---

Tartalom

Itthon, a szülőföldünkön van az otthonunk

I. MIÉRT SZÜKSÉGES MEGBÉKÉLÉS?
Vári Fábián László: Mindenki Trianonja
Marosz Diána: Anya, beszélj halkabban!
Peternai Zsuzsanna: Mi a haza?
Ottlik Domonkos: Szégyen vagy büszkeség?
Istenes József: Üzenet az Anyaországba
Honosítás

II. SZÉTESŐ MAGYARORSZÁG
Tóth Gábor interjú Andrásfalvy Bertalannal: Trianon nem csupán az első világháború következménye!
Surján László: Az "ezeréves magyar elnyomásról"
Kós Károly: Levél a balázsfalvi gyűlésről
Makkai Béla: A pozitív szomszédságkép(ek) formálása a regáti magyar sajtóban (1860-1918)

III. ÚTKERESÉS - AHOGY LEHET
Kós Károly: Kiáltó szó
Surján László: Fekete Nagy Béla újévi gondolatai, 1924
Esterházy Lujza: A Duna-völgyi béke lélektani előfeltételeiről
Köteles Pál: Töprengés egy torzkép előtt
Anton Hykisch: Ne felejtsük el Közép-Európát, ne felejtsük el önmagunkat!
Palojtay Márta: Itthon Magyarországon, otthon Kárpátalján Simon-Palov Judit interjú
Galán Angéla és Zámborszki Ákos: Szomszédaink, a magyarok. Simon-Palov Judit interjú
Harangozó Imre: Lelkünk csordultig tele fénnyel. Simon-Palov Judit interjú

IV. AZ ÉVFORDULÓK SODRÁSÁBAN
Kiss Gy. Csaba: Száz év után
Kuzmányi István interjú Jelenits Istvánnal: Nézzünk a sebeinkre, de ne a fájdalmunkra emlékezzünk!
Vízi Elemér: Miben rejlik Trianon Húsvétja? Szőnyi Szilárd interjú
Orosz Atanáz: Elszakadni az előítéletektől
Böjte Csaba: Trianon 100. évfordulójára

V. KORKÉP, AMI KÓRKÉP
Vladimir Palko: A forradalom szerinti ember
Vladimir Palko: Forradalmárok talárban

VI. NŐ MÁR A FÉNY
Márai Sándor: Irgalom, szeretet, megbocsátás - út a győzelemhez
Surján László: Baráti szavak Štefan Hríbhez
Štefan Hríb: Magyarok, szlovákok és a megbékélés
Székely János: Kereszt vagy púp?
Herczku Ágnes: Bartók szemével
Surján László Mindig, mindig gondoljunk reá
Tóth Gábor interjú Surján Lászlóval: A kocsmapolitika nem gyógyítja a trianoni sebeket
Convivence Vallási Pluralizmus Kutatócsoport: Állásfoglalás
Sajgó Szabolcs: Összetartozó emberiség
Molnár Imre: A sorsközösségről Az Esterházy János élete és mártírhalála című könyvből
Surján László Az én Trianonom
Majnek Antal: Bocsássunk meg és kérjünk bocsánatot!

TÁRGY- ÉS NÉVMUTATÓ

---

Előszó

Szeretjük mondogatni, hogy a világon mindent mi magyarok találtunk ki. Tény, hogy a golyóstolltól az atombombáig nagyon sok mindennek a létrejöttében szerepeltek hazánk fiai. Ám azt állítani, hogy még Trianont is mi találtuk ki, a megkövezés veszélyével járhat. Pedig pontosan ez a helyzet: báró Wesselényi Miklós Klauzál Gábor földművelés- ipar- és kereskedelemügyi miniszterhez 1848. június 18-án írt levélében felvetette az állampolgári tudatában egységes, területileg kisebb új magyar nemzeti állam alapításának lehetőségét. Szerinte az egy tömbben élő tótok és az oláhok "el fognak tőlünk szakadni, amazok a hegyeiken túl lévő szláv rokonaikkal, emezek pedig a velük határos oláhországi s moldvai testvéreikkel külön s önálló hont s országot fognak alakítani". Nemcsak területvesztésben gondolkodott, hanem népességcserét is akart, amelynek során a románok között lakó magyarok lakhelyet cserélnének "a valódi magyar lakta föld határaihoz közelebb lakó" románokkal. Elképzelése az íróasztalfiókban maradt, de 1920-ban tőle függetlenül megvalósult, ám sokkal durvábban, mint ahogy ő képzelte. Mintegy három és félmillió magyar hazátlan lett. Helyzetük máig sem rendeződött. Létük feszültségforrás, bár jövőjük nemzetközi egyezményekben és szép szavakban biztosított, de a valóság keserűen más. A régi határokon kívülre került magyarság létszáma a kivándorlás, a spontán és az olykor erőszakos asszimiláció miatt fogy. A népszámlálási adatokban lehet némi bizonytalanság, de a jelenség nem tagadható: 2001-ben mintegy 800 ezerrel kevesebb magyar él az elcsatolt területeken, mint 1910-ben. Akik megmaradtak, azok sem érzik jól magukat. Sem az új állam, sem a régi nem hazájuk. Az utódállamok a területükön maradt magyarokat idegennek tartották, és féltek tőlük: létük a határ újrarajzolásának a veszélyével fenyeget. Az anyaországban pedig a négy évtizedes elzártság során sokan el is feledkeztek róluk. Grendel Lajos fájdalmas őszinteséggel mondta ki: "Majdnem mindegy számomra, hogy hol nem vagyok otthon."

Ez a helyzet egyik félnek sem jó. Tarthatatlan, hogy európai polgárok milliószám hazátlanok legyenek. Minden józan megfontolás ennek a száz éves folyamatnak a lezárását sürgeti. Kössünk valódi békét! Teremtsünk hazát, biztonságot a Kárpát-medence minden lakójának. Nem erőből kikényszerített megoldás, de a kölcsönös megértés és a közös érdek a reményünk. A világ mai helyzete esélyt ad erre, hiszen a közép- vagy ha tetszik, köztes-európaiak közös céljaikat csak egymásra támaszkodva érhetik el. Nehéz úgy csatába menni, ha a felvonuló seregek egymást is ütik-verik. Az elrontott diktátum helyett megegyezéses békét kell kötni egymással, minden kéretlen nagyhatalmi beavatkozás nélkül.

Mozgalmunk tizedik születésnapjára olyan írásokat gyűjtöttünk össze, amelyek érthetővé teszik a múltat és felcsillantják a vállalható jövőt. Nem átfogó monográfiáról van szó, hanem antológiáról, amelynek darabjai egy irányba mutatnak. Nem titkolt célunk, hogy aki átgondolja a kötetbe foglalt írásokat, annak változzon meg a gondolkodása. Ugyanis, amiben felnőttünk, az sajnos zsákutca. Ha eltekintünk a borgőzös handabandázóktól, értelmes és felelős emberek között is megtaláljuk a területi revízióra vágyókat, akik az igazságot keresik, és nehezen cáfolható érveik vannak. Ők, ha tisztában vannak a politikai realitásokkal, jegelik revíziós vágyakat. De ez sültgalambra várás, és életveszélyes. Várunk és lassan, sőt nem is olyan lassan, porlad, eltűnik a határon túli magyarság.

Az a kép, ami kibukkan a jövő homályából, nem visszakanyarodás a múlt kacagányos, buzogányos világába, hanem értékeket emel ki a mögöttünk hagyott ezeregyszáznál is több esztendőből. Fel kell ismernünk: soha nem voltunk "nemzetállam". Emlékezzünk arra, hogy hét törzs szövetsége alapján álltunk össze nemzetté, és egész történelmünk folyamán befogadó nemzet voltunk. Az egymás mellett élés és az egymással való együttműködés képességét kell elődeinktől megtanulnunk. 1848-49 megmutatta, hogy az egymás ellen fordulás akár létünket is veszélyeztetheti. Sokan ma is, de például Wesselényi Miklós már 1843-ban az országvezetés hibájának tartotta, hogy a hozzánk bejött, behívott népeket nem magyarosítottuk el. De Csaplovics János ezt inkább erőforrásnak látta: Magyarország Európa kicsinyben, írta. Igen, lehettünk volna az európai összefogás példája is. Hogy a magyar élet mennyire - mai szóval - multietnikus élet, jól mutatja a régi Magyarország ismertetésekor használt "Magyarhon népei" kifejezés és e népek egymáshoz viszonyított aránya.

Ha tehát a Kárpát-medencében és a tágabb régióban ebben a szellemben szeretnénk élni, akkor a gondolkodásunkat alapjaiban meg kell változtatnunk. Ha nem akarjuk, hogy több millió magyarnak, bár szülőföldjén él, ne legyen hazája, akkor el kell fogadnunk, hogy ez a haza közös másokkal, ahogy közös volt oly sok évszázadon keresztül. Bár keresztényként nyilván másképp fogalmazzuk meg, hogy mi dolgunk a világon, de Tamási Áron feleletének, - hogy valahol otthon legyünk benne, - mélységes tanítása van. Valahol otthon lenni alapvető emberi jog, még akkor is, ha nem rögzítik nemzetközi szerződések. Tamási Áronnak e szállóigévé lett mondata az Ábel Amerikában végén olvasható, az író egy amerikai néger emberrel mondatja ki, akinek a harmincas évek Amerikájában nehezen lehetett otthon érzése. Az otthont, ha nincs, meg kell teremteni. Az a dolgunk. Nekünk magyaroknak, szlovákoknak, ruszinoknak, mindenkinek, aki itt él. Nem nyugodhatunk meg Grendel Lajos Elbeszélőjének fájdalmas lemondásába.

Ez az antológia, ha olykor a múltról beszél is, elsősorban a jövőt keresi. Trianon fontos, fájdalma gátolja a megegyezéses békét. Pedig hidat kell verni az egyik nemzet öröme és a másik fájdalma között. A száz év elszakítottság miatt nekünk magyaroknak még hidat kell verni egymás között is. Fáj, ha mások megsebeznek, de még jobban fáj, ha "önfia vágta a sebet."

A szükséges szemléletváltás a keresztény kultúrából is fakad. Hiteltelen az a kereszténység, amely képtelen a megbocsátásra. Távol áll a keresztény gondolkodástól, aki elfelejti, hogy szeretnie kell felebarátját, mint önmagát.

...

---