---

Tartalom/Contents

Suzanne Mészöly: Előszó / Foreword
Pályázati felhívás / Call for Proposals

TANULMÁNYOK / ESSAYS
Szántó András: A csendtől a Polifóniáig / From Silence to Polyphony
Bora Gábor: AnTrOPOS: Egy globális rapszódia / AnThrOPOS: A Global Rhapsody
Babarczy Eszter: Köz (avagy: "médiuma"-e a társadalom a művészetnek?) / Public (or: is society a "medium" for art?)
Bacsó Béla: Naivitásunk határpontján / At the Limits of Our Naivité
Sugár János: Művészet a jelenben / Art in the Present
Zwickl András: Esetleges együtthangzás / Incidental Consonance
Várnagy Tibor: Megjegyzések a Polifónia értékeléséhez / Remarks about the Evaluation of Polyphony
Beke László: Polifónia : politika, társadalom és művészet együtthangzása? / Polyphony : The Consonance of Politics, Society and Art?

DOKUMENTÁCIÓ / DOCUMENTATION
Beöthy Balázs
Bukta Imre
Császári Gábor
El-Hassan Róza
Eperjesi Ágnes - Várnagy Tibor
Gerber Pál
Hegedűs 2 László
INTERMEDIA Tanszék
Július Gyula
Kicsiny Balázs
Kiss Ilona
Koroknai Zsolt
Kovács István
Kungl György
Lakner Antal
dr. Máriás Béla
Nemes Csaba
Pásztor Erika Katalina
Pinke Miklós
Révész László László
Sebők Éva
Sugár János
Szili István
Szirtes János
Tillmann J. A.
TNPU/IPUT
Valcz Gábor - Szigeti Tamás - Lódi Csaba
Várnai Gyula

Polifónia Szimpozion / Polyphony Symposium

Életrajzok / Artists' Biographies
Bibliográfia / Bibliography
Köszönet / Acknowledgements

---

Előszó

...

A Polifónia manifesztáció célja az volt, hogy olyan fórumot teremtsen a mai magyar képzőművészek számára, ahol kiállíthatják a társadalmi kontextusra vonatkoztatható, annak keretében értelmezhető alkotásaikat. Nyilvánvaló okok miatt olyan művek nem kerülhettek be a kiállítás anyagába, amelyek közvetlenül egy politikai személlyel vagy párttal foglalkoztak. Tavaly tehát a Soros Alapítvány Kortárs Művészeti Központja éves budapesti kiállításának keretében a művészek a probléma-megszólító művészet körébe tartozó, hely-specifikus művekkel nyerhették el a kiállításon való részvétel jogát, nyílt pályázati rendszerben. A terveknek megfelelően a közönség a magyar főváros közterein és középületeiben találkozhatott a művekkel. Az eredeti elképzelés szerint az egyik legnagyobb magyar modern művészeti galéria, a budapesti Műcsarnok adott volna otthont az eseménynek. Az állami költségvetésből gazdálkodó intézmény igazgatója azonban, miután elolvasta a kiállítás alapkoncepcióját tartalmazó dokumentumot - mely tulajdonképpen a pályázók számára készült - elzárkózott attól, hogy múzeuma falai közé engedje a Polifóniát. Magyarázatként kifejtette, hogy a politizáló művészet nem művészet (ez nem az állam hivatalos véleménye volt, hanem az ő személyes nézete), valamint hogy a kiállítás marxista eszmék jegyében fogant, amelyek nem helyükön valóak az új, demokratikus időkben. Ez a múzeumvezetési attitűd a nem is olyan távoli múlt cenzúrájára emlékeztette a helyi művésztársadalmat.

...

A cenzúra kemény ítéletének csapásától sújtva, néhány héttel később újra kiadtuk a kiállításra felhívó dokumentumot. A szöveget azonban megváltoztattuk. Az új kiírás szerint a művészek immár nyilvános helyeken kiállítandó munkákkal pályázhattak. A Soros Alapítvány Kortárs Művészeti Központja biztosította őket arról, hogy segít megszerezni a szükséges engedélyeket. A hely-specifikus műveket szinte egyáltalán nem reklámoztuk, s így kiküszöbölhető lett a puszta Művészeti Esemény jelleg, akárcsak a Művész mint az Elit tagja és a Befogadó mint Kiváltságos Személy típusú minősítések alkalmazása. A manifesztációban részt venni szándékozó művésztársadalomtól is megtagadtuk a jólértesültség privilégiumát. így sikerült finoman hangsúlyozni, hogy az információhoz való hozzáférés és annak felhasználása - hatalom. Valószínűleg nem volt egyetlen ember sem, aki a Polifónia összes eseményét látta volna. Még a kurátor és a kiállításszervező sem. Kicsoda vagy micsoda volt itt a kurátor? Talán maga a nagyközönség?

A koncepció szerint a közönségnek konfrontálódnia kellett a művekkel, beléjük kellett botlania, anélkül meglátnia, hogy túlságosan azonosíthatóak-azonosítottak lettek volna (ami a múzeumokban kiállított munkákra mindig jellemző). A magyar közönség úgy találkozott a Polifóniával, hogy kinyitotta az újságot vagy egy folyóiratot, felszállt a buszra, autóval átment a hídon, belépett egy nyilvános telefonfülkébe, kapott egy hivatalos, lebélyegzett borítékot, bement a zöldségeshez, sétált az utcán, ránézett egy elektromos hirdetőtáblára, esetleg egy bombatölcsérre vagy elhagyott grundra bukkant, lement a Duna-partra, ellátogatott egy oktatási intézménybe, egy művész lakásába, kereskedelmi központba, múzeumba vagy magángalériába. A soron következő eseményt naponta, mindig azonos oldalon, a jellegzetes meander mintával keretezve hirdettük meg a két legolvasottabb napilapban. Az eseményeket a kisebb magánvállalkozások cégéreihez hasonló kis zománc táblával jelöltük, amelyen mindig szerepelt a meander motívum, valamint a projekt vázlatos leírása.

A projektek terveihez és megvalósításához kapcsolódó számlák és az ügyintézések dokumentációja minden mű szerves része lett. A Polifóniának így voltaképpen egy sor szponzora és szervezője lett, és állami hivatalok előszobáiban ülő titkárnők, a középületek gazdái, vagy a közterületek felelősei egyaránt a "kurátorként" működtek közre pozitív vagy negatív lépéseik által. Az, ahogyan az engedélyeket kiadó állami hivatalnokok a modern művészeti projektekre reagáltak, a taxisok - akiktől az elektromos hirdetőtábla, ami alatt elhaladtak azt kérdezte, "Hajlandó lennél ingyen is dolgozni?" -, és az, ahogy a buszon utazó ingázók akaratlanul is a műalkotás részévé váltak, mindez nélkülözhetetlen elemévé lett a magyar képzőművészet társadalmi kontextusának.

Sok művész választotta "Polifónikus" projektjének médiumául a tömegtájékoztatási és tömegkommunikációs eszközöket. A médiában megjelenő közismert imidzsek jól kitapintható esztétikáját és a reklámok frappáns szlogenjeit felhasználva gyakran megtréfálták a közönséget, vagy kiragadták a szemlélőt a számára már az automatizmus szintjén ismert közegből. A Polifónia számos hely-specifikus installációját értelmezték reklámként egy olyan országban, ahol egyre bizarrabb reklámhadjáratok folynak a potenciális fogyasztók kegyeiért. Az egyik magyar rádióállomás felhívta hallgatóit, hogy próbálják meg kitalálni, melyik cég és mit hirdet azzal a két felirattal, amit Lakner Antal helyezett el az Erzsébet-híd pillérein, s amelyek így szóltak: IDEÁT-ODAÁT.

A Polifónia tetőpontját önnön természetes halála jelentette, amely egy szimpózium formájában érkezett el meghívott vendégekkel egyetemben. Az esemény privilegizált résztvevői, diákról és videóról az összes projektet megismerhették. Miután két meghívott vendég, Kim Levin kritikus és kurátor, valamint Szántó András szociológus bemutatta az amerikai művészeti élet néhány új fejleményét, a résztvevők több panel-beszélgetés keretében vitázhattak a probléma-megszólító művészet létjogosultságáról. A panelek tagjai - különböző generációkhoz tartozó, ismert magyar művészek és kurátorok - végül elvetették a manifesztáció konceptuális és filozófiai alapját. A kurátort azzal vádolták meg, hogy "amerikanizálja a magyar valóságot", és olyan művek bemutatását és megvitatását támogatja, amelyek több mint egy évtizede lettek volna aktuálisak. Érdekes volt mindezzel szembeállítani a külföldön élő magyar résztvevők, valamint a nem-magyar meghívottak véleményét, akik társadalmilag vagy politikailag csak igen kis mértékben voltak érintettek. Sükösd Miklós, aki jelenleg a Harvardon szociológus, úgy összegezte a Polifóniát, hogy az a magyar művészek politikához való viszonyulásnak próbája volt: "... egy »csendet« dokumentált ez a kiállítás, azt, hogy a magyar társadalom, a magyar művészek, a magyar társadalom és általában a kelet-európai társadalmak csendesek." Sükösd a hallgatást azzal magyarázta, hogy Magyarországon és az egész régióban még nem alakultak ki azok az új társadalmi mozgalmak, amelyek elősegíthetnék a politikai és társadalmi tudatosság fejlődését. A Polifóniáról szóló viták a kiállítás-sorozat lezárása után még sokáig folytatódtak.

---