BALÁZS BÉLA: KARCSI KALANDJAI : EGY NÉMET GYEREK TÖRTÉNETE

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2021
Készült a Summa Artium támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitális Tartalomfejlesztési és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-437-0 (online)
MEK-21107

Éppen azon gondolkoztam, hogy mit ajándékozzak neked Karácsonyra, mikor a minap nálatok jártam és meghallottam, mennyire rákaptál a németek szidására. Akkor elhatároztam, hogy elküldöm neked ezt a könyvet, melyben egy német fiú kalandos története van elmondva.

Mert te nemcsak a fasiszta, hitlerista németeket szidod. Ha téged hallgat az ember, hát azt hihetné, hogy valamennyi német, kivétel nélkül, született gonosztevő. Pedig ebből a könyvből megtudhatod, hogy a németeket sem szabad valamennyit egy kalap alá venni. Mert lám, az a Brunner Károly, akinek különös történetét ez a könyv elmeséli, az se volt fasiszta, hitlerista, nem volt gonosztevő rablógyilkos, hanem ellenkezőleg önfeláldozó hősiességgel és csudálatos bátorsággal küzdött a hitlerista fasiszták rémuralma ellen. De nemcsak ő, hanem a mamája is és barátai is.

Nem csoda persze, hogy úgy megharagudtál a németekre. Hiszen őmiattuk dőlt romba annyi szép városunk, ők okozták szegény hazánk nagy szenvedéseit és sokezernyi ártatlan ember kínszenvedését és halálát.

Igaz: németek okozták. De nem minden német. Sokan voltak közöttük, akik a legrettentőbb elnyomás idején is, mikor a legveszedelmesebb volt, életük kockáztatásával küzdöttek a szabadságért. Látod, a magyar nyilasok, akik Hitler szolgái és pribékjei voltak és eladták neki Magyarországot, nem voltak kisebb gonosztevők nálánál. Úgy-e mégis rosszul esne neked, ha ezekután valamennyi magyart, mind egyformán, véreskezű gonosztevőnek mondanák, csak azért, mert magyar? Mert te tudod, hogy akadt minálunk is sok bátor, becsületes ember, aki ellenállt és nem akart Hitler szolgája lenni.

Igy van, látod, a németekkel is. Nagy nép az, melynek nagy multja van. Sok nagy költője, muzsikusa, sok nagy tudósa volt. Sokat tettek a németek az emberiség haladásáért. És lesz idő, mikor a német nép, megbűnhődve bűneiért, fel fog ocsudni tévelygéseiből és újra hasznára lesz az emberiségnek.

Okos és igazságos fiú vagy te, Gyuri. Egyesek hibáiért - akármilyen sokan vannak is - sohse ítéld meg az egész népet.

ELSŐ FEJEZET
melyben a véres cigaretta, a Keljfeljancsi és a főzőszekrény fordulnak elő.

Ez Berlinben történt, az Ilse-utcában, a 24-es számú házban, mégpedig 1934 májusában, egy csütörtöki napon.

Akkoriban olyan szép, napfényes idő járta, hogy Oszkár bácsi gyakran bosszankodott miatta. Oszkár bácsi géplakatos volt és természetesen ő is kellemesnek találta, hogy legalább nap süti a hátát, ha már ott üldögél korgó gyomorral a többi munkanélkülivel együtt a Landwehr-csatornánál egy padon.

Mégis gyakran elgondolta magában: »Csakugyan fura, hogy a napnak minden olyan mindegy! Nácik vagy becsületes munkások, a nap mindenkire egyformán süt.« Néha érthetetlennek és igazságtalannak tűnt fel előtte, hogy olyan időben, mikor a nácik és a rendőrség úgy üldözik és kínozzák, sőt rakásra öldösik a munkásokat, szóval, hogy ilyen borzalmas időben az ég arca mégis derült kékséggel feszül az üdezöld fák felett, mintha misem történt volna.

Ezen a csütörtöki napon Oszkár bácsi délután fél hatkor hagyta el lakását. Sógorától tegnap egy cigarettát kapott, melyet éppen szájába dugott. Ekkor a földszintről különös lármát hallott. Lepillant az ötödik emeletről és látja, hogy a kis Waldmann Liza eszeveszetten rohan a lépcsőn felfelé a harmadik emeletről a negyedikre. Fent is lehet hallani tüdőbeteg zihálását. Fekete fürtjei vadul repdesnek keskeny, sápadt arca körül.

Hirtelen megáll, a korlátra hajlik és lefelé kémlel. Aggodalom és düh ég nagy sötét szemében. Olyan a tizenötéves lány, mint egy felingerelt vadmacska.

- Hát ezzel mi van? - gondolja Oszkár bácsi. És tovább megy a lépcsőn lefelé.

Ekkor látja, hogy a Waldmann Liza kis keze ökölbe szorul. - Óh! - sóhajt a kislány. Aztán visszaugrik a karfától és rohan felfelé.

Oszkár bácsi ebben a pillanatban ugyanazon a lépcsőszakaszon halad és úgy összeütköznek, hogy Oszkár bácsinak kiesik a cigaretta a szájából.

Oszkár bácsi rosszat sejtett. De előbb még felvette a cigarettát, megfontoltan megtörülgette, foga közé dugta és kipróbálta, vajjon ég-e még. »Lassan a testtel« - ez volt a jelszava. Csak mikor megindult a füst, akkor hajolt át a korláton, hogy lássa, mi történik lenn tulajdonképpen.

De onnan, ahol ő állt, nem láthatta a bejáratot és a kapus lakását. A lépcsőház szűk volt. Minden emeleten jobbra és balra egy-egy lakásajtó nyílt és köztük egy befestett ablak. Fentről úgy nézett le az ember, mint egy szűk, mély, homályos aknába.

Oszkár bácsi ott látta a második emeleten az öreg Hörbigernét. Fia már egy hónap óta a dachaui gyüjtőtáborban ült. Az asszony kidugta az ajtó résén reszkető, szürke fejét és tüstént vissza is húzta aggodalmasan. Úgy látszik, valamit észrevett odalent. Akkor Oszkár bácsi még egy fordulóval lejebb nézett az első emeletre, ahol a vastag Böhmné éppen ráncigálta négyéves fiát befelé a lakásba.

Ez igen mulatságos volt, mert az asszony egyik kezében nyitott tejeskannát tartott, a másikkal a fiát cibálta. A gyermek nem tudta elég gyorsan követni, mert ő meg egy foxterrier kutyát vonszolt a póráznál fogva. A kutyának azonban nem akarózott menni, mert a nagy huza-vonában tej fröccsent ki az imbolygó kannából és a kutya azt előbb fel akarta nyalni. Böhmné viszont egyre jobban ráncigálta a fiát és így mind több felnyalnivaló tej loccsant ki.

- Gyere gyorsan, gyere gyorsan, az Isten szerelmére! - kiáltotta a doktorné a fiát rángatva.

De a kis, kemény foxi feltartotta az egész társaságot. Végre mindnyájan bent voltak és az ajtó hangos csattanással vágódott be.

- Úgy odavannak, mintha a tatár jönne - morogta Oszkár bácsi. - Na, hadd lássuk. - És óvatosan továbbment lefelé. Az utcáról izgatott kiabálás és kutyaugatás hallatszott, de semmit sem lehetett érteni.

Végre odaláthatott a bejárat egy részére és a portáslakás ajtajára. Ekkor megállt Oszkár bácsi és összeráncolta homlokát. Hunyorított szemmel élesen figyelt. Cigarettája kialudt, mert elfelejtette szívni. Oszkár bácsi ugyanis már tisztában volt a dologgal.

Fentről csak két álló lábat lehetett látni a bejárónál. Minden egyebet eltakart még az első lépcsőforduló. Ez a két láb azonban sötétkék buggyos nadrágba és fekete bőrlábszárvédőbe volt bujtatva. Terpeszkedve és kihívóan állt ott, mint egy tilalomjel. És mivel az utca felől kapott fényt, az előcsarnok padlóján kirajzolódott az egész alak árnyéka: egy nagy, sötét rendőrárnyék.

Rögtön ezután Oszkár bácsi látta, hogy egy rendőrtiszt lép be két SA^[1]-emberrel és sietve a portás-lakás felé tartanak.

Onnan fentről tréfás kis emberkéknek látszottak, mintha játékfigurák lennének. De Oszkár bácsi jól tudta, hogy ami itt készül, egyáltalán nem játék. Tudta, hogy nemcsak ez a négy fickó tévedt ide.

Biztosan ott áll az egész brancs a ház előtt. De kit keresnek itt? Kit akarnak elhurcolni? Kit kínoznak majd véresre a kihallgatáson, ahogy szokták? Kit fognak ismét fogságba, gyüjtőtáborba, vagy éppen a hóhérbárd alá küldeni? Ezt a kérdést hányta-vetette meg magában tüstént Oszkár bácsi. Mert, ha még lehetséges, akkor figyelmeztetni kell gyorsan az illető elvtársat. De vajjon kit?

Oszkár bácsi már tizenöt éve lakott a házban és minden lakót ismert. Természetesen ebben az időben igen megválogatták az emberek, hogy kikkel beszélnek politikáról. Elővigyázatosnak kellett lenni. De persze azért kiszimatolt az ember egyet-mást.

Oszkár bácsi pillantása elgondolkozva pásztázta egyik emeletet a másik után. Az elsőemeleti üzleti utazót bizonyára nem viszik el. Hisz az maga is náci. Böhm doktor igaz, hogy zsidó, de miatta aligha vannak a rendőrfőnöknek nyugtalan éjszakái. A doktor örül, ha élni hagyják. Ki lakhat még ebben a házban, aki gyanúba jöhet, hogy titokban forradalmi harcos?

Oszkár bácsi pillantása a harmadik, majd a negyedik emelet magasságában járt. Majd még feljebb, a padlásszobák táján. És ott megállapodott.

Oszkár bácsinak természetesen igaza volt. A házat körülvette a rendőrség. Igazolás nélkül senki sem mehetett ki.

És ott volt a razzia-autó is. Öt munkás és egy fiatal munkásnő állt már rajta. Valahonnan magukkal hozták őket. Két rendőr ült mellettük, térdükön karabéllyal.

A foglyok mozdulatlanul és csendben álltak, dacos, sötét arccal, szorosan összetömörülve. Mintha keményen fogták volna egymás kezét, annyira összetartozóknak látszottak. Pedig csak a lány fogta az egyik munkás kezét, de közben nem nézett rá. A legény összezúzott arcáról még csepegett a vér.

Mindnyájan feszülten figyelték a kaput: melyik társukat rángatják ki innen a vérebek? Pillantásuk meleg és szilárd volt. Mint ahogy kinyúlnak a karok, hogy egy lebukót felfogjanak, úgy várták ezek a pillantások az új társat.

Közben Vogel, a portás nagy aggodalmat állott ki. Szobája tele volt rendőrökkel és SA-emberekkel. Volt köztük egy tiszt és egy detektív is. A portás az asztalra helyezte a háznévsort, melybe minden lakó be volt vezetve és közben hebegett:

Lelkiismerete tökéletesen tiszta volt. A rendőrszobával sem állt rossz lábon a jómadár. Mégis annyira szorongott, hogy állandóan törülgetnie kellett homlokáról a hideg verítéket. Ez a szorongás mindig elfogta, valahányszor egyenruhás szólította meg. Még a levélhordót is nagyon tisztelte.

Vogel urat a házban és az utcán mindenki csak »madárkának« hívta. Mert az ötvenéves, kopasz ember éppen olyan apró és sovány, összekunkorodott és aggódó volt mint egy fázó veréb és hangja is madárszerűen csipogott.

- Lakik ebben a házban egy bizonyos Brunner Hedvig - harsogott rá a rendőrhadnagy, mintha a madárka tagadni akart volna.

- Igen, természetesen, ho-ho-hogyne - dadogott és olyan hevesen bólogatott a fejével, hogy csiptetője leesett az orráról.

- A feloszlatott munkás kultúrszövetség valamikori titkárnője - olvasta édeskés halk hangon egy noteszből a detektív, aki a rendőrtiszt mellett állott és mosolygott hozzá. Olyankor is mosolyogni szokott, ha nem volt rá semmi oka. - Essenből költözött ide - fűzte hozzá.

- Igen, hogyne - dadogott a madárka. - Ötödik emeleten, balra, a padlásszobában. - És letörülte kopasz koponyájáról a verítéket.

Ekkor hirtelen olyan hatalmas hang harsant fel, hogy az összes rendőrségi és SA-személy, aki a szobában összegyűlt, mintegy parancsszóra a konyhaajtó felé fordította fejét. De volt is ott mit látni. Mert Vogelné állt a konyhaajtóban, kezében egy fazékkal és főzőkanállal. Még egyszer olyan nagy és vastag volt, mint férje. Fekete, bozontos szemöldök, széles, duzzadt száj, a hatalmas, tokás állon kiütköző szakállszőrök jellemezték arcát.

Madárka félve válla közé húzta fejét és elnémult, mikor felesége átvette a szót.

- Most éppen itthon van - mennydörögte Vogelné. - Szaladjon csak fel gyorsan, hadnagy úr. Épp most jött meg a piacról. Babot hozott. Félórája sincs még. Gyanús bolsevikinő! Egész éjszakákat tölt az írógépe mellett!

Mialatt a detektív édes mosolyával még néhány kérdést intézett Madárkához, Brunner Hedvig nyugodtan ült szobájában írógépe mellett és kopogott rajta. Azonban nyugalma csak külsőleges volt. Szép, komoly arcán valami feszültség ült. Türelmetlenség bizsergett benne, mint az olyan emberekben, akik nagy utazás előtt állanak és még elintéznivalójuk van.

Magas, tiszta homloka és mélyenülő szeme arcának szigorú s ugyanakkor jóságos kifejezést adott. Előrehajolt fejjel gépelt, összeszorított ajakkal és ráncbavont homlokkal, olyan sebesen, ahogy csak tudott. A világos májusi napfény a nyitott tetőablakon át szőke hajára hullt, fehér blúzára és a kis könyvespolcra, mely asztalával szemben a falon függött.

A szobában minden világosnak, tisztának, észszerűnek és barátságosnak látszott. A nyitott ablakon langyos szellő lebegtette a fehér fátyolfüggönyöket. Az ablakpárkányon cserépben jácintok álltak. Mögöttük a szomszéd házak piros teteje virított, ég felé füstölő kéményekkel. Az ablakon át zongorahang szüremkezett a szobába. Valamelyik szomszéd-lányka a Kékduna-keringőt gyakorolta. S miközben Brunnerné írógépe csak úgy kattogott, a zongora panaszosan zengett: »Egy-kettő-három, egy-kettő-három, egy-kettő-három...«

Hirtelen valami más hang csendült meg. Brunnerné villámgyorsan felkapta fejét és figyelt. Nem az ajtón csengettek? Félig felemelkedett a székről, ugrásra készen. Jobbja a félig tele írt ív után kapott. Igy állt, mozdulatlanul, kinyujtott kézzel és visszafojtott lélekzettel figyelt. Ekkor ismét megszólalt az ajtócsengő.

Brunner Hedvig kirántotta az ívet a gépből, belegyömöszölte egy nyitott kézitáskába, mely mellette feküdt a padlón és lábujjhegyen az előszobába futott. Ott visszatartott lélekzettel az ajtóig osont és kikukucskált a szemzőrésen.

Megismerte Oszkár bácsi arcát. Gyorsan ajtót nyitott. Csak annyira, hogy az öreg orra beférhetett és halkan mormoghatta:

A következő pillanatban az ajtó ismét bezárul. A kulcs kettőt fordul a zárban, a retesz előresíklik, a lánc átkapcsolódik. Ez három másodperc alatt folyik le és Brunner Hedvig visszaszalad a szobába. A szoba közepén hirtelen megáll. Balkeze két ujját halántékára szorítja, jobbkeze ujjaival pedig úgy tesz, mintha számolna valamit: gyorsan megfontolja, mi a teendő. Igy áll a szoba közepén.

De csak negyedpercet... Aztán az asztalhoz ugrik, kirántja a fiókot és gyorsan kimarkolja belőle a papírokat.

Közben pár dolog a földre hull, ami szemlátomást nem az övé: egy kis festékesdoboz, egy régi, elromlott óramű és végül egy kis Keljfeljancsi. A Keljfeljancsi leesve csengő haranghangot ad. Mert a figurában kis csengetyű van elrejtve. Apró, felemeltöklű vörösfrontharcost ábrázol, vasból. Miközben a Keljfeljancsi a festékesdoboz és az óra között elevenen ide-oda himbál, a kis csengő szól: »Csingilingi, csingilingi. Leestem. Végy fel.« De nemsokára ismét egyenesen áll, csendesen és szilárdan, ahogy egy Keljfeljancsihoz illik.

Miközben Brunner Hedvig a fiókban kotorászott, a rendőrök már kijöttek a portáslakásból. A hadnagy és a detektív három fő legénységgel sietve jön fel a lépcsőn. Ekkor a második emeletről rekedt, részeg rikácsolás hallatszik.

- Csak rajta! SA rajta! Kifelé a zsidókkal! Agyonütni minden büdös zsidót! - gurgulázza egy mély nagybőgőhang, és a lépcsőfordulóban megjelenik Oszkár bácsi, szájában félig szitt cigarettával. A korlát és fal közt tántorog, mintha valóban be volna rúgva, úgyhogy szinte elállja a szűk lépcsőt. Mikor a rendőrök hozzá felértek, úgy hullt karjukba, mint egy zsák, miközben bömbölte:

- Heil Hitler! Ti vagytok az igazi, kemény kötésű fiúk! Tiszta árja faj...

Megölelte a hadnagyot. Mikor ez eltaszította magától, az egyik rendőr nyakába borult. Nem juthattak tovább. És ilyen lelkes nemzeti szocialistával nem lehet az ember mindjárt goromba.

- Születésnapot ültél, mi? - böki meg az egyik rendőr barátságosan. - Na, hagyj békén és adj helyet.

- Egyáltalán nem jön alkoholszag a szájából, - és anélkül, hogy örökös mosolya eltűnt volna, rövid, villámgyors horogütést mér rá, amitől az öreg azonnal összecsuklik. A detektív ezt olyan gyorsan és feltűnés nélkül végezte, hogy alig lehetett észrevenni.

A rendőrlábak átléptek a testen és gyors lépésben topogtak a lépcsőn felfelé.

Oszkár bácsi három, négy lépcsőt hengerikázott lefelé, aztán kinyitotta szemét. Először cigarettája után nyúlt. Nem messze feküdt tőle. Szájába akarta dugni ismét, ekkor észrevette, hogy a szopóka véres. - Aha, - szólt Oszkár bácsi - ez azt jelenti, hogy kinn van egy fogam. - Benyúlt szájába és a jobb metszőfogát két ujjával egyszerűen kiemelte.

Oszkár bácsi egy darab újságpapírt vett ki zsebéből, óvatosan rátette a kitört véres fogat és a véres cigarettát és gondosan belepakolta.

- Ezt elteszem emlékül, uraim - mormogta és jóságos szemén konok vad fény villant. - Emlékül, uraim! - mormogta Oszkár bácsi és zsebredugta a csomagot. Csak aztán szedte össze magát és felfigyelt. A rendőröket már nem lehetett látni. Nehéz lépteik a harmadik emeleten dobogtak.

Ebben a pillanatban Brunner Hedvig még konyhájában állt a tűzhely előtt. Elcsavarta a gázlángot, levette a rezsóról a kis aluminiumedényt és a főzőszekrénybe tette. Mindez villámgyorsan ment végbe. Mikor a főzőszekrényt bezárta, keze ott tétovázott még pillanatig fedőlapján, mintha gyengéden cirógatná. Szempillája lezárult, mint mikor az ember fájdalommal gondol valakire. Szép, fegyelmezett, szigorú arca ellágyult.

Ez volt a veszélyes pillanat! Eddig sikerült neki, hogy ne gondoljon másra, mint közvetlen feladatára: menekülni a rendőrség elől és nem hagyni nyomokat maga után. De most összeszorult a szíve: most, amikor az ételt melegedni tette Karcsinak... talán utoljára. Mi lesz Karcsival? Mit gondol majd? Mit csinál majd? Hogy találja meg őt újra? Hiszen most még semmibe sem avathatja be. Hiszen gyermek. És címét sem adhatja meg. A rendőrség ravasz. Hamar kiszed mindent egy ilyen gyermekből. Szörnyű!

Ilyen gondolatok kergették egymást agyában. De legfeljebb négy-öt másodpercig. Aztán összekapta magát és visszaszaladt a szobába.

Most egy lökés: az asztalt az ajtó elé, tolja mint végső gátat... Második mozdulat: a kézitáskát felkapja. Aztán két nekifutó lépés és kis ugrás. Brunner Hedvig az ablakpárkányon áll a lengő fátyolfüggönyök között. Mögötte a szabad kék ég és a város piros cseréptetői. Ekkor egy jácintcserép esik le a párkányról. Brunner Hedvig még egyszer visszapillant. A kék jácint! Kár!

Ebben a pillanatban megszólal a csengő az előszobában és kívülről durva férfihang kiált:

A felhívás megismétlését és a dörömbölést az ajtón Brunner Hedvig már nem hallotta. Már kimászott az ablakon át a tetőre és a tűzfal felé kúszott. Alig húsz méternyire volt tőle. A szomszéd házon volt azonban egy kis tetőablak, nyitott szárnyakkal. Brunner Hedvig tudta, kié a padlásszoba, ahová ez a kis ablak vezet.

A keskeny lakásajtó erősebb volt, mint a rendőrök hitték. Nem lehetett egyszerűen vállal betaszítani. A detektív ekkor egy feszítővasat vett ki nadrágzsebéből. De mégis kis időbe került, míg a lakat és a retesz feltört. Oszkár bácsi az első emeleten is hallotta, hogy szitkozódnak. Mert még ott volt az acéllánc is. Oszkár bácsi azt is hallotta, hogy törik át a rendőrök az ajtóbetétet, hogy kézzel benyúlhassanak és eltávolíthassák a láncot. »Hát bizony ez nem megy olyan gyorsan«, gondolta somolyogva.

Éppen ebben a pillanatban érte el Brunner Hedvig a tűzfalat és mászott át rajta. De a tetőablak még jókora távolságra volt és ez a háztető meredekebben hajlott le, mint az övéké. Meg kellett fogózkodnia, hogy le ne csússzon. Közben a kézitáskát is tartani kellett. Azonkívül a cserepek is olyan lazán álltak. Egymás után tört vagy szakadt ki keze nyomán egy-egy közülük és csörömpölve görgött lefelé. Ez is veszélyes volt. Feltűnhetett a lent járó embereknek.

Brunner Hedvig egy pillantást vetett hátra. Látta saját nyitott ablakát a fátyolfüggönyökkel és a virágokkal. Ha onnan egy rendőr kidugja a fejét, természetesen meglátja. Egyet lehet csak tenni: gyorsan a tetőablakhoz!

Brunner Hedvig nem volt gyenge és ügyetlen. Nem múlt még el harmincnégyéves és tagja volt a Fichte-sportegyesületnek. De néha szédült. És a ferde tető alatt ötemeletnyi mélység tátongott. Hideg borzongás futott végig tagjain. »Csak le nem nézni és előre! Most az életről van szó!«

- Egy-kettő-három... egy-kettő-három - hangzott panaszosan a Kékduna keringő.

A szoba ajtaja az eléjetolt asztallal természetesen nem volt komoly akadály. Két kemény váll feszült neki, mire az ajtó felpattant és maga előtt tolta az asztalt.

A két rendőr előreszegzett revolverrel hatolt be. Egy pillanatig teljes csendben álltak és körülpillantottak az üres szobában. Hiszen az ajtókat belülről csukták be és barrikádoztak el. Tehát ellenállásra is számíthattak.

Még egészen fiatal ember volt. Ez csak a hatodik házkutatás és letartóztatás volt, amelyet önállóan vezetett, mióta a politikai osztályon szolgál. Egy kis csete-paté nem is jönne rosszul! Legalább felmutathatna valami eredményt. Még egy könnyebb sebesülést is szívesen szerezne. Fölöttesei előtt jó benyomást keltene.

A fiatal, semlyeszőke hadnagy arca egészen kipirult. Vízszínű kék szemében hősi harag szikrázott.

- Mindent átkutatni! - bömbölte olyan hangosan a kis szobában, mintha egész ezredet vezényelne rohamra. Egy rendőr a konyhába ugrott be, a másik vissza az előszobába. A harmadik is el akart jutni valahová. De csak körben topogott, mert más helyiség nem volt a lakásban.

- Az ablakon mászott ki - suttogta örökös mosolyával a detektív. - Hisz látni lehet! - És a padlón a széttört jácintos cserépre mutatott. Ezt olyan szerény, kis kézmozdulattal tette, mintha bocsánatot akarna kérni a hadnagytól, hogy okosabb nála.

- A dög! - vicsorgott dühöngve a hadnagy. Dühe ebben a pillanatban nem a kommunista nőre irányult. Hanem arra, hogy elmenekült és nem fejtett ki ellenállást, mint remélte, és így szinte ellopta tőle az alkalmat, hogy vitézségét bemutathatta volna.

- Kulke utána - ordított ismét, széles mozdulattal a nyitott ablakra mutatva, mintha ő fedezte volna fel először.

Következő pillanatban már az összes jácintoscserép a padlón hevert és a virágok fekete földje kidőlt a cserepekből a tisztárasúrolt padlóra. Kulke pedig nehézkesen, szélesen az ablakdeszkára térdelt és kidugta fejét.

Ebben a pillanatban érte el Brunner Hedvig a tetőnyílást. Kulke rendőr azonnal észrevehette volna. Kulke azonban először az ellenkező oldalt figyelte. Éspedig igen pontosan, mert szolgálatban igen pontos ember volt. Először tehát, mikor fejét kidugta az ablakon, jobbra kémlelt és három tetőnyílást, két kéményt, egy rádióantennát, három galambot és egy macskát állapított meg. Hát erre éppen nem volt kíváncsi.

Mikor végre Kulke nagy fejét balra fordította, ott sem látott semmi érdekeset.

A szomszéd tető ablaknyílása tárva volt és kissé mozgott. Úgy, mintha valaki éppen meglökte volna. De ez természetesen a széltől is származhatott.

Rögtön utána a detektív is kimászott a tetőre. Ő azt mindjárt kitalálta, merre menekült Brunner Hedvig, de többet ő sem tudott. A nyom elveszett. Mikor végre visszatért, világos-barna nadrágján vörös tetőcserépporral, még mindig ott muzsikált mögötte: Egykettőhárom... egykettőhárom - a boldogtalan Kékduna keringő.

Brunner Hedvig szobájában közben mindent fenekestől felforgattak. A szekrények, a komód, minden egyes fiók tartalma szanaszét hevert szomorú összevisszaságban a padlón: Ruhák, varrószerszámok, fehérnemű, edények, újságok...

Ebben a szobában, ahol mindig olyan áttekinthető és észszerű rend uralkodott, hogy az ember szinte idegeibe tépett bele minden tárgynak, ha helyéről elmozdította! Úgy feküdtek ott a dolgok, mint egy élőlény még meleg belsőrészei: a felkoncolt szoba belei.

Az ablak melletti ruhaszekrény előtt egy rendőr guggolt és az alsó fiókot ráncigálta.

Még egy rántás teljes erőből. Na! A fiók kint van és a rendőr ott csücsül már a padlón.

- Au! - kiált fel, - az átkozott! - Fájdalomtól dúlt képpel nyúl hátra és valamit kivesz feneke alól. Halk, tiszta csengettyűszó csendül. Mindenki felfigyel. A rendőr kinyitja tenyerét. A kis vas Keljfeljancsi egyenesen szemközt néz vele és felemelve tartja apró vasöklét.

Mindenki nevet. Még a detektív is csendesen vihorászik. Sőt a hadnagy is, aki az asztalnál ül és a könyveket vizsgálja, röviden és leereszkedően nevet, de közben persze vigyázva méltóságára.

A megszúrt rendőr felpattan és dühében a Keljfeljancsit kihajítja az ablakon.

A kis vas vörösfrontharcos nagy ívben repül a tető felett. Az ötemeletnyi magasságból halk panasszal repül a kék májusi légen át, le a nagy udvar közepén egy esővízpocsolyába. A víz loccsan és fröcsköl. A vörösfrontemberke inog, csilingel. Nem hallja senki. Mellig vízben áll. De a kis, nedves fejecske vidáman, vitézül csillog a napban.

A rendőrség csakhamar mindent átszaglászott a Brunner-lakásban. Semmi használhatót nem találtak. Felhivatták Vogel portást is, de ő sem tudott további felvilágosítást adni.

A hadnagy most egy fénykép után nyúl, mely az asztalon fekszik. Tízesztendős, okos, erős tekintetű fiút ábrázol. A hadnagy a fényképet szemléli, közben elgondolkozva nyalogatja az ajkát. Úgy látszik, mély töprengésbe merült.

- Idefigyeljen - fordult Madárkához, aki aggodalmasan és alázatosan állt előtte. - Ki ez a fickó?

Olyan hirtelen mozdulattal tolta a képet Madárka orra alá, mintha meg akarta volna lepni a hirtelen mozdulattal:

De a megrémített Madárka nem tudta olyan gyorsan összeszedni magát. A fényképet reszkető baljában tartva dadogta:

Ugyanakkor reszkető jobbkezével végigkutatta minden zsebét szemüvege után, miközben úgy kunkorodott, mint egy csavar.

Végre megkerült a szemüveg. De tokban volt. Úgy kivenni a tokból, hogy közben a fényképet is kézben tartja, nem könnyű dolog. Hát még a fényképet és tokot egyszerre kézben tartani és közben a szemüveget felilleszteni: ez a remegő kezek számára szinte megoldhatatlan feladat.

- Hogy ki ez? - dadogja közben buzgón. - Ez bizonyára... azonnal, hadnagy úr, még jól meg kell néznem... Ugyanis nagyon gyenge már a szemem. Bocsásson meg... Úgylátszik, ez...

Ekkor ujjai közül kicsúszik a fénykép, miközben a szemüveggel meg akarja nyergelni orrát. Madárka hirtelen lehajlik, hogy felemelje a képet. Ekkor szemüvege a padlóra esik, mert nem volt jól beakasztva füle mögött. Most mind a kettőt fel kell vennie. Ekkor meg a tok esik le. Megkezdődik két kéz keserves harca három tárgyért.

- Igen, természetesen, - szuszogja - természetesen ő az! Ez a Károly, vagyis az asszony fia. Éppen most töltötte be a tizedik évét.

- Áhá! - A hadnagy megköszörüli a torkát, hogy a detektív is figyeljen rá. Mert meg akarja mutatni neki, hogy tud levezetni egy nyomozást. Magasra húzza szemöldökét és nagyon fontoskodó képet vág.

- Tehát... hm... Mondja, házmester... van-e ennek a nőnek valamilyen rokona, ahová a gyermek most mehetne?

- Azt hiszem, hadnagy úr - kezdi el Madárka a felvilágosítást, mikor mögötte az ajtóban dörögve megszólal felesége hangja.

- Senkije sincs a városban. Még esztendeje sincs, hogy vidékről felköltözött.

Madárka csendesen oldalthúzódik, hogy ne érhesse támadás. Még a hadnagy is kissé hátrább húzza a székét.

- Az asszony maga alig járt ki a házból. Gyanús szobapók volt. Viszont igen gyanús alakok jártak hozzá. Biztosan társai lehettek a jófélék!

- Köszönöm - mondja hirtelen a hadnagy hűvösen és előkelően. És az asztalra könyökölve a fényképpel legyezi magát.

- Na, majd csak felkeresi a mamácska a porontyát? Mi? - mondja elnyujtva, miközben megfontolt és roppant ravasz pillantást vet a detektív felé. - A gyerek nyomra vezethet bennünket.

- Biztosan - bólint mosolyogva a detektív. - Nagyszerű gondolat, hadnagy úr.

MÁSODIK FEJEZET
melyben megtalálják a Keljfeljancsit és Karcsi elhagyja a házat.

Brunner Károly Schramm Ferenccel éppen kilépett az iskolából. Vidáman, ütemesen lépkedtek, mert ebben az évben utoljára tették meg ezt az utat. Aznap kezdődött a vakáció.

A vakációt mindig is jobban szerették, mint az iskolát, de tavaly óta, mióta az iskolát nácivá egységesítették, valóságos kínszenvedéssé vált számukra.

Mindketten elég világoseszűek voltak, hogy tudják, mit kell tartaniuk a náciuralomról. Károly apja gyüjtőtáborban halt meg, mikor még Breslauban laktak. Úgy mondták, tüdővérzésben. De hogy mitől kapta a tüdővérzést, afelől bölcsen hallgattak. Világos, hogy a nácik halálrakínozták, mert kommunista volt és világéletében a munkások javáért küzdött.

Anyja akkor csak egyetlen napig sírt. Másnap már elment a pártba és átvette férje munkáját. A megélhetésért is sokat kellett robotolnia. Gyors- és gépírónő volt egy breslaui cégnél.

Egy évvel ezelőtt éjnek idején kellett hirtelen elutazniuk Breslauból. Karcsi nem tudta, miért. De annyit gondolhatott, hogy ismét a nácik és a rendőrség miatt. A berlini pályaudvaron elvtársak vártak rájuk és elhozták mostani lakásukba. Anya megparancsolta Karcsinak, hogy soha ne beszéljen apáról és a breslaui időről.

Ferenc egy szegény cipész fia volt. Az öreg beteges, törékeny ember, nem szeretett politikáról beszélni. De Ferenc mégis hallott tőle egyetmást, amitől kinyílt a szeme. Mert apja néha beszélt neki a háborúról. Milyen borzalmas volt ott és milyen rettenetesen kellett szenvedniök. És volt mesélnivalója a tiszturakról is, akik értettek hozzá, hogy még a legrémesebb szükség idején is telezabálják és teleigyák magukat.

- És a nácik most ismét ilyen háborút akarnak - mormogta később. - Vagy még rosszabbat.

És ha Ottó bácsi néha látogatóba jött, - de csak akkor - Schramm cipész beszélt oroszországi hadifogságáról, az orosz forradalomról és a bolsevikiekről. Ilyenkor fény villant apró, fekete szemében. Schramméknál gyakran nem volt otthon kenyér. Ezzel szemben a bőrnagykereskedők és a gazdag emberek mind nemzetiszocialisták voltak.

A két fiú, Brunner Károly és Schramm Ferenc erősen összetartott. Nemcsak azért, mert egy házban laktak. Ha az osztályban és a játszótéren részt kellett venniük a nácizsivajban, vagy ha horogkeresztes zászló alatt masiroztatták őket, akkor Károly és Ferenc észrevétlenül olyan közel húzódott egymáshoz, hogy válluk összeért.

Közben nem néztek egymásra, ennyi ravaszság már volt bennük. Mert senkinek sem volt szabad észrevennie, hogy valami különös egyetértés van köztük. A többiekkel együtt kellett énekelni is. Mert mit használt volna, ha elárulják magukat? Ráadásul még szüleikre is ráirányították volna a gyanút.

De ha összeért a válluk, ez jel volt és mint egy meleg kézszorítás: Itt vagyunk, csak azértis! Összetartunk ezekkel az úrfiakkal és tányérnyalókkal szemben. És nemsokára minden másként lesz.

Ha összeért a válluk, érezték, hogy van még sok más ilyen váll. Mintha ezzel nagy, nagy frontba tömörültek volna. Biztonságban és rejtve érezték magukat és így sokmindent könnyebb volt elviselni.

Különböző módokon érintkezett a válluk és valóságos néma nyelv fejlődött ki belőle, mellyel megértették egymást, ha hallgatni kellett. A könyök kis lökése olyan volt, mint a gúnyos mosoly: »Milyen ostoba fickók!« A felsőkar erős nyomása visszatartott harag: »Gaz kutyák! Ezért megfizetünk!« A váll meleg odasimulása gyengéd bíztatás volt: ha már nagyon elszomorodtak: »Karcsi, légy erős!« »Ferenc, ne hagyd magad!«

Német proletárfiúk voltak 1934-ben. Olyan dolgokat láttak és hallottak, melytől gyermekhomlokok is redőkbe vonódnak és gyermekszemek is megkeményednek.

De ma egész vidáman jöttek ki az iskolából, nemcsak azért, mert az iskolai év utolsó napja volt, hanem, mert Fersen tanító nagyon hülyén fecsegett búcsúzóul az egységes nemzetről, melyben nincs különbség gazdag és szegény között.

- Ha nincs különbség, - suttogta Ferenc - akkor cseréljünk. - És könyökük összeért.

Most kemény, ütemes léptekkel haladtak egymás mellett. Károly szőke, fürtös hajjal és mélykék szemmel, Ferenc sötét hajjal és fekete szemmel. Egy dalt fütyültek. Ez az ő titkuk volt és senki sem tudta mi a szövege. Mindenki azt hitte, sláger. Karcsinak most olyan jó kedve volt, hogy nem tudta megállani és most az egyszer halkan énekelni kezdte a szavakat is, az igazi szavakat:

Ekkor Ferenc hirtelen erősen, gyorsan meglökte a könyökét. Karcsi felpillantott: két rendőr jött velök szembe, gumibotjaikat lengetve, pöffeszkedő, kényelmes sétalépésben.

Karcsi, anélkül, hogy pillanatra is megakadt volna, nyugodtan tovább énekelt. Sőt valamivel hangosabban:

Mikor a két fiú búcsút vett egymástól a lépcsőházban (mert Ferenc hátul lakott az udvarban és Karcsi fent az ötödik emeleten), nem vették észre, hogy a portáslakás ablakfüggönye kissé félre van húzva. Vogelné állt mögötte és Károlyt megmutatta egy rendőrnek.

Karcsi jókedvűen ugrált felfelé a lépcsőn. Milyen jól fog anya mulatni, ha elmeséli neki, amit Fersen tanító mondott az egységes népről, ahol nincs különbség! Azonkívül alaposan megéhezett. Karcsi a »titkos dalt« fütyülte és kettesével, sőt hármasával ugrálta át a lépcsőfokokat.

A harmadik emeleten megállt. Valami ugyanis megvillant ott a padlón. Egy kis anyacsavar. Kissé kopott, de azért még egész jól használható. Karcsi kivette zsebéből kis limlomos skatulyáját és beletette az anyacsavart. Volt ott már néhány szép dolog: fogaskerekek egy öreg órából, csavarhúzó fogantyú nélkül, patentszögek és srófok, egy kupakos doboz, szigetelőszalag, drót és miegymás. Most belekerült a kis anyacsavar is.

Mikor a negyedik emeletre ért, egy pillanatra megtorpant. Egy ember állt ott és kinézett az ablakon. Magán az emberen nem volt semmi rendkívüli. De mit nézhetett a befestett ablakon át. Hiszen azon keresztül úgysem láthat semmit.

- Ennek a fejéből hiányzik egy csavar - gondolta Karcsi és indult a padlásszobák felé. Fentről még lepillantott a furcsa emberre és észrevette, hogy az utána néz.

- Akar talán valamit? - gondolta Karcsi és elhatározta, hogy róla is beszámol majd anyjának, mert hozzászokott, hogy minden feltűnő dologról tudósítsa. De a következő pillanatban mindenről megfeledkezett. Kitágult szemmel bámult az ajtóra.

Az ajtó be volt téve, de azonnal látni lehetett, hogy feltörték és hiányzott az egyik betétje.

- Mi történt? - gondolta Karcsi és torka összeszorult. Azonnal le akart szaladni a portáshoz, hogy bejelentse neki a dolgot, vagy Ferenchez. De előbb mégis csak meg kell nézni. Anya bizonyára bent ül.

Karcsi óvatosan benyomta az ajtót. Ellenállás nélkül, mintegy élettelenül kinyílt.

Összeszorult torokkal várt feleletre az előszobában, mintha fojtogatnák. Semmi válasz. Csak a zongoraszó hallatszott át a szomszéd házból.

Karcsi végül elhatározta, hogy bemegy a szobába. Lassan, óvatosan lépkedett, mintha inogna a talaj lába alatt. Óvatosan dugta be fejét a nyitott szobaajtón.

Reszkető ajka összeszorult. Karcsi mindent megértett. Eleget hallott házkutatásokról. De hol van anya? Talán a konyhában?

Másodszor már nem merte hangosan hívni. És ha nem jön felelet? De hiszen akkor... Károly kitágult szemmel nézett körül a szobában. Talán megismeri valamiről, hogy hol van anyja.

Azonnal észrevette a padlón a széttört jácintos cserepeket. De elkapta szemét róluk, valahányszor kutató tekintete meg akart állapodni rajtuk, ismét félrenézett. Talán belép anya és akkor ismét jó lesz minden.

De torkában mind erősebb lett a szorítás és egyszerre már nem tudott másra nézni, mint az összetört jácintoscserepekre. Igen, ott hevertek. Mi történt itt? Valami nagy verekedés? Talán megütötték anyut?

- Anyu! - hívja végül alig hallhatóan és aggodalmában behúnyja szemét. Kap-e választ?

- Anyu! - kiáltja most hangosabban, fájdalmasan, tétován kérdezve. »Egykettőhárom... egykettőhárom«, zeng, szinte gúnyos feleletként, a Kékduna keringő.

Hirtelen ismét felkiált: - Anyu! - és földre dobja a könyveket, melyeket még kezében tartott. Mintha most ébredne ájult merevségből, csak most fogja fel a veszélyt.

Karcsi most lassan visszatér a szobába, lógó fejjel. Nem kiált és nem keres többé. Könnyek csordulnak le arcán.

Mikor Karcsi kijött a feltört ajtón, mely olyan élettelenül lógott sarkaiban, akkor az ember, akit a lépcsőházban látott, elhagyta helyét és gyorsan lejebb ment egy emelettel.

Karcsi szipogott egyet, megtörülte szemét és becsengetett Oszkár bácsihoz. A felesége nyitott ajtót. Az asszony azonnal észrevette az ajtónyíláson át a detektívet, aki egy emelettel lejebb állt és úgy tett, mintha ujságot olvasna. Ezért nem is nyitotta ki egészen az ajtót.

- Mi baj? - kérdezte csendesen és türelmetlenül. Épp az előbb kötözte be a szobában Oszkár bácsi arcát és összeszidta, hogy mindig belekeveredik idegenek ügyeibe, mikor pedig az olyan veszélyes.

Karcsit úgy érte a hideg, izgatott hang, mintha mellbe vágták volna és már egyáltalán semmit nem akart kérdezni. De mégis muszáj volt:

- Nem tudunk semmit - mondta hangosan és érthetően az asszony (hogy a detektív is meghallja lent) és gyorsan becsukta az ajtót.

Karcsi egy pillanatig még a villogó rézkilincsre révedt. »Vén madárijesztő!« gondolta magában. »Ha az új kávédarálóra volt szükséged, mindig tudtad, hol van anyu.«

Átment a másik oldalra. Waldmannék laktak ott, Liza szülei. Kissé vonakodva nyomta meg a gombot. Ha Liza nincs otthon, - gondolta, - akkor itt sincs keresnivalóm.

Csak a látórés nyílt ki. Karcsi lábujjhegyen állt és a nyakát nyujtotta.

- Nem - recsegett az öreg Waldmann rekedt hangja és a látórés ismét bezárult.

Biztosan a párna alá dugta a fejét ijedtében, mikor a rendőrség jött, gondolta Karcsi keserűen. Csupa anyámasszonykatonája! Olyan, mint anya, nincs egyse köztük. Egészen más. Az ő anyja!

Megfordult és egy emelettel lejebb megpillantotta az ujságolvasó embert. Az éppen felnézett rá és olyan barátságosan mosolygott, hogy Karcsi már arra gondolt, mi lenne, ha őt kérdezné meg. Talán tudna tanácsot adni? De mégis, egész idegen!

Karcsi visszament a lakásba. A feje nehéz volt és gyomrát összehúzta az éhség.

Mikor másodszor pillantotta meg a szobát, még borzalmasabb volt. Mert először még azt gondolta titokban: hátha mindez csak álom? Többször voltak már ilyen rémálmai. De most úgy tárult eléje a széthányt szoba, mint kemény és hideg valóság: reménytelenül és könyörtelenül. Rendet csinálok, gondolta. Talán nemsokára hazajön anya.

Először mégis a konyhába ment, bár egyáltalán nem hitte, hogy ott valami ennivalót talál.

- Mindennek vége, minden elveszett! - mondta félhangon, keserű szorítással torkában (így fejeződött be egy dal, melyet Liza énekelt néha). Karcsi csak azért nyitotta ki a főzőszekrényt, hogy végső bizonyosságot szerezzen.

- Mindennek vége, minden elveszett! - De mikor a meleg paszuly illata orrába szállt, egyszerre feloldódott torkában a görcsös szorítás. Olyan volt ez a párás paszulyillat, mint anyja meleg cirógatása, utolsó üdvözlete. Meleg hullámként csapott át rajta a meghatódás és egy pillanatra minden keserűséget és aggodalmat, minden gyűlöletet és haragot lágy bánattá oldott szívében. Lám anyja a legnagyobb veszedelem percében is gondolt rá.

Míg a babot ette, melyen egy fél kolbász is volt, szinte boldog fájdalomban csurogtak arcán a könnyek.

Az udvar felől szép, szelíd dal hangjai szálltak fel. Kéregető énekesek énekeltek.

Ekkor eszébe jutottak Karcsinak a gyerekek, akik most valószínűleg az udvaron játszanak. Mert tőlük bizonyára hamarább tudhat meg valamit az anyjáról, mint a felnőttektől.

Gyorsan végzett az evéssel, gyorsan megmosta a csap alatt a tányért és az evőeszközt és mindent rendesen helyére rakott. Majd később itt is rendet csinálok, gondolta, mikor átszaladt a szobán. De egyelőre csak a saját ledobott könyveit vette fel. Új reménnyel telt meg és teljesen elmúlt fojtó aggodalma.

Mikor a lakás ajtaján éppen ki akart menni, a padlón megpillantotta a letört reteszt. Felvette. Ilyesminek jó hasznát veszi a lomtárában. Egyszer talán ismét használni lehet az ajtón. A retesz kissé el volt görbülve. Addig mindenesetre a dobozában fogja őrizni.

Mikor Karcsi lefutott a lépcsőn, nem vette észre, hogy a mosolygó ujságos ember követi.

Az udvaron a háznak csaknem valamennyi gyereke összegyűlt. Együtt álltak mind a poroló mellett. Waldmannék daxlija is ott állt görbe lábain. Mindnyájan a Brunnerék lakásának manzárdablaka felé sandítottak és összebújva suttogtak.

A gyermekek azonnal észrevették, mikor Karcsi matrózblúzában az udvarba lépett. Megbökték egymást könyökükkel és elnémultak. Minden szem reá irányult. Még a daxli is rápislogott. Karcsi lesütött szemmel lassan a csoporthoz ment. Közöttük volt ugyan Ferenc és a kis Péter is. De a többiekkel már nem volt olyan jóban. Azok nem voltak proletárgyerekek. Ekkor megjelent az ajtóban, Karcsi mögött az ujságos ember és mindenhová követte tekintetével.

A gyermekek jól tudták, hogy az a férfi együtt jött a rendőrséggel és bizonyára hekus. Azt is tudták, hogy hány zsaru van még elrejtőzve a házban.

- Mindenkit felírnak, aki Brunner Károllyal beszél, - suttogta Olaf fontoskodó ábrázattal. - Mindig így csinálják. Ha valaki kommunista, minden ismerősét is letartóztatják.

- Eszébe sincs! - szólt Ferenc megvető tekintettel. - Valósággal a papucsotokba bújtok félelmetekben.

- Gyere, játszunk inkább az utcán, - mondta Werner, orrát fintorítva és kiment.

Ilyen és hasonló szavak után egyik gyermek a másik után szaladt el. Miközben Karcsi, szemét még mindig lesütve, lassan közelebb jött, a csoport egyre fogyott.

- Megszabadultunk tőlük! - morogta Ferenc keserűen, mikor Péterkével és a Waldmannék daxlijával egyedül maradt a porolónál.

Ez Schramm cipész volt. Ingujjban állt a kapubolt alatt (oda nyílt kis műhelye) és a detektív felé bandzsított, aki ujságjával nem mozdult helyéből. Schramm cipész mindig haragos és elégedetlen. De most, úgylátszik, különösen izgatott volt. Arca sötét és fakó, mint a cserzett bőr. Fekete szemöldökei összenőttek.

Olyan kemény és fenyegető volt a szó, hogy Ferenc szégyenkező és bocsánatkérő pillantást vetett Károly felé, lassan elfordult és indult hazafelé.

Károly ezt egyáltalán nem vette észre. Lesütött szemmel közeledett. És mikor mindjárt ezután éles női hang kiáltott le az első emeletről: - Péter, gyere fel! - Karcsi úgylátszik ezt sem hallotta. Mert lassan és egyenletesen mindig közelebb jött.

Csak akkor emelte fel szemét, mikor a porolóhoz ért és megütődve megállt. Ez éppen olyan fájdalmas volt, mint az első körülnézés a feldúlt szobában. Talán még rosszabb. A porolónál senki sem volt már. Egy gyermek sem, akivel beszélhetett volna. Még Péterke sem. Ferenc sem, legjobb barátja. Csak a kis görbelábú daxli állt még ott és farkcsóválva nézett fel rá.

Ekkor fütty sivított. A daxli elfordította fejét és eltipegett, anélkül, hogy egyszer is visszafordult volna.

Karcsi egyedül maradt. Ismét lecsüggesztette fejét és szeme megtelt forró könnyel. Most mit tegyen? Megfordult és visszament. Még lassabban, mint ahogy jött. A gyep szélén haladt, mely kis karókkal volt elkerítve. Szemét földre szegezte. A könnyeken át a karók olyan furcsán megnőttek és megint összetöpörödtek. Az úton egy csiga kúszott. Karcsi máskor felemelte volna, hogy visszategye a fűbe, hogy senki rá ne taposson. De most »mindennek vége, minden elveszett!«

Miközben Karcsi földresütött szemmel továbbment, egy pocsolyát látott. Szépen csillogott a napban. És valamit észrevett a pocsolyában. Nem tudta pontosan, micsodát. Mégis megállt és szíve hevesen dobogott. Valami apró, gömbölyű és csillogó volt. Könnyein keresztül nem látta határozottan, de... de... Megtörülte szemét és mosolygott.

Meglepetve, vidáman mosolygott. Gyorsan lehajolt és felvette a pocsolyából kis, kedves Keljfeljancsiját, az ő mindig vidám, rettenthetetlen és bátor vörösfrontharcosát, kis érckoponyájával és kis ércöklével. S mikor felemelte az emberkét, megszólalt benne a kis csengő: csingilingi.

A kis harangszív olyan örvendve, bizakodóan és bátran zengett az ércmellben:

Karcsi csodálkozva pillantott fel. Erről a helyről senki nem láthatott az ő tetőablakukra. Hogy repült ide a Keljfeljancsi? Nem tudta megmagyarázni. De most mindegy is volt. A lényeg az, hogy itt van! Karcsi gyorsan zsebébe dugta a Keljfeljancsit, mintha attól félne, hogy még ezt is elveszítheti.

Ebben a pillanatban halk füttyöt hallott, a »Mariska szereti urát« első ütemét. Az ő titkos jelük volt. Ez csak Ferenc lehetett!

De Karcsi nem pillantott azonnal oda és azután is csak lassan, mintegy véletlenül fordította fejét a kapubolt felé. Mert ha Ferenc ilyen halkan fütyült, akkor valami titok rejlett a dologban és valami veszedelem. Ezt már a hangszínen is érezni lehetett.

Károly csak egy másodpercig pillantott arra. Ennyi elég volt, hogy lássa, amint Ferenc ott áll a műhely félig nyitott ajtajában és magához inti.

Karcsi nyugodtan tovább ment. Aztán kis ívet írva le, lassan befordult a kapualjbejárat felé.

Ferenc közben még jobban behúzta az ajtót. Csaknem láthatatlanul sugta gyorsan a keskeny résen át:

- Ne gyere közel! Ne nézz ide! Detektív van a nyomodban. Menj ki az utcára, hogy szem elől veszítsen. Aztán várlak a sarkon a péknél.

És Ferenc zajtalanul becsukta az ajtót. Karcsi pedig mindkét kezét a nadrágzsebébe dugva, lassan és nyugodtan továbbment a kapu felé. Csak szemöldöke feszült, mintha az akadályt mérné fel, melyet át kell ugrania.

A kapuhoz érve, Karcsi a vállán keresztül egy pillanatra hátratekintett. Ott állt a mosolygó ujságos ember, és a Schrammék műhelyajtajára kifüggesztett árszabályt olvasta, mintha cipőt akarna rendelni.

Ha így kifordítod a szemedet, úgy fogsz bandzsítani, hogy a hátadon csorognak le a könnyek, ha sírsz - gondolta magában Karcsi és minden sietés nélkül kilépett az utcára.

HARMADIK FEJEZET,
melyben a pék kocsija éppen a legjobb időben érkezik
és Karcsinak nagyon nevetnie kell.

Karcsi most az utcán áll. Gyors pillantás jobbra és balra. Rendőr nincs a láthatáron. De éppen arra megy egy villamos. Azt Karcsi el tudja érni még, ha kétszer olyan gyorsan menne is.

Tehát rajta! Keresztül az úttesten, elkapja a markolórudat, egy ugrás és Karcsi már ott áll a lépcsőn. A kalauz benn van a kocsiban és nem veszi észre.

Karcsi visszanéz. Látja, hogy a detektív utánaszalad és felugrik a mögötte levő kocsira.

Tud valamit, gondolja Karcsi. A grünewaldi futóversenyben megkaphatná az első díjat.

És most itt utazik mögötte. Ő is a lépcsőn áll. Hallja, detektív úr, ez tilos! De az ilyen hekusnak könnyű. Őt nem zavarja el a kalauz, gondolja Karcsi.

Többé nem fordítja vissza fejét. De nagyon jól tud oldalt nézni, mint a verebek, és pontosan látja, hogy a detektív nem veszi le róla a szemét.

Le kell ugranom, mielőtt a kocsi megáll, mondja magában Karcsi, különben elfog. Tehát az első keresztutcánál, hogy eltűnhessek a sarkon. Majd meglátjuk, hogy a detektív úr tud-e olyan jól leugrani, mint fel.

Karcsi ebben a pillanatban nem érez sem gondot, sem aggodalmat. Arca úgy ég az izgalomtól, mint valami sportversenyen.

Itt, az Ulmer-utcán! De egy ostoba közlekedési rendőr áll a kereszteződésnél. Rögtön elkap, ha a villamosról leugrani lát... Most a másik oldalra fordul a rendőr. Vigyázat! Erősen hátrafelé hajolni, különben a rohanó kocsi lendülete elragadja az embert és aztán vége... Hopp!

Mikor a közlekedési rendőr ismét megfordul, éppen egy kis tízéves fiú fut el mellette befelé az Ulmer-utcába. Mit érdekli ez a közlekedési rendőrt? Mert nem látta, honnan jött a gyerek. Viszont a következő pillanatban egy urat lát a villamosról leugrani. Az is el akar szaladni mellette. Hohó! A rendőr ennek elkapja a karját.

- Csak lassan, uram! - mondja barátságosan. - Ön egy mozgó villamosról ugrott le!

- Hagyjon engem! - kiáltja az úr izgatottan. - Szolgálatban vagyok! - És ki akar szabadulni.

- Én is szolgálatban vagyok, - viszonozza nyugodtan a közlekedési rendőr - és éppen ezért három márka büntetést fizet.

Mikor a dühöngő úr végre megmutatja titkosrendőri jelvényét, elengedi és ő tovább rohan.

- Ki tehet róla, ha olyan titkos, hogy senkisem ismeri fel? - A közlekedési vállat von és egy arra menő autónak nyugodt arccal utat enged.

Mikor a detektív rohanva az Ulmer-utcába ér, ez a nyugodt kis utca teljesen kihalt. Csak egy kenyereskocsi jön szembe az ellenkező irányból. Hogy lehet az, hogy az a kölyök ilyen hamar eltűnt. Csak egy szomorú gebe jő poroszkálva szemközt és egy körülbelül tizenötéves, okosan csillogószemű fiú ül a magas bakon. A pékinas a következő dalt fütyüli:

- Hová tűnhetett ilyen gyorsan ez az átkozott fickó? - mérgelődik a detektív. Mintha csak a föld nyelte volna el.

Közben a pékkocsi közelebb jön és elhajt mellette. Zöldre van festve. »Hut Elemér - jó a kenyér« - van ráírva az oldalára, kenyerek és kiflik, zsemlyék vannak festve.

A detektív nem néz a kocsi után. Miért is tenné? A kocsi hátsó ülésén, ahol az ajtaja nyílik, hogy a kenyeret berakják, kis matrózruhás fiú ül és gúnyos mosollyal sandít a detektív után, aki mindig beljebb halad az Ulmer-utcán és mindig csak előre néz.

- Viszontlátásra a halottnézőben! - mormogja a kis matrózblúzos fiú. (Ezt a mondást két nappal ezelőtt hallotta. A harmadikemeleti utcai árus kiáltotta a végrehajtó után.)

A kenyereskocsinak még sok vásárlót kellett elintéznie. Kis vendéglők és sörcsarnokok előtt állt meg. Helmut, a pékinas leugrott a bakról és egy nagy csengőt kezdett rázni. Erre kijött valaki a helységből és elvitte a kenyeret, mely már elő volt készítve a kosarakban. Karcsi, aki hátul ült, mindig kinyitotta és megint becsukta az ajtót.

Később megkérte Karcsi Helmutot, hogy hadd csengethessen ő is. Olyan szépen szól. A szép nagy csengő szíjra volt fűzve. A kocsi sörcsarnokok előtt és néha előkelő magánházak előtt is megállt, és Karcsi rázta a csengőt. Egyidőre elfelejtette nagy bánatát.

Schramm Ferenc közben türelmetlenül topogott a péküzlet előtt fel és alá. »Hut Elemér - jó a kenyér« állt a kirakat üvegére írva. De két órát várni, az nem valami jó. Csaknem két órája várt már. Valósággal rosszul lett a meleg kenyérillattól, mely az üzletből áradt. Karcsinak se híre, se hamva. Ferenc már kiküldte Waldmann Lizát, sőt a kis Pétert is, hogy kikémleljék a környéket, hogy nem csípte-e el Karcsit a rendőrség.

Már éppen alkonyodni kezdett és a péküzletben világosságot gyujtottak, mikor a kenyereskocsi megérkezett. Helmut leugrott a bakról.

Mariska szereti urát - zümmögte vidáman, mikor Ferenc melléje lépett és odasúgta:

Helmut karcsú, magasnövésű fiú volt. Csak a fejével bólintott. Általában Helmut mindig csak akkor szólt, ha okvetlenül muszáj volt.

- Károly is eltűnt! - suttogta Ferenc aggodalmas ábrázattal. - Nem láttad valahol?...

Ferencnek be sem kellett fejezni a mondatot, mert Helmut, miközben hat üres kosarat kiemelt a kocsi belsejéből, fejével némán a kocsi árnyékos oldala felé intett. Ferenc odafordult és megismerte Karcsit.

A péküzlet kirakatának fénye a kenyereskocsira esett és a másik oldalt árnyékba borította. Karcsitól nagyon okos volt, hogy nem jött közelebb. A ház körül még mindig ott kószáltak és szimatoltak a vérebek.

De Karcsi egy szót sem felelt, hanem remegő kézzel megfogta barátja karját.

Míg Karcsi Helmuttal körülutazgatott a kenyereskocsival és rázhatta a csengőt, elfelejtette nagy gondját. De ahogy a kenyereskocsi mindjobban közeledett a házukhoz, Karcsi ismét fojtogatást érzett torkában, és mintha fejét hideg vasgyűrű szorította volna össze.

- Mi történt anyámmal? ez volt most első fuldokló kérdése. Hiszen még senkivel sem beszélhetett eddig, aki tanuja volt a rendőrség betörésének lakásukba.

- Nem fogták el! - felelte Ferenc mosolyogva és kezét megnyugtatóan Karcsi vállára tette. - Az ablakon át és a tetőn keresztül! És ill' a berek!

Ferenc szeme büszkén és lelkesen csillogott. Károly tátott szájjal hallgatta, mintha nemcsak hallani, hanem lenyelni is akarná a szavakat.

- Két órahosszat kutattak mindenfelé. Mint a macskák, úgy mászkáltak a tetőkön. Kutyagumit sem találtak!

Karcsi arca boldogságtól és jókedvtől ragyogott, önkénytelenül felemelte öklét és kitört: - Hurrá, hurrá!

Aztán nevetett és közben szüntelenül Schramm Ferenc vállát veregette. Rázkódott a nevetéstől. Teste, lelke együtt nevetett. Nevetett és szüntelen Ferenc vállát veregette.

- Hagyd abba Karcsi - suttogta. - Hagyd már abba! Mindenütt erre settenkednek. Azt mondom, fogd be a szádat.

De Karcsi nem tudta abbahagyni. - Ha-ha-ha-ha. - Mintha ki akart volna kacagni magából minden aggodalmat, keserűséget, gondot. - Nincs semmi baj! Nincs semmi veszve!

Karcsi nevetését mintha késsel vágták volna el. Néma kutatással meredt Ferenc arcába. Aztán kis szünet után komolyan és halkan megszólalt:

- Igen. De úgy számítják, hogy még visszajön miattad. A Liza kihallgatta, amíg beszélgettek. Éppen azért nem mehetsz vissza a lakásba.

- De mit használ, ha nem megyek vissza a lakásba? Anya mégis azt fogja hinni, hogy a lakásban vagyok. Vissza fog jönni és a rendőrök lefogják.

Karcsi lecsüggesztette a fejét, mert hirtelen ismét könnyek szöktek szemébe.

- Visszajön - suttogta és elvörösödött, mintha szégyelné magát. - Visszajön.

Szégyelte magát, hogy ezt kimondta, mintahogy mindig szégyelte magát, ha anyja mások előtt megcsókolta.

Határozottan tudta, hogy anyja nem fogja teljesen elhagyni és ez a gondolat boldoggá és egyben boldogtalanná tette. Forró megindultság és hideg aggodalom hullámzott át rajta.

- És micsoda ronda kutyák ezek! - acsargott Ferenc, kezét ökölbe szorítva. - Már világosságot gyujtottak a lakásban is, hogy anyád azt higyje, hogy ott fenn ülsz és bejöjjön a házba!

- Csak semmi aggodalom Karcsi! Pontos tervem van. Felvesszük a harcot. Résen leszünk, hogy anyád ne kerüljön a csapdájukba.

NEGYEDIK FEJEZET
a gyermekek őrszemláncáról és a kövér emberről, aki csaknem
szerencsétlenséget hoz. De Helmut megmenti a helyzetet
és Ferenc az összetartás mártírja lesz.

Félkilenckor Péterke már a posztján állt, úgy, ahogy a tervben elő volt írva. A lépcsőházban kellett állnia és a külső őrszemnek jelentenie, ha valami fontos történik a házban. Azt a parancsot kapta, hogy nyugodtan játsszon és ne szaladgáljon ide-oda, nehogy feltűnjék valakinek valami.

Péterke nagyon izgatott volt. Első ízben történt, hogy résztvehetett egy teljesen valóságos titkos munkában. (Hiszen még csak hét éves volt.) Vacsora után megkérte anyját, hogy még félórára kimehessen az utcára. Az almát majd magával viszi.

A félóra már elmult. De lehetetlen volt, hogy Péterke elhagyja a posztját. Most, a legnagyobb veszély órájában! Soha! Tudta, hogy otthon verést kap majd. Hát aztán! Péterke büszke volt rá, hogy szenvedni fog emiatt. Hogy fogja majd mindezt elmesélni!

Péterke az almáját ette és közben figyelmesen pillogatott mindenfelé. Különösen a nyitott kaput tartotta szemmel.

És egyszercsak látja, hogy a detektív besomfordál rajta. Ugyanaz az undorító alak, aki délután ott volt és Karcsit követte. Ó! Péterke olyan szívesen odasózott volna neki egy száraz horogütést! Egy lendület a jobbkezével, aztán a ballal a gyomorszájba; kemény szeretetteljes üdvözletet! Péterke mindezt részletesen elképzelte. Ó! Hogy elterülne tüstént a ronda. És egész mozdulatlanul, mint a fotografusnál! Péterke szeme csillogott és kerek orcái izzottak, miközben az almát majszolta. Közben odakukucskált. A detektív két másik úrral jött, akik szintén titkos rendőrök voltak. Világos! megálltak a kapu előtt és a főronda kivett valamit belső kabátzsebéből.

Péterke olyan közel sompolygott, amennyire csak lehetett. Fényképek voltak! A fődetektív adott belőlük egyet-egyet társainak. Péterke hallotta:

Aztán Péterke látta, hogy az egyik detektív tíz-tizenöt lépésnyire feláll a kaputól jobbra és a másik éppen úgy balra. A főronda azonban átment az úttesten és a másik oldalon a járda sarkán állt fel.

Péterke tehát valami fontosat figyelt meg, amit rögtön jelenteni kellett. Kiment hát a kapun és a hirdetőoszlop felé fordult, ahol a terv szerint Ferenc megfigyelő helyének kellett lennie. Ferenc ott is állt a hirdetőoszlophoz támaszkodva, kezét nadrágzsebbe süllyesztve. Halkan fütyörészett és Péterke felé bólintott. Ez a kis fővetés azt jelentette, hogy Ferenc mindent pontosan látott és már nincs szüksége jelentésre. Péterke visszatérhetett megfigyelő helyére. Péterke azonnal megértette az intést. Nem volt nehéz felfogású. De ez keserves csalódást jelentett számára. Hiszen olyan fontos valamit figyelt meg teljesen egyedül és önállóan és most mégis nincs szüksége reá senkinek!

Péterke visszament a lépcsőházba és ott tovább szőtte képzeletében a boxmérkőzését a fődetektívvel. Tehát... ha a ronda a bal vágást kivédi, akkor Péterke fejével szalad neki a hasának, úgyhogy lötyögni kezd benne a tegnapi káposzta és...

A detektív a túlsó oldalon észrevette, hogy egy körülbelül tizenötéves sápadt lány szemmel láthatólag türelmetlenül vár valakit. Azt azonban nem vette észre, hogy a lány nemcsak várakozik, hanem élesen figyeli őt. Közben jobbra pillantott át a túlsó sarokra. Ott ült Helmut egy oszlop talapzatán, mely a ház kapujától jobbra állott. Mintha semmisem érdekelte volna, álmosan meredt maga elé.

Ferenc (balra a kaputól), Liza és Helmut (a szemben fekvő oldalon) egész nyugodtan lehettek utcai megfigyelő helyeiken, mert a detektív és a rendőrök nem ismerték őket. De Karcsit nem kevésbbé keresték, mint édesanyját. Hiszen a detektív elől is meglógott. Őt tehát nem lehetett egyszerűen felállítani az utcán, mint őrszemet. Az lett volna a legjobb, ha teljesen kihagyják a játékból, de nem volt egy negyedik megbízható emberük, aki a kapu negyedik oldalát védje. Tehát Karcsinak is együtt kellett működnie. Ő a szomszéd ház előkertjében bujt el jobbfelől, a lenyírt bokrok mögött. A rácson keresztül pontosan megfigyelhette a járókelőket. Azonban fejét nem volt szabad kidugnia. Onnan leste, jön-e az anyja.

Közben eltelt az idő. Már féltízre járt. A lépcsőházból sirás és kiabálás hallatszott. Péterkét megtalálta az anyja és erőszakkal hazacipelte. Péterke a végsőkig védekezett és hiába kérdezték, micsoda fontos dolga volt a lépcsőházban, állhatatosan hallgatott.

Féltízkor Liza észrevette, hogy a detektív különös feszültséggel kezdi figyelni óráját. Megpróbálta kitalálni miért? Vajjon mit gondolhat most magában. Bizonyára azt gondolja, hogy Brunnerné most jön haza a fiáért, ha egyáltalán jön. Mert hiszen okos asszony és tudja, hogy később az utca üres és akkor nem tud olyan könnyen eltűnni a járókelők közt. A detektívnek igaza van, vélekedett Liza. Azt is észrevette, hogy titkos intést ad embereinek: figyelem!

Mindnyájan bizsergést éreztek az ujjaikban és lábujjaikban: most! Most kell jönnie! Ki veszi előbb észre? Minden ettől függ. Lehet-e idejekorán figyelmeztetni?

Karcsi ott guggolt a kis előkertben a lenyírt bokrok mögött. De nem volt jó kilátása. Csak egész kevéssé volt szabad széthajtania az ágakat és éppen ezért csak keskeny résen kukucskált keresztül. Az orra előtt levő rács is zavarta. Legrosszabb mégis az volt, hogy ebben a guggoló állásban mindent csak alulról láthatott. Éppen az arcok voltak gyakran elrejtve. Ha valaki egészen közel jött és elébe állt, akkor a kilátás teljesen el volt zárva és Karcsi semmit sem látott. Ilyenkor olyan düh fogta el, hogy rá szeretett volna kiáltani az arrajáróra: - Menjen maga tovább, maga dagadt tökfej! - Alig tudta magát visszatartani, hogy rá ne támadjon a bokorból. De nem volt szabad észrevétetnie magát.

Ezért Karcsi meglehetősen megerőltette magát. Tágranyílt szemmel meredt az arrajárókra. Éppen szemben volt egy gázlámpa, amely vakította. Karcsi félt, hogy elhaladó édesanyját majd nem veszi észre és ő lesz az oka ha belefut a rendőrök karjaiba. Ismét összeszorult a torka.

De épp a megerőltetés fárasztotta ki a szemét (hiszen sokat is sírt az nap). Szempillái annyira elnehezedtek, hogy fájt szemét nyitvatartania. Már másfél órája meredt az arrajárókra. Szempillái lehanyatlottak, bárhogy is erőltette. Figyelem! figyelem! Anya minden pillanatban jöhet! Egy hegyes fát szúrt a kezébe, hogy ébren maradjon. Egyszerre hirtelen felrezzent. Csak nem aludt? De igen! Szeme zárva volt. Talán egy másodpercig. De anya addig éppen elmehetett volna. Talán már mindennek vége, minden elveszett! És ő a hibás... Karcsi szeme megnedvesedett.

Brunner Hedvig is hallotta az óraütést. Éppen az Ulmer-utcán kanyarodott be és meglassította a lépteit. Brunner Hedvig remek álruhában volt; üdvhadsereg nővérnek volt öltözve. A széles karimájú szalmakalap alatt alig lehetett látni arcát. Alakját fekete lebernyeg borította. Szándékosan meghajolt kissé, hogy fel ne ismerjék a járásáról. Ezt az öltönyt elvtársaitól kapta, akiknél menedéket talált.

Ennek ellenére is nagyon elővigyázatos volt. Egyáltalán nem volt szándékában bemenni a házba. Arra gondolt csupán, hogy talán az utcán megtalálja Karcsi valamelyik barátját, Ferencet vagy Helmutot. Ezek megbízható gyerekek. Velük megüzenheti Karcsinak, mi a teendő. Veszélyes vállalkozás volt, de hisz Karcsi volt egyetlen gyermeke. Hogyne mert volna érte mindent.

Nagyon óvatosan haladt és mindig csak az árnyékban. Ekkor egy igen magas kövér ember lépett ki az egyik üzletből. Ez nagyon kapóra jött. Brunner Hedvig közvetlenül mögötte haladt. Az ember úgy mozgott előtte, mint valami nagy eleven fedezék. Előlről teljesen eltakarta minden fürkésző szem elől.

Karcsi az ijedtségtől olyan éber lett, hogy nem érzett már semilyen fáradságot. Most már képes lett volna egész éjszaka itt figyelni. Elhatározta, hogy minden asszonyt, aki erre megy, a legtüzetesebben megfigyel. A férfiakra egyáltalán nem fordított gondot. Az egyiken mégis meg kellett hogy akadjon a szeme, mert annyira fura volt. Ilyen kövér embert talán még életében se látott Karcsi. Úgy gurult hatalmas hasával, mint egy nagy golyó és szinte a fél járdát elfoglalta. Mikor a kövér ember elment mellette, Karcsinak nevetnie kellett, mert az jutott eszébe:

- Ez is kifüggeszthetne elől a hasára egy cédulát: öt perc mulva jövök magam.

A kövér ember elment. És mögötte teljesen fedve, Brunner Hedvig is elment ebben a pillanatban a fia mellett. És Karcsi nem vette észre. Senkisem adott jelt neki. Senkisem figyelmeztette, hogy huszonöt lépésnyivel odébb egy titkos rendőr áll, aki kezében az áruló fényképpel minden arramenő asszonyt megnéz. Még mindig ott ment a nagy kövér ember háta mögött és egyenesen a detektívnek tartott. Ekkor a detektív is észrevette a közeledő kövért. Neki is feltűnt. Ilyet rég látott.

Mikor a kövér már csak tizenöt lépés távolságra volt a detektívtől, - úgy látszik - eszébe jutott valami, mert hirtelen balra fordult és átment keresztbe az úttesten a másik oldalra.

A detektív kíváncsian nézett utána. Éppen ezért nem vette azonnal észre az üdvhadseregnővért, aki a kövér mögött volt elrejtőzve és most egyszerre láthatóvá vált. Alig néhány lépésre a detektívtől egyedül állt az asszony a járdán, minden szem számára láthatóan. Ösztönösen megállt, mikor a kövér oldalt kanyarodott, mert hirtelen úgy érezte, mintha leleplezték volna.

Ez az egész csupán néhány másodpercig tartott, mert az utca túlsó oldaláról egy karcsú, körülbelül tizenötéves fiú jött futva. Olyan vad iramban rohant, hogy összeütközött az üdvhadseregnővérrel. A kis csomag kiesett az asszony kezéből. Az üdvhadseregnővér és a fiú egyszerre hajoltak le, hogy a csomagot felemeljék. És ebben a pillanatban Helmut gyorsan odasúgta:

- Gyorsan vissza Brunner néni! figyelnek magára! Karcsi már nincs otthon. Gyorsan vissza. Nyomoznak maga után.

És Helmut már futott is tovább. Brunner Hedvig pedig megfordult és ment visszafelé. Nem is túlságos gyorsan, hogy fel ne tűnjék.

Mikor a detektív ismét végignézett az utcán, hogy az asszonyokat figyelje, csak egy üdvhadseregnővér hátát látta. Nyilván most jött ki a kapun, mialatt én a kövérnek utánabámultam, - gondolta és semmi gyanusat nem talált benne.

Helmut pedig elment Karcsi rejtekhelye mellett. Egészen közel jött, felpillantott, mintha valami csillagot bámulna és közben mintegy önmaga számára suttogta:

- Karcsi, figyelj ide! Anyád azonnal jön, jobbról, nehogy megmukkanj! Nem szabad megállnia. Menj utána és haladj közvetlenül mögötte!

Karcsi úgy érezte, mintha a szíve megállana mellében. Rögtön jön anya! Mintha már hónapok óta nem látta volna. Pedig csak reggel váltak el. De mennyi minden történt azóta! Milyen veszélyből menekült meg szegény!

Ott jön! Ő az! Ez az üdvhadseregnővér az édesanyja! Karcsi majdnem hangosan felnevetett. Be kellett fogni a száját. Üdvhadseregnővérnek öltözött! Hogy anya milyen ravasz! Büszkeség, öröm, boldogság feszítette a mellét.

Most itt van! A lámpa alatt! A fény csak a száját és állát világítja meg. Rejtekhelyéről oda tud pillantani széles kalapja alá. Ez anya! Milyen szép! Csak egész halkan kellene suttognia: - Anya! - és meghallaná! Most! Egész közel, egész közel van! Ha kidugja kezét a rácson, elérheti!

Mert ott haladnak ketten a nyomában. Lassan, széles léptekkel, sután, két rendőr. Ha tudnák, ki ez az asszony, aki előttük megy! Karcsinak várnia kellett. És közben anyja elment! Őt kereste és elment mellette. Hogy fogják újra megtalálni egymást?

Karcsi torka ismét összeszorult. Nem tudta tovább tűrtőztetni magát. Felemelkedett egészen öntudatlanul és kikúszott az előkertből. Az oldalrácsból hiányzott egy léc. Könnyűszerrel átbujt rajta. Aztán elindult abba az irányba, amerre édesanyja elment.

Karcsi végignézte az egész utcát. Teljesen kihalt és sokkal sötétebb volt mint eddig. Mert a kirakatokban már nem égett fény. Mi célja, értelme lett volna, hogy bolondul anyja után fusson? És milyen irányban? Hiszen azt sem tudta merre felé ment.

Most Karcsi az előkert sarokoszlopának árnyékában állt. Ismét mindennek vége, minden elveszett! Ekkor mögötte kiáltás hallatszott. Még a csontjai is megsajdultak tőle. Elfojtott jajszóval. Egy gyermek sírása! Ismert hang!

Karcsi gyorsan hátranézett és látta, hogy egy rendőr legjobb barátját, Schramm Ferit megragadta. Kabátgallérjánál fogta és úgy rángatta, mint egy zsákot, mert Ferenc nem akart menni és megvetette a lábát.

Beviszik! Szeme láttára! Ferenc arca izzadságtól és könnytől nedves. És jobb szeme már kékre dagadt. De nem tesz magától egyetlen lépést sem. A lába lóg és hagyja, hogy húzzák.

A rendőr - hatalmas, mint egy gonosz fekete óriás - Ferenc fölé hajol és előrelöki, öklével és térdével folyton a hátát taszigálva.

- Te nagyon jól tudod, hol bujkál az a kölyök! - vicsorítja dühösen a rendőr.

- Várj csak - sziszegte a rendőr. - Gyere csak egy kicsit a kapu alá! Fogsz majd te beszélni! - és elhurcolja Ferencet a kapu alá, közvetlenül Karcsi mellett.

Karcsi a rémülettől szinte megdermed. Ferenc, a jó Ferenc, legjobb barátja került rendőrkézre miatta!

A sötét kapu alól éles, borzalmas kiáltás hangzott. Karcsi halottsápadt lett. Mindkét kezével befogta a fülét és behúnyta szemét.

Egy idő mulva lassan kinyitotta és mintha mágnes vonta volna, néhány lépést tett a kapu felé. Tökéletesen elfelejtette, hogy óvatosnak kell lennie az utcán. Karcsi irtózott attól, hogy lássa, mi történik Ferenccel a sötét kapualjban. Egyidejüleg azonban ellenállhatatlanul kényszerítette valami, hogy mégis odanézzen. Kinyujtotta nyakát és kitágult szemmel bámult. Ott állt a rendőr. Csak fekete körvonalait lehetett látni. Mozdulatlanul állt és nem csinált semmit. De a földön, előtte, valami kis fekete tömeg hevert, kínos vonaglásban.

A rendőr hirtelen Karcsira vetette tekintetét. Karcsi szinte megdermedt. Egyetlen tagját sem tudta mozdítani, mint némely bogár, ha az ember nyitott tenyerére veszi. A rendőr arcát nem lehetett látni a sötétben. De úgy tetszett, mintha éppen Karcsira nézne.

És Karcsi nem tudott elmozdulni helyéről. Lába hideg volt, mint a jég. És halotti csend, mintha megfagyott volna minden.

Ekkor a rendőr ajkához emelte sípját. Az éles fütty késként vágott bele a csendbe. Ez felébresztette Karcsit merevségéből. Visszaugrott és rohant. Rohant, ahogy csak tudott. Az első sarkon befordult és tovább rohant.

ÖTÖDIK FEJEZET
a borzalmas éjszakáról, melyen Karcsi egy vizes gyermeket,
sok virágot és cipőt, meg egy nagy farkaskutyát lát.

Karcsi rosszul világított, sötét utcákban szaladt. Állandóan a rendőr éles füttyét hallotta maga mögött. A valóságban talán nem volt egészen úgy. Talán csak a füle csengett. Mert ez a rendőrfütty volt a legborzalmasabb számára. Talán még a gumibottól sem rettegett annyira, mint ettől a füttytől.

Karcsi nagyon jól tudta, mit jelentene számára, ha a rendőrség kezébe kerülne. A javítóintézetben reggelire, ebédre és vacsorára mindig verést kapnak! Soha nem láthatná viszont társait! Keményre fagyott földből kaparhatná ki a krumplikat, vagy salakot kellene hordania! És le kellene mondania arról, hogy anyját megtalálja!

Hevesen lihegett és halántéka lüktetett a futástól. De nem, ez már nem rendőrfütty volt. Csak a füle zúgott.

Lépésben ment tovább. Nem tudta, hogy hívják az utcát. Egyáltalán nem tudta, hol van. Keskeny, sötét utca volt. Alig három-négy embert látott. A házak mintha ferdén álltak volna. Feketén hajoltak föléje. Úgy érezte, hogy mindig mélyebbre hajlanak, mintha mindjárt rá akarnának szakadni. A sötét tetők fölött az ég párásvörös volt. Hideg szél támadt.

Valahol idegen csengésű óra tizenegyet ütött. Ez nem a Hedvig-templom órája... Hol volt?... Most hová menjen?... Az utca mindig szűkebbnek tetszett... milyen barátságtalan... ismét futni kezdett.

Mikor Karcsi a következő keresztutcán befordult, megpillantotta a Landwehr-csatornát. De hisz akkor már jó darabot futhatott! A vaskorlátig ment, egy kissé nézni akarta a vizet. Ekkor egy embercsoportra lett figyelmes. Tizen, tizenketten lehettek. Mindnyájan a korláton áthajolva lefelé néztek és aztán vízhez vezető lépcsőhöz futottak. Ott bizonyára történt valami.

Karcsi megállt és ő is a lépcső felé nézett, melyet fentről egy lámpa világított meg és lent a mélyben sötétbe veszett. Még semmit sem lehetett látni. Egy láthatatlan bárka kormánya nyikorgott lent a láthatatlan vizen. Karcsi már tovább akart menni.

Ekkor látta, hogy egy rendőr meg egy hajós egy asszonyt hoznak felfelé. Egy másik hajós halad mögöttük és karján gyermeket tart. Egy egész kis leányt. Talán hároméves lehet.

Az asszonyról és a kislányról csöpögött a víz. Csak úgy dőlt a ruhájukból és az asszony kibomlott hajából. A vízből húzták ki őket. Karcsi még sohasem látott öngyilkost. Télen, mikor nem volt fa fűtésre, az Ilse-utcában ketten lettek öngyilkosok. Hallott róla. Most azonban maga láthatott végre egy valódi öngyilkost.

Egy fiatalasszony. Nagyon sovány volt és az arca egészen sápadt. Nedves haja homlokára ragadt. Szeme csukva volt. Talán már meghalt?

De még borzalmasabb volt a gyermekre nézni. Egész kis, helyes leányka. Nedves ruhácskája sovány lábacskáira tapadt. Szőke hajában iszap. Halkan vinnyogva sírt és remegett a hidegtől. Nedves kis kezével eltakarta szemét.

Az asszonyt a földre fektették és melléje ültették a gyermeket. Mindkét kezével rögtön átölelte az anyja karját és halkan nyöszörgött:

Az aszfalton nagy tócsa támadt, és kicsiny patakocska folyt belőle éppen Karcsi felé. A fiú megdöbbenve lépett félre előle.

Közben emberek jöttek arra. Nagyon különféle nép. Két virágárusnő, egy éjjeli kávéházból. Egy öreg koldus. Egy úr, aki mészáros lehetett és feleségével talán éppen hazafelé tartott egy születésnapról. Azonkívül még néhány munkás és egy sápadt fiatalember, olyan elegáns, mint egy mulatóhely táncosa. Talán szintén munkanélküli volt.

Mindnyájan némán álltak ott, szemüket a nedves asszony és a gyermek felé fordították. A két hajós meg a rendőr is hallgatott. A rendőr már telefonált lentről a mentőknek. Most még néhány percig várni kellett. A gázlámpa alatt noteszében lapozgatott, hogy minden pontosan fel van-e írva.

Hideg szél fújt. Ekkor Karcsinak eszébe jutott, mit mondott édesanyja, mikor egy öngyilkosról volt szó. »Gyávák azok az emberek, akik eldobják életüket!«, mondta felindultan. »Az ember ne önmagát semmisítse meg, hanem a nyomor okát, a kapitalizmust«. Anyja ilyesmit sose csinálna. Émelygést érzett gyomrában a nedves asszony miatt, bár rendkívül sajnálta.

Az asszony hirtelen kinyitotta szemét. De bizonyára semmit sem látott. A semmibe pillantott. Vagy talán éppen őrá?

- Mariskának nem szabad élnie! - suttogta rekedten. - Mariskának meg kell halnia. A vízben jobb lesz neki!

Ekkor egy öreg munkás, aki a rendőr mellett állt és szürke fejével szüntelenül szomorúan bólogatott, megszólalt:

- Ne tartson itt maga uszító beszédeket! - ordított az öregre - mert bekísérem!

Ekkor az idősebb virágárusnő, aki éppen könnyeit törülgette, felemelte fejét.

- Na! - szólt a fiatalabbik virágárusnő felé fordulva, mintha csak neki beszélne, de egészen hangosan mondta. - Na, most már sóhajtanod sem szabad? Csak nevetni szabad? Igy: - és nevetni kezdett - Ha-ha-ha!

Hangosan és vadul nevetett. Egyenesen a rendőr szemébe nézett és tátott szájjal nevetett, hogy látni lehetett hiányzó fogait.

Erre a fiatalabbik virágárusnő is nevetni kezdett. Metszően vékony nevetéssel. És az öreg koldus szintén nevetni kezdett, krákogva és köhécselve. És a munkások is nevettek. A sáppadt fiatal táncos is. Mindnyájan a rendőrre néztek és bolondul nevettek, mintha elment volna az eszük. A kisgyermek a földön kuporogva hangosan sikítani kezdett félelmében. A mészáros belekarolt rémült feleségébe és elvonszolta.

A rendőr meglepetve, értetlenül pillantott a nevető arcokra, melyek a gázlámpa lobogó fényében mint torz kísértetek meredtek rá. Hirtelen nem tudta mit cselekedjen. Mert hisz tulajdonképpen semmi sem történt, ami az előírásokba ütközne. Csak nevettek. De ez a nevetés hidegen futott végig hátán.

Peckesen kinyujtózott, vörös képe szinte megdagadt, mialatt tanácstalan szeme egyikről a másikra szökött.

A következő pillanatban Karcsi éles jelfüttyöt hallott. Azt a borzalmas hangot, amelyet nem tudott elviselni, azt a hangot, amelyre mindig minden oldalról rendőrök szoktak összeszaladni.

Karcsi futni kezdett. Futott, mint egy agár. Úgy érezte, hogy a borzalmas nevetés és a futólépések szüntelen követik és csak rohant, rohant.

Hirtelen nagy, világos utcába ért. Talán a Kurfürstendamm volt. Egy nagy, kivilágított ház előtt sötét embertömeget látott állni.

Sok embert. Ez jó volt. Karcsi úgy bujt hozzájuk, akárcsak egy bokor mögé és eltűnt a sok nagy között, akiknek melléig sem ért. Igy kissé rejtve érezte magát és kis levegőhöz jutott.

Tulajdonképpen mi történt? Miért áll ennyi ember itt? Sejtelme sem volt róla. Mert semmi figyelemreméltót nem vett észre. Jobbról és balról taszigálták és nyomkodták és csak hasakat meg hátakat látott.

- Ha azt akarja, hogy több helye legyen, béreljen egy páholyt a főkapitányságon!

- Jönnek már, jönnek! - hallatszott egyszerre és valahol elől egy katonazenekar dübörgő indulóba kezdett.

Megindult a tolongás előre. A topogó és taposó emberek Karcsit is előresodorták. Ő is átfurakodott a tömegen, alul a lábak között, hogy lássa, mi történik. Mert ha már itt volt, tudni akarta.

Hirtelen előlről fény áradt. Jól látta a lábakon keresztül. Rendőrlánc állt ott.

Karcsi először tüstént vissza akart fordulni és eltünni, mikor a rendőrök fekete bőrlábszárvédőit felismerte. De aztán kíváncsisága erősebb lett mint félelme. A rendőrök vigyázzban álló lábai között könnyen keresztül látott. Az épület felől jött a sugárzó fény. Bizonyára egy nyitott kapuból. A földre nagy, szép szőnyeg volt terítve és a szőnyegen virágok. Rózsák, tulipánok és szegfűk. A csodálatosan világos fényben a rózsák szinte maguk is világítottak. És hozzá a zenekar a dobokkal és a réztányérokkal!

És Karcsi ekkor hirtelen lábakat látott közeledni. Lentről, a rendőrök lábai közt, az elhaladókat csak térdig láthatta, de hogy kicsodák és micsodák voltak, így is fel lehetett ismerni.

Karcsi ezüstsarkantyús, csillogó lakkcsizmákat látott. Fehérselyem női cipőket csillogó dísszel. Nem munkások voltak, az biztos. Mindnyájan autókból szálltak ki és az épület felé tartottak. Bizonyára nagy ünnepség lehetett ott. Könnyen fel lehetett ismerni a tábornokok nadrágját. És hölgyek jöttek igazi aranycipőkben! Mindnyájan puha szőnyegen jártak, virágokon, rózsákon és tulipánokon tapostak. És trombiták harsogó szava mellett. Talán valami nagyúri lakodalom volt!

Hirtelen nagy tolongás támadt. Karcsi körül minden láb topogott, dobogott, mozgott. Karcsit ide-oda taszigálták. Felpillantott, hogy lássa, mi történik. S ekkor észrevette, hogy az emberek mindnyájan felfelé figyelnek. Néhányan még kezüket is kinyujtották a levegőben. De Karcsi nem értette meg, miért. Nem látott fenn semmit.

Egyszerre észrevette, hogy a szépen megvilágított szőnyegre, a gyönyörű virágok közé négy cédula hullt. Négy nem nagy szürke nyomtatott cédula lebegett kacskaringósan lefelé, mint őszi fák széles levelei és hangtalanul megültek a tulipánok és szegfűk közt. És mégis úgy látszott, hogy a lakkcipők és selyemcipők megbotlanak bennük. Egy pillanatra megálltak, bizonytalanul tipegtek és aztán sokkal sietősebben haladtak tovább.

Egy cédula közvetlenül az egyik rendőr lába mellé esett. A rendőr, aki parancs nélkül nem hagyhatta el helyét, kinyujtotta lábát és közelebb húzta vele magához a cédulát. A nyomtatott oldal volt felül. És mielőtt még a rendőr lehajolhatott volna, hogy fehérkeztyűs kezével a cédulát felemelje, Karcsi, aki fejét kidugta a rendőr lába mellett, elolvashatott néhány szót.

»Munkát és kenyeret akarunk! Nem akarunk háborút! Ne bántsd a Szovjetuniót, a munkások hazáját! Le a fasizmussal!«

Röpirat volt! Kommunista röpirat! És valahonnan a levegőből csak úgy esőzött a tömeg fejére. Éppen a fasiszták lábai elé. Talán egy háztetőről? Ezt aztán ügyesen megcsinálták!

Karcsi egészen áthevült a lelkesedéstől. Szíve vadul dobogott. Észre sem vette, hogy a tolongás növekszik és mindig jobban taszigálnak és taposnak. Tompa zúgást hallott, mely mintha sok felizgatott hangból tevődött volna össze és egyszerre távolból felhangzott egy kiáltás:

Karcsi ekkor már nem tudta visszatartani magát. Magasra emelte fejét és világos, hangos gyermekhangjából forrón buggyant ki:

Arca izzott, szeme szikrázott. Ökölbe szorította kezét és lent, a hasak és hátak közé beszorulva, mégegyszer elkiáltotta:

- Helyet! - csattant fel hirtelen egy erős nyers hang, egészen a közelben, és egy nagy fehérkeztyűs rendőrkéz nyúlt le Karcsi felé, hogy megfogja.

Karcsi hirtelen lebukott és átsiklott a két láb között. De akkor már egy másik fehér nagy rendőrkéz nyúlt utána felülről. Már egészen közel volt. Ujjával már vállát érintette. Ekkor Karcsi beleharapott az ujjba. A kéz megvonaglott és visszaindult.

Karcsi kihasználta ezt a pillanatot. Csaknem négylábon kúszott a lábak közt, mint egy menyét. Jobbra kanyarodott, majd balra a sűrű embertömegben, hogy üldözőit megtévessze az iránnyal. A tolongás azonban már olyan nagy volt, hogy a rendőrök kezének amúgy is éppen elég dolga akadt. Már senki sem üldözte Karcsit.

Karcsi mégis rohant. Mert még mindig azt hitte, hogy rendőrkéz érinti vállát. Szájában még benne volt a megharapott ujj undorító íze.

Hamarosan újra csend lett és sötétség vette körül. Egy félreeső kis utcában volt. Ott már lassan ment. Amellett mindig elővigyázatosan megfigyelt mindent. Karcsi nagyon jól tudta, hogy a rendőri őrjárat egy olyan kis fiút, mint ő, egész biztosan feltartóztat éjjel. Akkor aztán kikérdezik, hogyan és miért került az utcára, hová megy, hogy hívják, és hol lakik... Nem! Nem szabad rendőrrel találkoznia.

Alighogy ezt átgondolta, az utca végén egy lámpát látott pislogni. Aztán megint egyet. Ez az őrjárat. Két rendőr jött motorkerékpáron: lámpa nélkül. Hangtalan gyorsasággal, csaknem láthatatlanul a sötétben, mint repülő árnyékok.

Most hová? Elfutni... De ez bizonyára feltűnne és a motorkerékpárral mindenkit utól lehet érni. Karcsi agya lázasan dolgozott. Elbujni? De ilyen késő éjszaka már csukva vannak az ajtók! És csak ekkor vette észre, hogy egy közeli kapú előtt egy SA-ember^[2] járkál fel és le. Karcsi egészen a falhoz húzódott. A szálló árnyékok gyorsan közeledtek. Az SA-ember tíz lépést tett az egyik irányban, megfordult és megtette a tíz lépést visszafelé és mivel éppen észrevette az őrjáratot, ismét hátraarcot csinált.

Ezt a pillanatot használta ki Karcsi. Gyorsan és hangtalanul suhant a fal mellett az ajtóhoz. Az ajtó csak be volt támasztva. Karcsi besurrant. Itt egész biztosan nem fogják keresni!

Először egy darabig a sötétben állt, aztán gondolkozni kezdett: »Az őrjáratnak már el kellett haladnia.« Igen, de hogy jut ki innen ismét! Ha észreveszik itt!... Ebben a házban valószínűleg valamilyen fontos náci-iroda van, vagy talán egyenesen SA-laktanya, ha őrt állítanak a kapu elé. Kétségbeesett miatta, hogy ilyen butaságot követett el, hogy éppen ide menekült be. Ez onnan van, hogy nagyon fáradt és izgatott. Na, de most aztán össze kell szednie magát. Megőrizni a világos fejet. A legfontosabb: gyorsan ki ebből az egérfogóból. És Karcsi kikémlelt a behajtott ajtón át, hogy elcsípje a megfelelő pillanatot, amikor megint kiosonhat. Egyszerre csak hall valamit, valami olyan csodálatosat, hogy eleinte jóformán fel sem képes fogni.

Ének volt. De micsoda ének! Karcsi erőltetve figyelt. Hát nem tévedett? De, hogy tévedhetett volna? Ezt a dalt Karcsi jól ismerte. Természetesen már évek óta nem hallotta. De ezt a dalt akkor is felismerte volna, ha süket! Kétség nem fért hozzá: az Internacionálét énekelték! A munkáshimnuszt!

Boldog rémület vonaglott át rajta. Hogy lehetséges ez? Ki tudta, ki merte most, a náci zsarnokságnak ebben a borzalmas korszakában és ráadásul ebben a házban a kommunista himnuszt énekelni! Hiszen ez gyüjtőtábort jelentett az énekes számára, börtönt, halált. Ki lehetett ilyen meggondolatlan, ilyen könnyelmű!

Pedig a hangok nem gyermekhangok voltak. Nagyon rekedten és alig hallhatóan csengtek a pinceablak felől, de férfihangok voltak. Ketten vagy hárman énekelték: »Népek halljátok a jelszót!«

Aztán hirtelen elnémultak. Más, bizonytalan zaj hallatszott. És fájdalmas jajszó is kísérte. Aztán egy megtört hang újra: »Ez a harc lesz a végső!« Mindez idegenül és csodálatosan csengett a sötétben, az üres udvarban.

Karcsi a pinceablakhoz osont, tudta, milyen veszélyes lehet számára, ha tovább marad az udvarban. De meg akarta tudni, ki énekelte itt az Internacionálét.

A pinceablakok homályos vastag üvegből voltak. De néhány tábla ki volt törve. Épp ezért hallatszott az ének is, és Karcsi megláthatta, ki énekelt ott lenn.

És amit Karcsi ott lent látott, azt nem felejtette el és soha életében nem fogja elfelejteni, akkor se, ha száz éves lesz.

Mocskos, üres pince volt, melyet gyenge fényű villanykörte világított meg. Négy megbilincselt kezű munkás állt egymás mellett a falnál. Ruhájuk poros volt, mocskos, szakadozott, mint az olyan ruhák, melyekben földreteperve vonszolják az embereket. Arcuk fel volt dagadva, véraláfutásokkal telve, összekarmolva. De a négy munkás egyenesen állott bilincsbe vert kezével, és szembenézett a két nácival, kik gumibotokkal álltak előttük. Ez a négy megszaggatott és véres munkás énekelte az Internacionálét!

- Elhallgatni, kutyák! Hagyjátok abba, ti szemét bolsevisták! - ordította az egyik náci és gumibotjával az egyik munkás arcába sujtott.

Egy pillanatra elnémult. Vér folyt a szájából. A következő pillanatban a véres száj tovább énekelt.

- Hagyjátok abba! - és mint az őrültek, verni kezdték a védteleneket. Nemsokára már ketten feküdtek a padlón.

Már csak ketten énekeltek. Még több ütés... most már csak egy énekelt, vérző arccal, alig hallhatóan. De énekelt!

Karcsi egész testében remegett a dühtől. Ha ott lett volna lent, a két náci torkának ugrik, még akkor is, ha darabokra szaggatják. Ájult haragjában egy követ vett fel, mely a pinceablak mellett feküdt és a kitört ablakon keresztül a nácikra dobta. Aztán felugrott és rohant kifelé.

Most lett világossá előtte, hogy egy náci laktanya udvarába került. De nem futhatott egyenesen a kapu felé. Jó darabon az udvarban, fedezés nélkül kellett szaladnia, minden oldalról láthatóan. Ha valaki most az ablakból megpillantaná...

Karcsi tehát csak a halomba rakott deszkákig és gerendákig futott, ott elbujt alájuk. Várni akart kissé, míg megint lecsendesül minden.

Karcsi egészen összekuporodva feküdt. Visszafojtott lélekzettel figyelt. Nemsokára egy ajtót hallott nyílni és egy hang recsegte:

Karcsi hallotta saját szíve dobogását. Az ember nem beszélt többet. De Karcsi hirtelen erős zseblámpa-fénycsóvát látott, mely a sötét udvart átpásztázva megállt a kapunál. A fehér sugár lassan mozgott és az udvar minden pontját bevilágította. Mind közelebb kúszott a deszkákhoz.

Karcsi még mélyebbre bujt. Szerencsére volt a gerendák alatt egy kis alagút, ahová bepréselte magát. A fénycsóva megvilágította a deszkákat és gerendákat is, de elvonult Karcsi mellett. Nem találta meg.

Karcsi most tudta, hogy nem vették észre és szíve ismét nyugodtabban dobogott. Most már mehet minden tovább - gondolta. De ekkor ismét hallotta a recsegő hangot:

Nem sokkal ezután a szimatoló kutya halk morgását és szuszogását hallotta. Szóval egy vérebet szabadítottak rá! Karcsi hallotta, amint a kutyakarmok kopogása mind közelebb jön az aszfalt talajon.

Szívét hideg rémület fagyasztotta meg. Rejtekhelyéről most már látta a kutyát. Borzalmas nagyságú, foltos farkaskutya volt. Egyenesen a kapuhoz futott, ott kicsit szaglászott. Aztán feléje fordult. Látni lehetett, hogy szimatolt és hogy megtalálta a nyomot. Lógó fejjel a pinceablakhoz futott és onnan a felhalmozott deszkákhoz. Pontosan azon az úton, melyen Karcsi járt.

Karcsi félelmében sírni kezdett. Mikor a szimatolást és szuszogást már egészen közel hallotta, behúnyta szemét és szinte megdermedve várta a legborzalmasabbat. Most fogja a nagy kutya átharapni a torkát. És... egyszerre valami meleget és nedveset érzett az arcán. Egyáltalán nem fájt neki. Óvatosan kinyitotta a szemét. A nagy farkaskutya bemászott utána a gerendák alá. Ott lapult mellette és könnyes arcát nyalta.

Nagy, meleg, loncsos fejét a síró fiú feje mellé dugta, melegen rálehelt és nyalta az arcát. Karcsi megsímogatta és könnyes szemmel suttogta:

A náci, aki lámpájával az ajtóban állt, csak azt látta, hogy a kutya odaszalad a deszkákhoz és bekúszik:

- Ahá! - gondolta. - Most megfogta! - és odavilágított, hogy lássa, hogyan rángatja ki a farkaskutya azt az embert rejtekhelyéből.

Mikor a kézilámpa fénye a kutya kinyúló csóváló farkára esett, a náci bosszankodva mormogott:

Karcsi várt, míg az ajtó csapódását hallotta, aztán kimászott rejtekhelyéről és gyorsan és halkan, mindig csak az árnyékban a kapualjig lopózott. Ha sikerült neki, hogy az őrszem háta mögött bejusson az udvarba, hát sikerülnie kell, ismét kijutnia is.

HATODIK FEJEZET
a szép autókról, a fekete éjszakai fákról, a különös álomról
és Karcsi kívánságáról, mely teljesült.

Karcsi még sokáig tévelygett az utcákon. A nagy utakat és tereket kereste, ahol világos van. Karcsi félt a sötétségtől. És ahol sok ember volt, ott a rendőrök is azt hihetik, hogy valamelyik asszonyhoz vagy férfihez tartozik.

Valamivel jobb hangulatban volt. Mert a borzalmak ellenére, amiket Karcsi átélt, meleg belső jóérzés töltötte el, ha arra gondolt, hogy a kutya milyen kedves volt hozzá. »A derék jó állat!« jutott mindig eszébe gyengéd hálával. De ezután nagyon elővigyázatos akart lenni.

Karcsi még sokáig kódorgott az üres utcákon. Hiszen nem volt szegény gyereknek hová mennie. Nem volt többé otthona, ahol édesanyja várja. Nagyon fáradt volt már Karcsi, nagyon álmos is, éhes is. Evésre persze egyáltalán nem gondolhatott... De aludni talán csak tud valahol? Talán lel egy kuckót, ahol meghúzhatja magát? És holnap majd csak történik valami.

A Város-kert nincs messze, gondolkodott Karcsi. Ott csak akad egy bokor, amely alá észrevétlenül le lehet feküdni? Még sohasem próbálta meg, hogy bokrok alatt aludjon. Egyáltalán nem volt ez olyan egyszerű, mint ahogy az indiánus történetekben és útleírásokban elmesélik. Egyszer beszélt anya egy kirándulásról, amikor éjszaka az erdőben aludtak és hogy az milyen szép volt! Világító szentjánosbogarak repdestek köröskörül, mesélte, és az ágakon át szikráztak a csillagok. Karcsi már régóta forrón vágyakozott rá, hogy egyszer szabad ég alatt, bokorban alhasson. Most aztán teljesült kívánsága. De nem olyan szépen ahogy képzelte.

A városkert bokrai egyáltalán nem látszottak alkalmasnak az alvásra. Legtöbbjük túl kicsi volt ahhoz, hogy valakit elfedjen. A nagyobbaknak ágai pedig egészen a földig értek, úgy, hogy nem maradt már hely alatta a fekvésre. Vagy olyan gyérek voltak az ágak, hogy átszivárgott rajtuk az eső. A talaj is mindenhol nedves volt, és azonkívül olyan egyenetlen, hogy nem lehetett feküdni rajta. Mikor Karcsi már jó hosszú ideig ődöngött fáradtan és félve a sötét kertben, végre rájött, hogy legalkalmasabb helye valamelyik pad alatt lesz. Ott a legszárazabb és a legsímább.

Mikor Karcsi az egyik pad alá mászott, nem merte azonnal lehúnyni szemét. A fák olyan félelmesen susogtak a lassú esőben és a cseppek kopogtak feje fölött a padon. Szomoruan gondolt a szép szentjánosbogarakra, melyeket anya látott a kiránduláson és a csillagokra az ágak közt. Még soha életében nem látott fénybogarakat. Itt a városban egyáltalán nem volt szép az éjszaka. A fák szénfeketék voltak. Néhány lámpa remegő, sárga fényt árasztott. A fekete lombkoronák fölött, oldalt, ahol a városi pályaudvar feküdt, az ég vörös volt. Talán égett ott valami?

Azelőtt Karcsi nem félt a sötétben. De ezeknek a fekete fáknak arcuk volt. Orruk, szemük, szakálluk és karjaik. És úgy mozogtak a szélben, mintha mindegyik Karcsinak intene. És lehetséges, hogy e mögött a vastag fekete törzs mögött rejtve valami rendőr áll? Mindegyik mögött állhat és lesheti őt egy náci.

Karcsi hallotta a városi vasút tovarobogó vonatait. Néha hangosabban, néha halkabban. Valahol egy jazz-zenekar játszott. Aztán, mintha egész távolban lövés dörrenne. Ahá. A tűzjel. Harangozás és tülkölés: tü-tü-tütü... Még egy kocsi. Valahol nagy tűz lehet. Most kiáltást hallott... Aztán egy részeg énekét. És a fák zúgtak, az eső a padra permetezett. Majd óra-ütést hallott.

Most eszébe jutott a kis Keljfeljancsija. Hogy tudta egész este elfelejteni? Karcsi gyorsan a zsebébe nyúlt és kivette a kis érc Vörös-Front-harcost.

- Plim-plim-plim! - csengett megnyugtatóan: Hisz mégis együtt vagyunk. Nemsokára szépen együtt fogunk aludni. Plim-plim. Jó éjszakát. Én is itt vagyok. Hol van anya, nem tudjuk. De most biztosan ránk gondol.

Erősen fogta a kis Keljfeljancsit kezében és arcához szorította. Mély megnyugvás szállt rá.

Egy könny csordult ki Karcsi szeméből. Pillája lecsukódott és halk remegés futott át kis testén. Aztán elaludt.

Karcsi álmában újra a sötét kertet látta. A fák nagyon csodálatosak voltak. Mert fák is voltak, de egyúttal szörnyű állatok is a ködben. Hosszú, nehéz ormányaik és karjaik lassan ingadoztak és egyre közelebb jöttek Karcsihoz. Mindegyiknek csak egy lába volt. Egy nagy vastag fekete törzs. Talán már huszan is állhattak Karcsi körül. Az ég egészen vörös volt.

Ekkor valami megmozdult minden törzs mögött. Nem lehetett pontosan látni, de éppen olyan volt, mint maga a törzs. Karcsi azonban jól tudta, micsoda. Nemsokára elő is léptek. Először a könyökök, aztán egy láb. Aztán nagyon lassan egy fej dudorodott ki. Aztán minden fekete törzs mögül egy fekete rendőr lépett elő. Nyugodtan álltak. Mert még nem fedezték fel Karcsit. Ő a pad alatt feküdt és nem mozdult.

Egy jelsípot hallott. Olyan volt, mint vékony fehér sáv a sötéten át. De Karcsinak nem volt szabad futnia, különben a húsz rendőr azonnal észreveszi. Egészen a közelben álltak. Karcsi feje egy rendőr szétterpesztett lába közt feküdt.

Messziről a nevét hallotta. Közben: »Mariska!« Ez szegény anyjának a hangja volt. Egészen távolról jött. Üdvhadseregnővér ruhában látta futni anyját. Kibomlott, nedves hajjal rohant és mindkét karját felé tárta. Olyan apró volt, mint a Keljfeljancsija.

Ekkor fentről egy roppant fehér kéz súlyosodott rá szétterpesztett ujjakkal és meg akarta fogni az asszonyt. Egyetlen ujja nagyobb volt, mint szegény anya egészben. Úgy szaladt anya, ahogy csak tudott. A ruhája egészen nedves volt. A fehér kéz óriás madárként lebegett fölötte.

- Nem tudom, hol van - hallotta valakitől a feleletet. És egy sötét kapuban Ferenc feküdt előtte a földön. Homlokáról vér szivárgott sáppadt arcára.

- Nem tudom, hol van - nyögte Ferenc fájdalmasan, szinte lázban. - Ő dugta zsebre az anyacsavart és a reteszt.

Erre Karcsi az anyacsavart gyorsan visszatette a lépcsőre. Mikor a reteszt vissza akarta tenni, érezte, hogy a bab odaég a tűzhelyen, és gyorsan egy pillantást vetett a szobára. Ott feküdt anyja a szétdobált ruhák és fehérneműek közt a földön. Sok rózsa, tulipán, szegfű volt elszórva körülötte és sok nedves virágcserépföld. Anya halott volt. Helmut mellette állt a nagy pékcsengővel és csengetett.

Ekkor Karcsi halk, vékony csengést hallott. A Keljfeljancsi állt a ház előtt az utcán. Kivette melléből csengetyűjét és érckezében tartva, rázta.

Nagy, selyem nőicipő közeledett és rálépett a Keljfeljancsira. Annak le kellett feküdnie, és laposan feküdt a cipőtalp alatt. De alighogy a női cipő továbblépett, a Keljfeljancsi ismét felemelkedett. Egyenesen állt, és plim-plimezett és arca olyan volt, mint a Ferencé.

Ekkor egy nagy ezüstsarkantyús generális lakkcsizma közeledett. Egy lépés a fejére, és a kis Ferenc már a talpa alatt van. De a lakkcsizma tovább ment.

De ez most Helmut! Ismét egy cipő, ismét egy lépés. A Keljfeljancsi megint a földön fekszik. De mindig azonnal felkel. Mindig új arccal.

Most olyan mint a Liza. Most anya? A régi Vörös Frontsapkája van rajta. Ó, milyen szép! Fölébe hajlik, és meg akarja csókolni.

Mikor kinyitotta a szemét, nem ismerte fel rögtön, amit látott. Olyan volt, mint egy délamerikai bambusz-erdő képe. De csakhamar felismerte, hogy micsoda: fű! Egyszerű fű, mely közvetlenül a szeme előtt nőtt, és ezért oly nagynak tetszik, hogy látszólag belenyúlik a derengő égbe. Kövér harmatcseppek csüngtek a fűszálakon. Egy Katica-bogárka vándorolt az egyiken fölfelé, és megállt egy ezüst-csepp előtt. Talán ivott. Hétpettyes Katica-bogár volt. Egész közönséges. A tizenegypettyesek sokkal ritkábbak.

Karcsi felkelt, mert fázott. A háta is fájt. Megdörzsölte karját és lábát, hogy kicsit megmelegedjen. Aztán leporolta a ruháját, amennyire lehetett és a padra ült.

Igy! Teljes éjszakát töltött egyedül a szabadban aludva. Nem is volt olyan borzasztó. Ezt aligha csinálta meg még valaki az osztályból. Ők biztosan nagyon megijedtek volna! Karcsi mosolygott. Kissé büszke volt.

Milyen késő lehet? Éjszaka hallotta a toronyóra ütését. És most nem akart megszólalni. Még nagyon korán lehet. A nap még egyáltalán nem kelt fel. Az ég szürkén derengett a sötét lombok koronáján keresztül. De a világos, kavicsos utakat már jól ki lehetett venni, és sok hosszú, nedves fekete csiga mászott rajtuk.

Karcsi nagyon éhes volt. És akkor hirtelen hallott valamit, ami elfelejtette vele az éhségét. Egész közel, egy orgonabokorban egy madár kezdett dalolni. Ilyet még Karcsi sosem hallott. Alighanem csalogány. Már olvasott róla. De a költeményekben is előfordul néha, hogy a csalogányok szépen énekelnek. Sokkal szebben, mint a kanárimadarak. Igen, bizonyára csalogány volt. Csalogány! Az osztályban még bajosan hallott bárki csalogányéneket! Hogy trillázott, csicsergett és repesett! Olyan hangosan és olyan édesen. És alig hogy elhallgatott, a fák csúcsán fütyülni kezdtek a rigók. Előbb csak egy, egész halkan, szinte félálmában. Aztán megjött a felelet minden oldalról. Nemsokára valóságos dalárda zengett köröskörül.

Valamivel később villamos-csengetést hallott és az első villamoskocsik gördülő zaját. Erre rögtön eszébe jutott megint éhsége és anyja. És főként a nagy kérdés: hogy most mi történjék tovább. Hiszen nem csavaroghat örökké így az utcákon?

Egy rigó leült vele szemben, farkát billegette és fütyült neki, mintha valami mondanivalója lenne. Karcsi komoran, összeráncolt homlokkal nézett a buta madárra és csak ennyit mondott:

Felállt és elindult. Valami ennivalót kellett keresnie és meg kellett találnia anyját.

HETEDIK FEJEZET
a Mari nénivel való találkozásról. Karcsi megtudja,
hogy mennyi dolga lesz és hogy egész nap autóban kell utaznia.

Az utcák még egészen üresek voltak. Karcsi gyorsan ment, bár semmi határozott célja nem volt. De rájött, hogy a rendőrök hamarabb feltartóztatják és kérdezik, hogy mit keres reggel az utcán, ha lassan lődörög. Viszont ha úgy tesz, mintha sietős dolga volna, akkor azt hiszik, hogy valóban küldték valahová.

Az első, amivel találkozott, egy nagy utcaseprő gép volt. Ezt az új típust Karcsi még nem ismerte. Három méter távolságra spriccelte minden oldalra a vizet. Szűkebb utcákat egyszerre be lehetett fecskendezni. Karcsinak szinte kedve támadt, hogy a sugár alá álljon. Mert, hogy ma nem mosakodott, az nagyon szokatlan volt neki.

Itt-ott már nyitották a kapukat. Egy házmester jött ki, a csendes utcára, kezében még a kulccsal. Felpillantott, az időt kémlelve, kissé összeborzongott és kezét dörzsölte. Aztán jobbról, balról házmesterek léptek ki a kapukból. Majdnem mindegyik ugyanezt csinálta. Aztán átköszöntek egymásnak, ha szembe is ajtó nyílt éppen, és mielőtt visszamentek a házba, vaskos ezüst órát vettek ki mellényzsebükből és mégegyszer ellenőrizték az időt. A házmesterek után jöttek a tejes és zöldséges kocsik. Nemsokára Helmutnak is erre kell hajtania a »Hut Elemér - jó kenyér« kocsijával. Nemsokára hallja majd a csengőjét is, gondolta Karcsi. Milyen jó volna találkozni vele. De Karcsinak az Ilse-utca közelében nem volt tanácsos mutatkoznia.

Egy földszinti ablakban most húzták fel a redőnyöket. Kövér, fésületlen asszony nézett ki rajta ingben és orrát fujta. Olyan bámész szeme volt, mintha azon csodálkoznék, hogy már világos van. Ingujjban egy férfi lépett hozzá, aki borotvaszappant pamacsolt szét az arcán.

Egyre több ember és kerékpáros. Mindenki munkára ment. Akinek nincs munkája, annak bizony még van ideje.

Nemsokára felkelt a nap. Az utcák hangosak és tarkák lettek. A kirakatok előtt felhúzták a redőnyöket. Karcsi is egyre jobban érezte magát. Mintha csak álmodta volna az éjszaka borzalmait. Talán nem is igaz az egész.

Egy élelmiszer üzlet előtt megállt, épp akkor, mikor a vasredőnyt felvonták. De szép dolgok voltak ott! Sonka és kenőmájas. Borjúmáj-kolbász és pástétom. Szalámi ezüstpapírban, finom kolbász, braunschweigi és frankfurti kolbász. Vajból egész házat formáltak. Kaput és ablakot, tetőt és kéményt, mindent lehetett látni rajta. Volt sajt is: emmentáli és kerek eidámi. És retekcsomók. Fehérek és vörösek. És spárga meg alma!

Karcsi eddig észre sem vette, milyen érdekes látnivaló egy ilyen kirakat, mert eddig még sosem volt ilyen éhes. Egyre közelebb jött és elképzelte, hogy ízlene mindez és nyelte a nyálát, mely összefutott szájában. Egy asszony ment el az élelmiszerüzlet mellett. Talán negyvennégyéves volt, nagy szélescsípőjű és szélesvállú. Karján bevásárló-kosár és egy pillantást vetett a kirakatra.

Észrevette a kisfiút, aki az ablakhoz nyomta orrát, egy pillanatig érdeklődve szemlélte, aztán tovább akart menni. De ekkor észrevette, hogy a gyermek könyöke piszkos, és kabátja hátán néhány száraz fűszál csüng.

Az asszony megtorpant. Ismét megfordult és körüljárta Karcsit, aki semmit sem vett észre. Az asszony fürkészve nézte. A fiú nadrágja térdén nedves volt, mintha a fiú a puszta földön térdepelt volna. Keze is mocskos volt. Ma még bizonyára nem mosakodott. Az asszony összeráncolta homlokát, nagyon aggódó képet vágott és óvatosan megérintette a fiú vállát.

Karcsi összerezzent. Villámgyorsan megfordult és egy lépést hátrált. Minden izma megfeszült, hogy egyetlen ugrással elmeneküljön, ha kell. De rendőr nem volt sehol. Riadt, bizalmatlan szeme kutatva nézett az asszony arcába.

Hiszen vannak női detektívek is. Ezt tudta. Mindenesetre másképpen képzelte el őket. Ez a kerekarcú asszony, akinek a szeme is mosolygott, nem látszott rossz embernek. De Karcsinak mindenkivel szemben elővigyázatosnak kellett most lennie. Hiszen a rendőrség kereste.

- Ne félj tőlem, - mondta az asszony hozzáhajolva, meleg hangon. - Ugyebár te vagy Brunner Hedvig fia?

Karcsi hökkenve hallgatott és elfordította arcát. Valahogy nem tetszett neki, hogy az asszony ezt tudta. Karcsi jobbra sandított, hogy van-e hely a menekvésre. Az üzlet bejárata akadályozta. Két lépéssel odább, egyetlen ugrással el tudott volna tűnni az emberek közt. Karcsi úgy tett, mintha a másik oldalon valami érdekes látnivaló lenne és oldalt sompolygott, anélkül, hogy a lábát felemelte volna, jobbfelé véve irányt.

- De hisz te ismersz engem, fiam! - suttogta az asszony. Csaknem a füléhez hajlott. - Hisz te többször láttál engem anyádnál. Két hét előtt is egy vasárnap este. Emlékszel? Megmutattad nekem a Keljfeljancsidat.

Karcsi most ismét megnézte az asszonyt. Valóban, egyszer már látta. Már először is úgy tűnt neki. De az tévedés is lehetett. Mert vannak emberek, akik nagyon hasonlítanak egymáshoz. És az embernek igen elővigyázatosnak kell lennie.

De ez az asszony nem csapta be. Jóllehet Karcsi csak egyszer látta, de most már bizonyosan tudta, hogy ennek az asszonynak mutatta meg a Keljfeljancsit.

- Hát nem ismersz meg, mondd csak! - szólt az asszony, halkan és türelmetlenül.

Karcsi némán bólintott fejével és lesütötte szemét. Már nem félt az asszonytól, de szégyenkezett.

Ekkor az asszony megfogta karját és vigyázva pillantott ismét mindenfelé. Aztán a füléhez hajolt.

- Miért vagy ilyen mocskos, fiam? Nem törődött veled édesanyád? Ilyesmi Brunner Hedvignél teljesen ki van zárva. Mi történt veled?

Karcsi még mélyebben lecsüggesztette fejét és hallgatott. Könnyek szöktek szemébe. Nagyon jól tudta, hogy nincs mit szégyelnie. Mégis fejébe szökött a vér. Idegen emberektől kellett segítséget kérnie.

- Fogd csak ezt a kosarat és menjünk innen! - suttogta most hirtelen az asszony. És már a fiú kezébe nyomta a kosarat, aztán megfogta másik kezét és húzta magával.

Mikor Karcsi fejét felemelte, éppen két rendőr haladt el mellettük peckesen.

Karcsi hallgatva ment néhány sarkig az asszonnyal, aztán ismét ott voltak a Városkertben, csaknem azon a helyen, ahol éjjel a pad alatt aludt. Most emberek nyüzsögtek itt. Az ő padján dajkák ültek gyermekekkel. És senkinek, senkinek sem volt sejtelme róla, hogy ő ott töltötte az éjszakát.

Találtak egy padot, ahol senki sem hallgathatta ki, mit beszélnek. Ott leültek, és az asszony egy almát meg kenyeret vett ki a kosarából.

- Köszönöm, - mondta Karcsi és eszébe jutott: »Hut Elemér - jó kenyér.« Az asszony többet nem kérdezősködött, összeráncolt homlokkal nézte a fiút, igen komolyan, igen figyelmesen. De kerek, barna szeméből annyi melegség áradt, hogy Karcsi, miközben a kenyeret ette, már mesélni kezdett.

Az asszony nyugodtan hallgatta. Változatlan arcából senki sem találhatta ki, milyen közelről érintette Brunner Hedvig sorsa. Időközben körülnézett, hogy nincs-e valaki a közelben, aki fülel. Egyszer egy nagy, drága játéklabda gurult hozzájuk. Egy hároméves kislány, akinek hajában elől és hátul, fent és lent, mindenütt kék selyemszalagok voltak, totyogott arra, előrenyujtott kézzel, hogy elvigye a labdáját. Az asszony, anélkül, hogy odanézett volna, izgatott, gyors, erős rúgással eltávolította a kis labdát, úgy hogy tovább gurult.

Mikor Karcsi a történetet befejezte, még egy darab kenyeret kapott. Aztán egy ideig még hallgatott az asszony és maga elé bámult.

Karcsinak most volt alkalma rá, hogy jól megnézze. Kedves, tréfás tekintete volt, kerek orcái, kerek szemei és kis szája. Homlokán lengő néhány szürke hajszála ellenére is pontosan el lehetett képzelni, milyen lehetett négyéves korában. Hatalmas vállán kómikus babafej ült. Akkor is mókás volt, ha homlokát ráncolta, mint most éppen.

- Figyelj csak ide fiam, - kezdett végre nagyon egyszerűen és kedvesen beszélni. Olyan mély és meleg hangja volt, hogy néha úgy tetszett, mintha nem is a szájából, hanem a melle belsejéből jönne. - Minden jó lesz végül meglásd. Anyádat is megtaláljuk nemsokára. A Hedvig nem vész el olyan könnyen... Na, de most idefigyelj. Én Mari néni vagyok. Egy ideig nálam fogsz lakni. Én gazdag embereknél vagyok szakácsnő. Azt fogom nekik mesélni, hogy vidéki unokaöcsém vagy. Megértetted? Szegény árva gyermek. A házatok leégett, vagy ilyesmi és most fedél nélkül állsz a világban.

- Ne fecsegj csacsiságokat, gyerek! Nem vagy egyedül a világon fiam. Brunner Hedvig fia sosincs egyedül. Mindenütt talál elvtársakat, akiknek gondjuk lesz rá. Szóval, ilyen gondolatok egyáltalán nem illenek hozzád!

Lágyan és könnyedén megcírógatta a gyerek arcát és mosolygott. Nagyon kedvesen tudott mosolyogni.

- Szóval, - folytatta, - majd valami szívszaggatóan fájdalmas történetet találunk ki. Olyan lesz, mintha valóságos film lenne fiam, mondhatom neked. Az én asszonyom bolondul az ilyesmiért. Csak azt kell neki elmondani naponta, hogy ő nagyon szép, akkor mindenre rááll. Na, de most útnak induljunk, különben nem készül el a mai ebéd. Milyen nevet adjunk neked, fiam? A Karcsi meg kell, hogy maradjon, mert különben nagyon könnyen elbotlik az ember nyelve. Szóval Brunner... Brenner Károly. Megértetted? Nem Brunner, hanem Brenner. Csak egy betű változtatás. Ezt könnyen meg lehet jegyezni és ha az ember nyelve botlott, vagy a tolla, még mindig csak kicsi a hiba. Szóval, ezt jól megjegyzed magadnak, ugyebár?

Karcsi kedélye egészen felderült. Már annyira bízott ebben a Mari néniben, hogy teljesen elhitte neki, hogy nemsokára megtalálják édesanyját is. »Mert a Hedvig nem vész el olyan könnyen.« És ez volt a lényeges. A másik, történeteket kitalálni meg miegymás, az pedig egyenesen mulatságos lesz.

- És eddig hol laktál, Brenner Károly? - kérdezte most Mari néni és jobb szemével hunyorított, amitől babaarca egyszerre vidám és ravasz lett. - Hol laktál, azt is kell tudnod, ugyebár?

- Fürstenwalde-ban! - válaszolta Karcsi már egész vídáman. - Ott mi laktunk már anyával és ha kérdezik, el tudom mesélni, hogy milyen ott.

- Hát te csakugyan talpraesett fiú vagy! Helyén van az eszed. Nohát, akkor gyere!

- Először is jól figyelj, hogy mit mesélek neked, és jegyezd meg az egész mesét, nehogy ellentmondásba keveredjünk, - mondta, amikor már mentek. - Az uraságomat Langenhorst bárónak hívják. Vad náci. De hallgatnod kell. Mindenről. Megértetted? Akármit mondanak. Bármi történjék! Mindig hallgatni és udvariasnak lenni. Mert ha észrevesznek valamit, elvesztünk. Megértetted?

- Megértettem! - bólintott Karcsi komolyan. Érezte, hogy nem lesz könnyű és vídám élete. De elhatározta, hogy úgy fog viselkedni, ahogyan kell. Mari néninek ne legyenek kellemetlenségei miatta. Szíve tele volt hálával. Megérintette Mari néni nagy, erős kezét. Az asszony erősen megszorította az övét.

Karcsi nagyon kíváncsi volt az új házra, ahol majd élnie kell. Alig tudta megvárni, míg Mari néni minden bevásárlását elintézte.

Első pillantásra Karcsi kissé csalódott volt. Valami hallatlanul nagyot képzelt el. Hat emeletet, igen sok oszlopot, szökőkutat, tornyokat és így tovább. De a ház, amelyben ezek a gazdag báróék laktak, kisebb volt, mint az Ilse-utca 24. Csak két emelete volt, és néhány nagyméretű ablaka. Volt egy szép előkertje is, de az egész épület réginek látszott és a falak sötétek, szinte feketék voltak.

Mikor beléptek, Karcsi benyomása megváltozott. Az első, ami meglepte, a csend volt. Az Ilse-utcában és minden más házban, amikor az ember a lépcsőházba lépett, ott mindig történt valami. Visszhangzott és kopogott a lépcsőház, rohantak és fecsegtek, ajtók csapódtak és gyerekek sírtak, kutyák ugattak és Vogelné rendelkezett.

Itt olyan hűvös csend volt, mint a Hedvig-templomban és embert nem lehetett látni. És a lépcső is milyen pompás! Olyan széles volt, és teljesen fehér márványból készült, mint a múzeumban, ahol két héttel ezelőtt volt az osztállyal. És egy emelvényen egy fekete bronz asszony állott és szép lámpát tartott a kezében.

Aztán egy hosszú folyosón mentek végig, melynek mindkét oldalán több ajtó fehérlett. Mindegyik csukva volt és embert sehol nem lehetett látni. Viszont igen sok más érdekes dolog volt látható. Sok szarvas és őzaggancs a falakon. Zergeszarvak és egyéb furcsa dolgok. De Karcsi nem nézhette meg jól, mert Mari néni gyorsan húzta magával. Két üvegajtón mentek keresztül, aztán az asszony egy kis fehér szobát nyitott ki, ahová betaszigálta.

- Ez az én szobám, - mondta, - és remélem, te is itt fogsz lakni. De mindenekelőtt mosdj most meg alaposan, fiam. Szerencse, hogy senkivel sem találkoztunk. Itt van egy kefe. Tisztítsd meg gondosan a kabátodat és a nadrágodat. A cipődet is. Itt a hozzávaló.

Mialatt Mari néni mindent előkészített számára és vizet is eresztett egy mosdókagylóba, sebesen tovább beszélt. Kissé izgatottnak látszott.

- Van itt egy öreg szolga. János úrnak fogod hívni. Legelőször neki kell, hogy bemutatkozz. Neki kell engedelmeskedned majd, szegény fiam. Majd vigyázok rá, hogy ne kínozzon túlságosan. De hallgatnod kell, fiam, mindig hallgatni és engedelmeskedni, megértetted? Akármit mond, akármi történik. Aztán még van itt egy Lisbeth kisasszony, a szobalány. Ő is jó alak. Úgy bosszantja az embert, akár a tüsszentőpor. De ki kell tartanod, Karcsi. Megértetted? Köröskörül mindenütt ellenség. Ilyen helyen fogsz élni. Még álmodban sem szabad elárulnod, ki vagy és hogy gondolkozol. De fejet fel, Karcsi, akkor idővel minden meg fog változni. Szóval készülj fel most gyorsan, hogy csinos legyél, fiam.

Mari néni egyedül hagyta. Karcsi gondosan megtett mindent, amit mondtak neki. Még egy fésűt is előkeresett, amiről Mari néni megfeledkezett. Rögtön kitalálta, melyik fiókban lehet.

Karcsi nemsokára teljesen elkészült: megmosakodva, megfésülködve, kikefélődzve, tip-top. De Mari néni még mindig nem jött vissza. Volt hát ideje, hogy a szobát alaposabban megnézze.

Egész kis szoba volt. Akkora, mint az övék az Ilse-utcában. Ha ilyen lépcsőjük van, gondolta Karcsi, akkor a báróék Mari néninek is adhatnának nagyobb szobát.

Egy ágy állt benne, egy szekrény, egy asztal, egy mosdó, két szék és kész. Hogy hol fog majd aludni, el sem tudta képzelni. De mégis jobb lesz, mint a Városkertben a pad alatt, gondolta és nevetnie kellett.

Mikor Karcsi a kabátját lekefélte, megérezte zsebében a Keljfeljancsit. Most ismét rágondolt és elővette.

- Na, nézd meg az új szobádat, - mondta Karcsi és körülforgatta a kis Vörös-Front-harcost. - Most itt fogunk lakni!

- Plim, plim, plim! - csengett egész vídáman a felelet. - Állunk elibe... állunk elibe... Plim!

Az ajtóban Mari néni jelent meg. Karcsi kicsi híjján nem ismerte fel. Fehér kötény volt rajta és fehér főkötő, mint egy cukrásznőn a »Schirm és Klaar«-nál, mögötte pedig egy hosszú, igen hosszú úr állott.

Karcsi felugrott és meghajolt. Azt gondolta, hogy ez a báró. A férfinak rövidre nyírt szürke haja volt és símára borotvált arca.

Két arcán a lógó bőr néha megreszketett, mintha huzat lengetné. Kissé hajlott volt és nyakáig csukott sötétzöld öltözetet viselt ezüst gombokkal; szóval betegnek és előkelőnek látszott.

- Brenner Károlynak hívnak - mondta Karcsi hangosan és értelmesen és meghajolt mégegyszer. - Fürstenwaldeból jöttem.

Keményen állt, kezét a nadrágvarráson tartva és egyenesen az öreg fekete, kis szemébe nézett. Az öreg bólintott fejével. Egyelőre szemmelláthatóan tetszett neki a fiú.

- Ez János úr, - folytatta Mari néni, megnyomva a szót, mintha halkan még hozzátette volna: Hogy ezt is tudd.

Hű, gondolta Karcsi. Ha ez csak a szolga, akkor milyen előkelő lehet a báró!

- Gyere ide! - sóhajtott fel ekkor János úr. Gyenge, tüdőbajos hangja volt, és mindíg kissé sírósan, szinte sóhajtva beszélt.

Karcsi eléje lépett. Az öreg megtapogatta és megfogta vékony kezével a fiú vállát. Karcsi megértette, hogy most az erejét vizsgálják meg. Büszkén behajtotta karját és kifeszítette a békáját. Veszed észre, milyen kemény? - gondolta közben. Ezzel utcát is kövezhetnél.

János úr is szemlátomást meg volt elégedve. Bólintott. Álla, mely olyan hosszú és hegyes volt, hogy egy húsból való szakállhoz hasonlított, sajátságosan mozgott közben.

- Menjünk a bárónő asszonyhoz - sóhajtotta és gyors, apró lépésekkel előreindult.

Sok szobán haladtak át. Karcsinak nem volt ideje, hogy mindent jól megnézzen. De észrevehette, hogy nem az Ilse-utcában van. Mindenütt nagy szőnyegek voltak leterítve. Még soha nem látott ekkora szobákat. Nagyobbak voltak, mint az osztálytermek, ahol negyven tanulóval kuporgott együtt. Mire való ez? Azért, hogy lehetőleg messze ülhessenek egymástól az emberek? Bizonyára egymást sem kedvelik.

Egy kis ajtó elé értek, mely előtt függöny lengett. János úr megfogta Karcsi vállát, megforgatta és megvizsgálta mégegyszer aggodalmas arccal haját, kezét, ruháját, cipőjét. Aztán kissé önmagát is leporolta, jóllehet sötétzöld ruháján egy porszemet se lehetett volna felfedezni. Végül halkan köhögött, már előre begörbítette hátát, alázatosan rámosolygott a bezárt ajtóra, aztán halkan kopogtatott.

Az első, amit Karcsi észrevett, egy kis kínai öleb volt. Kúszva jött oda és megcsaholta Karcsit, mintha csak egy egeret ugatna meg. Annyira tele volt zabálva, hogy jóformán futni sem tudott, és lompos farkát csóválta, miközben egész ülepe himbálódzott. Miért csóválja a farkát, ha csahol? Ellenszenves féreg! Hátára feküdt és rózsaszínű hasát mutatta. Karcsi félt, hogy mindjárt rálép. Egy igazi kutya nem ilyen! Az a farkaskutya a mult éjszaka, ott az udvarban, az aztán kutya volt!

Aztán Karcsi sok tükröt látott és a sok tükörben sok hölgyet. Hamar észrevette, hogy csak egyetlen hölgyről van szó, aki hármastükör előtt ül és benne háromszor tükröződik. Háttal ült feléje, fodrásznő állt mögötte és szorgoskodott. A hölgy meg sem fordult. A három arc a tükörből nézett rá.

János úr és Mari néni meghajoltak a tükörképek előtt. Karcsi követte példájukat.

- Itt van a szegény kisfiú, méltóságos bárónő, akiről épp az előbb beszéltem.

Olyan furcsán síró hangon volt ez mondva, hogy Karcsi meglepetve pillantott fel Mari nénire, aki alamuszi szenteskedő képet vágott, úgy hogy Karcsinak nevetési ingere támadt, de rövidesen összeszedte magát. Nem felejtette el, milyen veszélyt jelent, ha elárulja itt magát. Hiszen náciknál voltak itt.

Most a három hölgy a tükörben beszélni kezdett. Három szép teljesen egyforma fiatal hölgy volt: egy szemben, a másik oldalról és a harmadik félig elfordulva. Bőrük hófehér volt és szemöldök jóformán nem látszott rajta. Csak két görbe vonal futott a szem fölött, semmi más. Ez a három hölgy együtt volt Langenhorst bárónő.

- Szóval, te vagy a szegény kis árvafiú? - kezdte éneklő hangon, mint a pap vasárnap a szószékről. - Karcsinak hívnak, ugyebár? Hallottam a szerencsétlenségről, ami ért. Mari mesélte el. Ne ess kétségbe, fiam. Isten nem hagy el... A fürt a bal fülem felett túl nagy - mondta közben a fodrásznőnek ugyanazon a hangon. - Ne szomorkodj, fiam. Új otthont találsz a házamban. A jó Isten vezetett hozzám. A te fiatal, tiszta szíved egy keresztény és nemzeti házban feltétlenül... milyen parfőm? ma nem kell a ,Lys blanc', adjon ma inkább egy keveset az új parfőmből, ... a te tiszta szíved feltétlenül megtanulja, hogy mi a szent emberszeretet.

Valóságos csalogány, gondolta Karcsi, mialatt egy pillanatig hallgatott, mert az asszonyt éppen parfőmmel öntözték, mint a virágot vízzel. Kellemes illata volt.

- Akkor nem kell második szobalányt felvenni - sóhajtotta János úr. - A fiú segíthet a konyhában és Lisbeth kisasszony csak a szobákban kell.

- Itt szeretettel nevelnek fel téged - kezdte ismét a csalogány. - A te fiatal szíved, gyermekem... adja ide nekem a rúzst...

A fodrásznő a toalettasztalról egy aranyba foglalt ajkpirosítót adott neki (a csalogánynak csak kezét kellett volna kinyujtania, hogy maga elérje). Mialatt ajkát festette, tovább énekelt:

- Igen, becsületes munkára kell nevelődjél, fiam, a népért és a hazáért.

Felvetette szép, büszke fejét és szigorúan vizsgálta a tükörben. Karcsi hallotta, hogy Mari néni ebben a pillanatban gyanusan szipákolt. Felsandított rá és látta, hogy kötényével a szemét törli. De Karcsi most már nem érzett nevető-ingert. Tudta, hogy itt ilyen komédiát kell játszani...

- A póstáról is a fiú fog gondoskodni - sóhajtotta ismét János úr. - Az ezüstneműt is kipucolhatja és gondozhatja a télikerti virágokat. Tisztíthatja a báró úr vadászfegyvereit...

János úr mind gyorsabban és buzgóbban beszélt és sóvár érdeklődéssel nézte Karcsit.

- Tud ruhát kefélni és cipőt tisztítani. Megtanul ablakot törölni és autót mosni. Bevásárlásnál viheti a csomagokat... - János úr hangja forró és száraz volt a lelkesedéstől. - Feketekávé után körülhordja a cigarettát... Tud... tud...

János úr hangja megcsuklott, köhögési roham jött rá, úgy hogy nem tudott tovább beszélni. Ekkor Mari néni vágott bele és ugyanabban a hangnemben majomkodott tovább:

- Felhozhatja a fát és a brikettet. Tud fát is hasítani... Meg tudja a kilincseket tisztogatni és szőnyeget is porol...

Kissé hunyorított a jobb szemével és arcán gúnyosan rosszindulatú kifejezés jelent meg. De aztán ismét felvette az alamuszi képét.

A hölgy most felállt és Karcsihoz ment. Karcsú volt és magas. Fura tarkaselyem pongyolát viselt és alatta fehérselyem pyjamát. Mintha csak divatáruház kirakatában állana.

- Csinos - szólt aztán, mintha csak valami ruhát nézne meg a divatszalonban. - Majd kapsz egy szép libériát, Karcsi.

Aztán János úrhoz fordult, aki épp magáhoztért a köhögésből és szeméből a könnyeket törülgette.

- Sárga sujtások legyenek rajta. Az illik legjobban a szeme színéhez. Azonnal készíttessék el, János.

Megsímogatta a Karcsi arcát. A parfőmillat a fiú orrába szállt, és keze olyan puha volt, mint senki másé... És Karcsi mégsem tudta, hogy miért érez rossz érzést a torkában.

- Milyen jóságos, méltóságos asszony - mondta csaknem zokogva. - Rebegj hálát a te jóakaródnak, Karcsi, és csókolj kezet.

- Köszönöm szépen - mondta Karcsi lesütött szemmel és a fehér, illatos kéz fölé hajolt, hogy megcsókolja. Ez nehéz volt. Hirtelen a kesztyűs rendőrujj ízét érezte a foga közt. A bárónő keze puha volt, mint a fehér tészta.

- Lesz majd egy szép libériád, sárga sujtásokkal. És autón utazol a méltóságos asszonnyal - folytatta Mari néni és szemét törülgette. - Ilyen jóságos szív, ilyen nemes nincs több a világon. Tudtam!

- Menjünk, mondta a bárónő - bemutatjuk a mi csinos kis új inasunkat a bárónak.

NYOLCADIK FEJEZET
melyben Karcsi anyja ismét előkerül, de hallgat, a segítő-komité
dolgozni kezd, Péterke keres és Helmut csaknem talál.

Ugyanaznap reggel, mikor Karcsit bemutatták a bárónő három tükörképének, talán ugyanabban az órában, két helyen is gonddal gondoltak rá.

Az egyik hely egy szűk és homályos kis pincelakás volt. Egy öreg ember ült ott, egy rozoga asztal mellett és régi cigarettákból meg szivarcsonkokból új cigarettákat készített. A dohányt szétvagdalta egy kőlapon, aztán elkeverte. Majd hüvelyekbe töltötte. Nehéz volt remegő keze számára a töltőt a hüvelybe beledugni, hogy fent el ne szakítsa. Sok hüvely ment így tönkre, pedig olyan drága volt minden.

Az öreg sóhajtott. De most nem a hüvely miatt. Gondterhesen pislogott egy fiatal asszonyra, aki a keskeny, hosszúkás szobában nyugtalanul járkált fel és alá. Az asszony miatt sóhajtott, mert annak sorsa szomorította.

Az öreg az ágyra pillantott. A felesége ült ott, orrahegyén nagy pápaszemmel és kötött. A két öreg néma, megértő, szomorú pillantást váltott, mintha egymástól kérdenék: Mit kezdjünk el szegénnyel?

Nem ismerték ezt a fiatalasszonyt. Tegnap hozta őt Frici elvtárs hozzájuk és kérte őket, hogy szállásolják el. Az öregek természetesen nem kérdezték, kicsoda, és egyáltalán semmit sem kérdeztek. Ha a párt egy elvtársnőt küldött hozzájuk, akkor az természetesen otthon volt náluk, és amijük volt, megosztották vele.

De az asszony magától is elbeszélt magáról egyet-mást. Hogy éppen a letartóztatás elől menekült el és fiát, egy tízéves fiút, hír nélkül kellett hátrahagynia, és most nem tudja, mi történik vele. A fiúnak se pénze, se ismeretsége.

Ezt teljesen nyugodtan, minden panasz nélkül mesélte. De a két öreg már éjjel megfigyelte, hogy szegény alig aludt. Állandóan hánykolódott. És mióta felkelt, csak járkál a szobában. Fel és le. Állát melléig csüggesztve, kezét hátán összekulcsolva. Fel és le. Mindig fel és le. A két öreg megpróbált néhányszor beszélgetni vele, hogy másra tereljék gondolatait. Meg voltak róla győződve, hogy mindig csak gyermeke miatt aggódik. De mikor az asszony nem is hallotta, mit beszélnek hozzá, hagyták. Csak néha pillantottak rá gonddal és fájdalommal, amíg így fel-le járt. Mindig csak fel és le.

Az öreg most ismét sóhajtott. Ezt már nem tudta a felesége elviselni. Feltolta a szemüvegét és megszólalt:

De a fiatalasszony hirtelen megállt, és felvetette sápadt arcát. Két ujját halántékára nyomta, homlokát összeráncolta és száraz torokkal, szinte nyersen kérdezte, mint aki visszautasítja ezeket az érzelgős vigasztalásokat és másról akar beszélni:

A másik hely, ahol aznap reggel sokat gondoltak Karcsira, a Schrammék kis cipészműhelye volt. Ott együtt volt az egész kompánia. Ott ült Liza és a kis Péter, és Helmut is szakított magának néhány percet a pékműhelybeli munkájából. Ferenc körül gyülekeztek, aki a priccsen feküdt.

Máskor az öreg Schramm nem tűrte volna ezt. Mindig rossz kedve volt és haragudott az egész világra. Szegény Ferencnek nem volt könnyű dolga, mióta édesanyja meghalt. De tegnap este óta, hogy a rendőr véresre verte az ő fiát, Schramm papa egészen különösen viselkedett.

Már este, mikor Ferencet hazavitték, a gyermekeknek az volt a legnagyobb gondjuk, hogyan fogadja majd Schramm cipész, ha fiát éjszaka véres fejjel és kificamodott karral szállítják be. Maga Ferenc is jobban félt az atyjával való találkozástól, mint az előbb a rendőrtől.

Tegnap este, mikor Helmut és Liza hazavitték a félájult Ferencet, Schramm cipész az ágy szélén ült. Már egy óra óta ült ott, sötét pillantását az ajtóra szegezve és fiát várta, akinek pontosan kilenc órára kellett volna otthon lennie. Schramm cipésznek a suszter-szíj volt a kezében. Avval szokta megverni fiát, ha nagyon haragudott.

Ferenc nem látta apját, amikor behozták a szobába. A padlóra pillantott és azt gondolta: Csak már túl lennék a szidáson és a verésen, hogy nyugodtan gondolkozhassam azon, hogy fogjuk megtalálni Karcsit.

Liza gyorsan Helmutra pillantott. Hazudjanak neki valamit? Egyáltalán nem lenne nehéz.

- Egy rendőr verte össze! - volt valami majdnem dacos és kihívó a hangjában, mintha csak azt mondaná: Semmit sem akarunk eltitkolni előtted!

Schramm cipész megtorpant és mozdulatlanul állt, mialatt Ferencet a sarokba vitték és ráfektették a priccsre.

- Miért? - kérdezte a cipész tompán, anélkül, hogy a gyerekek után nézett volna, arccal még mindig az ajtó felé fordulva.

- Kérem, Schramm bácsi, adjon egy törülközőt, hogy jól bekötözhessük! - kérte Liza.

- Mert nem akarta elárulni, hová bujt Karcsi! - felelt Helmut büszkén és a szíjra nézett a cipész kezében. Helmut csaknem mondott még valamit, de észrevette, hogy a cipész a szíjat feltűnés nélkül köténye alá kezdi dugni.

- A törülközők a komód felső fiókjában vannak - mondta Schramm cipész most igen halkan és feltűnő lágy hangon. Még sohsem hallották a gyerekek ilyen szelíden beszélni.

Ferenc megsebzett fejét apja felé fordította. De Schramm cipész még mindig elfordulva állt és nem mutatta arcát. Aztán vattát és karbolt vett elő valamelyik ládából. Mikor Helmut megjegyezte, hogy fia csakhamar meggyógyul, csupán fejével bólintott. Ezen az estén többé egy szót sem szólt.

- Hát ilyen rosszul ismeri a fiát, Schramm bácsi, hogy ilyesmit még kérdez is?!

Még sokáig ült fia fekvőhelyénél. Nem szóltak egy szót sem egymáshoz és nem is néztek egymásra.

De Ferenc aznap este nagyon boldog lett volna, ha nem kínozza szüntelenül a gond Karcsi miatt.

Másnap reggel Schramm cipész egy darab májashurkát hozott fiának. Már rég nem látott Ferenc ilyesmit. És mikor a gyermekek megjöttek, az öreg elment hazulról, hogy ne zavarjon.

És most, hogy a kompánia teljes számmal együtt ült, Ferenc priccsén, csaknem kitört a háborúság.

- Mindenért a Helmut tehet! - kiáltotta Ferenc izgatottan. - Ott kellett volna maradnia Karcsi közelében és kihoznia őt a rejtekhelyéről. Akkor nem vesztettük volna el!

- Ne fecsegj össze-vissza! - válaszolta Helmut nyugodtan. - Hisz én voltam az egyetlen, aki Brunner nénit észrevettem, tehát követnem kellett, hogy el ne veszítsem vele többé az összeköttetést. Én elvégeztem az én feladatomat. Brunner nénivel mindenben megegyeztünk. De Lizának kellett volna Karcsira vigyázni.

- Hogy a rendőr egészen holtra verje Ferencet, mi? - kiáltotta Liza sértődötten. - Vagy elhurcolja, ki tudja, hová? Hisz a Helmut nem volt ott. Brunner néni után szaladt. Valakinek csak utána kellett nézni, mi történik Ferenccel ott a kapu alatt! Vagy szabad lett volna úgy egyszerűen feküdni hagyni, mi?

- Karcsinak nyugodtan ott kellett volna maradnia az előkertben - mondta Helmut. - Butaság volt tőle, hogy nem várta meg, amíg értemegyünk, és elrohant, mint egy birka.

- Miért, mint egy birka? - kérdezte Péterke sértődötten. De nem felelt neki senki. Mindnyájan hallgattak. Úgy látszott, helyes volt a Helmut véleménye.

- Mese habbal! kereső-komitét! - szólt Ferenc türelmetlenül és olyan heves mozdulatot tett felkötött karjával, hogy felnyögött utána. - Hogy keresheted meg őt ebben a rettentő nagy Berlinben?

Péterke előhúzta zsebéből Berlin autobusz-térképét. Azaz a térképnek csak felét, mert a másik leszakadt. A térképén látni lehetett Grunewaldot, Halenseet, Tamás bácsi kunyhójával. Az Ilse-utca azonban már nem volt rajta.

- Elvégre az ember mehet minden utcába - mondta Péterke, a térképre mutatva. - Egyikből a másikba.

- Én is azt gondolom - bólintott Helmut. - Hová menne különben, ha megéhezik? És akkor adnunk kell valamit neki, ugyebár?

- És kereső-komitét nem alakítunk? - kérdezte Péterke makacsul, kezében a fél autobusz-térképpel.

De senki sem nézett rá. A segítő-komitét megalakították. Helmut rögtön odaadta a tíz pfenniget, amelyet tegnap kapott borravalóban, és Lizát bízták meg, hogy őrizze az élelmiszert, amit Karcsinak gyüjtenek. Természetesen olyan dolgokra volt szükség, amelyek nem romlanak gyorsan. Péterke nem volt megelégedve. Nem vett részt a szavazásban. Még az ülés vége előtt felállt és kiment, kezében a térképpel.

Rögtön az utcára ment és munkába kezdett. Tanulmányozni kezdte a szakadt térképet, hogy az Ilse-utcát megtalálja. (Még nem tudott olvasni, ám túlságosan büszke volt hozzá, hogy a segítő-komitét megkérdezze.) De mikor a sarokra ért és a közlekedési rendőrt megpillantotta, a térképet gyorsan a zsebébe dugta és ravaszul elsurrant mellette.

Karcsi már másnap reggel megmutathatta, hogy mi mindent tud. A bárónővel még nem kocsizhatott ki, mert új libériája nem volt kész. De kinézett a konyhaablakon, amikor a csalogány indította kocsiját.

A nagy kapu a sarkon túl volt, de abba az utcába kanyarodott be, amelyet a konyhaablakból látni lehetett. Kétüléses Buick, krémszínű, nikkelezett. Tip-top! Karcsi azonban hátul fog ülni a csomagtartón: Ha esik, nem lesz fölötte födél. Maga a bárónő ült a kormány mellett és olyan élesen kanyarodott, hogy Karcsi elismerően bólintott. Bravo! Épp csak a figyelmeztető kart billentette ki kissé későn. De mindenesetre egy csalogánytól kitünő teljesítmény.

Még az ablaknál állt és a kocsit nézte. Kár, hogy nem mehet ő is vele. Ekkor vékony hang csendült mögötte:

Lisbeth kisasszony állott a félig nyitott ajtóban, olyan egyenesen, mintha seprűnyelet nyelt volna, és szigorúan nézett Karcsira.

Lisbeth kisasszony volt a szigorú személy ebben a házban. Bár egy hangos szót nem szólt. Ellenkezőleg. Cérnahangja volt és mindig halkan beszélt. Mindnyájuk közül ő volt a legfínomabb. Még a bárónő-asszonynál is fínomabb volt. Mert Lisbeth kisasszony ott szolgált már Pomerániában a Langenhorst-báróék szüleinek kastélyában és mindig tudta, mi illik. Émelyítően fínom volt.

A házban mindenki félt Lisbeth kisasszonytól. Kissé még a csalogány is. Mert Lisbeth kisasszony büszke volt a Langenhorsték régi nevére és nem tűrt semmi szabálytalanságot és semmiféle rossz modort.

Kicsi volt és vékony, fejét azonban olyan magasan hordta, mintha mindig nyujtózkodnék. Fekete ruha, fehér kötény, fehér főkötő és igen sok hegyes kiugrás. Hegyes orr, hegyes áll, hegyes könyök. Karcsi azt gondolta, hogy az ember okvetlen megszúrja magát, ha a közelébe megy.

Lisbeth kisasszony tulajdonképpen olyan volt, mint egy szigorú lányiskolai tanárnő. Hasonlíthatatlanul ünnepélyes méltóság volt benne. Ezzel érte el, hogy mindenki respektálta.

Mikor Mari néni Karcsit bemutatta neki, hűvösen végigmérte a fiút, arcrándulás nélkül, aztán vékonyan és fínoman megszólalt:

- Kár, hogy nem fekete. Kherkhoven bárónő Párisból egy néger boyt hozott inasnak. Nagyon jól hatott!

- Talán feketére lehetne festeni? - vélte Mari néni olyan komoly hangon, hogy Karcsi az első pillanatban megijedt.

Ebben a pillanatban nyílt a másik konyhaajtó, amelyik üvegezve volt és a folyosóra vezetett, és János úr dugta be rajta húsból való szakállát.

Lisbeth kisasszony még egy fél centiméterrel magasabbra emelte fejét és hidegen csodálkozó pillantást vetett János úrra.

- Károly! - mondta aztán méltóságteljes nyugalommal. - Előbb a vedret viszed ki, aztán pucolod csak meg a kilincseket. Megértetted?!

János úr vállába húzta fejét és gyűlölködve pislogott kis fekete szemével. Lisbeth kisasszony azonban fagyosan közömbös pillantással vetette oda a konyhaajtóból:

Mikor Karcsi az üres vederrel ismét visszatért a konyhába, csengetést hallott az utcán, mely ismerősnek tűnt fel előtte. Nem nézett ki. Az utcán igen sokat csengetnek.

Ha Karcsi ebben a pillanatban kinézett volna a konyhaablakon, akkor a kerítés előtt éppen egy pékkocsit látott volna elhajtani, ezzel a felírással: »Hut Elemér - jó a kenyér« és Helmutot látta volna a bakon ülni.

Helmut megállt a kétemeletes sötétfalú épület előtt. Mégegyszer megrázta a csengőt, leugrott a bakról és hátulról egy kenyereskosarat vett elő. Ekkor jött be Mari néni épp a konyhába.

De Karcsinak előbb gyorsan meg kellett mosnia a kezét. Helmut a kenyereskosárral a kapuban állt és türelmetlenül pillantott be a csendes lépcsőházba, ahol a sötét bronzasszony és a széles fehér márványlépcső voltak.

De csak az öreg portást látta, Wader urat, aranysujtásos túlságosan is nagy sapkájával kilépni a házból.

- Kérem, adja át a kenyeret - mondta Helmut a portásnak. - Ma nagyon sietős az utam. Mondja meg, holnap jövök a pénzért.

Wader portás bólintott, Helmut átadta neki a kosarat, aztán a bakra pattant.

- Indulj, Lola, te kedves, te drága! - kiáltott oda a lovának. Lola ügetni kezdett.

- Mikor Karcsi az utcára lépett, a »Hut Elemér - jó a kenyér« épp befordult a sarkon. Karcsi a kenyérrel ismét visszatért a konyhába. Sápadt volt az izgalomtól.

- Mari néni! odanézzen! - suttogta és a kosár fémplakettjére mutatott. - Ez a Hut Elemér, ez épp nálunk lakik a házban! És a kenyeret biztos a Helmut hozta, a barátom!

Mari néni szájában megállt a kanál. Gyors, rémült pillantással nézett körül, hogy nem hallotta-e meg valaki.

- Gyerek! - mondta aztán halkan, de dühösen. - Te Fürstenwaldeból vagy itt és senkit sem ismersz a városban. Megértetted?! Ha elárulod magadat, akkor végünk! Ne is hozzon a barátod több kenyeret nekünk. Még ma máshonnan rendelem meg!

Karcsi a veder krumplival az ablakhoz ment és szomorú, fájdalmas pillantással nézett ki.

Közvetlenül az ablak mellett egy építőállvány vezetett fel a tetőhöz. A házat ugyanis javították. Lent a kert terült el és a rács mögött az utca. Messze az utca sarkán Karcsi felismerte a zöld pékkocsit. Helmut hajtott ott el, a »Hut Elemér - jó a kenyérrel«...

KILENCEDIK FEJEZET
a kék libériáról, a kétüléses Buickról, a bonbonokról
és a Langenhorst-palota életéről.

Karcsi még napokig nem kapta meg a libériáját, mert még kétszer meg kellett rajta változtatni a sujtásokat. Nem tetszettek a csalogánynak. A bárónő ízlése ugyanis igen »művészies« volt, mint Lisbeth kisasszony kifejezte.

Végül eljutottak odáig. De nem sárgák voltak a sujtások. Sötétkék posztó volt, világoskék zsinórozással. Az ezüstgombokra rá volt nyomva a Langenhorst-címer.

- Ezt éppen így bele kell vésni a szívedbe is! - mondta Lisbeth kisasszony ünnepélyesen, mikor Karcsit először látta meg az új díszben. - Soha nem szabad elfelejtened, hogy a Langenhorstok büszke címerét viseled.

Nehéz is lett volna ezt elfelejteni. Csak éppen más értelemben, mint ahogy Lisbeth kisasszony elképzelte. Mert nagyon keserű pillanat volt Karcsi számára, mikor ezt a majomparádét fel kellett öltenie.

Már a liftes fiúkat is nevetségesnek találta, akiket az Astória-szálló forgóajtójában látott néha, és a huszárruhás cigarettásfiúkat is a Kurfürst-kávéházban. De azok legalább mindig többen voltak és sok pincér meg szolga közt dolgoztak egy nagy üzemben. Ő azonban teljesen egyedül ült itt a bárónő kétüléses Buick-ján, a városon kellett átutaznia és úgy viselte a »Langenhorstok büszke címerét«, mint egy kutyabélyeget.

Karcsi megszégyenítve és megalázva érezte magát. De nem tehetett semmit. Legalább nem ismernek rám olyan könnyen, ha ismerősökkel találkozom, gondolta.

És néhány nappal később valóban megtörtént, hogy egy régi jó ismerősével találkozott. A csalogány éppen egy úrral volt együtt és a Waisen-utcán haladt, amelyet Karcsi jól ismert, mert az Ulmer-utcának volt mellékutcája. Egyszerre csak megpillantja Péterkét. Először forró örömöt érzett, mely megnedvesítette szemét. Ni csak, Péterke! Milyen aranyos, kedves kölyök!

De mikor közelebb jött, Karcsinak nagyon megkeseredett a szája. Mi történne, ha Péterke most ráismerne? És ráadásul ebben a majomparádéban?

A csalogány, aki máskor olyan tempóban hajtott, hogy már kétszer is megállította a közlekedési rendőr, most úgy mászott, mint egy halottaskocsi, hogy még a gyalogjárók is elhagyták. Ugyanis olyan izgatottan beszélgetett a bennülő úrral, hogy teljesen elfelejtett gázt adni!

Végre elhaladtak a gyerek mellett. Ha Péterke nem mélyedt volna bele a városterv nézegetésébe, biztosan észreveszi Karcsit.

Az ember megszokik bizonyos dolgokat, ha nincs ideje gondolkozni rajtuk. És a Langenhorst-palotában (így kellett nevezni a házat) Karcsinak valóban kevés volt az ideje.

Hat órakor már talpon kellett lennie s rögtön utána megkezdődött a hajsza. Amit János úr annakidején a toalett-szobában mondott neki, kezdve a cipő- és ruhatisztítástól, ezüstpucolástól, pipapucolástól egészen a nagy szalon télikertje virágainak ápolásáig, mindezt és még sok egyebet Karcsinak kellett elvégeznie. És ez gyakran belenyúlt az éjszakába. Mert ha vendégek voltak, fent kellett maradnia, és várnia, óhajtja-e vajjon a csalogány, hogy körülhordozza a szivarokat és a cigarettákat. A báró úr ezt soha nem kívánta. Ő megelégedett azzal, ha János úr vitte oda a készletet. De a bárónő nagyon »művészies ízlésű« volt. És gyakran kifejezte, hogy sokkal jobban fest, ha a kis groom hordozza a cigarettákat. Igy fent kellett maradnia szegény Karcsi gyereknek és virrasztania.

Legjobban az tetszett Karcsinak, ha az asszonnyal kikocsikáztak. A Buick jó volt és remekül futott. Karcsi sóvár szeme látott egyetmást útközben. De mindig aggódott kissé, hogy ismerősökkel találkozhat az Ilse-utcai házból. Helmuttal, Ferenccel, vagy Lizával találkozni nem is lenne olyan rossz. Kissé szégyenkezne, mert nem lenne módjában semmit sem megmagyarázni. De Karcsi mindig tartott készenlétben a zsebében egy kis cédulát. Csak a címe állt rajta, semmi egyéb. A címbe egy kis darab ólom volt begöngyölítve. Ha Karcsi hármuk közül valamelyikkel találkozott volna és észreveszi, akkor ezt a cédulát kidobta volna a kocsiból.

De Karcsi senkivel sem találkozott régi barátai közül, és vágyakozása napról-napra növekedett. Mert soha nem hallott jó szót. A csalogány ugyan barátságos volt hozzá. De ez volt Karcsi számára a legútálatosabb. Mert Mikihez, ahhoz az undok, hosszú selymes szőrű és rózsaszínhasú kutyaféreghez is éppen olyan kedves, sőt kedvesebb volt. Ha Karcsinak Mikit az autóban ölében kellett tartania, akkor Miki és ő kaptak egy-egy bonbont. Egyformán. Karcsi nagyon szerette a bonbont. Mégis most úgy érezte, hogy otthon ki kell köpni a szájából. Mert úgy vetették oda neki, mint a kutyának.

Mari néni természetesen szintén ott volt a házban. Ő valóban jó szívvel volt hozzá. Ezt Karcsi mindig érezte. Különben ki sem bírta volna. De napközben csak akkor láthatták egymást, ha Karcsi a konyhában segédkezett. Természetesen ezt csinálta a legszívesebben. De ott egy szót sem volt szabad szólani, mert mindig volt valaki a konyhában.

Este elalvás előtt szép volt. Akkor Mari néni kis időre az ágyához jött, melyet a sarokban helyeztek el a szekrény mellett egy padon. Melléje ült és megfogta a kezét. De beszélgetni nem sok kedve volt. Legtöbbször igen fáradtnak és szomorúnak látszott. Fejét lehorgasztotta és maga elé meredt a semmibe. Hamiskás babaarcán éles redők keletkeztek. Ez bántotta Karcsit.

Egy dolgot Karcsi sose felejtett el. Mielőtt ágyába mászott, a szekrény alsó fiókjából kivette Keljfeljancsiját, melynek ott volt az állandó helye. Megnézte a kis Vörös-Front-harcost és egy kissé hallgatta csilingelését.

Mikor Mari néni lépteit hallotta, az emberkét gyorsan párnája alá dugta. Karcsi ugyanis tudta, hogy egy tízéves fiúnak már nem való ilyesmivel játszani. De ő nem is játszott vele! Csak éppen anyjára emlékeztette, akitől kapta és a régi szobára, amelyben egykor játszott vele.

Karcsi már megszokta ezt az életet. Csak egy dolog maradt előtte kiismerhetetlen. A háziúr. Minden nap kíváncsian és nyugtalanul gondolt rá... Langenhorst báróra. Nagyon ritkán látta. Karcsinak minden nap végig kellett szaladnia minden szobán és minden szögletet ismert. Ismerte minden házbelinek a szokásait is. Minden órában meg tudta pontosan mondani, hol vannak és mit csinálnak.

De a báróról nem tudott semmit. Néha megérezte, hogy ott van a bezárt ajtó mögött. És azt is érezte, ha a báró nem volt otthon. Akkor mintha az egész lakás fellélekzett volna. Reggelente a bárónál megjelent az adjutáns úr. Sápadt, himlőhelyes SA-ember, aki senkinek sem köszönt, még a csalogánynak sem. Ha megérkezett, nemsokára hallani lehetett bentről az írógépkattogást. Különben gyakran jöttek SA-vezetők és SS^[3]-vezetők, meg katonatisztek. Ilyenkor János konyakot és cigarettát vitt be.

A báró magas és szikár volt és arcát mintha kőből faragták volna. Nagy katonás lépésekkel járkált. De ami Karcsit nyugtalanította, az volt, hogy sose hallotta szavát. Még a hangját sem ismerte.

A báró észre se vette őt. A csalogányra és János úrra sem nagyon nézett rá. Mindig elpillantott az emberek feje fölött, hogy azok úgy tértek ki útjából, mintha jármű lenne. Különben egyszerűen belépett volna az emberekbe.

A bárónak volt egy nagy feketére lakkozott Horch-kocsija. Elment volna versenyautónak is. A soffőr szintén egyenruhát viselt. Karcsinak még sosem volt alkalma beszélni vele. Mikor a báró kikocsizott, az adjutáns úr is mindig mellette ült.

Egyszer az adjutáns megbetegedett és Karcsit levelekkel küldték a postára. Majdnem minden levélborítékon a következő fejléc állt:

Semmi egyéb dolga nem volt, mint a leveleket bedobni. Mégis azon töprengett útközben, hogy nem lenne-e jobb, ha valahogyan elégetné? Mert ez nem olyasmi volt, mint a házbeli kilincstisztogatás. Most a nácipárt számára kellett csinálni valamit, a náciknak tett szolgálatot. A halálos ellenséget, az elnyomókat, a munkásgyilkosokat, azokat kellett szolgálnia, azoknak, akik négy munkást ott lenn a pincében is gyötörtek!

Karcsi mégis bedobta a leveleket a postaszekrénybe. Mert eszébe jutott, hogy a dolog kiderülhet, és akkor elárulja magát meg Mari nénit is.

De a lelkiismerete rossz volt és a szíve nehéz, mikor ismét hazament. Tünődve lépett a nyitott konyhaablakhoz és kifelé bámult. Az építési állvány olyan közel volt, hogy az ablakdeszkáról egyszerűen rá lehetett lépni a létrára. Két kőműves állt éppen szemben és maltert kevertek.

Karcsi szomorúan és vágyakozva nézelődött. Tetőtől-talpig mésszel és festékkel voltak bekenve. De mennyire tetszettek neki. S mennyivel szívesebben bujt volna ebbe a becsületes munkásviseletbe, mint suta tarka libériájába.

Mikor éppen ezen merengett, az egyik munkás észrevette őt és gúnyos mosollyal húzta el száját:

A másik felemelte fejét, hideg és megvető tekintettel nézett rá, s míg homlokáról letörölte az izzadtságot, megkérdezte Karcsitól:

- Mondd csak! verkli tetején szoktál ülni, vagy pedig kalitkába zárva hordoznak, mint a többi majmot?

Karcsi visszaugrott az ablaktól. Mintha a szívébe szúrtak volna. A falhoz támaszkodott és szeme könnyel telt meg. Mindez e miatt a majomparádé miatt, melyet hordania kell! Ilyen igazságtalanság! És nem mondhatta meg nekik, kicsoda és hogy került ide. Ha tudták volna ki az édesanyja, máskép beszéltek volna vele! De hallgatnia kellett.

- Károly, le az autóhoz! - hallatszott János úr sóhajtása. - A bárónő kikocsizik!

TIZEDIK FEJEZET
melyben a falon lógó levágott fejről és a legvadabb
állatok csillogó szemeiről van szó.

Egyik este a Langenhorst-palotában nagy társaság volt. Mari néni titokban szitkozódott, mert annyi sütni-főzni és elintézni valója volt, hogy szuszogni is alig tudott, és a leány, akit valamilyen leányotthonból hoztak segítségül (fizetés nélkül), többet rontott, mint segített.

Lisbeth kisasszonynak keze tele volt munkával. De ezt nem bánta, mert nagyon szerette a társaságot. A pomerániai Langenhorst kastélyban még sokkal nagyobb ünnepélyek is voltak. Szeme csillogott, és úgy repesett, mint egy seregély a fészek körül. Ő már attól is szinte jóllakott, ha az uraságok ettek. Különösen a bárónő új estélyi ruhája tette boldoggá. Már a próbáknál is mindig arról mesélt.

János úr is meg volt elégedve. Elgondolkozva nézegette a meghívott vendégek névsorát és számítgatta, körülbelül mennyi borravaló van kilátásban. Karcsit még jobban hajszolták, mint máskor. Ennek ellenére sem volt semmi panasza az ünnep ellen. Mert kíváncsi volt. Azonkívül neki is csurrant-csöppent egy kis jeges málna a tortákról. Bár Lisbeth kisasszony szigorúan ellenőrzött, Mari néni mégis gondoskodott róla, hogy Karcsinak néhány jó falat megmaradjon.

Erre az estélyre még két szolgát és három pincért fogadtak fel. A pincérek nem tetszettek János úrnak, viszont Karcsinak annál inkább. János úr semmi bizonyosat nem tudott felhozni ellenük. Nem mondtak meg nem engedett szavakat és kifogástalanul dolgoztak. De János úr úgy találta, hogy a pillantásuk szemtelen és egyáltalán gyanúsak. Hátha kommunisták? Karcsinak az volt az érzése, hogy velük friss légáramlat járta át a Langenhorst-kastélyt.

Ez már tekintetükből és természetes tartásukból is következett. Akkor is, ha meghajoltak, nem álltak olyan szánalmas alázatossággal és aggodalmasan ott, mint ahogy János úr szokott mindig az uraság előtt. Azonkívül pillantásukban, mellyel a lakásban lévő dolgokra néztek, volt valami ellenséges és bizalmatlan érdeklődés. Karcsi mindig rájuk mosolygott, és legszívesebben mindig a közelükben maradt volna. De ők egyáltalán nem törődtek vele.

Mikor a vendégek megérkeztek, Karcsinak az ajtókat kellett nyitogatnia és a ruhatárban segíteni. A hölgyek közül sokan barátságosan rámosolyogtak. Néhányan a nevét is megkérdezték. János úr irígykedve sandított rá és egy csendes pillanatban így sóhajtott:

- A borravalókat nekem adod át. Majd reád fordítjuk. De nem jó, ha gyerekeknél pénz van. Ez tilos.

Már elmúlt tizenegy óra, mikor bent a vacsorával végeztek. Karcsi kiszámította, hogy ő és édesanyja több mint két hónapon át lakhattak volna jól avval, amit itt egy asztalnál megettek. Mari néni a konyhaasztal mellett ült a tányér előtt, villával a kezében, és nem evett. Annyira ki volt merülve, hogy egy falat sem csúszott le a torkán.

Akkor Karcsit végre szivaraival és cigarettáival a nagyterembe küldték. Kapott egy nagy réztálcát a kezébe, azon háromféle cigaretta és szivar volt elhelyezve, egy kis szivarvágó és egy égő gyertya.

Mikor belépett, meglepetve és elbámulva állt meg. Karcsi mindennap látta a nagy szalont. Hiszen neki kellett megöntöznie a télikertet az üvegeserkélyen. De ez mindig reggel felé volt. Akkor a bútorok be voltak húzva és nem égtek lámpák. Most minden másként nézett ki. Ennyi fény! Minden csillogott és villogott. A nagy csillár sem volt ma bevonva. Úgy tündökölt, mint a nap és minden sarokban égett még valamilyen lámpa.

Zene... Szép zene. Három úr játszott. Egyik zongorán, a másik hegedűn és a harmadik egy nagy csellón. Mind a három fekete frakkot viselt fehér gallérral, szebben voltak öltözve, mint a többiek. De Karcsi mégsem látta őket a ruhatárban. Talán a hátsó lépcsőn jöttek fel?

A három zenész nagyon komoly és szomorú képet vágott. És a zongora fölött egy levágott fehér fej függött a falon, amelytől Karcsi egy kicsit mindig megborzadt. Talán egy kommunistának levágott fejét akasztották fel? gondolta, mikor először látta. Ettől a gondolattól Karcsi egészen sohasem szabadult meg, bár Lisbeth kisasszony megmagyarázta neki, hogy ez a fej Beethoven halotti maszkja, aki nagy muzsikus volt, és a művészi ízlés kedvéért lóg a bárónő falán. Most az éles fényben a Beethoven szeme alatt sötét árnyékot kapott és nagyon komoran tekintett le a falról a fínom társaságra. Ott tükrözött a fehér fej a zongora fekete fedőlapján mintha az sötét víz lett volna. Úgy látszott, hogy él és szenved.

A szalonban talán harminc hölgy és úr üldögélt. Éppen úgy, mint a ruhásbábuk a divatáruház nagy kirakatában. Fekete szmokingot és uniformist viseltek és mellen csillogó, vagy gomblyukba illesztett érdemrendet. Mindezt fel lehetett volna aggatni egy karácsonyfára is.

A hölgyek háta egészen övig meztelen volt. Éppen úgy, mint az uszodában, gondolta Karcsi. Ha majd lefekszenek aludni, bizonyára ismét felöltöznek hálóingbe.

Mindnyájan csendben ültek és figyeltek a muzsikára. Lisbeth kisasszony hangtalanul betolta a gördülő üveges asztalt, és mosolyogva osztogatta a málnaparfait-t. (Megnyalhatjátok az ujjatokat gondolta Karcsi büszkén, ezt Mari néni csinálta!)

Mögötte János bácsi lépkedett a tálcájával és magas poharakba, melyekbe szalmaszál volt fűzve, pezsgőt töltött.

Nagy terem volt teli emberekkel, melyen keresztül kellett mennie, az égő gyertyával. Úgy érezte magát, mintha kifeszített kötélen kellene haladnia és kötéltáncos mutatványt csinálnia.

Karcsi mélyet lélekzett és elszánta magát. Minden szem reá szegeződött. Liza kisasszony azt is megparancsolta neki, hogy mosolyogjon, mert akkor arcán gödröcskék vannak és a báróné asszony ezt így óhajtja. De ez nem sikerült Karcsinak. Lába kissé bizonytalan volt, félt, hogy megbotlik és az égő gyertya veszedelmesen ingadozott a tálcáján.

Végre a télikertbe ért. Ott ült a csalogány egy kis sárga selyemszófán a fűrészes levelű pálma alatt. Keresztbe tett lábbal, hátrahajolva, inkább feküdt mint ült, és kezében a pezsgős pohárral és a szalmaszállal szájában álmodozva pillantott a mennyezetre. Mintha elolvadna és már félig szétfolyt volna, gondolta Karcsi.

Mellette ült az úr, akit az autóban szokott magával vinni. Sápadt és vékony fiatalember volt, náci-egyenruhát viselt és maga is keveset beszélt. Most is hallgatva pillantott a csalogány rózsás-selyem lábaira. A báróné azonban szakadatlanul fecsegett, mint mindig.

- Hallja, milyen hatalmasan árad ez a dallam? - suttogta. - Ez a magányos léleknek a tragikuma... - és tovább szívta a szalmaszálat.

A fiatalember, akinek nagyon hosszú, sötét pillái voltak, egy cigarettát vett a tálcáról. Karcsi hallgatva várta, hogy a csalogány is vegyen. A bárónő azonban megragadta a fiatalember kezét anélkül, hogy pillantását a mennyezetről elfordította volna, és ábrándosan lehelte:

- Az örökkévalóság zúgását hallom. - A fiatalember, aki éppen most gyujtott rá a gyertyán, szemével intett Karcsinak: »Mehetsz.«

Karcsi aztán csoporttól csoporthoz ment. Kis teaasztalok mellett üldögéltek az ablakfülkékben a málnaparfait-val és pezsgővel és úgy tették, mintha a zenét hallgatnák. A falon öreg grófok és bárók képei függtek, és hellyel-közzel régi fegyverek. Mikor Karcsi a nagy meztelen pallos mellett elment, azt gondolta: Talán ezzel vágták le annak a szegény Beethovennek a fejét?

A második ablakfülke mellett a bronz asztalon három gránáthüvely állt. Valódi gránáthüvelyek a háborúból, magyarázta neki János úr. A báró úr, aki generális volt, hozta őket magával. A lövedékek felül nyitva voltak és virágvázaként szolgáltak. Szép tearózsák voltak azon az estén bennük.

Egy kövér generális állt mellettük és éppen a virágok fölé hajolt. Duzzadt vörös képét a rózsák közé dugta, és mialatt mélyen beszívta illatukat, az élvezettől behúnyta a szemét. Közben mindkét kezével gyöngéden átfogta a gránátokat.

De hol van a báró úr? Karcsi egész este nem látta. Pedig otthon volt. Ezt érezte Karcsi.

Cigarettás tálcájával a dohányzóba ment, jóllehet a szalonban még nem szolgált ki mindenkit. Talán ott ül a báró?

A dohányzóba nagyon ritkán ment Karcsi. Alig volt ott tennivalója, és ha nem volt okvetlenül szükséges, nem is ment be. Mert ott aztán igazán borzonghatott.

A falakat sötétszínű fatáblák fedték és az ablakokat színes üvegek borították, úgy, hogy ebben a szobában napközben is homály uralkodott. Nagy, rozsdabarna faasztal állt középen, ugyanolyan faragott karosszékekkel körülvéve. A falak mentén hasonló faragott padok.

Az egyik fal mellett nyitott szekrények álltak, teli pipákkal. Faragott tajtékpipák. Rövid szárúak meg hosszú szárúak. Némelyik tajtékpipa egész feketére volt már szíva és ragyogott mint a csiszolt márvány.

Az ajtó fölött a mennyezetről roppant szarv csüngött le. Nem volt kisebb Karcsinál. Ezüsttel volt kiverve, és benne erős izzólámpák égtek. Ez volt abban a szobában az egész világítás és ez persze nem adott teljes fényt.

A másik falon állatbőrök lógtak. Vadállatoké, melyeket a báró Afrikában és Ázsiában ejtett el. Mert ő Német-Kelet-Afrikában volt tiszt, mesélte János úr, és különben is híres vadász.

Más fegyverek is lógtak a falon. De Karcsi legjobban ezektől a ragadozóktól borzongott. Mert a legvadabb fenevadak voltak ott, melyek a természetrajzban egyáltalán léteznek. Volt egy szörnyű nagy tigris, egy párduc, egy leopárd, egy jaguár, egy farkas, egy vadmacska, egy medve meg egy nőstényoroszlán. Kitömött fejjel lefelé lógtak a falon és fent szét volt feszítve a lábuk. A szája mindegyiknek nyitva volt, fehér fogakkal vicsorítva, és üvegszemeik szinte elevenen csillogtak. Olyan volt, mintha bele akarnának marni az arramenőbe. És ha Karcsi néha az ajtónál benézett, úgy érezte, hogy hangtalanul üvöltenek. Mindezeket az állatokat a báró maga ölte meg. Karcsi nem szeretett volna egyedül maradni velük a szobában.

A szoba most meglehetősen tele volt (de a báró úr itt sem tartózkodott, ezt Karcsi rögtön látta; hát akkor hol lehet?). Mindnyájan a nagy, kerek asztal körül ültek. Csak egy körülbelül negyven éves férfi, egy náci csapatvezető, ült a fal mellett éppen a tigrisfej alatt.

A sötét asztal közepén nagy konyakos palack állott. Mindenki előtt pohár volt és kis tányér sajtos süteményekkel, meg rágnivaló sósmandulával. Mindnyájan dohányoztak. Már sűrű fehér füstsávok úsztak a levegőben, és egyik-másik arc időnként el-eltűnt mögötte, mint a felhő mögött.

Olyan csend volt a szobában, hogy kissé hallani lehetett a nagyszalonból átszűrődő zenét. Mindnyájan hallgatva, feszülten egy SS-emberre pillantottak, aki épp most hagyta abba elbeszélését, mert egy korty konyakot ivott.

- Na és hogy volt tovább?! - kérdezte egy fiatalember, egy körülbelül tizenhétéves gimnázista, aki mellette ült. Zsíros, sápadt, egészségtelen, pattanásokkal telt bőre volt és tompakék vízszínű szeme.

- Na és hogy volt tovább? - ismételte kíváncsian félig nyitott szájjal és nedves ajakkal. A fiatalember hangja reszketett az izgalomtól. De az SS-ember előbb egy zsebkendővel megtörölte a száját, krákogott és megint tele töltötte poharát. Csak aztán pillantott önelégülten körül, készen a további mesélésre.

A mesélő SS-embernek másik oldalán még egy egészen fiatalember ült, SA-egyenruhában; akire, úgy látszik, valami nyomasztóan nehezedett, mert mozdulatlanul és némán meredt az asztallapra.

- Hogy volt tovább? - ismételte az SS-ember, mindkét könyökét szélesen az asztalra támasztva. Arca fehér volt, mint a tészta, és szeme alatt karikák kékellettek.

Karcsi tálcájával az asztalhoz lépett. És akkor kezdődött az, ami azon az estén a legborzalmasabb volt.

- Hát... - mesélt az SS - a bitang énekelni kezd. Az Internacionálét énekli!

Karcsi megvonaglik. Mit mondott ez? Karcsi a padlóra pillant, mert fél, hogy elárulja magát.

- Abbahagyni! mondom én. De a bitang tovább énekel. Zsupsz! odakenek neki - meséli az SS-ember és öklét a levegőbe lendíti.

Karcsi hideg verítéket érez a hátán. A gyertya inog a tálcán. Ez bizonyosan egyike azoknak, akik ott lent voltak a pincében. Ha ránéz most erre az emberre, erre a vadállatra, akkor biztos reárohan, és tészta-arcába vágja a tálcát. De akkor Mari néninek is vége van és talán vele együtt igen soknak.

Karcsi nem mer felnézni az emberre. Égő szemét a többire függeszti. Mit szólnak ők hozzá? Végig lehet ezt nyugodtan hallgatni? Hát micsoda emberek ezek? Kíváncsi képpel ülnek a világító kürt alatt, körben a fekete asztal körül, körül ülik ezt a történetet mint egy feltálalt nyalánkságot, dohányfüsttel fejük körül.

Karcsi a három asszonyt nézi, hogy milyen kívánóan nyujtják nyakukat. Borzonganak. De kellemesen borzonganak. Karcsi látja, hogy a kopasz szmokingos kövér a fejét rázza, mint egy jóságos nagybácsi egy csúnya gyermekcsiny miatt.

És Karcsi most az SA-egyenruhás fiatalembert nézi az elbeszélő jobb oldalán. Rajta marad a pillantása. Ennek a fiatalembernek beesett arca és nagy fekete szeme szinte lázban csillog, mintha olyasmit látna most a fekete asztallapon, ami a többi számára láthatatlan.

Néhány kéz kinyúl a cigaretták után. Karcsi alig veszi észre. Nem mer elmozdulni helyéről. Fél, hogy eldől. És tovább hallja az SS-ember elbeszélését, tompán, mintha hordóból jönne:

- Két fogát rögtön kiköpte! De a bitang csak tovább énekel! Hagyd abba! ordítom. Nem? Megcsavarom a kezét. Krakk! Kitört a csuklója. De a bitang tovább énekel.

Karcsi lecsüggeszti fejét és megfogódzik hátul egy széktámlában, mert égő gyertyája le akar esni a tálcáról.

Karcsi a fiatal SA-egyenruhásra emeli szemét. Az sötéten izzó szemével mozdulatlanul mered maga elé egyetlen pontra. Csak a szeme lesz egyre tágabb.

- Nem hagyod abba? - mondom neki. Azonnal hagyd abba! És egy marék sarat veszek fel a földről és a szájába tömöm. Erre aztán végre abbahagyja! - fejezi be nevetve a tészta-arcú és pohara után nyúl.

A tészta-arcú iszik, zsebkendőjével elégedetten törli meg száját és ismét tölt. Csend. A zene behallatszik a nagyszalonból.

Ekkor hirtelen a fiatal, sötétszemű SA-ember szólal meg, anélkül, hogy megmozdulna, anélkül, hogy pillantását az asztalról elfordítaná.

- Tovább énekelt! - mondja halkan és lassan, mégis nagyon hallhatóan - amíg volt még élet benne.

Mindnyájan meglepetve feléje fordulnak. A levegőben lengeni kezdenek a füstsávok.

- Kicsoda? Tovább énekelt?! - kérdi a tészta-arcú izgatottan és szájszöglete hevesen megrándult.

- Az az ember, akinek sárral tömte be a száját. A szemén volt látható, hogy magában tovább énekel - mondja halkan a fiatal SA-ember és sötéten maga elé mered.

- He-he-he-he! Micsoda fecsegés! - kacarászik a tésztaképű és szemével a tigrisfej alatt ülő SS-vezetőre sandít, mintha tőle várna utasítást. A többiek is abba az irányba fordítják hanyagul fejüket.

Az idősebb csapatvezető, a tigrisfej alatt, egyáltalán nem néz oda. Szempillái le vannak eresztve. Nem lehet látni a szemét. Rövid, határozott kézmozdulattal a hamutartóba dobja a cigarettacsutkát. Aztán a fiatal SA-ember felé fordulva, megszólal:

- Úgy látszik, magának gyenge idegei vannak, fiatalember. Én magát szanatóriumba küldeném!

Ezt nyugodtan és vontatottan mondja. Hangját mégis hideg késpengének érezni.

- He-he-he-he - vihorászik a tésztaképű. Konyakot tölt a fiatal SA-embernek és orra alá tolja az üveget.

De a fiatal SA-ember nem mozdul. Karcsi erősen fogódzik a széktámlába. Szerencsére senki sem figyel rá. Háta egészen nedves a verejtéktől. Érzi, hogy itt most valami történik. Valami rémes történik, bár még nem látható és hallható, hogy micsoda.

- Grúm! - szólal meg egyszerre a csapatvezető metszően hideg hangja a tigrisfej alól.

Karcsinak meg kell fordulnia. Most oda kell mennie a tálcával és az égő gyertyával. A tigrisfejig. Ez több mint hat lépés. És a gyertya rögtön eldől.

Karcsi a padlóra pillant, indul. Most a csapatvezető térdét látja. Tehát mégis odaért. Nagy, vörös, vastag pecsétgyűrűvel díszített kezet lát a cigarettához nyúlni és válogatni. Aztán érzi, hogy az ember előrehajol, hogy a szivart a gyertyánál meggyujtsa. A gyertya inog.

- Tartsd nyugodtan! - sziszegi a gonosz, hideg hang egészen közel Karcsi füléhez.

És a következő pillanatban a nagy, vörös kéz megfogja a fiú karját olyan acélos szorítással, hogy Karcsi a fájdalomtól felnyög és felpillant.

A csapatvezető arca közvetlenül a Karcsié előtt van, mert éppen most gyujtja meg szivarját a gyertyánál. De nem a szivarra néz, hanem Karcsi szemébe. Szeme sötétzöld, és benne tükröződik a lobogó gyertyaláng.

Karcsinak minden idegén mintha jeges borzongás futna végig. Vissza akar húzódni. De az acélos szorítás fogva tartja. És ezek a borzasztó, szikrázó szemek, közvetlenül előtte! És mintha még közelebb jönnének.

Ekkor hirtelen zajt hall a kerek asztal mellől. Az osztagvezető odaveti pillantását és elengedi Karcsit. Mi történt?

A sötétszemű fiatal SA-ember ebben a pillanatban hirtelen felállt. Olyan gyors mozdulattal, hogy feldöntött egy teli poharat. A pohár elgurult és hangtalanul a szőnyegre esett. A konyak az asztalon folyt szét.

Karcsi visszahúzódik. Elmegy a vadállatok fejei mellett. Gyertyája belecsillog a leopárdok, a jaguárok és a farkasok üvegszemébe. Azok utánavicsorítanak fogukkal.

A sötéten izzó szemű fiatal SA-ember még ott áll és az asztal szegélyét fogja keményen, mintha meg kellene fogódznia. Mindnyájan meglepetve bámulnak reá. Még mindig az asztallap egyik pontjára mered. Aztán alig hallhatóan suttogja maga elé:

Aztán felveti fejét, élesen megfordul és az ajtóhoz megy. Mereven halad és közben alig venni észre ingadozását.

- Maradjon itt, fiatalember! - kiált utána a csapatvezető. Úgy cseng ez, mint kemény parancs.

A dohányzóban csend van. Mindenki visszafojtja a lélekzetét. Ilyen engedetlenség! Ez nyílt fegyelemsértés! A nagyszalonból hallatszik a zene.

Karcsi az ajtófélfához lapul. Szinte megérintette a fiatal SA-ember kezét, aki éppen mellette ment el. Mert érezte: ez a sötéten izzó szemű fiatal SA-ember már nem tartozik ezekhez a vadállatokhoz! Talán meggondolta magát? Talán át akar jönni hozzánk és segít nekünk? Ó, miért is árulta el magát?

Közben a tészta-arcú SS-ember, aki a történetet elmesélte, felállt és odament a csapatvezetőhöz.

Az éppen most gyujtja meg ismét kialudt szivarját. Miközben maga elé fujja a füstöt, enyhe hangon mondja:

Karcsi azonban látja a szemét. Látja, hogyan hunyorít az SS-tisztnek. Észreveszi, hogy ennek a hunyorításnak különleges jelentése van. Karcsinak valami keserűen fojtja a torkát.

A tésztaképű SS-tiszt gyors lépésekkel elhagyja a szobát. Úgy látszik, a csapatvezető valami parancsot adott neki. Már a folyosón van, az ajtó előtt, egy pillanatra megáll. Jobbra és balra pillant. Tájékozódik. Bizonyosan a sötétszemű fiatal SA-embert keresi. Karcsi mindezt látja az ajtófülkéből. És látja, hogy a tésztaképű kigombolja jobb nadrágzsebét és megtapogatja benne revolverét.

Karcsi egy pillantást vet még a szobába. A gimnázista is ki akar szaladni. Kíváncsi. De a csapatvezető egyetlen kézmozdulattal visszatartja.

A három hölgy némán egymásra pillant és kissé összehúzzák a vállukat. Halk borzongás fut át rajtuk.

- Ez hallatlan - mondja idegesen a csapatvezetőnek, aki mosolyogva éppen mellélép. - Ez hallatlan! Ilyen fegyelmetlenség!

- Legyen egészen nyugodt - válaszol mosolyogva a csapatvezető. - Nem tűrünk sorainkban semmiféle lázadást. - Aztán megfogja a vastag szmokingost a karja alatt és megkérdi: - Mit szól, vezérigazgató úr, az amsterdami tőzsde részvényeinek eséséhez?

Karcsi most a folyosóról különös zajt hall. Kimegy. A hosszú folyosó egészen üres. Minden fehér ajtó zárva. Hol van a báró? villan át Karcsi fején. A báró tud mindenről. A báró csinálja mindezt. A báró parancsol itt mindenkinek.

Karcsi egyszerre hirtelen gyors lépteket hall maga mögött. Megfordul. A segédtiszt úr és két közönséges SA-ember, kik egyáltalán nem voltak a vendégek között, közelednek futólépésben.

Karcsi a falhoz símul. Gyertyája kialszik. A három férfi elfut mellette, anélkül, hogy figyelne rá. A hátsó lépcsőhöz futnak. Mi történik ott?

Karcsi torkában erősebb lesz a keserű fojtogatás. De valami vonja, hogy utánuk menjen.

A hátsó lépcső csak nagyon homályosan van megvilágítva. Senkit sem lehet ott látni. Hol van a két szolga? A három pincér? Hol van János úr és Liza kisasszony? Mintha mind eltűntek volna.

A hátsó lépcső ablakai be vannak festve. De ha az ember egészen hozzálapítja az orrát, mégis lát valamit.

Karcsi lekukucskál a sötét kertbe. Bizonytalan árnyékokat lát az egyik bokorcsoportban. Talán öt ember. Egyik a földön fekszik és kézzel-lábbal hadakozik. Elhurcolják. Ez biztosan a sötétszemű SA-ember! gondolja Karcsi. Leütik és megölik, mert nem akar többé együtt menni a nácikkal.

Karcsinak a szíve is megáll a rémülettől. Ezt a hangot még sosem hallotta. Mégis tudja, hogy kicsoda.

A báró áll fenn a legfelső lépcsőn, fekete szmokingban, és olyan nagynak látszik, mint egy fa.

- Mit keresel itt? - csendül a mély, nyugodt hang. De minden szó úgy gurul rá, mint a nehéz kő.

Karcsi vissza szeretne menni. De akkor el kell mennie a báró mellett. Két lépést tesz. Aztán megáll. Nem tud tovább menni. A kőszerű arc ránéz.

Karcsi nem tudja, hogy mehetne el a báró mellett. Csak azt veszi észre, hogy gyertyája leesik és utána akar kapni. Aztán elszédül, és elesik.

Mikor Mari néni felemelte, a cigarettákat és szivarokat már összeszedték a padlóról. Erről János úr gondoskodott. Karcsit ott hagyta fekve. Elvégre ez nem az ő dolga.

TIZENEGYEDIK FEJEZET
melyben a titokzatos borítékok szerepelnek, a segélykomité nagyon
komoly elhatározásra jut és Karcsi megmenti Mari néni életét.

- Hallatlan! egészen hallatlan! Honnan szerzik a gazfickók ezeket a borítékokat? Hallatlan! Titokzatos!

Ezeket a szavakat az Alexander-téri rendőrfőnökségen mondták. Néhány nappal a Langenhorst bárónál rendezett ünnepély után.

A magasrangú Gestapo-hivatalnok (Gestapo azt jelenti, titkos államrendőrség), aki így beszélt, már harmadszor törülte meg zsebkendőjével csiptetőjét, ismét feltette és harmadszor nézett bele a levelekbe, melyek előtte feküdtek az asztalon. Azt remélte talán, hogy az előbb csak rosszul olvasta.

Pedig nem. Mindig ugyanaz maradt: Kommunista röpiratok voltak olyan levélborítékokban, melyekre a következő felírás volt nyomva:

Az asztal előtt egy detektív állt (ugyanaz, akit Karcsiért küldtek). Keserédesen mosolygott, mint mindig, és halkan azt mondta:

- És a nyomás sem hamisítvány, százados úr, hanem valódi, állami levélpapír.

A kapitány öklével az asztalra ütött, hogy a tollak és ceruzák táncolni kezdtek.

- Hát azt nem tudom. Az is szerencse, hogy sikerült megkaparintanom, pont akkor, amikor éppen becsempészték az SA-laktanyába a kommunista röpiratokat. Az olyan leveleket, melyeket ilyen borítékba tesznek, természetesen nem nyitja fel a mi cenzuránk.

- Nyomozza ki okvetlenül, honnan szerezték a disznó kutyák ezt a papírt! - hangoskodott, miközben fel és lejárkált.

- Majd kinyomozom - mosolygott ismét a detektív. - Mindent kinyomozok. Nyugodt lehet, százados úr.

De a százados úr nem volt egészen nyugodt és idegességének olyan következményei voltak, mellyel a segélykomiténak az Ilse-utcában nemsokára foglalkoznia kellett. Mert a dolgok összefüggenek.

A Gestapo-százados idegességének ugyanis az volt a következménye, hogy egyszerre egész sereg házkutatást foganatosítottak, és pedig sokkal alaposabban, mint eddig. Ennek megint az volt a következménye, hogy az Ilse-utca környékén a munkásoknál két levonógépet találtak, melyeken ama röpiratok készültek. Ez a tény lett az oka annak, hogy az Ilse-utcai segélykomitét rendkívüli gyűlésre kellett összehívni.

Mindnyájan együtt voltak már Schrammék cipészműhelyében és a sarokban ültek a mosdó mellett. De nem beszéltek. Lógó fejjel üldögéltek és szemmel láthatólag igen nyomott hangulatban voltak. A sarokban Schramm cipész kuporgott kis suszterasztala előtt, egy cipő éppen kaptafára volt húzva, a szájában faszeget tartott, kalapált és potyolt, mintha semmit sem törődne a rendkívüli üléssel.

- Tehát - kezdte Ferenc, anélkül, hogy felpillantott volna, mintha feszélyezné valami. - Megnyitom a segítőkomité rendkívüli ülését. A dolog ugyanis úgy áll ... pénzt gyüjtöttünk Karcsi számára, hogy segíthessünk rajta, ha nyomára akadunk. Itt van a pénz. A pénztárosnő fel fogja törni a kasszát. Azonban Karcsit mindeddig még nem találtuk meg.

- Mert nem szerveztük meg a keresést - vetette közbe szemrehányóan Péterke.

- Az most mindegy, - beszélt tovább Ferenc - de, - Ferenc letompította hangját, - de apámnál most éppen egy levonógépre gyüjtenek. Mult héten a zsaruk megint találtak és lefoglaltak kettőt. Az egész kerületben nincs már levonógép. Nem lehet röplapokat készíteni... És pénz is hiányzik még... hát így van.

De talán megtaláljuk Karcsit holnap reggel? - kiáltott Péter. - És akkor nem kap semmit?

- De van élelmiszer-akciónk is - válaszolt Liza. - Abban részesül majd Karcsi.

Liza mindkettőt a mosdóra tette. A pénztárkönyv egy összehajtott ív papírból állott.

- Itt van még egy borravaló máról - mondta Helmut és hozzátett öt pfenniget.

Liza kiürítette az ölébe egy kicsi, tiszta zsák tartalmát, amelyet egy régi elszakadt kötényből varrt.

- Ne éhezzen Karcsi, ha megtaláljuk! - mondta. - Nem hagyjuk el őt. Itt van huszonnégy dió, hét keksz, négy alma, egy darab valódi téliszalámi és három kocka sajt. Kezdetnek elég lesz.

- Ha Karcsi ismét jelentkezik, abonálunk Hut péknél naponta három cipóra. Ezt megígérem! - mondta Helmut. - De most mennem kell! Vörös Front!

Mikor Helmut elment, Péterke könyökével lassan megbökte Ferenc térdét. Ferenc odanézett és gondjai ellenére is nevetnie kellett. Mert Péterke tenyerében egy öt pfennigest dugdosott és rögtön zsebébe süllyesztette.

Ferenc azonnal megértette, hogy Péterke az öt pfenniget, melyet épp az előbb adott át Helmut a lehúzógépre, a mosdóról csórta el, hogy megmentse Karcsi számára.

De Ferenc most nem akart hosszú prédikációt tartani neki. Nem volt érdemes az öt pfennig miatt. És neki magának is fájt volna, hogy Karcsi egy fillért se kapjon.

Közben Karcsi felgyógyult az éjszaka rémületéből. De rövidesen újabb olyan éjszakát kellett megélnie, amely talán még annál is sokkal izgatóbb volt.

Egy este, tíz óra már elmúlt, Karcsi éppen levetkőzött. Még ingben ült az ágy szélén. Mari néninek a konyhában volt még tennivalója. Karcsi ezt a pár percet kihasználta és ismét megnézte a Keljfeljancsiját. Játszott kicsit a harangjával és közben édesanyjára gondolt, meg a kis Ilse-utcai szobára. De mikor Mari néni lépteit hallotta, a Keljfeljancsit párnája alá dugta és bebújt az ágyba. Tudta, hogy nem illik ilyen nagy fiúhoz babával játszani. Mások előtt röstelte.

- Jó éjszakát, fiam! - fogadta az asszony a köszönését, de olyan fáradt hangon, hogy Karcsi felfigyelt rá.

Mari néni egy ideig lehorgasztott fejjel állt a kis szoba közepén a lámpa alatt. Aztán lassú léptekkel Karcsi ágyához ment. Odaült mellé, nehézkesen, mélyet lélegezve, anélkül, hogy ránézett volna.

Karcsi a takarója alól kukucskált rá. Nyugtalanság szállotta meg. Mari néni lehorgasztott fejjel ült ott, fáradtan és szomorúan, és mindkét karja ernyedten lógott le.

- Gondosan megmosakodtál, Karcsi? - kérdezte egy idő mulva, de nem is fordult feléje.

Ismét mélyet lélekzett és olyan mozdulatot tett, mintha fel akarna kelni. De tovább is ülve maradt, lecsüggesztett fejjel és lógó karral.

Karcsi szíve összeszorult. Nem mert azonnal kérdezni. Végre mégis rászánta magát:

- Mindnyájunk miatt! - sóhajtotta és fejét csóválta. - Aludj, fiam, neked erőre van szükséged. Többet kell elvégezned, mint nekünk, öregeknek... sok erőre van szükséged...

Karcsi nem értette meg, mire gondolt ezzel az asszony. Még sohasem látta ilyen levertnek. Mi történt?

- Mari néni - suttogta egy idő mulva alig hallhatóan. - Elfogták anyukámat?

- Igazán nem! - mondta Mari néni nyomatékosan és olyan komolyan és őszintén nézett most Karcsi szemébe, hogy hinnie kellett neki.

- Hiszen mondtam, hogy nem! Légy csak nyugodt, fiam! - és kezével megsímogatta Karcsi haját.

Mari néni felállt és éppen menni akart. De Karcsi utánanyujtotta kezét és nem engedte.

- Hogyne, hogyne! - válaszolta Mari néni kissé türelmetlenül. Aztán betakarta a fiút és kiment.

- Ő már rég alszik, te pedig még mindig fecsegsz! Most aztán jó éjszakát és pont.

- Jó éjszakát! - felelte Karcsi. Térdét egészen álláig húzta fel, ahogy mindig aludni szokott, és becsukta szemét. Nem látta, hogy Mari néni milyen gondosan csukja be az ablaktáblákat, aztán kinyitja a szekrényt és egy ruháskosarat vesz ki belőle. Az asztalig vitte, aztán csendben az ajtóhoz ment és kipróbálta, hogy jól be van-e zárva. Majd visszatért az asztalhoz.

Arcáról teljesen eltűnt a szomorú fáradtság. Arckifejezése most feszült, figyelmes és nagyon határozott volt.

- Mari néni - könyörgött és feléje nyujtotta kezét. - Mikor fogom látni az anyámat?

Mari néni erre ismét odaült melléje. Megfogta kezét és nagyon komolyan szemébe nézett. Nem válaszolt azonnal. Először úgy látszik, megfontolta, mit kell mondania:

- Idehallgass, Karcsi - kezdte halkan kis idő mulva. - Talán nemsokára látod édesanyádat.

- Talán... talán itt, ebben a házban. De vigyázz: nem szabad ráismerned. Mintha teljesen idegen asszony lenne, akit soha életedben nem láttál. Megértetted? Hacsak egyetlen szóval, egyetlen tekintettel elárulod magad, mindnyájan elvesztünk. Ő pedig börtönbe kerül és ütni fogják!

Karcsi oldalára feküdt, térdét ismét felhúzta és behúnyta szemét. Viszontlátom anyát! szüntelen ez motoszkált a fejében. És mikor Mari néni betakarta, úgy érezte, mintha anyja lett volna. Boldogan aludt el.

Mari néni pedig olyan gyorsan ment az asztalhoz, mint aki már sok időt elvesztegetett. Kinyitotta a ruháskosarat. Nem olyan ruháskosár volt, mint ahogy Karcsi gondolta. Egy levonógép volt benne, melyen röpcédulákat lehetett sokszorosítani.

Mari néni óvatosan kivette a gépet; levélpapírok és borítékok is voltak a kosárban. Egyik ívet a másik után illesztette a levonógépbe és aztán a borítékba tette. A borítékokon ez állt: Nemzetiszocialista Német Munkáspárt.

Mikor már az ötödik ívet húzta le, a levélborítékok elfogytak. Felemelte fejét és elgondolkozva pillantott az ajtó felé.

Ebben a pillanatban ébredt fel Karcsi. Álmos szemmel pillantott az asztalra és ott látta anyját állni a lámpa alatt. Anyja egy levonógép mellett állt, mint ahogy olyan gyakran látta az Ilse-utcában, míg az elvtársak végül egy bőröndbe rakták a levonógépet, mert kijelentették, hogy nála veszélyben van.

Karcsi a szemét dörzsölte, hogy jobban lásson. Valóban az anyja volt? Nem, hanem Mari néni. Karcsi ismét be akarta húnyni szemét. Ekkor valami különöset látott.

Mari néni leveti a cipőjét, majd lábujjhegyen az ajtóhoz megy, fülét odadugja és feszülten figyel. Aztán elővigyázatosan kinyitja az ajtót. Ismét figyel. Nagyon óvatosan kitárja az ajtót és kidugja fejét. Utána lassan kisurran és hangtalanul beteszi az ajtót.

Karcsi felül az ágyban. Már egyáltalán nem álmos. Érzi hogy most valami szokatlan és veszélyes dolog van folyamatban. Hova mehetett vajjon Mari néni? Mit csinál?

Karcsi kimászik az ágyból, az asztalhoz megy és megnézi az íveket és borítékokat. Ismeri ezeket a nagy levélborítékokat. Gyakran kellett ilyet a postára vinnie. A báró úrnak vannak ilyen borítékai. »Nemzetiszocialista Német Munkáspárt, Berlini Körzetvezetőség.«

»Bajtársak! S. A. legények! Kinek szolgáltok és ki ellen? Eszközök akartok-e lenni a gyárigazgatók, nagybirtokosok és bankárok kezében? A kizsákmányolt, elnyomott éhező munkásokat akarjátok ütni? A ti testvéreiteket?«

Karcsi arca ég az izgalomtól. Szóval ezt csinálja Mari néni, éjszaka! Röplapokat a félrevezetett SA-zsoldosoknak! Hogy végül megértsék, mit cselekszenek. Mari néni nem fél a bárótól. Hová mehetett most?! De az mégis csak könnyelműség volt tőle, hogy itt hagyta a készüléket és a leveleket. Ezt édesanyja soha nem tette!

Karcsi hirtelen zajt hall a folyosón. Az ajtóhoz ugrik és figyel. Érzi, hogy minden zaj veszélyes lehet Mari néni számára. Mert senkinek sem szabad most felébrednie. Senkinek sem szabad észrevennie, mit csinál most Mari néni.

Lassan kinyitja kissé az ajtót és kikukucskál. Ekkor látja, hogy az ajtórésen keresztül a lámpa fénye kiszüremkedik a folyosóra. Helytelen - gondolja Károly. A kapcsoló az ajtónál van. Kioltja a fényt.

Most az egész folyosót látja, mert az ablakon át holdfény árad be. De kint viharos szél hajtja a felhőket a hold előtt, mert fény és árny nyugtalanul táncol a falakon és az ablaktáblák halkan zörögnek.

Karcsi látja, hogy a folyosókon a fehér ajtók hosszú sora sápadtan világít. Hová ment Mari néni? Nagy, fekete, állványra helyezett vázák állnak az ajtók között. Ekkor Karcsi egy nagy fekete macskát lát keresztbe futni a folyosón.

A macska hirtelen megáll, ránéz és felkunkorítja a farkát. Úgy villog a szeme, mint az égő gyertya. Aztán egyetlen ugrással felpattan az állványra és eltűnik a váza mögött.

A váza egy kicsit meginog. Karcsi visszatartja lélekzetét. Ha ez az ostoba állat felborítja a vázát, minden veszve van.

A váza szilárdan áll. De künn a vihar nagy zenebonát csap. Az egyik ablak gyanusan csörög. Ez felfogja ébreszteni a házbelieket. Úgy látszik, nincs jól betéve.

Karcsi hallja saját szíve dobogását. Éppen az ablakhoz akar futni, hogy jól bezárja, mikor az hangos zajjal kinyílik és a fehér függönyök belebegnek a folyosóra.

Késő! Ezt biztosan meghallották. Ahá! Lisbeth kisasszony szobájában már zajt hallani. Hallja, hogy kulcsot dugnak a zárba.

Karcsi behúzza az ajtót. Csak egész keskeny rést hagy, hogy azon kipisloghasson. Látja, amint Lisbeth kisasszony kibontott hajjal, alsószoknyában elmegy mellette. Világosságot gyujt. Az ablakhoz megy és bezárja. Most bizonyára ismét visszatér szobájába aludni. Akkor minden meg van mentve.

Bizalmatlanul körülnéz, mintha valami gyanusat szimatolna és lassan halad tovább. Elmegy a klozetajtó mellett. Még tovább megy. A folyosó meg van világítva. Mari néni nem fog tudni észrevétlenül visszajönni. De hol van most Mari néni?

Mari néni ebben a pillanatban a báró úr szobájában volt. Éppen kinyitotta az íróasztal jobboldali fiókját és egy egész marék levélborítékot vett ki, mikor a felpattanó ablak zaját ő is meghallotta.

Gyorsan betolta a fiókot, az ajtóhoz ugrott és figyelt. Ekkor észrevette az ajtórésen keresztül, hogy valaki fényt gyujtott a folyosón. Lisbeth kisasszony volt.

Mari néni összeszorította a fogát és ujjait ökölbe zárta. Minden idege, minden izma megfeszült. Igy állt mozdulatlanul a homályos szobában és figyelt. Hallotta Lisbeth kisasszony lépteit, aki az ajtóhoz jött és egy pillanatig megállt. Valami gyanusat neszelt.

Mari néni tudta, hogy amíg az ember lélekzik, még nincs veszve semmi. De ez most olyan pillanat volt, mikor élet és halál állnak a mérleg serpenyőjében.

Mikor Karcsi látja, hogy Lisbeth kisasszony, neki hátat fordítva, megáll a báró ajtaja előtt, egy gondolat villant át agyán.

Hangtalanul kinyitja Mari néni szobájának ajtaját és Lisbeth kisasszony háta mögött halkan és gyorsan, mint egy macska a klozethez lopódzik. Lisbeth kisasszony még mindig előrenéz és nem veszi őt észre. Ekkor Karcsi kinyitja a klozetajtót, aztán hangosan becsapja megint, mintha abban a pillanatban jött volna ki onnan.

- Ó, te vagy az? - mondja. - Mért csapsz akkora zajt, te buta kölyök! - szidja tovább megnyugodva. - Még felébreszted az uraságokat. Buta! Menj azonnal lefeküdni!

Karcsi nem bánja, hogy szidják és megy visszafelé. Mikor Lisbeth kisasszony utoléri és gorombán hátbavágja, Karcsi egyáltalán nincs megsértve: fődolog, hogy ismét eloltja a folyosólámpát, szobájába megy és bezárja az ajtót. Igy! Most már jöhet vissza Mari néni.

Karcsi gyorsan az ágyba bujt, behúnyta szemét és úgy tett, mintha aludna. De szíve még hevesen dobogott. Nemsokára hallotta az ajtónyitást. Mari néni jött vissza a szobába.

- Még a lámpát is eloltotta! Okos kölyök! És nézd csak, a levonógépet kosárral fedte le. Remek!

Karcsinak dagadt a szíve a boldogságtól és büszkeségtől. De szemét erősen behúnyta.

TIZENKETTEDIK FEJEZET
melyben Karcsi ráismer egy mosónőre, de a csokoládébonbonokat
a zsebében felejti.

Karcsi már másnap reggeltől fogva várta édesanyját. Egész nap várta őt. És ugyanígy várta minden következő napon. Talán ma jön? Minden este csalódottan és szomorúan feküdt ágyba. Megint semmi! De talán holnap!

Karcsinak azelőtt még az volt a legfőbb mulatsága, hogy a csalogánnyal kimehetett autózni az utcára. Még mindig nem adta fel reményét, hogy találkozik régi barátaival. És a cím, mely egy darab ólomra volt csavarva, mindig készenlétben hevert zsebében.

De mostantól kezdve nem szívesen hagyta el a házat. Minden alkalommal aggódott, hogy anyja éppen távollétében talál jönni. A legravaszabb ürügyeket találta ki, hogy otthon maradhasson, vagy legalább is hamarosan visszatérhessen. Ha hazajött, mindig az volt az első dolga, hogy Mari nénit felkereste és megkérdezte tőle:

- Itt volt? - Egyebet nem is tudott kérdezni. Ha kifulladva a konyhába berohant és Mari nénit meglátta, a szakácsné csak a fejét rázta. Ilyenkor Karcsi megkönnyebbülten fellélekzett, mert mégsem mulasztotta el anyját.

Attól a naptól kezdve, mikor Karcsi várni kezdett anyjára, minden csokoládébonbont, amit a csalogánytól kapott, összegyüjtött. Úgy tett, mintha valami a szájában lenne és nyalogatná. Közben azonban a bonbon már eltűnt a zsebében. Néha, ha a csalogány mellette állt, látszatból a bonbont szájába kellett vennie. Aztán ismét kivette, jól letörülte és odatette a többi mellé. Anyának nem számít, ha egy kicsit a számban volt gondolta.

Ez egy kedd délelőtt történt. Karcsinak ki kellett autóznia a csalogánnyal. Nagyon boldogtalan volt miatta, de nem volt menekvés. Éppen elvégezte dolgát a konyhában, mikor János úr behívta az ebédlőbe, hogy egy doboz cigarettát adjon át neki a bárónő részére. Mert a csalogány olyan sokat dohányzott, hogy a cigaretták gyakran elfogytak útközben. Azonkívül kapott még Karcsi egy doboz pyramidont is arra az esetre, ha úrnőjének megfájdul a feje útközben.

Karcsi sapkáját az ablakpárkányon hagyta és indult. Mikor az ebédlő ajtaját kinyitotta, hogy bemenjen, látta még, hogy Lisbeth kisasszony a folyosóajtón át a konyhába lép és hallotta, amint mondja:

De a mosónőt már nem láthatta Karcsi, mert Lisbeth betette maga mögött az ajtót.

A mosónő kerek kalapját mélyen homlokába húzta. Szép, komoly, határozott szemek pillantottak ki alóla. Vállán csíkos kendő volt és karján kosár.

- Jónapot! - köszönt a mosónő halkan és szerényen. De mintha hangjában valami titkos értelem is csengett volna.

Mari néni, aki éppen a levest kavarta, felhúzta a szemöldökét. Azonnal megismerte Brunner Hedvig hangját. De csak egy idő mulva fordult felé és közömbösen mondta:

- Szóval, az új mosónő? Hát most épp a legrosszabbkor jön. Várjon egy kicsit. Majd hozom a konyharuhákat.

Mari néni egy darabig még elbabrált a főzőkanállal, aztán lehúzta a fazekat a lángról, megtörölte a kezét és megszólalt:

- Szeretnék még néhány darabot a magaméból is mosatni, saját számlámra.

- Kérem, szívesen! - válaszolta az változatlan arccal. Csak szempillája ereszkedett le kissé, ami azt jelentette, kész vagyok.

- Legjobb lesz, ha azonnal hozom - mondta Mari néni és mikor kiment a konyhából, elment a mosónő mellett és észrevétlenül megszorította kezét.

Lisbeth kisasszony az egészből semmit sem vett észre, mert éppen a szennyesládában turkált és annak tartalmát szórta ki a padlóra.

Mari néni gyorsan szobájába ment és bereteszelte az ajtót. Aztán kinyitotta a szekrényt, a fehérnemű alól tizenöt levélborítékot húzott ki és bepakolta a szennyesbe.

Közben Brunner Hedvig a konyhában letette nagy kosarát és külön kupacokba osztályozta a piszkos törülközőket és portörlőket.

Ekkor jött Karcsi vissza a konyhába. Csak a sapkáját akarta elvinni, mert a Buick-autó már az ajtó előtt állt és a csalogány útrakész volt.

Karcsi meglátja a mosónőt, aki majdnem földig hajol, ahogy a ruhát számolja. Karcsi csak csíkos kendőjét és kék kalapját látja. Arcát nem láthatja. Nem is fontos. Mert mi köze van neki egy idegen mosónőhöz?

Karcsi felveszi a sapkáját és még azt gondolja: Milyen kár, hogy el kell mennem hazulról. Talán ma jön anya!

És Karcsi elmegy a lehajolva szennyes ruhát számoló mosónő mellett. Szinte könyökével súrolja.

A mosónő pedig egyáltalán nem veszi észre a fiút. A padlóra néz és a fehérneművel van elfoglalva.

- Tizenhét törülköző és tizenkét portörlő - számolja Lisbeth kisasszony.

Karcsi már kinyitotta a folyosó ajtaját és egyik lábával már átlépett a konyha küszöbén. Ekkor egy pillanatra megállt, mert sapkájának szíja kissé laza volt az álla alatt. Meg kell kissé húzni.

- De nehogy kefével mossa ezeket a fínom asztalkendőket, mert akkor mindjárt tönkremennek! - mondja éppen Lisbeth kisasszony, mikor Karcsi be akarja csukni maga mögött a konyhaajtót.

Karcsi villámgyorsan megfordul. Ki mondta ezeket a szavakat? A mosónő? Hisz ez anyának a hangja!

A csíkoskendőjű asszony most felegyenesedik. De éppen háttal áll a folyosó felé. Lehetséges, hogy ez anya? A magassága szerint igen. Alakját a kendő miatt nem tudja megítélni. Arcát a folyosóajtóból nem látja. A haját sem.

Inkább ijedtséget érez, mint örömöt. Vissza kell mennie a konyhába, látnia kell a csíkoskendőjű asszony arcát. A csalogány már ott ül a kocsiban és vár. Rettenetes baj lesz ebből. De lehet, hogy most, itt az anyja áll előtte!

- Tehát tizenhat törülköző, tizenkét portörlő, - számolja Lisbeth kisasszony - négy asztalkendő és a szalvéták... várjon csak...

Karcsi visszafojtott lélekzettel, apró, hangtalan léptekkel visszamegy a konyhába. Lassan a mosónő elé kerül, hogy az arcába nézhessen.

- Nem tudja, hány szalvéta volt? - kérdi Lisbeth kisasszony türelmetlenül. - Nem számolta velem együtt?

Karcsi ekkor megpillantja a mosónő arcát. Csak egy egész kis darabját, mert az asszony éppen másfelé néz, Lisbeth kisasszonyra. De elég lett volna a fülét is látni, hogy édesanyját megismerje.

Karcsi lába szinte földbe gyökerezik. Tudja, hogy nem szabad észrevétetnie magát. De mit tehet az ellen, hogy a szeme megnedvesedik, ajka kinyílik és ujjai remegve kezdik el csavargatni libériájának fényes gombjait?

- Nem tudom, - akar felelni Brunner Hedvig Lisbeth kisasszony kérdésére - de azonnal...

A mondat befejezetlenül marad, mert Brunner Hedvig valamit meghallott vagy megérzett. Maga sem tudja mit. Úgy érzi, mintha forró lehellet érné.

Mint mikor sötétben fellobban egy lámpa, úgy ragyog fel komoly, gondterhes arca. Keze önkéntelenül is símogatásra nyúlik.

Anya és fia mozdulatlanul és némán állnak szemben. Mozdulatlanul és némán néznek egymás szemébe. Mégcsak mosolyogniok sem szabad, hogy el ne árulják magukat és egymást, de a pillantásuk erősen összekapcsolódik, mintha a kezükkel összefogódznának.

Néhány másodpercig tart csupán. Mert akkor felhangzik Lisbeth kisasszony hangja:

- De hisz én is segíthetek - kiáltja ekkor Karcsi, akinek arca egészen elvörösödött, és már odaugrik, anyja mellé guggol és mintegy véletlenül, megérinti kezét, rövid, gyors símogatással... csak egy pillanatra, de mégis!

Lisbeth kisasszony csak most vette észre a fiút. Azt gondolta, hogy már régóta lement az autóhoz.

- Te még mindig itt vagy? - kiáltja megrémülve. - Te ostoba kölyök! A bárónő őméltósága már az autóban vár! Te haszontalan fickó, te! - és gorombán mellbeüti Karcsit, úgy, hogy a fiú nem tud guggolva maradni és hanyattesik.

Azonnal felpattan ismét és még látja, hogy anyja hirtelen villámló szemekkel felemeli fejét és homloka is elpirul, de aztán ismét lehajtja, hogy elrejtse felindultságát.

- Karcsi, az autóhoz! - hallja kintről János úr haragos hangját. Most aztán jobbról és balról is tűz alatt van. Szidja Lisbeth kisasszony és szidja János úr.

És mikor Karcsi épp az ajtóhoz surran, Mari nénibe botlik bele, aki most tért vissza a szennyesével.

- Még csak ez kell! - kiált rá az asszony igen komolyan és szigoruan. - Miért lődörögsz te itt, mintha semmi dolgod nem lenne!

És most mindhárman kórusban szidják, és János úrra rájön szokásos köhögő rohama.

Mialatt Karcsi leszalad a lépcsőn, azt gondolja: A legrosszabb, hogy anya ezt hallja, és azt hiszi, hogy mindig így szidnak engem és rossz dolgom van itt, és e miatt bánkódni fog.

De mégis mosolyognia kellett Karcsinak, olyan boldog volt. Viszontlátta édesanyját, aki bizonyára még többször el fog jönni, mint mosónő.

Még egy idegen hölgy ült az autóban. A csalogány ezért különösen haragos tekintettel mérte végig Karcsit. És Miki, az utálatos féreg, természetesen szintén rákaffogott. Mindig megérezte, ha a hangulat Karcsi ellen irányult, olyankor ő is megugatta.

De Karcsi mégis mosolygott. Látta, hogy veszélyes helyzetben van. De egyszerűen nem volt képes egyebet csinálni. Olyan forró boldogsághullám áradt el benne, hogy mosolyognia kellett.

Miki azonnal abbahagyta az ugatást. Karcsi tudta, hogy a veszély elmúlt. A csalogány nem szólt egy szót sem, és elhajtottak.

Ebben a pillanatban Karcsinak eszébe jutott, hogy nem adta át anyjának a számára összegyüjtött csokoládésbonbonokat. Pedig milyen könnyen belecsempészhette volna a kosarába! Na majd legközelebb!

De Brunner Hedvig mégis magával vitt valamit a szennyessel. Mikor Mari néni gondosan összegöngyölítette ingeit és sajátkezüleg dugta a mosóputtonba, megkérdezte:

A két asszony szeme olyan komolyan csillogott, mikor ezeket a szavakat kiejtették, mintha sokkal fontosabb dolgokról lenne szó, mint a mosás.

TIZENHARMADIK FEJEZET
melyben Karcsi egy kosarat otthagy a virágüzletben és
a jó Lola valóságos versenylóvá lesz.

Egészen másként történt minden, mint ahogy Karcsi elképzelte. Mari néni másnap nagyon lehangolt volt. Karcsinak úgy tetszett, hogy azóta nem is dolgozott a levonógépen. Éjszaka gyakran felsóhajtott.

Karcsi nem kérdezősködött. De mikor az asszony egyszer lehorgasztott fejjel ismét ott ült az ágya szélén, fejét csóválva így szólt hozzá:

Azért beszélt így Mari néni, mert tudta, hogy itteni titkos munkája a röpiratokkal nem volt jól megszervezve. Nem lett volna szabad egyebet csinálnia, mint a levélborítékokat ellopni és kijuttatni a házból, de semmiesetre sem még magának sokszorosítani is a röpiratokat. Ezt a rendőrség előbb vagy utóbb észre fogja venni. Súlyos gondjai voltak Mari néninek.

Maga elé bámult, de aztán hirtelen lendülettel felállt, mintha valamit le akarna rázni magáról.

És egy napon, éppen öt nappal azután, hogy Karcsi anyjával találkozott, megtörtént a nagy szerencsétlenség. Karcsinak ki kellett mennie Lisbeth kisasszonnyal virágot vásárolni. Nem akart, mert tudta, hogy édesanyjának kell jönnie aznap. Aggódott, hogy későn érkezik haza. De a méltóságos bárónő méltóságos anyjának legméltóságosabb születésnapja volt és ezért feltétlenül meg kellett a virágokat vásárolni. Lisbeth kisasszony máskor egyedül szokta a virágokat megvásárolni. Karcsi sehogyansem értette, miért kell most feltétlenül vele mennie.

Ezen a reggelen Lisbeth kisasszony különösen idegesnek látszott. Egyáltalán be sem ment a konyhába, csak épp az ajtót nyitotta ki, aggodalmas, kemény tekintetet vetett Mari nénire és magához intette Karcsit.

Még a kezét is megfogta, amit máskor nem szokott tenni és kézenfogva vitte ki Karcsit a házból szokatlan ünnepélyességgel. Közben olyan keményen fogta a csuklóját, mintha attól félne, hogy elfut. Mikor befordultak a sarkon, mégegyszer visszapillantott, mintha a Langenhorst-palotában valami különös dolognak kellene történnie.

- Ezt vajjon mi leli - tűnődött Karcsi és oldalról figyelte. Lisbeth kisasszonynak egészen vörös volt az arca az izgalomtól, de egyetlen szót sem szólt.

- Most rád nincs szükség otthon. Idejében hazaérsz - válaszolt Lisbeth kisasszony.

De milyen különös hangon mondta ezt! Karcsi töprengett. Mit jelentsen ez? Csak nem sejt valamit?

Egy nagy virágüzletbe mentek. Karcsi viszi a kosarat. Minden elárusítónő munkában van. És miközben így várakoznak, egy kis, golyógömbölyűségű asszony jön be és barátságosan köszön.

- Ah! - legyint Lisbeth kisasszony lemondóan a kezével. - Inkább ne is kérdezze! - és iszonyodva fordítja el arcát valamilyen láthatatlan tárgytól.

- Mi történt hát? - kíváncsiskodik a kis gömbölyű asszony és részvétteljesen hunyorgat szemével.

- Olyan ideges és izgatott vagyok, kedves Bunkené, de olyan ideges és izgatott! El se tudja képzelni!

- El sem képzelheti, Bunkené. Én mondom magának, hogy hihetetlen, mi minden megtörténhetik manapság! De hisz én előre láttam! Én nagyon jól tudtam!

Karcsi máskor nem sokat törődött Lisbeth kisasszony fecsegésével. Ez alkalommal azonban kíváncsi, mert hallotta, hogy mit súgott oda Liza kisasszony a kis gömbölyűnek. Határozatlan gyanú támad benne.

Hát miközben azok ketten körüljárják a nagy pálmacsoportot, mely a virágüzlet közepén áll, hogy amögött fedve legyenek. Karcsi felveszi a kosarat és egész a pálmacsoportig nyomul előre. Most láthatatlanul áll a pálmacsoport fedezéke mögött és pontosan hallja mit beszélnek azok ketten a másik oldalon.

- Nem, ezt mégse mesélhetem el! Szigoruan titkos, igen politikus dolog, Bunkené!

- Na, akkor csakugyan nem lehet elmondani - biccent Bunkené és tiszteletteljesen pislog.

De Lisbeth kisasszony pletykavágyának már nem bír ellenállni, karjánál fogva visszatartja Bunkenét és suttogja:

- Igen, igen - topog a kis gömbölyű aggodalmasan. - De ilyen titok... az ilyesmit legjobb ha nem hallja az ember.

De ez nem segít rajta. Lisbeth kisasszony keményen fogja a kis gömbölyűt és elsuttogja neki:

- Gondolja csak el! Ma eljön hozzánk a rendőrség, hogy letartóztassa a szakácsnőnket. Már biztosan el is vitték. Kommunista volt! Képzelje! Langenhorst báró szakácsnője! Hát lehetségesnek tartotta volna?! De én mindig tudtam! Igazi prolinő volt! És képzelje, a mosónő, aki hozzánk jön... a mosóputtonyában mindig röplapokat és bombákat vitt. Ma reggel hallottam, hogy egy rendőrtiszt beszélgetett a báró úrral. De az egész letartóztatást igen diszkrétül kell végrehajtani. Senki se vegye észre. És a mosónőre, akinek ma ismét jönnie kell, már szintén vár a rendőrség, és ennek a fiúnak semmit sem szabad észrevennie a dologból. Ezért kellett ma magammal hoznom. Vigyáznom kell rá. A rendőrség őt is ki fogja hallgatni, ő is gyanús, mert a szakácsnő ajánlotta be a házba. Na mit szól hozzá, Bunkené?! A Langenhorsték palotájában! Ha a méltóságos öreg báróné megtudna valamit belőle! Meghalna felháborodásában...

Bunkené már nem pislog. Üveges szemmel mered maga elé és elrémülve dadogja:

Az elbeszélés végét Karcsi már nem hallotta. Mikor Lisbeth kisasszony a mosónő szót kimondta, azonnal megértette a roppant veszélyt, mely anyja fölött lebeg. Tüstént haza! Anyát idejében figyelmeztetni kell! És Karcsi már ott sem volt a virágkereskedésben.

Mikor Lisbeth kisasszony ismét átkerült a pálmacsoport túlsó oldalára, hogy Karcsira vigyázzon, csak az elhagyott kosarat látta a padlón.

Karcsi rohant, ahogy lába bírta. Ha későn ér haza, ha nem tudja anyját idejében figyelmeztetni, akkor el van veszve! Ügyesen futott, mint a menyét az emberek között, de mégis mindig belebotlott valakibe. Mindenki utánafordult. Szitkozódtak, káromkodtak, fenyegetőztek. Neki most minden mindegy volt. Ha valaki megkockáztatta volna, hogy feltartóztassa, Karcsi feldönti és az arcába tapos.

Karcsinak át kell futnia az uccán. Eszibe sincs, hogy a sarkig fusson és megvárja, míg az autókat leállítja a forgalmi rendőr. Keresztül az autók között.

Karcsi eltűnik a rohanó autók közt. Egy asszony, aki a járdáról utánanéz, felsikolt. Egy nagy autó hirtelen fékez. A következő beleszalad. A kocsik megállnak, torlódnak. A soffőrök káromkodnak. A közlekedési rendőr fütyül. Egyik kocsi alól egy fiú mászik ki, piszkosan, felhorzsolt arccal és vérző orral.

De még mielőtt a közlekedési rendőr megérkezik, a fiú már kikúszott a gép alól és elfutott.

Karcsi tovább szalad. De még mindig jó messze van a Langenhorst-palotától. És a térde sajog az eséstől. Mintha éles kés lenne beleszúrva. Alig tudja lábát emelni. De mégis muszáj! Muszáj! És még gyorsabban!

Könny és izzadság gyöngyözik arcán. Halántékában kalapál a vér. Most szeme előtt elsötétül a világ. Megáll és belekapaszkodik egy lámpaoszlopba! Tovább! Tovább! De ebben az iramban aligha bírja ki a Langenhorst-házig. Érzi.

Karcsi kétségbeesve néz körül. S ekkor hirtelen szemébe tűnik: »Hut Elemér - jó a kenyér.«

Valóban! éppen Helmut hajt el mellette a kocsijával. A jó Lola, kényelmesen poroszkál és széles patáival csapkodja a flasztert. Gyors nekifutás. Mindegy, akárhogy fáj. Karcsi eléri a kocsit. Fájó lába lecsúszik a hágcsóról. De Helmut már felismerte, elkapta gallérját és felhúzta a bakra.

Most nincs rá idő, hogy a viszontlátásnak örüljenek. Helmut azonnal észreveszi a poron, izzadságon és a vérző orron, hogy komoly és sürgős dologról lehet szó. Azt, amit Karcsi szakadozó lélekzettel, vad sietséggel elmesél, azt Helmut nem érti meg egészen. De a lényeg az, hogy Brunnerné útban van a Langenhorst-palota felé, ahol rendőr várja és Karcsinak okvetlenül előbb kell megérkeznie, hogy idejében figyelmeztesse anyját. Ezt Helmut azonnal megérti.

- Na, Lola, te jó, te kedves, most mutasd meg, mit tudsz! - kiáltja és a ló füle közé csap.

Az ostor suhog. Lola magasra veti fel fejét és vágtába rohan át a Scharnhorst-utcán. Lola csak úgy repül. Akár egy valódi versenyló. Már ütni sem kell. Mintha érezné, miről van szó. »Hut Elemér - jó a kenyér«: csörömpöl és zakatol, majd szét szakad, és nemcsak minden lovasfogatot hagy el, hanem sok autót is.

De a Hedemann-utcánál ott áll egy közlekedési rendőr és éppen felemeli kezét. Minden kocsi megáll.

Még egy csapás és a zöld pék-kocsi az álló járművek között átrobog. Lola, a jó, a kedves, párolgó háttal száguld el a bámuló soffőrök mellett.

A közlekedési rendőr valamit kiált. Már hallani sem lehet. Már túl vannak rajta. Be a Gottfried Keller-utcába!

Nemsokára itt van a Wagner-tér és azzal szemben a Langenhorst-palota. Ám ekkor rendőrfütty süvít fel mögöttük és gyanús kattogás közeledik.

A fiúk nem is gondolnak arra, hogy a kocsit lefékezzék. Lola, a jó, a kedves, még veszettebbül vágtat. A kattogás mégis gyorsan közeledik.

De a rendőr a motorbiciklin éppen a Wagner-téren éri utól a kenyereskocsit. A kocsi kevéssel a park előtt megállt. Egy nyurga termetű, körülbelül tizennégyéves, komikusan tömpe orrú fiú ugrik le izzadva a bakról, és meséli tisztelettudóan a motorbiciklistának, hogy a lova megbokrosodott. A Schanhorst-utcán valaki egy tükröt vitt és attól vadult meg a ló, nem tehet róla, hogy egész mostanáig nem tudta megállítani.

A motoros rendőr jóindulatú ember volt és akadt más gondja is. Azonkívül sem szerencsétlenség, sem egyéb rendbontás nem történt. Ilyen fiatal legénytől nem is lehet követelni, hogy azonnal megfékezzen egy megbokrosodott lovat.

A motoros rendőr tehát futni engedi a pékfiút, aki nagyon boldogtalan képet vág. Egyetlen kérdése van még csak a rendőrnek.

A kenyereskocsi teteje olyan magas volt, hogy hátulról nem lehetett látni, ki ül elől a bakon. De a motorosrendőrnek mégis úgy rémlett, mintha látta volna, hogy valaki leugrott a másik oldalon, amikor a kocsi megállt.

- Még valaki? - kérdezte Helmut csodálkozva és olyan buta képpel bámult fel a bakra, hogy a rendőr meg volt győződve arról, hogy tévedett.

Helmut mégegyszer bocsánatot kért, udvariasan köszönt és ismét felmászott az ülésre.

Lola felvetette fejét és idegesen kapart. Mintha újra az ostort várta volna.

- Ne vedd rossz néven! - szólt hozzá gyengéden Helmut. - Kedves, jó Lolám, te drága állat, hogy így meghajtottalak. Jó ügy érdekében. Kapsz érte cukrot.

Lola mindkét fülét hátrahegyezte. Még csurgott róla a verejték, a véknya dolgozott még, mint egy fujtató. De már meg volt nyugodva.

- Nem készültünk ám még el munkánkkal, kedves Lola - beszélt tovább Helmut, miközben hagyta, hogy az állat kicsit kifújja magát. Még várnunk kell itt a sarkon, hátha szükség lesz ránk? Talán még egy nyargalás is lesz máma.

Helmut Karcsival ezt még meg tudta beszélni, hogy a kenyereskocsi ott fog várni a Wagner-park tulsó oldalán. Nem lehetett tudni, mi történik a következő órákban a Langenhorst-palotában. És ha más okból nem is lenne szükség a kocsira, hát Helmut legalább hírt vihet arról, hogy szerencsétlenség történt.

A pékinas tehát a megbeszélt helyre hajtott a kocsival. A Langenhorst-palotát nem lehetett onnan látni. De Helmut tudta, hogy az közvetlenül a sarok mögött van.

Leugrott a bakról és kinyitotta hátul a kenyereskocsi ajtaját. Aztán kissé rendet teremtett a belsejében. De nem olyan rendet, mint máskor. A deszkát, mely a kocsit két rekeszre osztotta, kivette és oldalt fektette. Most nagyobb hely volt benne. Ember is elférhetett, ha összekuporodott. Aztán Helmut a sarokba tolta a kenyereskosarakat, és középen két ember számára még meg is tisztogatta a helyet. Rendes, gondos fiú volt.

Helmut ismét becsukta az ajtót, de nem ült vissza a bakra. Kíváncsian figyelt minden irányban. A Wagner-tér üres volt, szinte kihalt. Itt gazdag emberek laktak saját házaikban. Nem voltak errefelé sem üzletek, sem vendéglők. Egyáltalán, kevés ember lakott ezekben a kétemeletes villákban. Éppen azért a forgalom se volt nagy. És rendőr is kevés. Hiszen gazdag emberekre nem kell felügyelni.

Helmut különben nagyon higgadt fiú volt, akit nehezen lehetett sodrából kihozni. Most azonban minden akaraterejét össze kellett szednie, hogy megőrízze hidegvérét.

Szegény Karcsi! gondolta. Mi mindenen megy keresztül ez a gyerek! Talán nem is tudja, milyen veszélyes dologra vállalkozott. Hogy akarja anyját figyelmeztetni úgy, hogy ne árulja el saját magát? Nagyon könnyen áldozatul eshetik ő maga is!

Helmut összeszorította fogát. Mindenesetre elhatározta, hogy kitart barátja mellett. Hacsak tőle függ, nem hagyja cserben Karcsit és Brunnernét, akkor sem, ha mindjárt letartóztatják őt is. Jőjjön, aminek jönnie kell.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET
melyben a Keljfeljancsi részt vesz a küzdelemben, egy festékesvedret
leeresztenek az építőállványról és a jó Lolának szokatlan terhet kell húznia.

Mialatt Karcsi a Wagner-parkot keresztezte és a Langenhorst-palotához szaladt, villámgyorsan átgondolta, hogyan és hol fogja anyját várni. Természetesen már az utcán kell észrevennie. Mert amint belép a házba, letartóztatják. Igen, de hátha már benn is van a házban? Legeslegelőször tehát azt kell megtudnia Karcsinak, hogy mi történt eddig? Aztán még kijöhet megint az utcára, hogy anyját megállíthassa. Da melyik oldalról fog jönni édesanyja? Mennyi nehéz kérdés... Na, de most előbb gyorsan be a házba!

Mikor Karcsi a Langenhorst-palota kapujához futott, egy úrral ütközött össze, akinek öngyujtó volt a kezében és éppen cigarettára akart gyujtani. Karcsi egy lépést hátralépett, hogy kitérjen az útjából. De megállt, mert szinte gyökeret vert a lába a rémülettől. Mozdulatlanul bámult az úrra. Megdermedt, mint azok a bogarak, melyek halottnak tettetik magukat, ha az ember tenyérbe veszi őket.

Mert felismerte a cigarettázót! Az a detektív volt, aki akkoriban az Ilse-utcában ő reá lesett és aztán a villamoson követte. A detektív, kezében cigarettával, visszanézett a liberiás kis úri inasra.

De a detektív semmit sem csinált, csak nézett. Ekkor Karcsi összeszedte magát, elsurrant a férfi mellett és felrohant a széles fehér márványlépcsőkön.

A detektív utána pillantott. A fiú ismerősnek tetszett neki. De hogy hol látta arcát, nem tudta. Bizonyára - gondolta - ez a Langenhorsték inasa, akit később majd ki kell hallgatni, mert a szakácsnő ajánlotta be a családhoz. Nos hát, ha bent van a házban, jó helyen van, mert onnan többé nem jöhet ki. A kihallgatásnál majd kiderül, honnan ismeri.

A detektív ismét felkattintotta öngyujtóját, mely nem akart égni. Négyszer kellett kattintania, míg a szerszám tüzet fogott, és talán ez mentette meg Karcsit. Mert teljesen más irányba terelte a detektív gondolatát.

Karcsi közben halkan végigfutott a folyosón. Minden csendes és üres volt. Talán már későn jött? Nem. Mert ha anyát már letartóztatták volna, mit keresne akkor a detektív a kapuban? Tehát azonnal vissza kell fordulni és anyja elé menni. De előbb mégis meg kell tudnia, mi történt azóta a házban.

Karcsi Mari néni szobájának ajtaja elé ment. Éppen csak be volt támasztva. Ettől összeszorult a szíve. Ez az Ilse-utcai ajtóra emlékeztette, amelyet szintén nem csuktak be rendesen a házkutatás után.

Karcsi lassan kinyitotta az ajtót. Hát igen! Ugyanaz a látvány, mint az Ilse-utcában. Minden kiráncigálva a szekrényből és fiókokból és szétszórva a padlón. A matracok szétvagdalva. A ruháskosár, melyben máskor a levonógép volt, a szoba közepén hevert.

De Mari néni innen nem menekülhetett a tetőkön át, mint annakidején az ő édesanyja. Szegény, jó Mari nénit biztosan elvitték.

Karcsi nem volt képes igazi fájdalmat érezni, mert túlságosan lefoglalta a másik égető gond, az a nagy feladat, amelyet most azonnal meg kell oldania: idejekorán figyelmeztetni kell anyát!

Gyorsan a szobába lépett és sebtibe letisztította magát. Mert mindenkinek feltűnt volna, hogy milyen poros volt ruhája. Mikor ismét menni készült, a ruháskosár mellett megpillantotta a padlón Keljfeljancsiját. Gyorsan felvette és a kis Vörös Frontharcos vasmellében megszólalt a csengő. Mint mindig, most is keményen, ütésre emelte acélöklét.

Mialatt a konyhába ment, megkérdezte magától: Mit felelek, ha megkérdezik, hol hagytam Lisbeth kisasszonyt? Mi történik, ha Lisbeth kisasszony közben már hazajött?

Karcsi siettében semmit sem tudott kitalálni. Hiszen úgyis minden mindegy. Ahogy adódik, úgy lesz. Most csak egyről van szó: anyát idejekorán figyelmeztetni kell! Minden más mindegy.

Mikor Karcsi a konyhába lépett, egy rendőr és János úr álltak az ablaknál. Olyan feszülten figyeltek ki az utcára, hogy egyáltalán észre sem vették a belépő grúmot.

- Most már nemsokára jönnie kell, annak a mosónőnek, őrmester úr. Itt a rács mellett kell elhaladnia.

Megfordult. Le akart menni az utcára, hogy anyjának elébe fusson. Ekkor meghallotta János úr kiáltását:

- Ott jön ni! Ott, őrmester úr! Épp most jött ki a Brunnhilda-utcából. Az a csíkos kendőjű asszony a kosárral a karján. Most megy el a hirdető oszlop mellett! Látja?!

A gondolatok villámként cikáztak át Karcsi forró fején. Az utcára szaladni most már késő. Ha anya a Brunnhilda-utcából bekanyarodott és már elhagyta a hirdetőoszlopot, akkor előbb ér a rácshoz, mint ő. Karcsi az ablakhoz fordul. Teste remeg. Görcsösen összeszorítja öklét, mintha önmagát akarná szilárdan tartani. Karcsi tudja, hogy most minden tőle függ. Nem szabad elveszítenie fejét.

- Most aztán nyugalom! - morogja az egyik rendőr. - Nehogy az asszony megszimatoljon valamit. Maga maradjon itt, János úr. És semmi feltűnés itt ne történjék. Megértette? Itt az építési állványokon kőművesek dolgoznak. Azoknak semmit sem szabad az egészből észrevenniök, különben még valami tüntetés lehet belőle. Az asszonyt csendesen befogjuk vinni a kapubejárat alá.

A rendőr kiszalad a konyhából, közben Karcsit odébb tolja, mint valami széket, amely útjában áll.

János úr oldalt áll fel az ablak mellett. Előrenyujtja a nyakát. Szeme csaknem kiesik üregéből. Kezét szája elé tartja, mintha félne, hogy már lélekzetével is figyelmeztethetné a mosónőt. Egyáltalán nem veszi észre, hogy van rajta kívül még valaki a konyhában.

Nyugodtan és mit sem sejtve jön. Nemsokára elhalad a rácsos kerítés mellett. Aztán a sarokhoz ér. Ott várnak rá a zsaruk. Jaj!

Karcsi egyetlen lendülettel megfordul és már kinn is van az ajtón. Teljesen öntudatlanul történik minden. Anyjához akar futni. De az ajtóban észretér. Hisz már késő! Az utcára már nem ér le. Ismét visszafut a konyha közepéig. Ott megáll tanácstalanul. Jobb lenne talán mégis kifutni az utcára? Ismét az ajtóhoz. Aztán ismét vissza. Akár egy kétségbeesett egér a kalitkában.

De most Karcsi az ablak felé indul. Már nem törődik János úrral. Most már minden mindegy neki.

Éppen arra megy lent az anyja. A rács mellett. Rögtön a sarkon van! És nem néz fel. Inteni tehát nem lehet neki.

- El az ablaktól - sziszegi János úr. Elkapja Karcsi gallérját és hátra akarja rántani.

A csíkoskendőjű asszony felnéz. Már senkit sem lát az ablakban. De gyorsan megfordul és visszasiet. Az első saroknál leteszi a kosarát és ledobja kendőjét meg kalapját. Mikor a Brunnhilda-utcára bekanyarodik már egészen más a külseje.

Az ablaknál nincs már senki. Mert János úr Karcsit hátrarántotta. Annyira el van képedve, hogy csak rekedten krákogni tud:

Karcsi János urat gyomorba boxolja és kiszabadítja magát, aztán az ablakhoz igyekszik. De János úr elállja útját és megint elkapja.

Vad, elkeseredett harc keletkezik. János úr kétszer olyan nagy mint Karcsi, és talán kétszer olyan erős is. De nem mindig az dönt. Sokszor függ minden az elszántságtól, a belső tűztől, a meggyőződéstől.

Karcsi úgy harcol, ahogy egy fasisztaellenes, szabadságszerető fiúhoz illik. Kézzel-lábbal, körömmel. Mint egy kis vad farkaskölyök.

A konyhaasztalt már felborították. Tányérok, tálak, poharak, széttörve hevernek a padlón.

Karcsi most zsebébe nyúl és kiveszi acél Keljfeljancsiját. Ez minden boxernél jobb. Ezzel ront neki János úrnak.

- Most megkapod, vén korhely! - kiáltja szikrázó szemmel. - Vörös Front! - kiáltja el önkéntelenül a harci jelszót. - Vörös Front! most megkaptad vén szamár!

A kis érc Vörösfront-harcos felemelt öklével áthatol a libérián és az ingmellen. János úr szúró fájdalmat érez. Köhögési roham jön rá és tántorog, de nem engedi Karcsi kabátját.

Mikor János úr a padlóra zuhan, Karcsit is magával rántja zekéjénél fogva. Erre Karcsi gyorsan kibújik belőle. A zsinóros mente ott marad János úr kezében. Karcsi felugrik.

És mialatt János úr köhögve a padlón fekszik és mint egy eszeveszett ütlegeli az üres kabátot, Karcsi egyetlen szökkenéssel az ablakpárkányon terem.

Karcsin már nincs rajta a libériás inaskabát. Szabadnak érzi magát. Anya meg van mentve és most jöhet akármi!

- Vörös Front! csak azért is! - kiáltja, a Keljfeljancsiját csóválva, mégegyszer az urasági konyhába vissza és aztán az ablakpárkányról kimászik az építőállvány létrájára.

Karcsi lenéz. Arra le nem jut ki a házból. Tehát felfelé! A tetőre! Anya is úgy menekült meg. Talán sikerül neki is. És Karcsi könnyedén és ügyesen mászik felfelé, mint egy mókus az állványon. Mindig jó tornász volt. Most hasznát veszi.

Karcsi mind magasabbra és magasabbra ér. A harc tüze még ott ég testében. Olyan, mintha mámoros lenne.

- Vörös Front! - csendül egy tiszta, dacos fiúhang a kék magasságból a májusi levegőbe.

A kőművesek, kik fent dolgoznak az állványon, és azok is, akik lent a maltert keverik, csodálkozva felfigyelnek.

- Vörös Front! - cseng tisztán, mint egy pacsirtadal a napos levegőben. Melegen csendül bele szívükbe. Úgy cseng, mint állhatatos dac, remény és bizakodás.

Közben két rendőr rohan a konyhába. A lakáj még mindig ott hever a padlón és köhög.

- Hol az a tetves kölyök? - bömböli az egyik rendőr, vöröskéken a dühtől. - Elzavarta az asszonyt!

- Az ablakon át? - bömböl rá a rendőr. - De hisz még őt is ki kell hallgatni! Ez a vén szamár meg futni hagyja a fickót, úgy, hogy most mi mehetünk utána! Mindkét rendőr kimászik az ablakon. Mikor éppen az állványok létrájára lépnek, megpillantanak fent egy kis kéknadrágos és kékinges fiút. Most éri el az állvány legfelső szintjét. De a rendőrök nem gondolnak arra, hogy utána másszanak a függőleges létrán, és egy tetves kölyök miatt a nyakukat kockáztassák. Egy menedékes tyúkhágó is vezet szinttől-szintig. Azon szuszognak felfelé.

Fent két kőműves dolgozik. Ők azok, akik Karcsit egyszer olyan keservesen megsértették.

Mikor a két rendőr végre izzadva és lihegve felér a tetőre, a kis fiúnak már nyoma sincs. Csak a két munkás áll és egy nagy festékes dézsát eresztenek le kötélen az udvarra.

- De én azt hiszem, a második emeletről láttam olyasvalamit. Nem valami kis kéknadrágos úrfi volt? - mondja a másik.

- Talán a tetőn mászott tovább - vélekedik az előbbi munkás és fejével a meredek háztető felé int.

Csak a fejével inthet, mert a keze nem szabad. Erősen kell éppen fognia a kötelet, melyre lent a nagy dézsa van erősítve.

Mialatt a két rendőr a tetőre kapaszkodik fel, a nagy dézsa kötélen himbálódzik ég és föld között és lassan ereszkedik a föld felé. Szemmel láthatóan tele van és nehéz lehet. De a tartalmát elfedi az egyik munkás ráborított kabátja.

Lent az állvány lábánál négy munkás áll és feszült figyelemmel nézi a dézsát. Mikor végre leér, megragadják, leoldják a kötélről és elővigyázatosan kiviszik a hátsó kertajtón. Bizony a dézsa nem valami könnyű. Hogy mi van benne, azt senki se látja, hisz az egyik munkás leborította kabátjával.

Mikor a munkások visszatértek az állványhoz és a dézsa ott maradt a kertajtónál, hirtelen csak megmozdul a kabát. Szőke fiúfej kukucskál ki óvatosan belőle. Aztán egy kis fiú mászik ki a ládából és gyorsan magára húzza a munkás kabátját.

Közben Helmut a Wagner-parknál várt kenyereskocsijával. Egyre nyugtalanabb és idegesebb lett. Legszívesebben elment volna a Langenhorst-palotáig, hogy megnézze, mi történik ott. De nem hagyhatta el a megbeszélt helyet. Különben megeshetik, hogy nem találják meg egymást, mikor kell.

Egyszer kiáltást hallott. Nem Karcsi hangja volt ez? Történt valami? Helmut szíve összeszorult. Szeme aggódva szegeződött a Brunnhilda-utca sarkára.

És akkor megjelent ott Brunnerné. Helmut füttyentett. Brunner Hedvig tüstént észrevette. De azért csak egész lassan közeledett. A sietség feltűnhetett volna. Helmut elcsodálkozott az asszony nyugalmán. Kinyitotta a kenyereskocsi ajtaját és csak annyit mondott:

Brunner Hedvig gyorsan besurrant és Helmut rázárta az ajtót. Az egyik már itt van. De most még meg kell várnia Karcsit. Helmut a kocsira támaszkodott. Itt hallhatta, mit mond neki Brunnerné a kocsi belsejéből. Azt mondta, hogy nem is látta Karcsit. Csak figyelmeztető kiáltását hallotta, de azt sem tudta, honnan kiáltott. Hogy elfogták-e Karcsit, vagy szerencsésen megmenekült-e, arra sem tudott felelni. Várni kell még. Hátha megszökött és idejön?

Nehéz, nyomasztó várakozás volt. Helmut egyszerre halk füttyöt hall. A park egyik bokra mögött ott áll Karcsi egy túl nagy, festékkel és mésszel bekent kabátban. Tekintete azt kérdi: »Tiszta a levegő?«

Mikor Helmut Karcsit begyömöszöli a kenyereskocsiba, nevetnie kell. Hogy fog ámulni a gyerek, ha a kocsiban találkozik valakivel!

Alighogy Helmut felmászott a bakra, már két razzia-autó jelenik meg. Nyomozni kezdenek a háztömb körül valamennyi utcában.

A jó Lola, nyugodtan poroszkál hazafelé. Szerette hallgatni a dalt, melyet Helmut fütyülni szokott és most is dúdolgatott:

De Karcsi nem volt egészen megelégedve. Bosszankodott, hogy a jó csokoládés bonbonok, melyeket édesanyjának gyüjtött, libériájának kabátzsebében maradtak.

1 SA rövidítése a német Sturmabteilung szónak. Jelentése rohamosztag. A hitlerista fasiszta gárdáknak volt neve, akik az SS-ekkel együtt a legszörnyűbb vérengzéseket követték el.

2 S.A. rövidítése a »Sturm-Abteilung«-nak, ami a német fasiszták legnagyobb félkatonai alakulatának neve volt.

3 SS-jelzése volt Hitler gárdaseregének, a fasiszták legelszántabb hóhérlegényeinek.

Sarok.....................................................	0.75 RM
Féltalp...................................................	1.50 RM
Egésztalp...............................................	3.50 RM