---

Tartalom/Contents

Ajánlás
Előszót írta Don Paterson

Csoportosulj - önmagad köré
Vándor vagyok
Felhőlovaglás
Mi, az ábécé huszonöt betűje
Családi jellegű
Interjú
Karonfogva
Kegyelet
Rövid lírai szónoklat
Telefon
A fej
Horoszkóp
Állatmese
Információ
BUDAPEST
Legenda prózában
Utolsó ember
Életrajz
Választási harc
Muki
Tízparancsolat
Lényegében átdolgozott kiadás
Jazzhimnusz
Kör
Utazás
Portörlő
Fej vagy írás
Csoportkép magamról
Vers egy szabad vershez
Egy költő él itt közöttetek
Vezércikktéma
Emléktábla
Tanulmányút
Ember
Riport
Egyes szám első személyben
Kényes kérdés
Világtörténelem
Írógép
Az érem
A magvető
Kötelező tavaszi vers
Ibolya-nyájak
Budapesti hadosztály
Az utolsó napokban
100 kilométeren felüli sebesség
Vérszerződés
Elveszett generáció
Gépies ima
Boldogság
Munkanélküli verse
Kulcsvers
Most már bevallom
Az ismeretlen katona sírjánál
Cinkosok
Parlamentarizmus
Expedíció
Percek
És ha elszomorít
Képtár
Zene prózára
Családi esemény
Filozófiai mélységű költemény
Emlékbeszéd
Somogyi úr, avagy egy hétköznapi óda
Körülbelül tizenöt éves voltam
Béke
Egy költő lelki-frakkban
Százszázalékos vers
Férfikor
Az álom
10 000 001-ik szerelmes vers prózában
Apátlan, anyátlan, árva vers
Madártávlatból nézem az életem
Én a gömbölyű kemény lánymelleket szeretem
Az utolsó néző
Életfogytiglani életre ítélve az emberi önérzetemet
Nagykereskedés
Csillag
Én csak bomló energia vagyok
Két pengőért gyere be édes
Ásatás
Rímlovag
Valószínűleg szőke haja volt
Matematika
Párttagok
Hét óra húszkor
Görcs vagyok a társadalom deszkájában
Válasz - az agitátornak
Nem mintha dicsekedni akarnék
Az iskolások
A hiábavalóság litániája
Embernek költő vagyok
Ma délben történt
A jósnő
Amikor az Isten
Önkéntes száműzetés
Se hóhér, se mártír
Légmentesen tapadhassak
Mint egy elátkozott ex-királyfi
Kiegyezés a lehetetlennel
Legyen belőled üzenet

Utószó
Jegyzetek
Köszönetnyilvánítás

---

Előszó

Walder Lajos 1913-ban Budapesten született és 1945-ben a gunskircheni koncentrációs táborban halt meg azon a napon, amikor azt a szövetséges erők felszabadították. Sikerrel szerzett jogi diplomát az egyetemre felvehető zsidók számának szigorú korlátozása dacára. Praktizálni azonban már nem engedték; helyette egy gyárban talált munkát. Egészen a háború kitöréséig írt és publikált, amikor is behívót kapott munkaszolgálatra. Walder életének lehetetlenül tragikus végét itt most nem tárgyaljuk; javasoljuk az olvasónak, hogy a Fordító utószavából tájékozódjék, amelyben Agnes Walder, a költő lánya és művei fordítója ad megrendítő leírást apja életéről.

Nem valószínű, hogy Walder Lajos nevét jól ismeri az olvasó vagy akárcsak félig-meddig is ismeri. Mégis, kellene ismernünk. Walder kortárs költőnek hat, a legjobb értelemben; habár az olvasó mindenekelőtt meglepve szembesül avval, ahogy Walder nem hajlandó játszani a jólismert, újabb kori, kihívó játékok egyikét sem (melyek oly széles körben elterjedtek, hogy már szinte észre sem vesszük őket) - valójában mielőtt az olvasó kinyitná ezt a könyvet, erősen kell bíznia önmagában, hogy ne érezze sértőnek azt, hogy Waldernek nincs szüksége rá. Azonban annak ellenére hogy ragaszkodik ahhoz, hogy "a költészet magánügy", az ő hangja cseppet sem közömbös, tiszteletlen, hűvös vagy rideg. Ő úgy beszél ahogy beszél, akár hallgatjuk, akár nem.

Ezen szóbéli szabadság legtisztábban abban nyilvánul meg, hogy Walder pontosan azt csinálja amit csak akar, amikor csak akarja és olyan hangon, ahogy tetszik. Egyik percben a költő és olvasója közti évtizedeket a semmivé zsugorítja, míg a következő levegővételével akár ezer évre választja őket el egymástól. Ki tudja, vajon Walder érezte e mit hoz a jövő, de úgy tűnik drámaian kiélezte és kitolta a perspektíváit: minden hétköznapi eseményeknek nála történelmi, sőt néha kozmológiai vetületei lehetnek. (A tér-idő folytonosságban való kalandozásai rém mulatságosak. Az "Interjú" című vers egyfajta sci-fi beszélgetés Istennel; Istennek szándékában állt ismét felvenni velünk a diskurzust, hogy mindent elmagyarázzon, legalábbis visszatérni a Neandervölgyihez, akinek még fogta a kezét - de közben a figyelme pár millió évre elterelődött.)

Stilisztikailag Waldernek igen mély zsákra való trükkjei vannak. A kedvence az, hogy logikusan elszalad egy illogikus koncepcióval és jóval messzebbre, mint amit ő megúszhat; akárcsak Cocteau, ő is tudta, hogy "mennyire messze kell elmenni hogy túl messze menjen". Egy maroknyi költőre tudok csak gondolni hasonlóan gyors észjárással és jó idegekkel, akik ezt a trükköt be tudták dobni - Francis Ponge, James Tate és egy másik író akire időnként hasonlít, Ivor Cutler, a nagy skót-zsidó szürrealista humorista. (Az "Állatmese" című versben Walder arra emlékeztet minket, hogy a mi valóságunk elég szürreális; csupán tisztán kell megfigyelni, - ebben az esetben a hús szemszögéből.) Az ember olykor szinte mélységes fájdalmat érez azon költő iránt, akivé Walder válhatott volna ha életben marad: a "Zene prózára" vers jól mutatja azon képességét, hogy amire egy más költő talán egyszerű metaforát használt volna, ő azt egy jól megkomponált, bonyolult hasonlattá képes bővíteni. És miközben ezt teszi, feltárja egy modern metafizikus lelkét, akivé ő bizonyosan válhatott volna. Akik korán halnak, nem élhetik meg az ifjúkor luxusát, azonban Waldert olvasva emlékeznünk kell arra, hogy ezek egy fiatal ember versei. Némelyik költeménye, mint a "Telefon", melyben a költő szinte mámorba esik annak lehetőségétől, hogy közvetlenül és azonnal bárkivel és bárhol kapcsolatba tudna lépni, - egy picit túlzott és megható az ifjúi lelkesedésében. Azonban minden egyes versében megvan a szellemes és elmés érdem, mi több, sok közülük egész egyszerűen brilliáns. A "Horoszkóp"-ban például a költő számbaveszi tizenkilenc egynapon született gyermek statisztikai esélyeit a sorsát illetően (0.059-ből példának okáért filmszínész lesz), és elmagyarázza, hogy majd amikor a kvóta szerinti öngyilkosjelölt vagy az autóbaleseti áldozat bevégzi, hogyan fog a rokonoknak egy jó előre megírt gyászjelentést küldeni. A vers nem csak eredményesen és mulatságosan van megírva, de egy zökkenőmentes hangszín váltással furcsa módon Billy Collins-ra emlékeztetve, képes egy kifinomult érzékkel megfogalmazott lírai konklúzióra emelkedni: "én pedig, / száraz szemmel az ablakhoz megyek, / és elnézem, / hogy milyen közömbösen mossa kezeit / az őszi esőben // egy ismeretlen roppant Pilátus."

Ismerve a költő életének tragikus részleteit, bizony nehéz Walder Lajost (vagy "Vándort" - ahogyan magát írónevén hívta) nem az életrajza fekete lencséjén keresztül olvasni, mint valami Új Történelmi vagy kulturális kórtünetet - tekintve a borzalmas időket, melyben élnie kellett. De ő ezt nem akarta volna. Túlzottan is független, párton kívüli volt ahhoz, hogy ily módon olvasva jól megértsük őt. Walder nem kötelezte el magát semmiféle iskolának vagy tradíciónak. A bátorsága, amivel beszél, gyakran vakmerőségnek tűnik, és időn kívüli. Természetesen a saját korához is szól, a kortársaihoz és a háború előtti Magyarországon kialakult egyre kétségbeejtőbb gazdasági és politikai helyzethez is; de az ő hangja egyúttal egy fiatal athéni meggondolatlan merészsége, aki egy szümpózionon a nagytekintélyű vénekhez kihívóan odaszól, vagy egy szócsővel kiabáló kölyök a 'Foglald el' mozgalomban. Az ő hangja - nyers, tekintélyromboló, a hatalmat elutasító - a pillanat heve olyannyira elragadja, hogy maga a hangja válik a pillanattá. Walder egyénisége az, ami itt maradandó és őt olvasva élesen és éberen visszakerülünk a saját jelenünkhöz. Egy belső örökkévalóság az ő hangja, mely nem törődik azzal, hogy akár csak öt percnél több jövőt biztosítson magának. Walder egy nihilista; de tudva tudja a semmi értékét egy társadalomban, amely az értékeket teljességgel a rossz dolgokra teszi.

...

Don Paterson

---