SEBESI SAMU: APRÓ TÖRTÉNETEK

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2021
Készült a Summa Artium támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitális Tartalomfejlesztési és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-453-0 (online)
MEK-21140

Hollósi Ferencz fiatal, jó módu földes ur volt a vidéken. Atyja képviselőt akart faragni belőle, de Ferencz urfinak nem tartozott különös szenvedélyei közzé a politika. A városnál pedig jobban szerette a falut. Lelkére vonzerőt gyakorolt az egyszerü élet, puritán erkölcseivel s épen nem izgatta a városi élet zajos, változatos tarkasága. A természethez való vonzalmát egy pár tavaszi verse tette kétségtelenné, a melyekkel nem gazdagitotta ugyan a hazai irodalmat, de félreismerhetetlenül árulta el költői hajlamait.

Ha tavaszszal virág fakadt a völgyben s a lankás bérczeken, - elsétált a távoli mezőre. Ott nézte a szálló gólya csapatot, a futó felhő imbolygó foszlányait, a fakadó virágot, a pázsitos barázdát, hallgatta a pacsirtát s ilyenkor mindig ugy érezte, hogy lelke megittasult attól a balzsamtól, a mely a természet verőfényes ébredéséből fakad.

A tavaszi levegőnek ingerlő illata van. A testet felvillanyozza, a lelket az ábrándok világába ragadja. Hollósi Ferencz gondolatai most egy csodálatos álomkép felé szálltak. Leült a gyöpbe verődő barázdára s a mig nézte a távolban kéklő hegyeket, lelke elröppent az ábrándok sejtelmes világába, a hol egy sötét haju, fekete szemű, sugár termetü tündérleány igéző mosolylyal vár reá. A közeli város elite-bálján ismerte meg a mult farsangon azt a leányt, a kinek vonásai agyába vésődtek s azóta ugy él lelkében ez alak, mint az oltár-kép, hol a hivő leborul és imádkozik. Még érzi hajának édes illatát, a fülébe cseng kaczagó hangjának lágy zenéje... Hátha itt volna, itt mellette. Ha puha kezeit kezébe szoritaná, ha karját karjaiba füzné... Ha...

- Ábránd, csak ábránd, mormogta lassu hangon. De hátha valóság lesz. Miért ne lehetne az?

Szapora lépteiből látszott, hogy valami határozott szándékkal indult hazafelé...

Hollósi Ferencz másnap a négy almás-szürkét befogatta a könnyü jukker-kocsiba. Izgatottan ült fel a bakra s kezébe vette a gyeplőt. A négy táltos prüszkölve ágaskodott, aztán megkapták a könnyü kocsit s a következő perczben kanyargó porfelleg jelölte utjokat.

Mikor a városba értek csak ugy szakadt a hab a négy szürkéről. Hollósi kocsisára bizta a fogatot, aztán átöltözködött s bizonyos izgalommal, de határozottan ünnepélyes komolysággal lépte át özv. Bardoczné küszöbét. Az előszobában senkit sem talált. Be akarta magát jelentetni, s igy egy pillanatig habozva nézett körül. E pillanatban megnyilt az ajtó. Az öreg Bardoczné kitekintett s a mint meglátta Hollósit, majdnem a nyakába ugrott.

- Milyen meglepetés, milyen kedves meglepetés - kiáltá. Biz ezt soha se hittük volna. Ugyan ne czeremoniázzék. Csak befelé szaporán.

Egy pillanat alatt betuszkolta Hollósit, a ki zavartan dadogott valamit. Mikor pedig Bardocz Katinkát megpillantotta, épen benne rekedt minden szó. A leány szebb volt, mint valaha. Hollósi majd elnyelte tekintetével. Köszönt, de aztán csak állott Katinka előtt, mintha ennek tekintete megbűvölte volna. A leány kezét nyujtotta:

- El se képzelem, mit lehet ott csinálni... Meglehet azonban, hogy kellemes. Szeretnék én is...

- Falun lakni?! kérdezte hirtelen Hollósi, a ki mind jobban belemelegedett a társalgásba.

- Próbálja meg, - folytatta Hollósi lelkesülten s aztán valóságos költői hévvel kezdte rajzolni a falusi idyllt.

Az első látogatás kevés ideig tartott. Hollósi nemsokára távozott, de erősen elhatározta, hogy mentől előbb megkéri a Katinka kezét.

Katinkát érdekelte ugyan Hollósi, de azt nem állitom, hogy mélyebb vonzalmat érzett volna iránta. Az élénk temperamentumu leánynak állitólag nagy jártassága volt a regény-irodalomban. Különösen rokonszenvezett a francziákkal. Mikor aztán Hollósi gyakrabban megfordult a házuknál, kissé gunyosan mondotta a mamájának:

Bardoczné asszony elmésnek találta a megjegyzést és nevetett rajta. Katinka elkényeztetett gyermek volt mindig, a kinek a szülői szigor nem szabott korlátokat. Alapjában nem volt rossz, de szerette és kereste az élet gyönyöreit. Szerette a vagyont, a csillogást. Szerette a bálokat, a szinházat s mindazokat a mulatságokat, a hol az ember tömeggel érintkezik, a hol fel lehet tünni vagy magára vonhatja a közfigyelmet.

Hollósinak nem jutott eszébe, hogy temperamentumok különböző elemekből van alkotva. Nem látta az ellentéteket. Szerelme elvakitotta s nem is késett sokáig elhatározását tudtára adni.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Bardocz Katinkát szinte izgatta az a gondolat, hogy nemsokára asszony lesz. Szép, büszke, kivánatos asszony, kinek tekintetét lesik a férfiak s a kinek akkor majd szabad lesz bolonditni, hóditni, vagy ha tetszik, hódolni.

Hollósi egy szép napon meglátogatta jegyesét. Este felé a mama kiséretében kisétáltak. Hollósi karján vezette jegyesét s mig egész lelkével rajta csüngött, önkéntelenül is azt tapasztalta, hogy Katinka a járó-kelő tömegben ismerősökre vadász. A gazdag gentry karján haladva, örömét találta abban, ha egyik-másik barátnőjében irigységet kelt. Az is meglehet, hogy tüntetni akart s hiuságának hizelgett, ha az ismerősök előre köszöntötték.

Hollósi beszélt leendő otthonukról, a csendről, a boldogságról, a nyugalomról. Katinka lelke álmodott a fényről, uri pompáról, az élet zajos gyönyöreiről.

- Ahá! tudom már. A kedves falujáról. Milyen nagy gyerek maga. Fogadni mernék, hogy már haragszik... Igaz? Ugy-e, haragszik. Uram, ön kegyetlen irántam!

Hollósi mosolygott. Ez a leány hamar le tudta fegyverezni. Szó nélkül haladtak pár perczig. Hollósi a Katinka lelkébe akart pillantani, de a leány bűbája megbénitotta minden okoskodását.

E közben a sétányra érkeztek s egy árnyas fa alatt foglaltak helyet. Hollósit gyönyörködtette a természet pompája. Nem is késett kifejezést adni érzelmeinek:

- És milyen kellemes itt a madarak társaságában, hallgatni a méhek zümmögését, - mondotta csipősen Katinka.

- Dehogy! Mondom, mert tudom, hogy maga imádja a természetet. Igen, igen! Sokkal inkább, mint engem.

Alkonyatkor tértek vissza a sétányról. Hollósi azt inditványozta, hogy valamelyik vendéglőbe menjenek vacsorázni és hallgassanak czigányzenét. Katinka majdnem tapsolt örömében.

Hollósi a vacsorához pezsgőt rendelt. A czigányok valami kesergőt huztak. Katinka már kétszer üritette ki a pezsgővel telt poharat. Harmadszor is töltetett és koczintott Hollósival:

Hollósi nyugtalanul tekintett körül. Az ördögbe is, talán erős a pezsgő. Aztán ivott és nézte azt a kicsattant arczu szép leányt, kinek a szemei égtek, s a ki olyan volt e pillanatban, mint egy igéző démon.

A szomszéd asztalnál katonatisztek ültek. Katinka mintha csak most vette volna észre, hogy ismerőse is van köztük, oda fordult és mosolyogva nézett egy fiatal hadnagyra. A hadnagy udvariasan köszönt.

Erre hadnagy ur Oszkár felállott tiszttársai mellől, a Katinkáék asztalához lépett és bemutatta magát Hollósinak.

Katinka égő szemeit hadnagy ur Oszkárra emelte és lassu hangon kisérte a zenét.

Hollósi keze remegett, a mint felemelte poharát és szó nélkül koczintott. Katinka kaczér mosolylyal fordult a tiszt felé:

- Ó ja! Pardon - szólott közbe Oszkár hadnagy és a sarkantyuját összeütötte...

Éjféltájban indultak haza. Katinka szorosan kapaszkodott Hollósi karjaiba és fecsegett, mig amaz szórakozottan felelgetett.

A férfi egy pillanatig habozott, de aztán a leány égő arczához nyomta ajkait.

Ment, futott sietve. Szemei lángoltak és halántékai körül érezte vére heves lüktetését. Keserü érzés szoritotta el keblét. Sirni szeretett volna, mint egy gyermek, a ki kedvencz játékszerét veszitette el. Visszatért a vendéglőbe és leült egyik asztalhoz. Izgatott volt; nem tudott gondolkozni. A czigányt magához intette és megrendelte az igért éji zenét... Azután bort kért és ivott. Ej, ha le tudná most magát inni isten igazában! A tisztek készülődtek. Egyiknek megcsörrent a kardja. Erre a csörrenésre ugy ugrott talpra, mintha kigyóra lépett volna. Sietve adott rendeletet kocsisának, hogy fogjon be. Mig a kocsis elkészült, gondolataiba mélyedve sétált alá és fel a hüvös éjjeli levegőn. Majd a bakra ugrott. A neki iramodott négy ló patkója szikrát vert a kövezeten. A Bardoczné háza táján önkéntelenül meglassitotta lovait. Hallotta a mint az éj csendjében felsirt a muzsika:

Keserü érzés nyilallott a szivébe. Arcza elborult. Kibontotta a nagy ostort és a szürkék közé csörditett. Az ostorcsattanás ugy hangzott a néma éjszakában, mintha egy pisztoly dördült volna el...

A Füzi-család a hosszu-utczai Stern-féle bérházban lakott. A szük lakás hátul volt az udvaron a fáskamrák és a tyuk-ólak felett a félemeleten. Két kis sötét szoba, valóságos két lyuk az egész lakás, hanem azért Stern urnak havonként tizenkét korona dukál. Fizették is minden hónapban pontosan a lakást, de most vagy két hónap óta sulyos csapást mért az Isten a Füzi-családra. Füzi István hat hét óta fekvő beteg, nem járhat a mühelybe. A négy apró gyerek közül hol az egyik, hol a másik köhécsel. Esténkint kipirul a csepp orczácskájuk, gyorsan lélegzenek, köhögnek szerfelett s a fejecskéik olyan forró lesz, mint a tüz.

Csak Füziné asszony birja még lábon. Hol az urát, hol a beteg gyermekeit ápolja. Szomoru a fájdalomtól és sápadt a sok éjszakázástól.

Milyen nagy szerencsétlenségbe is estek egyszerre. Eddig is ismerték a szegénységet, de nem ismerték a nyomort. Most már az is kopogtat az ajtón.

A mig Füzi Istvánt nem verte le a betegség: minden szombaton haza hozott egy kis összegecskét; aztán piros abroszba kötve egy nagy fehér kenyeret. Telt erre is, telt arra is. Igaz, hogy szükösön, de telt. Olykor még ünnepnapja is volt a szegény Füzi-családnak. Juliska, az asszony huga majdnem minden hónapban küldött pénzt Budapestről, a hol valami gazdag, előkelő urnál szolgál szép fizetéssel. Ilyenkor apró ruhácskákat is lehetett venni a gyerekeknek. De - teremtő Isten! - mostanában Juliskának sem hallják a hírét. Azzal is történt valami. A szerencsétlenség nem jár egyedül.

Antal bácsi az öreg levélhordó, csaknem minden hónapban hátra koczogott az udvar legvégső zugához s a félemeletre felkiáltott:

Ez annyit jelentett, hogy Juliska pénzt küldött a kis öcscseinek, a kis hugainak.

Ebből a felkiáltásból, ebből a kérdésből valósággal kicsendült a pénz. A csengő ezüst hang, a mely egyszerre enyhiti a nyomort, eloszlatja a bánatot, megszünteti az aggodalmat s felszabaditja a lelket, melyet az élet ezer gondjai lánczokba vernek.

De mostanában Antal bácsi is elmaradt. Hiába várták, hiába lesték naponta a vén kihordót. Csak nem kiáltotta fel a félemeletre, hogy:

Már egy havi házbérért Stern ur be is perelte. Ki tehet róla, hogy Stern urnak is kell a pénz. Stern ur egészen realis ember s nem inditja meg a romantikus nyomor. Ha ma nem fizetnek, holnap foglaltat. Felirják a kis asztalkát, felirják az almáriumot, felirják az ágyfákat - felirnak mindent, mindent a mi a kis lakás szegényes butorzatát képezi.

Füziné sápadtan, szomoruan ül egy ócska széken. Nem szól semmit a holnapi rettenetes napról. Az a kegyetlen hir a szegény lábbadozó urát veszedelmesen sujthatná. Pedig már a gyerekek is kiépültek valamennyire... De holnap, Istenem holnap talán vége lesz mindennek. A remény utolsó szikrája is kialszik holnap...

Egész éjjel nem tudja lehunyni a szemeit. Ha olykor elszenderül is, kinos nyugtalan álma van. Szinte jól esik, mikor a hajnal első fénye dereng be az ablakon. Bánatát a sötétség árnyai még ijesztőbbé, még nyomasztóbbá tették s most ugy érzi, mintha nem volna annyira egyedül.

Lassanként rendbe hozza a két szobát. A külső a konyha és ebédlő, a belső a háló és parádé szoba. A gyermekeket mosdatja, fésüli, csinositja. Ma olyan nem várt, olyan gyülöletes, olyan kegyetlen "urak" jönnek hozzájuk. Legalább látni fogják, hogy ha szegények is, de tiszták, becsületesek és jámborok.

Minden hangra figyel, minden zajra összerezzen. Nyugtalanul tekintget le az udvarra s egy-egy pillanatra szivébe lopja magát a remény sugara:

A lábbadozó ura észreveszi az asszony nyugtalanságát. Hosszas, fájdalmas pillantást vet a feleségére és halkan megszólal:

Az asszony ki akarja kerülni az ura fájdalmas tekintetét. Szemeit a falon levő szüz anya képére függeszti és bánatosan, szomoruan rázza a fejét:

E pillanatban a külső szobácskában csoszogás, köhécselés hallatszik. Füziné összerezzen, az ura arczára emeli kezeit. A gyermekek ösztönszerüleg veszélyt sejtve, abbahagyják a játékot s mind egy rakásra odahuzódnak az anyjuk közelébe és komoly arczczal, kérdő szemekkel néznek reá.

A végrehajtó közeg Stern ur kiséretében lép be a belső szobába. Gépiesen köszön, de nem várja a viszonzást. Elszokott attól, hogy ilyen alkalommal fogadják a köszönését. Kinálás nélkül ül le a kopottas asztal mellé, előveszi irószereit, a végrehajtási jegyzőkönyvet kiteriti maga elé s olyan tekintetet vet a butorokra, mint zsákmányára a fenevad. Stern ur szájában szivar füstöl és azt nézi, hogy mi van értékesebb a szobában. A lábbadozó beteg nem törődik most sem a hivatalos hatalommal, sem Stern urral, hanem lázban égő szemeit az asszonyra, a gyerekekre függeszti, mintha mondaná:

- Jöjjetek ide, jöjjetek közelebb, hadd halljam a szivetek verését, hadd érintselek és vigasztaljalak. Én titeket, ti engemet. Jöjjetek, jöjjetek, mert a melyik egyedül marad, azt a bánat terhe jobban nyomja.

Jól megértik a néma fájdalmas tekintetet és oda csoportosulnak a beteg ágya mellé. Füzi a négy apró gyermeket simogatja, czirogatja, aztán megkeresi a felesége reszkető kezét. Közelébb vonja magához és nem mer egyik se szólni, nehogy a vigasztalás szavára előtörjenek a visszafojtott könnyek.

A végrehajtó felemeli fejét a jegyzőkönyvről. Körülnéz a szobában, dörmögi az egyes tárgyak nevét, becsértékét, miközben töltögeti a rovatokat:

- Két ágyfa, két kép, egy tükör, három szék, egy almárium, abban négy kis csésze....

Minden tárgy emlitésénél olyan kinos, olyan keserü érzés nyilallik azoknak a szegényeknek a szivébe. Másnak egy ócska, silány butordarab, nekik a megszokott édes környezet; másnak értéktelen lim-lom, nekik jó ismerős, a kitől fáj az elválás; másnak semmi, nekik minden. Annál az ócska asztalnál hányszor ültek boldogon? abba a kopott keretü tükörbe hányszor pillantott az asszony, mikor a piaczra, mikor a templomba ment. Az öreg almárium olyan volt, mint egy megszokott bizalmas cseléd, a melyre rábizták apró tárgyaikat, hogy gondozza. Hát a négy kis csésze! Az a négy gyereké. Ezelőtt egy évvel vette a nénjük, hogy reggelenként abból igyanak tejet. De mit ér a tej, ha nem lesznek a csészék, a melyekre rá is van irva, hogy: Juliska, Kató, Marczi és Jánoska.

És a mikor ezekre kerül a sor, a mikor ezeket jegyezgeti a végrehajtó: Füziné a két kis leánykát, Füzi a két kis fiacskát szoritja magához és a mint a gömbölyü fejüket simogatja - egyre suttogja:

Az anya hozzájuk hajol és csókolgatja, miközben a szomoru, fájdalmas arczon végig perdül az első könnycsepp.

A többi szavát lassu zokogás fojtja el. Olyan csendes, olyan türelmes fájdalom az, mint a vértanuké.

Stern urnak kialudt a szivara, - a végrehajtó szórakozottan mártogatja a tollát és nem mer feltekinteni az irásáról. Sötét, komor árny vonja be a szegényes szobát, melynek olyan nyomasztó, olyan kinos hatása van mindenkire.

És ezt a szomoru, kinos csendet egyszerre valami hang töri meg. Kivülről hangzik és olyan csodálatos hatása van. Mintha a fulasztó légbe a havasok ozonja ömlenék - mintha dohos sötétbe sugárzanék a nap fénye. A lábbadozó beteg arczán öröm csillan meg s az anya könyein keresztül ragyog a mosoly sugara.

Stern ur és a végrehajtó bámulva néznek egymásra. Ők ketten nem értik az Antal bácsi hangját, a ki onnan az udvarról kiáltja fel:

Szép, nyulánk termet, előkelő magatartás, fehér arcz, apró, puha kezek, tüzes villogó szemek és kellemes modor: ime az Éva tulajdonságai. A szomszéd szatócs felesége, a ki sok regényt és ujságot szokott olvasni, azt mondotta róla, hogy arisztokratikus szépség. Pedig Éva egyszerü polgári szülők gyermeke volt.

Mikor Varjas Péterrel, a törvényszéki irnokkal megismerkedett, ő maga sem tudta, hogy olyan szépség, a kin megakad az emberek szeme. A szülők sem voltak nagyravágyók s örvendtek, hogy leányuknak "hivatalbeli" udvarol.

Varjas Péter előtt még az ugynevezett szamár-lajtorja sem állott, hanem azért bolondulni kezdett Éva után. Mihelyt vége volt a hivatalos óráknak, levetette az irodai kabátját és sietve bujt bele az utczai kabátjába. Előkereste a fiókjából a benzines üveget s pár alkalmatlan zsirfoltot eltávolitott a mellényéről. Megmosta a kezét, megpödörte a gyér bajuszát, zsebkendőjével leporolta a czipőjét és a manzsettáit megforditotta.

Pennás Gedeon, a vén diurnista szinte irigykedve nézte, hogy Péter miként csinositja ki magát. Nem is állta meg szó nélkül:

Péter azonban nem törődött az eleven másológép zsörtölődéseivel, hanem megigazgatta a nyakkendője csokrát és sietve távozott az irodából.

Éva ilyenkor rendesen az utczán sétált. Szép arcza, csinos termete, ugy látszik, ingerelte az uracsok étvágyát, mert ugyancsak a sarkában voltak s vakmerő czinizmussal megjegyzéseket tettek a szép leányra.

Éva nem részesült olyan nevelésben, hogy ezek a megjegyzések bosszantották volna. Ellenkezőleg felébresztették a lelkében lappangó hiuságot és nagyravágyást. A szive megdobbant, valahányszor szépnek nevezték s szinte röstelkedve gondolt arra, hogy egy kis, kopott irnoknak lesz majd a felesége. De szive még romlatlan volt s ha nem is viszonozhatta Varjas Péter lángoló szerelmét, nem is utasitotta vissza. A jámbor, szolgálatkész és becsületes irnok hüsége valami rokonszenvet ébresztett lelkében és mosolyogva fogadta, valahányszor Péter meglátogatta, vagy sétája közben hozzá csatlakozott.

Elpirult, zavarba jött és elakadt a szava. Csak nézte Évát, kinek szépsége egészen elragadta egyszerü lelkét. Szótlanul haladt mellette s csak néha tett valami megjegyzést:

Varjas Péter az érzelmeiről sohasem mert beszélni. Egyszer azonban egy váratlan körülmény arra bátoritotta, hogy Éva szüleinek nyilatkozzék szerelméről és tisztességes szándékáról. A szülők a rossz viszonyokról és szegénységükről panaszkodtak egy bizalmas pillanatban az irnoknak.

- Dolgozni fogok mindnyájunkért - kiáltotta lelkesülten Varjas ur. Szinte önkéntelenül le akarta vetni az utczai kabátját, hogy másoláshoz üljön, de csakhamar mérsékelte lelkesedését és halkabb hangon folytatta:

- Olvastam már, hogy a munka legyőzi a szegénységet. Én sokat, nagyon sokat fogok dolgozni... Nem magamért, hanem érette... Éjjel, nappal, mindig csak érette.

Szinte jól esett a becsületes lelkének, hogy Éva is szegény. Nincs külömbség köztük. Éppen jól összeillenek, gondolta az irnok. Most már bátorságot érzett magában arra is, hogy bevallja szerelmét Évának s aztán megkérje a kezét.

- Spórolgattam, - mondotta Varjas Péter a szülőknek. - Hadd legyen pénz a boldog napra.

Éva, a ki nem volt otthon s a ki egy idő óta sokat járt valami állitólagos barátnőjéhez, eközben megérkezett. A kis előszobából behallatszott a lassu beszélgetése, a mint bucsut vett a kisérőjétől. Varjas Péter pedig nem volt kiváncsi, sem féltékeny, sőt titokban hálát érzett a szives ismeretlen iránt, a ki Évát hazakisérte.

A leány, mikor a szobába lépett, összerezzent, a mint az irnokra tekintett. Zavartan, akadozva beszélt.

Az irnok mohón kapott a leány keze után, szerelmes mosolylyal nézett Éva hideg arczára és reszkető hangon kérdezte:

Éva kisasszony áttekintett az irnok vállain. Némán, közönyösen engedte oda a puha, fehér kezét, melyet Varjas ur boldog gyönyörrel, de igen illedelmesen csókolt meg.

- Mondani szeretnék valamit, kisasszony. Én... azaz a szivem, hogy mit érez, azt talán tetszik sejteni. Mióta ismerem, mindig magára... bocsánat... kegyedre gondolok és nem tudom feledni, mert, mert sze...

Éva kisasszony olyan fagyos, olyan rideg arczczal tekintett e pillanatban az irnokra, hogy annak egyszerre torkán akadt a szó. Félbehagyta megkezdett mondókáját. Azt gondolta, hogy illetlenség Évát szerelmi vallomással zavarba hozni. El is határozta nyomban, hogy szerelmét világos formában, négyszem között hozza a kisasszony tudomására, kezét pedig ünnepélyesen fogja megkéretni.

Mikor Éva szüleivel egyedül maradt, atyja szemrehányást tett neki, a miért azzal a becsületes jámbor emberrel olyan ridegen bánt el.

- Azt gondolom, - csattant fel Éva, - hogy jobb egy koldustarisznya külön, mint kettő együtt! Külömben is meguntam már a becsületes dadogását és sóhajtozását és röstellem, mikor azt mondják, hogy már egészen az irnokhoz koptam.

Többet nem szólt. Bevonult a kis oldalszobába és gondolataiba mélyedt. Előbb ugy érezte, mintha keserü fájdalom szoritaná el szivét. Sirni szeretett volna. Azután a harag lángja gyult ki az arczán. Haragudott az irnokra, a ki szegény, ágról szakadt, mégis hozzá tolakodik a szerelmével. Szenvedélyes lelke fellázadt szüleire is, a kik egy kopott, alázatos irnoknak dobnák oda az ő megbámult szépségét...

Most már tudta, hogy miért néznek utána az utczán. Tudta, hogy igazat mondanak azok, akik hizelegve sugták a fülébe:

Agyában bübájos ábrándképek szövődtek össze-vissza. Titokzatos világ csábitó ingere izgatta képzelődő lelkét, melybe beoltotta édes mérgét az a szerelem, mely hizelgett hiuságának és légvárakat emelt nagyravágyásának. Még ajkain égett a csók melegsége és szivében érezte titkos szerelme emésztő mámorát. Lágyan suttogó szavak zsongottak füleiben és hivták egy szinpompás világ felé: "Gyönyörüséges szép Éva! Hagyd itt a szegénységet, mely a nyomorba vezet. Vesd el rongyaidat és öltözzél suhogó selyembe, lágy bársonyba."

...És a leány gyönge lelkét hiusága, nagyravágyása belerántotta a káprázatos örvénybe...

Varjas Péter verses könyveket olvasott két napon át s azokból böngészte össze szerelmi vallomását. Hadd legyen szép. Először elmondja, azután megkéri.

A harmadik napon hóditó szép akart lenni. Igen figyelmesen öltözködött. Hat, nyolcz gallér közül válogatta, hogy melyik kevésbbé sárga és melyiket viselte meg kevésbbé a hosszas használat. Levágta zsebkésével a foszlányokat s ugy illesztette föl becses nyaka körül. A kifényesitett czipőkkel vetekedett a kifényesedett szalonkabát, melynek benzin-szagát Varjas ur otkolonnal ellensulyozta. Kezébe szoritott egy pár keztyüt s igy indult el hóditó utjára.

Mikor belépett Éva szüleihez: azok némán, szomoru arczczal tekintettek rá. Az irnok szivére egyszerre kinos sejtelem nehezedett. Akadozó, reszkető hangon kérdezte:

A két öreg bánatosan sóhajtozott egyideig, aztán kinyögték valahogy a nehéz szót:

Varjas Péterrel egyszerre hatot is fordult a világ. Forgott a szoba, a padló, a butorok, őrült szédületes forgással. Az irnok dörzsölte a fejét, a szemeit, hogy fölébredjen abból az irtózatos álomból. De nem ébredett. Nem álom volt az, hanem szomoru valóság. Fölnyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de nem talált szavakat. Sápadt ajkai remegtek és a szivét fojtogatta valami keserü, nehéz érzelem. Lassan megfordult, a kezében tartott keztyüket a zsebébe csusztatta és kitántorgott a szobából. Ment egyenesen az irodába, a hol Pennás Gedeonnak föltünt, hogy Péter gálába vágta magát. Még az okuláréját is megtörülte és ugy nézett végig a gavalléros irnokon:

Egyik kérdésre sem tudott kielégitő megoldást találni. A szive szeretett is, fájt is egyszerre.

Nem tudta elkerülni az Éváék lakását. Bement az öregekhez gyakran és megkérdezte:

Ki tudná azt megmondani, hogy Varjas Péter hányszor tudakozódott Éva után. Immár egy év forgott le azóta, de az irnok szivében frissen éltek még a benyomások. Ezeknek a hatása alatt állott és kérdezősködött egyre.

Végre feleletet kapott. Levél érkezett egyik fővárosi kórházból, a mely szomoru hirt hozott. A leány kivánságára értesitették szüleit, hogy nehéz, halálos beteg.

Magához vette a házasságára megtakaritott pénzét, s a mint tehette, olyan gyorsan elutazott a fővárosba s ott egyenesen Éva kórágyához sietett.

Az ápoló kiséretében lépett a szobába, melyben a beteg leány élte utolsó óráit.

Az irnok megdöbbent, a mint a betegre pillantott, a ki lehunyta szemeit és röviden, szaggatottan lélekzett. Összetört, romokban heverő bálványának arczán a halál sápadt szürkesége ült. Péter az ágy elé térdepelt, fejét a beteg vánkosára hajtotta és zokogott, mint egy gyermek.

A haldokló leány felnyitotta fénytelen szemeit s az irnok könyein keresztül még egyszer azokba a szemekbe nézett, melyekből élete legnagyobb boldogsága sugárzott egykor feléje. Aztán lassan a beteg fölé hajolt s megcsókolta annak hideg verejtékes homlokát.

Ugy tetszett Péternek, mintha Éva megismerte volna, mintha csókjára édesen mosolygott volna s mintha ajkai ezt susognák:

Az irnok egyedül kisért egy egyszerü koporsót. Most már az övé volt, az ő drága halottja. Egy göröngyöt dobott a koporsóra s aztán haza vitte a halál fájdalmas hirét és lelke keserü fájdalmát.

Utálatos pálinkagőzzel és komisz kapadohány-füsttel volt tele a falusi korcsma, melynek rozoga söntésében összetöpörödve ült a zsidó korcsmáros, a kit németes beszédje miatt "Ánczváj"-nak nevezett el a paraszt-humor. Ánczváj, a mit különben könnyü elképzelni, nem volt fényűző s ruháit nem épen előkelő ízléssel válogatta össze. Szeplős ábrázatán néhány gyér és hosszúra nyult szőrszár bitorolta a férfi dísz helyét s fejének simasága barnás-sárgán villogott a lámpa fényénél, mint a félig érett tök.

A hosszu asztaloknál a parasztok pálinkáztak. Némelyik ittas állapotban valami bánatos nótát nyomorgatott. Egyik-másik hangnak kitekerte a nyakát, a mi előtt esetleges kritikusai teljes jó indulattal hunytak szemet.

Kaszás Péter előtt elfogyott a pálinka. E nélkül vigyen el az ördög minden eszmecserét, minden nótát. Nem is figyelt már a többiekre, csak az üres üvegre nézett végtelen szomorusággal. Aztán kezébe vette boldogságának kiszáradt kelyhét s a korcsmáros felé nyujtva, mondá:

- Fogyjon el kend is. Nincs több hitel! Előbb fizesse ki, amivel tartozik. Nem adok, egy cseppet sem adok! Hiszen kend földhöz ragadt szegény. Miből fizet? No hát van kendnek egy felesége, a mi semmit se ér, van két gyermeke, a mi annyit se ér. Van egy kecskéje, a mit már régen beivott. Ha nem fizet kend, elvétetem a kecskét! Mit gondol kend? Csak nem adok a pofájára pálinkát?

Kaszás Péternek a kecske-emlegetésnél megakadt az esze. Nem is hallotta, hogy a korcsmáros becses ábrázatjáról is sértő nyilatkozatot tett. Azért hát egyenesen rátért a legfontosabb tárgyra:

Kaszás Péter felállott a helyéről, lomhán és alázatosan közeledett a korcsmároshoz:

- Ne tessék tréfálni téns úr. Igaz, hogy nem emlékszem mennyi a tartozásom, de nem sok. Kifizetem. Csak van becsület!

- Aztán mit akar kend a becsülettel?! Azzal akar fizetni? Az a pénz nem jár a mai világban.

A paraszt szúrós tekintettel mérte végig a zsidót, lecsapta a kezében tartott üveget s hetyke, kötekedő hangon mondá:

- Nem ám! Nem jár nálad, mert te nem ismered! Soha se is láttad és azt se tudod mi fán terem. - Különben, mivel tartozom?

- Mit, kiáltott a korcsmáros, a kit a paraszt gúnyos lenézése ingerelt, - én hazudok? Kend beszél igy, a ki le akarja tagadni a tartozását, a ki meg akar engem csalni? No megállj, paraszt, szemtelen kutya. Majd meg kapod a magadét. Holnap beperellek. Kamatostól kell fizetni. Ohó az sokra megy. Nem érjük be kevéssel. Fogadok egy tekintetes ügyvéd uraságot, hogy húzza ki a fejed alól a párnát. Elliczitáltatom mindenedet, nem marad ennyi se, ni!

És csettintett a kezével, - a mivel nyilván az abszolut semmit akarta jelezni.

Kaszás Péternek pedig ismét a kecskéje jutott eszébe. Mert hát az a kecske igen nevezetes egy állat szegény háztájánál. A két apró gyerek a bolondulásig szereti. Kézből adják a sót, a szénát, a korpát neki s úgy eldiskurálnak vele, akárcsak ember volna. Már meg is kezdte bánni, hogy ingerelte a korcsmárost. Lassan megvakarta a fejét, egy kicsit ide-oda topogott, hebegett, mintha nem tudná, hol kezdje s végre megszólalt...

Hanem most már Ánczváj kapott vérszemre és olyan bőven osztotta magából a czifra szitkokat, hogy Kaszás Péter alig győzte nyelni. Egyszer aztán az orra felé legyintett a türelmesen hallgató parasztnak, a ki erre megragadta s olyant szoritott rajta, hogy minden izülete ropogott.

- Segitség, meg akar ölni, ordított föl Ánczváj s mikor Kaszás Péter eleresztette, tátott szájjal kapkodott levegő után.

A vendégek körül állták, mialatt Péter gazda egyet rántott a saját széles vállán, mintha azt mondaná: "Kutya baja" s azzal tovább állott. A megölelt korcsmáros pedig összeszedte magát s a némán bámuló parasztokhoz fordulva így szólt:

Amazok csak úgy lógatták a fejüket, mintha mondták volna: "láttuk is, nem is."

- Hogy engem megvert, azt úgy-e látták, faggatta tovább az ivókat Ánczváj.

Egyik-másik bólintott, aztán morgott valamit, de egyenes felelettől tartózkodtak.

A korcsmáros ravaszon a söntésbe sántikált s onnan a zöld korsót, mely színültig volt tele pálinkával, kiemelte, odavitte a hosszú asztalhoz, melyet vendégei nyomban körülültek.

Ezalatt megkóstolták a zöld kancsó tartalmát s mire a végére kezdtek járni, mindnyájan megesküdtek, hogy a ténsurat Kaszás Péter szinte agyonverte. Emlékeztek arra is, hogy sokat ivott, de sohase fizetett. Igy hát világos, hogy sokkal tartozik. Nem is tiz, hanem husz forinttal. Legalább husz, huszonöt forinttal. Hiszen még rozsolist is ivott, a mi pedig drága egy ital.

Mikor aztán Ánczváj egyedül maradt, igy okoskodott: ha rábizonyitja Kaszás Péterre, hogy megverte, azért legfönnebb becsukják, - de ha rábizonyitja, hogy huszonöt forinttal vagy harminczczal tartozik neki, azt fölhajtják. A parasztnak jobban fáj a fizetés, mint a tömlöcz, neki pedig jobban fog a pénz. Ugy kell büntetni, hogy fájjon. Elliczitáltatja mindenét, el az egyetlen kecskéjét is.

Kaszás Péter két kis fiának apró gömbölyü fejét simogatta otthon. A két gyerek csak az imént tért haza a határról, hol lapos füvet, labodát és nyul-salátát szedtek a kecskének. Oh, most jól kell táplálni Riskót. Fia van már, szép tarka gidó. Piros bojt a fülén és zörgő a nyakán. Ha nem látja az anyját, ugy sir, mint egy gyermek. Pali olyan hüséggel tudja utánozni a kis gidót, hogy a kecskemama a legkomolyabb zavarba jő s csendes mekegéssel bizonygatja, hogy nem bizonyos benne, Pali sir-e vagy a gidó.

Most is a kecske-családról foly a beszéd. Az öreg Kaszásnak beszéli a két gyerek, hogy mennyi jó és milyen izletes eledelt szedtek össze a mezőn. Még arra se értek rá, hogy meglessék, melyik bokorba rakta a tarka tengelicz pöttyös tojásait s a fenn szárnyaló pacsirta a vadvirágos mező melyik pontján száll le fészkéhez. Hogy suhan az ölyv vadgalambok után s a virágzó rozsföldeken hol szól a pitypalatty.

Péter gazda csak hallgatja és az édes beszédtől keserü lesz a szive, mert tudja, hogyha sehonnan sem kap pénzt, a miből a korcsmárosnak a megitélt hét forintot kifizesse: dobra kerül a Riskó. Ánczvájnak nem itélték meg ugyan a harmincz forintnyi követelését, de földhöz ragadt szegény embernek hét forint is nagy helyen áll.

Ejh az a pálinka, az a pálinka, - tünődött magában Kaszás Péter. A pálinka az oka mindennek. A pálinka dulja föl minden boldogságát. Nem iszik már, de ha késő!... Szinte megkönnyebbült arra a gondolatra, hogy nem iszik többé, de ismét elszomorodott, mikor meghallotta, hogy az ő kedves két kis cselédje édes hizelgő szóval kinálják jóféle nyul-salátával a kecske-családot:

- Egyetek, no egyetek. Hát te kis zörgős, bojtos-fülü aranyos gidó, nem eszel füvet? Csupán tejet, jó, édes, meleg tejet? Aztán átölelték a vén kecske nyakát, ölbe vették a kis gidót, s ugy énekelgettek valami sajátságos, vegyes kórust.

Hanem egyszer megérkezett a nagyon, nagyon szomoru nap: a kitüzött árverés napja. Kaszás Péter azt gondolta, hogy majd csak kiszoritja valahonnan azt a hét forintot, vagy ha az napra nem is tudná, később a gyermekeiért is visszaváltja a kecskét; az azonban nem jutott eszébe, hogy a költségekkel megduplázódott az összeg, s mikor az árverezés bekövetkezett, már késő volt minden erőfeszitése. Riskó dobra került, de már 5 frt becsértékben csak, mert egyik szomszédja összes pénzét odakölcsönözte, hogy legalább szegényes butorait megmenthesse. A kecskét Ánczváj vette meg, mivel a faluban senki sem árverezte.

Kaszás Péternek gondja volt arra, hogy a gyerekek ne legyenek odahaza, mikor a beczézett kecskét elviszik a háztól, hanem elég gyerek volt ő maga is. Mikor a kecskét kivezették az ólból, egyre törülgette szemeit, mert sürün omlott azokból a könny barna arczára. Nem is annyira a kecskére, mint arra a két kis gyerekre gondolt, a kiket annyit simogatott és az a két apró szivecske jutott eszébe, a melyek majd olyan keserü fájdalmat fognak érezni.

Sokat visszaszoritott a keserüségéből, de csak egyre tört az keresztül a szivén. Mikor a két gyermek hazaérkezett, mind kettőt a keblére szoritotta s jó ideig szó nélkül nyelte a keserü fájdalmat. A két gyermek megdöbbenve bámult az apjuk szomoru arczára s aztán mintha titkos sejtelem vezetné, a kecske keresésére indultak. Lázasan jöttek, mentek, kutattak. Arczuk kipirult és szemük nedvesen csillogott. Pali, - mig folyt a könny mind a két szeméből, a gidó hangján szólott a vén kecskének, de feleletet nem kapott, csupán az árván maradt gidó válaszolt.

Me-e e, me-e-e, mondogatta siránkozva. Olyan komikus és olyan szomoru volt egyszerre.

Másnap, mikor a fecskék a háztetőn csicseregtek a hajnal derengő fényénél, már talpon volt mind a két gyermek. Egy pillanatra összenéztek azzal a biztos és nyugodt tekintettel, a mely szó nélkül szokott beszélni. Aztán fürgén szaladtak ki az utczára és meg sem álltak, mig Ánczváj rozzant keritéséhez nem érkeztek. Bekandikáltak a nyiláson s az öröm fénye villant fel szemeikben, amint megpillantották az udvaron Riskót, a ki egy filozófus komolyságával kérődzött. Pali most halk, elnyujtott gidó-sirással szólitotta meg kedves állatját.

A vén kecske előre hegyezte füleit, nyakát fölkapta s gyors futással sietett a hang felé.

Ezalatt a két gyermek a kert aljára tákolt deszkát belökte s az igy támadt nyiláson a kecskének könnyü volt az utczára jutni. Most Pali még egyszer szólott a gidó hangján s aztán gyors trappban rohantak haza felé. A kecske sarkukban volt mindenütt s igy egy időben érkeztek meg a buslakodó gidóhoz. A keskeny ólból ezt is kieresztették és elvitték a kertnek egy félreeső zugába, a hol a liczeum és vadkomló összefolyva tökéletes rejtekhelyet képezett.

Itt már nem találják meg, gondolták magukban s azzal elsiettek a mezőre, hogy a rejtekhely lakóinak eleséget szedjenek...

Ánczváj reggel kinézett az ablakon. Kiváncsi volt a kecskére, de biz az nem volt sehol.

- Üm, gondolta magában - bizonyosan a vén tolvaj lopta vissza. Vagy ha nem ő, akkor más. Annyi bizonyos, hogy valaki ellopta.

Elsántikált a biróhoz, feljelentette az esetet és a kisbirót, meg egy "hites"-t vett maga mellé s ezekkel kutatni indult. Először Kaszás Péterhez mentek, a ki már régóta azon töprengett, hogy az ő kis cselédjei hová tünhettek. Mikor megtudta, hogy Ánczváj mi járatban van, ismét elöntötte a harag:

- Ha nem kapod meg, megeszlek. Tolvaj vagyok én vagy mi, mondá Ánczvájnak, de szavait a "hivatalos hatóság"-hoz is intézte.

De tiltakozása alig hangzott el, midőn a kert felől felhangzott türelmetlenül, hogy:

Ez a kecske-indiszkréczió annyira zavarba hozta Kaszás Pétert, hogy egészen belesápadt. A felesége is megijedt, csupán Ánczváj vigyorgott és a hivatalos hatóság csinált szerfölött komoly arczot:

Aztán nehány, épen nem érdemes szóváltás után valamennyien a körjegyzőhöz mentek. A kecskét is vitték, mint corpus delictit.

A jegyző kihallgatta a feleket részletesen, töviről-hegyire s végre is nem kapott semmi mentő körülményt arra nézve, hogy Kaszás Péter ártatlan volna a dologban.

- Sajnálom - mondá végre, de hogy a kecske nem magától ment kendhez vissza, az bizonyitja, hogy el volt rejtve. Ha más viszi el és nem kend: az bizonyára a maga számára lopja.

E pillanatban a két Kaszás gyerek toppant a szobába. Mindkettő az apja mellé simult és bátor tekintettel néztek a jegyzőre.

- Igenis mert az a mienk, a mi édes kecskénk s aztán mindketten a mélyen hallgató Kaszás Péterhez simultak.

A törvény embere megállott az igazságszolgáltatás útján. Ezen a rideg, sivár, kemény uton hirtelen friss, üde virágok fakadtak fel és nem akart rajtuk végig gázolni. Különös érzés szoritotta el a szivét és a bünösnek ez érzelem hatása alatt mentséget keresett.

És most Búza Pista és Csiga Marczi a terembe léptek. Az elgondolkozott jegyző nem vette észre az érkezőket, a kik Ánczváj mellé somfordáltak s lassan a fülébe sugták:

- Téns ur, adja vissza a kecskét, mert külömben eláruljuk, hogy leitatott és felfogadott hamis tanuknak. Minket is elzárnak, de a ténsurat még több időre teszik el láb alól.

Ánczváj összerezzent. Pillanatig sem mert habozni, hanem a jegyző elébe lépett és visszavonta panaszát.

A jegyzőről fenmaradt, hogy szigoru ember volt, de ezt a bünt hivatalból még sem üldözte.

És ha ismét nyár lesz, szednek a kecskének kövér nyúlsalátát s szorgalmas munkájok közben nem érnek rá meglesni, hová rakja a tengelicz pöttyös tojásait és a virágzó rozs között hol csattog a boldog pitypalaty.

Csáthi Miklós darab idő óta nem jár a kávéházba, hol a "Közvélemény" asztalának volt rendes vendége. A "fiuk" találgatták, hogy mi történhetett vele. Nemsokára a véletlen jött segitségükre.

Éppen a szépek miséjéről oszlott a közönség. Csáthi barátjai az utczasarkon sütkéreztek a korai tavasz verőfényében, mialatt nem mulasztották el az ájtatosságról hazasiető hölgyekre csipős megjegyzéseket tenni.

- Nézzétek csak - mondták egymás közt - a kicsike nem festi magát, mégis szép; füzőt sem visel és mégis karcsu. Hm! Ez már portéka.

- Amott jön Hanzerné. Öreg, mint az országutja, de pingálva van a képe, mint egy kimustrált ballerinának.

- Csitt! kiáltott fel a társaság öregje. Most jön a legszebb asszony. Milyen büszkén hordja a fejét, milyen villogók a szemei, mennyi bájjal lép. Ez az asszony egy tébolyitó szépség. Kár, hogy annyi pudert és pacsulit veszteget el.

És, a mint az agglegények czinizmusával igy szólták, szapulták a járókelőket, - egyszerre Csáthi Miklós tünik fel a bájos Karainé oldalán.

Karainé egy éve már, hogy keresztül esett a bánatos özvegy fájdalmain. A szegény Karai öreg volt, sokat köhögött és zsémbelt s igy nem csoda, ha özvegy Karainé kedvesebbnek találta barátai vig társaságát, mint a halottak bús emlékezetét. Annyi szent igaz, hogy szép asszony volt és ezt a kiváló tulajdonságát Csáthi már boldogult Karai életében fedezte fel s most, a férj halála után is ugy találta, hogy az özvegy szépségéből semmit sem veszitett, sőt szebb, mint valaha. Termete kecses és ingerlő. Fekete szemeiben bóditó tüz ég s dús fekete haja gyönyörü keretül szolgál szép fehér arczához. Kicsiny formás kezei puhák és fehérek s jól gondozott körmei alatt szinte látszik forró vérének lüktetése.

Csáthi a mint mellette haladt, érezte, hogy ez az asszony ellenállhatatlan hatást gyakorol rá. Minden szava, tekintete, mozdulata elevenen vésődik lelkébe. Hangjának édes csengését mindig hallja s szemeinek égető sugarát mindig érzi.

Csáthi gépiesen billentette meg a kalapját, de szemeit nem vette le a szép asszony fehér arczáról. A különben okos és komoly Csáthi szinte ügyetlen volt Karainé társaságában. Szerelme hallgataggá tette és szenvedélye mindjobban emésztette lelkét.

- Csáthi - szólott az asszony, - maga alig fogadja a köszöntést. Ma tulságosan szórakozott.

- Mennyire sajnálom. Hisz egy világért én gyönge kárpótlást nyujthatok. Ej, ej! Ma nagyon szentimentalis. Hallja Csáthi, maga egy idő óta egészen megváltozott. Milyen pompás egy fiu volt az öreg életében.

- Akkor belenyugodtam a változhatatlanba, de mióta özvegy, azóta százszor jobban szeretem.

- Nem, nem! De értsen meg. Azt akarom, hogy most már az enyém, egyedül az enyém legyen.

- Ugyan Csáthi ne bolondozzék. Jól tudja, hogy szeretem magát, de a felesége nem lehetek. Ne kérdezze miért? Egyszerüen nem akarok férjhez menni...

E pillanatban egy elegans fiatal ur haladt el mellettük. Özvegy Karainé a legbájosabb mosolyával viszonozta köszöntését. Jó ideig szótlanul haladtak egymás mellett. Csáthi komor volt, mig az asszony kaczér mosolylyal fogadta ismerőseinek üdvözlését.

- Ön kinoz a szives köszöngetéseivel, tört ki Csáthiból a visszafojtott harag.

A szép asszony összeránczolta a sugár szemöldökét és nehezteléssel fordult feléje:

- Ez lehet ok, de nem jog. Különben nem vitatkozom, de annyit mondhatok, hogy örökös féltékenysége már-már unalmassá teszi.

- Én megmondtam már, hogy nem megyek férjhez. Erre meg is esküdtem boldogult uram halálos ágyánál. Ez már csak elég világos beszéd. De hagyjuk ezt. Váljunk el, kérem önt. Mindkettőnkre jobb az ugy.

Csáthit az asszony hideg, közönyös hangja keserü fájdalommal töltötte el. Érezte, hogy nem tud tőle könnyen elválni. Kérésre fogta hát a dolgot.

Az erős férfi szemébe köny szökött. Karainé szánta már és lassu hangon mondá:

Mikor az előszobában voltak, a szobaleány jelentette, hogy őnagyságára egy ur várakozik.

Csáthi elsápadt és összeszoritotta az ajkait. Rövid hallgatás után igy szólt:

- Bocsánat uram, de ez sok. Ön végre vendégemet is képes lesz sértegetni. Mondtam már, hogy válnunk kell. Ha nem értett meg: ismételten tudtára adom.

Ezzel hidegen, egyetlen tekintetre sem méltatva, hagyta ott a fájdalmában vonagló férfit.

Csáthi szédült. A harag és fájdalom egyszerre dulta minden idegét. Forró homlokát a hideg falhoz nyomta, hadd csillapuljon háborgó vére....

E pillanatban Karainé vidám hangja s egy férfi gunyos nevetése hangzott ki a szobából. Csáthit elöntötte a düh, vakká tette a harag s a következő pillanatban a szobába lépett. Mindjárt érezte, hogy ostobán cselekedett, de az első pillanatban nem tudott magán uralkodni.

Karainé haragosan tekintett rá. Az idegen ur igen bárgyu és igen zavart tekintettel nézte hol Csáthit, hol Karainét.

- Ne vegye komolyan kedves Steiner. Ez az ur eltévesztette lakását, de remélem, mindjárt távozik.

Csáthi összeszoritotta ökleit. Ha most egyet ütne, Steiner ur hogy összeomlanék. Egy perczig habozva állt, aztán megfordult és sietve távozott.

Csáthi szive vérzett a fájdalomtól. Hiába okoskodott, hiába akarta elhitetni magával, hogy az az asszony rossz, hogy nem neki való. Nem is lenne boldog vele. Azért mégis érezte, hogy szereti. Az agya nem tudta legyőzni a szivét.

Nemsokára elhagyta a várost s fájó szivének gyógyitását rábizta az időre. Csak akkor tért vissza régi szerelmének szinhelyére, mikor azt hitte, hogy beheggedt már a vérző seb.

Egy szép nyári estén nyugodtan sétált a jól ismert utczákon s később egyik kerti vendéglő helyiségébe tért be vacsorálni. Helyet foglalt egy félreeső asztalnál. A czigánybanda huzta és közelében egy vidám társaság mulatott. Még rá sem ért jól körültekinteni, midőn egy kellemes női hang szólott feléje.

Csáthi odatekintett. Szive hevesen dobbant meg, mert Karainé mosolygott feléje.

Csáthi, mintha az asszony szemeiből kisugárzó delej vonzaná, lassan közeledett a társaság felé. Az asszony bemutatta a társaságnak. Utoljára hagyta az urát.

- Ez Steiner ur, az én férjem. Én meg Steinerné asszony vagyok és boldog, ugye-e apukám?

Mikor a bemutatkozás formalitásain tulestek, Csáthi az asszony mellett foglalt helyet. A czigányok nótába kezdtek. A társaság koczczintott. Csáthi a zajban gunyosan szólott Steinernéhoz:

Az asszony ingerlő mosolylyal nézett régi imádójára. Közel hajolt hozzá s halkan kezdett beszélni:

- Magyarázattal tartozom. Hallgasson rám. Most meg fog érteni. Látja, én - volt rá alkalmam bőven - mindjárt megismertem magát. Maga borzasztó féltékeny ember. Féltett volna a szószéken prédikáló paptól is és puszta gyanura képes lett volna embert ölni. Hátha még...! Jaj, erről ne is beszéljünk. Nem mondom, szeretem. Szeretem most is, de ha magához megyek, akár kolostorba mentem volna. Maga nem férjnek való. Legalább is nem modern férjnek. Maga amolyan klasszikus férj, tökéletes jellem, a ki minden kicsiségért párbajt viv, becsületet emleget stb. Én pedig a szelid és türelmes férjeket szeretem. Nem tehetek róla, de igy van. Steiner igy szólt: megosztom veled pénzemet s nem korlátozom szeszélyeidet. Maga meg azt mondta: azt akarom, hogy az enyém, egyedül az enyém légy. Még bizony kalitkába zárt volna, pedig szeretem a szabadságot. Tudja mit Miklós? Mikor látogat meg? Holnap? Mi?

Kis kezeivel megszoritotta az erős férfi kezét. Csáthi érezte, látta, hogy azok a kezek most is olyan fehérek, puhák és forrók, mint valamikor, régen...

A nyári napfény beragyogott az ablakon. Fényes, reszkető sugarai ott vibráltak, csillogtak a nagy virágos vázán, a melyben hatalmas rózsacsokor, a Kelendi Pálné kedvencz virágai diszlettek. Kelendiné izléses házi pongyolában állott az ablaknál és az utczára tekintett egykedvüen, szomoruan, mintha semmi, semmi sem érdekelné. Arczán bánatos árny borongott s szemei kaczagó fényét epesztő fájdalom fátyolozta el.

Kivül az utczán a reggeli élet elevensége nyüzsgött. Az emberek dolgaik után siettek. Egyik-másik sürgősen ment és alig ért rá arra, hogy ismerőseit köszöntse. A másik pedig hosszasan beszélgetett a szembe jövőkkel, mintha úgyis ráérne mindenre. A cselédek nevetgéltek, ácsorogtak és a legvidámabb hangulatban nézték végig a helyőrség egyik századját, a mely zajos dob- és trombitaszóval vonult a gyakorlótérre. Hadnagy ur Richtáj kivont karddal és szabályszerü testtartással lépett a csapat oldalán, mig a század élén a kapitány sarkanytyuzott egy kiérdemesült fakót, a melyiknek láthatóan nehezére esett a katonai délczeg magatartás.

Kelendinét nem érdekelte az utcza tarka népe, a mely akárhányszor apró szórakozást nyujt az embernek. Lelkére unalom nehezedett és annyi fájdalom látszott arczán, mintha egy élet boldogságát siratná.

A férj lépett most a szobába, de az asszony meg se fordult. Ez a rideg, komoly ember olyan, mind egy érzéketlen kődarab. Pedig szép férfias arcza, előkelő alakja, megnyerő fellépése hamar tüzet gyujt az asszonyok szivében, a mit az a hideg, kimért modor sem birt ellensulyozni, a mi Kelendi Pálnak megkülönböztetett jellemvonása. Kelendiné most szintén az érzéketlent akarta játszani. Ha te úgy - én is úgy! Pedig a szive hangosan dobogott és arczát elfutotta a vér, de felindulását visszafojtva, hallgatott.

Ennyiből állott rendesen a búcsuja. Még akkor sem volt több mondani valója, mikor hosszú útra indult. Fölöslegesnek tartotta arról beszélni, hogy hová megy, meddig marad, mit csinál, mikor jő. Szószaporitás volna az csak. Az a lényeges, hogy az ember menjen, jöjjön, végezze dolgát. A ki sokat fecseg, az keveset dolgozik. Márpedig a munka a fődolog - egyéb mellékes.

A feleségét mindazonáltal szerette, de apró kedveskedésekhez, szerelmi turbékoláshoz nem volt semmi temperamentuma. Ha otthon volt, beült a dolgozó szobájába, munkához látott s azt gondolta, hogy ezzel fényesen teljesitette a férj kötelességét.

Ezt a nézetét aligha osztotta a felesége, a ki leány korában nem ilyen élethez volt szokva. Gyöngéd, kényeztető bánásmód olyan érzelmeket növelt lelkében, melyekre egyetlen hideg, közönyös hang fájdalmas benyomást gyakorol. Környezete szerette, beczéztette és megóvta minden kellemetlenségtől, a melyek pedig olykor az élet küzdelmeihez igen jól megedzik a lelket.

Kelendi egy pillanatig szemlélte az ő szép feleségét. Úgy érezte, hogy most nem bánná, ha valamivel többet beszélnének, mint rendesen. Van néha olyan nap, mikor az ember valósággal szerelmes lesz a feleségébe. És ez a rideg, száraz kedélyü ember szinte zokon vette, hogy az asszony csak a fejével biczczentett, mintha mondaná: "Hát menj! Bánom is én!" Egy kicsit gondolkozott. Már eszébe is jutott, hogy mit mondjon, de aztán egyet rántott a vállán és kifelé indult.

Kelendi megállt és visszatekintett. Szembe nézett a feleségével, kinek arczán végtelen szomoruság ömlött el. Ajkai és hangja akadoztak, a mint az urának beszélt!

Kelendi közelebb lépett. Bágyadt mosoly halvány derüje látszott arczán. Nézte a feleségét, mintha nem tudná, hogy a szerinte naiv panaszra mit válaszoljon. Végre megszólalt:

- Gyermek vagy Margit. Hisz tudod, hogy szeretlek, de érzelegni nem vagyok képes. A szerelmes szerepeket nem szivesen nézem, - annál kevésbbé játszom. Unalmasnak és ostobának találom a férfit, a ki benőtt koponyával cziczázik a feleségével. Gyakran nyiltan, mindenki szemeláttára édeskednek, csókolóznak s a sziv komoly érzelmeit komédiává aljasitják. Oh ez utálatos, igen utálatos.

Az asszony lassan elforditotta tekintetét az uráról, reá hajolt kedvencz rózsáira, szórakozottan babrált a szines, illatos szirmokkal, mintha az ura már ott se volna. De a szivéből feltörő keserü érzelmeket nem birta visszafojtani s a szép rózsacsokorra egy forró könnycsepp gördült.

Kelendi észrevette. A női könny utat tör a szivhez és a rideg, mogorva férfi érezte a női könny mindenható erejét. Érezte, hogy az ő hideg vére megmozdult és szivében megrezdült egy ismeretlen érzelem húrja. Gyöngéden akart beszélni és szépet akart mondani:

- Édes Margitom, - valóban szépek a virágaid. Persze, mikor olyan drága gyöngygyel, szemednek drága gyöngyével öntözöd!

Ez bizony banális egy mondás volt, de Kelendi szépnek tartotta, s miután a költői metaphorák között sohasem buvárkodott, nem is lehet tőle rossz néven venni.

Az asszony azonban nem válaszolt semmit. Meg se moczczant a Kelendi költeményétől, hanem tovább szepegett. Ekkor aztán a férj jónak látta közvetlenebb módhoz folyamodni. Közel simult a feleségéhez, szeretettel átkarolta, a szivéhez szoritotta és gyöngéden csókolta meg a könnyes piros arczát. Ez hatott. Kelendiné könnyei közül előtört a mosoly, arcza felvidult s a hangja csak úgy csengett, a mikor megszólalt:

Ezzel a könnytől ázott rózsát hirtelen kiszakitotta a többiek közül, az ura elé tartotta és nevetve kérdé:

- De Margit! Hová gondolsz? Én és virág! Én felbokrétázva! Az utczán, rózsával a gomblyukban! Az istenért... hiszen hahótára fakad mindenki és azt hiszik, megőrültem.

Az asszony arczáról eltünt a mosoly s kezeiből földre hullt a virág. Kelendi utána hajolt, felemelte s így szólt:

- Gyermek vagy, mondom, hogy gyermek vagy. De könnyed e haszontalan virágnak becset adott s ezért nem hagyom a földön.

Kelendiné egyedül maradt. Azt az űrt, a melyet lelkében érzett, ez a kis udvariasság csak hiányosan töltötte be. Talán csak játszott vele?! Talán annál nagyobb komédiás, mentől inkább állitja az ellenkezőt. Hát csakugyan ilyen hideg, ilyen komor, ilyen kemény szivet érdemel az ő szerelme?

Ezek a gondolatok gyorsan czikáztak át Kelendiné agyán. Körül járt a szobában s véletlenül a tükörbe pillantott, mely tökéletes szép alakját visszasugározta. Eszébe jutott, hogy szép s asszonyi hiusága egy pillanat alatt fellázadt arra a gondolatra, hogy szépségének férfi nem hódol. Az az ember nem látja benne azt a bűbájt, a miért ezerek rajonganának. Az az ember vak, szivtelen és nem érdemli meg...

Szinte megriadt a gondolatától. Szinpadon az ilyesmi könnyebben megy, de az életben nehezebb. Haragudott az urára, de bosszuállásra még sem tudott gondolni.

Észre sem vette, mikor kopogtattak az ajtón. Egyre töprengett, egyre lázongott. De Rossi Gábor nem várt sokáig, hanem benyitott. Kelendinének egykor, falun, gyermekkori barátja volt Rossi, a ki látogatást igért még a mult télen. Most aztán eljött. Mikor az asszony meglátta - mosolyogni igyekezett s elég jól elpalástolta azokat az érzelmeket, a melyek lelkében viharzottak. Eléje ment és kezét nyujtotta.

- Nagyságos asszonyom - szinte zavarba jöttem, - annyira megváltozott, mióta utoljára láttam.

Kelendiné szeme felcsillámlott. Örvendett, hogy szépnek találta Rossi, de csak azért a másikért volt az öröme. A fiatal Rossi pedig a saját javára magyarázta.

Kelendiné nem felelt mindjárt. Úgy találta, hogy a régi barátja tulságosan pazarolja bizalmasságát. De aztán egy kis szünet után határozottan válaszolta:

És most, mikor összemérte a két férfit, még most is annak a rideg, komoly embernek adott előnyt. Tán haragszik rá, de szereti, - talán fél tőle, és mégis vonzódik hozzá!...

- Nem hiszem, hogy tévedjek, mondá Rossi hirtelen, olyan hangsulyozással, a mi gyanut keltett az asszonyban. Ez az ember a féltékenység minden ördögét felriasztotta benne. Hátha Kelendinek is van a más számára nyájas szava, lágy ölelése, édes csókja és forró, lángoló szenvedélye? Hátha ez a jég-ember idegen karok ölelése alatt fölenged.

Ezek a gondolatok izgatottá tették egészen. Arcza kigyult, szemei lángoltak. Most már a büszke, haragos, a hiu és szenvedélyes asszony volt, a ki szenvedéséért, mellőzéséért pusztán hiuságból vagy szeszélyből bosszút akar állani. Csakhogy hiúsága, büszkesége és szeszélye akarta széttépni az asszonyi hűség kötelékeit és nem a gyűlölete. A gyűlölet erős, kárhozatos és bűnös, de a hiúság, a büszkeség és szeszély gyönge, a mely tehetetlenül vergődik. A gyűlölet megcsalja a férjet, de a szeszély, a harag, a hiúság csak sir és rabja a hű szerelemnek.

Az együgyü Rossi rosszúl olvasott az asszony szivében, mikor kezeit megragadta és szenvedélyes csókokkal árasztotta el, mert Kelendiné hirtelen hátra vonult, hidegen meghajtva magát, szinte kiutasitó hangon szólott:

A rózsát pedig, melyet az ura mellette hagyott, szenvedélyesen szoritotta a keblére...

- Kelendiné asszony, ön nemcsak gyerek, hanem mértéktelenül szentimentális.

Az öreg Beddi Sándor széles verandáján sütkérezett a meleg napfényen. Nagy füstöket fujt a szépen sárgitott tajtékpipájából és messze-messze nézett, mintha a távoli hegyek kékes csucsait bámulná, vagy gyönyörködne a magasban uszó könnyü felhők csipkés fodrában.

Csakhogy Beddi Sándor nem volt fogékony a táj költői szépségei iránt. Nem is azokon merengett, inkább az elmulás gondolatának csendes melancholiája szállta meg a lelkét. Egyetlen leányának, a még csak 16 éves Klárának a sorsa lebegett előtte. Mi lesz leányából, ha ő is meg talál halni. Már pedig a halál gyakran készületlenül lepi meg az embert. Klárika pedig egyedül, egészen egyedül marad. Anyját kicsiny korában veszitette el, s ugy nőtt fel apja mellett az öreg Jutka néni dajkáló gondjai között.

Beddinek, ugy látszik, vigasztaló gondolata támad, mert komor homloka egyszerre kiderül s a bajusza alatt valami halvány mosoly dereng.

- Ugy lesz a legjobb, dörmögi magában. István derék, becsületes ember és a mi fő, érett és komoly.

Ez az István csakugyan derék ember volt és érett is, a mennyiben a negyven esztendő közelében már érett lehet az ember. Becsületes nevén Vass Istvánnak hivták és a szomszéd faluban levő birtokán gazdálkodott. Mint jó korban levő agglegény a házasságra még akkor se gondolt komolyan, mikor az öreg Beddi párszor érthető czélzást tett arra. Legkedvesebb időtöltése volt, ha az öreg urral eltárdlizhatott egy délután, vagy egy estén keresztül. Ilyenkor gyakran főzte le Beddit, a ki soha sem mulasztotta el megjegyezni:

Beddi Sándor a legtöbb apa szokása szerint, ennél a szivügynél, éppen a szivet hagyta számitáson kivül és mikor Vass Istvánnak szánta leányát - a jól elhelyezés gondolatán kivül még az a mellékgondolata is megvolt, hogy leendő vejében megtalálja állandóan kéznél lévő kártya-pártnerét is.

Az öreg úr idáig ért gondolatfüzéseiben, midőn egyszerre kocsizörgés ütötte meg fülét. A mint a falusi porta előtt elnyuló országutra tekintett, megismerte a Vass István két poroszkáló barnáját. Éppen jókor! A mai tárdlizás alatt megtapogatja a szive tájékát. Megtudja a szándékát bizonyosan.

A szegletből előhuzta a kártyaasztalt, megkereste a krétát s már mosolyogva keverte a kártyát, midőn Vass István a verandára lépett.

A köszönés czeremóniáját fölöslegesnek tartották. Szokásaiknak hódolva foglaltak helyet az asztal mellett. Mikor a harmadik pártiba kezdtek, Beddi igy szólt:

- Zöld felső.... Szeretem a józan életedet, a csendes természetedet, a jó szivedet.

- Tehát a tercz nem jó! Ird fel és hallgass reám. Hagyj fel a legényélettel. Házasodj meg!

Vass István leboritotta a kártyáit és ugy nézett az öreg Beddire, a ki folytatta:

- Tudod öcsém, pászol a természetünk. Soha jobb vőt nem kapnék náladnál. A leányom maholnap nagy leány. Mindig attól félek - és ez a gondolat nem enged nyugtot - hogy ha hirtelen behunyom a szemeimet, egyedül marad. Rajtam kivül nincsen senkije. Nyugodt csak akkor leszek, ha jövőjét biztositva látom. Emlitetted egyszer, hogy derék leány, s ha megházasodnál, csak ilyen jó gazdasszonyt vennél feleségül. Azóta sokat gondolkoztam a dologról.... Tetszik az eszed járása... Nó hát értesz ugy-e?

Vass István felhuzta a vállát és meglógatta a fejét s kétszer is dünnyögte, hogy "hm, hm!"

E pillanatban Klárika közeledett feléjük. Mindketten felemelték a kártyát s mikor a leány odalépett, Vass István olyan zavarba jött, hogy a kezében lévő négy alsót elfelejtette kimondani.

Vass István csak most kezdte szemügyre venni a leányt. Eddig gyermeknek tartotta, a kivel nem érdemes foglalkozni. Ámde most észrevette, hogy Beddi Klára valóban csinos leányka, a kiért érdemes egy kicsit bolondulni.

Mikor aztán hazafelé indult, Klárika mellé lépett bucsuzni. Megfogta a kezeit és mélyen tekintett a szemébe. Hangja ellágyult és reszketett, a mint mondá:

E bizony egy kicsit paraszti bók volt, de annyit mindenesetre bizonyitott, hogy Vass István érdeklődik, sőt aligha nem lett hirtelen szerelmes.

Csakhogy ettől az udvarlástól a leány szinte megrettent. Mosolygott ugyan, de attól az embertől, a kit ő egyszerüen bácsinak tartott, nem izlett a szerelmes pillantás. Mikor az udvarlót sejtette az agg legényben, már rettegett tőle.

Vass István pedig utközben elgondolta, hogy ennek a dolognak előbb-utóbb meg kell történnie. Nem nagyon kereste ugyan, de ha már benne van, nincs oka megbánni. Azt pedig ismételten is beismerte önmagának, hogy Klárika csinos.

Pár nap mulva Vass István ismét Beddi Sándorhoz készült. Ez alkalommal különös gondot forditott magára. Azt akarta, hogy csinos legyen, a mi félig meddig sikerült is neki. Mikor pedig megérkezett Beddihez, az öreg a régi jelszóval fogadta:

Vass István csendesen félretolta a kártyát és körülnézett, mintha valakit keresne.

- Megállj csak. Igaz! Most jut eszembe. A doktorral és Jutka asszonynyal lementek a kert végébe a folyóhoz horgászni...

- A tiszteletes ur fia. Afféle diákember. Az egyetemre jár, de biz az még nem doktor, hanem én neveztem ugy a nebulót. Gyerekkori barátok. Mindjárt felhivatom őket.

- Sohse fáradj. Elmegyek én magam. És feleletet sem várva, hirtelen tünt el a kerti kapun át.

Beddi megberregtette a kártyákat és pipára gyujtott. Vass István pedig érthető kiváncsisággal osont a folyó felé. Egyszerü, becsületes lelkében is megvillant egy ravasz gondolat. Elhatározta, hogy nem mutatja magát azonnal. A kertet sürü füzes választotta el a folyótól és Vass István megállott egy füzbokor mellett, a honnan kémlelhette a gyerekeket.

Az öreg Jutka egy fatömbön ül és kötöget. Klárika pedig meztelen lábszárral a bokáig érő vizben áll és onnan dobja horgát a folyó mélye felé. Vass szinte elpirul, a mint látja a hófehér bokákat, a melyeket a viz rózsaszinre festett. A leány közelében ugyancsak a vizben áll az a fiatal ember is, a kit Beddi gunyosan doktornak czimezett, de Klárika nyájas, gyöngéd hangon Karinak kényeztet.

Klárika hangosan kaczag. Csattogó nevetése visszhangot ver a füzesben és Vass szembe látja a leányt, a mint az visszafordul a vén Jutka felé. Hogy ragyognak, hegy égnek a szemei. Széles szalmakalapjáról halványkék szalag libeg alá; a szőke haja elől kibomlott és kacskaringós keretbe fonja a kicsattanó képét. Még szebb, a hogy nevet, mint rendesen. A szép fehér fogai eleven piros ajkai mögött villognak és valami igéző derű kaczag le egész arczáról, milyen üde, milyen gondatlan, milyen gyermek. Eszébe sem jut, hogy karcsu bokái pikáns izü kiváncsiság tárgyát képezhetik.

- Károly jöjjön errébb, nincs ám ott hal, mondja a fiatal embernek. Károly ur a meztelen lábával dülengőzve és ügyetlenül lépdel az éles köveken. Egyszer majdnem elesik, a min Klárika még jobban nevet. Mikor a leány közelébe ér, szörnyü savanyu arczot vág, mert egy éles kő megsértette a lábát.

- Ha maga most tükörbe nézne, - mondja neki a leány. Olyan a képe, mintha vadalmába harapott volna.

- Tükörbe? - szól Károly. - Persze. Látom is magam. És bele nézett a Klárika fénylő szemeibe.

- No hát, akkor nézze meg a bajuszkáját, mert rosszul áll. Tyüh Kari, milyen piczike bajusza van magának. Látja, az ilyen bajusz ám a szép bajusz. Nem olyan torzonborz, mint a...

Vass István önkéntelenül a bajuszához nyult. A terrászról pedig lehangzott az öreg Beddi mély hangja:

- Apa türelmetlen, mondta a leány. - Tudja Kari, most azt akarja, hogy mellette legyek. Ütik a kártyát, nekem pedig fel kell irnom, hogy tercz, kvart, kvint... Tud kártyázni?

- Pszt! Ne olyan hangosan. Persze, hogy rozsdás. De hátha tudná. Kari sugok valamit...

Vass István nem volt kiváncsi ember, de mégis szerette volna hallani, miről suttognak azok. Azonban csak azt látta, hogy a Kari gyerek daczos haraggal emelte fel a fejét és gunyosan mondá:

Vass István egy kissé összeránczolta a szemöldökét. Gyanuja volt, hogy a "vén csacsi" nem éppen megtisztelő czime az ő személyét illeti. Azonban elég bölcs volt beismerni azt is, hogy a leczke tanulságos. Beddi ezalatt megunta a várakozást és leindult a kertbe. Vasst ekkor már szembe találta.

- Azt, - felelte Vass István - hogy osszunk frisset. Ezért kár volt a játszmát megszakitani...

A kerületi rendőr hátat forditott a dühöngő szélnek. Köpenyének egyik szárnyát védőleg terjesztette ki, hogy a zsebéből elővont kis czédulát elolvashassa: Kapocs Mari, varrónő.

Azután jelentékeny komoly tekintettel a szembelevő kopott házra nézett: Kanapé-utcza 18.

- Ez a, köhögte lassan és a zöldre festett kaput belökte csak ugy a csizmája orrával (Egy kapuval szabad gorombáskodni.)

A kapun belül szük folyosó látszott, melyen nehány gyerek gémberedett kezekkel kinlódott egy labdával. Az Isten hidege majd meg vette őket, de azért csak játsztak a lehető legvidámabb hangulatban.

Az, a melyik legjobban fázott: egy szöszke, átlátszó képü gyerek szólalt meg:

- Persze, hogy púpos - ha púpja van, mondotta a rendőr és tekintélyesen köpött, a mint a szivarcsutkát kivette a szájából.

- Ott, azon az ajtón tessék bemenni, magyarázta a szöszke; a melyiknek nincsen kilincse. Kissé fel kell emelni, aztán kinyilik.

Belülről kellemes hang csendült meg. Nevetve, pajkos vidámsággal kiáltotta valaki:

- Lánczhordtát! Nem ugy van a'! morgott a hivatalos közeg s aztán megemelte az ajtót, a mely csakugyan engedett és egyszerü, tiszta szobácskába nyitott be, melynek ablakánál ült a kis púpos varróleány, a ki munkáját annyiba hagyva, röstelkedve tekintett a rendőrre.

- Nem tudtam ki kopog - mondotta azzal a kellemes, lágyan rezgő hangjával. Azt hittem a Kati... Tetszik ismerni Katit.

A púpos leány átvette a feléje nyujtott papirlapot s a rákuszált öreges irásból kibetüzte a saját nevét.

- Nekem szól - kiáltott gyermekes örömmel és hangjába valami izgalom vegyült. No Berczi, megállj csak Berczi. Most aztán meglátjuk, majd meglátjuk! Igy jösz te vissza.

A kerületi rendőr átnyujtotta a kézbesitő-ivet és megmagyarázta, hogy hol kell aláirni:

- Tessék csak a hun irva van, azon tul, egy kissé fölfelé... ott a lénián alól, - tul az ujján, ott-ott megnyálazni a papirost s akkor tintaplajbászszal lehet irni: hogy költ ekkor és ekkor, ennek a hónapnak ennyi s ennyedikén...

Meg volt alaposan magyarázva a tudni való s a kis púpos megnedvesitette a papirost és arányos, gömbölyü betükkel irta rá a nevét.

- Ugy-e a biró elibe idéznek? mondotta, a mint lassan, egymás mellé rakta a betüket.

- Igen én! Annyiba nem hagyom. Mikor megmondtam neki, hogy megteszem, még kinevetett.

- Nem ugy-e? Azért van törvény, hogy igazságot adjanak. És én bizonyára kapok! Oh rendőr ur, ha tudná maga. Ha ismerte volna Berczit addig, a mig én nem gondoskodtam róla. Milyen ágról szakadt volt. Hát megszántam. Adtam a megtakaritott pénzemből.

...Sajnáltam, mert olyan szomoruan és olyan szépen tudott reám nézni és ha segitettem rajta örvendett. Nem tudom én miért, de mikor a szomoruságát eloszlattam, mindig vele örvendeztem én is. Magamnak is örömet szereztem, ha jót tettem a haszontalannal. Tetszik tudni rendőr ur, nem azért mintha... de én magamra keveset költök. A varrásomért pedig jól fizetnek. Nem dicsekszem vele, de elmondhatom, hogy uri házakhoz dolgozom s annyit keresek, a mennyiből tisztességesen megélhet az ember.

Megélhetne még kettő is. De hát szemtelen a mai világ. Nem lehet hinni senkinek. Mikor Berczit megismertem olyan ártatlan, olyan szelid volt. Olyan volt - a hogy mondani szokták - mint egy darab kenyér. Reggel elkisért, este haza kisért s én a munkám árából szivesen juttattam neki... és a mikor hazáig kisért sokat beszélt nekem. Bejött a lakásunkba és folytatta azt, a mit az utczán elkezdett. Én félig lehunytam a szemem s ugy éreztem, mintha valami szépet álmodtam volna... Nem azért mondom... Nem bizony. Ne hidje azt senki, hogy tán... Nem, a világért sem, de azért... tudja az Isten, mikor megfogta a kezemet s azt mondotta "Jó éjszakát Marika!" - valami ugy szorongatta a torkomat, - szinte elakadt a szavam s csak későre feleltem, hogy "Magának is Berczi!" Azután lefeküdtem. Álmodtam vele, álmodtam róla reggelig, a mikor ismét hozzánk jött, hogy elkisérjen a munkába. Oh rendőr ur, milyen szép napok voltak azok, addig, - egészen addig, a mig meg nem ismerte Kandó Sárát... Hogy verje meg az Isten azt a... személyt! De nem baj! Azért is fizessen vissza nekem minden krajczárt. Miből vette a kalapot?, miből vette a csizmát?, miből a rojtos nyakkendőt? Itt az irás! Menjünk a törvényre, hogy legyen igazság. Ugy-e rendőr ur, hogy visszaitélik. Megállj Berczi! Találkozunk még! Aztán... aztán visszatérsz te még!

Az arcza kipirult, a szemei lázban égtek s a púpja nem is tünt nagyon szembe onnan a kis varró-asztal mellől. Igy még szép is volt a finom, álmatag arcz, melynek sáppadtságát az izgalom tüze egészen áthevitette.

A rendőrt nem sokat érdekelte a varró-kisasszony monológja; mert az alatt, a mig beszélt, nagy buzgalommal rendezte a kézbesitő iveket s csak az utolsó szavakra jegyezte meg kellő szakértelemmel:

Aztán tovább ment. Mari kisasszony pedig az idézvényt egy gombostüvel az ablak függönyére tüzte és a tárgyalás napjáig gyakran ideges mozdulattal kiáltott fel:

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A tárgyalási terem előszobájában várakoztak a peres felek. Mari kisasszony is ott ült közöttük. Egyszerü, de izléses tiszta fekete ruhába volt öltözve, mintha temetésre ment volna.

A leány kissé félénk volt. Élénk szemeit idegesen jártatta körül a teremben, de Varga Albert formás külsejét állandóan kerülte tekintetével. Mintha félt volna az alperes ur csinos, de szörnyen üres fejét viszont látni.

A kis púpos egészen összerezzent, arcza elsáppadt s vértelen ajkai hang nélkül mozogtak. Végre lassan, szaggatottan mondá:

A fiatal ember elhallgatott. A biró az aktába mélyedt. Mari kisasszony e rövid csend alatt Varga ur arczára tekintett és szemeik találkoztak.

A leány szive lázasan vert. Egy pillanat alatt felrajzott lelkében a mult emléke s szive csordultig volt érzelemmel. Ajkai csukva maradtak, de szemei beszéltek: Jer vissza! Szeretlek! Imádlak. Rabszolgád, kutyád leszek, dolgozom érted éjjel-nappal. Minden a tied, minden utolsó garasomig, utolsó csepp véremig....! Csak azért jöttem ide, mert látni akartalak, mert reméltem, hogy ujra visszatérsz....

Varga ur szemében hideg, gunyos megvetés ült, mintha mondta volna: Rám akarod kötni magad te nyomorék, csunya púpos. Szántalak, de soha sem szerettelek.

A leány felszisszent fájdalmában, de büszkesége győzött érzelmein. Felemelte fejét s szemei lángoltak, a mint mondá:

A leány melléje lépett s hangja szinte zokogott a felindulás miatt, a mint halkan mondotta:

- Mert tudtodra akartam adni, hogy tartozol, - de fizetni nem tudsz többé soha, soha....

Aztán gyorsan, semmire se várva, könnyes szemmel ment ki a teremből, végig az utczán, mintha egy koporsót kisérne, melybe csalódott szivének szerelmét zárta.

Karvasi Dániel urnak vendégei érkeztek. A falusi uri portán libériás kocsisok jártatták a lovakat, melyekről szakadt a hab s izzadt bőrük párolgott a hüvös levegőn. A városi vendégek magasztalták a falusi csendet és dicsőitették a természet pompáját. Karvasi és neje alig győzték felelettel kielégiteni a bőbeszédü vendégeket. Valamennyi közt Hidasi Tódorné volt a legfecsegőbb, egy tüzes szemü és élénk temperamentumu menyecske, a ki a blazirt kedélyü Tódor urat, ritkán vitte Karvasiékhoz noha ő mostanában szivesen kirándult - a mint mondani szokta - a kedves falura. Fecsegése közben gyakran rátért Bálint papra s kitünően szinlelt közönyös hangon kérdezte Karvasinétól:

A falusi plébánia éppen a Karvasiék házának szomszédságában volt. Tiszteletes Balogh Bálint ur naponta megszokott fordulni a földesurnál. Ifju volt és szabadelvü, de vallásos és puritán. A társaságot szerette, de csak komoly és erkölcsös dolgokról beszélgetett. Nagy gondja volt arra, hogy valahányszor Karvasiék asztalának vendége volt, a borból mértékletesen igyék.

- A bor - mondá - mértéken tul gonosz ital. Feloldja az ember nyelvét, megnyilatkoztatja a szivét és olyan cselekedetekre ösztönzi, a mit gyakran késő bánat követ.

Pedig ennek a csinos fiatal embernek nem is állott volna rosszul, ha olykor szép, férfias arczán kicsattan a mámor tüze, - sötét szemeiben fellobban az ifjuság jó kedve, s örökösen kimért mozdulataiba egy kis fesztelenséget vegyit.

- Malvin, te szereted a tiszteletes urat vagy legalább is föltétlen hive vagy, válaszolt Karvasiné.

Jó, hogy Balogh Bálint tiszteletes ezt nem hallotta, mert akkor nem ment volna prédikáczió után Karvasiékhoz ebédre.

Ez az ebéd pedig, éppen nem mondható szükös ebédnek. Régi, avas borok kerülnek az asztalra ilyenkor s a vendégek valamennyien vidám hangulatba keverednek már az ebéd derekán.

Valamennyien a kastély nagy szalonjában csevegtek, mikor Bálint pap alázatos szerénységével megjelent. Karvasi bemutatta vendégeinek. Mikor aztán valamennyi előtt végig hajlongott a tisztelendő, Hidasiné tréfálkozva mondá:

- Milyen feledékeny ön, szent atyám. A multkor azt mondá, hogy kedvesen fog reám emlékezni mindig.

- Ugy is van, - felelte a pap és lesütötte a szemeit az asszony fürkésző tekintete előtt.

- Ugy ám, hanem azóta hirét se hallom, szinét se látom. Pedig a kire kedvesen emlékszünk, azt nem szoktuk kerülni és érdeklődésünknek valami csekély jelét adjuk.... Nemde?

És Hidasiné e szavak alatt gyöngéden szoritotta meg Bálint pap kezét, mely remegett a kicsiny asszonyi marok lágy érintésétől. Azonban hamar észrevette, hogy a tisztelendő szokatlan érzelmek alatt áll. Eleresztette hát a pap kezét s mindennapi dolgokról kezdett fecsegni.

Eközben elérkezett az ebéd ideje. Hidasiné úgy intézte a dolgot, hogy Bálint pap közelébe jusson. A szép asszony kezdetben nem sokat látszott törődni szomszédjával, de midőn a társaság mind sürübben koczczintgatott, - nem tartott többé attól, hogy rájok figyelnek és asszonyi furfangjának egész erejével s szépségének varázsával fogta ostrom alá a fiatal papot.

- Igyék az egészségemre, - mondá és szeme közé nevetett az istenfélő férfiunak.

A lelkiatya készséggel kapott a pohara után s buzgalmában egy keveset kiöntött a borából.

Bálint pap égre emelte szemeit és kihajtotta a poharát nem akarta észrevenni a gonosznak látszó megjegyzést.

- Ne csaljunk tisztelendő ur - folytatta az asszony. A kiömlött bor helyett más töltök. Nem koczczintunk. Éljen a barátság és a szerelem.

- Nem, nem, - korrigálta a pap - a szeretet. Igen a szeretet. Urunk is ezt hirdette.

A pap ez alkalommal a szép asszony biztatására, sürübben tekintett a pohara fenekére, mint az rendesen szokása volt... És ime, egyszerre azt vette észre, hogy nagyon beszédes kezd lenni. A vére gyorsan keringett ereiben és arcza kipirult a bor tüzétől. Szive pedig különös érzelmektől dobbant meg. Valami csodálatos vonzalmat érzett ez asszony iránt. Ilyesmi eddig csak mint sejtelem élt lelkében s ime egyszerre határozott alakban nyilvánul.

- Vajjon a szerelem volna ez? - töprengett Balogh Bálint, de elég kellemes érzésnek találta arra, hogy ne essék kétségbe miatta. Rajta kapta magát, hogy tekintetét az asszony arczán feledi s annak tréfáit hasonló kedélyességgel viszonozza.

A puritán pap már nehezen tudott önmagának parancsolni. Erős akarata fékezte ugyan indulatait, de szivesen nézte az asszony ragyogó szemeit s önfeledten leste ajkairól a szót, azokról az édes kivánatos ajkakról, a melyek bizonyára olyan csábitó csókot tudnak lehelni, a mi az embert megbabonázza és kárhozatba ejti...

Mikor az ebédnek vége volt, a társaság a nagy szalonba vonult. Hidasiné visszatartotta a papot s nehány perczig magukra maradtak.

- Ugy van, - felelte a pap, - de lelke már elkalandozott a szerelem világában.

Az asszony szinte kaczéran nézett Bálint papra. Lassan közelébe hajolt, ugy hogy amaz érezte a lehelletét, az arcza melegségét. Majd édes suttogó hangon igy szólt:

Egyik kezét a pap vállára tette s csinos kicsiny fejét egy pillanatra mintegy önkéntelenül a mellére ejtette. Félig nyitva tartotta az ajkait s igézően suttogott:

Balogh Bálinttal forgott a világ. Tekintetét elforditotta, hogy ne lássa és ajkait lezárta, hogy ne szólhasson. Pedig szerette volna azt mondani:

- Van, van! Igen van szerelem. Érzem, hogy van. Ajkaimra nem veszem, de szivemben érzem már. Az a sugár, a mi szemeidből kiragyog; az a suttogás, a mi ajkadról elszáll; az a melegség, a mit lehelletedben érzek; az a bübáj, a mi lényedben rejlik, mind, mind szerelem. Őrületes, tébolyitó szerelem...

Ám Balogh Bálint erős lelkü ember volt. Akaratának ura s az asszony kérdésére röviden válaszolt.

- A szerelem néha tiltott gyümölcs, mit a sátán nyujt, hogy kisértetbe vigyen!

E pillanatban az asszony arczán a harag villant keresztül. Kiegyenesedett s gunyos kicsinyléssel mérte végig a szent férfiut.

- Tisztelendő ur, mehetünk. Talán várnak ránk. Ezzel megfordult és előre sietett. Bálint pap izgatott szivvel követte. Mikor a szalonba léptek éppen a férfiakról beszélt Legyesné őnagysága.

- A férfiak - vágott közbe Hidasiné gunyosan, a férfiak többnyire ostobák. A kiket gyülölünk, azok nem értik meg; a kiket szeretünk, azok félreértenek.

Balogh tisztelendő ur bucsut vett a társaságtól. Most már égett talpa alatt a föld. Azt gondolta, hogy a csendes paróchia visszaadja lelki nyugalmát.

Mikor aztán hazaérkezett, egy öreg karosszékbe vetette magát. Szemeit lehunyta, de azért látja azt a két büvölő szemet, a mely feléje ragyog, látja a kivánatos ajkak ingerlő mosolyát, hallja a csengő nevetést. Valami ugy szoritja a szivét. Valami kinos fájdalom. Aztán a torkát is fojtja az a keserü érzés, a minek nevet adni nem tud... Szemeit egy pontra szegzi s addig néz oda, mig az előtörő könnyektől látása elhomályosul.

Erőss Dániel negyven esztendős volt már, mikor először arra gondolt, hogy megházasodjék. A negyven esztendő sulyával valami komor árnyék nehezedett a lelkére s azt gondolta, hogy egy szép asszony szemsugara, verőfényt hint egyhangu, unalmas legényéletére.

A házasodás gondolatába valósággal beleszeretett. Olyan szivesen foglalkozott vele, mint a tudós vagy a költő legkedvesebb eszméjével. Mikor aztán egyre gyakrabban találkozott Kendi Annával, a régi, de szegény Kendi-familia fiatal, szép sarjával: többé nem habozott. Megkérte a Kendi Anna kezét.

Az előkelőségére büszke, de szegény familia kapott a jó alkalmon és senki sem törődött az Erőss Dániel negyven esztendejével, csupán a több ezer holdjával és az emeletes házával. Ilyen fényes előnyök mellett mai napság a teremtés bármilyen csodabogara is válogathat a ragyogó szépségek között, hát még Erőss Dániel, a ki csakugyan erőteljes, komoly és derék férfiu volt.

A leánynak azt mondották: menj hozzá, előkelő vagy s igy igényeid vannak, ki fogja elégiteni és boldog lész.

Erőss Dániel igy gondolkozott: szeretem és elveszem. Végre csak megengedhetek magamnak annyi luxust, hogy szép és fiatal feleségem legyen.

A cselédek őméltóságának hivták, a minek volt némi jogosultsága, tekintettel a rendkivüli módon elszaporodott nagyságosokra.

Kétségtelen, hogy Kendi Anna nem szerelemből, hanem inkább szokásból ment férjhez. Nem is hihető, hogy egyáltalában szeretett volna még valakit s igy természetesen minden nagyobb rábeszélés nélkül lett Erőss Dániel nejévé.

A férje ugy bánt vele, mint egy gyermekkel, a kit oktatni, vezetni és bátoritani kell. A nő pedig férjében nem annyira a szeretett férj eszményképét, mint inkább egy gyöngéd, jó barátot talált.

A férj egy idő óta azt tapasztalta, hogy Kendi Anna szép szemeinek sugara nem vezeti lelkébe az annyira óhajtott meleg verőfényt. A szerelem köztük nem olyan, a miről legényélete csendjében annyit álmadozott. Anna nem a fényes idyll házas életében, hanem olyan, mint egy sötét sejtelem, melynek hátterében az ő életének tragikuma lappang.

És megjelent az első árnyék férfias homlokán. Ott uszott egy terhes felhő, melynek méhe gyilkoló villámokat rejteget.

Egyedül ült a szobájában, melynek ajtaja most hirtelen megnyilt s nesztelen, csendes léptekkel jött be a felesége. Karcsu, leányos alakja zaj nélkül suhant végig a szoba parkettjén s midőn az ura mellé ért, dobbantott a lábával, mintha meg akarná azt ijeszteni.

Erőss elmosolyodott. Borus arczát egyszerre a jókedv sugara ragyogta be. Keblére vonta a feleségét. Csókolta, czirogatta és kényeztette, mint egy gyermeket. Az asszony pajkos örömmel hajtotta fejét az ura széles vállaira, kövéres arczához simult s igy szólt:

A komoly ember játékba elegyedett a felesége kedvéért és jókedvvel szólt a belépő Csekmei Jenőhöz.

Aztán igen komolyan nézegette, hol a könyves szekrény mögött, hol az asztal alatt.

Ebben a fiatal emberben a rossz akarat sem fedezhetné fel a ravasz udvarlót. Minden utógondolat vagy számitás nélkül rokonszenvezett Erőssékkel és házuknak őszinte barátja volt.

- Már megkaptam, kiáltott fel Csekmei és Erőss felé indult, kinek háta mögött rejtőzködött Anna, ki midőn látta, hogy Jenő észrevette, gyermekes örömmel kezdett nevetni.

Mikor Csekmei eltávozott, Erőssnek ugy rémlett, mintha felesége arczán egy árny suhanna keresztül.

Igyekezett elüzni kinos gondolatait. Majd gyöngéden átölelte a feleségét és hosszasan nézett rá.

Olyan nyomasztó, olyan rémes volt ez a csend egyszerre a kitörő, a játékos zaj után.

Erőss szólalt meg. Csevegni akart, de hangja rekedtes volt a fájdalmas érzéstől.

- Nini! Most jut eszembe! Hiszen ma estélyre vagyunk hiva. Tudod a szomszédunk, Tarna Elekék mára meghivtak. Nézd csak nézd. Már készülődnek is!

Erőss a feleségére tekintett. Kémlelte, hogy őszintén beszél-e? A nyilt, mosolygó arcz nem hazudott.

Mikor a szemben levő ház emeletén felgyultak a csillárok, Anna az ablakhoz vonta férjét és átmutatott:

- Nem, - én ma nem mehetek sehova. Megfeledkeztem volt erről az estélyről és magamhoz kérettem az ügyvédemet. De különben is rossz a hangulatom... Mindegy! Nem tesz semmit. Érted jön Jenő az anyjával és együtt mentek. Később talán én is... ha jobban érzem magamat...

- Nem, nem. Csekélység az egész. Tudod, azt hiszem, hogy én ott rosszul találnám magamat. Ments ki bármivel.

E pillanatban özv. Csekmeinét jelentették, a ki a fiával érkezett, hogy együtt menjenek Tarna Elekékhez.

Mikor Csekmeiné Jenővel a szobába lépett, még Erőssné hosszu szempilláin ragyogott a könnycsepp, de már a mosoly verőfénye csillogott rajta. Az özvegy éles szeme felfedezte a könnycseppet s egy pillanatig kérdő tekintettel nézett Erőssnére.

- Megszomoritott ez a csunya ember. A haláláról beszélt, - magyarázta Anna.

- Semmi gyermek, kiáltotta az asszony - most már jó kedvvel és kaczagó szemei Csekmei Jenőt keresték fel. Arczán a női bübáj minden ékessége ragyogott. Soha sem volt olyan szép, mint ebben a pillanatban. Jenőnek kigyult a szeme, a mint Annára tekintett...

Erőss Dániel szivét ismét fojtogatta valami kinos, kimondhatatlan érzés... Hát ha ez a két gyermek megérti egymást...? hátha a virág napsugár után vágyik...?

Erőss egyedül volt otthon és hallgatta a zene tompán átszürődő hangjait. A tánczoló párok, mint árnyak suhantak el az ablakok mögött. Nézte, egyre tovább nézte, s öntudatlanul is arra gondolt, hogy melyik az Anna árnyéka? Most egyszerre igazgatott képzelete egy tánczoló pár árnyalakját látta... A szive megdobbant. A nő átadta magát a táncz gyönyörének s az ifju lázasan ölelte át a karcsu termetet...

Elfordult az ablaktól és dolgozó szobájába vonult, hogy semmit se halljon. És mégis, mintha egyre hallaná a zene ütemeit. Mintha látná azt a pár alakot, a mint lázas, mámoros gyönyörrel keringenek...

- Ostobaság, ostobaság - mondá és felkaczagott. Olyan rémes, szaggatott, hörgő kaczagás volt az. Izgatottan kezdett járni körül a szobájában s révedező tekintete a falon függő fegyvereire esett. Nézte, merően nézte a fényes, hideg aczélcsövet. Olyan végzetes, olyan borzasztó gondolatok czikáztak keresztül az agyán....

Ha azalatt, mig ott tul, vidáman, muzsika szó mellett kaczagnak, mulatnak, szeretnek, - ha azalatt itt ebben a csendes szobában eldördülne egy lövés.....

Egy kellemes nyári délután találkoztak, a "Pitypalaty"-hoz czimzett mulató kertben. A szép asszony barátai társaságában ült, az árnyékos gesztenye fa alatt. Dobai Sándort kergette az unalom. Talán attól akart szabadulni, mikor oda tévedt. Nem vette mindjárt észre a társaságot, melyben az urak többnyire ismerősei voltak. Hihetőleg arról a költői dicsőségről álmadozott, melyet a kritika előlegezett "Vad virágok" czimü kötete megjelenése alkalmából. Egyik, tekintélyes hirben álló kritikus "figyelemre méltó tehetség"-nek nevezte, s arról biztositotta a közönséget, hogy a fiatal iró munkáit érdemesnek tartja a részletes méltatásra is.

Nem csoda hát, hogy ha Dobai a Parnasszus legmagasabb csucsáról ábrándozott.

Kelemen Gyurka, a kit a pajtásai - bizonyos ártatlan okokból - "jó pipá"-nak neveztek, észrevette az egyedül andalgó költőt.

Megtörtént a bemutatkozás és Dobai helyet foglalt a társaságban. Kelemen sietett tölteni:

- Ugy? - mondá a szép asszony, - Dobai ur költő? Röstelkedve kell bevallanom, hogy az irodalomban nem vagyok elég járatos.

- Többnyire álnév alatt ir a kópé, jegyezte meg Kelemen Gyurka. Hát Berki Andort sem ismeri?

- Pardon! Berki Andor?! A modern... majd azt mondtam secessiós - versiró. Oh igen... annak az urnak a verseit ismerem, de a költőhöz most van szerencsém először...

- Tehát egy eleven poéta! El se hinném, ha nem mondanák. Tudja uram, mi nők rendesen a poétákról valami idealis képet alkotunk. Ugy képzeljük, hogy azok nyulánk, karcsu alakok, érdekes, sápadt arczczal, mélázó kék, vagy villogó sötét szemekkel, melyekből a szenvedély tüze lobog ki. Kissé hosszu hajat viselnek, világos gesztenye, barna, vagy koromfekete szinben, a merészen domborodó homlok felett. Végül szerfelett idealisok s a plátói szerelem sorvasztó bánata állandóan gyötri lelküket...

Dobai kényelmetlenül feszengett a székén. Ugy tetszett neki, hogy a szép asszony gunyolódik s ezalatt áthatóan vizsgálta külsejét, a melyik nem pászolt szóról-szóra, az elmondott reczipéhez. Elhatározta, hogy nem marad adós a felelettel. Megvárta, mig Kelemen Gyurka erre is ivott egyet s aztán igy szólt:

- Azok a poéták asszonyom, a kikről képzelődni méltóztatott, a kihalt őslények közé tartoznak. Valamit hallottam is róluk. Beszélik, hogy Apollótól származtak, ambróziát ettek, nektárt ittak, harmatban fürödtek s holdsugaras éjeken, regényes várak ablakai alatt, aranyhaju kisasszonyoknak, epedő zokogás kiséretében egy szál gitárral szerenádot adtak. Vagy elvonultak a szent berkek és narancs-ligetek illat-özönébe, hol csevegő nympfák, kaczér bayadérok társaságában mulatoztak. Megittasultak a szerelem mámorától, úsztak a kéjek árjában s szárnyaló Pegázuson száguldozták keresztül a végtelen világot. És mikor fenékig üritették a költői gyönyör poharát, fénysugárból szőtt nyoszolyán bübájos Syrének hangjai mellett elszenderültek...

- Hanem ez régen volt. Azóta az epedő aranyhaju kisasszonyok, a bájos tánczu bayadérok és a kaczagó nymphák, - szép modern asszonyokká változtak, akik a tündériesen hiányos mez helyett, sok izléssel készült s ingerlően tapadó selyem ruhát viselnek s karcsu lábikráikra az indiscrét szándál helyett, elegáns harisnya feszül. Megunták a ligetek balzsamát, mert kellemesebb az egyptomi czigaretta, vagy a havanna illatos füstje s patak-csevegésnél, madár-fütynél édesebb a czigány-zene lágy keringője. A nektár csak ugy jó, ha pezseg és szédit s az ambrózia minden dicsőségét elhomályositja egy dusan körözött szelet. Nos, ha a költők eszményei itt vannak, czigarettával, boros pohárral a kezükben és félig behunyt szemmel, halkan énekelve verik a taktust s tüzes pillantással ingerlik a vért, - hát akkor mit keressenek a költők a Parnasszuson? Miért legyenek sápadtak, merengő kék szemekkel? Miért epedjenek holdas éjeken? Miért legyenek karcsuk, hajlékony termettel, göndör hajuak kidomborodó homlokkal? Hiszen követniük kell eszményképeiket a modern élet utjain, a hol addig esznek, mig meghiznak; addig isznak, a mig elrongyosodnak és addig élveznek, mig megkopaszodnak. Gondolom a mai költők azért szálltak le az eszmény magaslatáról, mert ideáljaikkal találkozni akartak...

- De már erre iszunk - kiáltotta Kelemen Gyurka s a férfi társaság koczczintva emelte magasra poharát.

Az asszony nem nyult a poharához. Idegesen babrált a mellcsokrával s a piros ajkaiba harapott. Ugy érezte, mintha Dobai részén lett volna a győzelem. Ez bántotta hiuságát s nyomban megtorlásra gondolt.

- Egy kis mérget adok neki, de mézzel - suttogta magában, aztán a költőhöz hajolt:

Dobainak hevesen kezdett verni a szive. Ennek a vallomásnak valami édes varázsa volt, a mi izgatta a lelkét.

A társaság egy európai háboru eshetőségeit mérlegelte s ezalatt zavartalanul beszélgettek. Dobai hangja reszketett.

A költő már vergődött a kivetett hálóban... Az alkonyati szellő meglebbent. A virágzó ákáczok lassan bólintgattak s a lennebb elterülő park jázmin bokrairól erős, kábitó illat szállt a levegőben... Az asszony sötét égő szemeit felemelte, mintha szálló gondolatait követné tekintetével.

- Ábrándozom. A lég balzsama, az alkonyat félhomálya édes hangulatot kelt lelkemben.

- Soha! De ma....! Mintha ez a ma szebb volna a tegnapnál. Mintha életem sivár, szürke, unalmas sivatagában, ma egy virágos, illatos oázra bukkantam volna. Olyan érzelem ez, mint mikor sok, sok rideg önző teremtés között az ember egy őszinte barátra lel. Még nem tudom igaz-e? Nem csalódom-e, csak sejtek, de ez a sejtelem boldoggá tesz.

- Olyan igazán, mint a milyen őszintén mondom most önnek: barátom édes jó barátom!

Apró, fehér keze végig csuszott a Dobai karján. A költő ugy érezte, mintha delej-áram nyargalna végig idegein, a puha kéz meleg érintésétől. Tekintetét az asszony arczára emelte, a hol két sötét szempárból büvös, igéző sugár ragyogott feléje....

Dobai mikor otthon, egyedül ült csendes szobájában, akkor is nagy költői rendetlenséget érzett az agyában. A szerelem gyorsan jött, mint a vihar és egyre háborgott lelkében. Vajjon szeret, vagy csábit? gondolta magában. Meg kell tudnom! Felállott és nagy léptekkel mérte keresztül-kasul szobáját. Majd az iróasztalához ült. Azt hitte, hogy vulkánikus erővel tör ki belőle a gondolat. Dehogy tört! Csak alaktalanul koválygott benne. Nem kapott méltó szavakat annak a hatásnak a festéséhez, melyet ez a tüneményes asszony gyakorolt reá. Még álmából is felriadt, mintha lidércznyomása volna. Két napig fékezte szenvedélyes vágyait, melyek az asszony látogatására csábitották. Harmadik napon aztán felkereste.

Dobai zavarba jött attól, a mit mondani akart de mikor a bübájos, a bátoritó mosoly reá sugárzott a legszebb ajkakról, többé nem habozott:

- Nem is barátság az asszonyom, a mit érezek. Nem, nem! Ez maga a szerelem, mely, a mióta láttam önt, gyötrő tüzzel emészti lelkemet.

Az asszony hirtelen megkapta a költő kezét, közelebb vonta magához és suttogássá halt el ajkán a szó, a mint mondá:

- Lassan, lassan! Meg találják hallani! Pedig csak enyém, egyedül enyém e drága vallomás.

Dobainak ugy tetszett, mintha hallaná a szive verését, érezné a vére forróságát. Az asszony kezeit ajkaihoz emelte és szenvedélyes, forró csókokkal halmozta el..................

Ettől a naptól kezdve csaknem mindennapos vendége volt a költő a szép asszony szalonjának. Akaratának többé nem volt ura, szive vezette ebbe a mámoros, ebbe a részegitő szerelembe. Kihalt számára a világ minden élvezetével csak ez a gyönyör tartotta lázban minden idegét.

- Ugyan Dobai, micsoda csunya nyirott haja van magának. Egy költő fürtök nélkül.

És a költő alig várta, hogy dus haja poetikus rendetlenségben omoljék homlokára.

- De édes barátom - szólt más alkalommal az asszony - maga annyira modern hangon versel, mint egy jó üzletember.

És Dobai ettől fogva a milói Vénust emlegette - füszerezve az angyalok karával.

Egy olyan nyári este volt épen, a mikor a költők azt irják, hogy a nap bibornyoszolyában pihenni tért. Dobai egy szerelemtől és frázistól duzzadó versel lépett az asszonyhoz. Illatos volt, mint egy guvernant és borzos, mint egy kazal.

Az asszony mosolygott és büszkén emelte fel fejét, mint egy győzedelmes Cézár.

Mikor a költő "állás"-ba helyezkedett és páthosszal remegő hangon szavalta versét - egyszerre hangos kaczagással szakitotta félbe!

- Milyen pompás, milyen nagyszerü! Ez a költői frizura, ez az "állás" ez az érzelgés, ez az illat...! Még csak egy gitár és holdvilág kell s aztán előttem áll az a költő, a ki ön szerint a kihalt őslények közé tartozik....

Dobainak torkán akadt a szó. Beszélni akart, de nem jutott semmi az eszébe. Szinte megdermed a gunyos kaczagás hallatára.

A költő lelke szét volt már tépve. Mialatt a vendégeket fogadta az asszony, észrevétlenül surrant ki és rohant a lakására. Egy verscsomag hevert az asztalán. Ebből a lázas szerelemből született valamennyi. A költő megragadta:

Nem tudott már nyugodtan maradni. Elment a vendéglőbe, a hol Kelemen Gyurkát találta.

Az öreg Sárosi Péternek a Felleg-utczában virágzó hentes-űzlete volt. Évek hosszu során át szorgalommal és szerencsével nagy vagyont szerzett s öreg napjait úri kényelemben tölthette volna, ha a folytonos munka és tevékenység nem válik második természetévé. Csak akkor maradt el az üzletből, ha előhaladt korával együtt járó gyengesége vagy a köszvénye bántotta. Az űzletre nézve különben ez sem járt semmi hátránnyal, mert a fia, Miklós, kit apja vagyonos ember létére is iparosnak nevelt, helyt állott s az öreg mindenre kiterjedő figyelmét teljesen pótolta. Az öreg mészárosmester nem szerette, ha fia uraskodik; odaállitotta legényeivel egy sorba dolgozni, mert csak az tudja megbecsülni a munka értékét, a ki maga is ért hozzá.

Sárosi Miklós mészároslegény társaitól mégis külömbözött abban, hogy volt bizonyos intelligencziája. Üres óráiban könyveket, lapokat olvasgatott s a mig kollégái a korcsmában pihenték a munka fáradalmait, ő szellemi szórakozást keresett és szivesebben olvasott vagy billiárdozott az iparos egyletben, minthogy a többiek példájára zajos nóták mellett mámoros fejjel mulasson. Társai gunyból "nagyságos mészároslegény"-nek nevezték s nem kevés irigységgel tekintettek rá, mikor látták, hogy az úri vásárló közönség is milyen szivesen áll szóba vele.

Arcza kemény kifejezésü volt, de szép és férfias, - termete magas, sugár, de izmos. Kezei és karjai a bárd forgatásában erősen, kissé tulságos nagyra fejlődtek, de ha felgyürt ingujjban, hófehér köténynyel odaállott a "szék"-be, a vásárló asszonynépnek ugyancsak megakadt rajta a szeme és behatóan megnézték azt a kemény vonásu életerős arczot.

Sárosi Péter az utóbbi időben gyakran gyöngélkedett. Meg akarta érni azt a napot, mikor a fia asszonyt visz a házhoz, a melyből Sárosiné nagyasszony már régen elköltözött s az öreg többé nem nősült meg, hanem özvegykedett tizenöt esztendőn keresztül. Ki is nézte a fiunak a leányt, még pedig olyant, a ki jó gazdasszony hirében állott s a mellett magafajta előkelő iparosnak volt a leánya. Ha azzal összefog a fiu - gondolta magában az öreg - könnyen megkétszerezi a vagyont.

Egy este, mikor vacsora után a legények elszéledtek s a fiu az apjával együtt maradt, - az öreg megszólalt:

Miklós éppen szivarra gyujtott s a füst között várakozva tekintett az apjára. Hátha megházasodnál - folytatta az öreg Sárosi, s aztán, mintha nem várna azonnal feleletet, a boros üveget tolta közelebb a fiához:

Sárosi Miklós töltött az apjának, aztán magának. Szó nélkül összekoczczintották a poharakat. Pár perczig olyan csendesség volt, mintha a vén falióra ketyegését számlálták volna. Ismét csak az öreg szólott:

Miklós rákönyökölt az asztalra s aztán simogatta a homlokát, mintha valami okos feleleten töprengene. Majd a szivarát kezdte gyorsabban szivni, mintha nagyobb baj volna az, hogyha elalszik, mint a szóban levő házasság, ha elmarad. Végre csak gondolt valamit:

- Jó, jó! Eszedbe juttatok én valakit. Hanem megállj csak? Hát igazán nem gondoltál senkire?

A fiatal Sárosi egy pillanatig habozva tekintett apjára. Erre a kérdésre nem akart egyenesen felelni és szinte belepirult, a mint lassan, akadozva mondotta:

Az öreg olyan élesen tekintett a fiára, mintha az igazat akarta volna annak a homlokáról leolvasni. A fiu leplezni akarta zavarát s bort töltött a poharakba:

- Válhatnék - mondá Miklós és a lámpát fölebb csavarta. E közben megjegyezte, hogy kevés benne a petroleum.

- De igen! Gondolom, mit akar kérdezni édes apám! De hátha megvárnók, hogy mit álmodunk erre.

- Én már gondolkozás nélkül is tudom, hogy nem szereted. Hát jól van. Hagyjuk ezt. Hanem most már ki vele! Kit szeretsz??

Sárosi Miklós felelet helyett akkorát sohajtott, hogy majd elfujta a lámpát.

- Ne kérdezze, édes apám, csak ma ne! Holnap vagy holnapután. Akkor talán megmondom, vagy elfelejtem örökre.

Az öreg Sárosi Péter nyugtalanul mozdult meg a székén. Szórakozottan babrált egyideig a kezeivel és a hangja remegett az izgatottságtól, a mikor megszólalt:

- Miklós, ne tréfálj. Talán csak nem valami szinésznőbe bolondultál? No még a volna szép. Vagy, tán valami afféle... "hogy hivják"-ba. Te, felelj hamar!

Ez a határozott kijelentés megnyugtatta az öreget, de azért még egyre dörmögött:

Egyéb se kellene, csak valami uticzifra, vagy komédiásné. Persze no! Egyéb se kellene! De hát ha nem olyan, miért nem mondod meg - hogy már azt mondjam én is - ki tehene borja?

Ezzel Sárosi Miklós felállott és az apja mellé lépett, reáborult az öreg mészáros mester széles vállaira s szinte elakadt ajkán a szó, a mint lassan mondotta:

Hidassy Imre előkelő ügyvéd volt és nagy hirnévnek örvendett egy időben. Fényes uri háztartást vitt. Olyan zajos és pazar fényü estélyeket rendezett, hogy a meghivott vendégek egy hét mulva is csak a Hidassy estélyéről beszéltek egészen addig, mig egy más szenzácziós esemény nem irányitotta más tárgyra a közfigyelmet. A gazdag embernek egyetlen leánya volt a szép Aranka, a ki előkelő izléssel öltözködött, szellemesen társalgott, francziául tudott, a konczerteken müvészileg zongorázott és sok sikkel, nagyvilági elegáncziával kokettirozott. A mig tömegesen voltak kérői, addig tömegesen kosarazta ki őket, - mikor aztán már nem szivesen kosarazott: akkor meg a kérői fogytak el.

És ennek egyszerű magyarázata az, hogy a Hidassy Aranka papája egy szép napon arra ébredt, hogy semmije sincs. Nagy jövedelmei a még nagyobb kiadásokat nem birták el. Ekkor aztán a bőrzéhez folyamodott s végre a pisztolyhoz. Igy aludott ki a Hidassy-ház fénye egyszerre. Arankának csak elegáns öltözetei koptak meg egy kissé, de épen olyan szellemes, előkelő modora volt, mint azelőtt. Éppen ugy tudott francziául, éppen olyan művészileg zongorázott és éppen akkora igényei voltak. Ezeket az igényeket pedig nem tudták kielégiteni a tiszteletbeli joggyakornokok és a végzett egyetemi hallgatók, a kik szivesen udvaroltak a szép leánynak, még pedig tisztességes szándékkal, de megbizhatatlan kilátásokkal.

A szép Aranka meglehetősen szerény körülmények közt éldegélt bánatos, szomoru anyjával. És mikor egy napsugaras délután a fellegutczai hentes-űzlet előtt kiskoru udvarlói társaságában elhaladt, feltünt neki a Sárosi Miklós sugár, magas alakja, a tiszta fehér köténye, amely alá két izmos karját rejtegette. Egy pillanatra élénk, barnapiros arczára tekintett a legénynek, a kinek szintén lángoltak a szemei, a mint Arankát nézte.

Mikor aztán hazaért, kényelmesen helyezkedett el egy a jobb időkből megmentett karosszékbe és különös gondolatai támadtak. Ábrándozott a multról, és ez ábrándokat akarta realizálni a jelenben. Valami keserü mosoly lebegett az ajkai körül, mikor a Sárosi Péter fiára gondolt. De a fiu mögött ott állott a gazdagság, a pompa, a kényelem. Fényes palota, pompás fogat, elegáns öltözékek, szinház, bál s mindazon költséges, de élvezetes szórakozások, melyeket a gazdagság nyujt a földi halandók kiváltságosainak.... Hátha... Igaz, hogy Sárosi Miklós csak hentes, de gazdag és ez a fődolog. Fölfelé a kapaszkodás lehetetlen most, minden eszköz hiján. Miért ne szállna le az ember, ha aztán feljuthat. Nem is olyan rég volt, mikor irigyelték szépségét és gazdagságát. A gazdagság eltünt, de szépsége megmaradt és ennek még lehet értéke. Piaczra vele, piaczra! Hátha sikerül s még mellé tisztességes látszata van...

A bánatos Hidassyné nagyon csudálkozott másnap, midőn az ő büszke, szép leánya kijelentette, hogy ő megy a piaczra bevásárolni.

- Éppen azt akarom megtudni, édes mama, felelt Aranka s aztán a cseléd kiséretében eltünt.

A fellegutczai hentes-űzlet tulajdonosának a fia, a ki most is a legényekkel versenyt dolgozott, abba hagyta a munkáját, mert ő akarta kiszolgálni Hidassy Arankát. A keze reszketett, mikor le akart szelni egy darab pecsenyét, hogy a kilóra dobja.

- Nem abból - csendült meg Aranka szava és édesen mosolyogva tolta más irányba a sárga kesztyüs kezével a Miklós hatalmas kezeit, - hanem a másikból kérek.

- Igenis - dadogta a fiu - és vörös lett a képe. Csak egy kis hija, hogy az ujját le nem szelte a finom solingeni aczél.

Mikor aztán kiszolgálta a szép leányt és mindent igen csinosan bepakolt, amaz feléje fordult, mélyen nézett a legény tüzes szemeibe és olyan kedvesen, olyan édes hangon mondotta:

Ugy csengett ez a hang és annyi érzelem áradt ki a leány tekintetéből, hogy Sárosi Miklós többé soha sem tudta elfelejteni annak a hangnak csengését és annak a tekintetnek az igézetét.

Ettől a naptól fogva már ismerték egymást. Aranka naponta eljárt vásárolni s igen rövid idő alatt már bizalmasabb csevegésbe is elegyedtek a piaczi árak megbeszélése közben. Egy vasárnap - állitólag - véletlenül találkoztak az utczán. Sárosi Miklós a kisasszonyt engedelméből, hazáig kisérte.

Miklós szó nélkül hajtotta meg magát, aztán megragadta a feléje nyujtott kezet és megcsókolta, Aranka érezte, hogy az erős férfi mint reszket a szerelem izgalma miatt és mosolyában a diadal fénye csillogott.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Mikor az öreg Sárosi Péter azt kérdezte a fiától, hogy kit szeret, Miklós másnap akarta megtenni az igért látogatást. Ez a látogatás meg is történt és most már tudta a fiu, hogy hányadán áll. Édes, kábitó szerelem töltötte el a szivét és izgatta idegeit. A kik ismerték, azoknak feltünt, hogy a legujabb divat szerint öltözködik - az üzletben pedig inkább rendelkezik és annál kevesebbet dolgozik. Bizonyos előkelő magatartást vett fel és az uri passióktól sem idegenkedik.

Mindazonáltal nem volt hanyag s az öreg ha nem is igen örvendett a czivilizáczió hatásának, melyet a szerelem fiára gyakorolt, de nem is igen bánta. Legyen ur, csak dolgozzék, - akkor telik, gondolta magában. Különben is tudta már, hogy a fiu leány után jár, asszonyt keres a házhoz és azért csipte ki magát. Alig várta, hogy ismét beszéljenek a jövendő házasságról.

Miklós érezte, hogy most nem mond kedves hirt az apjának, de minden ellenmondást meg akart előzni. Gyöngéden ölelte át az öreget s aztán szeretettel csókolta meg:

- Mindjárt gyanitottam, hogy szegény kisasszonyba botlottál. Hát jól van nó. Nekem te vagy egyedül ezen a világon. A te boldogságod akarom. Vedd el, ha jól esik. Talán eltarthatod valahogy?

A lakodalom után rövid boldog nászut következett. Mikor onnan visszatértek, nagy kényelemmel berendezett otthon várta a házaspárt. Az uti fáradalmak kipihenése után Miklós egy napon igy szólt a feleségéhez:

Sárosi Miklós szinte felszisszent, olyan élesen hasitottak lelkébe a kicsinylő szavak. Zavarodva tekintett a feleségére.

- Milyen érzékeny vagy, mondotta az asszony. Ne érts mindjárt félre. Az igazat megvallva, szeretném, ha nem folytatnád a régi mesterséget; de ez nem azt jelenti, hogy azonnal félbe kell hagynod. Csak majd, később, idővel...

Miklós még egy pillanatig tétovázva nézett hol a feleségére, hol a padlóra, aztán lassan az ajtó felé indult és egyre dörmögte: - Nem értem, ezt igazán nem értem.

Mikor az üzletbe ment, haragos volt és nem igen beszélt senkivel. Szemei előtt borongott egy homályos árny, mely elnyelt egy fénysugárt abból a napból, a mi szerelmes lelkében ragyogott.

- Hát még mindig haragszol azért az ostobaságért? Többet nem mondom. Jó? No békülj meg!

És aztán átölelte az erős ember izmos nyakát, s egy forró hitvesi csókkal hozta meg az engesztelő áldozatot. Mikor már Miklós mosolygott, az asszony igy szólt:

- Tudod, hogy melletted régi barátaimról egészen megfeledkeztem. Látogatásokat kell tennünk és látogatókat fogadnunk.

A férj helybenhagyólag intett és bele is nyugodott az asszony intézkedéseibe. Végre is az jobban tudja, hogy mi dukál, gondolta magában és természetesnek találta, hogy akárhányszor, mikor fáradtan hazatért az üzletből - igen jó kedvü társaságban találta a feleségét.

Megtörtént az is, hogy az asszonyt nem kapta odahaza, különösen ha nem a rendes időben talált haza menni. Ez sem tünt fel. Azt gondolta magában:

Egyszer alkonyat táján a városnak egy félreeső részében járt üzleti dologban. Feltünt neki, hogy egy világos felöltőt viselő ur karján egy olyan nő halad előtte, mint az ő felesége. Termete, járása ugyanaz. A homály miatt nem láthatta a nő ruháját, de a férfi felöltőjét tisztán látta. Egy ideig gyorsan haladtak előre, aztán egy fordulónál hirtelen eltüntek. Egy pillanatra megdöbbent. A szive hangosan vert, de aztán megnyugodott. Miért ne lehetne olyan termetü és olyan járásu nő még akárhány, mint az ő felesége. Mikor aztán hazatért, szinte felkiáltott meglepetésében. Ugyanolyan világos felöltőt látott az előszobában. Bent a felesége egy idegen urral jókedvűen csevegett. Az asszony bemutatta őket.

Sárosi Miklós kissé elsáppadt és alig tudott valamit dadogni. Később belemelegedtek a társalgásba az asszony közvetitése folytán. A fiatal urat, a rokont, megmarasztották vacsorára. Miklós nehány pohár bor után beszédes lett:

- Persze, hogy lehetetlen. Hanem azért mégis olyan felsője volt annak is, mint neked.

- Miféle annak, pattant fel az asszony. Ugyan már? Elment tán az eszed, hogy annyit összevissza hadarsz.

És Sárosi Miklós csakugyan nem beszélt többet arról, a mit a Bárány-utczában látott, de a lelkében ismét egy felhő jelent meg, a mely előtte sötétlett mindannyiszor, a hányszor Borrait megpillantotta.

Egyszer ellátogatott az egyletbe. Barátai unszolására tovább maradt fenn, mint rendesen. Kártyáztak és közbe borozgattak. Egyszer valamelyik a társaságból igy szólt:

Ezzel felállt az asztal mellől, odalépett a beszélő mellé és dühös hangon kiáltott rá:

- Mindenki... orditott fel fájdalmasan Sárosi Miklós és erős karjaival a nehéz asztalt a levegőbe lökte. Mindenki. Álljatok elő hát mindnyájan és beszéljetek. Beszéljetek hamar, mert megfulladok.

Erős, izmos kezével felragadta a nehéz tölgyfa széket, megforgatta a feje felett.

- Ütnöm, törnöm kell, kiáltott rekedten s a mi csak keze ügyébe akadt, recsegve, ropogva zúzta össze.

Futva rohant hazáig, de a kapuját csendesen nyitotta fel. Lassan hatolt be a hálószobába és gyertyát gyujtva, óvatosan nézett körül. Aranka az ágyban feküdt és nyugodtan aludt. Sötét haja fehér homlokát árnyékolta és hálóköntösének csipkefodrai féltékenyen borultak egyenletesen hullámzó mellére. Sárosi Miklóst megbüvölte ez a szépség, de egyszersmind dühre ingerelte:

- Azért imádom, azért rajongok érte, hogy megcsaljon, sziszegte s aztán hirtelen a kezeit megragadta és fölrázta.

Az asszony ijedten nyitotta fel szemeit és rémülve nézett a haragos emberre, de már a következő perczben mosolygott.

- No lám, mennyire megijesztettél. Ez nem szép tőled. Lásd, ha haragudnám, most azt mondanám, hogy goromba vagy. No rossz ember ugy-e lumpoltál? És itt hagyod egyedül a szegény feleségedet. De nem teszed többé, ugy-e nem. Kezet rá! Hamar ide a kezedet...

És Sárosi Miklós érezte, hogy az asszony kezének érintésétől mint omlik össze, mint semmisül meg izmainak rettentő ereje. A felhők nőnek és sötét terhük alatt megszakad a sziv, ha nem tud kivergődni a kábitó, mámoros álomból, melybe egy szempár varázsa ringatta.

- Huzd rá Csatra, - kiáltott hórihorgas Nagy Pista a szögletben kuczorgó czigányra. - Huzd rá a gyöngyit, czifrázd és teremtettézd ki, mert künn kóriczál a menyasszony az utczán. Még bizony ide vetődik.... Akkor aztán vele járjuk a menyasszony-tánczot... A lesz a táncz! Hehehe.

- Miféle menyasszonyról beszélsz te félkegyelmü, - kérdezték egyszerre többfelől.

- Huh, - üvöltött Nagy Pista, - ránczos a képe, görbe a háta. Menyasszony már negyven esztendő óta, ha igaz. A vőlegényét keresi mindig de nem találja meg sehol. Hehehe!

- Tudjátok már kicsoda? - kérdezte Nagy Pista és vörösre kaczagta a képét.

- Az a! - dünnyögte a legény. - Fogadjunk, hogy rólam is azt hiszi, a vőlegénye vagyok!

- Már pedig az rólad bajosan hiszi el, te madárijesztő. Nincs olyan csoda-teremtés, a kinek rajtad megakadjon a szeme, - szólalt meg a biró a háttérben s aztán őszbe csavarodó bajuszát végigsimitva, komoran tekintett a hetvenkedő legényre.

- Vaj' igen, elhiszi - erősködött Nagy Pista. - Meglátják kigyelmetek, hogy elhiszi. Ahun ni, itt jön már. Huzzad Csatra, azt a csókaszemü, ripacsos pofáju kuruttyolását a mivoltodnak!...

A czigány czifrázni kezdte a nótát. A csámpás legény nagyokat kurjantott és egyre rikoltozta, hogy ujjuju!

Az ajtó kinyilt. A fülledt melegpárával vegyült friss levegő ködbe verődött a nyiláson, melyen keresztül egy borzas fej tétova tekintete bámult befelé. Kopott ruhája, rongyfoszlányokban lógott le a testéről, s az elszakadt részeket durva fonal tartotta össze, hogy el ne hordják a szelek. Meztelen lábszáraira véres barázdákat karczolt az utszéli tarló. Sáppadt arczát félelmesen árnyékolták a savó-szinü szemeket körülfutó sötét karikák és arczán lefutó árkot képeztek, a melyen annyiszor folyhattak le bánatának keserü könnyei. Virág volt a fején, a mellén és a kezében. Mintha a halál és pusztulás az élet symbolumával gúnyolódnék.

A vidám tánczoló népség egy pillanatra megdöbbent. A czigány annyiba hagyta a nótát, s nehány perczig mély csönd volt mindenütt.

A nagy hórihorgas legény odalépett a szegény bolond Borka mellé, röhögve mondá:

- Ismersz, Borka. Én vagyok ám a vőlegényed. Nem emlékszel? Tudod, mikor azt fogadtam, hogy szeretlek, hogy elveszlek tégedet, te szépség. Hehehe!

A bolond leány összerázkodott, mintha a legény gunyos szavai rég eltemetett emlékeket ráztak volna föl ködös, elborult lelkében. Szemei fölcsillámlottak és sáppadt arczán egy kis pir jelent meg, a mint éneklő hangon megszólalt:

- Szerettem egy legényt, a legény is engem.... De a legény csalfa.... Tartott édes szóval, forró csókjaival, sok-sok igérettel és mégis elhagyott................

Ha valaki látta volna, mint borult el arcza a háttérben a birónak. Sötét, fájdalmas tekintettel bámult maga elé, mintha nehéz emlékek ujulnának meg lelkében. Aztán mint a bünös, lopva osont ki az utczára s még onnan is vissza-visszanézett, hogy nem jön-e utána az ő földi pokla, kinzó ördöge, kinek retteg a tekintetétől, irtózik a hangjától. A ki ugy jelenik meg előtte, mint hazugságának és csábitásának rettenetes áldozata....

Mikor látták, hogy az öreg biró kiosont a tánczból, nagyobb bátorságot kapott a melák legény az izetlen tréfához. Megfogta a Borka hideg, aszott kezét és tánczra billegőn állott előtte:

- Nem vagyok én a te galambod. Van neked már feleséged. Eltagadtad. Megver érte majd az Isten.

- No, ugy-e mondtam! - henczegett a legény. - Ezt mondja mindig. No, ülj le, Borka. Melegedjél.

- Ide ni, ide a padra, - mondották többen. A szilaj tréfát már az általános részvét váltotta föl s végre is mindnyájan megszánták a szerencsétlen teremtést. Nem is gunyolódott többé senki. Ügyet se vetettek rá és folyt a táncz tovább vidáman.

András gazda, öreg biró, nagyobb a te keserüséged egyedül, mint azoknak a jókedve összesen. A hosszu évek óta hordott sebet ma is föltépte ez a szerencsétlen. De hát minek is élnek a bolondok, miért támadnak föl a halottak? Miért üldöz ez a kisértet? Ki idézte föl az öreg biró rémét, ki hivta most elé büne büntetését. Milyen jó, hogy elfelejtették, vagy meg sem tudták az emberek azt a történetet. Oh, szomoru történet az nagyon. Rég volt, rég volt. Öreg szipirtyók, a falu szemfülei jó, hogy nem szagolták ki a valóságot. Azok csak mesét mondanak Borka szerencsétlen sorsáról.

- Ugy volt az galambom, igy beszélnek az öreg pletykák, ugy volt, hogy ez a Borka (akkor még Boriska) minden ujjára egy szeretőt tartott. Szép volt a szentem. Egyszer beköszönt egy gyönyörüséges szép legény. A napra lehetett nézni, de arra nem. Meg is tetszett ez Boriskának és a többi legénynek kiadta az utat. A szép legénynyel kakas-szóig mulatott a leány és ekkor igy szólt hozzá a kedvese: "Készülj, mert viszlek magammal feneketlen mélységbe, nagy sirgödörbe, halál országába," és ekkor megmozditja a zekéjét, s hát lelkem Istenem, valóságos lóláb látszott ki alóla. És ekkor megragadta a leányt, de szerencsére megszólalt a hajnali harang, s a kisértet ugy eltünt, mintha a föld nyelte volna el. Csakhogy a szép Boriska meg volt már rontva. Reggel ájulva kapták meg a pitvar ajtóban, s azóta nem volt annyi esze se, mint egy tyuknak....

És mig a vén asszonyok igy pletykáltak mesét a szerencsétlen bolondról, otthon az öreg biró lelkiismerete is megszólalt. Az is ugy kezdette, mint a vén asszonyok:

Volt egyszer egy szép csinos férfi valamikor régen. Akkor is össze volt gyülve a falu ifjusága és járták a tánczot. Ez a szép, csinos férfi a szomszédfaluból látogatott el a Boriska falujába, a hol senki sem ismerte, de azért barátsággal fogadták és tánczolni hivták. Elfogadta a szivességet, s mikor lassu nótát huzott a czigány, kiválasztotta a legszebb leányt a csoportból és olyan lelkéből járta vele, hogy szeme-szája elállt, a ki látta. Tánczolt egyet, tánczolt kettőt. Pihegett a melle és izzadt a homloka, hanem azért fölkiáltott, hogy:

Mikor jól kimulatta magát, megölelte a leány karcsu derekát, félrevonta és beszélt hozzá édesen, szépen, szerelmesen:

- Csak itt lakom a szomszéd faluban. Nem jártam eddig nálatok. Nem is tudtam, hogy erre ilyen szép virág terem. De már ezután eljövök, gyakran jövök.

- Jőjj minél többször, hisz látásod boldogit. Szerelmed éltet - gondolta a leány, de egyetlen szóval sem merte mondani, csak remegett a férfi karjaiban.

- A meddig távol leszek, megőrzöd-e szivedben szerelmemet? - kérdezte a legény.

- Te lész ezután az én édes mindenem! Rajtad kivül nem ismerek senkit, - gondolta a leány, de szemeit nem birta ráemelni.

- Egy hét mulva ismét eljövök. Gondolj addig rám, a mint és a hányszor én is rád gondolok. Adjon isten, szivem, adjon Isten!

Boriska ugy érezte, mintha ennek a csóknak édessége és melegsége átjárta volna minden izét. Reszketett a boldogságtól és félt hirtelen támadt szerelmétől.

A következő vasárnap ismét megjelent az "idegen" és ismét Boriskával járta a tánczot. Nem is hármat, nem is tizenhármat, - a jó Isten tudná hányat. Mikor aztán elérkezett a válás ideje, kiszólitotta a pitvar ajtóba, édes bucsuszóra.

A leány önkénytelenül karolta át szerelmese izmos nyakát, - s remegő hangon felelte:

Ha a jövő vasárnap eljövök, fölkereslek otthon. Ne jöjj a tánczba. Beszédem lesz veled. Sok mondani valóm van. Nem kell táncz, nem kell mulatság, csak te egyedül, csak te, édes szerelmem!

- Várlak, otthon leszek! Szerelmed drágább nekem a kincsnél s te kedvesebb vagy nekem mindennél, a mit szeretek ezen a világon.

A nagy korcsmában hiába csengett a zene, - bokrétás legények hiába énekeltek, falusi menyecskék és leányok hiába játszadoztak, - a szép Boriska otthon maradt és kedvesére várt. Félt, remegett a találkozástól, hanem lázban égő szemei mégis a kaput lesték, hogy mikor nyitja ki, és hallgatódzott, mintha lépteit akarná hallani.

- Jöjj csak, jöjj, kevély, büszke András. Vár a kedvesed. Őrjöngő, odaadó szerelemmel. Öleld, csókold, - nem szegül ellen már. Szerelmed megbüvölte, nézésed megbabonázta. Jöjj csak és ragadd meg. Olyan lesz, mint a tehetetlenül vergődő galamb az ölyv karmai közt...

És a mint kinyilt a kis utcza-ajtó, a leány eléje szaladt, hogy karjaiba hulljon...

Szép, holdvilágos volt az éjszaka s a csillagok égtek, szikráztak a magas mennyboltozaton. A szerelmesek mámoros érzéssel ölelték át egymást és sokáig, sokáig szótlanul ültek a csöndes, néma éjszakában.

Mikor a kakas megszólalt s a hajnal világától elhomályosodtak a csillagok, a leány könnyezve borult szerelmesére:

A leány a féltő szerelem kinjától gyötörve ragadta meg az elhidegülő legényt.

- Gyönge, halk sikoltás röppent ki a pitvarajtón a hajnali szürkületbe és egy összetört leány könnyü alakja roskadt az agyagos földre......

Napkeltekor szülői, a kik azt hitték a tánczban van, ájulva találták a szép Boriskát a pitvarban.......

- Igy volt, igy - nyögte az öreg biró. Rég volt, de emléke itt belől tép, szaggat. A szivem sajog, a lelkem fáj.

A tánczból oszlik a falu népe. Köztük a bolond, a ki jókedvü és hangosan nevet, mintha ennek a kinjait kaczagná.

Egy szép októberi napon Zejkei Ferencz az anyakönyvvezetőhöz s onnan az oltárhoz vezette szép menyasszonyát. A polgári és egyházi szertartást szükkörü lakoma követte s aztán nászutra ment a fiatal házaspár.

Mikor aztán a mámoros utról otthonukba tértek vissza, Zejkei csak ekkor ébredt a valóságra. Valahogy szokatlannak találta a házaséletet s maga előtt röstelte, hogy egy kissé nehezére esik búcsut mondani a legényélet örömeinek.

Eddig csak önmagára volt gondja, de most gondolnia kell arra a másikra is. Eddig, ha elment hazulról: semmi sem kötötte a rideg garçon lakáshoz, de most otthon maradt valaki, aki reá gondol, a ki várja. Eddig övé volt a világ, most meg kell osztani mással. Ezentul egy másik szeszélyének is alá kell rendelni elhatározását s nem olyan korlátlan az isteni szabadság, mint eddig. Ugy tetszett, mintha más szemmel néznék most az emberek s itéletükben más mértéket alkalmaznának. Mikor először volt társaságban, szinte belepirult, amikor kiejtette ezt a szót: "feleségem".

De csak beletörődik az ember mindenbe. A házaséletbe éppen ugy, mint az igavonásba. Zejkei is megadta magát. A vidám kedélyü és pompásan mulatozó Zejkeiből kezes bárány lett.

- Ki hitte volna? - mondották az ismerősök. Feriből minta férj lett. Mióta megházasodott, csak a hivatalában volt. Kávéháznak, vendéglőnek szinét se látta. Hm, hm! ümmögtek a legöregebb kozákok, - ebből a szerencsétlenből még tőkepénzes lesz...

- Feri, nem érzem jól magamat. Sokat köhögök. Ez a hideg tél még tönkreteszi a tüdőmet. Nagynéném délvidékre megy, engedd meg, édesem, hogy vele menjek.

Zejkei nem lett volna udvarias férj, ha ezt a kérést megtagadja. Habozás nélkül egyezett bele, sőt kilátásba helyezte azt is, hogy esetleg meglátogatja.

- De addig - mondá az asszony, - igérd meg, hogy mindennap fogsz irni levelet.

- És hű maradsz hozzám életed minden órájában, - tréfálkozott Zejkeiné és átölelte az ura nyakát.

- Esküszöm, - mondá Zejkei, - s forró csókot nyomott az asszony kellemes, szép arczára.

Nemsokára Zejkei csakugyan szalmaözvegy lett. Az első napon erősen ölte az unalom, hanem azért otthon maradt. Elolvasta lapjait, majd valami szakmunka került a kezébe, melynek okos tartalmától alaposan elálmosodott. "Milyen szerencse!" dörmögte magában s elaludt.

- Persze délvidék! Télen délvidék, nyáron fürdő. Hogy minden asszony mindig beteg. Plane mentől egészségesebb, annál betegebb...

Fölállt ülőhelyéből és körüljárt a szobájában. Esteledett már és lámpát gyujtott. Egy franczia regényen akadt meg a szeme. Valamikor olvasta és emlékezett rá, hogy érdekesen pikáns részletek vannak benne. Lapozgatott egy ideig, de csakhamar félre dobta. Dolgozó szobájában legénykori butorai voltak, s igy a környezet alkalmas volt régi emlékek fölidézésére. Rajta, kapta magát, hogy az elmult legényélet örömeiről ábrándozik.

- Ohó! Annak már vége! - sóhajtott. De az ördögbe is, itthon még megesz az unalom. Ilyenkor legjobb, ha az ember sétálni megy. A séta olcsó s nem is kellemetlen szórakozás.

Vette a kalapját, felöltötte a kabátját, eloltotta a lámpát és kiment az utczára. A mint ott czéltalanul ballagott, egyszerre ismerős hangok ütötték meg a fülét.

Zejkei megfordult s legénykori czimboráival állott szemben. Mosolyogva nyujtotta kezét, s ha nem is mondotta, de örült, hogy a régi jó kompániát együtt találta.

- Tyüh, a Herkopáterét a fülednek! Alig ismer rád az ember, ugy megváltoztál, - kiáltotta Csipke Elek, a vig czimborák legvigabbika.

- Hja, barátom, - mondotta a harmadik, - Feri családapa. A komolyság a tudósok és a családapák erénye. Fogadom, hogy pontosabban jár, mint egy svájczi óra. No, öreg, hallod? Van mára szabadság? He?

- No, no! - szakitotta félbe Zejkei barátját. - Ezuttal a magam ura vagyok. Kissé gyönge az asszony. Elküldöttem délvidékre üdülni... Hát mi türés-tagadás, biz én szalma-özvegységre jutottam.

- Te, fiu, te, megeszlek, - meg én. Örömömben. Ugy szeretlek, hogy kimondani sem tudom. Mióta falbarugtad a legényéletet, azóta gyászt viselek. Nincs vig élet azóta se, pajtás. Nem tud már a czigány olyan nótát huzni, a milyent akkor huzott, tudod, amikor... ejnye hát, hogy ne tudnád? Biz Isten, olyanok voltunk azóta, mint valami árvák. Rorátéra járok, fiam, most minden hajnalban s egy sorba ülök a vén asszonyokkal.

- No, csakhogy Istenhez tértél - vetette közbe Zejkei. - Különben előbb-utóbb megvénül az ember. Persze, én már is vén vagyok. Volt, nincs! Hiába...

E közben a társaság az "Aranykereszt" vendéglő elébe érkezett. A vendéglőből kihallatszott a czigányzene.

Egyik kezét a Zejkei vállára tette, aztán közel hajolt a füléhez s kellemes bariton hangján halkan dudolta a zene után:

Zejkeinek megmozdult a vére. Erre a régi ismert hangra ugy figyelt, mint egy vén csataló a trombita szavára. Odafordult a czimborákhoz s igy szólt:

- Fiuk, egy jó eszmém van! Hivjuk meg Ferit vacsorára. Szalmaözvegy szegény és nem készült ma számára otthon vacsora.

- Semmi "ugyan", kiáltották a többiek. Ha jösz, jösz, - ha nem: viszünk. Hát aztán, mi van abban? Megiszunk három deczit, punktum! Aztán megyünk haza.

Zejkei, mire föleszmélt, már az "Aranykereszt" teritett asztalánál ült, régi barátai társaságában. Éjfél tájban már ugy belemelegedtek a régi emlékek czitálgatásába, hogy egyiküknek sem jutott eszébe haza menni. A közönség nagy része már elvonult a zajos teremből. Csipke körülnézett és látta, hogy a czigány sanda szemmel néz feléjük.

- Jertek ide. Közelebb, ha mondom... No Gyuri, szordinó! Lassan, hogy csak a küszöbig halljék.

Elek rákönyökölt az asztalra s ugy félig dudolva, félig álmadozva hallgatta a czigányt.

Zejkei ütötte a taktust és gondolkozva nézett poharába. Mikor a nótának frisse következett, összecsapta a tenyerét, majd végig lapitotta a szomszédja hátát és nagyot rikoltott, hogy "Csuhaj!"

- Hunczfut, a ki, ki nem issza! kiáltotta Daczó Pista és nagy kortyokban nyelte a rizlingit.

- Csend, fiuk - kiáltotta Zejkei. Mondok valamit. Hátha odébb mennénk egy házzal.

A következő perczben a két czimbora virágos kedvvel lépett be a "Vad rózsá"-hoz czimzett kávéházba. A kasszirnő mosolylyal, a főpinczér mély "ászogájá"-val fogadta. A gazda hajlongott s dörzsölte a kezeit.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

A kávéház üres, csak egy hátulsó fülkében durrog a pezsgős palaczk. A csinos kasszirnő leszállt a trónjáról, töltöget az uraknak s maga is iddogál. Zejkei agyát megszállta a bor mámora. Arcza kigyult és szemei villognak. Egyik kezével fölemeli a karcsu pezsgős poharat s másikkal borzolgatja a nevető Ganiméd fürteit.

Zejkei közelebb vonta a széket, az asztalra könyökölt s ugy nézett vissza a leány szemeibe. Aztán koczczintott s mámoros szenvedélylyel kiáltotta:

- Te, Elek! - mondotta Zejkei - kutya hideg van. Jere hozzám egy pohár cognacra.

- Éljen a cognac - dadogta Csipke és csuklott utána. Bementek a Zejkeiné szalonjába. Ott aztán még egyre dünnyögtek valami nóta félét. Zejkei megpillantotta álmos szemeivel a felesége arczképét. A részeg ember bambaságával mosolygott és akadozva mondá:

- No no anyjuk, kicsi anyjuk, - nem kell ám haragudni. Olykor botlik az ember... Sebaj!... Nini... egy hajszál a kabátomon... Persze... Hogy is hivták. Elek hallod-e, hogy is hivták. Pardon, tudom már... He-He-Helén.

De hát micsoda?... te alszol?... Elek, te vén lump! A kicsike mit szól ehez? Csinos az a He-He-Helén... Az ördögbe is ezt nevezem én ki-ki-kirugásnak. No... sebaj... hanem én csak annyit mondok... csak annyit mondok, hogy...

Lassan a pamlagra ereszkedett. A reggeli téli napsugár besurrant az ablakon s ott vibrált, reszketett a szobában, melynek szelid csöndjét mély, szaggatott hörgés verte fel.

Mister Eduard Broocklyn, a "New-York Herald" kitünő munkatársa, az ezredéves kiállitás alkalmából meglátogatta a magyar fővárost, a hol az ujságiróknak egész csapatja vette körül az Egyesült-Államok legjelentékenyebb lapjának kitünő tollát, a ki vacsora után egy csésze thea vagy egy pohár grog fogyasztása közben pompás élményeket tudott elbeszélni.

- Körülbelől husz évvel ezelőtt - igy kezdé mr. Broocklyn - mint egészen fiatal ember léptem be a "N.-Y. Herald" szerkesztőségébe, hol apró hirek szerzésével voltam megbizva. Amolyan Penny-a-liner voltam, a kit soronként fizettek s igy érdekemben állt mindenütt megjelenni, a hol valami érdekes hirt lehetett elcsipni a Herald hatszázezer olvasója számára.

A többek közt egyszer valami rendőri hir után jártam, midőn figyelmemet egy züllött, de erőteljes némber vonta magára, kit kihallgatás után a rendőrfőnök szigoru utasitása következtében zár alá akartak helyezni.

- Akkor zárjanak el holnap, - felelt az asszony, - csak ma ne. Igérem, hogy holnap jelentkezni fogok. De ma haza kell mennem.

- Ugy, - válaszolt szigoruan a rendőrfőnök - holnapig már a csavargók, a gazemberek, a betörők, a tolvajok eltesznek láb alól, hogy ne tégy ellenük vallomást!

E közben a rend szigoru őre észrevette, jelenlétemet és hozzám fordulva beszélte el, hogy ez az asszony a legveszélyesebb egyének társaságában él, a külvárosi részek valamelyik félreeső zugában. Szakácsnőjük, mosónőjük, orgazdájuk és feleségük. Azután ismét feléje fordult és rárivalt:

- Esküszöm uram, hogy semmit sem tudok. Azok az emberek előttem soha semmit sem beszéltek. Ugy tudom, munkások, kik napestig a kikötőknél vannak elfoglalva.

- Uram, könyörgök önnek, ne zárasson el. Mit fog csinálni Dzsemsz, ha én nem leszek mellette, - ha nem kapja meg vacsoráját s ha sötét szobácskánkban éjszakára egyedül marad?

- Hát ki az ördög az a Dzsemsz? - kérdezte a rendőrfőnök, a kit az asszony keserü könnyei kissé meghatottak.

- Az én fiacskám, uram, az én kis fiacskám! Félénk és gyönge. Beteges is és már régen nem evett.

- Hazugság, egy szóig hazugság, a mit beszélsz. Szánalomra akarsz inditani! Abból ugyan semmi sem lesz. Vigyétek el innen!

- Irgalom, uram, irgalom! A szegény kis Dzsemsz meg fog halni nélkülem. Ő még olyan kicsiny, olyan ártatlan és egyedül van, egészen egyedül. Bocsássanak hozzá, csak ma, csak a mig megcsókolom, a mig elaltatom...

- Uram, - szóltam ekkor a rendőrfőnökhöz, - engedje meg, hogy e szegény ördög kéréséhez csatoljam a magamét is. Látja, uram, én a hetedik nagyhatalom egyszerü képviselője vagyok, de ha nekem ugy tetszik, holnap egy félmillió, aztán egy millió ember fog olvasni az ön hatalmas rendőri talentumáról, rendkivüli tevékenységéről s azokról a nagy szolgálatokról, melyeket ön évek során keresztül fejtett ki a közjólét és a közbiztonság érdekében és holnapután talán az Egyesült-Államok elnöke az ön kitüntetéséről a legkomolyabban fog gondolkozni. Tegye meg uram azt a szivességet, hogy az én felelősségemre bocsássa szabadon.

A rendőrfőnök kissé hallgatott. Homlokáról elsimultak a ránczok és mosolyogva szólott:

Aztán az iratai közt babrált egy kissé, végre szemeit fölvetve, igy szólt:

A szerencsétlen anya összerezzent a váratlan örömtől. Hosszasan és hálás tekintettel nézett az arczomba, mintha vonásaimat akarná szivébe vésni, - aztán sietve eltávozott.

Én másnap nem feledkeztem meg igéretemről s abban is bizonyos vagyok, hogy a rendőrfőnöknek nem volt oka megbánni az alkut. Később az egész történet elmosódott emlékemből, s többé nem jutott eszembe sem Word Márta, sem az ő kis fia Dzsemsz... Hanem most közelebbről ez az emlékem érdekesen ujult föl.

Ezelőtt egy évvel a város déli részén emelkedett pompás villák egyikében nászlakomára voltam hiva, a honnan késő éjjel oszlottunk haza. Barátaim utközben elmaradoztak s egyszerre azon vettem észre magamat, hogy éjnek idején egy meglehetősen elhagyott városrész utczáin egyedül maradtam. Teringettét, ez nem volt éppen veszélytelen helyzet ebben az alaktalan sötét bérkaszárnya-tömegben. Pillanatra megálltam, hogy tájékozzam magamat. Arra gondoltam, hogyha kocsit kaphatnék, vagy elérhetném a legközelebbi vasut-vonalat - és ebben a perczben, a nélkül, hogy valaki közeledését észrevettem volna, két hatalmas kéz ragadott meg. A revolveremet akartam kirántani, de éreztem, hogy hasztalan erőlködés volna, mert embereim vasmarokkal szoritottak. Eközben fegyveremtől is a legnagyobb gyorsasággal fosztottak meg és félreérthetetlenül jelentették ki, hogyha kiáltok, agyonlőnek. Aztán karoncsiptek, mintha a legjobb czimborák volnánk és olyan ügyesen vezettek utczáról-utczára, hogy senkivel sem találkoztunk. Hosszas és fáradságos ut volt. Valahányszor gyalog-utazásunk czéljáról tudakozódtam, mindannyiszor szigoru hallgatást parancsoltak. Végre egy akkor épülő városrészbe jutottunk, a hol a hatalmas tömegekben összehordott vörös téglák egész gulákat és düledező falakat képeztek. A mint ebbe a fal-tömkelegbe hatoltunk, egyik emberem röviden és élesen füttyintett. A sötét odukból még két ficzkó lépett elő.

Siettem kijelenteni, hogy összes pénzemet, ékszereimet, aranyórámat átadom, csak tettlegességre ne vetemedjenek.

- Azt nem kérjük, csak elvesszük, - jegyezte meg az egyik kurtán, - de mivel te a rendőrség kopója vagy és most is a nyomunk után szaglásztál, lakolnod kell!

- Lakolnod kell - szólott az előbbi hang. Levágjuk a füleidet, melyekkel hallgatódzol, lecsipjük az orrodat, a melyikkel a nyomunkat szagolod és kiszurjuk a szemeidet, melyekkel ránk leselkedel.

Mondhatom uraim, hogy kritikus pillanatokban, mindig jó ötleteim szoktak lenni, de most ugy elbutultam, mint a sár. Borzalommal gondoltam a kinos, gyötrelmes halálra, vagy a mi ennél is iszonyubb, a kegyetlen megcsonkitásra. Azoktól a gazemberektől minden kitelik. Csak napokkal azelőtt irtam hasonló esetről s igy nem csoda, ha fantáziám a legszörnyübb képeket rajzolta elémbe.

Dermedten és szótlanul álltam a gazemberek között, midőn az egyik durva, rekedt hangon szólalt meg:

Valami vén boszorkány csoszogott ki a sötét zugból. Egyik kezében vászonba csavart késeket, a másikban tolvaj-lámpát tartott.

- Halló, Bigg, szólott gonosz kárörömmel. Kopót fogtatok? - Bravó! Ide vele! Hadd nézzem csak meg. Az ilyen pofákra kiváncsi az ember.

Mellém lépett és a kis lámpájával arczomba világitott. Pillanatig merően nézett rám, aztán lekapta lámpáját s magába mélyedt, mintha emlékei közt kutatna.

- Na, - kiáltott az előbbi durva hang az öreg anyókára, - alszol? Hozd a kötelet.

Erre az öreg asszony még egyszer lámpájával arczomba nézett és hirtelen eldobva mindent kezeiből, a gazemberekre rivalt:

- Megbolondultál Márta anyó? Ha elment az eszed, eredj utána magad is. Majd végzünk mi vele.

A vén asszony olyan lett, mint a furia. Hol az egyiket, hol a másikat akarta tőlem dühös szitkok között eltávolitani, de azok csak röhögték a tehetetlen öreget, a ki egyre izgatottabb lett.

- Nem eresztitek szabadon, nem?! Csak egyet szólok Dzsemsznek. Nem ismeritek az ő erős karját. Egyetlen csapással hármatokat sujt le. Hát hivom őt?

- Dzsemsz! Ébredj! Ugy-e sokat ittál, megint sokat ittál. Ébredj, gyorsan! Őt, őt, megcsipték...!

A gazemberek, a kik még mind szorosan tartottak, tanácstalanul néztek egymásra és várták a történendőket.

Egyszerre hatalmas, óriás termetü férfi lépett elő. Szó nélkül intett, hogy eresszenek el.

A pribékek az első intésre nem akarták megérteni, de ebben a pillanatban a Dzsemsz hatalmas ökle sujtott le arra, a melyik halálos itéletemet hirdette ki.

Ebből a történetből - fejezte be mr. Broocklyn - a "New-York Herald" számára regényt irok. Remélem, uraim, elég érdekes téma. - Erre kiitta poharából az utolsó korty groggot.

Mikor én megismertem Stefánia kisasszonyt, akkorjában még Stefinek hivtuk. Olyan nyurga, pipaszárlábu és borzos haju vékony leánygyerek volt, a ki már elveszitette a gyermek kedves, vonzó alakját, de nem érte el a bakfisch-kor üde bájosságát. Már ekkor is igen élénk temperamentumu, okos teremtés volt. Mindig énekelt a czérnaszál hangjával és az utczabeli kamasz gyerekeket maga után bolonditotta.

Azt jósolták róla, hogy szinésznő lesz. Ő maga is ebben a tudatban cserepedett fel s mikor megkapta a bokáig érő hosszu ruhát, rábeszélte az anyját és a testvéreit, hogy adják be őtet a sziniképezdébe.

Igy lett Stefiből szinész növendék rövid idő alatt, s midőn kikerült a képezdéből s föllépett az egyik nagyobb vidéki szinpadon, nyomban elhalmozták bokrétával. Az ifjuság tapsolt és a lapok kiirták róla, hogy igen kedves, megnyerő alak. Kitünő hanggal, sok temperamentummal és megfelelő intelligencziával rendelkezik. "Valóságos szinészvér", - irta róla a "Keleti Trombita", - "a kinek fényes jövőt jósolunk".

És csakugyan rohamosan is indult a megjósolt fényes jövő felé, a miben tehetségén kivül feltünő szépsége is nagy segitségére lehetett. Az ifjuság, a hol csak közelébe jutott, hódolattal rajongta körül. Köszvényes ruék, kopaszodó habitué-k, mindig a nyomába sántikáltak, pödörgették a megfestett bajuszaikat és simogatták a gondosan eltakart koponya ritkult oldalát. A "Keleti Trombita" szinikritikusa, a művészeti róvaton kivül, öthasábos tárczában emlékezett meg egy szép szinésznőről, nem minden tulzás nélkül. Jutalomjátéka alkalmával a szufiták közül virágeső, a karzatról versözön zudult alá. A nézőtéren galambok és zsebkendők röpködtek s az orcheszterből a koszoruk kiszoritották a szinházi zenekart. Azt külön meg se kell emlitenem, hogy a lovakat előadás után kifogták a művésznő kocsijából.

Mikor a szép Stefánia megjelent a korzón, vagy a sétahangversenyen, a férfiak mind reá bámultak és az asszonyok megirigyelték a szépségét. Balogh Feri is azok közé tartozott, a kik messziről imádták, de unta lábatlankodni a tenger sok udvarló között, pedig Feri pompás szál legény volt. Izmaiban az ifjuság ereje duzzadott és dicséretére legyen mondva, azt nem pazarolta el sem a korcsmában, sem a mulató helyeken. Közönyösnek látszott, de mikor a szép müvésznőt egyszer közelben pillantotta meg, rajta felejtette a tekintetét.

Stefi kisasszonynak is feltünt az "érdekes" fiatal ember, de az ünnepelt szépség akkor még nem sokat gondolt vele. Balogh Feri pedig addig nézte, mig a karcsu leány alak eltünt szemei elől. A szive egy kissé hevesen vert. Ugy tetszett neki, mintha váratlanul a szerelem láza kábitotta volna el.

Azután nemsokára a hirlapirók és művészek valami estélyt rendeztek. Balogh Feri szivesen fogadta el egyik hirlapiró barátjának a meghivását s mikor arra gondolt, hogy a szép Stefániával megismerkedik, sajátságos érzés izgatta az idegeit. Stefi a "Keleti Trombita" jól táplált szerkesztőjének és kiadójának karján lépett a terembe, a hol már Balogh Feri ideges mozdulatokkal kémlelte az érkezőket. A müvésznő megjelenése élénk mozgást idézett elő minden oldalon. Az agglegénységbe belesántult Béla báró is szinte poroszkált, mikor elébe sietett.

Az ünnepélyes körülrajongás lecsillapultával Balogh Feri is bemutatta magát.

- Ismerős látásból, - mondá a müvésznő és egy mérsékelten szelid, de bájos mosoly kiséretében mutogatta szép fogsorait és arczán a bájos gödröcskéket.

Balogh Feri szinte kényelmetlenül érezte magát a kémlelő szemsugarak fényének delejes hatása alatt, mert a művésznő ugyancsak megnézte tetőtől talpig. Ez a fess, fiatal, üde és izmos legény nagyon megnyerhette a tetszését, mert nehány pillanatnyi szünet után igy szólt:

Ebben a szimpla prózában azonban a szerelem tökéletes költészete volt benne, mert a művésznő mindenkit feledve, a következő negyedórát uj ismerősének szentelte.

Balogh Ferinek a szokatlan helyzet megzavarta egy kissé a fejét. Csak későre tudott mondani valamit. Szemeivel szinte fölfalta a művésznőt. A társalgás végén mégis csak megreszkirozta a kérést:

Ugy váltak el, mint boldog szerelmesek, a kik nem vallották be egymásnak érzelmeiket, de a nélkül is tisztában voltak egymással.

Pár nap mulva Balogh Feri kopogtatott a művésznő ajtaján. Belülről hangos nevetés hallatszott. A bohémek jó kedvével és bizalmasságával kiáltotta Stefi:

Balogh Feri egy pillanat alatt benn termett. Csak egy kis hija volt, hogy össze-vissza nem csókolgatta Stefit. A művésznő is kitünő hangulatban volt s igy nem csoda, ha mindenféle ártatlan tréfát megengedett magának. Mikor Feri egészen komoly szándékkal az arczához hajolt, a művésznő szinpadi pózzal igy kiáltott fel:

- Igy, most mondd utánam: "Oh, nagysád! én szeretem és imádom önt" satöbbi...

Feri hasonló pózzal mondotta utána még a satöbbit is, a min aztán jóizüen nevettek...

Jó darabig tartó boldog szerelem fejlődött ki köztük. Egyszer azonban a primadonna egyik szerepét visszaadta az igazgatónak.

Az igazgató pedig azt mondotta, szinházi körök bevett szokása szerint, hogy minden szerepből lehet csinálni valamit, csak értsen hozzá az ember.

- Igen?! - kiáltotta a müvésznő nagy önérzetességgel. - Hát tessék! Süsse meg, csináljon belőle, a mit akar!!

Erre a jelenetre bekövetkezett a kölcsönös felmondás és az isteni Stefi elszerződött egy uj szintársulathoz, melynek direktora plakáton és lapban egyaránt hirdette a vidék legkiválóbb primadonnájának megnyerését.

Mikor a művésznő kofferei be voltak pakolva és utra készen állott, mindketten könnyes szemekkel néztek egymásra.

- Nem, nem! - Ez nem elválást jelent, - felelte érzékeny hangon a művésznő. Ez csak rövid ideig tart és aztán együtt leszünk örökké.

- Fáj, vérzik a szivem, hogy válnunk kell, de hát ez a nyomorult direktor... Ez a szinészek zsirján hizó piócza... ez a... De Feri, esküszöm, hogy hü maradok hozzád örökre!

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Az egymásnak küldött levelek egyideig gyorsan váltakoztak, de a mint az idő telt, egyre kevesebb lett a mondani-valójuk. A ritka levélváltást aztán a látszat kedvéért néha a kölcsönös szemrehányás is követte, de aztán egyszerre megszünt minden irka-firka és lehültek mindkét részen az izzó szenvedélyek.

Feri ebben az időben egy csinos fiatal leánykával ismerkedett meg, a ki a férfi nézésétől is mélyen elpirult és csak a zárda ájtatos nővéreiről, meg a kanári madarakról beszélt. Hanem e mellett a gyermek mellett mégis más légkörben érezte magát, mint mikor egy viharos éjszaka után, szelid, napfényes reggelre virrad fel az ember.

Stefi kisasszony sem állott egyedül. Abban a városban, a hol a társulat működött, huszárok állomásoztak s igy a művésznő bizton számithatott a hadsereg védelmére. A tisztikar ugyancsak bomlott utána. Még az elhizott ezredes is ugy kivágta a mellét és olyan ruganyosan lépett, a midőn meglátta, - mintha nagy tisztelgés lett volna a tábornok ur előtt. A jókedvű szinészvérnek tetszettek a nyers, de snájdig katonák, a kik zörgő sarkantyuval, csörömpölő kardokkal és hosszu virginia szivarral feszitettek az utczákon.

A művészet isteni muzsája csak most kezdett igazán mosolyogni. A helybeli lap nem győzte elragadtatását kimondani s midőn czikkét a "Keleti Trombita" is átvette, Stefi előbbi direktora igy gondolkozott:

Stefi megkapta a director levelét. Éppen a tisztek társaságában ozsonnált a nagy kávéház teraszán. A mint végigfutotta a volt direktora levelét, a mellette ülő századoshoz fordult:

- No ja! Miért ne? - felelte Rudi és végigpödörte a hegyesre pomádézott bajuszát.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Azon a napon, mikor plakáton hirdették a müvésznő felléptét, Balogh Feri a fiatal jegyesével karonfogva sétált át a szinház előtti téren. Stefi ugyanekkor egy huszár százados kiséretében sietett a főpróbára és egész váratlanul találkoztak. Balogh Feri egy pillanatra zavarba jött és ügyetlenül kapott kalapja után, mig a müvésznő igen kellemes mosolylyal bólintott. Mikor tovább haladtak, mindkettő fölnevetett... Eszükbe jutott a boldog idő, a lázas szerelem pillanata, mikor szenvedélyük mámorában igy kiáltottak fel:

Egy év óta voltak már boldog házasok. És ezt a boldogságot nem zavarta meg semmi félreértés. A férj nem tartozott azok közé a modern férjek közé, a kik egy évi házasélet után már fanyarul ásitanak, ha a feleségről van szó s viszont az asszony sem ismerte a mai asszonyok divatos kaczérságát. Őszintén és igazán szerették egymást.

Együtt ültették tavaszszal a virágokat, együtt figyelték a fejlődésüket s a kinyilt rózsákat együtt kötötték csokorba. Karöltve sétáltak enyhe, tavaszi alkonyatkor s a forró meleg nyarat a kellemes falun töltötték el. Őszszel aztán ismét visszatértek a városba s az öreg cselédtől átvették a vén doromboló czicza és kanári madár gondozását.

A boldog otthonban aztán ujabb öröm érte nemsokára. A kanári madárnál is valami kedvesebbet hozott a... már csak ki kell mondanom - a gólya. Most volt csak igazán a boldogság hajléka, az édes, puha, szerelmes fészek. Egy rózsás arczu fiucska mosolygott ki a bölcső hófehér párnái közül. Olykor mosolygott, olykor sirt. De hát az egyre ment. Ők akkor is szerették, ha sirt, sőt akkor is szerették, mikor látszólag haraggal mondták:

Ha Nellike olvasmányába merült el, Pista csendesen a háta mögé lopódzott és rácsapta tenyerét a sorokra.

- No Pista, édes Pistám, - esdekelt az asszony - ne bolondozz. Olyan érdekes. Éppen a legérdekesebb! Hallod! Vedd el a kezedet!

Mindezt annyi komoly követeléssel mondta, mintha soha sem kapott volna csókot Nellitől.

Mikor pedig Pista dolgozott, Nelli osont melléje és hirtelen befogta a szemét. Pista ilyenkor tettetett haraggal mordult fel:

Nellike pedig olyan őszinte meggyőződéssel mondta elváltoztatott hangon, hogy "találja ki, ki van itt?" mintha Pistának fejtörésébe került volna megérezni, kinek a kezei tapadnak az arczára.

És ezt a szép derült életet nem zavarta egyetlen komor árnyék sem. Mikor Pista hazajött a hivatalból, jó kedvvel lépett a feleségéhez, megcsókolta és mosolyogva kérdezte:

Nelli pedig, mikor Pista készült el hazulról: elvette a felöltőjét és igy szólt:

Mikor aztán Pista az utczára ért, megkopogtatta a felesége az ablakot és kikiáltotta:

A szomszédok - nem lehet tudni gunyból-e, bókképpen-e - galambpárnak nevezték. Azt mondták, hogy mindig turbékolnak. Leri arczukról a boldogság, suttogták az irigyek. Pedig kár volt megirigyelni. Talán azért is történt, hogy egyszer megzavarodott a boldog egyetértés.

Premiere volt a szinházban. Pistának valami dolga akadt és nem mehetett el. Nelli pedig egész nap azon sopánkodott, hogy ő mennyire szeretné látni a darabot.

- Hát menj el, mondá Pista. Szivesen beleegyezem. Kardosséknak páholyuk van s ők örömmel visznek el tégedet. Én majd az előadás végére érted megyek.

Aztán össze-vissza ugrándozott a szobában. Pistát is ölelgette, czirogatta és a választékosan fésült haját, bajuszát összeborzolta az urának.

- Fuj te boglyas - kiáltotta. Te torzonborz ember. Csunya vagy ám, nagyon csunya. Nem is szeretlek! Nem, nem!

Alig várta az esti hét órát. És ekkor olyan nagy sietséggel ment a szinházba, hogy Pista komolyan kezdett bosszankodni. Igaz, hogy rég nem járt szinházba, - gondolta magában a férj, de mégis mit jelenthet ez a lázas sietség, ez a kitörő öröm.

Este a sürgős munkája közben is egyre gyötörte ez a gondolat. Egyszer aztán idegesen dörzsölte meg a homlokát.

Letette a pennáját és ugy gondolkozott. Kis idő mulva hirtelen felpattant az ülőhelyéről.

- Az ördögbe is - beszélt önmagához - miért volt az a nagy öröme. Mikor azt mondtam, hogy nálam nélkül kell a szinházba mennie, majd kiugrott a bőréből. Teringettét! Hány óra van csak? Még nincs vége az előadásnak. Jegyet váltok a földszintre és megtudok mindent! Hátha nem is Kardossékkal ment? Hátha nem is a szinházba ment... Talán ott sincs. Talán...

Nemsokára a földszinti állóhelyről kémlelte a Kardossék páholyát s nagyot lélekzett, midőn látta, hogy Nelli csakugyan ott van.

Véleményét azonban hamar megváltoztatta. Érezte, hogy minden csepp vére a fejébe tódul, mintha halántékát akarná szétfesziteni. Észrevette, hogy Zalai Sándor a szomszéd páholyból áthajolt és Nellinek beszél valamit.

Pista sápadtan szoritotta össze az ökleit és kémlelte a feleségének minden mozdulatát. Tudta, hogy Zalai leánykori udvarlója volt Nellinek.

- Ezért sietett hát ma olyan lázasan a szinházba? Ezért volt a kitörő öröm. Ezért ugrándozott, ezért csókolt. Jó ösztönöm nem csalt. Hah a nyomorult itt adott légyottot a régi szeretőjének.

Mikor vége volt az előadásnak, kiment a foyerbe és haragos arczczal várta a feleségét. Mikor Zalai jött: megvillámlott a szeme. Jobb ha most meg se látja. Igen viszket a tenyere.

- Jaj de szép a gyalázatos, - gondolta magában Pista, de semmit sem szólt. Némán a karját nyujtotta és indultak hazafelé. Nelli jókedvü volt és fecsegő. A lelkiismeret nem bántotta, mert hiszen véletlenül találkozott Zalaival, a kivel csupán nehány udvarias szót váltott. Hanem ez távolról a Pista szemében egy borzasztó házasságtörő dráma előjátékának tünt fel. A csendet Nelli szakitotta félbe:

Most már Nelli átlátta, hogy az urát bántja valami és bizonyos szemrehányással szólt:

- Én nagyon, nagyon sajnálom, hogy a nagyságos asszony nem a Zalai ur karján hadar össze-vissza minden bolondot.

- Szerelméért, - ezt akarja mondani. Ugyan ne fárassza magát. Tudom én, hogy ilyenkor mit szoktak az asszonyok mondani. Teljes szinpadi páthoszszal igy kiáltanak fel. "De az Isten szerelméért hová gondolsz? Kételkedni bennem, kételkedni az én hűségemben. Oh isten és ezt te tűröd? Jaj, a szivem!... Szédülök, oda vagyok... Jaj, jaj!" És következik a hiszterikus zokogás s végre a divánra ájul. No hát ezeket végezze el otthon! Itt az utczán ne tessék botrányt csinálni!

- Jól van jól! Megmondtam, hogy igy kezdődik. Otthon még ma elvégezheti. Holnap pedig utazzék el a mamájához, akár Zalai urhoz.

- Hallja tisztelt uram, - pattant fel az asszony, - egészen komolyan jegyzem meg, hogy én nem óhajtok egy második szinielőadást, melynek az én uram a bolond hőse. Ha komédiázni akar, hát csapjon fel szinésznek. Féltékeny férjekre kiváló egy talentum...

- Semmi czinizmus, - kiáltott Pista. Ön szememben hizeleg és titokban légyottot ad a régi kedvesének.

- Igaza van. Vak vagyok, mert különben megláthattam volna már korábban, hogy Zalait szereti.

- Ugy? Zalait? Hát tudja meg, hogy csak a kis ujjam kellett volna kinyujtanom és Zalai két kézzel kap utána, de én elég ostoba voltam, hogy magát szerettem. És mi a jutalmam? Egy rakás gorombaság! Hát jól van. Dobjon ki az utczára. Megérdemlem, a miért képes voltam magába bolondulni. Megérdemlem, hogy földönfutó legyek.

- Legyen nyugodt asszonyom. Mindent magával vihet. Egyetlen butort nem tartok vissza, nehogy valamely silány darab emlékeztessen egy hütlen feleségre.

Ekkor dühösen kezdte csapkodni a butorokat. Ráütött a székre, a szekrényre, az asztalra s minden egyes tárgynál hangosan kiáltotta:

Egyszerre csak a bölcső mellett volt. Talán azt akarta mondani, hogy ez is a magáé, de hirtelen elhallgatott. A következő pillanatban már mellette termett az asszony is. Pista merőn szegezte szemeit a bölcsőre és a nagy csetepatét mély csend váltotta fel.

A férj lassan a szemben álló asszonyra tekintett. Az pedig könnyes szemekkel nézte az alvó gyermeket és zokogó hangon szólott:

A haragos ember egyszerre ellágyult. Ellenállhatatlan erőtől ösztönözve ölelte át karjaival a feleségét és majdnem ő is sirni kezdett, a mint susogta:

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Vámosi Lajos barátjával, Somos Gyulával sétált az utczán. Mindketten vig legények voltak, amolyan telivér don Juanok, a kik bizonyos hirnévre tettek már szert az asszonyhóditás terén, ha szabad ilyen kifejezéssel élnem. Szemtanuk állitása szerint a nők, ha egymásközt voltak, a fent emlitett két ur nevét mindég jelentékeny mosolylyal ejtették ki.

Ellenállhatatlanoknak képzelték magokat, de ez a hitük az asszonyi furfang utvesztőjében egyszer mégis hajótörést szenvedett.

Nos ezt a két urat alaposan főzte le Darkó Istvánné, a kiről azt hitték, hogy az urát nem szereti, hogy kissé kaczér, s végre, hogy házasélete közel áll a felbomláshoz, mivel Darkó kerüli a házát s nem látja senki, hogy együtt élne a feleségével. Csakhogy Darkó Istvánné értett ahhoz, hogy az elhidegült férjet miképen lehet visszahóditani lóvá tett gavallérokkal...

Darkóné az ablakban ült s látszólag valami női munkán pepecselt, s közbe-közbe jól ráért arra is, hogy megnézze az utczán járó-kelő embereket.

Vámosi és Somos komolyabb foglalkozás hiján, rendesen a járdán kaszinóztak és amint ők nevezni szokták, "gusztáltak". Éppen a Darkóné háza előtt haladtak el, mikor Vámosi hirtelen megrántotta Somos karját.

- Nem én! Már egy év óta nem élnek együtt. Azt hallom, az ura nem szereti. Különben ha akarod, bemutatlak.

- Holnap, - mondá Vámosi. - Vagy tudod mi, - inkább délután. Különben jó ezen hamar tulesni. A czeremóniák ugy is unalmasak. Menjünk most.

- Ohó! De hát hadd jusson eszembe valami ürügy, a mivel berontsunk... Hopp! Megvan! A jótékony-nőegylet és mulatság rendező-bizottság felkért, hogy a közelebbi hangversenyre keritsek egy olyan asszonyt, a ki valami hangszeren játszik. Ő nagysága - ha füleim nem csalnak - szörnyü rosszul czimbalmozik. Próbáljuk megnyerni a jótékonyság nevében. Ha visszautasit, az se baj. Huzz kesztyüt vén róka és alakuljunk át a jótékony nőegylet által kiküldött bizottsággá...

A két fiatal ur ünnepélyes komolysággal állitott be Darkónéhoz. Somos Vámosit bemutatta és elmondta jövetelük czélját. Mig a jövendő hangverseny részleteiről folyt a beszélgetés Somos és az asszony között, Vámosi hadi szemlét tartott.

Milyen fiatal, milyen üde, - gondolta magában a ravasz ifju ember - hm! és igy kell szegénynek elhervadni. Szemeiben mennyi ábránd és mennyi szenvedély. Hát az arcza, a rózsás arcza, a melyről talán lehull magától a szép illatos virág, a nélkül, hogy valaki leszakitaná...

Mikor elindulnak, az asszony kezet nyujt Vámosinak, a ki belepirul kezei érintésébe. A léhasága kissé megcsappan, s mikor künn vannak az utczán, akkor is hallgat és gondolataiba mélyed. Még mindig érzi azt az illatot, mely az asszony fészkét folyja körül. Még mind a fülébe cseng az édes hang és előtte van a szép arcz halvány rózsája és a hószinü patyolat nyaka. Mind olyan kábitó objektumok és Vámosi ur nem bir a behatás ingere alól szabadulni. Ábrándozik tovább, mivel hogy gyönyörüsége telik benne és mivel még félig-meddig a zöld urfiak közé tartozik.

- Bárcsak ne is ismertem volna meg. Megvert, megigézett a szemével. Nem lehet azt elfeledni. Jaj, a fölségesen szép boszorkány.

Másnap már ugyancsak koptatta a flasztert Darkóné lakása előtt. Vámosi persze óriási nagyot köszönt. Az asszony az enyhe tavaszi napon nyitott ablaknál ült. Kihajolt és Vámosira mosolygott. Majd beszélgetett vele és kezét nyujtá. Vámosi pedig megcsókolta és a vére mind a fejébe tolult. Milyen aranyos kéz! Még olyan merész gondolata támadt, hogy ő bizony szeretné azt a kezet örökre megtartani.

Vámosi ur aztán gyakori látogatást tett Darkóné asszonynál. Eléggé bolondult és udvarolt a szépséges asszonynak. Somos ur sem szakitotta meg az ismeretséget, a mivel azt akarom kifejezni, hogy udvarolt ő is, csakhogy - külön-külön. Féltékenyek voltak és eltitkolták szerelmüket egymástól.

Egyszer aztán valaki azt kezdte beszélni, hogy Darkóné mind a két urral udvaroltat magának. A nagy Galeottó szárnyalt végig az egész városon. Mikor Somosnak a fülébe jutott, igen ravaszul és igen szemtelenül mosolygott és a következő rövid monológot reszkirozta meg:

- Lehet, hogy két urral udvaroltat, de csak egyet szeret. Ez egyet megnevezni tiltja szerénységem!

Vámosi már hevesebb temperamentumánál fogva is haragosan vette tudomásul a mende-mondát. Valakivel össze is tüzött a Darkóné tisztessége ügyében, amiből aztán országos botrány fejlődött ki. Verekedés, párbaj stb. Ezt már Darkó is meghallotta, a ki csakugyan elkalandozott valamerre a feleségétől. Nem tudom én, hogyan, de azt biztosan tudom, hogy e pletyka érdekelte, mert nemsokára látták már a nagy vendéglőbe beszállani, a hol inkognitóban kémlelte a feleségét...

Vámosi a párbaja után látogatást tett az asszonynál és a mint belépett, a nagy don Juanhoz méltó elbizakodottsággal kiáltá:

Az asszony hizelgő mosolylyal simult a keblére, szép szemeit bágyadtan hunyta le és lassu hangon susogta:

- Hüséges angyalom, - rebegte Vámosi, a ki szerelmi lázában is nagy kópé volt, mert ugy gondolta, hogy ha tegezi, szereti is!

- Igen - mondá az asszony. - Egyedül csak téged szeretlek és hozzád hü maradok a sirig!

- Hát tudod mit! Jó barátom vagy és én bizalmas leszek. Elárulom neked, hogy én azt az asszonyt szeretem és ő is szeret engem, tehát ne koczkáztasd hiába a bőröd épségét.

- Ezt mondhatom én is. Szeretem és szerettetem. Ostoba ábrándokba ringatod te magadat, édes kis ficzkóm. Nekem bevallotta...

- Igen? Jó lesz, barátom, ha tisztába hozzuk ezt a dolgot, - mondá Somos. - Itt valami furfang lappang!

- Azt mondom, a mi igaz, válaszolt Vámosi. Hozzám simult s igy kiáltott fel: "Egyedül csak..."

- Jerünk csak hozzá. Én majd bemegyek és te kivül hallgatózni fogsz, s mikor édes szerelmi vallomásba kezdünk, szépen ránk nyitod az ajtót. Ezzel csak megfogjuk.

A két ur elszánt és nem kevésbbé határozott léptekkel indult Darkóné lakására. Nagy izgatottságukban nem vették észre, hogy az asszony látta őket az ablak függönye mögül, s igy midőn az előszobába léptek, meglepetéssel tapasztalták, hogy Darkóné jóizü nevetéssel fogadja.

A két gavallér a nagy meglepetéstől egy szót sem birt kiejteni. Valami titkos varázslatnak engedve, szó nélkül léptek a szobába, a hol egy jól megtermett, csinos barna férfiu állott és ajkai körül az a bizonyos gunymosoly lebegett, a mi az irodalomban eléggé ismeretes.

- Engedjenek meg, uraim, hisz elég jól telt az idő az alatt a szerelmesdi játék alatt, a mit mi végig játsztunk. Komolyan kellett önökkel elhitetnem, hogy szeretem, hogy mások is komolyan higyjék s lehetőleg hire menjen a dolognak. Mert ki tehet arról. Ha vannak olyan férfiak, hogy féltékenynyé kell tennünk, ha azt akarjuk, hogy szeressenek.

A két "hóditó" kiért az utczára és hosszu orral kullogtak egymás mellett. Végre Vámosi igy szólt:

A tágas székely paraszt házban körben ültek a leányok guzsalyaik mellett. A legények, hol közbül, hol a háttérben csoportosulva vitték a szót. Az volt a figyelem központja, a ki legjobban tudta megnevettetni a társaságot. A mestergerendáról vékony drót-szálon fityegett egy füstös petroleum lámpa és sárgás halvány fényt árasztott a fonóban, hol az ének, jó kedvü beszélgetéssel és nevetéssel váltakozva, emelte a falusi fiatalság hangulatát.

Törpe faszéken a szögletben gunyasztott Marczi bá. Szivta a kurtaszáru pipáját, melynek tüzét olykor a bütykös ujjaival nógatta, hogy szaporábban égjen. Nem szólt bele a társalgásba, csak néha lógatta meg a vén fejét, mintha mondta volna:

- Ne te ne! Hát még ti is tudni akartok valamit! Akkor tátod el a szádat öcsém, ha én beszélek!

Igaz is volt az egy szóig. A Marczi bá meséi csoda szépek voltak. Estétől reggelig hallgatták volna, de még reggeltől estig is, ha az öreg Tündér Ilonáról, a Fekete és Fehér királyról, a Vas orru bábáról mesélni kezd csodás történetet. Elfelejti a leány, hogy orsó van a kezében s a mig a mesére figyelve önkénytelenül sodorgatja a szép szálas kendert, az orsó nagy hirtelen kipördül a kezéből, oda gurul a legények közzé, a honnan aztán csak csókkal lehet visszaváltani.

Marczi bá csak mosolyog a deres bajusza alól, melyen sodorint egyet, aztán pipára tölt s ha meggyujtotta a serczegő dohányt egy lassu köhintés után megereszti, hogy: "Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon tul, - az operencziás tengeren is tul, kidőlt kemenczének bedült oldalába, fekete fersingnek a hetvenhetedik ránczába, de még azon is tul...."

Csurranó méznél édesebb a Marczi bá szava. Csak ugy lesi, ugy nyeli a fonóban mindenki. Nem csoda, ha Biró Julinak kipördül az orsó a kezéből. Hirtelenében nem vette más észre, csak a málé száju toprongyos Csifó Pista, aki éppen ott ácsorgott a szép leány mellett. De volt esze a maflának, hogy fölkapja s még a háta mögé rejtette, mintha mondotta volna:

A kamasz vigyorgott és törülgette a bajusza helyét, mintha már is a száján érezné annak a csóknak az izét, a melyet nem szoktak ám könnyen pazarolni.

Biró Juli elpirult. Olyan legény nincs, a ki tőle csókot kapott. Nem adott ő még Virág Gyurkának se, pedig az huszár és mikor karácsonykor otthon járt és végig zörgette a kardját és sarkantyuját az utczán vagy a templomban a tégla padimentumon, a lányok és a menyecskék szinte felfalták a szemükkel. És most még ez a háromfertályos vigyorog itt reá. Hátha az istennyila odacsapna, megcsókolná-e. Nem a! Pedig ugyancsak mondják a többiek, hogy:

Tibád Ferkő eddig szó nélkül állott a háttérben, hanem egyszerre mit gondolt, mit nem, - egy kicsit haragosan dobbant a középre és kérőleg állott a mafla mellé.

- Add csak vissza Csifó azt az orsót. A csókért várhatsz még, a mig kinő a bajuszod. Nem talál a csók ilyen tejfeles szájra.

- Igaza van Bedőnek, mondotta a többség. A ki elejti az orsót, csókot ad, a ki felveszi, csókot kap. Nincs kivétel!

Ezzel megkapta az elbámult Csifó Pistát az egyik kezével s a másikkal elragadta tőle az orsót. De ebben a pillanatban Bedő Jancsi keze is fogta az orsót. Bedő ingerült volt és alig fékezte haragját, a mikor mondotta:

- Ohó Ferkő, már csak ugy lesz ezután is, a hogy eddig volt. Punktum s rézpor!

- Nem ugy! Azért sem ugy, kiáltott Ferkő kigyult arczczal s a két legény az orsót tartva, farkasszemet nézett egymással.

A szép Juliska lihegett az izgalomtól, a mikor látta, hogy a vetélytársak mint állanak egymás mellett reszkető izmokkal. Még csak egy szikra s a tüz lobbot vet egyszerre. Mindketten Biró Julit szerették. Tibád Ferkő több szerencsével tán, mint Bedő. Ez a körülmény okozhatta a nézeteltérést.

Tibád összeszoritotta a fogait és elsáppadt a dühtől, mig Bedő nagy erejének biztos tudatában kihivó daczczal nézte le ellenfelét. A gunyos, vigyorgó arcz láttára Ferkőt elöntötte az epe és olyan erővel rántotta meg az orsót, hogy az kettétört és Bedő majdnem a földre bukott. Az erős legény dühös szitkokra fakadt, hirtelen kiegyenesedett és vállon ragadta Tibád Ferkőt, a ki szembe fordult vele:

- Megtanitlak kesztyübe dudálni! - kiáltotta Bedő és megrázta gyöngébb ellenfelét.

Tibád elvesztette az eszét. Mint a villám, olyan gyors mozdulattal ütött a Bedő arcza felé, de ez kifogta az ütést és haragjában felorditott, - a következő pillanatban pedig felkapta vetélytársát, meglóbálta a levegőben és a földre sujtotta. Tibád csak féltérdre esett, egyszerre talpra ugrott, mint egy macska s vérbe forgó szemekkel rohant az erős Bedőre, a ki most hirtelen átölelte, a földre gyurta és rátérdelt. Balkezével erősen tartotta az alatt vergődő legényt, a jobb kezét pedig irtózatos ütésre emelte.

A pillanat alatt lefolyó izgalmas jelenetet rémülten, megkövülve nézte a környezet, csak Biró Juliska rohant a verekedő felekhez és sikoltva ragadta meg a Bedő Jancsi felemelt kezét.

A győzelmes legény mig erősen tartotta földre tiport ellenfelét, ránézett a szépséges Juliska hófehér arczára, a mi még most szebb volt, mint valaha. Ez a kérlelő, remegő arcz lefegyverezte Bedőt, hanem azért nem akart egyhamar engedni.

A szép leány - kinél már a nők fegyvere, egy fénylő könnycsepp jelentkezett a szempilláin, - ráhajolt a marczona legényre és szinte hizelegve szólott:

Erre aztán ugy nézett Bedő Jancsi szemeibe, hogy annak minden haragja egyszerre eloszlott.

A körülállók most már hirtelen magukhoz tértek. Sőt hogy látták, hogy nincs veszély, még gunyolódni is ráértek.

- Hm! sipitott egy hervadozó hajadon. Ugyan hamar kiütötte Jancsi Ferkőt a nyeregből.

- Ahoz sincs köze senkinek, felelgetett Juliska, de a hangja fátyolozott volt az izgatottságtól. Dehogy sejtette Bedő, hogy az a leány nem szive szerint beszél. Akár megesküdt volna, hogy mától kezdve ő az igazi. Eleresztette ellenfelét, a kit most már szinte szánt. Hiszen eddig is csak a szerencsésebb vetélytársat gyülölte benne.

Tibád felállt, szemébe huzta a kalapját. Szégyelte, hogy legyőzték, de százszor jobban fájt, hogy a szép Juliska annak a másiknak adott igazat. Szilaj, sötét, engesztelhetetlen gyülöletet érzett a szivében és háborgó vére lüktetve vert az ereiben.

Nem szólt, csak nagyot sohajtott és az ajtónak szaladt. Mikor kilépett a sötét éjbe, a hol senki sem látta, sirni szeretett volna. Sirni s aztán elpusztulni a világról, hogy soha se jusson eszébe az a pillanat, mikor megalázták az előtt, a kit szeretett, s mikor elhagyta az, a ki szerelmet esküdött. De nem pusztul el egyedül. Előbb hadd vesszen el az a másik. Ne maradjon itt boldogan. Ne tépje le azt a virágot, ami az övé volt. Most már a bosszuállás érzete ingerelte. Bosszut áll, rettenetes bosszut, aztán legyen a minek lenni kell.

Egyenesen haza sietett. Sötétben is rátalált a pitvarban a hosszu nyelü baltájára. Jó fegyver és biztos. Mindig elsül. Ha ezzel egyet üt, annak a másnak szétlocscsan az agyveleje. Már pedig üt, és pedig a fejére, hogy ne sántuljon meg. Tömlöcz, akasztófa nem hüti le azt az irtózatos gyülöletet, a mit ellenfele iránt érez.....

Gyorsan surrant végig a néptelen utczán. A csillagok halvány fényt szórtak a falura, melynek kis házikói szunyadni látszottak. A templom tetején a kuvik verte egyhangu nótáját.

Mikor a Biró Juliskáék házához ért, meghuzta magát a kert sátora alatt. Innen ugrik ki. Csak egy ugrás és egy ütés. Aztán vége annak a kutyának.

E pillanatban közeledő léptek zaját hallotta. Szive hangosan vert és lázas dobogásától alig hallotta, hogy azok, akik a fonóból hazatérnek, miről beszélgetnek. Talán róla? Talán rajta mulatnak most is. Bedő Jancsi kiséri haza bizonyosan Biró Juliskát. Hát csak jöjjön. Kivánjon jó éjszakát. Neki már jó éjszakát örökre...!

Izgatott agyán át üzték-kergették egymást a különböző gondolatok. Egyszerre a Bedő és Juliska hangját hallotta. Megragadta a baltát és készen állt az ugrásra. Mikor közelébe értek Bedő igy szólt Juliskához:

- Őt, őt, őt, - mondotta a leány és szavai remegtek az igaz szerelem érzelme alatt.

Tibádnak lecsuszott keze a balta nyeléről és bennebb huzódott a sötétben. Nem akart már hallani semmit. De mégis észrevette, mikor Bedő a leány dereka után kapott és igy szólt:

A leány hirtelen a kapuhoz szaladt, beugrott azon és zárba csapta. Csak ugy belülről tréfálkozott a legénynyel:

Aztán nemsokára csendes lett minden. Az utolsó lépés zaja is elhangzott az utczán. Tibád Ferkő előjött rejtekhelyéből, fejét a hideg kapufélfához támasztotta és jódarabig morzsolgatta szemeiben az előtörő könnyeket.

Ott a hol a székely bérczek utolsó dombja is elmarad: Héjasfalva és Segesvár között fekszik egy kis falu, melynek apró házai közül magasan emelkedett ki bástyaszerű homlokzatával a Dózsa Károly kastélya.

1848. márcziusának közepe táján nagy sürgés-forgás volt a kastélyban. Az öreg Dózsa Károly fiának, Jenőnek nászünnepélyére készültek. A nyomott, komor hangulat, mely akkor az egész ország felett mint egy viharos, sötét felhő borongott, nem kedvezett a menyegzői vigságnak, de az öreg Dózsa olykor betegeskedett s oka volt tartani attól, hogy váratlanul kell itt hagyni a földi életet. Fia lakodalmát pedig okvetetlenül meg akarta érni.

Udvarhelyszék legszebb leányát, Dobai Ilonát hozta Dózsa Jenő ma a házhoz. Udvarhelyen esküszik meg a fiatal pár s onnan az egész násznép utra kerekedik a Dózsa kastély felé. Az öreg ur otthon maradt, lábbaja miatt nem mozdul hazulról. Otthon azonban rendeleteket osztogatott a szakácsoknak, mert nagy ebédre várja a násznépet. Asszony pedig nincs a háznál s maga végzi a dolgot. Olykor a csipős márcziusi szél ellen magára kapja a farkasbőrös bundát és kilép a kastély szűk erkélyére és hosszasan kémli a Héjasfalva felé vezető utat. Egyszerre hosszu kocsisor kanyarodik be a fehéregyházi fordulónál. Elől egy négyes fogat. A négy szürke prüszkölve hányta a fejét és szakad a tajték róluk. Nyomukban apró székely lovak poroszkálnak a násznéppel. A négyes bakkján ülő parádés kocsis szemére vágta a pörge kalapját, melynek oldalán csokorba kötött pávatoll libeg. Kibontja az ostort és a szürkék közé durrant: - Hadd tudják meg, hogy érkezünk!

A következő perczben bekanyarodik a négyes fogat a kastély tágas udvarára s nyomába gördül a többi kocsi. Az öreg ur a széles lépcsőig siet vendégei elé. Először is a fiát pillantja meg, a mint ifju szép menyasszonyát karján vezeti atyjához. Aztán a többiek bontakoznak ki az ülésből. Legelőször Ugron Jankó, a ki diszmagyarban van s hatalmas sastollánál csak a kardja rettentőbb, a melyik zörögve veri izmos lábait. Bakó Antal, Pakot István, Apáthy Feri s a hány ur van sorra paroláznak az öreggel s aztán bevonulnak a vendégszobákba, vagy a teremnagyságu ebédlőbe, a hol a hosszu asztal teritve áll, szörnyen megterhelve küküllőmentivel. Utoljára lép az ebédlőbe az ifju pár, a kit harsány "vivát"-tal üdvözölnek. Bakó Antal fölkapott egy virágos karafinát, a melyikből a dallaczi asszu aromája szivárgott kifelé s bevezetésül pompás dikcziót mondott.

- Ezt azért tette, hogy alkalma legyen inni, - jegyezte meg Ugron Jankó, a mire aztán vidám nevetés hangzott fel.

Már az asztalnál ültek és javában fogyott a küküllőmenti, mikor Kozák Marczi bandája székely fuvaron bedöczögött az udvarba.

A kocsizörgésre Apáthy az ablakhoz lépett s mikor meglátta a czigányokat, nótára verte a sarkantyuját.

A banda hamar készen volt, s mire Pakot a végére ért a nótának, már a banda vele huzta, hogy:

A sarkantyuk már javában pengtek itt is, ott is és zörögve verték a taktust. A jókedv magas fokra hágott s Bakó Anti éppen szólni készült, mondván: Uram, uram, tekintetes nemzetes és vitézlő Dózsa Károly uram, szállok az urhoz, - midőn az inas jelentette Dózsa Jenőnek, hogy a czigány-postás Segesvárról megérkezett és sürgős leveleket hozott.

A czigány két levelet nyujtott át a fiatal tekintetes urnak. (Akkor még a "nagyságos" czim pihent az utolsó erdélyi fejedelemmel. Azután támasztották fel, de nem éppen fejedelmi személyek számára.) Dózsa Jenő megnézte. Pestről küldte a leveleket egy jó barátja. Az egyikben a márczius 15-iki események voltak röviden emlitve. A zene elhallgatott, a nóta megszakadt s izgatottan adták kézről kézre a levelet. Egyszerre mintha kicserélték volna az egész társaságot, valami szilaj, lázas érzelem járta át valamennyit, de hirtelen ki se tudták azt fejezni. Csak éreztek és ez az érzelem a hazát ölelte át.

Ekkor bontotta ki Dózsa Jenő a másik levelet. Ebben egy negyedrét papirlapon valami nyomtatvány állott, nagy ciceró betükkel. Dózsa nézte a betűket, a sorokat. Szeme lángolt, arcza kigyult és kezei remegtek az izgalomtól. Helyéről gyorsan fölemelkedett s tiszta, átható s az érzelemtől reszkető hangon olvasta le a papirlapról:

Végig olvasta az egészet s mire végére jutott, minden szem lángolt a lelkesedéstől. Bakó Anti, a ki tósztozó állásban hallgatta végig a gyujtó csatakiáltást, magasra emelte serlegét és felkiáltott:

- Le nem teszem addig, - dörmögött magában - a mig élek és egy német tapodja a magyar földet.

A vidám lakodalmi hangulatnak vége volt. Minden lelket egy gondolat hatott át, minden sziv egy érzelemben dobbant össze. Eltörpült minden egyéb a haza nagy, szent ügye előtt.

Dózsa Jenő atyjával és fiatal nejével egy illatos, napsugaras napon a reggelinél ültek. Keveset szóltak egymáshoz. Mindenik a saját gondolatával volt elfoglalva. Ekkor érkezett a rácz fölkelés hire; a kamarilla müködött s a nemzetiségek vérbeforgó szemekkel néztek a magyarra. Dózsa inasa azzal a hirrel lépett a szobába, hogy Tyiorán, a fehéregyházi oláh biró megfenyegette a kastélyt.

Az öreg Dózsa összeránczolta a szemöldökeit s haragos tekintettel nézett a falon függő kovás flintára. A lábaival nehezen tud járni, de a karjai épek. A futó nyulat se szalasztja el, hát még egy lusta oláhot.

Mikor fölkeltek a reggelitől, némán, szótlanul tekintettek össze és e néma tekintetből jól megértették egymást.

Dózsa Jenő hosszasan ölelte a szivére ifju feleségét, aztán atyja elébe lépve, letérdelt. Az öreg ur áldólag emelte fel kezeit s megcsókolta fiának homlokát. Eddig egymáséi voltak, - ezután a hazáé lesznek. Mindenik tudta a szerepét. Az öreg majd őrködik kastélya felett, a fiatal asszony tépést készit a sebesültek és kokárdát a harczosok számára - és az ifju Dózsa odamegy a harcztérre, a hol a honvéd méltó lett a félisten nevére. Ha volt az ifju férjnek egy sóhaja elhagyott hitvese után, az nem tört ki az ő erős, büszke melléből, - ha volt egy forró könnye a fiatal hitvesnek távozó ura után, azt visszafojtotta a honleányi érzelem erős ösztöne és az öreg akármint szerette őket, de legjobban mégis a hazát szerette. Mindenik egy hős volt, azok közül a névtelenek közül a kik szerte a hazában jeltelen sirokban pihennek...

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Aztán nemsokára kitört a háboru teljes erejével. A harcz zivatara üvöltve rohant végig a magyar rónán, - és pusztitva, öldökölve zugott Erdély bérczei között. A vér bőven öntözte a talajt, hisz a szabadság égi virága piros vértől ázott földből fakad.

Az öreg Dózsa csak néha kapott levelet a fiától. Ezek a sorok a hazaszeretet szent tüzétől lángoltak és lázba hozták az öreg urat is. A fiatal asszony áhitattal vette kezébe a levelet, s megcsókolta a lapot, melyen Jenő kézvonásai pihentek. Olykor nagy és véres csatáról szólott a tudósitás, a melyből kiragyogott a honvéd fegyverek harczi dicsősége. És Dózsa Jenő ott volt, a hol a harcz istene szedte véráldozatait, - felesége pedig otthon szorgalmasan dolgozott a sebesültek részére. Az öreg rendben tartotta fegyvereit, a melyekre szüksége lehetett a kóbor rabló oláh csapatok ellen.

E közben a honvédek diadalról-diadalra haladtak, s mikor legnagyobb volt a győzelem reménye, egyszerre fájdalmasan rezzent szét az országban, hogy jön a muszka. A rettenetes északi kolosszus óriási tömegével nehezedett a harcz fáradalmaitól már-már elcsigázott nemzetre. A győzelemhez szokott honvéd nem birt többé sikerrel megküzdeni a tulnyomó erővel. Dózsa Jenő egy véres csata után, elszakitva seregétől, néhány erdélyi fiuval hazafelé bujdokolt, hogy Bem táborához csatlakozva utolsó lehelletig védjék a szabadság ügyét. Egy juliusi este érkezett meg atyja kastélyába. Megtépve, elcsigázva, de hős és törhetetlen erővel és harczi kedvvel. Keze és arcza sebhelyekkel volt boritva, de minden sebhelyre szerető hitvese csókja lehelt enyhitő balzsamot.

- Együtt, egyszerre, - kiáltotta az asszony - mert többé nem válok el tőled.

- Bem - folytatja a fiatal Dózsa - itt, Segesváron, innen felveszi az ütközetet az orosz táborral. Talán idáig terjed a harcz rohama, atyám. Itt, ezt az édes földet, a melynek porában játszottam, fogom védelmezni. De megvédem vagy meghalok.

- Ne bámulj! Az erkélyről gyakran lőttem már ragadozó ölyveket, miért ne lőhetnék egy-két sehonnait...

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Julius 31-én Segesvártól keletre elterülő térségen 16 ezer jól fegyelmezett és fegyverzett orosz sereg állott szemben négy ezer többnyire összetoborzott és a harcz tüzéhez még alig szokott magyar csapattal. Skereatin muszka generális fehér lován végigszáguldott a felállitott sorok előtt s látcsövével a kevés számu magyar táborra tekintve, gunyosan mosolygott. Aztán kivonta a kardját, hogy ismételten végighasitson a magyar szabadság vérző testén... de ekkor megdördültek a Bem ágyui s a gőgös muszka vezér halva bukott le a lováról.

Erre aztán a bosszu, a harag, a düh minden szenvedélye eltépte lánczát. Az orosz sereg bőszült orditással rohant előre. Jól irányzott lövések fogadták, de az óriási tömeg nyomása alatt hamar megingott a kis magyar csapat.

Dózsa Jenő ott küzdött az elsők között. Egy kartács szilánk homlokon vágta s eszméletlenül vitték a sebesültekkel együtt hátra. Mikor fölnyitotta szemeit, a felesége tekintetével találkozott, a ki mint nemzetőr mellette volt és ápolta.

Az elszánt székely csapat élén egy ifju rohant előre. Halvány arcza kigyuladt, szemei égtek, lángoltak, szilaj haragja tüzétől. Ott akar elesni a harcz mezején s a következő pillanatban már belerohantak, "hol a csata legrémesebben zúgott". Ki törődött az élettel? Minden elveszhet, "csak a haza legyen nagy és szabad".

Dózsa fölemelte bágyadt tekintetét felesége karjairól és oda mutatott a székely csapat élére:

- "Talpra magyar"! - suttogta a haldokló, s arra forditotta halvány tekintetét, ahol a magyar Tyrteus farkasszemet nézett a halállal.

Az asszony szorosabban simult melléje. A golyók süvöltve csaptak a földbe, rémes orditás és fegyver ropogás töltötte be az egész tért. A lárma, a füst, a halál aztán elnyelt mindent. Az orosz csapat bekeritette a magyar sereg nagy részét s onnan élve nem menekült meg senki...

Dózsa Károly a kastélya erkélyén ült és látta, a mint egyes menekülőket üldöznek a kozákok. Most már tudta, hogy fia a halottak közt maradt.

Egy csapat muszka, oláh felkelőktől vezetve, a kastélynak rohant, jó zsákmány reményében. Az öreg szemei megvillantak.

A mint a kapun belépett a sisakos muszka, megdördült az öreg ur fegyvere s a szabadságtipró vitéz a fübe harapott.

Ekkor a rablócsapat egész sortüzet vágott az erkélyre s végsőt dobbant a szive annak is, a ki övéivel együtt egy szivvel szerette e hazát…..

De hát akkor olcsó volt az élet és a hazafiságot is csak egyféleképen magyarázták.