---

Tartalom

1. "A hol ketten, hárman öszvegyűltök..."

2. Az első évtized
2.1. A népszínmű. Szigligeti Ede népszínművei
  Szökött katona
  Két pisztoly
  Csikós
2.2. Szigligeti "követi"
2.3. Mutatvány a Nemzeti Színház havi műsoraiból

3. A népszínmű Világos után
3.1. Szigligeti Ede
  A cigány (1853). Népszínmű 3 felvonásban
  A lelenc (1863). Eredeti népszínmű 4 felvonásban
3.2. Szigeti József és népszínműve:
  A vén bakancsos és fia a huszár (1855)

4. A Nemzetiből a Népszínházba
4.1. Abonyi Lajos és népszínműve, A betyár kendője
4.2. Tóth Ede és népszínművei
  A falu rossza
  A kintornás család
  A tolonc
  Utóhangok
4.3. Csepreghy Ferencről és népszínműveiről
  A sárga csikó
  A piros bugyelláris

5. "A vasárnapi parádé fenn nem tartja a Népszínházat (...)"

---

Fülszöveg

Aranytól Gárdonyiig oktattam az egyetemen az irodalmat; tanulmányaim, könyveim egyebek között e korszak és a nevetéskultúra kapcsolatából igyekeztek egyre többet feltárni. És volt egy állandó kísértés: a népszínmű. Sorra venni a jelentősebbeket: megérnek-e néhány szót, ha nem is ébresztésre, de a teljes felejtés ellen. Ám ez elnapolódott - egészen máig.

Emlékek kísértek és kísértettek.

Az első népszínmű-élményem A cigány volt. Falusi műkedvelők adták elő szülőfalumban, Taranyban. A farsang heteiben tartalmas és vidám estéket szereztek maguknak "betanulás" közben, a falunak pedig jó mulatást.

Ez ötvenben történt, tízéves voltam. Kevés, ami megmaradt belőle, talán leginkább az a pillanat, amikor a kovács (az öreg cigány) éktelen zajjal vert egy vasdarabot a fújtató mellett.

Pont tíz évvel később A falu rosszát láttam, ugyancsak szülőfalumban. Vakációzó középiskolások és egyetemisták álltak össze, én 'építőtáborban' voltam, csak a közepére érkeztem az érdekes kalandnak. Évek múlva ismertem fel, hogy olyasvalami játszódott le a próbák közben, mint Gárdonyi Finum Ilka-történetében: érzelmek szárnypróbálgatása, pár hétre szóló "víg-szomorkás" nyári szerelemmel. És amikor előadás lett belőle, a színpadon hiteles szavak és dalok tudatták, akivel kellett, hogy "Csak a enyim hervadt el a nyáron..."

Kovács Kálmán, a KLTE professzora is "belekeveredett" a népszínműhöz kötődésem "történetébe": abban a félévben ő volt e téma előadója. Akkoriban "divat" volt ezt a sajátságos színjáték-típust (ezt a "tarka, illegő, kedves kolibrit") mint értéktelen valamit kitagadni az irodalomtörténetből. Kovács Kálmán igazat mondott: bajos lenne leporolni, a sok gyomtól megszabadítani, ám tény, hogy Szigligeti a 'főúr és a pór' konfliktusát felvitte a reformkor színpadára, Tóth Ede és Csepreghy Ferenc pedig tündöklésre való pillanatokkal ajándékozta meg Blaha Lujzát, ő meg a nemzetet.

Kovács Kálmán igazságát somogyi földijeként is őrizgetem; a Zselic egyik szép völgyében, az aprócska Kaposszentbenedeken vették észre mint falusi (népi) tehetséget. A csurgói gimnázium után a KLTE-re került; a szépen épülő pálya folytatása mesébe illő: a diploma után az egyetem Irodalomtörténeti Intézete következett.

A tudós pályáját korai halála törte meg: alig túl az ötvenen, a csúcs tájékán halt meg. Én azonban mintha hallottam volna szavait egyik-másik fejezet írása közben.

---