---

Tartalom

I. A KÉPZŐMŰVÉSZET FELTÉTELRENDSZERE EURÓPÁBAN A 19. SZÁZADBAN ÉS A 20. SZÁZAD ELEJÉN. A MŰVÉSZ TÁRSADALMI SZEREPÉNEK VÁLTOZÁSA
I.1. Az európai országok művészeti intézményrendszere a 19. század első felében
  Állami mecenatúra és szerepvállalás
  Képzőművészeti akadémiák
  Kiállítóhelyek, kiállítási lehetőségek
  Az első művészeti egyesületek
  A képzőművészet iránti társadalmi igények
  Az egyes társadalmi rétegek művészethez való viszonya
I.2. A 19. századi intézményrendszer elleni lázadás formái
  Szecessziók és izmusok
  Ellen-szalonok és szecessziók
  Avantgarde csoportok
  A modern művészet bástyái. Lapok és galériák
I.3. A művészek társadalmi helyzetének változásai.
  Művész-szerepek: mítosz és identitás
  Kiknek a révén és hogyan közvetítődtek a hatások Magyarországra?

II. BOHÉM, POLGÁR, ÉRTELMISÉGI? A MAGYAR KÉPZŐMŰVÉSZEK TÁRSADALMI HELYZETE A 19-20. SZÁZAD FORDULÓJÁN
II.1. A művészpálya vonzásában
  A kutatás módszerei és forrásai. Módszertani problémák és forráskritika
  A képzőművész-pálya társadalmi megítélése a századvégen
  A képzőművészek származása és családi háttere
  Iskolai végzettség a művészeti tanulmányok előtt
  Ösztöndíjak
  Születési hely
  Nemesi rang, nemesi előnév
II.2. A képzőművészek anyagi helyzete a dualizmus-korban
  A viszonyítási alap: értelmiségi jövedelmek a dualizmus időszakában
  Közalkalmazotti jövedelmek
  Állami alkalmazottak fizetése a fizetési osztályok rendszerének bevezetése után
  Fizetések a magánszférában a századelőn
  A festők jövedelemforrásai
  A szobrászok jövedelemforrásai
  A képzőművészek további megélhetési lehetőségei
II.3. Műkedvelők vagy hivatásos művészek?
  Képzőművésznők Magyarországon a századfordulón
  A diszkrimináció formái és a képzőművésznők önszerveződése
  A hivatásos művésznő problémája
  Családi háttér, családi állapot és hivatás
  Három portré a századelőről
  Arisztokrata, birtokos nemes és nagypolgár művészek bonyolult identitása
II.4. Szakmai és társadalmi presztízs. A művészek társadalmi helyzetének ismérvei
  Szakmai és társadalmi elismertség
  Életmód, kulturális szokások, családi stratégiák
  Művészek mint művészeti írók
  Olvasási szokások
  A gyerekek generációja: képzőművészek gyerekeinek pályaválasztása és házassági kapcsolatai
  A siker anatómiája: négy esettanulmány

III. A KÉPZŐMŰVÉSZET POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI KÖRNYEZETE
III.1. Állam, politika és művészet viszonya a dualizmus-kori Magyarországon
  A művészet nemzeti küldetése
  A támogatás formái
  Politika és művészet kapcsolata. A művészi autonómiatörekvések ellentmondásai
III.2. A képzőművész-szakma professzionalizációja Magyarországon
  Professzionalizáció-elméletek és az értelmiség fogalma
  A művészeti felsőoktatás kialakulása
  Az egyetemi/főiskolai jelleg kérdése
  Képzőművészeti szaklapok
  Művészeti egyesületek a 19. század második felében és a 20. század elején
III.3. Közönség és közvetítők. A művészet társadalmi környezete
  Közönség és igények. A képzőművészet társadalmi környezete Budapesten
  Közvetítők és művészek: kapcsolatok, érdekszövetségek

ÖSSZEGZÉS
BIBLIOGRÁFIA
FÜGGELÉK
NÉVMUTATÓ

---

Bevezetés

Jelen monográfia az 1867 és 1918 közötti korszak magyar képzőművészetének társadalomtörténetét dolgozza fel európai összefüggésekbe ágyazva. Mivel a témát nem művészettörténeti, hanem társadalomtörténeti szempontból közelítem meg, a könyv nem a művekről, hanem elsősorban a művészekről szól. Arról, hogy a festők és szobrászok milyen helyet foglaltak el a kor magyar társadalmában, mekkora presztízsük volt, és hogyan vélekedett róluk az akkori közvélemény. Szól továbbá arról a politikai és kulturális környezetről is, amely meghatározta a magyar festők és szobrászok lehetőségeit a Monarchia korában.

A mítoszromboló szándék és némi tiszteletlenség egyaránt tetten érhető a könyvben. Egyrészt ugyanis vitába szállok bizonyos népszerű mítoszokkal - például a bohém mítoszával -, s a korabeli művészekről kialakult sztereotípiákat valóságos esetek, élettörténetek sokaságával vetem egybe. Másrészt figyelmen kívül hagyom a ma érvényes kánont, s számos olyan festőt és szobrászt is bevonok a vizsgálatba, akiket az elmúlt ötven év művészettörténet-írása - mivel nem illettek bele a progresszív művészet fejlődéstörténetébe - a legutóbbi időkig csak dehonesztáló jelzők kíséretében említett, ha említett egyáltalán. Amikor a művészek megélhetési forrásairól, életmódjáról, kulturális habitusáról van szó, gyakran meglepő hasonlóságokra bukkanunk, bár az életművek későbbi megítélésében óriásiak lehetnek a különbségek. S akár máig nagy mesterként tisztelt, akár feledésre kárhoztatott művészekről van szó, a történet végére világossá válik: legtöbbjük ugyanazokkal az eszközökkel küzdött az érvényesülésért.

Ez utóbbi tudományágban ugyanis a művészet társadalomtörténete lett az egyik olyan lehetséges csapásirány, amely az 1970-es évektől kezdődően a művészettörténet megújulását - más értelmezés szerint: a diszciplína válságából kivezető utat - jelentette. Megújulásra azért volt szükség, mert a 20. század végére sokak szerint kimerültek a hagyományos művészettörténet-írás lehetőségei. Egyrészt egyre több kritika érte a (kor)stílusokban gondolkodó, autonóm művészettörténetet, de ugyanígy járt "a haladás művészettörténete" is, melyet a 20. századi avantgarde szószólói képviseltek. A válság érzetét növelte, hogy azok a művészeti ágak - a klasszikus értelemben vett festészet, szobrászat és grafika -, amelyek hagyományosan a tudományág tárgyát jelentették, a 20. század végére veszítettek jelentőségükből, s velük szemben új médiumok, műfajok hódítottak teret.

...

Az én értelmezésemben a művészet társadalomtörténete több nagy problémakört ölel fel. Az első ilyen a művészet társadalmi kontextusát érinti: a kérdés ez esetben az, hogy milyen politikai-hatalmi erőtérbe illeszkedett a művészet egy adott országban és korban, milyen rétegek fogyasztották és támogatták, illetve hogy milyen volt a kapcsolat a közönség és "a művészek" között. A második kérdéskör "a művészek" társadalomban betöltött szerepével kapcsolatos, mégpedig nemcsak a művészek valós társadalmi helyzetével, hanem a róluk kialakult képpel, sztereotípiákkal is. Az általam lefedni kívánt problémakör tehát tágabb, mint amit az "új művészettörténet" első képviselői, T. J. Clark, Griselda Pollock és mások a social history of art alatt általában értettek. Az általam felhasznált, illetve példaértékűnek tekintett művek körébe ezért beletartozik számos történeti, kultúrtörténeti munka is.

Könyvem aktualitása az általa átfogott korszak jelentőségével függ össze. Nemcsak azért, mert a képzőművészeti élet keretei akkor alakultak ki Magyarországon, és nem is csak azért, mert ekkor léptek színre a modern magyar művészet első jelentős iskolái. A könyvben tárgyalt problémák azért is relevánsak lehetnek a mai olvasó számára, mert az európai minták hatására ekkor kristályosodtak ki a kultúrpolitika és a művészetfinanszírozás azon alapelvei, melyek az állami művészetpolitikát Magyarországon máig meghatározzák. A 19. század végi, 20. század eleji kultúrafinanszírozás sajátosságai és anomáliái - pl. az állami gyámkodás, a reprezentációra költött, olykor óriási összegek, a művészetnek a kedvező magyar "országimázs" kialakításában elképzelt szerepe, vagy a művész-lobbik informális érdekérvényesítési stratégiái - sok tekintetben párhuzamba állíthatók későbbi korok jelenségeivel.

A könyv egyik szemléletbeli újdonsága abból fakad, hogy a művészettörténeti monográfiák zömétől eltérően nem egy alkotóra, művészcsoportra vagy intézményre koncentrál, hanem egy egész szakmai-társadalmi réteget, illetve művészeti szférát igyekszik bemutatni. Áttekintő jellegéből adódóan akár hézagpótló feldolgozásnak is tekinthető, hiszen Lyka Károly 1941 és 1954 között (új kiadásban az 1990-es évek elején) kiadott művei óta ilyen témájú monográfia nem jelent meg Magyarországon. (Egy ilyen terjedelmű áttekintés természetesen nem törekedhet teljességre. A választott téma szerteágazó voltából következik, hogy a könyv nem tárgyal minden felvetett kérdést ugyanakkora mélységben, és számos probléma igényel további kutatást.)

A társadalomtörténeti megközelítés a művész- és életmű-centrikus művészettörténet számára is szolgálhat tanulságokkal. A hagyományos művészettörténet-írás talán túlságosan is komolyan veszi, vagy kizárólagos hajtóerőnek ismeri el a művészek belső elhivatottságát, és gyakran elhallgatja vagy lényegtelenként kezeli más indítékaikat, pl. a társadalmi emelkedésre és a sikerre való törekvést. A társadalomtörténet által alkalmazott módszerek felfedik egyes művészek ki nem mondott motivációit, új megvilágításba helyezve ezzel törekvéseiket.

Szó sincs azonban arról, hogy a társadalomtörténész - afféle cinikus külső megfigyelőként - mindenáron kétségbe akarná vonni az egykori újító művészek szándékainak tisztaságát, vagy meg akarná kérdőjelezni művészi hitvallásukat. Mindössze arra hívja fel a figyelmet, hogy a művészek cselekedeteit, egyéni és kollektív viselkedését manifesztumok, programcikkek és vallomások alapján nem mindig lehet maradéktalanul megérteni. A művész-egyéniségek megfejtésének egyik lehetséges kulcsa társadalmi körülményeik értelmezésében rejlik.

...

---