Kabdebó Lóránt
Jánosy István
TARTALOM, BEVEZETÉS
Tartalom
Bevezetés
A KÖLTŐ LÁTOMÁSA ÉLETÉRŐL
I. Sorsalakító pillanatok
II. Elvesztett otthonok
III. Pokoltánc szarvasokkal
IV. Harc a démonnal
A KÖLTŐ A LÍRA TÖRTÉNETÉBEN
A KÉPEKRŐL
Bevezetés
Jánosy István sajátságos költő. Nemcsak azon a módon, ahogy minden költő valójában sajátságos, hanem különös, megkülönböztető módon. Ami benne maradandó, az különleges módon is keletkezik. Verse létrejöttének ő, intellektuális személyében valóban csak médiuma: a vers álmainak a terméke, amelyet utóbb prózában leír, nyersanyagként elraktároz. Utóbb ebből a prózai rögzítésből alakítja a verset, mint tették a tizenkilencedik század kezdetéig, André Chenier-ig meg Csokonaiig gyakorlatukban a költők. De még Baudelaire esetében is előfordult hasonló előrefogalmazás. Talán az sem véletlen, hogy Jánosy készítette a Waste Land legérvényesebb magyar fordítását: hiszen saját gyakorlatában Eliot és Pound kettős alkotói munkafázisát ismétli, a mindent rögzítő első fogalmazványból alakítja (saját szavával: koholja) az általa érvényesnek tartott műalkotást.
Imigyen életműve (élete és műve) sajátos paradoxonra épül, amelyet a kortárs fül eddig nem tudott vagy nem mert kihallani. Jánosy legműveltebb költőink közé tartozik, doctus a filológia, a theologia, a retorika és a verstan minden ága-bogának ismeretében, műfordítói életműve az angolszásztól az óind irodalmakig terjed, verseinek nagy része az európai keresztény kultúrára épülő gondolkozásmód és a magyar nemzeti tájékozódás ötvöződéséből alakuló költemények sorozata, ugyanakkor verseinek egy része elemi erejű álomviadal, ősösztönös, szinte primitív elbeszélése valaminek, amit a század folyamán mindnyájan átéltünk. Csakhogy az átélők tudatosodott reflexiói és a költő elbeszélése között fáziskülönbség van, furcsa módon a költő javára: a versek akkor születtek, amikor a tényekről még senkinek sem volt ténybeli tudomása. A versekben a legrejtettebb, történelmileg legtitkosabb bűnös tények kerülnek tényszerű elbeszélésre: mintha Tinódi-szerű krónikás mondaná a maga tudott tudását, nem is törődve a formálás mívességével. Valamilyen rettenetes hír akar feltörni, nyilvánosságra jutni, nem törődve a kimondó személyes sorsával, és éppúgy hanyagolva a kimondás megformáltságát. Annál inkább érdekes ez, mivel a kimondó a legmívesebb formálni tudó, és személyében a legvédtelenebb, értesülések nélküli elitértelmiségi. Sohasem politizáló, sőt ellenpolitikus: amikor a külső világ elviselhetetlen, alkoholmámorba oltja tudatát. Nem élesen akar tájékozódni, hanem sehogy. És ez a kioltott tudat gyűjti magába mégis a legtöbb információt a pontos elbeszélhetés kínjával együtt.
Ezt az eseményelbeszélést magam is csak véletlenül vettem észre, egy sajátos "egybeolvasás" során. Amikor Jánosy hetvenedik születésnapja közelegvén, az ilyenkor szokásos köszöntő cikkre készülve verskötetét kötetlen ellazultsággal olvastam, sajátos egybeesésre figyelhettem fel. A Magyar Nemzetben akkoriban jelentek meg, sorozatban a 301-es parcella ürügyén történelmünk titkos bűntetteiről a leírások. Olvasom az egyiket, háborgók, olvasom a másikat, megborzongok. Jánosy kötetében tárgyszerűen leírásra kerül mindaz, ami akkor, szinkronban történik, tudtunkon kívül, föld alatt, föld felett az országban. Hogyan is tudhatta ez a szerencsétlen ember mindezt? Szerencsétlen, mert rajta átfutván a hírek, szervezetének el kellett viselnie ezek "tartalmát": benne lejátszódott a szenvedéseknek az a passiója, ami börtönök százaiban megtörténhetett.
És mindehhez tudnom kell: Jánosy nem amolyan "halottlátó": médiumsága nem a közvetítésben merítődött ki. Ehhez a médiumsághoz kellett a "poéta doctus"-ság is: a felvett "anyag" szituálódik a tudatában már az álom idején, teológiai és poétikai archetípusokba kódoltan jelenik meg, a hír egyben a műalkotás nyersanyaga is. Nemcsak itt, és nemcsak így történik, ami megtörtént, hanem szervesül az emberi jelleggel - pontosabban: az embertelen jelleggel. Mert miről szól a teológia és a poétika: az embertelen, a bűnös világ kiváltódásainak rítusairól. A hóhér és az áldozat egyazon jelenlétéből hogyan születik meg az áldozás: a katarzis, amely az embert kimenti bűnös létéből. És kezdődik "minden elölről", mint Babits "örök folyosó"-ján. Kortársai közül volt, aki látott "szilfán halat", mint egykor Horatius, és átélte a Passiót egyfajta tudat szűrőjén át. Csakhogy Jánosy tudatával nem vett részt ebben a rítusban, - ezért kortársai el is különítették magukat tőle. Mellőzöttségét elfogadták társi kötöttségnek, költészetének tudatonkívüliségét önmaguktól idegennek tartották. Nem azok vették maguk közé, ahová valójában tartoznia kellett volna, hanem azok, akik rálátással figyelték, felfedeztek benne valamit sajátos egyediségéből (Vas István a felfedező és Juhász Ferenc a közlő szerkesztő).
Mert amit az Újhold költői a tudat szintjén ütköztettek, az Jánosynál egy szinttel mélyebben történt, a tudattalanban. Nem személyes sorsának elfojtott erői pusztították, rongálták sorsát, hánykódtatták költészetét, mint hihették a vele rokonszenvező ismerők. Ez csak a felszín lehetett. Hozzá nem Freud a kulcs, sokkal inkább Jung, akit utóbb ő maga is értelmező-tanácsadóként fogadott el tanulmányai világában. Amikor már megértette önmagát, tudta, hogy az ő Vergiliusa poklainak megértésében csakis Jung lehet. Jung adja kezébe a ceruzát, hogy leírja álmai katasztrófáit. De a költő áll értetlenül szemben ezekkel a katasztrófákkal: mert tudja előzményeiket, tudja az archetípus múltbeli kötöttségeit, de nem tudja, mi sugallja éppen most, és éppen ezeket a történeteket. Veszi tehát őket, mint sorscsapást, és hagyja, hogy a kollektív tudattalanban vívják meg a maguk csatáját. Korábban magam "harcban a démonnal" címkével láttam el ezeket a verseket. Hívén, hogy maga Jánosy harcol önmaga kiszabadításáért. De ezekben a versekben nincsen semmi személyes: a küzdelem nem önfelszabadító. Annál inkább megkötött. Jánosynak ebbe a küzdelembe nincsen beleszólása: ez nélküle folyik, de őbenne. Ő csak pusztul ez által, hogy színterévé válhatott egy megújuló "Gügantomachiának". Ezért van az, hogy a katharzis is csak látszólagos, esetleg poétikai: a költő beleszólása. A küzdelem a személyes sorson kívüli erők szembesülése: archaikus történet, amely a történelem mindegyik bugyrában újra és újra megismétlődik. Jánosy István legfeljebb az a nagy tudású, poétikai erényekkel megáldott modernkori Jób, akiben és aki által felerősödik ez a küzdelem. Azok a versei, ahol személyisége, gondolkozása, vágyakozása beleszól a műalkotásba, azok lehetnek jobbak-rosszabbak: ott száll vitába kedvelt vezetőjével, Junggal. Az ő tudata számára ugyanis az Isten, aki őt annyi személyes vészből kiemelte - csakis jó lehet. És ebből következően a poétikailag kifejezhető világrend és világerkölcs is erre a harmóniára törekszik. De azok a versek, ahol maga nem juthat szóhoz, legfeljebb a benne csatázó őserők öltöznek történetekbe, egyszerre hírt adva mai nem személyes és nem ismert történetekről és archetípust hozzá minősítésül, ezek lesznek az ő sajátosan egyedülálló alkotásai.
Nem az élete szól bele ezekbe az alkotásokba, hanem ezek formázzák még az életét is. Éppen ezért úgy vélem, hogy pályaképét - rendhagyó módon - nem szokványos monográfiával lehet leírni (mert ez esetben éppen életműve kiemelkedő értékei tűnnének el), hanem egyfajta párhuzamosan szerkesztett leírással: életét, álmait és verseit, mint különös, egymás által meghatározott műalkotást mutatom be. Bizonyítva egy paradox meghatározottságot: nem a miliő hozza létre a műalkotást, hanem éppen megfordítva: a műalkotás világra jöttéhez, alkotóelemként tartozik hozzá minden miliő. Ismerhetjük Jánosy Istvánt, a költőt és az embert, mégis a Jánosy neve alatt fennmaradó sajátos versek alakítanak egy ismeretlen Jánosy Istvánt, aki azért él, hogy álmait megálmodja, leírja, és azért válhatott költővé, hogy gyakorlata révén ezek a versek életre szülessenek.