja a regény főalakját. Nem birtam magammal, titokban eloroztam kéziratát és olvastam...

Most engem égetett meg a féltékenység és a titkos kétségbeesés. A regényben idegen nő játszotta a főszerepet. A pompás, a nagy, a győzedelmes nő, a ki nem én voltam, - az, a kiről Edmond maga beszélt nekem, aki elől idemenekült Velencébe, az ő George Sandja... Tehát mégis más volt az igazi és én csak kedves játék... Én csak arra voltam jó, hogy szivem dobbanásából ellessen néhány összecsengő rimet, egypár dobbanó refraint...

Borzasztó bosszut álltam.

Egyik csipős adriai reggelen Muranóba mentünk gondolán. A kéziratot keblembe rejtettem. Künt a nyilt vizen - mintha vetélytársamat ölném be a hullámsirba, belevetettem a habokba.

Én balga teremtés! Azt hittem, Edmond meg fogja érteni őrületes szerelmemet, mely erős és kegyetlen, önmagától van és önmagáért, hogy nem kimél semmit és nem ismer semmit, csak önnön végtelenségét. Csalódtam. Mikor megtudta, hogy mi az a kis fehérlő csomó, mely megjelenik és eltünik a tovahömpölygő hullámok taraján, komolyan rám nézett és - ez volt a legborzasztóbb - nem szólt egy szót sem.

A következő nap a Hotel Danieli-ben üres volt a Musset szobája. Az én költőm elment, el, örökre.

Vártam. Utána jártam. Hiába.

Kétségbeestem; azok a velencei napok együtt szépek voltak; a párisiak utána egyedül mondhatatlanul boldogtalanok. Azt hittem, a nehéz órákban nem lehet tulélni a szépnek elmulását.

Vannak poéták, kik valami gyönyörüt kezdenek, de töredék marad, mert nem birják befejezni. Az én életem is töredék volt, mely gyönyörüen indult, de nem birtam folytatni. Ezért elmentem a Père Lachaise-be - elmulni. Azért álltam meg éppen Musset sirjánál, mert Velencében éppen az ő szobájában tanultam a szerelmet, a poézist, a romantikát és a boldogtalanságot.

- És ekkor jöttem én, hogy rendet csináljak, - mondtam mosolyogva.

- Rendet is csinált az én háborgó lelkemben. Mindent a maga helyére tett! - szólt és felugrott helyéről. Mögém állt, hogy megnézze, mit festettem. Éreztem forró lehelletét halántékomon, ahogy kissé fölém hajolt.

Magyaráztam a vázlatot, mely a gyöngéd szinekből lassan bontakozott ki.

- Ime, a karcsu alak... Itt ül és gondolkodik. Helyesebben visszagondol... És a világitás? Igen, a világitás a reggeli napfény, ez az örökösen ifju, szemmel látható, lélekkel iható reménység... Nos, de holnap reggel folytatjuk. Maradjon itt ujból ma este. A kép hangulata igy kivánja; semminek sem szabad holnapig változni, mert külömben nem birnám megtalálni, - hogy is mondjam - a kép mai levegőjét. Olyan a festés, mint mikor a lirikus megénekli legmélyebb érzéseit. Nem irhatja az egyik strófát más körülmények között, mint a másikat. Nagyon mély völgy keletkeznék a gondolatok két-két hegyorma közölt. Tehát ma este itt marad, - én meg ujra elmegyek Bertrandhoz.

Igy is történt. Napokon keresztül jártam minden este Bertrandhoz, mig el nem készült a kép.

Egymás mellett ültünk a kész mű előtt, midőn lassan reánk alkonyodott a koravégű márciusi nap.

- Nézze, Mademoiselle Renaissance, itt ül bájosan, nyugodalmasan. Előtte az asztal fölött valami homályos arckép. Edmondot nem ismerem, tehát Musset arcát választottam. Azt a férfias és mégis lágy körszakállas Musset-arcot. A nő arcvonásaiból, ugyebár, meg lehet érezni, hogy nagyon, nagyon szeretett. Nem hogy szeret, hanem hogy szeretett. Oh, ezt a mult időt legnehezebb szinekkel visszatükröztetni. Ugy-e, a képből kiérezni, hogy ez a férfiarc csak emlék. Elmult valami - de bármily fájdalmas ez az elmulás, e szép szemekből ugyanaz a fény sugárzik, mely mint reggeli napsugár besugározza az egész alakot. Ez a fény ezekben a tengerfenék-mélységü szemekben ez elmult szerelemnek egyedül igaz és méltó visszfénye, a letünt nyári nap egyetlen méltó esti pírja - ez az érzés: un souvenir hereux... est plus vrai que le bonheur...

- Képemnek cime: "En ai-je moins aimé?"... Hát kevésbé szerettem, mert hogy e szerelem elmult? Kevésbé volt szép, mert ma már nincs?...

Lassan, de kérlelhetlenül ereszkedett le az esti homály. Már csak a körvonalakat láttuk a képen, de még mindig hallgatagon szemléltük együtt, egymás mellett. A mint a szürkület musszelin-szerü ködén át láttam művemet, melyben valami befejezettnek rezignált harmóniáját akartam kifejezni, ugy éreztem, mintha nem sikerült volna egészen ez a hangulat, mintha a képben kifejeztem volna, valami keletkezőt is, nemcsak a multat, hanem valami jövendőt...

Csak nem voltam egészen biztos, a képben van-e ez a levegő, vagy pedig saját lelkemben...

Megszólaltam:

- A kép ugyan készen van. De kérem, maradjon itt még holnapig. Talán egypár vonást javitanom kell. Én majd este megint elmegyek Bertrandhoz...

Csönd volt. Az utolsó derengés is elolvadt a homályban.

Kis vártatva ő halkan megismételte: En ai-je moins aimé?

Azután szeliden, puhán megfogta kezemet és mondá:

- Itt maradok, de ne menjen Bertrandhoz!

Giulia Capuletti.

Vannak életemben napok, melyek rövidek, mint a pillanat, fehérek, mint a gyermek álma, harmónikusak, mint a dal.

Reggel ragyogó reménység a vezérmotivum, este csöndes öröm a refrain.

Ezek az alkotás napjai. Teremteni: ez a leggyönyörűbb fogalom a világon. Azt hiszem, hogy az, aki ezt a világot létrehozta, csupán a teremtés gyönyörűségének érzetéért alkotta meg: hiszen azontul kevés öröme telhetik benne...

De vannak napjaim, mikor kishitüen bolyongok és keresek; keresek, mint a számkivetett szerelmes.

Ilyenkor tudom, hogy én a művészetben a legnehezebb részt választottam.

Miért is nem lettem tájképfestő? Az a magas ég mindenkor szép, akár a narancsérlelő forró dél szőtte be a leányosan kék fátyolával, mely mögött csak szelid Madonnát és éneklő cherubokat birunk elképzelni, - akár a fölleges sirályriasztó vihar száguld rajta végig, mely mögül olyasvalami hangzik: itéltetünk. Milyen könnyü annak, ki művészetével csak olyat lát, ami mindig szép!

De hát én csak szép nőket festek.

Hallom már a szemrehányást. Hát olyan nehéz dolog szép nőket találni?! Nem, nem - sokan, igen sokan vannak. De ez azért mégis más. Ezek szépek ma, szépek holnap... Én azonban csak olyanokat keresek, kik szépek voltak mindig és azok lesznek örökké. Olyanokat, kiket szépnek tartott volna már Athén is és szépnek fog itélni jövő századok ismeretlen nemzedéke egyaránt. Ilyenek ritkák, mint a tökéletes meteor.

Mikor ezek megjelenését várom, akkor vannak rossz napjaim és álmatlan éjszakáim. Pedig barátaim - régi minta szerint - mert mindig gyönyörü modelljeim voltak, elneveztek "il beato" - a boldog - melléknévvel, mintahogy valamikor Giovanni da Fiesole, mert angyalokat festett, megkapta a "Fra Angelico" nevet, vagy Domenico di Tommaso, mert a firenzei szépek pompás hajékét megmintázta, elnyerte a "del Ghirlandaio" jelzőt...

Ilyen rossz nap után voltam ma is.

Az én hűséges Rafaelem már ismerte sorsomat. Ma is a kandalló párkányára állitott valami régi korsót, megtöltve a legjavából. Száz cigarettát, meg egy pár könyvet fektetett melléje. Aztán odatolta az ódon angol karosszéket. Jól tette. A lélek is csak feltörő gyöngy az élet borában, a képzelet eloszló füst és a könyv hallgatag jóbarát, kinek legkedvesebb tulajdonsága az, hogy csak akkor szól hozzánk, mikor önmagunk akarjuk.

Igen, ma éjjel olvasni fogok. Ez a nyugalom balzsamos szere. Kivándorolni egy pár órára idegen vagy uj világba, hol nem vagyunk mindennaposak. Olvasni szavakat, melyek bensőnkben is régen ott susognak, csak eddig soha kimondani nem tudtuk... Ez ma nekem való.

Gépiesen nyultam a párkányon kikészitett egyik könyv után. Shakespere. Jól van. Hát olvasom.

Közbe hanyatt dőltem és gondolkoztam. Legnagyobb költő! vajjon te ismerted-e alakjaidat? - vagy önmagad teremtetted-e őket? Ha igy volt, mennyivel gazdagabb volt a te művészeted, mint az enyém. Te alkottál, én meg csak másolok. Azt tudom csak megfesteni, amit látok.

Gondolataimból a csöndes éjszakában kedves hang ébresztett fel. A szomszéd szoba nyitott ablakán át behallatszott a közeli parkból a legszerényebb, de legcsodálatosabb éjjeli muzsikus szerenádja, a fülemileszó. Belepillantottam a könyvbe. Épen ott tartottam nyitva:

"It was the nightingale and not the lark..."

"...Messze még a hajnal...
A fülmile szólt és nem a pacsirta..."

Felugortam. Elkezdtem föl és alá járni. Különös, hogy a mozgó ember lelkében születik minden igazi nagy gondolat. A föl- és alá járó ember teremt, a pihenő ember csak megrögzíti, amit járkálás közben megkapott. Azt hiszem, Shakespere is föl- és alá járt, mikor lelkében meghallotta először e legszebb szavakat, melyeket leirt.

Közben a nyitott ablakhoz léptem, hogy teleszívjam magamat azzal a májussal, mely megtalálja diadalmas útját ebbe a világvárosi szük utcába is, az emberek millióinak sóhaján keresztül.

A szemközti nagy palota egyik ablaka még fényesen ki volt világitva, úgyhogy önkénytelenül is be kellett látnom a világos szoba titkába. Vagy hat esztendeje lakom itt a Rue des Saints-Pères sarkán és igazában még sohasem néztem ki az ablakon, mert egészen belső életet éltem, vagy nagyon is messze kalandoztak gondolataim. De most nem birtam levenni tekintetemet arról a fényes ablakról, mely ugy hatott reám, mintha rajta keresztül valakinek lelkébe látnék be.

A szoba közepén magas, karcsu nő állott. Hófehér pongyolája akként simult végig termetén, mint a klasszikus költemény minden szava a költeménybe rejtett gondolathoz. Az igazi női szépség kisugárzó művészete, hogy még a testére omló ruhának is önálló bájt és valami utánozhatatlan alkalmazkodást és harmóniát tud kölcsönözni.

Láttam, hogy valami előtt áll, gondolkodik, valamit visszaidéz képzeletébe. Azután lassu, méltóságos mozdulattal felnyult hajának aranykoronájához, - gazdag fürtjei ugy omlottak fehér vállaira, mint mikor a szétszakadó felhő közül hirtelen aranyos napsugarak egész kévéje hull a patyolatos hóra.

Ezt a pillanatot megragadtam. Az ablakfüggöny mögé állitottam lámpámat, hogy észrevétlenül dolgozhassam és mohón rajzoltam az első vázlatot az ismeretlen vis-à-vis csodaszép termetéről. Rajzoltam bolondos fejjel, mintha ő várna, mig elkészülök. De rajzoltam, nem is gondolva azzal, hogy mikép fogom ellesni arcvonásait.

Megindult. Szinte haragudtam rá, miért nem áll meg az én magikus akaratom hatása alatt. Még egy pillanat... be fogja zárni ablakát... és itt hagyja a sötétséget nekem, ki őt a legnagyobb szerelem napfényébe akarom övezni, melyet valaha emberi toll megirt... Egy pillanatra elvesztettem szemem elől, mielőtt kész lett volna termetének vázlata.

Elkeseredve ugrottam fel, hogy a kandalló párkányáról egy cigarettát hozzak csöndes leshelyemre. Majdnem ráléptem a földre esett Shakespere-kötetre. Nem, ezt a könyvet egy percig sem szabad a földön látnom. Felkaptam. Romeo első vallomásánál maradt nyitva. Kikiáltottam a csöndes éjszakába Romeo szavait:

Óh büvös, büvös éj! csak szinte félek,
Hogy mivel éj van, mindez tán csak álom...

Hangomra a szépséges ismeretlen ujra visszatért és megállt az ablak közelében. Hallgatózott. Ujra felkaptam az irónt és rajzoltam a legszebb körvonalakat, melyeket a természet valaha remekelt.

Elkészültem. Az arcvonásokat majd valahogy nappal ellesem. A függöny mögötti rejtekhelyemről még átkiáltottam:

"Jó éjt! Jó éjt!
Ugy sugnék egyre jó éjt - reggelig..."

A szemközti ablak elsötétült. Az utcán kopogva közeledett valaki. Én meg visszavonultam a kandalló előtt álló karosszékembe. Mikor Rafael reggel másnap felkeltett, már hangos volt az utca. Jó öregem első tette volt, hogy belenézett a kancsóba és megcsóválta fejét:

- De keveset tetszett olvasni ma éjszaka!

*

Ez este óta ablakom függönyei mögé rendezkedtem be, mint a titkos megfigyelő, ki láthatatlan őrhelyéről az ellenség mozdulatait lesi. Ellenség! Micsoda barbár, gonosz szót használok! A szép nő lehet szövetségesünk, jó csillagunk vagy balszerencsénk, - de ellenségünk sohasem.

Talán nem fogják elhinni, pedig igaz. Ott ültem, virrasztottam napokon át, heteken át, mert a milyen megoldhatatlannak látszott, annyira izgatott a probléma: megfesteni valakit tisztes távolból, a széles utcán keresztül, saját otthonának hozzáférhetetlen millieujében, midőn ő maga nem is sejti.

Ha nappal megjelent az ablakban pár percre, éles távcsővel emlékezetembe véstem vonásait és biztos kézzel teremtettem - Juliát. Ah, a kezem biztos volt, mint akár a fiatal Dürer Alberté, ki egyetlen vonással, szabad kézzel lekanyaritotta a legtökéletesebb kört.

Mennyi költészet volt ebben a távolságban! Mennyi édesség az ezer akadály leküzdésének apró bravúrjaiban! Mindezt a költészetet, mindezt az édességet belekevertem szineimbe.

Egy napon szeretettel néztem kész művemre és előtte elmondhattam Romeoval:

"...Az ott kelet - s a napja Julia!"

Verona egyik kedves régi erkélyét festettem, az erkély minden kis mohával, lecsüggő virágaival együtt. Az erkélyre könyököl Julia, patyolatban, - és néz az eltávozott Romeo után. A szerelmes leány alakját megvilágitja a kora hajnal gyöngéd pirkadása, mintha jelezné ez a szelid, sejtelmes fény: szivedben lakozik testvérem, az én saját képmásom, az ébredő örök erő, a szerelem, a lélek egyetlen igaz fényessége...

Szép volt Juliám, mint maga a fiatalság. Szerelmes, mint a kibontakozó rózsaszál, mely napsugárral kiván ölelkezni. Szemérmes, mint a tizenhétesztendős arc első pirulása. Tiszta, mint aminővé csak a távolság eszményithet, melyen keresztül én e modellemet láttam. Csak félig nyilt ajkára loptam egyetlen apró ferde vonást, mely kifejezte azt az emésztő, perzselő, végzetes szerelmet, mely Capuletti Juliát ragadta előre.

Honnét vettem ezt a szerelmet a bájos arcba, melyet csak messziről láttam, túl a nyüzsgő; köznapi világon? Honnét vettem ezt a forró suttogást a pusztán szinekben égő piros ajakra, mikor sohasem hallottam egyetlen szavát?

Önmagamból vettem. Lelkemből adtam hozzá azt, mi bennem égett az ismeretlen fiatal nő iránt.

És reggel-este ugy álltam a kép elé, mint a szerelmes Montague-fiu a Capuletti-leány erkélye alá.

Szinte nehezemre esett megválnom a képtől, mikor elküldtem a Palais des Arts-ba. Egy pillanatra még lelkiismeretfurdalást is éreztem. Nem raboltam-e meg e szépséges leánynak szűzies titkait, midőn tudtán, akaratán kivül megfestettem Juliának? Nem, nem, hiszen szerelmesnek festettem, - és a szerelem minden nőnek büszkesége és igazsága...

Dacosan gondoltam magamban: hiszen nem is az ő szerelmét festettem, hanem a magamét...

A Palais des Arts zsürije elhatározta, hogy külön Shakespere-szobát nyit, melyet nekem kell benépesitenem Desdemonával, Porciával, Opheliával, Cordeliával...

De én nem akartam és nem is tudtam uj munkához fogni, mert hiszen, hogy alkotni tudjak, előbb találkoznom kellett volna az életben azokkal, kiket festek - és nem volt pillantásom egyetlen Desdemonának, sem Opheliának, mert minden gondolatomat lekötötte Julia.

Egyszóval: szerelmes voltam, nem igazi földi teremtésbe, kinek bársonyos az arca, puha ölelő karja, forró, illatos a lehellete. Szerelmes voltam a saját müvembe, abba a Capuletti Juliába, ki az ódon veronai erkélyről nézett le reám, megbabonázott alkotó Romeojára. Mintha a kép másra nem ugyanigy pillantott volna le... Nem, csak én láttam benne azt, a mi, - a legbájosabb leányt, kiben én ébresztettem a művészet megfejthetetlen, néha soha többé nem ismétlődő erejével az első szerelmet.

Istenem: hogyha az az igazi, ki velem szemben lakik, még sohasem szeretett volna! Még soha, mintahogy még nem ivott napsugarat a bimbó, mely fakadása reggelén bontakozik ki először és csak egyetlenegyszer, a féltékeny, őrző levélkék közül.

Naponta elzarándokoltam magam is a Palais des Arts Shakespere-termébe. Letelepedtem művem elé. Igen gazdagnak éreztem magamat, hiszen sajátomból meritek annyi napsugarat, amennyit akarok. Pedig ez csak a szegénység érzése volt, a vágyakozó szegénységé.

Egyik májusvégi délután sokáig merengtem a kép előtt. Azokban az órákban szoktam munkám után odaosonni, mikor már a közönség távozik. A teremőr nem zavart. Régóta jól ismert és a jó ember bizonyára azt gondolta, mennyi édes emlék fűzhet engem ahhoz a fiatal nőhöz, kinek nevét egész nap olvasta a kép alatti sárgaréz táblára vésve: GIULIA CAPULETTI.

A nagy ablakokon beszűrődött az a sajátságos búcsuzó világitás, mely még eléggé megvilágitja a képeket, de máskép, mint az egész világosság. A teljesteli napfény csak az élet szineit kölcsönzi a képeknek; - ez az erejében már megtörött hanyatló fényesség azonban az élet mozgását is, mert a világosság minden pillanatnyi gyöngülése átreszket a körvonalakon. Ez a Julia most valósággal élt.

A terem tele volt fojtó illattal, mely az ilyen bársonyfüggönyös ajtók mögött otthonos, hol röviddel előbb átözönlöttek az előkelő hölgyek, hátrahagyva csipkéik ezerféle gyöngéd, intim parfűmjét.

Egyszerre azt vettem észre, hogy rajtam kivül még egy néző maradt vissza. Valamivel közelebb ült a képhez, mint én. Tökéletes karcsu alakja csupa puha ifjuság. Arcát oldalt nem jól láttam, mert sűrű fátyol feszült nagykarimás kalapjáról hullámos, aranyfényű fürteire, mintha e fátyolnak kellene leszoritani e fürtöket, hogy ne omoljanak, bomoljanak szerteszét, átfonni, behálózni azt, ki közelükbe került.

A képet nézte ő is, sokáig, mozdulatlanul, - azután felgyűrte fátyolát és zsebkendőjével többször szeméhez nyult.

Megfeledkeztem magamról, mert könnyet láttam. Ilyenkor mindig megfeledkezem mindenről, etikettről, köznapi gyarlóságokról, mert nem birok könnyet látni anélkül, hogy én ne próbáljam letörülni...

Meggondolatlan közvetlenséggel odaléptem és kérdeztem:

- Miért sir?

Nagy, kerek szemekkel rám nézett, de megértette közvetlenségemet, mert épannyi őszinteséggel válaszolt:

- Mert ezen a képen - csodák csodája - önmagamat látom, mint Juliát, látom szerelmesen, bár soha festőt nem ismertem és én magam még sohasem szerettem...

Megreszkettem, ahogy rám nézett a napsugár-leány... Szinte világosabb lett a terem levegője.

Ő volt. Az én ismeretlen vis-à-vis-m.

Csakhamar tovább szőttem a beszédet.

- Sohasem szeretett? Pedig ez ellen minden küzdelem hiábavaló. Csak két egészen bizonyos dolog van a világon: az egyik az élet, a másik a halál. A szerelem maga az élet. Olyan kevéssé lehet azt mondanunk: sohasem fogok szeretni, - mint ahogy nem mondhatjuk: sohasem fogok meghalni... Mindakettő mégis bekövetkezik, akármit fogadunk, teszünk, akarunk.

- Nem tudom, miért hallgatom meg önt és miért árultam el az imént magamat, mikor könnyeztem. De minden olyan hirtelen és őszintén jött...

- Azért hallgat meg, mert igazat beszélek. Lássa, hiába mondaná a tengernek: ne háborogj! Hiába mondaná a napnak: holnap ne kelj fel. A tenger, ez a kicsi miniatür tenger, az emberi sziv - mégis csak háborogni fog. És a nap, ez a mi saját külön verőfényes csillagunk, a szerelem, azért is fel fog kelni. Ime, mutatja ez a kép. Azt állitja, hogy sohasem szeretett - és itt áll előttünk a képen, mint minden idők legszebb szerelmese, mit Capuletti Julia... Tehát kellett igy a festő előtt megjelennie.

Fejét rázta.

- Ez az, ami boszorkánysággal határos, mert én még sohasem álltam festő elé. Ez az, amiért könnyeztem, mert én komolyan megfogadtam, hogy sohasem akarok szeretni és most a képen magamat látom szerelmesen - és a kép éppen ezért százszor szebb, mint én magam... Nem tudom, álom-e az egész vagy varázslás ez a kisértések kisértése.

- Hogyha megengedi, hogy elkisérjem háza kapujáig, mindent megmagyarázok, mert ennek a képnek alkotója - én vagyok!

Megrázkódott.

- Mondja el mindjárt itt e képnek lehetetlen, titokzatos történetét.

- Itt nem lehet. A Palais des Arts termeit most zárják. Tudom, megengedi, hogy elkisérjem, mert nem fog várni holnapig a magyarázattal, mig forma szerint meglátogathatnám...

Nem tudom, a hirtelen leszálló alkonyat utolsó sugara pirositotta-e meg hamvas üde arcát, avagy az a kis piros hullám szökkent magasra szivéből, melyen annyit hánykolódik életünk sajkája. Arca biborszinben égett.

Hirtelen felkelt és mondta:

- Menjünk. Megengedem, hogy elkisérjen a Rue des Saints Pères sarkáig. Ott lakom.

Szó nélkül mentünk le egymás mellett a lépcsők szőnyegein. Szó nélkül léptünk ki a nagy kovácsolt liliomokkal ékesitett főkapun. Az utcán épen fölvillantak az első lámpák. Ez a hajnal mellett az egész nap legkedvesebb szaka. A hajnal a reménységek és erők hírvivője, - ez a félig szürke, félig szines esti óra valami édes, bágyadt titokzatosság, az álomvilág előhirnöke.

Künt az utcán szólalt meg először.

- Most magyarázzon meg mindent.

- Még nem. Előbb nekem tudnom kell azt, hogy miért nem akart soha szeretni.

Épen egy utcai lámpa alá értünk. Körülöttünk hullámzott a siető tömeg. Hirtelen megállott, megcsóválta büszke fejét, azután ujra megindult, azokkal a könnyü, kecses lépésekkel, melyekkel csak az őz, meg a fiatal leány tud járni. Beszélni kezdett.

- Mester, amit ön cselekszik, egyetér a régi-módi kínvallatással, mellyel a szegény mór boszorkányok szive titkát csikarták ki. Azt gondolja, hogyha a szinek engedelmeskednek akaratának, miért ne engedelmeskednének a gondolatok és érzések is. Hát jó. Én nyomban meg akarom tudni, hogyan kerültem épen arra a pompás képre, mint Julia, - és azért inkább elmondom, miért nem akarok a valóságban sohasem Julia lenni.

Néma meghajtással jeleztem, hogy minden szavát ugy hallgatom, mint az élet egy halk áriáját.

- A szobámban két bájos kép van. Reggel megállok az egyik előtt és este a másik előtt és mindannyiszor megfogadom, hogy nem fogok sohasem szeretni, mert ez a két kép néma szépségében súgja vagy kiáltja felém: ne szeress soha!

- Az egyik kép Laetitia, a nagyanyám, fiatal korában.

- A fehér fátyollal átkötött nagy szalmakalap alól bájosan mosolyog a világba. A dús fürtöcskék gyűrűsen tolulnak előre finom szegélyű füle alatt pompás vállaira. Ártatlan nyakán hármas gyöngysor, - csillogó, színtjátszó igazgyöngyök. Mintha ez a három gyöngysor jelezné, hogy ebben a gyönyörü, nyilt leányfőben minden gondolat igaz, minden ötlet csillogó, minden hangulat ezer szint játszik. Könnyü habfehér ruháját elül égszinkék selyemcsokor tartja össze, mintha jelezné, hogy a föld ártatlanságát a mennybolt kéksége öleli át.

- Ismeri bizonyára Winterhalter Xaver képeit Eugénia császárnéról? Az én öreganyám azokra emlékeztet, csakhogy még elbűvölőbb, győzedelmesebb, mint a szerencsétlen nagyasszony volt.

- Hogyha szembenézek vele, egyetlen gondolatom van. Ez a nő arra volt teremtve, hogy bársonnyá váljék előtte a kemény föld, a hova csak lép. Lépte nyomán paradicsomkert virul annak, a ki őt követi. És ez asszony előtt tüskévé vált a föld, a hova lépett és lépte nyomán, ha hátranézett, saját boldogtalansága kárhozatát látta...

- Nagyon fiatalon ment férjhez, mert azt hitte, az első szerelem örökkévaló. Ami azután történt, annyira igaz, hogy magam olvastam már ugyanigy vagy tiz regényben...

- Öreganyám remekül zongorázott. Öregapám nem szerette a zenét. Ezért legjobb barátjuk járt fel hozzájuk, négykezest játszani nagyanyámmal. Ez a jóbarát csunya markánsarcú ember volt, de istenadta művész a legjavából.

- Nagyanyám legjobban szerette Berliozt és ennek is minden darabja között a lelkeket megrengető Rákóczi-indulót Faust elkárhozásából.

- Egy havas téli estén, karácsony előtt, a meleg kis empire-szalónban ezt a mámoros érzés-dithyrambust játszották együtt. Két fiatal teremtés egymás mellett, - együtt varázsolva a hangokat, melyek mindegyike feltörő láng. Magasra törő láng, melyet elkap és felszít viharos érzések szélvésze... Ajkuk csókban forrt össze, de a billentyü hamis hangot adott. Ezt a hamis hangot meghallotta belépő nagyapám.

- Ő nem tette azt, amit a férj a Kreutzer-szonáta történetében. Nagylelkű volt; megbocsátott.

- Nagyanyám ezt nem tudta megérteni. Azt hitte, nagyapám nem szerette eléggé és nem tartotta egészen magáénak, mert külömben nem tudott volna ennyire nagylelkü lenni.

- Elment. Boldogtalan lett. Bánatában elmult.

- A másik kép szintén fiatal leány. Édes, bodor fejecske. Meggyszinü bársonyruhája szigoru foglalat, mely magába szoritja egyénisége drágaságát. Nyakán csak az apró csipkeszegély versenyez arca derüjével... Mintha csak ennyi kevés jutna neki az élet világos sávjaiból... Két puha kezét nyiltan tartja a néző felé, mintha épen mondaná: mindenem a tiétek, adom életem kincseit, csak becsüljetek meg.

- Ez anyám, Rachel. Nő volt minden izében. Apám meg férfiú, ezerszeresen férfi. Az ő esetüket is már sokszor megirták számtalan novellában és mégis valóság volt.

- Apám szerette a vad, szenvedélyes játékot az élettel. Vakmerő lovas volt; szerette volna, hogy anyám szilaj paripán kövesse. Anyám nem tette, mert félős volt, - de megtette a szomszéd kastélybeli vicomtesse, ki nő létére is férfiasabb volt talán még apámnál is. Csak akkor szerette a lovat, hogyha már tajtékzik és reszket, - a fegyvert, ha lángot szór és csattan.

- Egy falkavadászaton apám lebukott lováról. A vicomtesse száguldott oda elsőnek. Ráhajolt. Apám úgy véresen, törött vállal, felemelkedett és magához ölelte azzal: Te itt vagy mellettem; az enyém meg ide sem mer jönni...

- Anyám megbocsátott a férfiunak, ki mindig összetévesztette az élet szépségeit azokkal, kik e szépségeket nyujtották. Apám ezt nem tudta megérteni, mert ugy magyarázta, hogy anyám annyira szereti, hogy neki minden szabad...

- Anyám nem ment el. Boldogtalan lett. Fiatalon felőrölte az örökös lemondás.

- Ime, a két történet, mely között keskeny ösvényen vezet az én magános utam. Az egyik rohanó vad patak, melynek hullámai szétzuzódnak az akadályokon és nemes gyöngyei kivetődnek a sivár partra. A másik csöndes tiszta tó. Gyönyörüen visszatükröz mindent, de a kép még sem valóság, csak elmosódó csalódás... Öreganyám vére, anyám szülöttje vagyok. Nem akarok ugy járni, mint ők. Napsugárban szeretnék maradni, de nem elperzselődni.

- És most meséljen ön, mester, mert elértünk lakásom elé.

Épen a Rue des Saints-Pères sarkán állottunk, szemben otthonom ablakaival. Felmutattam sötét ablakaimra.

- Nézze, ott fent az én tanyám. Egy este Shakesperet olvastam, keserü órában. Valami apró égi trubadúr dalával akkor talált az ablakhoz csalni, mikor a könyvben épen követtem Montague Romeo minden szavát. Kipillantottam ablakomon. Ide át... ide, erre a második emeleti negyedik ablakra... Megláttam. Nem tudom, a nagyanya vagy az anya képe előtt állott épen. De megláttam. Festettem. Kellett, kellett, mert talán betege lettem volna, ha nem teszem. Igy került a Palais des Artsba Capuletti Julia.

Álmélkodva hallgatott és lassan nyujtotta kezét. Nem tudom, talán bocsánat jeléül, hogy betörtem vakmerő szemekkel bájos leányotthonába. Nem tudom, talán egy kicsi elismeréssel is... Én meg nem eresztettem el kezét.

Szinte zavartan kérdezte:

- Csak egyet nem értek. Hogyan, honnan festette a szerelmet szemembe, ajkaimra, egész mozdulatomba...

- Hát ugy, hogy akkor, mikor megláttam, - akkor, mikor megfestettem, - igen, akkor az első pillanattól kezdve nem volt nekem csak Capuletti Julia, hanem - Juliám...

Kezemben feledte kezét és halkan, szinte önfeledten utánam mondta:

- Nem csak Capuletti Julia, hanem - Juliád...

...Igy festettem meg tudtomon kivül a nagyanya és az anya képe mellé az unoka képét, aki tudtán kivül tudott szeretni...

Dansons la Carmagnole.

Az estét Hudson lordnál a villa Hesperiában töltöttem.

Sokáig beszélgettünk. Mindig nehezemre esik felkelni a kényelmes angol klubszékekből, hogyha kongeniális társaságban űldögélek. Nem vagyok kényelmes ember, de ilyenkor azt hiszem, hogy számomra tovább tart a derüs ma, hogyha fel nem kelek helyemről. Egyszerüen nincs kedvem ezt a biztos mát az ismeretlen holnappal felcserélni. Szinte barbár dolog aludni menni csupán azért, mert sötét lett és pár ezer esztendő óta polgári szokás ilyenkor lenyugodni. Már hogy is lehetne sötét olyankor, mikor a lélekben fény gyulad ki? Hogyan is létezhetik szokás annak, kinek csak önnön lelki szabadsága szab korlátokat?

Már a második éjjeli vonat dübörgése hallatszott föl a magas hegyoldalra. Engedtem e vonatokat tovább rohanni. Hogy annál inkább megerősitsem magamat a maradásban, gépiesen átnyultam a kehelyszerü pohár után, melyet Lord Hudson szeretetreméltóan szinültig töltött vérvörös életerővel. Mintha mindannyiszor egy-egy lángvörös magnóliát szakitottam volna és emeltem volna csókra ajkaimhoz, hogy belőle megizleljem a tavaszi virágzás tündér-illatát...

Késői tavasz volt, mikor már végére jár a Riviera szezónja. A nyitott ablakon át bederengett a mélyből a tenger és felborzolt tükörképében a magas ég. Csodásszépen vitorláztak fent is, lent is a felhők a hold előtt. A nappali Mistral nem hozott éjjeli szélcsöndet, hanem látszott rajta, hogy viharzik a magasban.

Felálltam és nagyot lélekzettem a beáradó balzsamból, mely fellehelte a tengerparti mélységekből a mortolai kertek mámoritó illatpáráját. Órámra néztem.

- Éjfél mult. Mennem kell, hogy elérjem az utolsó vonatot, mely hazavisz Nizzába.

- Addig nem eresztem, mig meg nem igéri, amit kérek.

- Ha nem lehetetlenség, máris teljesitettem.

- Mester, párisi palotámban remek termeket rendeztem be. Hisz ön a legjobban tudja, milyen büszke vagyok e termekre. Az első a "salle de la foi". Itt a hit szobájában ön festette a Madonnát, amelyik szelidebb, mint Filippo Lippi bármelyik nagyasszonya. A másik a "salle de la vanité". Ebben a legbájosabb pastorale az ön alkotása. Ez a pásztorlány nem olyan, mint Boucher mezei ruhába öltöztetett márkinői. Ezt a vadvirágot ön maga szakitotta és ezért él, mintha titokban minden éjszakán visszatérne a mezőkre, a hol napvilágot látott. A jövő őszre el akarom készittetni a "salle de la révolution"-t. A legszebb falat önnek tartom fenn. Ugye igazam van? A hit és emberi gyarlóság korszakai után jönnie kell a forradalomnak... Fessen nekem valamit a francia forradalomból!

- Mylord, kedves barátom, hiszen én csak szép nőket festek. A forradalom pedig lefejezte a szép asszonyokat. A francia forradalom a "dames de la halle" korszaka volt. Azok pedig nem az én izlésem...

- Menjen, én tudom, hogy ezen az álmatlan éjszakán kigondol valamit.

- Ismétlem, nem hiszem. Én a szépséget és derüt keresem és ezt akarom átadni az utókornak, melynek ugyis egyre kevesebb jut belőle. Minden nemzedék egy napsugárral szegényebb lesz; ezért igyekszem az unokáknak is egy-egy napsugarat az emberi szépségből megmenteni. A forradalom pedig mindig szomoru. Én képeimnek, az én szép asszonyaimnak köszönhetem, hogy hitetlen vagyok és hivő vagyok. Hitetlen, mert nem hiszem, hogy az a legendás, keményszivü angyal ősapámat kikergette a paradicsomból. Hivő, mert ha a női szépséget látom, hinni kezdek az ember magasabb rendeltetésében. Képeimnek köszönhetem, hogy mindig olyan jókedvem van, hogy dalolni tudnék. Hogyha egyszer belenézek a forradalom mélységeibe, örökre elszomorodom. Azontul csak vézna, keserü arcokat tudnék festeni. Ugyebár, csak a minap szerezte meg Paul Gavarni néhány eredeti rajzát... Szegény Gavarni minden ötlete valamikor rózsaszin jókedv, pajkos ingerkedés volt, de mikor átrándult Londonba, a szegénységet lerajzolni, az igazi derüt saját rajzai miatt többé sohasem birta visszakapni.

A lord mosolygott; egy pillantással végigmérte az éjjeli égboltozaton sátorozó felsőket.

- Kedves mesterem, ha nem tudnám, hogy holnap reggel Nizzában akar lenni, el sem ereszteném. De önző is vagyok. A magasban valami készül. A mai éjszaka alighanem a mennyég és a tenger forradalma lesz. Ez jó hangulat önnek. A látatlanból felrohanó föllegekből, meg abból a felhördülő, lázadó tengerből meg fog születni az ön legujabb művének a "révolution"-nak háttere... A viharok és hullámok tánca közt még csak a csodaszép démonra kell akadnia, ki eljárja ön előtt a Carmagnole-t... És minden rendben van. Good night!

Meghajoltam és indultam.

A lord lekisért az orangeria széles márvány lépcsőin. Megállt a legalsó lépcsőn, felnyult a magasba, lassu, szinte élvezetes mozdulattal letört egy narancságot és átnyujtotta. Az épen kibukkanó hold megvilágitotta szikár alakját és a letört gallyat. A gally még csupa illatos, fehér igéret, bóditó narancsvirág volt; lejebb a leveles alól kiviláglik a beteljesedett jutalom, az érett narancsok összebujt családja.

Házigazdám háromszor tapsolt. A bokrok közül legott kilépett egyik inasa, karján a legcsodálatosabb déli virágok egész kévéjével.

- Giorgio lekiséri az állomásig, kedves mesterem és cipeli ezt az illatos ballasztot. Csak kicsit füszerezni óhajtanám gondolatait...

Meghatott ez a figyelem, mert tudom, hogy a lord előbb felosztaná millióit, mint virágait. Cédrusfáival ugy bánik, mintha valami atyafiságban állana velük, - az apróbb virágok fölött gyámkodik, mint a gyöngéd nevelőatya - egy-egy káprázatos rózsaszálnak vagy ujonnan megalkotott szekfünek rajongással hódol, mint akár Bernard de Ventadour a provencei vár úrnőjének.

Elváltunk. Kezem szinte zsibbadott gazdám acélos, meleg kézszoritásától.

Gyors léptekkel futottam le a kanyargó kerti ösvényen, melynek világitó kavicsburkolata mutatta utunkat. Mögöttem Giorgio a nyalábra fogott kerttel... Abban a pillanatban, mikor beléptünk az állomásra, kirobogott az utolsó nizzai vonat.

A derék Giorgio egypár komikus ugrást tett az egyre sebesebben távolodó piros lámpák után. Megfenyegette a tovaillanó vonatot és más nem jutván az eszébe, háromszor eldörmögte:

- Te! - Te! - te, vonat! Gyáva vonat!

- Miért volna gyáva a vonat?

- Sior, mert aki megfutamodik az ember elől, az rendesen - gyáva...

Nevettem a sajátságos észjáráson. Mikor Giorgio látta, hogy a legnagyobb nyugalommal rágyujtok, mintha szinte örülnék, hogy legalább erre van időm, a jó ember nyomban megváltoztatta meggyőződését.

- Milyen szerencse, hogy lekéstünk! Ennek örülünk, most legalább itt méltóztatik hálni nálunk a villában...

Pompás hüvös szellő csapta meg arcomat, telitve a kertek legtitkosabb aromáival. Ilyenkor, vihar kitörése előtt, a természet pazarol mindent, mintha hamar túl akarna adni legédesebb, legbecsesebb kincsein, mielőtt a szétvész letarolja.

- Add ide, Giorgio fiam, ezeket a szépséges virágokat. Megyek gyalog Nizzába.

Mentone félóra. La Turbie egy rövid óra, - azután a Grande Corniche magányos utja fönt a magasban. Onnan végignézem a viharos tengert, melyet mint óriási briliánsfüzér szegélyez a vidék ezer és ezer lámpája. Ha valami vihar jön, annál változatosabb. Egy pár óra mulva pitymallik. A virradat káprázatos lesz.

Karomra öleltem a füszeres virághalmazt, mintha a hitrege Flórájával állanék valami rokonságban és szapora lépésekkel nekivágtam az illatpárás sötétségnek.

Ti, akik nem jártok künt éjszaka idején, nem tudjátok, nem értitek, minő isteni gyönyörűség az afféle éjszakai vándorlás. Jártam éjjel a Montblanc haván, jártam Algir homokján. Jobban sohasem álmodtam. Mert az éjjeli barangolás álomszerű gyönyörűség. Kiváncsiak vagyunk, mert a szomszédságunkban nem látunk messze. Nem ezen a világon vagyunk, mert minden sötéten elfordul tőlünk, lefátyolozva igaz ábrázatát, - csak egy csillag, pár százezer mértföld távolságban, hűségesen jön velünk. Mert ő lát bennünket és mi látjuk őt, valami kedves bizalmasság keletkezik köztünk és a bolygó között. Bőkezüek leszünk önmagunkkal, mint az álmok és mesék hősei. Mi is a csillagot kinevezzünk a "mi jó csillagunknak". Az által, hogy a körvonalak összefolynak, minden titokzatos és mámoritó, hogy szinte szundikálva, mágneses álomban sietünk előre.

A Cap Martin közelében jártam. Egyszerre halk beszélgetést hallok.

Egyik tengerparti villa kapujához közeledtem. A remekmüvű kapurács félszárnya nyitva állt; a becsapódás ellen hátával öreges szolga támogatta, ki kezében lobogó fáklyát tartott. A kapuban két szép sziluett jelent meg. Magas nőalak, kinek fehérsége világitott az éjszakában. Nyulánk fiatal férfi, kinek sötét körvonalai élesen rajzolódtak le a fáklya fel-fellángoló vörös fényében. Összeölelkeztek; egyetlen hosszú, édes búcsúcsókot váltottak.

Meghúzódtam a kapu hatalmas kőpillérének az országútra vetődő árnyékában és meghatva szemléltem az alakot öltött fény és árnyék ölelkezését.

A férfi két lépést hátrált; a nő szoborszerűen állva maradt, félkézzel a kapurácsba kapaszkodott és fejét erre a karjára támasztotta. Nemes arca meg volt világitva és belevésődött emlékezetembe. A férfi még egyszer előreszökkent, még egy csókot lehelt a nő vörösesen ragyogó hajára. Azután rugalmas lépésekkel eltünt a tenger felé leágazó sötét úton. Észrevettem, hogy tengerész egyenruhát visel.

Alighogy távozott, az út feketeségéből köpenybe burkolt nőalak lépett ki. Egyenesen a kapu előtt termett. Fölemelte mindkét öklét és indulatosan rákiáltott a fehér nőre:

- Légy átkozott! Bosszum kisérni fog minden utadon, mert tőlem raboltad el!

A fehér nő ijedten hátrált: az öreg szolga az ösvény kavicsára dobta a fáklyát és hirtelen becsapta a kapurácsot.

Meglepődtem, majd kiugrottam sötét rejtekhelyemből, átkaroltam a kapu előtt állva maradt elkeseredett teremtést és karjai közé fektettem a Hudson lord kertjéből hozott mámoritó virágbokrétát, a nyiló narancsággal együtt és a nő fülébe súgtam:

- Szakitsd le a virágot ott, ahol látod. De idegen kertbe ne menj...

A boszuvágytól forró nő meglepetésében szinte dermedetten állva maradt. A rács mögött egyre távolabb csikorgott az ösvény kavicsa siető lépések alatt. Én meg gyorsan távoztam a koromsötét országúton.

Egyre fejemben járt a különös jelenet. Nem birtam szabadulni az arcoktól, a fáklyával megvilágitott árnyaktól. Mikor a Tête de chien fölött erőtlen távoli villámok reszkettek át a feketeségen, ujra magam előtt láttam a másodpercekig tartott kis drámát...

Tovább vándoroltam.

Megint eltünt egy csillag Monaco fölött, azután tiz, majd száz, végre valamennyi. Ég és föld és tenger összeolvadtak a fekete éjszakában. A tenger altató rythmusa, mely nyugodalmas, mint a szelid bölcsődal, lassan átváltozott szaggatott jajongássá. Zuhogott, harsogott, mint a Marseillaise refrainje. Lassan permetezett; pár pillanat mulva szakadt a meleg felhők sűrű áldása. A Mistral suttogó szavával fellázitotta a mélységben és magasságban szunnyadó erőket, mint a forradalom legelső, behizelgő lágyszavu vezérei a mozdulatlan tömegek lelkét.

Jól van. Itt a haragos tenger mellett meg kell találnom a "revolution" hangulatát. Kitártam lelkemet minden ujabb szélvészrohamnak, de csak nem akart jönni a gondolat, mely a vásznon is kifejezné azt, amit szinekkel mondanom kellene. A forradalom tömegek megjelenése, - én pedig az intim keretekbe rámázott lelkeket szeretem.

Kalapom pereméről apró vizesések zúdultak alá. Beláttam, hogy valahol eresz alá kell állanom, mig a zápor lecsöndesül. A Cap Martin fölötti kanyarulat, mely fölvezet La Turbie felé, meglehetős elhagyott vidék, jó darabon nem akad tető.

Alighogy a tenger fölforgató haragjának kitörései között egy-egy pillanatra csöndesebb lett, távoli dal ütötte meg fülemet. Érces férfihangok kórusa, melyből a szél még az eső zuhogásán keresztül is felém fujta az elhangzó refrain egyetlen érthető szavát:

....la Paimpolaise....

A habok fölcsapó morajlása ujra összefolyt az eső sudarak suhogásával. Megint előbbre jutottam vagy száz lépéssel. Most már tisztábban csengett a hosszan elnyujtott dalszó:

...........la Paimpolaise...

A sziklás ut fordulójánál megláttam néhány kődobásnyira a kivilágitott ablakot, melynek vizes, ködös tábláin pislogva szűrődött át a derengés.

Egykettőre a ház előtt álltam és kopogás nélkül beléptem a földszinti ivószobába, honnét a nótázás kihallatszott. Ahol énekelnek, ott nincs hivatlan vendég.

Ahogy a sötétből betoppantam, tizszer annyi embert láttam magam előtt, mint amennyi valósággal együtt volt az asztalok körül. Hét-nyolc fiatal matróz virrasztott és iddogált az útmenti marasztalóban. Az ajtó nyilására mind fölugrottak és elém termettek, azután csalódva ültek vissza poharaik mellé. Látszott, hogy másvalakit várlak.

Az elvirágzott, de még mindig csinos háziasszony két teli kancsó vörös bort meg egy kis üveg absinthot állitott elibük. Ők meg nem is vettek rólam tudomást, az asztalra könyökölve hanyagul koccintottak és egyikük, a borotvált, sovány arcu legény, kinek bozótos, szénfekete szemöldökei összeértek homlokán és kinek matrózsapkája egészen hátracsúszott fejebúbjára, mély olajos hangján, melynek szinte szűk volt a keskeny hajlék, ujra rákezdte a vágyakozó breton dalt:

"Ta voilure, mon vieux Jean Blaise
Est moins blanche, au mât d'artimon,
Que la coiffe à la Paimpolaise
Qui m'attend au pays breton..."

Ahol a dal a paimpoli leányok patyolatos fejkötőjéről szólott, a többi is harsogva belevágott.

A rokonszenves háziasszony figyelmesen, de morózusan, anélkül, hogy kértem volna, egy pohár forralt bort állitott elém, aztán leült a mulatozó tengerészek mellé. Nem énekelt velük, de szótalanságában mégis résztvett nótázásukban, mert meglepően apró lábaival a padlón ütögette a nóta minden taktusát.

Ujból kipattant az ajtó. Átázva, csapzott hajjal, kipirulva lépett be egy leány.

Ah! Ugyanaz, akinek kitörő haragját a villa kapuja előtt a karomon cipelt virágokkal elnémitottam. Megismertem Hudson lord kertjének csodálatos virágait a leány karján; még a narancság is köztük volt, de két narancs már leveszett róla.

A matrózok megint felugráltak és össze-vissza kiabáltak. Megértettem, hogy ezt a leányt várták akkor már, mikor én nyitottam be.

- Isten hozott Arlesienne!

- Hol bujdostál, Simonette?! Majd meghalunk utánad!

A fekete szemöldű legény igen közel talált hajolni a leányhoz, de ez a matróz arcába szoritotta az egész harmatos virágcsokrot. Amaz szinte kábulva hátrált. Egy másik napégette képű, igen szeplős fiu, kinek minden mozdulatnál homlokára omlott hosszu kondor tincse, csókot vetett a leány felé. Ennek az egyik apró narancsot dobta a leány szájához. A fiu ügyes volt, csillogó fogaival elkapta a váratlan ajándékot.

A leány állva maradt a szoba közepén, hirtelen lekeritette vállairól átázott köpenyét és odavetette az egyik matróznak. Egyet dobbantott lábával; félkézzel kecsesebbre igazitotta fényes, szinte hollókék haját, melyen mint gyémántvetés rezegtek a csillámló esőcseppek. Azután lassan ajkaihoz emelte a harmatos virágok tarka tömegét és pár percig kéjesen, mély lélekzettel szívta illatukat. Vérpiros ajkai közt megvillantak fogai, mint a gyönyházékesség és egész arcán valami bánatos, keserü mosoly surrant végig.

- Fiuk, ne merjetek közelembe jönni! Mulatni akarok. Énekeljetek. Én majd táncolok.

A csöndes háziasszony ránézett és halk sóhajjal csak annyit mondott:

- Simonette!

- Hagyj engem, anyám! Te is voltál fiatal.

A matrózok lehorgasztott fejjel, mint a visszaparancsolt falka, visszaszállingóztak poharaik mellé és rákezdtek a kezdetben méla, később szenvedélyes, izzó dalra.

A leány egypár dalütemen keresztül szoborszerűen állva maradt. Elbűvölő volt, erős és szilaj.

Ebben a pillanatban ágyulövés rázta meg az ablakokat. A Menton előtt horgonyzó hadihajón, melynek rakoncátlan katonái itt mulatoztak, üdvözölték a hajnalt.

A nagyhangu matróz, aki előbb a breton leányoknak a vitorlánál fehérebb pártájáról énekelt, magasra tartotta két kezét és elkiáltotta magát:

Vive le son du canon,
Dansons la Carmagnole!

Mikor fülemet megütötte ez a száz esztendő előtti vad visszhang, feszülten figyeltem a jelenetre. Csupa szem voltam. A tűzleány kipattant a padló közepére, valami csodálatos táncot rögtönzött. Lengett ide-oda, mint az a láng, mely csak a déli fajok ereiben lobog, s gráciája, mely ily tökéletességben csak a latin népek mozdulataiban van meg, még a lélekzetemet is rabbá tette...

A tengerészek fölálltak és ütemszerüen tapsoltak a tánchoz, közbekurjantva: éljen Simonette!

A ködös ablakon oszlani kezdett a homály. Odakünt elhallgatott a szél, kiapadt a zápor. Az ablaktáblák lassan derengtek, pirosodtak. Messze, hol a hullámok a Cap Martin kiszögelésén túl összefolynak az ég határaival, a szétporló felhőkön és a felcsapó habokon egyszerre jelentek meg az első skárlátpiros csíkok. A reggeli pirkadás a patyolatfehér párák közt a violakék tengeren az ujra elfoglalt ébredő világra kitűzte csodaszép trikolórjait.

És én hallgattam a viharos dalt, melybe lihegve trillázott bele a szilaj leány, kinek lábai már alig érték a földet.

Eldördült a második ágyúlövés. Erre a jelre a matrózok felugráltak és sietve szedelőzködtek. A hajóra kellett visszatérniök. Egyik sem birt mást mondani, mint "Simonette!"

Mikor üres lett a szoba, a leány odaperdült a szeglet egyik padkájához és arcát kezeibe temetve az asztalra borult.

Vártam. Aztán hozzáléptem és megérintettem karját.

- Simonette!

Fölpillantott, majd hirtelen durcásan visszaborult az asztalra. Ujra vártam kicsit, azután puha fejére tettem kezemet.

- Simonette! Csak arra kérlek, nézz rám egy rövid negyedórát. Lerajzollak. Az alatt elmondhatod, mi bánt. Hálás leszek.

Fölemelkedett, mélyen szemembe nézett. Kissé gondolkozott és gyors elhatározással válaszolt:

- Jól van, monsieur, engedelmeskedem. Pedig senki másnak meg nem tenném, épen most nem, mikor inkább a tengerbe ölnék valakit...

- Ölni akarsz? Rosszul mondod leány, - talán ölelni akarnál... Először felelj, miért engedelmeskedel épen nekem?

- Azért, mert mikor fejemre tette kezét, először éreztem életemben ugy, mintha apám simogatna meg. Én sohasem láttam apámat.

- Kedvesen szóltál. Most mesélj el magadról mindent.

Elővettem vázlatkönyvemet és hozzáláttam a munkához.

Ő ujból hallgatott, majd kis vártatva kezdte:

- Minek meséljek magamról? Kit érdekelhet a szegény, bolondos, vad Simonette sorsa? Azután meg ugyis tudja történetemet.

- Hát honnan tudnám?!

- Ott volt. Látta.

- Mit láttam volna? Mikor?

- Ugyan! Mikor ma éjszaka azokat a csodás virágokat kezembe, fölemelt öklömbe szoritotta...

- Beszélj, Simonette, beszélj!

- Hát ugye, látta a villa kapujában azt a szép uri leányt? Ugye, jól megnézte? Az ilyen rajzolgató embereknek jó a szemük, gyors a tekintetük. A fáklya lángjánál is észrevehette, hogy az a gazdag, finom leány tulajdonképen - én vagyok! Csakhogy az én orcám bőre piros, mint a hamvas barack, az övé fehér és rózsaszin selyem... Az én hajam ébenfák éjszakája, az övé arannyal szőtt glória... Az én szemem a liguri tenger sötét mélysége, - az övé a Cote d'Azur magas mennyege... Ő a földön járó angyal, én a földre bukott angyal... És az az urileány mégis én vagyok, mert különben minden vonásunk egy. Akármit csinál, ő az én képmásom, én meg az övé! Mert mi egytestvérek vagyunk, - az én apám az ő apja is volt, Toulonból való tengerész. Apánk vonásait örököltük... Csakhogy ez az apa anyámat, ki szegény volt, árván cserben hagyta velem együtt. Neki apja volt az emberek előtt is, nekem csak Isten előtt. Én tudom ezt, ő nem tudja...

- És most - ismétlődik a história.

- Ugye, látta azt a nyalka hadnagyot a "Lafayette" hajóról? Az engem korábban látott meg, mint őt. Megszeretett. És ahogy a szépség előtt nem akad férfiu, kinek gránitkőből volna a szive, - ugy, bárha az arlesi utcák porában nőttem is fel, a délceg ifjuság édes szavára megpuhult az én szivem is. Hiszen a platina, melyet lánccá formálva sokszor vágyakozva nézegetek Monte Carlo ragyogó kirakataiban, végre csak megolvad a tűzben...

- Ma azután azoktól a matrózoktól, a hozzám való durva pajtásoktól, kik nálunk iddogálni szoktak, megtudtam, hogy az én árulómnak arája van. Az a nő... a villából...

- Ó, a nyomorult! Csak tudnám, hogy engem szeretett-e meg ő benne, vagy őt szerette-e bennem is? Mert mi ketten, a legyőzött és a győzedelmes nő, mégis csak egyek vagyunk. Egy az arcunk, egy a vérünk. A kerti rózsát is a vad csipkerózsából ojtják, - egy az ősük.

Felugrott. Bogárszeme izzott. Szinte öntudatlanul eljátszotta az éjszakai jelenetet.

- Ezért mentem oda ma éjjel. A fiuktól hallottam, hogy ma búcsúzik arájától, mert a hajó visszatér Toulonba. Fellázadtam, bosszuért lihegtem, - és akkor jött ön, öklömbe nyomott egy csodálatos virágbokrétát. Elkábultam, - a mámoros virágillat, a meglepetés levert. Ugy jártam, mint az ölni kész katona, kinek fegyvere elé ártatlan gyereket tartanak oda védőpaizsul...

A vázlat készen volt. Becsaptam a könyvet.

- Viszontlátásra, Simonette!

- És aztán?

- És aztán? Itt van utiköltségre egypár arany. Eljősz hozzám Nizzába, eljősz minden héten egypárszor segiteni, hogy jól sikerüljön az a kép, melynek te vagy az ékessége. A kép, melynek neve: "Dansons la Carmagnole!"

* * *

Odébb mentem a Grande Corniche magas útján, mintha közel járnék az égboltozathoz. A cukorsüvegszerű sziklaszál, melyet Eze várromjai koronáznak, nedvesen csillogott az első napsugarakban. A ritkás erdő tűlevelesén keresztül ezüstfényű harmatfátylak szállingóztak. Hátranéztem. Mögöttem Bordigheráig az egész világ kedves kék mosolygás.

Az uton bóbitás pacsirták ugrándoztak keresztül, csacsogó, ujjongó muzsikaszóval. Fiatalnak éreztem magamat, - elkezdtem én is beleszólni a madárfüttybe. Fütyörésztem: "dansons la Carmagnole..."

Isten tudja, nem ment. Az éjjel, a reggeli szürkületkor fülembe zúgott e dal, - most a napfényben nem ment. A napfényben nincsenek forradalmak.

* * *

Nizzában szorgalmas voltam. Simonette pontosan eljött. Együtt alkottuk a képet.

A képen ódon részlet a Tuilleriák közelében. A háttér zavaros homályában elvonuló sansculotteok. Elül csak három alak. Fiatal, deli arisztokrata, Capet Lajos korabeli öltözékben. A karján büszke udvarhölgy, büszke, mint akár de Lamballe vagy citoyenne Roland. Mellettük táncos mozdulattal, de fenyegető ököllel a nép leánya, a forradalom piros rózsája. A két nő egymásra néz. Szépek és gyülölik egymást. Az arcuk egy, - Simonette bűvös arca. Csak az ifju márkinő halavány, mint a fehér selyem, a nép leánya piros, mint a hamvas barack. A márkinő haja arannyal szőtt glória, a nép leányának fürte sötét éjszaka...

De mindkettő azért mégis Simonette...

Vészes levegőjü kép: a nép leányának mozdulatából kihangzik belőle: ...Dansons la Carmagnole...

Kész voltam. A leány még egyszer eljött.

Vad gyönyörrel nézte a képet. Aztán felkacagott és megszólalt:

- Tudod, mesterem, hogy mégsem álltam bosszút? Először tőrrel tudtam volna nekimenni annak a nőnek a villában. Pedig ő sem tehet róla. De hát mi nők sohasem a csapodár férfit üldözzük, hanem a győzedelmes versenytársat. Nem álltam bosszut, pedig akartam. Mit gondolsz, hogyan? Éljen és tanulja meg a lemondást, - azt, amit én szenvedek... Azok a matrózok, kik akkor nálunk ittak, az én kedvemért mindent megtettek volna.

Csodálkozva néztem rá.

- Simonette, ilyenre képes volnál? Csak nem vagy olyan gonosz, mint a milyennek a képen festettelek?

Kedvesen nevetett.

- Nem. Ők csak zavart csináltak volna a hajón. Hogy őt, a ki engem elhagyott, elhelyezzék valahová Tokinba... Csak ugy egy időre... Az arája pedig éljen és szenvedjen. De nem tettem, mester. És ez a te műved.

A kép előtt ültem, a palettával kezemben.

Simonette elhallgatott. Hirtelen kérő tekintetet vetett rám és belenyult cigarettáim közé. Rágyujtott és mohón szitt, mint ahogy ideges férfiak szoktak.

Majd a kép elé állt, két vállamra tette két kezét és igy szólt:

- Most téged gyűlölnöm kellene...

- Miért, leány?

- Mert szeretni kezdelek...

Elrohant. Másnap ujra visszajött. Ugyanolyan virágokat hozott a karján, mint a milyeneket akkor tőlem kapott.

Megint a kép elé állt és nézegette.

- Mester, ez a kép remek. De a forradalom jelszavai nem igazak.

- Miért?

- Nincs "égalité". Nem vagyunk egyenlőek a küzdelemben. Ha szeretünk, akkor mindig a másik az erősebbik...

- Tovább!

- Nincs "liberté", Ha szeretünk, akkor nincsen szabadságunk az akaratban, mert az igazi "l'étandard de la tyrannie" a szerelem...

- Igazad lehet.

- Nincs "fraternité". Csak "amour".

- Ez is igaz. De ebben aztán egyforma joga van mindenkinek!

- Remekművedért én nem tudok hálás lenni, mert nincs másom, csak önmagam vagyok magamé... Elhoztam vissza a virágokat, miket adtál. Szakitsd le a virágot ott, ahol találod. Csak idegen kertbe ne menj...

Igy tanitotta nekem a francia forradalmat a kis Simonette...

Beatrice.

Sohasem fogom elfelejteni a tavalyi február 29-ét.

Nem hiába, nem rendes nap ez, hanem az időnek aféle hazajáró, bujdosó, tékozló fia. Ezzel a szegény nappal mostohán bántak el a tudósok; csak minden negyedik esztendőben eresztik utjára és ezért ez a nap sokkal kevesebb örömet és bánatot tud osztani mint a többi, mert három éven át kiesik minden osztályrésze, - nem lehet sem évforduló, sem történelmi ünnep... De ha azután egyszerre sorra kerül, akkor bőségesen hoz is meglepetéseket. Olyan ez a garaboncás vándornap, mint a szegény, kibőjtölt, kiszomjazott bohém: mohón esik neki az életnek...

Bizonyára ezért vált nekem is jeles nappá. Ezen a napon követtem el életem egyik legnagyobb bolondságát: párbajra álltam ki Bertranddal, a derék szobrásszal.

Mindig jó barátok voltunk, mégis összevesztünk.

Guy Blanche asszony egyik estélyén történt. Bertrand csipkedni kezdett "Sphynx" cimű képemért. Először azt mondta, hogyan is lehet szobrot festeni, mikor azt nem festeni, hanem faragni kell. Belekontárkodtam az ő mesterségébe.

Láttam, hogy nagyon is mélyre szállott Champagne nedűjébe, mikor a serleg fenekén kereste az igazgyöngyöket, - vagy nagyon is mélyre pillantott Guy Blanche perzselő szemeibe és megégve, szárnyszegettnek érezte magát. Mert ő csak az égig szárnyaló vagy a földig szárnyaszegett hangulatban szokott kötekedni, - a földön járva sohasem.

Azután azt követelte tőlem, közöljem vele a "Sphynx" cimét, nevét, mert ő cararrai márványból akarja kifaragni.

Azt feleltem, hogy nem tudom, kicsoda volt az én Sphynxem. Bertrand heveskedett és hangosan hirdette, hogy nem mondtam igazat. Ezért a semmiségért állitottak bennünket vivótőrrel szembe úgynevezett jóbarátaink.

Mikor Bertrand betegágyamon egyszer meglátogatott, fájdalmas mosollyal cseréltük ki egymással első ősz hajszálainkat, melyek bizony már beleszövődtek fekete fürteinkbe. Eltaláltuk egymás gondolatát: hogy merünk mi heveskedni, mikor fejünkön jelentkezik az első zuzmara, mely lelkünket is megcsipte már...

De hát igaza van Alfred de Musset-nek. Jószivűen kitérünk még a földönmászó légynek is, mert nem tudunk neki ártani. De ha véletlenül az a légy poharunkba esik! - Nos mi is egymás poharába találtunk beleesni, mikor éppen az élet szinborát akartuk üriteni...

Mindent elkövettem, hogy a világért meg ne szurjam Bertrand jobb karját. Azt a kart, mely a márványból, ebből a megdermedett patyolatból a leglágyabb formákat alkotja. Istenem, hiszen gyilkosnak kellett volna magamat éreznem, aki megölte azokat a fehér tündéreket, kik Bertrand műtermében a márványtömbökbe rejtőzve szunnyadnak és hasztalan várnák Pygmalonjukat. Én is biztos voltam abban, hogy Bertrand is inkább sziven talál, mint karomon... Hiszen akkor, hogyha karomat bénára szúrná, én sem tudnám többé festeni azokat, akikért érdemes volt a föld sárporából férfiuvá feltámadnom, - akikért áldottam szememvilágát, mely megláthatta az asszonyszemekből százszor szebben visszatükröződő, szinpompás napfényt.

És mégis! Ilyenkor a kezet, ha nem is maga Azrael, de legalább is valamelyik szeszélyes atyafia vezeti. Szegény Bertrand mélyen beleszurt éppen jobb karomba. A seb csakhamar begyógyult, de kezem remegett... Fogok-e valaha még festeni?!

Elérkeztem ahhoz a keserves állapothoz, mely legtragikusabb a gondolkozó és alkotó férfiu életében. Menekültem önmagam elől. A boldog ember, ki az életnek sima, egyenes utján jár, mely utra a szegélyző bánatfák épen csak annyi árnyékot vetnek, hogy a vándor a folytonos napfényben el ne tikkadjon és kicsit hűvösebb helyeket is találjon, - szereti önmagát. Nem is jut eszébe saját énjének társaságából eltávozni. A boldogtalan ember kerüli önmagát, menekül saját maga elől. Idáig jutottam én is.

Mivel Párisban, a megszokott világban mindenütt csak önmagammal találkoztam, nem jól éreztem magamat. Otthonomban minden apróság emlék volt, tehát önmagamra emlékeztetett. Hogyha kiléptem az utcára, a házsorok némán mutatták: ez a te utcád! A kocsik azt dübörögték: ez a te Párizsod, a te otthonod. A köszöntő ismerősök üdvözletükbe ezt a figyelmeztetést burkolták: Te vagy, te vagy, mi ismerünk...

Elmenekültem idegenbe. A forróbb napsugár, a szokatlan déli növény, az idegen nyelv csengése, a teljes ismeretlenség elhitetik velem, hogy én nem vagyok én - és ez néha olyan igen jó! Ezért az utazás a legjobb balzsam minden lelki nyomorúságnak.

Éppen a nagyhéten utaztam Firenzebe. Máskor sohasem tettem volna. Hiszen husvét olasz földön nem a beavatottak, a választottak összejövetelének korszaka. Ekkor minden tele van a plebejus tömegek tolongásával, a dióhéjba szoritott elmék, a gyalogösvényre számkivetett életek gyermekes gyönyörködésével.

Mégis Firenzebe siettem. Ennek a városnak neve virágzást jelent. A cimere pirosan égő, vörös liliom. Itten az én utamra, a megbénult karú festő utjára is fog talán virág hullani. És ha nem? Akkor - akkor be-betelepszem Savonarola cellájába és hozzátörődöm a tanuláshoz... Megtanulom azt a szót, melynek eddig még létezését is tagadtam, - megtanulom a leghitetlenebb és mégis legvalóságosabb szót: a "lemondást."

Nagypénteken robogott be a vonat velem a nyüzsögő állomásra. Készen várt régi művésztanyám a Lungarno egyik ódon házában. A régi, kedves, meghitt tanya, hol mégsem találkozom - önmagammal, mert ebben a kis hajlékban, hol a mendemonda szerint valamikor Donatello lakott, minden más valakire emlékeztet, arra a fiatal festőre, ki talán nem is én voltam...

Alkonyodott. Az Arno itt-ott még csillogott. San Miniato al Monte homlokzata világosan rajzolódott le a kialvó derengésben. És ebben a pillanatban rettenetesen hiányzott valami. Minek is jöttem nagypénteken? Hallgattak a harangok - és én nekem fájt, hogy nem hallom azt az összeolvadó melódiát, mely derűs is, bánatos is, mint maga a kereszténység. Mintha örökre elnémult volna valaki, akinek meleg szavát, meghitt hangját annyira megszoktuk.

Sok barátom van Firenzeben: ma este egyikhez sem akartam felnézni. Egyszerüen szégyeltem felkötött karomat.

A Ristorante Doney egyik otthonos kis szobájában vacsoráztam. Ha nem leszek többé Apelles, lehetek Epikurus. Azután kiléptem a lecsöndesedett Via Tornabuoni-ra.

Levegőt! Ez a vergődő léleknek egyetlen éltetője és vigasztalója. A levegő biztató üzenés a magasból, édes hírmondás a távoli Vallombrosa erdeiből. Minden lépés az üde ifjuság egy-egy ölelése. A levegő a szabadban azért van telisteli jósággal, mert nincsen benne semmi fájdalmas kúsza gondolat, nincsen benne emlékezés, mint minden másban, égen, földön, tárgyakon, melyekhez hozzátapad a bűn és bánat, sóvárgás, elsiratott öröm. A levegő odakünt maga az érintetlenség, a jóságos Nirwana vagy maga az erős jelen, mely körülölel biztatón, akaróan...

Borongós, fátyolozott nagypéntek éjszaka volt. A bőjt apró forgószelei körültáncolták a régi vaslámpát a Palazzo Strozzi sarkán. És én örültem a levegőnek... a jelennek...

Nem örültem sokáig. Egyszerre szembejött velem az örökös mult, melynek kérlelhetetlen itéletével születik mindenki, még a leghalhatatlanabb is, még Rafael Santi is, kinek keze alkotását talán még pár ezer évig fogják csodálni. Az alkotó kéz pedig egypár holdfogyatkozás alatt hamuvá változott.

Valami "fratellanza" hozta halottját.

Elül gyors léptekkel haladt a fekete csuklyás, álarcos fáklyavivő. Utána hasonló csuklyákban, hosszú hegyes álarccal nehány bajtársa a lenyugodott emberrel. Micsoda darab középkor éppen az este feketeségében! Ah, ha az a soha nem vitatott, egyetlen biztos szülői örökségünk, a halál világosság, miért nem visznek bennünket nyugalomra hófehér derűben, reggeli napsugárban, reménységek himnuszával? Isten tudja, talán ekkor szebb volna az egész előző élet is.

A sötét találkozás és a hozzáfűzött filozofálások után befordultam a Piazza del Duomo felé vezető utcára.

Gyorsabban lépkedtem. Ellenállhatatlanul vonzott az utca végén a sötétséggel összeolvadó campanile. Isten tudja, mindig és mindenütt szerettem a tornyokat. Talán pusztán azért, mert olyanok, mint a kiváló emberek, - fölülemelkednek a társaikon, maguk köré gyüjtik a többieket, hogy őrködjenek fölöttük és utat mutassanak nekik a tévelygések között. Most is szinte megkönnyebbülve siettem Giotto tornya felé és egyre jobban külömböztettem meg a tarka márványlapokat a fekete ablakok körül.

Mikor a dóm közelébe értem, feltünt, hogy egyik ablakán halovány fénysáv szürődik a sötét térre. Vajjon mi lehet ez? Az olasz templomokat igen korán zárják. Az egyik oldalajtóhoz lopództam és hallgatóztam. Az ajtó páncélján tompitva reszketett át valami csodálatos női hang szivbekapó rythmusa, mintha távoli márványsziklákról visszaverődő visszhangok hullámzanának hozzám.

Tétovázás nélkül benyitottam.

Az ajtónál borostásképű, joviális pap állta utamat; a karvastag gyertyával arcomba világitott és hozzám hajolva fülembe súgta:

- Nem lehet belépni, uram. Gambacorli nővér csak most próbálja a nagy áriát, melyet a holnapi feltámadás miséjén énekelni fog...

- Rosszul mondja, szentatyám, belépni lehet, csak nem szabad...

Ezalatt szerényen egy aranyat nyujtottam át neki és folytattam:

- Ugyebár, most már szabad is?

Mig ő talárja legmélyére csusztatta azt a kicsi eszközt, mely erősebb a kulcsoknál és ostromoknál, mert minden kaput megnyit, kenetteljesen meghajolt, mint ahogyan az istentiszteleten megszokta és félrelépett utamból.

A külső meleg éjszaka után hüvösen csapott meg az óriás dóm tömjénes levegője. Összerezzentem: mintha ezeken a helyeken nem volna szabad soha melegnek lenni, mert ezek nem is a szeretet tanyái, hanem csak az alázatos áhitaté, mert talán a szeretet melege sem hathat fel az örök magasságig és nem szállhat le a siralmas mélységig - olyan nagy az űr isten és ember között... Csak rövid ideig borzongtam; kezdtem magamat jól érezni az enyhe tömjénillattal átitatott félhomályban.

Lábujjhegyen tipegtem Brunelleschi égbe boltozódó kupolája alá. Ebben a pillanatban ujra kezdte az orgona néhány szaggatott akkorddal és a láthatatlan női ajakról szétáradott a legcsengőbb szoprán:

"Alleluja! alleluja!"...

Önkéntelenül felbámultam a kupolába. Láttam e hangot, hogyan siet fölfelé, annak zsámolyához, kinek dicsőségét akarja hirdetni. Láttam e hangot szinte megtestesülve felreppenni a feltörő pillérek között, mint ahogy látom hajnalkor magasba szökellni a pacsirtát, egymásba gyöngyöző trilláival. És áradott és szállott e hang, hogy szinte megvilágitotta ezüstösségével a sötétséget. Elbujdosott a dóm legelfelejtettebb zugába, hogy beömlessze az istenházát fényességgel. Palestrina álmodhatott ilyesmiről, mikor a jegyeket papirra rótta és hallotta, amit irt.

Arra gondoltam, hogy milyen szépnek kell lennie annak az ajaknak, melyről e hangok elreppennek - és lelkem minden imádság nélkül áhitatosan rezegte vissza: Alleluja...

A templomajtónál ujra megálltam. Amint kilépett, a kibukkanó holdvilág fehér fényével körülömlesztette egész alakját. A punta-Rafaello csipkekendő beburkolta fürteit és féloldalt omlott le válláról.

Remegtem. Tiszteletteljesen meghajoltam és susogtam:

- Megtértem - puszta hallgatásától.

Kissé előrehajtotta gyöngéd nyakát és méltóságosan bólintott büszke fejével.

- Meggyógyultam - a feltámadás dallá vált gondolatától.

Közel hajolt hozzám és mosolygott:

- Köszönöm!

Annyi melegséggel ejtette ki e szót, mintha megértette volna, hogy ime: ennek az egynek hódolatába tolult ezrek gyönyörüsége és hálája.

Mielőtt tovább mehetett volna, a szenteltvizzel megnedvesitettem ujjamat és felé nyujtottam kezemet.

- Ujra megbetegedtem - puszta látásától.

Ő elfogadta gyöngéd ujjaival a szenteltvizet és azt susogta:

- Viszontlátásra, ha majd kireppen a colombina.

Büszke mosollyal távozott. A templom érces ajtaja becsapódott. Én nekidőltem az ajtónak és utána néztem, mig el nem tünt a Loggia del Bigallo éjféli árnyékában.

Én is haza akartam menni. Majd megbotlottam a templom előtt tipegő fehér galambokban. Felriadtak az ajtó csapódására és félbeszakitották álmukat. Bizonyára itt az ajtó előtt kapják mindig a magot és most is leszálltak erre a helyre, mert azt hiszik, kapnak valamit.

Lehajoltam a galambokhoz. Annyira, de annyira egyedül voltam; kivántam valami élőt közelemben. Az egyik fehér galamb egészen hozzám bukdácsolt és tenyeremből szedegette a morzsát.

Jer velem! Megfogtam és magammal vittem.

* * *

Másnap kora délelőtt a Piazza egyik Loggiájában várakoztam, hogy végignézzem a föltámadás ünnepét.

Még ünnepi csönd volt az utcákon, melyet csak a fölvonuló carabinieri-csapat egyenletesen dobbanó lépései szakitottak meg. A vörösforgós nyalka karabélyosok tágas négyszögbe állottak a Campanile és a Baptisterium előtt. Alighogy megjelent ez a parádés őrség, sorai mögött megindult az ünnepi zsibongás. Özönlött a nép, hogy meglesse a szent szikra kipattanását, mely a föltámadást jelzi. Ahogy a napfény beférkőzött az ódon paloták közé, megélénkült a halk zümmögés az utcák mélyéig tolongó néptömegekben.

Dél felé a verőfényben uszó baptiszterium előtt megjelent a két hófehér ökör, szarván a tavasz föltámadását jelző virágbokrétával, letakarva az ősrégi bibortakaróval, melynek sarkain aranyosan csillan a remekbehimzett liliom. A két fehér óriás szelid nyugalommal kérődzve tekint körül. Komoly fekete szemükben visszaverődik egy-egy napsütötte ablak visszavillanása. Lassu, ringó lépésekkel vontatják a szabad térre a "carro"-t, a szent szekér csodálatos, tornyos alkotmányát.

Valahol elhangzik tizenkét tiszta csendülés. Dél van. A Dóm belsejében áhitatosan hallgatja a nép a glóriát. Egyszerre a fölgomolygó tömjénfüst között kireppen az ezüstgalamb, a vakitó fehér "colombina", hogy a főoltárról magával hozza a föltámadás szikráját arról a kőről, melyet a XII. század elején a Megváltó sirjáról hozott Firenzebe Pazzo di Pazzi. Pattogva gyuladnak ki a fehér ökrök által vontatott torony rakétái. A tér minden galambja ijedten elrepül távolabbi utcákba.

Ebben a percben a Dóm kapuin keresztül kicsendül a térre az ő kristálytiszta hangjának ünnepi harsonája. Mindenki elnémul. A karcsu campanile, - a loggiás paloták, - a hullámzó tömeg, - minden nagy hallgatássá válik és minden szivja a hangok csodás rezdülését. Mintha nem anyaszülte teremtés hirdetné a föltámadást, hanem a dóm kupolájába elrejtőzött cherubok fujnák meg aranykürtjeiket:

- Alleluja!...

Lassan, akadozva, topogva tódult ki a nép a templom hajóiból. Minden arcon áhitat és derü. Loggiámból, melyben egészen egyedül ültem, éppen a templomajtóba lehetett látni. Reszketve vártam, mig lassan kivonul mindenki. Azután jött ő a kórusról. Többen kisérték, mélységes hódolattal.

Ebben a pillanatban eleresztettem a galambot, melyet az éjjel a térről magammal vittem. Tudtam, hogy egyenesen oda fog szállani a templomajtó elé, ahol mindig kapta a morzsákat, hol ma éjjel is a puszta ajtócsapódásra megjelent. Tudtam, hogy más galamb nem fogja megzavarni röptét, mert hiszen a többi galamb a rakéták pattogásától elriadt.

És ő? Észre fogja venni a hírvivő madarat, le fog, le kell hozzá hajolnia... A föltámadás ezüst galambja, a "colombina" után egy hófehér galamb a templomajtónál... Ez előtt meg kell állnia. Az áhitat, a gyöngédség, a babona ellenállhatlanul kényszeriteni fogják...

Most... A hófehér madár leszáll lábai elé... Most... Lehajol és fölemeli... Meglátja tollaihoz erősitett apró levelemet... Most... keblébe rejti a rejtett kis irást... Tudom, el fog jönni.

"Mia Donna!

Nagy törvényhozó és nagy költő vala, ki a föltámadást a tavaszébredés idejére tette. Hihetnénk a föltámadásban, hogyha lombhulláskor kellene ünnepét megülnünk?

Nagy bölcs és nagy müvész vala, ki a hang harmóniáját rendelte a szivekhez való szólásra. Hihetnénk-e a föltámadásban, hogyha a hang, mely hirdeti, nem csendülne ékesen, hanem megriasztana?

Áldott bölcs vala, ki közénk küldötte a szépséget. Mennyivel könnyebb hinni az igazságot, melyet szépség nyujt felénk! Mert a csunya igazság félelmetes és ezért szeretjük megtagadni.

Én vagyok a sebesült festő, ki ma éjjel a templomajtón állott. Meggyógyultam, mert megjelent előttem a tavaszébredés, a harmónia és a szépség formáiban az én föltámadásom.

Vétkeztem. Párbajban megszúrták karomat és a karban az élő művészetet.

Mióta meghallottam és megláttam, föl akarok támadni.

Jőjjön el a Lungarno Acciajoli-ra hozzám, lefestem, - érzem, hogy most már le tudom festeni.

Igaz, hogy nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjjön, de az én otthonom is templom. És nem bálványok temploma, hanem az igazságé; a művészeté.

Tudom, el fog jönni. Aki elé a szent szombaton leszáll a fehér galamb, az hisz e kis hirnöknek. A colombina ma délben a szent kőről hozott ki szikrát, - az én hófehér galambom magából a szivemből viszi a szikrát - és ez a szikra is tud gyujtani.

Várom."

Ah, most olvassa az én bolondos irásomat... Most... Tudom, hogy mégis el fog jönni!

* * *

Előttem állott és én néztem őt.

Odakünt lassan lehanyatlott a szürkület. Az óriás Dávid-szobortól, mely fönt áll a dombtetőn a piazzale-n, egészen Fiesole olajfahegyéig a kékpárás levegő ujra tele volt a harangok összeölelkező zsongásával. Mindenki örült a feltámadásnak, - csak az én lelkemben nem volt föltámadás.

Leeresztettem a palettát. A képen az ecsetvonások nem voltak biztosak, a körvonalak még remegősek. Sebzett kezem nem birta, amit lelkem akart. Az a nyomorult reszkető kéz nem birta megragadni, amit szemem látott.

Megszólaltam:

- Mia Donna, csak egy igazán nagy szenvedés van a földön: akarni és nem birni...

Rám vetette szelid sugárzó szemeit és határozottan mondotta:

- Csak egy igazi gyönyörüség van a világon: akarni és győzni...

És nem hagyott el. Odalépett ablakomhoz és kitárta egészen.

Beáradt az olajfák és jázmin illatának nehéz keveréke. A Lungarno Acciajoli kőgátjain megloccsantak a tovaszaladó hullámok. Ahol megoszlottak, egy-egy csillag reszketett a habfodrok helyén, mintha a viztükör alatt a mélyben volna elrejtve. A Ponte Vecchio pillérei felől fiatalos hang ismételgette:

- Nina, mia colomba...

Halk női nevetés volt rá a felelet. Istenem, hogy irigyeltem amazoknak, a névtelen tiszavirágembereknek könnyelmű derüjét!

Ő leült az ablakfülkében, a dobogón álló nagy renaissance-karosszékbe. Én meg letelepedtem a dobogó szélére lábaihoz. Térdeimre könyököltem és tenyerembe hajtottam fejemet.

- Ne féljen. Akarjon és ujra csak akarjon - és minden menni fog.

Ezt tompa, de határozott hangon mondotta, hogy erősebb volt benne a biztatás, mintha akármilyen szenvedélyesen vagy érzelmesen sugta volna.

- Hallgasson meg engem. Mesélek egy történetet és utána hinni fog, hinni fog ujra önmagában.

- Mi önnek, mesterem, a szín, az volt nekem a hang. Már mikor mint apró leány szüleimmel a Brianzában nyaraltam, pajkosan futkostam a hegyi réteken és egyre trilláztam. Mindenki csak a "kis pacsirtának" hivott.

- Mikor nagyobb lettem, ablakunk alatt megálltak a járókelők. Megállt a gyalog paraszt és az úri hintó. Megállitotta őket énekem. Nevemet nem tudták, de ugy emlegettek: énekel a "signorina Armonia" - az összhang-kisasszony...

- Egész életem dal volt, hullámzó, csapongó, de egyszer mégis csak elhangzó...

- Mindenki felfedezte a hangomat és én kiléptem a pódiumra a nagy világ elé. Mikor Tosti dalait énekeltem, a közönség nem türte volna a parányi légy zümmögését sem. Azt hittem, mindenem megvan, amit az emberi sziv megkivánhat. Ifjúság, melyről még elhittem, hogy meg fog állani. Lábaim előtt Firenze minden kertjének virága bokrétába kötve hevert, melyről elhittem, hogy nem fog elhervadni. Ha körülpillantottam a hangversenyteremben, ezer és ezer szempár csillogott felém és én minden szemben megéreztem a lüktető sziveket is, melyeket az én hangom rezegtetett meg.

- A legtöbb virágot hozta, legrendületlenebbül nézett és hallgatott az a fekete ifjú, ki minden teremben a legelső sorban ült. Aki nappal kisért, mint fekete árnyék, mely csak azért sötét, hogy annál jobban sejtesse a nap izzó hevét. Aki éjjel álmaimban megjelent, mint fehérfényű arkangyal, ki azért fehér, mert képzeletünk felöltözteti minden nagynak és szépnek köntösébe. Végül minden teremben - akárhol volt e terem - csak őneki énekeltem.

- Egyik reggel valami önkéntelenül behuzott a dómba. Jó istenemmel akartam nehány hálás szót váltani. Az egyik oldalhajó második oltára előtt előkelő társaságot láttam. A pap éppen összeadott örökre egy fiatal párt.

- Szédültem. Megtapogattam a jéghideg oszlopot, amely mögött álltam. Megtapogattam, hogy tudjam, hol vagyok és igazán én vagyok-e ott. Lázálomnak hittem mindent.

- Ő volt. Ő, akinek lelkemet énekeltem. Éppen hűséget fogadott Albrizzi Luciának, aki szép, előkelő, dúsgazdag, de hangja az enyémhez képest olyan, mint a fa-castagnetta csörrenése a cremonai hegedű húrjának szólása mellett...

- Hazarohantam és egy őrült pillanatban felhajtottam valamit. Hah, micsoda égető, keserű ize volt! Azután sokáig nem tudtam, mi történt velem. Mikor felébredtem, nem volt többé hangom, csak rekedten suttogtam. A méreg megégette bennem azt, ami legértékesebb volt rajtam, - a művészetet...

- Felnyitottam szemeimet; anyám hajolt rám.

- Anyám - esdekeltem - ha van imádságos könyvedben imádság, könyörögd vissza hangomat...

- Anyám sirt és azt mondotta: gyermekem, fogadalmat tettem a Madonna del Granduca áldott szelid képe előtt, hogyha az Isten még egyszer visszaadja hangodat, azt csak az ő dicsőségére szabad használnod.

- A másik, aki rám hajolt, a világhires orvos volt. A csunya, éles szemű, ferdevállú orvos, kinek ujjaiban, hogyha műszereit megragadja, a varázsló csodálatos alkotó ereje rejlik.

- Bölcsek bölcse, - könyörögtem hozzá, - ha van bűvös gyógyir vagy éles penge, mely sebezve gyógyít, adja vissza hangomat!

Ő rám hajolt és fülembe súgta:

- Fog énekelni, szebben mint Fra Angelico angyalai, - de csak akkor, hogyha én akarom. De ennek ára van. Enyémnek kell lennie, - érti, az én páromnak az egész életen át...

- Irtóztam tőle, de behunytam szemeimet és mindent megigértem. Anyámnak is. Neki is. Ne itéljen el - csak a hangomért!

- Az operáció megtörtént, - az életem ujra csak hajszálon függött. Azért fedem el mindig csipkékkel nyakamat, hogy ne lássék rajta az a rút, az a borzasztó jel, mely némaságomra és igéretemre emlékeztet.

- Mulott az idő. Egyik reggelen ujra énekelni próbáltam. Erőlködtem, küzdöttem, hibáztam, - de akartam és akartam. És egyszerre az én ajkaimról hangzott az ének, tisztán, csengően:

"Osanna Sanctus Deus Sabaoth..."

Salve nagy isten, seregek ura...

- Megvolt ujra hangom, a régi, csak talán mélyebb és erősebb, mint azelőtt.

- Anyám fogadalmát beváltottam. Az orvosnak adott szavamat még nem, mert irtózom beváltásától. Ugye, a hála csillogó zuzmara, - a szerelem csillogó tűz. A kettő nem válhatik eggyé, mert vagy a zuzmara enged, vagy a tűz kihül...

- Azért kellett nagypénteken éjjel próbálnom a dómban az éneket, mert csak nemrég állottam talpra. Nem volt más idő, mert szereplésem meglepetés volt a nyilvánosságnak is.

- Most elmondtam mindent, őszintén, mert mindketten művészek és a bajban osztályosok vagyunk. Igen, mi művészek könnyelműen odadobjuk kincsünket, mit bölcsőnkbe kaptunk, - de visszaszerezhetjük ujra, mert emberfölötti akarattal tudunk akarni. Csak akarnia kell, - mert csupán egy igazi gyönyörűség van a világon: akarni és győzni...

Elhallgatott. És ahogy ott ültem lábainál, lassu, édes mozdulattal végigsimitott fürteimen. És ez nem volt szerelmes becézés; tudtam, hogy ez csak az együttérző, a bajtársat feltámasztó simogatás, mégis égni kezdett tőle az arcom.

Fölkelt és menni készült. Kérleltem:

- Jöjjön el holnap ujra! Holnap - már fogok festeni tudni, mert akarok. Hogyha az elnémult dal ujra megcsendülhetett, akkor szentül hiszem, hogy az elhalványodott szinek is ujra kigyuladhatnak...

- Eljövök. Holnapig hosszú idő - és az idő a kételkedőknek a legnagyobb erő.

Azután elment.

Nekem olyan volt, mintha mégis nálam maradt volna. Megállottam a megkezdett kép előtt és néztem az elmosódott, tökéletlen körvonalakat, melyeket sebzett kezem vetett a vászonra. Majd kipillantottam a csillagboritotta firenzei égre. Ujra a kép elé léptem és önkénytelenül megpróbáltam az alak köré egypár csillagot festeni, csak ugy céltalanul, gondolatban, csak azért, mert lehoztam volna neki a csillagokat az égről, neki, kit nem birtam a képre varázsolni.

Másnap ujra eljött. Meglátta a festett csillagokat, melyek körülbolyongták az azuralapon a még megfestetlen alakot. Rám mosolygott és idézte a Divina Commedia utolsó sorát:

"L'amor che muove il sole e l'altre stelle..."

Szeretet, ki mozgatod a napot és a többi csillagokat...

- Megrázkódtam és én is Dantevel feleltem:

"La mia donna ama soltanto
Il cuore dell amore..."

- Ha a szeretet mozgatja a napot és a csillagokat, - az én művészetemet ujra fel tudja támasztani a szerelem. Szeress! - és én ujra levetem az emberi kéz, e gyönge, sebzett kéz minden gyarlóságát!

Szemembe nézett, nyiltan, nyugodtan, derüsen.

- Szeretlek, mert te is ugy vesztetted el művészeted, mint én. Szeretlek, mert te ugyanugy szenvedtél ezért, mint én. Szeretlek, mert ott a dómban, nagypéntek éjszakáján azt mondtad, hogy meggyógyultál az én énekemtől, a föltámadásnak dallá vált gondolatától...

És felém nyujtotta mind a két kezét.

Mikor megszoritottam azt a puha, meleg kis kezet, tudtam, hogy képem Beatrice lesz, ki elvezet engem a föltámadáshoz, ujra a paradicsomhoz. Összeszedtem minden erőmet, egetvivó akaratomat és festettem. Lassan és bizonytalanul, de fehéren, ragyogóan kezdett a képről kibontakozni Beatrice alakja...

- Erős vagyok ujra, mert szeretsz, Signorina Armonia! Tudok alkotni és ezt neked köszönhetem. A tudós és költő elvezethet a poklok misztériumáig, a tisztitó tüzek lángolásáig, de föl a paradicsomig csak Beatrice kisérhet, az égig csak az asszony vezethet.

Elment és harmadnap ujra jött.

A képen ott lebegett csillagsugáros derüben Beatrice. Mintha kibontott hamvas aranyhaja is csupa csillagsugárból volna szőve. Mintha körülötte a szférákból felszállnának azok a hangok, melyeket ott a dómban, nagypéntek éjszakáján hallottam, - nem, láttam, a feltörő pillérek között. A kép levegőjébe belevittem művészetem föltámadását, egész lelkemet. Ez a kép a nő apotheózisa volt.

És ő, aki addig, mig nyomoruságomban én kértem tőle az alkotó erőt, erősebb volt nálam, - aki akkor, midőn gyöngének éreztem magamat abban a hitben, hogy elvesztettem művészetemet és az elveszett művészetben életemet, akaratra tanitott, - a kész kép előtt szinte megtörve állott. Könnyezett.

- Beatrice, ne sirj. Mi ketten már átmentünk a tisztitó tűzön!

- Át. Ezért most búcsuzom. Nincs többé szükséged reám.

- Ha elmégy, bánkódni fogok, hogy karom meggyógyult és nem kell betegen a dómba mennem, hogy énekedben leljek föltámadást, szépségedben ujjászületést. Ha elmégy, a képet tűzbe vetem, hogy ujra szükségem legyen reád és ujra kezdhessem a munkát...

- Megyek. Nincs szükséged reám. El kell mennem, be kell váltanom igéretemet annak, kinek tartozom, ki tudományával visszaadta hangomat.

- Nem! - és ezerszer nem! Hangodat nem a tudós adta vissza, hanem az, kinek dicsőségét nagypéntek éjjelén a Mediciek templomában énekelted. Nem, Beatrice, a hang és szin egymáshoz való szerelmesek... Mi művészek vagyunk és szabadok, - a mi törvényünk csak az isteni erő lehet: l'amor, che muove il sole e l'altre stelle... Beatrice, a te költőd mondja, hogy egy a vágy és az akarat...^[6]

Lehajtotta fejét és hallgatott.

- Én Beatricem, mikor először hallottam hangodat a keresztények legfájóbb bánatának és legujjongóbb örömének éjszakáján és nem láthattalak a templom titokzatos sötétjében, mintha mérhetetlen távolban állottál volna tőlem, - első gondolatom az volt: milyen szépnek kell lenni az ajkaknak, melyekről ez az "alleluja" elszállott... Csak egyszer, de egyszer ez ajkakat magamnak kérem...

És itt mindaketten hallgattunk...

Kitártam ablakomat. Künt a tavasz teljesteli napfényében égett Fiorenza, a virágok városa, melynek mellékneve a "szépséges". Kézen fogtam.

- Menjünk a napba együtt, mi ketten, szabadon!

Ő megismételte:

- Mi ketten... szabadon...

És mentünk együtt, ki a napsugárba.

JEGYZETEK