Tibi luditur - tinéktek szól... Tudom, egy kicsit fellengzős kezdés egy rövid hátlap-szóhoz, de ez volt a jeligéje e nem nyertes műnek Debrecen drámapályázatán, ezért idézem ide: hátha most célba jut. Tudván persze: senki sem lehet se próféta, se prédikátor a saját szülőföldjén... Igaz, annak idején egyetemet is úgy választottam: milyen szak nincsen a városban. Így lettem közgazdász. Majd újságíró, író, előadóművész, szociológus, dramaturg, művészeti becsüs, a papírok sorrendjében. Végül apa és költő. (Samu 12 éves.) S talán drámaíró, mégis. A korszakváltoztatás idején egy pár évig vállalkoztam is: volt vagy 10 saját gazdasági, művészeti társas-cégünk (INTERA Rt., INTERART Stúdió, INTERECO, INTERTYPE, PLAYBOY stb.), innen nézve már: mind haszontalanul, bár azoknak a történeteknek egy szeletét is éppen megírtam egy másik város idei drámapályázatára... De vajon bölcs dolog manapság pályázgatni?

Valamikor bölcsészdoktor lettem: az elmeegészségügy szociológiai kérdéseiből (1980), de a mai korban valahogy egyre jobban értékelem az annak idején kutatottakat. Egyetlen hivatalos munkahelyem, a Magyar Rádió, ma már szinte eszembe sem jut, azt is elfelejtettem, hogy 2008-ban, a gyesről visszatérve, szinte "elüldöztek" onnan. Utolsó munkaköröm, A Szabó család szerkesztése és forgatókönyvének írása is már csak egy messzi emlék, ahogy a riportok százai, a hangjátékok, a rádiós-televíziós műsorvezetés, a hangos vasárnapi publicisztikák, a dokumentumdarabok is. Meg a nemzetközi elismerések (PRIX EUROPA, PRIX ITALIA) egy dokumentumfilm oberhauseni fődíja (Bagóhegy boszorkánya, 1980), a rádiós, tévés, könyvkiadói nívódíjak tucatjai, vagy az Erdei Ferenc-díj, a Puskás Károly-díj, meg a többiek... "Pálmáim s méltóságim, ti legyetek igazi barátim!" - írta nekem egy debreceni Fazekas még 200 évvel ezelőtt. Talán ezért kezdtem el 35 év után újra verseket írni pár éve egy kórház mélyén, úgy mondták: a "halálsoron".

S bár valamikor mozgalmas "társasági" életet is éltem: Szociológiai, Pszichiátriai, Bibliophil (alelnök), meg tagságit: PEN Club, MÚOSZ, Művészeti Alap, és baráti társaságaim jókedvvel fűszerezték át minden szabadidőmet; ma már szinte csak a család az egyetlen társaságom: elszállt felőlük az életidő... A Magyar Hegymászó Szövetségnek is már csak együttérző figyelője vagyok, pedig valamikor az Első Magyar Mount Everest Expedícióval még rajthoz álltam (1996). Azóta félkészen áll egy könyv, a magyar hegymászás történeti szociográfiája, de rövidesen kézbe veszem újra, ígérem. Csak előbb talán útjára bocsátok egy verses-, aztán meg egy novelláskötetet, biztos, ami biztos: az internet engem még nem ragadott el...

S ami eddig megjelent? (Pár könyv a több tucatnyi szociográfiai cikk, tanulmány, művészeti dolgozat mellett): Egy nap boldogság (Szépirodalmi, 1979), Családi kripta (Szépirodalmi, 1980), Téboly, terápia, stigma (Szépirodalmi, 1983, 1984, Magyarország felfedezése sorozat), Végtelen a tenyérben (Múzsák, 1987), Fekete oltár (Interart, 1989), Kalandok Keleten (Interart, 1990). Lombánya (Napkút, 2012), Mulatós zsoltár (Napkút, 2014), Vertikális kalendárium (Napkút, 2015)