---

Tartalom

A kezdet
A láger felé
A lágerben
Munka
Hidegben
Éhesen
Férgek között
Orvos nélkül
Melegben
Sztálini idők
Élelmet keresve
Egymást segítve
Barátokra lelve
Szerelem a lágerben
Női dolgok
Szépség és láger
Rabságban
Művészet
Vendégjátékon
Becsület
Lágerből lágerbe
Legyőzve a félelmet
Nyelvtanulás
Fizetés
Karácsony
Mélypont ellen
Hazafelé
Budapestre érve
Láger után
A kitelepítés
A kollektív büntetés
Asszimiláció

---

Bevezető

"Sár, sár Soroksár, Soroksáron nagy a sár!" - kiabáltuk 1968-ban őrsi foglalkozáson a csatakiáltást; mert akkor éppen olyan idők jártak. A falu, ahol éltünk, és ahogy mindig is neveztük Soroksárt, valójában Budapest XX. (ma már a XXIII.) kerülete, akkor még kétnyelvű volt. Igaz, már csak az utca egyik oldaláról a másikra kiabáló öregasszonyok "sváboltak", magyar mondatba szőve sváb szavakat, melyeket, ha nem is használtam, de értettem, mint annyi más kortársam. Mert, hogy megtanuljak-e svábul, családunknak komoly gond volt.

Nagyapám, nem tudom, hogyan vélekedett a kérdésről, hatéves voltam, amikor meghalt. (A malenkij robot valószínűleg nem hosszabbította meg az életét.) Nagyanyám, drága kicsi kerek nagyanyám, bizony szerette volna, hogy svábul beszéljek. Szívesen is hallgattam folyamatosan pergő sváb szavait, ám esténként a sparhelt fényében, amikor tűzkarikák táncoltak a konyha mennyezetén, mégiscsak arra kértem, hogy magyarul meséljen. Hiszen magyarul beszéltek az óvodában és később az iskolában is. A sváb nyelv titokzatos dolog volt akkor számomra, és nem tudtam eldönteni, szabad-e arról beszélnem, hogy sváb származású vagyok. Valamiféle érthetetlen homály vette körül a dolgot, leginkább hallgattak róla otthon, mint ahogy a "malenkij robot"-ról vagy a kitelepítésről sem beszélt senki. Lehet, hogy ők sem tudták, szabad-e? Anyám azonban, akinek származása a legkevésbé volt sváb, határozottan a "svábolás" ellen emelt szót. Apám pedig - talán a békesség kedvéért - ebben a kérdésben leginkább hallgatott. Azért azt észrevettem, hogy nagymamámmal mégiscsak svábul beszélt, s élete végéig megőrizte azt a szokását, hogy sváb dalokat fütyörészett hazafelé jövet. Ám a "svábolás" körüli titok, hogy miért vitték el a nagyapám és a nagynéném jóvátételi munkára a Szovjetunióba, hogyan kerültük el a kitelepítést - és a legfontosabb: hogy bűnösök vagyunk vagy nem? -, örök rejtélynek tűntek. Egészen addig, míg végre (1972-ben) nyolcadik osztályos lettem. Akkor értünk a XX. század történelméhez az iskolában, s én úgy éreztem: most mindenre fény derül. Tágra nyílt szem  várakozásom azonban hiábavalónak bizonyult. Sem a malenkij robot, sem a kitelepítés nem volt tananyag az iskolában.

"Szóval becsapnak! Elhallgatják az igazságot!" - mondtam ki magamban a fennálló rendszer kritikáját, aztán kamasz lányos daccal határoztam el: "Nem baj. Ha felnövök, úgyis megírom, mi történt! A jóvátételi munkát és a kitelepítést is. Végre meg fogom tudni az igazat!"

Fogadalmam után jó néhány év telt el, amikor 1989-ben fordulat következett be Magyarország életében. Szenzációnak számított a malenkij robotról írni vagy emlékezni rá, a kitelepítés ötvenedik évfordulóján, 1996-ban pedig mindenki szabadon emlékezhetett. Sebek szakadtak fel, hogy végre örökre begyógyuljanak, és megszólalhattak azok a kisemberek, akik a nagypolitika áldozataivá váltak. Én is elindultam Soroksáron, hogy végre megtudjam az igazat; de leginkább az érdekelt, hogyan lehetett túlélni a mai ésszel már elképzelhetetlennek tűnő megpróbáltatásokat."

---