---

Tartalom

I.
E könyv értelme: semmit sem felejteni!
András-utca X. házszám
Három kis diák
Oroszország eljött Pozsonyig
A két kokárda
Vércseppek a hóban
A III/b osztályban
Nagypéntek megállott
Dr. Haller visszatér Szibériából
Nyugdíjasok nyugdíj nélkül
Collegium Hungaricum
Elcsöndesedett emberek, - kialudt tüzek
Corvinia
A "Heuriger" meséi
Magyar hangverseny
Balsors akit régen tép

II.
A hervadó nemzet
Bognár bácsi
Október 28.
Nem, nem, - soha!
Vita nostra fumus
Quo vadis?
Vitorlázása Balatonon, - kapavágás Dunántúlban
Román látogatók
Piros pünkösd
Családi kör
Ítélet
Búcsúzás
Mit keres Magyarországon?
Ki tudja, mire jó?
A visszahonosítás
Kilincs, mely nehezen billen
Íme, a szép tavasz kiesett az évből

---

Előszó

A magyar észak magyarjai hazatértek. Ha nem is mind, - legalább a legmagyarabb észak...

Vannak, akik azt mondják: ne firtassuk többet, ami elmúlt. Csapjuk be a könyvet. A történelem az aranycsattra, mely e könyvet lezárta, ráütötte a pecsétet. Minden rendben van. Kár volna a hazatérés ünnepei és a visszaölelés köznapjai után érzelegni. Aki még mindig azzal foglalkozik, ami elmúlt, egyszerűen kveruláns. Felejteni és dolgozni. Ez a történelem útja. Tehát ez a könyv máris idejét múlta.

Én meg meghökkentem, hogy önnön véreim mily keveset tudtak és tudnak rólunk, kik nem is éltünk valahol messze Brazíliában, mondjuk például: Rio Grande do Sul tartományban, vagy például Mindanaoban, a Philippin szigetek egyikén. Sőt, olyan közel éltünk egymáshoz, hogy nem is állt közöttünk más, csak két egyenruhás férfiú, aki "valahol Magyarországon" (mert hiszen Szobnál is, Szőnyön is magyar földön hivataloskodott a másik fél is!) belenézett útlevelünkbe és szerény cókmókunkba. Meghökkentem, hogy két szigorú, udvarias ember, akinek egyenruhája más és más, egyetlen vagonhosszúságban már két álló csillag közötti távolságot jelent... Még azok sem tudtak rólunk, akik állítólag törődtek velünk és megsirattak bennünket...

Még jobban meghökkentem, - nem, valósággal megijedtem - pedig nem vagyok ijedős természetű ember, hanem afféle vén csataló, - megijedtem, mikor láttam, hogy az idő sokkal gyorsabban szalad vagy repül, mint ércmadár-századunk. A repülőgép gyorsasága óránként ennyi vagy annyi száz kilométer, - de a feledés gyorsasága egy-két év alatt - már egyenesen kiszámíthatatlan.

Ma már jobbra-balra azt hallom, hogy hiszen nem is volt olyan rossz dolgunk idegen járomban. Oh, szent materializmus! - Nem volt rossz dolgunk, mert mindenünk megvolt. A gabona ára magasabb vala. A szövet jó és olcsó, és takaros. A magyar paraszt is tisztesen élt. Annak mindegy lehetett, kinek fizeti adóját. Annak mindegy, hol katonáskodott. Az apja, öregapja is vállra vetette kis katona-ládáját és dalolta:

Mikor visznek Olmütz felé,
Nyíljon az ég ezerfelé...
Jaj de röges, jaj de köves
, Ez az utca jaj de röges,
Akin Olmütz felé visznek...

Apja, öregapja így mentek szolgálni a császárnak. A fiúk most Garamkövesden vagy Sajókeszin éppúgy vállukra vetették a névvel pingált vagy sárgarézszögekkel kivert ládikát és húsz éven át ugyanezt nótázhatták: ... mikor visznek Olmütz felé... Csak éppen nem a császár, hanem a republika katonái lettek. A különbség talán csak annyi volt, hogy régente Olmützöt írtak, 1919 óta meg Olomoucot.

Sőt meg is tudtuk, hogy demokráciában éldegéltünk, hol ontották a szociális és a modern törvényeket. A demokráciában kicsit meg is romlottunk, mert reform-gőzerővel akarjuk fölváltani az igazi alkotó nyugalmat, vagyis a nyugodalmas alkotást...

Ez a könyv azért is íródott, hogy tudja meg a ma és a jövő nemzedéke, mit tesz nem a hazában élni!.. Értse meg, mit jelent, a lélekben gyógyíthatatlan betegnek lenni. Mert a léleknek is vannak sebei, melyek éppen úgy nem hegednek, mint a cukorbajosok sebei.

Nem felejteni sohasem! - semmit sem felejteni! - ez az én makacs nagy hitemben az én alaptörvényem. Aki elfelejti apái szenvedéseit, azt felejteni fogják unokái. Aki únja kortársa, bajtársa, vérsége búját, bánatát és inkább elfordítja fejét, hogy ne lásson szomorú arcot, aki elrejti szívét, hogy a másik meg ne hallja igazi dobbanását, attól valamikor a magyar sors is elfordítja irgalmas ábrázatát... A nemzet, mely elfelejti megaláztatásának napjait, új megaláztatások előestéjén készületlenebb, mint az a nemzet, amelynek igen jó a memóriája... Ezért én minden iskolában az imádság után elmondatnám minden gyerekkel, micsoda igazságtalanságokat szenvedtünk, mi volt a legnagyobb keservünk, kik voltak ellenségeink...

Ne felejtsünk. A munkában a fájdalmas emlékezés nem gátol senkit. Aki emlékezik, az éppen keményen dolgozik, mert semper paratus.

Akármilyen igaz és sötét korképek sorakoznak e könyvben egymásután: nem akartam senkit sem bántani! Az emberek, még elnyomóink sem tehetnek arról, hogy ők is a história szegény napszámosai lettek és tudatosan vagy tudat nélkül ásták a maguk vagy mások sírját...

...És mi ez a könyv? Nagyon laza valami... Epizódok, köznapi epizódok marokszedése. De bevallom, hogy én még nem ismertem, de még csak nem is láttam embert, akinek élete "kifogástalanul fölépített regény" lett volna. Az én életem sem volt soha regény, hanem éppen csak szépséges szép vagy szomorúan boldogtalan epizódok sorozata. Köznapjainkat a hétfői igával kezdjük és az egész hetet weekend derűje nélkül kínlódjuk végig. A vasárnapokat és ünnepeket meg úgy alusszuk át, mint a fáradt paraszt...

Ennek a könyvnek értelme: semmit sem felejteni... Azon a hosszú úton Trianontól Belvedereig, - két világháború között - semmit sem felejteni...

Budapest, 1943. január havában
J. M.

---