JANKOVICS MARCELL: KIKÖTŐK

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2021
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitális Tartalomfejlesztési és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-485-1 (online)
MEK-21467

Csodaszép, tartalmas, erős szó. Egyik más nyelvben sincs hozzá hasonló, mely ennyit mondana.

Ebben a szóban benne van vágyak beteljesülése, célok valósulása, - benne van ismeretlenségek megismerése, törekvések megoldása, - benne van a kilépés a szárazföldre, mely nem inog többé, hullámzások után, melyek ingadoznak. Kikötni - ez a nagy megállás, mely befejezést jelent, - a nagy elindulás, mely új kezdetet jelent.

Én magam is sokszor kötöttem ki. De nem bírok megmaradni a parton, mert csalogat a túlsó part...

Keresem azt a kikötőt, hol a nagy hullámtörő móló az igazság tömbjeiből épült. Keresem azt a fároszt, melynek világossága nemcsak villan, hanem soha ki nem alszik. Keresem azt a kikötőt, hol az ember biztosan kapja el az én kipányvázott kötelemet. Keresem, amíg meg nem találom az én kikötőmet.

Rákönyököltem a takarosan épített kőkorlátra és szeretettel rajzolgattam emlékezetembe az esteli napfényben fürdő hegyeket a Pentelikon ormától az attikai ködhatárig. Szerelmese vagyok a hegyeknek. Fiatalon csak a havas hegyeket szerettem magamhoz ölelni. Mióta az én fejemre is havazik, szeretnék a görög hegyek lombjaiból koszorút fonni magamnak. Megérdemlem, hogy annyi évtizeden át «a szelek mérgét nemesen kiálltam». Csapodár is lettem a lefelé hajló utakon: új szerelmem a tenger.

Gondolatban elkalandoztam a gyönyörű berkeken, a ligetek olajfáinak ezüstös rezgésén, a magános ciprusok elmélkedő csöndjében, - s mint elfelejtett fiatal évek visszhangja ide-oda tolakodott bennem mindenféle, amit valaha a görögökről elém tettek az iskolában. Szegény jó Reviczkyvel ismételgettem magamban: «Meghalt a nagy Pán! A nagy Pán halott...» Majd hozzáképzeltem a babérerdőkhöz, hogyan özönlenek a perzsák tömegei a ligetek ágbogjából... Mert hát valamint egy-egy bátor, szabad nép előre ment, kifürkészhetetlen, titokzatos őstörvény szerint jött Kelet népe, - hívták akár perzsának, akár tatárnak, - töröknek vagy orosznak, - jött és tiport, eltiporta a reménységek dús vetését. Fülembe csendült Madách demagógjának végzetes harsonája:

Miltiadest, ki itt Marathonnál megmentette hazáját, - szintén nem tűrhették...

Közben benépesítettem a berkeket. Az örökzöld berekbe kanyargó út fehérlő mértföldköveit pajzán nimfáknak láttam és a lepergő nyári lomb alatt istenekhez közeledtem... Időkről álmodoztam, melyekben «isteneknek telik kedve».

Gyerekes, deákos dolgok, de jól esik ez a gyerekesség, - a mese. Hát mesélgetek önmagamnak.

Szólalt meg valaki mellettem, - akit eddig észre sem vettem. Pár lépésre tőlem a kőkorlátnak harminc év körüli férfi támaszkodott. Viseletes köntösű, szomorú nézésű ember. Lehet, hogy csak én láttam a szomorúságot szemeiben. Talán csak azért, mert fiatalos arcához a fürtjei már egészen deresek. Talán az én saját ítéletes hibám, hogy tüstént tragédiákat komponálok a semmiből, - már egypár korán megfehéredett hajszálból is... Ezekért az ősz hajszálakért sebtében megszerettem ezt az embert. Biztosan már fiatalon sokat szenvedett és nekem a szenvedés jobb ajánló levél, mint a miniszterek pártfogó írásai. Hiszen csak jó és derék emberek szenvednek! Vagy talán azért szerettem meg, mert ő is éppen úgy bámult a semmibe, mint jómagam, - abba a semmibe, ami legszebb a világon, - abba a kék semmibe, amit belélekzünk, - amit inni tudunk, ami után sóvárgunk, mert valami megmarad belőle lelkünkben és ott is teremt ragyogó kékséget. Ez a közös belebámulás a távolba nagyobb közösség, mint a köznap ügyes-bajos szomszédsága.

Meg talán ebben az új-görög világban ez az ember azt mondta: voilà! Mutat valamit és én megértem őt. Válthatunk nehány jó szót franciául. Éppen szólni akartam hozzá, ahogy már szavalt:

Bólintottam. Nem akartam elismerni, hogy ő járatosabb a francia irodalomban, mint én. Mielőtt az udvarias szavakat kimondtam volna, a völgy másik oldalára mutatott.

Meglepetve fordultam hátra. Kék tó, tiszta tó tükrében selyemként ringtak, lengedeztek a környező hegyek tükörképmásai. A tó közepén óriás ragyogó valami, a megolvadt tűz. Láttak már megolvadt tüzet? Ez volt az; a pompás hullámredőkbe esett bele a vörös napgolyó, szétfolyó égésével. A másik magyarázta:

- Remek mesterséges tó. Amerikaiak építették. Ez a tó Athén ivóvize. Nagy dolog, - ma Athénben mindenki Marathon vizét ihatja. Aki szomjas, akaratlanul is Marathon dicsőségére gondol. Az idegen meg visszavágyik Athénbe, ha egyszer megízlelte ezt a vizet. Ugyanúgy, ahogyan Egyiptomban mondják: «Lishrub moyet en Nil awadeh...» Aki a Nílus vizét itta, annak vissza kell térnie...

- Ezt nemcsak Egyiptomban mondják. Mi magyarok is tudunk hasonlót. Ki a Tisza vizét issza, vágyik annak szíve vissza...

- Hm, tehát magyar... Akkor őszintén beszélhetek. A magyar annyit szenvedett, hogy a világon mindenkit megért, ha őt senki meg nem érti. A magyarnak mindent el lehet panaszolni...

- Hát az a fiatal, derék katona. A marathoni ütközet után. Szebben halt meg, mint a világ minden ismert hőse. Újjongva veszett, mert azt kiáltotta: Niké! Niké! Győzelem! Meghalt, hogy bevégezte a legszebb kötelesség teljét. Hiszen a legmagasztosabb kötelességet az teljesíti, aki aggódó, szenvedő embereknek jó hírt hoz, aki csüggedő népnek lelket, hitet hoz. Halála a legédesebb, legtökéletesebb euthanazia. Mikor összeesett, önmaga is rózsaszínben látta a világot. Más hősök csatatéren, vérpadon úgy halnak, hogy nem tudják, nem vérzett-e el velük együtt az eszme is, amelyért halálba mentek.

- Az utókor hálátlan volt a névtelenhez, mint mindig. Csak kétezer és nehány száz esztendővel később, az Olimpiászokon emlékezik meg erről a férfiúról. De azt a boldogságot, ami ennek az embernek a szivét töltötte be, mikor szíve akkor repedt meg, hogy a fajának diadalittas napon szabadságot és megszabadulást tudott hirdetni, harmadfélezer esztendő minden tudása sem bírja többé megadni senkinek, - sem győzelem aranyserlegeivel, sem elismerés babérerdeivel, - még a névtelenséggel sem...

- Athén körül mindenki ismeri az Akropolist, Pallas Athenaenek szentelt álmodozó oszlopaival, melyekre Phidias faragott élő márványszépségeket, mert az ő istenadta formáló keze alatt ideállá vált mindenki, a nő istenasszonnyá, - a férfiú istenekhez hasonló hőssé. Mindenki ismeri a bájos salamisi öblön túl a napfényben úszó Eleusist, hol Demetert ünnepelték tündéri nyári estéken. Pedig ezeken a helyeken nem a történelem játszódott le, hanem csak pompás művészi ceremóniák... Csak ön sem hiszi, hogy a görög kultusz más volt, mint regeszép etiquette, mellyel ezek a nagyon okos emberek életüket szépítették!? Hogy az a köznap szebb legyen, kalandos, csábító, intrikus isteneket teremtettek maguknak. Nem az Isten teremtette őket, hanem ők teremtettek maguknak isteneket. Akropolis meg Eleusis nem a tettek színhelye volt, hanem a ceremóniáé...

- Mindenki beszél a zúgokról, hol Sokrates kiitta bürök-poharát, - hol Perikles szónokolt bölcsen. Pedig ez a sok tündöklő filozófia, a tengernyi éles és ékes gondolat mind csak szellemes ceremónia... A gondolatok udvariaskodnak egymással és csiszoltan, fínoman végzik ezt a ceremóniát, hogy azt hisszük, összeölelkeztek, az ész rendületlen épületévé fonódtak. Jön az élet és kihúz innen vagy onnan egy eszmét a fenséges alkotmányból - és összeomlik minden. A filozófia is csak a gondolatok ceremóniája...

- Én Marathont szeretem. Ez nem a ceremóniák színhelye volt. Nem is a tetteké - a tett-é! Istenem, de irígylem azt a névtelent, aki negyven kilométert futott és még el tudta kiáltani: Niké! niké! Nagy és szép dolog, - a szabadság és boldogság hírét elmondani a nemzetnek és azután minden csalódás nélkül behúnyni a szemeket...

- A népek ma is nagy bajban vannak. De milyen bajban! Nos, én azt mondom, hogy nem is a legnagyobb nyomorúság, ha az az ellenség ránk tör, mint itt, azok a perzsák... Még azt is ki lehet bírni, túl lehet élni, hogyha a poklok minden mesterséges tüzével törnek ránk... A népeket hervadás öli meg. Igen, hervadnak, éppen úgy, mint ahogy elhervad a gyökereiről leszakított növény. Az egyik nép azért hervad, mert elzárták levegőjét, a humuszt elszívó palántákat ültettek köréje. Úgy is mondják: kisebbségi sorsot diktáltak rá. A másik nép azért hervad mert eszét, szívét szervi baj támadta meg, mint abban az agyonorganizált Oroszországban, hol fajtámat meglepte az örömtelenség tuberkulózisa. Minden lehet kollektív, kenyér és bér, munka és otthon, csak egy nem lehet soha: a lélek igazi öröme. Ez nem lehet kollektív. Ambíció és boldogulás, szeretet és szerelem, - mondom, az öröm - nem lehet kollektív, ha talán még a fájdalom is az tud lenni... Mindent leköszörül, leperzsel a nagy köszörűkő: a szervezés, - mindent megszürkít a jogok túltengő adományozása, melyek teherré válnak, és jogok elvonása, melyek egyet érnek napfénnyel, levegővel, - az élet létföltételeivel... Evoé, Marathon!

- Én? hazátlan orosz vagyok. Athénban órákat adok, franciából, angolból, magyarázok, tanítok, csak azt nem taníthatom, amit szeretnék tanítani, - csak azt nem magyarázhatom, ami bennem ég.

- Nézze, nézze meg jól Marathon csodaszép völgyét. Jusson eszébe, mikor ide visszagondol valahol messze, - jusson eszébe az a szegény ördög, aki szeretne mértföldeket futni és boldogan esnék össze ezzel a kiáltással Niké! Niké! - hogyha az emberiség józanságának győzelmét jelenthetné...

Eltűnt a babérerdőbe kanyaruló úton. Hangja megmaradt lelkemben: «boldogan esném össze, ezzel a kiáltással: Niké! Niké! hogyha az emberiség józanságának győzelmét jelenthetném!»

Bolyongok végtől-végig, mint az élet szomorú vándorlegénye. Szerencsét próbálok, - keresem a szivek mélységét és a józanság magasságát. Sok révben kötöttem ki. Vándorlásaim peregnek, peregnek, miként az érdekfeszítő filmek. Mindig a hajók legmagánosabb zúgait keresem és ott nézek és nézek. A hullámokból reggelente napsütötte partok bukkannak ki és csalogatnak. Írígylem a partokat. Talán furcsán hangzik, - pedig igazán írígylem. Micsoda megnyerő valami partnak lenni, mert az mindenkit érdekel, mindenkit vonz. A legboldogabb ember az volna, kinek lelke part, melyen mindenki bizalommal kiköthet...

Éjszaka meg feketéllő romok, - nagyokat pislantó fároszok, - virrasztó városok merülnek el a foszforeszkáló, sós rythmusba. Minden éjjel a csillagok bengáli tüzében élem végig egy-egy új Atlantisz süllyedését...

A hajó embereit is szeretem, - pedig nem ismerem őket, - nem is emlékszem rájuk. Csak szeretem, mert útközben mindegyikük velem együtt pünkösdi király: örül és nem gondolkozik előre-hátra, - szóval akárki, mégis igazi nagy úr. Valamint egyik-másik az utolsó kikötőben partra lép és a fáradhatatlanul, de hiába érdeklődő vámtisztnek a naiv ártatlanság öntudatával, mihez különben csak a kis gyerek ért, akiben még elmosódnak az igaz és nem igaz, a tanuság és a mese határmesgyéi, elmondja, hogy idegenből még csak egy szál cigarettát, vagy az asszony egyetlen szemnyi csecsebecsét sem hozott magával, - legott mindenki visszaszürkül senkivé, - az élet nyügös szatócsává. Éppen ezért nem is emlékszem utitársaimra, sem ábrázatukra, sem nevükre, - legfeljebb hangjukra. Lélekmadaram röptéből kihajítom a fölöslegeset; tudom, ők is elfelejtettek engemet.

Három-négy embert mégis magam előtt látok. Sokszor megjelennek előttem csöndes órákban, pedig csak Cook embere ültette mellém őket a «town-seeing» autóiba.

- Phaleronban történt, izzó nyári reggelen. Engem az egyik - nem éppen klasszikus arcú - ragyás soffőr mellé telepítettek. Sokáig hadakoztam a tolakodóan büszke és büszkén tolakodó hellén utódokkal, kik csikócát, spongyákat, pisztáciás süteményt, gyanús cigarettákat, öklömnyi fügéket vagy legalább is ritka bélyegsorozatokat akartak nekem eladni és szívósan magyarázták a színes bélyegeken az «aristos» és a «demos» szakadatlan váltakozó vagy változatlan isteneinek meg félisteneinek arcképeit.

Végre a gépkocsiba mögém ismeretlen házaspárt ültettek. Mindketten megették már kenyerük javát, de jóvágású, rokonszenves emberpár voltak. A nélkül, hogy egyetlen szót váltottunk volna, tüstént megnyertek maguknak. A férfi annyi kedves lovagiassággal segítette be párját a kocsiba, hogy örültem ennek is. Még sem haltak ki az igazi gavallérok. Azután kifogyhatatlan bőkezüséggel vásárolt össze feleségének minden haszontalanságot, hogy egymásután kalimpáltak az ülés mögé az apró csomagok. Én meg hallgatagon is hálás voltam, hogy ez az ismeretlen Maecenás megszabadított engem a sok szegény ördögtől, aki eddig bennem látta megélhetésének egyetlen támaszát. Ahogy a pompás úton az istenek és a koldusok városa felé robogtunk, akaratlanul is hátra sandítottam. A derék házaspár, ezek az érett, kedves, kiegyensúlyozott emberek diákosan fogták egymás kezét. Tisztelettel és szeretettel mustráltam őket. Istenem, de szép is az, hogyha azok, kiket a sors egymásnak szánt, - ilyen bájos harmóniát mentettek át maguknak az igás élet lemorzsolt éveiből... Vagy - csak nem nászutasok?! Akkor meg éppen szépséges találkozás. Régi szerelem, melynek útjában állottak a mesterséges sövények, kőfalak, amiket a vak élet némely emberek útjába épít. És mégis találkoztak! Per aspera ad astra! Bizony, szép; - jó ember vagyok, - velük örülök, ha észre sem vesznek.

Elsőnek a Zeus templom oszlopainál állottunk meg. Alig van megkapóbb kép, mint egy-egy magános görög oszlop, mely déli ég sátrában, babérerdős és olajfás dombok rámájában büszke fehérséggel hasítja a selymes azúrt és a bőkezű nap fényzáporát. A karcsú márványék, akanthusz-leveles homlokával, itt nem halott időknek sírköve. Él. Kemény akarattal él, hirdeti, akarja a szépséget, bár feltörő büszkeségében mégis mérhetetlen bánat és nemes bosszú tükröződik. Bánat és bosszú, mert lábainál fekszik a másik oszlop, porba dőlten, a tömérdek, rovátkolt, kerek márványkarajokba széthullva. Az álló oszlop bánkódik, mert minden nagy és szép mulandó. Íme, bajtársa sem bírt dacolni az idővel! De önmaga nem gondol hasonló végzetére. Fehér árvaságában megbosszulja elesett bajtársát, mint a sértetlen katona, a sebezhetetlen Achilleus, ki átlép bajtársa élettelenségén és tovább tör előre az eszméért. Ez a bosszú némán kiáltja: hova vesztetek ti nyomorultak, kik kidöntöttétek?! Feledés és átok emléketek! De hozzánk elzarándokolnak messze napnyugati népek, mert szépségünk győzedelmes. Elzarándokolnak, hogy képmásunkat elvigyék magukkal, utánozzák palotáikban, kincseik, muzsikájuk templomaiban...

Merő udvariasságból a francia házaspár mellett maradtam, kikhez az autóba beosztott a guide. Az asszony kicsinylő hunyorgatással mérte végig az oszlopokat, a felszökőt és a kidőltet. Leszólta.

- Hát csak ezért hoztak ide? Hogy egypár megvénült követ nézzünk? Miért nem restaurálnak ezek a görögök? Ezen az óriás téren pompás házsorokat lehetne emelni a Smyrnából ideüldözött görögöknek. Szegények, - még mindig fabódékban, ponyvák alatt nyomorognak, ma is a tíz esztendei nincstelenség után...

- Chérie, ez itt gyönyörű... Szent dolog. Sérthetetlen. Hogy neked ilyesmihez nincs érzéked...

Az asszony tovább pattogott. Összekoccantak. Nem beszéltek egymással. Megpróbáltam kicsit Genfet játszani és békítettem:

- Monsieur, - a Madame tökéletes asszony. Nem szereti az elmúlást látni, mert az asszonyt ez mindig a legnagyobb fájdalommal tölti el. A férfiú nem veszi észre az elmúlást, mert a férfiúnak az, a mit alkot, - mindene. Szóval a férfi a jövő embere. Az asszony azonban a ma teremtése. Minden neki a ma. Az asszonynak csak a ma a hódítás és az uralom; a holnap az elvirulás és mellőzés. Ezt a holnapot érzi meg minden asszony, ha elmúlást kell látnia, - ezért igazi asszony még a romokat sem szereti nézni...

- A Madame restaurálást emlegetett. Ez is asszonyi vonás. - Mosolyogtam, hogy enyhítsem okoskodásom élét. - Az asszony mindig restaurál. Az otthonában nem tűr karcot bútorain. A ruháján nem tűr feslést. No - és saját arcán sem tűr szeplőt, foltot, ráncot, - hát ott is restaurál...

- Az pedig, hogy Madame itt, az álmadó oszlopok helyén új várost, tűzhelyeket akar építeni annak a szegény rongyos népnek, mellyel Pireuszban és Phaleronban találkoztunk, - annak a hazátlan nyomorúságnak, mely valamikor mesterkezekkel szőtte a smyrnai szőnyegek színes álmait és ma tizedik éve éhezik száraz kenyér után, - csak az asszonyi szív impulzív és abszolut jóságára vall. Az a jóság nem műértő, nem számol, nem ítél, - csak éppen jóság, minden melléktekintet nélkül.

- Hélas! kár, hogy nem önhöz mentem feleségül. Hogyan megértenők egymást! Ő sohasem...

Erre már én hallgattam és gondoltam: talán még sem nászutasok... Tovább robogtunk a stadion felé. Hófehér márványpadokon lépkedünk fölfelé. A patyolatos stadion szédítően tündöklik, mintha már önmaga győzelmek jutalma volna. A márványlépcsőkön csak a napsugárba kapaszkodhatunk és önkénytelen arra kell gondolnom, hogy Jákob álmaiban így és ilyen fehér lépcsőkön jártak-keltek le és föl az angyalok... Csak éppen angyalt nem láttam sehol körülöttem.

A derék francia vállát vonogatta. Szép, szép, de először is szűk ez a stadion a modern időknek. Kár volt a régit másolni. Mire való az ilyen antik kópia? Nem lesz régivé és becsessé, csak azért, mert a régi másolása. Szűk. Így csak majmolás. Ma tér kell az erőknek...

- Éppen az beszél, aki sohasem sportolt. Ni, már e pár lépcsőn kifogyott a lélekzete. Hélas! pedig mindig ideálom volt a klasszikus férfi. Tökéletes szellem csak abban a férfiúban lakozik, akinek tökéletesek izmai is. Boldog leányok, akik félszázad mulva válogathatnak az új embertypus javából... Csupa Apolló jár-kél a világon. A férjek is Apollók lesznek...

A férj halkan dörmögte: Majd ha az asszonyok is mind Vénuszok lesznek. Különben - nem...

- Én azt mondom, ez a stadion éppen bijou. Szinte látom odalent a babérkoszorús hőst...

S lenézett. A stadion közepén a férje állott. Levándorolt szótalanul, mert itt fönt, a sikos, ragyogó márványlépcsőkön szédült és nem értett kapaszkodni a nagyon lazán megfogható napsugárkorlátokba. Felesége kinevette. Én meg hallgattam. Mikor tovább hajtottunk, föl az Akropolishoz, az autóból hiányzott a házaspár. A rendező magyarázta, - hogy két külön autóba kellett őket beosztani, saját díszkrét kívánságukra, mert összepereltek. Most én üljek hátra, a guide majd elül telepszik le. A másik utast már beosztották mellém. Deres halántékú férfiú volt, - egyenes, mint aki botot nyelt. Ezer lépésről lerítt róla, hogy valaha aktív katona lehetett. Még khakikabátjának szabásán is meglátszott az uniformis-stílus. Egyik lábát mereven nyujtotta ki, mintha nem az övé volna, - csak úgy fektették volna elébe. Egyelőre nem beszélgettünk, - beértük a barátságos fejbiccentéssel. Nem tudom, ki találta ki, de okos, ökonomikus ember volt, aki ebbe a fejmozdulatba tömörítette az idegenkedést, a jó indulatot, az ismerkedési szándékot és az elutasítást egyaránt. Nagyszerű dolog az a fejbiccentés, - olyan jó, mint a vizesborogatás, mely mindenre jó, ha még nem is ismerjük a bajt.

Fölrobogtunk az Akropolisba. Ez is a nagyvilág egyik sziklája és az emberiség egypár köve, melyek után, aki egyszer látta, eleped. Vissza kell ide térni. Sugdolódzva, elrévült szemekkel, áhítatos ábrázattal, némelyek félig nyitott szájjal, mások Bädekert lapozva, - már ki, ahogyan, csődültünk föl a Propileumba. Valamennyiünkben élt az ünnep. Az ismeretlen úr kitartott mellettem, mintha összetartoznánk és gyors lépéseimet követte, bárha egyik lábát csak úgy húzta maga után. A Propileum egyik mellékpárkányán leült az átizzott kövekre és megrázta fejét. Azután kitárta a karjait. Megértettem, igent bólintottam. Megértettem, - most megölelte a tájékot, a szépségeket. Átölelte a földerengő Athént, az éghatárba kéklő tengert, átfogta és magához szorította a Lykabettos hegyének kiálló szikláit. Átölelte Solont és Periklest, Sokratest és Phidiast, mert most ezeket is látta. Az ölelés a szeretet megnyilvánulása - és aki szereti azt, amit maga előtt lát, az jóbarátom, akkor is, ha még egyetlenegy szót sem váltottunk egymással.

- Szépek. Aljas bűn, szégyenletes gyalázat, hogy így leromlottak ezek a remekművek! Az a lator török pasa éppen a Parthenonba rejtette puskaporos hordóit, - éppen a Parthenonba... Az a keresztény velencei gálya, az a lator condottiere meg belelőtte a tüzes csóvát a Parthenonba, - éppen a Parthenonba!

- Kérem, valamikor régen a gymnáziumban még a Lost Paradiset, az elveszett paradicsomot is kellett olvasnom, mikor ezekkel az avult olvasmányokkal belém fojtották az olvasás mohóságának utolsó kísértéseit is... Mikor az eposzokkal nevelték igénytelen tudásomat, melyek olyanok, mint a végnélküli ebéd. Utánuk nehány késhegynyi szódát kell bevenni. Most megértem, hogy Milton, az a vak poéta jól írta meg a fény és a sötétség angyalainak harcát. Jól megírta, hiszen vak volt, tehát többet látott, mint aki nem világtalan. Akkor untam ezt a nagy költeményt. Most, a mi korunkban látom, hogy aktuális. Ma is viaskodnak a fény és a sötétség angyalai. Egyszerűen megszállják a farkasszemet néző fajokat és nemzeteket...

Kíváncsian követtem ezt a különös gondolatkapcsolást, éppen a szépséges, csonka Karyathidok alján. Mikor a Parthenon magasztos oszlopsorai között ballagtunk egymás mellett és a verőfény hullása, meg az óriás pillérek árnyékának hűvösebb érintése váltakozva surrant végig rajtunk, - emberem szakszerűen kereste a helyeket, hol is állhatott az otromba pasának puskaporos hordója és hol ütött be a velencei gálya golyóbisa. Világos lett előttem, hogy ez a lelkes utazó katona volt. Haragosan sziszegett:

- Gazemberek! A Parthenont nem kímélték! Nos, ha majd én pilóta leszek, mindig becsületesen kitérek az ilyes remekműveknek. Emberekre könnyű szívvel ejtem a bombát, de az emberi szellem örökszép alkotásai szentek előttem. Mi most idezarándokolunk a romokhoz. Míg épek, szépek voltak, romboltuk. A logikátlan emberiséget tűzzel-vassal kell irtani, hogy ne maradjon más, mint alkotás - meg logika...

- Hát ha tudni akarja, osztrák tiszt voltam. Most rom. - A ballábam protéz, - ezért döcögök úgy, mint a két lovas szekér, melynek istrángjában a gyeplős jóvérű és dolgosan húz, - az ostoros meg csökönyös gebe. Nem húz. Akadozom, mert protézem makacskodik. Igen, két lábon mentem Gorlice-ig; eggyel jöttem vissza. Lassan, mert úgy hoztak. Hm, a romokat megbecsüljük. Az emberi romba mindenki belerúg. Nehéz sorom van; nem kellek katonának. Pedig én nyilvántartok minden háborút, úgy mint a tőzsde kalmárai a konjunktúrát. Még egyszer valahol ki akarok vonulni... Megöl ez a béke a maga kellemes attributumaival. Én verekedni akarok, deres fejjel is, valami nagy dologért, valami igazságért. Reménykedem, hogy azok a derék olaszok kezdenek valamit Afrikában. Oda ajánlkozom. Lehet, hogy spanyol anarchisták összekapnak a marokkói barnabőrű «fehérekkel». Akkor talán oda ajánlkozom. Sánta vagyok, hát egyszerűen - repülni fogok...

Félfüllel hallgattam, mert visszanéztem a Propileumból és elbűvöltek a fehér márvánnyá változott mesék. Elérzékenyülve mormoltam: Hellasz, Hellasz!... Közben elvesztettem bőbeszédű emberemet. Valahol a sok lépcsőn elakadhatott szegény, - bizonyosan a vaslába miatt. A görög rendező máris betuszkolt valamelyik autóba, hol néma bólintással köszöntött az ott várakozó, szomorú szemű úr. Robogtunk Salamis és Eleusis felé.

Szívem erősen dobogott, mikor a salamisi öböl partjain kanyarogtunk. Talán az örömtől, hogy ezt a bájos, derűs, dombos, tószerű öblöt láthatom. Talán azért, mert 2500 esztendők után is izgalomba vetettek a salamisi tengeri csata klasszikus emlékei. Különös, hogy az érett ember korának legrengetőbb eseményeit rendülés nélkül éli át, míg ifjúsága iskola padjának emlékei megrendítik...

Szomszédom szemébe néztem. Lelkét nem láttam, csak a salamisi kék öböl nefelejts-ege és a verőfény villogása tükröződött kedves szemében. Minden kétszer. Szóval lelkéből nem láttam semmit, csak abban a két kis tükörben két icipici ünneplő görög tájat... Hála Isten, szófukar is volt; tehát biztosan jól megférünk. Nyugalom a zsörtölődő francia pár és a bugyogó beszédű osztrák után.

Legelsőnek beléptünk a régi byzanci templomba. A kupola alatt langyos pincelevegő csapott meg. Az ilyen templomjárás a külső tikkasztó nap után nem üdülés, mert ez a pinceszag az elmúlásra emlékeztet hirtelen hűvösségével, árnyéka szomorúságával, a kőfalak csodálatos, szorongató illatával, mely szinte befalazza a lelkeket, mint Amonasro főpap a «celeste Aidát». A mulandóságot még inkább elénk rajzolják a falakról régesrég levált mozaikok porvastag körvonalai. Emberi alakjuk van ezeknek a feketélő vonalaknak, mint a festő vásznán a szénvázlatnak, de ezeket a csillogó, gyönggyel átfűzött hajú, aranyszőttes palástba öltözött szenteket kitörölte az idő, mint ahogy kitörölte az embereket, akik őket csillanó törmelékből kirakták és azután előttük imádkoztak.

Szomorúszemű utitársam arca átrévült. Alázatosan lehajtotta hamuszínű fürtös fejét és ökölbe formált kezével veregette mellét. Valamit morgott is, - egyre ugyanazt. Egyetlen szavát sem hallhattam, de szája mozgásából kiolvastam. Azt mondja: Gospodin pomiluj! Gospodin pomiluj! Isten segíts! - Ezek a néma orosz szavak egyszerre harsogva muzsikálták fülembe azt az elbűvölően szép kórust, mely e legszebb imádságot kíséri. Még fiatalon hallottam valamikor, a Lac-Léman partján, a genfi kis orosz templomban, - majd sok évtizeddel később a budapesti szűk utcának szegényes kis szobájában, melyet a hazátlanok kápolnájukká avattak. Ilyenkor az orgonáló férfihangba belekapaszkodik a jajduló bátorító, a zokogó tenor, - s a kettővel összefogódzik a kristályos-ezüstös asszonyi hang - és igérnek valamit, amit egyenest a mennyországból hoznak a rendületlenül erősek és az ingadozó gyöngék közé. Az a szoprán magához öleli az orgonás hangot és a remegő tenort és mindkettő viszi magával a láthatatlan fény felé. Magam is feledtem a híres templom művészetét és régiségeit. Halkan utána mondtam a meg sem hallott idegen szókat: Gospodin, pomiluj! Isten segíts! - Utána mondtam, mert tudtam, - jók, szépek, igazak és utánuk valahogyan könnyű lesz a szív, mint a pihe, hogyha még olyan nehéz vasba bilincselte is a nagy porkoláb, a sors. Ebből a szótalan imádságból sejtettem, hogy ez a szomorú szemű ember orosz lehet. Az ő imádságából kiéreztem a szibériai végefogyhatatlan nyírfaerdők erőpárás illatát és a puszták nyiltságát. Ő átnézett rám, hálásan, ahogyan ember nagyon ritkán tud nézni, csak a hálás, a hűséges eb. Mert az eb nem ismer kétszínű gondolatokat. Utolsóknak léptünk ki a verőfénybe.

Tovább vándoroltunk Eleusisbe. Nem tehetek róla, de egyre követtem szemeimmel ezt az idegen embert. Szórakozottan botorkáltam utána a márványromok között. Egyetlenegyszer szólított meg.

- Úgy-e, itt ülték a híres ünnepeket. A tavasz nagy misztériumát, mikor Demeter istenasszony győzedelmeskedik a halál gondolatán. Itt ülték meg Persephone eltűnését a szomorú ősszel, mikor a földben elszikkad a teremtő erő... - Legyintett - Kár, hogy minden ezen a világon mythosz. Borzasztó, hogy minden e világon miszterium...

Fáradtan lépkedett a márványlépcsőkön, majd föl, majd le. Fárasztotta a klasszicizmus. Lankadtan imbolygott a vézna görög asszonyhoz, aki egyik letört oszlop tönkjére bocsátotta kosarát. Mohón vásárolt tőle hamvas szőllőgerezdeket, melyekbe a jó vén föld beleszűrte kedvességet, az édest, a tüzest, a szeretőt. Gépiesen nyelegette a viaszsárga, illatos, ízes bogyókat. És lehúnyta szemét. Ott hagytam. Ez az ember szenved. Aki szenved, azt nem szabad fölébreszteni balga köznapiságokkal. Minden szenvedésnek előbb be kell teljesülnie, mint az égi viharnak. Csak azután eredhetnek meg a megváltó esőcseppek: a könnyű szók. Csak a beteljesülés után tudhatom meg, fájt-e nekem is valaha ugyanez a fájdalom? - Csakhamar újra visszarobogtunk Athén felé. Most én lettem komorabb szomszédomnál, mert a bánat ragadós baj - és akkor fáj legjobban, ha nem is ismerjük okozóját...

A Hotel Grande Bretagne zsongott, mint a méhraj. Összetereltek bennünket arra a torra, mely mindennek az utolsó fölvonása, utazásnak, békekötésnek, köznapnak és temetésnek. Körülzajongtuk a «fehér asztalt», mely jobban összehozza az éhes embereket, mint a legokosabb érvek. A véletlen a legügyesebb inas; én éppen autóbéli társaimmal kerültem egyazon asztalhoz. A véletlen elvégzi a bemutatásokat, pontosabban, mint a régi komornyik, aki a leadott névjegyeket bizony hibásan olvassa. A francia házaspárból csak a pár fele jutott közénk. Az asszony a szomszéd asztalnál máris élénk causeriet kezdett több rendbéli szövetkezett angol hölggyel, kik érettek és komolyak voltak, akár a bibliatársulat. Én rögtön felajánlottam a helycserét, ösztönszerűen, de tudatos halk sóhajjal. Férj is, feleség is némán leintettek. Közben már elénk állította a fürge görög a cseppfolyós aranyat Samos szigetéről. Mindnyájan csöndben ízlelgettük. Hogy valamit mondjak, magasztaltam a pompás bort:

- Szerencse, hogy a jó Noé venyigéje nem termett ilyen nedvet. A derék patriarcha alighanem elfeledte volna özönvíz utáni kötelességeit... Ez aztán a Lethe vize...

- Igaza van. A Lethe vizének regéje a legszebb és a legokosabb poézis, amit valaha a furfangos ember kieszelt. Csak klasszikus földön születhetett ilyen pompás ötlet. Egy korty - és mindent feledünk. Pedig az életben igazán létezik Lethe vize... Csak lassan iddogáljuk, lassan hat, - s mindenkinél más és más a feledés vizének forrása.

A sánta úr, a szomorú úr helyeseltek. A francia nehány újabb korty után folytatta:

- Úgy-e, ön tüstént kitalálta, hogy mi ketten, Madame meg én, nászutasok vagyunk. Így van. Tíz esztendő előtt nekünk nem telt nászútra. Esküvőnk után kikocsiztunk fagylaltra a Bois de Boulogneba. Éppen öt éve lesz, hogy elváltunk...

- Igenis, elváltunk. Pedig nagyon szerettük egymást, csak egyikünk sem bírta ki a másikat. Végzetesen összetartozunk, de nincs egyetlen közös gondolatunk. Nincs egyetlen közös akaratunk. Az a tragikus, hogy mindenkor mind a kettőnknek tökéletesen igaza volt és van. Azt pedig legnehezebben lehet kibírni, hogyha két igazság áll egymással szemben. Ha én járni akartam, - feleségem volt fáradt és ülni akart. Ha ő akart járni, én voltam fáradt és ülni akartam. Mikor én izzadtam, ő fázott. Mikor én dideregtem, ő dobta le köpenyét. Mikor én André Chénier-t akartam hallgatni az Operában, neki chanson kellett. Mikor ő nehéz suiteket játszott a zongorán, én vaudeville után epedtem. Mindegyikünknek igaza volt, - csak nem állhatott meg a két igazság egymás mellett és egy időben. Nevetnek, mert ezek apróságok. Úgy-e, azt tanácsolják bölcsen, hidaljuk át, megértéssel. Nem lehet. Mert az élet nem nagy eseményekből áll, melyeknél igaz szívvel enged az ember, - hanem apró hitványságokból. Ezekből nem lehet engedni és következetes fordított arányuk egyszerűen kétségbe ejt. Megoldottuk, öt évi keserű, titáni küzdelem után szétmentünk...

- Folytatjuk ott, ahol elhagytuk. Őszintén bevalljuk, hogy mind a ketten boldogtalanok voltunk öt évig egymással, - öt évig egymás nélkül. Hiszen a legnagyobb boldogtalanság, ha az ember minden nagy órában és minden parányi percben szemben találja magát azzal, akit végefogyhatatlan szerelemmel és ellenállhatatlan szeretettel szeret. Ez a csalódások szakadatlan halmozása. Csak a kínpad hasonlít ehhez, melyen órákon át cseppenként hullatják a szánkba a jeges vizet, vagy atómonként tenyerünkre a forró szurkot.

- De a másik öt évünk - egymás nélkül - még szörnyűbb volt. Ez öt év minden nagy órájában és minden parányi percében hiányzott a másik lázadása. Ölt az ellentét hiánya. Belepusztultunk volna ez ellentétek és ellenkezések nélkülözésébe. Egyikünk sem bírta ki azt a felőrlő lelkiismeretfurdalást, mely kínozza például azokat, akik valakitől oktalan haragban válnak el és soha többé meg nem símogathatják, soha többé át nem ölelhetik, soha többé kezét meg nem rázhatják, mert az a megbántott másik meghalt. Minden patvarunk az idő távolságában eltörpült és hiába ismételgettük magunkban a másik ezer apró hibáját, éreztük, hogy ez csak vádbeszéd önmagunk ellen. Ezért folytatjuk ott, ahol elhagytuk. Nászúton vagyunk.

- A mi esetünk a Lethe vize. A leghatalmasabb Lethe-víz a megszokás. Mindenről le lehet szokni és mindenhez hozzá lehet szokni, csak egyről nem lehet leszokni: a férjről, kinek igaza van és az asszonyról, aki ellentmond. Ez a megszokás a legerősebb Lethe vize a világon: egyszerűen elfeledteti a végefogyhatatlan keserveket - azáltal, hogy a köznap minden órájában ugyanazokat visszahozza.

Ez volt talán az első eset az életben, hogy igazat adott hites urának - a klasszikus föld csodaszép regéjének magyarázatánál.

- Lethe vize... Lethe vize... - Morogta szemben az a protézes ember, akivel végigbolyongtam az Akropolist és a kit csak itt a fehér asztalnál találtam meg újra. - Nagyszerű rege a feledésnek ez a legszebb költeménye. Erre én is tudok valamit mondani. Uraim, először is bemutatkozom. Tessék fölállani! Hős vagyok, aki végigverekedtem a világháborút. Tessék visszaülni: szegény ördög vagyok, aki nem találja helyét ezen a kerek világon. Rittmeister i. P. Szóval: rokkant.

- Csodálkoznak, hogy újra háborút keresek, hol némi kis foglalkozásom akadna. Kérem, hallgassanak végig, mert a magyarázat átkozottul egyszerű.

- Nem tudom, 1914. augusztus 1-én haltam-e meg vagy pedig ezen a napon születtem-e. Akkor mentem a harctérre, én, akit nemzetiség nélküli «Soldatenkind» néven tartottak. Álmodtam. Gyors és biztos győzelemről. Érdemrendek csörrenéséről. Aranyló pléhgallérról, melyen legalább három csillag ékeskedik. Elkényeztetett életről, ha épségben hazajövök - pompás, bronzzászlókkal, törött dobokkal díszített márvány-obeliszkról, ha például nem jövök vissza. Álmodtam. Arról az odaadó, angyali és mégis katonásan kackiás feleségről, ki vagy folyondárként kapaszkodik rám, a villámjárta cserfára, vagy délcegen mellettem lovagol - abban az új garnizónban, ahova jutalmul helyeznek, - hol mindenki utánam fordul: Micsoda pompás öreg Haudegen... Vitézül küzdötte végig a nagy háborút...

- Hát kicsit más volt az ébredésem, mint ahogyan azt a kadétiskolában sokszögű, tükröző kristállyá kiköszörült fantáziám csillogtatta.

- Először is leszállítottak lovamról és a világ leghosszabb árkában, melynek kilapátolásával össze lehetett volna kötni a Keleti-tengert a Fekete-tengerrel - a lövészárokban, elvadult barlanglakó lettem. Az árok fedezettebb gödréért, az ügyesebb tiszti szolgáért, a búsásabb élelemzsákmányért - nagyobb számú orosz hadi fogolyért - minden bajtársam intrikált ellenem. Életstandardom mellett az ürge a lyukban szibarita. Minden hazai hír külön ünnep volt: az arám, az az angyali és mégis délceg párom, mással esküdött meg. Atyafiságom, ki lerongyolódott, ki lezüllött, ki néhai lett. Végigfeküdtem a véres tábori pokrócokat, hol a derék felcser sem tudott a másvilágra szabadságolni - majd végigfeküdtem a patyolatos főúri kórházakat, hol valami szerelmes comtesse majdnem hősi halottá ápolt... A fejemben zagyva világnézetek zsibongtak, hogy elvesztettem önmagamat és még máig sem tudtam megtalálni - pedig már ideje volna. Hazajöttem. Abból a sok kis bokrétából, mit rám aggattak - betoppanásomkor csak ennyit kaptam kedves kis csokorba kötve: Hm, hát hazajöttél? Azóta két tehertétel van életem könyvelésében. A «követel» rovatban tiszta, üres a lap. A «tartozik» rovatban beírták a protézemet és azt, hogy katona voltam - ergo semmihez sem értek. Szóval, igen, egyetlen rövid kis szóval elmondhatom utolsó két évtizedem történetét. Ebben a szócskában: pfuj.

- És most méltóztassanak valamibe megfogódzani... Úgy-e, mindenki azt hiszi, hogy irtózom a háborútól, merthogy az a legnagyobb szörnyűség. Szó sincs róla. Számítok a háborúra. Egyszerűen azért, mert a háború nem világtörténelmi esemény, mint azt régebben hittük, hanem - állapot. Őröl, mint a szervi baj.

- 1918 óta mindenki pacifista, már úgy: szemforgató pacifista. Több irtó eszközt gyártanak, mint az egész XIX. században összevissza. Több férfit állítanak fegyverbe, mint a mennyi a népvándorlás óta összevéve csatározott. Mindezt - lucus a non lucendo - kedvesen elnevezik leszerelésnek. Hát hogy is ne keresnék elhelyezkedést e nagy leszerelés körül?! Azt gondolják, csak én vagyok ilyen bolond? Kérdezzék meg a fiatalok ezreit, San Franciscótól Japánig - a vén Európán keresztül. Akinek nincs kenyere, az várja a kitörő háborúkat. Majd azok meghozzák a megváltó szót és a megváltó kenyeret...

- Uraim, azért gondolkodunk így, mert a mi békénk a Lethe vize. Naponta felhajtunk belőle és elfeledünk minden szörnyűséget, amit a háború jelent. Az emberiség nem akar reggeltől estig a láthatatlan ellenségekkel, a köznap ivadékaival, ezekkel a terhes moszkitókkal harcolni, mint kenyértelenség, röghöz kötöttség, szakadatlan bizonytalanság, egymás zseniális bosszantása. Nem, - mi keressük a régi módi becsületes ellenséget, akit ütni lehet vagy aki visszaüt - azt, aki vagy legyőz, vagy akit mi győzünk le... A mai béke a Lethe vize, - feledteti a legborzasztóbb háborút is, jobban, mint a tavaszt virágzó, napfényes béke... Hja, ez a Lethe vize...

- Én orosz vagyok. Többet nem kell mondanom. Ez a szó annyit jelent, hogy ábrándozó, szélsőséges és szerencsétlen vagyok.

- Életem tragédiája nem érdekes senkinek, mert únos-úntig ismert: orosz milliók tragédiája. Minden utcasarkon találkozni magamfélével Berlintől Párizsig, Athéntől Prágáig. Sorsom meséje elcsépelt mese - a szomorú szentimentális melódia, amit megúnt az utca, mert minden ablakból, ajtóból, nyaggatja kintorna, zongora, hegedű. Szóval: emigráns vagyok...

- Kérem, ez a szó sem olyan patinás rangjelzés, mint volt 1914-ig. Azelőtt emigránsnak megnyílt minden ajtó. Ha nem is fürösztötték tejbe-vajba, teleszórták könnyes útját a szenvedés dicsőségének olcsó, fonnyadt babérleveleivel vagy legalább a részvét frázisaival. Régente csak egyféle emigráns volt - az, akit hazulról a szabadság valamilyen ellensége elűzött. Ma sokféle van - és ez a sokféleség valamennyit gyanússá teszi. Én magam sem hagynék egyedül szobámban minden emigránst... Egy katona, ha elesett, hős. Sok ezer katona elmúlik az egyszerű, rideg, kegyetlen stratégiai szó mögött - egyszerűen veszteség - számokban.

- De mi oroszok még emigránsoknak is mások vagyunk, mint a többi népek földönfutó kóborlói. Mi magunkkal hozunk valami túlméretezettet. Mindegyikünk óriás Ázsia a maga parányiságában. Igen, mi a berlini Unter den Linden hársai alatt vagy a Boulevard des Italiens kirakatai előtt is végefogyhatatlan havas mezőket látunk magunk előtt. Mi a Szajna csobbanásából vagy a genfi Rhône mormolásából mindig csak a Volga zúgását és a Volga dalát halljuk. Mi egytől-egyig egy személyben vagyunk Rettenetes Ivánok, Potemkinok - Sztjenka Rasinok és Rasputinok, akár fehérnek valljuk magunkat, mint a Néva körül esett hó - akár a nihilizmusról vagy szociális forradalmakról ábrándozunk. Mindegyikünk lelke egy-egy szibériai ólombánya. Meg van benne az ólmosan szürke levegő - az ólom mérge: a reménytelen üldözöttség és a megváltás utáni sóvárgás. Mert mi értünk nem halt meg Krisztus a kereszten - bennünket nem váltott meg... Az oroszt a teremtő nem teremtette, hanem valósággal odasírta Európa és Ázsia közé...

- Únják e hosszú fecsegést? Ez is oroszos. Elsírni a lelkünket. Se ki, se be; se vége, se hossza. De folytatom, szívósan folytatom, ahogy megszoktuk odahaza, hol nemzedékeken át ismételjük ugyanazt.

- Ezért vagyunk mi idegenek az orosz földön túl mindenütt és mindenkinek, önmagunknak is. Nem találjuk helyünket, valamint átlépjük a SSSR. határát akár a Minszken átrobogó vasúti kocsiban, akár Szevasztopoljnál a rozoga hajón.

- A bujdosó lengyelek, akiket mi hajtottunk világgá, jól érezték magukat a párizsi szalonban vagy lebujban, mert hamar beletörődtek a gall szellem finesse-ébe. A kiözönlő írek, akiket az angol Eduardok és Györgyök egész sora szorított ki zöld szigetjükről, beletörődtek az újvilág yankee-nyerseségeibe vagy mint becsületes zsoldosok végigverekedték az osztrák harctereket. Mi a cár idejében is idegenek maradtunk mindenütt. Voltunk operette-figurák Nizzában és Monacóban, táncos kozákok vagy a Volgadalt éneklő szegényördögök a szolídabb helyeken. Vadak, mint a kozákló, de jámborok, mint a gyerek. Merevarcúak, mint az ikon és szomorúak, mint a fagy. Hja, azok a derengő, fehér pétervári és moszkvai éjszakák, hol még a nap sem tud egészen nyugovóra térni, megmaradnak a lélekben is. Meg az a sok, tengernyi sok hó - valahogy behavazott a szívünkbe is.

- Most aztán rettenetes sokan is vagyunk. Nem tudunk már érdekesek lenni, mint Herzen vagy Krapotkin vagy Sassulics Vera. Egyszerűen terhesek vagyunk mindenütt, mert ahova betoppanunk, mint a bolygó zsidó, egy-egy karaj kenyeret akarunk szegni a máséból.

- Én még nem is panaszkodhatom. Óriás szerencsém volt. A szerencse pedig az a szó, melyet mi oroszok régen kitöröltünk szótárunkból. Egy szóval kevesebbet kell minden orosz gyereknek tanulnia, mert minek olyan szót megjegyezni, mely nekünk nem létező fogalmat jelent. Elavult szó...

- Hogy miért lettem földönfutó én is? Talán Koltsak katonája voltam? Szó sincs róla. Egyszerűbb okból; csak önök nem érthetik, mert nem próbálták. Bűneim voltak. A bűn fogalma nálunk más. Ognjew Nikolaj Rjabzew Kostja tanuló tollára adja a tréfásan Almakfis-nak elnevezett tanár furcsa mondását: «Az én cselekményem is qualitatíve felette állott a jó és rossz határának - quantitatíve azonban a korszakunknak bőségéből eredett»... Zavaros, de nekünk oroszoknak napvilágos okoskodás. Másoknak tehát homályosak az én bűneim. Első számú bűnöm: apám ezredes volt és a világháborúban Wirballen mellett elesett. Sírját nem ismerem. A második számú bűn: édesanyámnak - az Isten áldja meg - jó pár ezer djeszjatin földje volt Voronyezs-tartományban, - zsíros, fekete föld. 1917 után zsellércselédként tengődött saját udvarháza kerti vityillójában. Hát az ember megszokja a 30 fokos hideget is a rozoga faházban. Függetlenebb, mint akit összeutaltak nagy bérházakban. Didereg, de függetlenebb.

- A harmadik legszemélyesebb bűnöm. Sebész vagyok. Éppen operáltam az egyik bűzös barakkban. A szegény muzsikot, aki mindig derék és hű volt. Életéről volt szó. Berohantak hozzám: jöjjek tüstént, mert a GPU egyik komisszárosát baleset érte. Jövök, de előbb megmentem a muzsikot... Ez a sorrend végzetem lett. Miatta lettem kényszerű globetrotter Charkowtól Omskig...

- Mit éltem át, azt fölösleges elfecsegni. Hogy a Szajna-parti prefektúránál jelentkeztem, azt mondta a barátságos úr, aki kihallgatott: «No, nem lehetett sok baja, hiszen - él. Nem lőtték agyon. Itt van». Elég annyi, hogy évekig kóbor cigány voltam. Az országutakon estem össze az éhségtől. Piszkos viskókban operáltam, tudva, ha nem teszem, akkor fejbe lőnek - ha megteszem, én ölöm meg azt az emberroncsot, kit elém fektettek. A bacillusokkal úgy éltem együtt, mint más ember éléskamarája csemegéivel. Nem mesélek többet. Ha vasból lettem volna, ma már nem élek, mert megrozsdásodom. Az ideg időtállóbb, mint a jó acél. Olvassák el Rachmanova Alja könyveit. Ha nem olvasta, tudom, mikor hazaér, olvasni fogja és kényelmesen borzad cigaretta mellett, a szieszta előtt vagy a langyos ágyban. Mert az európaiak így szeretnek borzadni.

- Mi lesz a diplomás emberből, mikor már lábafején szétmállott a csizma és könyökén kifeslett a posztó? Havat lapátol. És ha nincs hó? Gyümölcsöt árul. S ha nincs gyümölcs? Újságot kínál. Hazudozásnak meg rémhírnek nincsen évszaka. A félretett fillérekből az ember soffőr-leckét vesz. Pár hónap mulva én is ott álltam a vajsárga Citroen-kocsival a Rue Mogador sarkán. Vállalkozó gazdám odaosztott - hiszen csak - orosz vagyok. Az idegenek a Gare St. Lazaire mellett vagy a Chaussée d'Antin táján fogják az autót. A Rue Mogador nyárspolgárai gyalog loholnak a földalatti állomásáig. Sokat bőjtöltem, talán kibőjtölöm a szerencsét.

- Egyik csepergős májusi estén üresen a garage-ba akartam kocogni. A sarkon az én kocsimnak rohan a parádés autó, onnan, honnan tilos kihajtani. Csörömpölés. Roppanás. Berregés. Hullnak arcomba az üvegszilánkok, mint a jégverés. Elönt a vér. Fékezek. Kiugrom. Meg is botlottam kocsim lehántott sárhányójában. A másik, a pompás autó is állt, csak azért, mert az én falnak szorított taxim útját szegte, bár kerekei tovább forogtak. Nagy erőbe került, hogy kiszakítsam behorpadt ajtaját. A vezető ülésen fiatal nő hanyatlott hátra élettelenül. Egyedül vezethetett. Lelógó jobbjában görcsösen szorongatta a levált kormánykereket. A kerék rúdja fölhasította a balkarja alját, a hónalját. Elegáns köpenyén patakzott a vér. Nyomban fölakasztottam villamos zseblámpámat az autó fedelén és letöröltem véres arcomat az egyik benzines ronggyal. Pillanatok alatt tisztában voltam mindennel. Ha itt, az utcán nem tudom elállítani a vérzést, a leány elvérzik. Hogyha itt az utcán nem tudom a kar idegeit összeszorítani, a leány legjobb esetben béna marad. Az átkozott kis rúd ütőeret ért. Az ideg megsérült.

- Most következett a csoda. Oroszországból menekülés közben semmi mást nem hoztam magammal, mint kis sebésztáskámat, kötőszerekkel, csipeszekkel, fertőtlenítő szerekkel. Nem tudom, miért hoztam éppen ezt magammal. Ösztönből, babonából, kegyeletből. Magammal cipeltem az elvágott, humánus karriérem egyetlen emlékét, mint a félbolond asszony az urnát, melyben boldogult férje hamvait őrzi vagy a meghóborodott Kerkov herceg a csellója tokját, melyben meggyilkolt kis fia bebalzsamozott tetemét rejtegette. Én magammal cipeltem az én halottamat, a jövőmet. Most is ott volt eldugva a Citroen-kocsi ülése alatt, fogók, emeltyűk, csavarok, rongydarabok között.

- Nyomorgó soffőrből átváltoztam sebésszé. Fertőtlenítettem olajpecsétes kezeimet. Elcsíptettem a leány karjában az apró ereket. Elkötöttem az ütőerét. Összeszorítottam a kínlódó idegeket. Közben remegve számoltam, meddig izzik zseblámpám... Futja-e időmértékéből? Mikor kialudt, készen voltam. Még meghallgattam a szegény leány szívét. Egészséges volt, mint az élet, csak lassabban vert a vérvesztés miatt... Óvatosságból még injekciót is adtam...

- Éppen ebben a pillanatban rángatta meg valaki a zúzott kocsiból kiálló lábamat, ahogy térdelve dolgoztam.

- Au diable! - mit garázdálkodik itt? Ahá, orosz... No, éppen elég van a műveletlen csürhéből itt Párizsban... Mit, még kuruzsolni mer? - hogy leplezze vigyázatlanságát? Miért nem hívja a mentőket? - Önnek itt az állomása a Rue Mogador sarkán, - tudnia kell, hol a legközelebbi telefón! Sale vagabond!

A garde mobile vagy a garde municipale arra vetődő embere volt. Közben megszemlélhette a másik autót is, mert tovább dörmögött:

- Mon dieu! Hiszen ez Lord Clifford Albutt kocsija, az angol követé... Szépen vagyunk... Uramfia, a követ leánya... Tud még az ön kordéja gurulni? Gyorsan a szanatóriumba... Le diable te berce!

- Még soha ilyen elégedett nem voltam. Éreztem, ha nem lettem volna orosz, aki megtanult fölperzselt viskókban és országutakon operálni, Charkowtól Tobolskig - a leány meghal ott az utcasarkon... Büszke voltam orosz nyomorúságomra. Átemeltem a szép fiatal Ladyt csonka kocsimba. Az agent kirúgta csizmájával az üvegtörmeléket és maga alá gyűrte az én soffőrköpenyemet, hogy el ne messe egyenruháját az ülésekre hullott szilánk. Robogtunk a Maison de Santé felé.

- Visszaült mellém és vittem önmagamat a prefektúrára. Ocsmány társaságban töltöttem ezt az éjszakát. Kinevették véres ábrázatomat. Őket nem érdekelte a véletlen, csak olyan sebesülés, mit előre ki lehet számítani... A vízcsapnál leöblögettem arcomat. Megszáradt magától. Másodszor voltam elégedett életemben. Először, mikor mint kis gyerek, magam lábán megindultam - és most.

- Kora reggel a prefektus elé vezettek. Úgy bánt velem, mintha frontharcos bajtársa lettem volna. Cigarettát erőltetett rám. Tréfásan «grand orviétan»-nak, nagy csodadoktornak szólított. Egyszerre intett; a szobába szikár, előkelő urat vezettek be. Egyenesen hozzám lépett és mindkét kezemet szorongatta. Közbe ismételgette:

- Nem értettem; nem tudok angolul. A tolmács, kit behívtak, elmagyarázta. Ez Lord Clifford Albutt. Az ő leánya volt a vigyázatlan autóvezető. Leroux, a nagy professzor, kinek szanatóriumában fekszik a leány, azt mondta, mestermunka volt kötésem, minden beavatkozásom. Megmentettem a leányt. Párizs legnagyobb sebészei sem tudtak volna mást és többet. Ha nem így történik - az áldozat elvérzik. A leány is, a professzor is - látni akarnak. Kérjek, amit akarok. A Lord mindent megad, mindent megtesz. Angol nem felejt. Szótartó.

- Kértem. Adjanak kölcsön annyit, hogy orosz diplomámat Párizsban nosztrifikáltathassam, vagy folytathassam a tanulmányokat, mert diplomám valahol elégett - a vörös tüzekben...

- A követ mindent megígért. Támogatott. Leroux mellett gyakoroltam. Ez a szerencsétlenség szerencsém volt: Párizsban sebész vagyok. Minden angol és amerikai hozzám jön. A földönfutó senkinek van becsülete, otthona, életcélja, vagyona...

- És mégis... A rendelések és műtétek közben forog velem a világ. Azok a fehér lepedők a kórtermekben a végtelen orosz hómezők. Minden vércsepp, melyet áldó és mentő kézzel ontok ki, nekem fáj, mert piros, mint orosz fajtám vére. Mikor átveszem a díjaimat, égetnek a frankok. E papirosokkal könnyeket szeretnék letörölni, éhesek, nyomorgók könnyeit. Elmenekülök szabad órámban a Louvre-ba: Mona Lisa és Lebrun-Vigé asszony átizzanak előttem színes ikonokká - és rácsapok öklömmel homlokomra, - azt képzelem, egyik vörös gárdista ökölcsapása volt...

- Akármilyen fényesen élek, beleszáradok a honvágyba. Aki ezt nem ismeri - félholtan is egészséges ember. Az én honvágyam nagy, mint eltaszító hazám - szertelen, mint odahaza a bánat és a gondolat.

- Rendelőm ablaka a Boulevard des Capucines sarkán, éppen a Café de la Paix-re néz. Fáradt vagyok, sokszor odalépek, hogy néhány levegőkortyot igyam. A rendőr az emelvényen fölemeli fehér botját. Mindig ebben az órában áll helyén ez a csinos korzikai fiú. Ni, tudja is, hogy helyes ember. Marsallok nem emelhetik a kis botot több öntudattal... A gépkocsik özöne megáll. Ilyenkor nyugodtan nézhetem a túlsó oldalt, nem kúszálják összevissza a képet a rohanó kerekek... Mennyi ember bujt össze a tányérnagyságú asztalok körül. Egy fekete folt, egy színes folt - egy fekete, újra egy színes... Férfi és nő. Újra férfi és nő... Nézegetem a mindennapos járókelőket. A becsületrendes néger urat, mellette csicsergő fehér feleségével... A züllött sovány embert, ki fülére akasztott dróttal igazgatja szájába a cigarettáját és az ide-oda lendül, ahogy fülét mozgatja. Ez az ő felhívása, hogy nála vegyenek - a rádió leadó-szerű Eiffel-toronyról képes lapot vagy talán cocaint... A rendőr felemeli botját - össze-visszakúszálódik minden... Mi ez a hangyaboly az én orosz pusztáim mellett. Lelkemben újra havazni kezd...

- Monsieur, valami szegény ördög várakozik künt. Teát kínál, azt mondja, valódi orosz tea...

Ah, ez csak földim lehet. - Maurice, vezesd be... Már ki is készítek pár száz frankot.

Befordul a kései házaló. Nincs nála tea. Hóna alatt irattáska. Megrázkódtam. Arkadjew volt, szomszédom az egyetemen. Menekülésem idején a GPU legkegyetlenebb ügynöke. Csak nevét bírtam kihozni.

- Semmit. Csak fölnézek mindenkihez, a földimhez. Megnézem, fölkelt-e jó csillaga vagy visszanéz-e a mi vörös csillagunk után...

- Nem is én. Mert én pár nap mulva hazamegyek. Csak körülnézek néhány európai piacon, mit művelnek a «fehér gárdisták»... Emlékszik 1914-re, mikor Kitchener Lord kimondta a világ legnagyszerűbb verbuváló szavait: Kitchener wants you... Én variálom: GPU wants you, Miron Mihajlovics!

- Semmit. Ön akar én tőlem valamit. Hírt hazulról. Gondoltam erre. Anyja, a tiszteletreméltó Alja Pavlovna meghalt. Én néztem át írásait. Gyanúm volt, hogy titkon átmentett rubelokat és pénzeli az ellenlábasokat. Talán ráhibázom egypár jó névre... Csak a búcsúlevelet találtam. Itt van. Hát ki mondja még ezután, hogy mi oroszok össze nem tartunk?!

- Kellemetlenül mért végig, hogy átnyujtotta a kis szent írást. Rá sem pillantottam, hanem olvastam:

«Fiam, nem adta meg a sors, hogy viszontlássalak. Isten áldjon. Veled lesz, hozzád jön édesanyád».

- Excusez, cher Docteur... Úgy-e, most jobban hangzik a francia szó... Határozottan nézett szemem közé, mint a kígyóbűvölő. - Miron Mihajlovics, ön hazajön Oroszországba. Ha belehal is. Szökni fog innen, a GPU vasmarkába vissza. A mi földünk rettenetes erejű mágnes. Nekünk csak orosz földön van pólusunk. Minden orosz lelkében, akár vörös, akár fehér, akár színtelen, delejtű van, mely a mi földünk mágneséből vétetett. Ez a delejtű hazafelé mutat. Haza fog szökni, ugyanúgy, ahogy megszökött hazulról. Innen a jókedvű Párizsból, a szomorú pusztába. Az Elizeumból - kellemetlenül nevetett - nos csak a Champs Elysées-t értem - a szibériai hómezőkre. Operációs asztaltól a kivégzések falához... De hazajön hozzánk.

- Hirtelen sarkon fordult. Az ajtóból még egyszer keményen visszanézett és még az előszobából hallottam halk fütyörészését. Az Internationale rémes és mégis nagyszerű dallamát fütyölte: föl, föl rabjai a földnek...

- Ott álltam a szoba közepén. Szorongattam azt a kis írást. Szemeim égtek. Tudom, ez fáj legjobban, mert legkeservesebb ez a száraz sírás. Aztán fölkiáltottam: Nikolaj Jefremovics! Arkadjew!

- És most következik, amit önök meg nem érthetnek. Megyek haza, Oroszországba. Az Oceánia egypár nap mulva Odesszában vet horgonyt. Hazacsempészem magamat. Mindegy, ha Archangelszkba száműznek. Mindegy, ha agyonlőnek. Mindegy. Mennem kell.

- Hát nem mese a Lethe vize. Van valami, amit ha megízlelünk, elfeledtet minden iszonyatos szenvedést. Minden megaláztatást, még a legrémesebb jövőt is feledteti. Ez a Lethe vize a hontalanság honvágya. Éppen tizenkét esztendeje iszom, mint az alkoholikus, kit nem lehet erről leszoktatni... Megyek haza, akármi lesz velem. Igen, Lethe vize...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Bejött a guide és harsányan kihirdette. Vissza a hajóra. Indul az utolsó bárka...

Állok a prua végében és nézem a derengő várost, mely szélesre tárt karokkal ölel magához valamit, valakit... Azt a kék tengert. Távol kivillan egy-egy fárosz... Indulunk Odessza felé.

Gondolkodom. Mi lesz az én életemben a Lethe vize? - mert most már hiszem, hogy mindenkinek jut, ha csak egypár csöpp is belőle...

Fogalmam sincs, ki aranyozta vagy ki szőtte először a török lófarkas zászlókra, ki kovácsolta a janicsárok kopjáira a félholdat. Jóember, képzelettel, sejtelmekkel ékeskedő művész lehetett, kit nem hagyott el szelid, tréfás kedve sem. Mert végre is, hogyha seregszemlét tartok a magas égen, a magas égnek miriád lámpásán, valamennyit szép kerek fénygolyónak, lobbanó égi lángnak, szépen csipkézett fénytitoknak látom. Ezért szeretik a népek lobogóikra rászőni a csillagot. Tömérdek ragyog az amerikai Unió zászlaján, - egynémely tengerentúli államén sugárglóriás felkelő nap pompázik, - még az SSSR. - a szovjet-államok is, melyek a magas éggel nem akarnak foglalkozni, csillagot választottak jelvényül. Mert a csillag szép, mert sokat mond, mert nagy és titokzatos, mert az éjszakák reményteljes, ékes ajándéka. Az egyetlen a hold, mely magát néha csak fele arcával mutogatja. Már gyerekkoromban is igen furcsának tartottam a félholdat. Megrajzoltam a szemeim mögé rejtőző festő segítségével a félhold arcélét; mindig markáns, szakállas, keleti ábrázat lett belőle, - imámoké, basáké, nagyvezireké, szultánoké.

Mikor a sors ismételten Isztambulba vetett, kényszerűen a félhold jutott eszembe a meseváros láttára, mert bizony a félhold a legtökéletesebben fejezi ki Isztambul jellemét és sorsát...

Fele fényes, fele sötét. Mint ennek a nagy keleti városnak minden zúga. Pompás mecsetek és összeperzselt faviskók, nagyszívű török bölcsek, kik talpig igaz emberek és badar kegyetlenek, kik talpig ősállatok, a korán szépségein nevelkedett okos fejek és a Levante romlott kapzsiságán tollasodott szemétnép, Allah házai előtt a csobbanó kutak tisztasága és Galata zord, piszkos züllöttsége, - ez itt mind egytestvér. Fele fényes, fele sötét, mint a félhold.

A félhold is csonka. Isztambulban is mindig csonka volt a tudás, csonka az erkölcs, csonka az akarat...

A félhold is mástól, a hatalmasabb naptól kapja kölcsön világosságát; csak akkor világít, ha benne mécset gyujt a nap... A félhold csak ezt a kölcsönt osztja ki nekünk, azt, mi nem is övé! Isztambul, ez a csodaváros is egyszer, valamikor régesrégen Hellasztól vette kölcsön ragyogását, - majd Mekkától kért világosságot, - azután egy-egy fáklyát könyörgött magának Párizstól vagy Londontól. Ma már csak az ankarai hatalomtól kap világosságot, s ezért ez a fény már halovány és vizenyős, mint a párába bujó hold, melynek «udvara» van...

A félhold mindig misztikus. Isztambul is az, mert nagy kapu, - nem tudjuk, hova vezet. Rajta keresztül vonult a nagy feledés ismeretlen sírjába a romlott Bizánc, rajta keresztül masérozott be Európába a végefogyhatatlan Iszlam, rajta át ment újra vissza Ázsiába, sejtelmes jövő titkának, mert élén lovagolt a vasember bűvös paripáján, a vasember, kinek gyorsabban száguldott képzelete, nemcsak paripájánál, hanem az újkor avionjainál is...

Javas! Javas! Lassan, lassan... A félhold is lassan kerekedik, hisz egy egész hónap kell neki. Isztambul is lassan kerekedett és valamint betelt, újra tüstént fogyni kezd. Nőni és fogyni: ez a sorsa, mint a félholdnak...

Aki összerakta első házikóját, nagy poéta lehetett, mert tündéribb pontot nem találhatott volna a hajnallal derengő, alkonyattal elpiruló aranyszarvnál. Hogyha idevetődött volna az apostol, itt mondta volna el a kedves, boldog igét: Jó itt nekünk Uram, építsünk három hajlékot... Aki Isztambult alapította, nagy sztratéga volt, mert a Boszporusz kapujának kulcsát, a Dardanellák reteszét ő tartotta kezében. Azt a kulcsot, azt a reteszt, mely bizony ágyuk formáját ölti néha, mint Szilveszter éjszakáján a cseppentett ólom. Aki alapította, rettenetesen bátor ember lehetett, mert az a legbátrabb, aki két világ határán otthont mer alapítani. Itt a mesgye nyugat és kelet között. Túl a bölcső: Ázsia. Innen a nyugat, a nagy sír, melybe belerohannak kelet népei...

Ahogy meglátom a tengerből kiemelkedő dombháton a mecsetek karcsú felkiáltó jeleit, - magam is felkiáltok örömömben. Lelkesedem, pedig én már csak azt az Isztambult láthatom, amely belekopott a nagy haladásba. Zihál, mert egyszerre igen nehezet emelt. Lesoványodott, mint a nagybeteg, akitől csupa gyógyítással elvonják megszokott mérgeit. De szép, nagyon szép és mégis szép...

Tizenhétéves koromban bizonyosan naplót írtam volna Isztambulról, talán «Aranyszarv, aranykapu, aranyfélhold» vagy más efféle nagyképű címmel. Tizennyolc éves koromban, hogy már az «Ember tragédiáját» kellett elemeznem, naplóm címe talán ez lett volna: «Új Tankréd Izóra ablaka alatt...» Vagy más efféle szentimentálizmus. Még egy-két évvel később talán már ezt a címet választom: «Roxelana...» Folytathatnám az érett embereknek tetsző, tárgyilagosan sokat mondó és szubjektive semmit mondó címig: «Kelet».

Ma már nem írnék naplót, mert minden napló tükre kicsit homorú vagy domború. Az esztendők távlatában önmagunkat látjuk benne torzítva. Az útról hazaírt levelek már becsületesebbek, mert nem önmagunk dicsőítésére szántuk és nem az olvasóknak, hanem neki, annak az egynek, aki a levelet kapja. Mindegy, ki ez a «neki». A levél levegőjéből csak ezt az egyet, a címzettet kell kiállítanunk - és akkor a kép már tiszta és igaz. Meg éppen itt Isztambulban kísért Rodostó emléke, Mikes Kelemen példája... kísért a címzett is, Mikes «édes néné-je», aki talán nem is volt. Talán én is el nem küldött levelekben tudnám leghívebben megírni a mai Isztambul képét? De ki olvas ma el nem küldött leveleket, mikor a megérkezetteket is sebtében futjuk át, hacsak nem nagyon szeretjük a levélírót... Modern leszek és csak képes lapokat írok. A kis illusztráció és a képes lap olcsó öt szava pótolja a címzettnél, aki olvassa, a televiziót. Kinek címezzem e lapokat? Mint egykor Mikes is, címzem az én «nénémnek»,- francia címzéssel: Madame Humanité... Ezek sem jutnak el a címre - az emberiséghez, pedig talán e kis lapokban benne van Isztambul breviáriumja, az isztambuli «hármas kis tükör».

Először is megvásárlom a képes lapokat, hogy elírhassam. Kit érdekel, kitől vettem? s mégis megmondom, mert ez által e kis lap többet mond... Megvásárlom a kikötő elkerített révében, mert ezek a kikötői árusok egytől-egyig ismerőseim... Az egyik olyan, mintha a földből nőtt volna ki. Mindkét lába hiányzik. Szegény ördög, a Dardanelláknál hagyta lábait. No, még egy sorozatot a másiktól. Ez a török meg úgy imbolyog felém, mint az alvajáró. Az emberi kultúra fénye valamelyik nyugati harctéren vakította meg.

Ismerem őket egytől-egyig, hiszen a nagy világ minden parádés vagy nyomorúságos piacán találkoztam velük. Mikor e képes lapokat megírom, az emberiség önokozta nyomorúságával kellett kezdenem.

A fedélzeten hűvös április süvített végig. Hiába, a Bosporuson át mégis csak bejönnek az oroszok... Az ő havas csizmáik sok, nagyon sok hideget hoznak ide is. Az orosz melankólia át fúj a Fekete-tenger felől. Jól esik a szeméttel és emberszeméttel tele Galata és a sötét «Grande Rue de Péra» után a Palace-Hotel langyos szobája és a forró tea, mit a takaros szobalány kedvesen rak a kerek asztalkára. Mosolyog:

- Dehogy. Soha ki sem léptem Isztambul falain túl. De hát megismerjük őket. Hogy is ne, - mikor vagy százötven esztendeig miénk volt Budavára...

- Ejnye... Mégis kicsit régen volt. Meg a divat is más volt akkor... Angol a köntösöm. Sima az ábrázatom. Végre nem is formázom sem Zrinyit, sem Jurisichot, még talán Dobót sem... Ilyen nagy a tradició a török familiákban?

Mikor e képes lapot nézed, kiálts föl velem együtt. Legalább egy ah vagy oh legyen e kiáltás, a meglepetés sokatmondó, igénytelen egybetűs hangja. Mert ez az isztambuli dombgerinc a világ egyik legremekebb és legfantasztikusabb képe. Láttam minden hangulatában. Láttam az áprilisi fiatal tavasz arcával. Szépséges volt, mert a fiatalság még külön szépít. Szeretem a fiatalságot mindenütt, nem önzésből, mert hiszen engemet években, környezetben hűtelenül cserben hagyott már. A tavasz fiatalságát legjobban szeretem, mert ez az egyetlen fiatalság, mely mégis csak visszatér... Ez az egyetlen fiatalság, mely ha teljesteli is van ismeretlen akarásokkal, mindenkor elbüvölően szeretetreméltó marad.

Láttam a Bosporuson átgomolygó orosz köd árnyékában, mikor a mecsetek minarét-gárdája mint ragyogó ezüstdárdák végtelen sora szuródott a Fekete tenger felől előre törő viharba. Gyönyörű volt e fehér lándzsák harca a fekete felhők ellen, fehér angyaloké a sötétté vált Lucifer ellen, Ázsia, Ázsia ellen...

Láttam izzó augusztusi estén, hogy a domb fölött megjelent láthatatlanul maga az Allah, az «akbár», a nagy. Megjelent vérpiros ragyogással. Keresztény vagyok, de még a hajón is meghajoltam, hogy homlokommal érintsem a földet. Mikor lelkemben visszhangzott a müezzim süvítő hirdetése, hogy «Allah akbár» - nagy az Isten, - önkénytelenül folytattam a mi zsoltárunkkal: Dicsérjétek az Urat, mert jó; mert örökkévaló az ő kegyelme... (106. zsoltár, 1. vers.)

Justinianus ott huszonöt templomot emelt és beszentelte az Aja Sophiát. Pedig ő és Theodora, a császárné, ki a ravennai San Vitale mozaikjaiból annyi szelid fenséggel néz le reánk, millió számra irtották az embert... Diadalmenet. Belisarius, az utolsó görög hős, büszkén lépked császárja elé, a délceg rab, Gelimar, vandál vezér előtt. A császár hálából templomot emel és hálából kitolatja Belisarius szemét...

A nagy Mohammed őrületesen megszereti a világszép Irénet. A leány azonban keresztény - s ezért a szultán enkezével üti le a bájos fejet kardjával. De szerelmében a halott leánynak pompás turbeh-t állít, Allah dicsőségére, a szépség emlékére...

Szulejman és Roxalana a Shahzeda-mecsetet emelik, mert megfojtatták Szulejman fiát, Musztafát...

Selim, a kegyetlen, akit - talán kegyetlensége miatt - a népe az «igazságosnak» nevezett el, pompás mecsetet emel, hogy sikerültek kegyetlenségei, miközben Nero lant-pengetéséhez hasonlóan virágos perzsa verseket ír...

Mikor átnézek az ezüstösen csillogó minarétekre, elém tolul e sok véres história és kezdem hinni, hogy a komzomolok orosz földön talán őszintébbek, mert terroruk egyszerüen eltörölte az Istent. Nem, még sem őszintébbek, mert tanuk terrort hirdet, míg kutató intézetekben templomokat emel a tudománynak. Isten és terror éppoly kevéssé összeférő fogalmak, mint terror és tudomány...

Valami görög vagy római történetben olvastam a mondást: élj vele - és ha nem tudsz vele élni, élj vele vissza, - a hatalommal. Úgy látszik, így volt ez kezdettől és így marad végig. A történelem tanuságát le kellene vonni: akinek nagy hatalom jutott osztályrészül, azt legott gondnokság alá kellene helyezni... Csak így uralkodhatik az egyetlen igazi hatalom, melyet mindenkire szét lehet osztani, mely magasságok trónusára emeli azt, aki gyakorolja és királyi palásttal övezi azt, aki fölött gyakorolják. Ez a hatalom, mely nem szorul gondnokságra, a szeretet.

Hangulatos. Oszlopos folyosók. Orangeriák. Keleti kis ablakok. Isteni panoráma! a mecsetes város, túlnan a derengő part Üszküdar felé, a part, amely már Ázsia, az örök bölcső, vagy inkább az emberiség bölcsőjének kicsit fölhúzott, de azért mindent letakaró függönye. Ott messze Ruméli Hisszar hallgató vártornyai, a történelem szomorúan szép titkárai, kik hallgatnak, szerencsére hallgatnak kegyetlen nagy titkaikról, mélyebben hallgatnak, mint ahogy ember tudna titkolódzni. A Bosporustól a Márványtengerig hajók és csónakok, az élet hamal-jai, teherhordói, vagy a messzeségek hírmondói.

Jól mondtam, hogy a kép isteni. Valamikor diákkoromban mesterem kitörölte ezt a jelzőt dolgozatomból és veres tintával a margóra írta: túlzás! bombasztikus! Ma nyugodtan írom le, mert itt ez a jelző igaz, azt a gyönyörűséges képet jelenti, amely minden emberin kívül és fölül van. Ezért a Serailnak legékesebb kincse az, ami kívüle van, a kép, amit fülkéiből, vityillóiból, orangeriáiból látni.

A Serail falai közé nagyszakállú, hóbortos emberek, akik profétának tartották magukat, bárha önmaguk sem hittek profétaságukban, tömérdek klenodiumot halmoztak össze. Ők maguk még sem tudták, hogy a gyémántnak, rubintnak meg a többi fényes tarka kőnek csak egy hivatása van. Nem értették, hogy amiként a virágszál a porhanyó földnek édes mosolya, úgy a drágakő a szirtek derűs mosolya. A virágszál arra termett, hogy az életünk egyetlen mosolyát, az asszonyt, ékesítsük vele. A gyémánt meg - halott tüzével - csak arra való, hogy az ő fehér nyakának puhaságához fölkiáltó jel legyen. A gyémánt halott tüzével csak arra való, hogy még szebben, jobban meggyujtsa az élet tüzét, az ő szemét. Az igazgyöngy megkövesedett harmat, melynek csak az ő lágy, selymes hajkoronájára szabad hullania. Ott jelképezze a fájdalom könnyeit, melyeket nehéz órákban e puha hajkoronára sírtunk, vagy jelképezze az örömkönnyet, amit akkor ejtettünk, mikor ez a puha hajkorona életünkben koronázta azt a mindent, ami nélkül nem is lett volna érdemes e földre telepednünk...

Ezek a szultánok nem értettek ehhez. Köntösükre varratták, szövették, himeztették e csillogó drágaságokat. Azt hitték, az által ők is az emberiség kincseivé válhatnak. Pedig e gyémántos, rubintos köpenyekben is csak barbár ősemberek maradtak. Egyikük meg ezer és ezer igazgyöngyből széles karosszéket rakatott magának. Egyszerűen ült a kincsen. Nem tudott kincseivel mást kezdeni, - rajtuk ült, - s mikor az idők szárnyalni kezdtek, mert ő ült, körülötte még az idők is szárnyszegettek lettek...

Az egyik homályos fülkében rejtőzik Katalin cárnő ajándéka. Az Isten kegyelméből vétkező asszony adta az Allah kegyelméből vétkező szultánnak, a nőietlen asszony az embertelen embernek. Ez az ajándék értéktelen, ízléstelen, üvegkristályokból összeaggatott tükrös készlet. Nem tudom, a művelt cárnő tréfált-e, vagy asszonyosan szűkmarkú volt, avagy megvetette-e a lassan lesikló riválist... Azt azonban merem állítani, hogy Nagy Szulejman visszaküldte volna ezt a kedves figyelmet, vagy százezer janicsár kiséretével... A «beteg» ember lomkamrába rakta.

Szóval a Serailban csak az «isteni» szép, a mi nincs ott bent, hanem a Serailon kívül; isteni az, amit messze, ablakaiból, árkádjaiból, mór boltíveiből látni.

Az este a miénk. Egész életünkben rendesen ez az egyetlen lélekzetvétel ideje, mikor azok lehetünk, akik akarnánk lenni, mikor azt tehetjük, amit akarunk. Már hogyha az este árnyékai és gondjai megengedik... Minden más időnk rövid lejáratú kölcsön, vagy csak éppen kenyérjegy, amit az élet, ez a kegyetlen falanszter a neki leadott idegek fejében kiutalt nekünk.

Ezért a legtöbb ember, mert estéje az övé, elpazarolja, akár az új gazdagok az ölükbe esett vagyont. A szó szoros értelmében agyonüti estéit. Átalussza vagy átmulatja, visszaél az unalom morfiumával. Én mindig megpróbálom estéimet félretenni, hogy élhessek a megtakarítottból nehéz és sovány órákban. Ma este is fölballagtam a kék mecsethez. Jól cselekedtem: Allah paradicsomában jártam és megmarad nekem a kővé vált kékséges ég és a szőnyegek meséivel gyepesített föld. Majd mikor odahaza sötét az éjszakám, be-betérek ebbe a kék égbe és göröngyös életben is puha szőnyegeken járok...

Ketten voltunk az óriás, imádságos Allah-palotában. Egyetlen igazhívő, aki homlokát a szőnyeg titkos ákombákomára szorította és napkeltéről álmodott. Meg én. Egyenesen álltam, de magam is napkeltéről álmodtam.

Csak egypár izzó láng világította meg a kéksávos pilléreket. Égszínkék volt idebent az egész levegő. Éreztem, hogy a fogyó világítás nagy titkokat hallgat el. Elhallgat mindent a más világból, amely volt, és a másvilágból, melybe bele nem nézhetek.

Odabent csupa ájtatosság voltam. Magam előtt láttam Ahmetet, amint önmaga dolgozik, egy sorban robotosaival. Micsoda magaslata lehetett az emberi munkának, mikor a mekkai kába-kő darabkáját ő maga illesztette a «mihrab», a legszentebb kövei közé. Megértettem ezt a szultánt, ki kék ábrándja között érezte, hogy e munkája imádsággá finomul. Azt a köntöst, melyben ő, a milliók kegyetlen ura, Istene házának alázatos kőművese volt, el is vitte magával a föld alá. Csöndes turbeh-jébe maga mellé temettette. Ezért sokat megbocsátok a keleti kényúrnak, mert az ember csak azt viszi magával arra az útra, melynek végét nem láthatja, mert ott a végen csak valami hivogató fény dereng, amit nagyon szeret: egy darab hazai rögöt, egy-egy karikagyűrűt, egy-egy szál hervadó virágot. Ahmet azt a köntöst vitte magával, amelyben alázatosan dolgozott annak, akit legnagyobbnak tartott, azért, amit legszebbnek hitt. Nem ismerem hadi tetteit, nem ismerem élete forgandóságait. Ennyi nekem elég: abban a pillanatban, hogy dolgozott itt, nagy és igaz ember volt. Ez a gondolat volt a harmadik társ, aki velem járt a misztikus, égszínkék palotában, a puha szőnyegeken, ezen az első isztambuli estén...

Kiléptem a kék mecset pompás előcsarnokába és letelepedtem a csillagfényben aranyló óriás sycamore-fa alá, a csöndesen mesélő kúthoz. Fölbámultam a fölöttem sustorgó levelesre. Mennyi békesség, édes békesség rejtőzik minden lombozatba... Mit szenvedhettek azok a lombok, melyek itt átélték a janicsárok végnapjait, hogy a reformáló Mahmoud janicsárjait e sycamore-fa gallyaira köttette föl... Tudom, másnapra lehervadt itt minden levél...

Langyos áprilisi este volt, mégis borzongtam. Nem akartam Mahmoud kegyetlenségének emlékeivel és fantómjaival távozni, mert a nagy fa ágaira kínlódó emberek nőttek... Vissza kellett mennem a takarékos fényben tornyosodó kék oszlopok közé. A turbános igazhívő homlokát még mindig a szőnyegre szorította, a korán odaszőtt szavaihoz, mert azok beiródtak eszébe, szívébe, ahogy napkeltéről álmodott. Egyenesen álltam és a kék oszlopba kapaszkodtam. Azt hiszem: imádkoztam, mert magam is napkeltéről álmodtam.

Az isztambuli bazár akkora behemót-nagy épület, hogy a képes lapon el nem férne. Levélben írom meg.

Nagy útvesztő. A kelet legnagyobb áruháza, mely századokkal megelőzte Párizs és Berlin áruházait. Tulajdonképpen rosszlevegőjű, tekervényes városnegyed, fedett utcákkal. Fülkéiben mindent meg lehet szerezni, ami ezen a világon szükséges vagy fölösleges. Akad ott, ami «szem-szájnak ingere», mert például valamelyik pompás szőnyeg, fantasztikus rajzaival, tompa, nyugodt színeivel, vagy az aranyrojttal, ezüstcsillámmal kivarrt köntös bizonyára a szem «ingere», a törökméz tuskói, a faggyútól csillogó cukros kalácstekercsek már inkább a szánkat ingerlik, vagyis megémelyítik. Minden van itt, hogy e minden mellett Molnár «Vörös malom» színjátékának ördögfiókái lemaradnak hadarásukkal. Csak egy valami nincs a bazárban: egységár. Ezt a kelet nem tanulta el Párizs vagy Berlin áruházaitól. Azután még valami nincs a bazárban: szabott ár. Az itt kimondott árakhoz képest a szélkakas márciusi szélvészben még mindig rendületlenül fix pont...

Végigmustrálom a kereskedőket. Akad köztük török és örmény és zsidó, felekezeti és kisebbségi viták nélkül. Itt az egyetlen vita a versengés; az egyetlen jog a nyereség. Hát melyiket szeressem? melyiket válasszam? Az alsóbbrendűség érzésével látok szerény alkuimhoz, de nem lehetek elég szerény és ügyetlen, hogy fényes sikereket ne vívjak ki legalább a követelt árakkal szemben. Keletnek ez az üzleti morálja.

Jó. Kezdem a legcivilizáltabb muzulmán kereskedőnél, ki kopott császárkabátban hajlong felém. Két kézzel simogat, a görögtől az angolig hat nyelven biztat. Még ki sem mondhattam, hogy koránt szeretnék vásárolni, máris talpam alá hengerítenek mesésen gazdag Bokhara-szőnyeget, majd láthatatlan, de igen fürge igazhívők vagy dzsinek kirántják alólam a talajt. A derék török, akit fogtam, de most már engem visz, barátságosan leszorít a kerek kis puffra és néger szolgája, kinek fekete ábrázata a falusi három királyok mórjának maszkját juttatja eszembe, takaros csészében pompás török kávét tart elém. Észre sem veszem, már ki is ittam. Vesztemre: végleg eladtam magamat az üzleti vendégszeretetnek. Győzöm tiltakozó vállamról lehámozni a rámterített hímzett palástokat, melyek állítólag kitűnően illenek deres fejemhez. Az egyikben állítólag Tevfik Riza béghez, a másikban meg éppen magához, Kemál pasához hasonlítok. Félszázszor visszavonhatatlanul kinyilatkoztatom, hogy én csakis kézzel irott, miniatür-fejlécekkel ékesített koránt keresek, hogy könyvtáramba helyezzem a biblia meg Gotamo Buddha írásai mellé. A rózsaolajos palackok mögül vagy a hímes bugyogók alól előkerülnek a könyvek. Válogatok.

- Remek darab. Csoda-darab. Bizonyos, hogy Szelim szultáné volt. Vagy nem is. Magáé Roxalanáé...

- Annak néztem. Azok vesznek mindent, mihez nem értenek. Zárár jok. (Sebaj!) Legyen tíz angol font...

- Nekem az is sok. Mi magyarok elszegényedtünk. Nem engedhetjük meg magunknak a gyüjtők szenvedélyét.

- Madzsar! madzsar! - Budapest. Jónapot. Kezét csókolom. Testvérnemzet. Pengó vagy pengő? - Ujjain mutatja, hogy csak tíz pengő.

- Szálem. Akkor inkább valami praktikusat viszek haza. Családomnak. A korán földöntúli dolog; a földön maradok.

- Zárár jok. Sebaj! - Ma rosszak a gazdasági viszonyok. Mi törökök sem tudnánk egynél több asszonyt eltartani; ha szabad volna is, többet választani. - Könnyezik a meghatottságtól. - Nagy és szent dolog a családi élet. És a gyerekek? - Mutatja a fokozatos magasságot a levegőben. - Hajára mutat. Feketék? szőkék? barnák? - Monsieur, - hozza el őket Isztambulba Effendi, - a legboldogabb ember volnék, ha megismerhetem őket. - Vigye a koránt egy török fontért... De olyan bankóval fizessen, melyen a vízjegyen nem szúrták át gombostűvel Kemál egyik szemét... Engem csuknának be. A policia azt hinné, én cselekedtem. No, majd ha a két demoiselle férjhez megy, nálam vesz szép szőnyegeket. Hogy honnan tudom, hogy három közül kettő leány? Egyszerűen tudom, - mert a világon ez a hagyományos arány... Igen, ez jó török font.

Igyekszem kifelé a Büjük Csarsi, - a bazár fülledt alvilágából, de már a szomszédos fülke előtt boldogan nézegetem az én koránomat. Törököm mégis fényes üzletet csinált. Pár piaszterért szerezhette valami vagyonbukott igazhívőtől, de csak leghátul, a címlapon hagyta meg az ékesen pingált miniatürt... A többit rég kimetszette és eladta annak az ismeretlen amerikainak, akinek engem tartott, - aki mindig olyat vesz, amihez nem ért. No, ebben én is beillek amerikainak. De a török kávé kitünő volt...

Ahol éppen állok, kibetűzöm a fülke fölírását. Csácsádur Agovián. Ez azután igazi örmény. Újra Claude Farrère regényére gondolok, az okos Eriziánné asszonyra, aki saját fajtáját tréfálja. Legendát mesél a franciáknak, hogy mikor Allah teremté a népeket, nagy fazékban tisztességet főzött és aranykanállal adott minden földi népnek a fazékból. Jöttek igazhitűek, frankok, perzsák, szemiták. Csak mikor már az örmények is bekukkantak a kiosztáshoz, már egy csöpp sem maradt a fazékban. Kifogyott. - Hát ezt megpróbálom. Nem félek az örményektől. Aki p. Monte Carlóba vetődik, magáért az élményért egy húsz frankost csak odarak a roulette-asztalra, hogyha tudja is, hogy biztosan elúszik. Miért ne seperné be az én húsz frankomat a derék Agovián?! Hétágú sárgaréz gyertyatartók, antik tubákos szelencék, kétes multú ékszerek mögött üldögél a keskeny ábrázatú, álmos szemű szakértő. Lássuk, mennyire érti a koppasztás szakmáját.

- A háremek megnyíltak. Tömérdek női cigaretta-tárca került piacra. Régi anatóliai munkát kérek.

Az álmos szemű, száraz ember szemezni kezd velem és kincseivel. Rövid minden szava.

- Van. Ha kell, száz, - ha kell, ezer. Ez itt finom darab. - Csettent két ujjával. - Elsőrendű ritkaság. - Kitárja két karját, mintha megölelné a lefátyolozott Fatimét, aki ebből a kis ezüstdobozból szivogatta az álmok füstjét. - Egyenesen markomba erőszakolja a síma kis ezüsttárcát. Ejnye, vagy három évtized előtt osztrák lovastisztek adogattak emlékül ilyesmit, ha nem tudtak fizetni, - doktoruknak, aki ficamodott vállukat a gátesés után helyreépítette, - ügyvédjüknek, aki perüket elvesztette, - no meg kisebb kiadásban valakinek, aki minden állomásukon ott volt, csakhogy minden állomáson más volt. Az ezüsttárca ízléstelen kis paizsán vésett név: «Mizzi».

- Uram, esküszöm apám, anyám emlékére, hogy ez hamisítatlan keleti mestermunka. Ravasz sajnálkozással néz végig: Ah, igaz, Excellence, nem ért törökül... Pedig előkelőségéből kijósoltam magamnak legalább is a keleti akadémia tanulmányait. Itt áll: MIZZI. Törökül éppen annyit jelent: s'il vous plait... Cigaretta kínálására. - Rögtön kibányássza zsebéből saját tárcáját, csettenti és felém tartja a szép kerek Cercle du Bosphore cigaretták sorozatát és elragadó mosollyal súgja «MIZZI»... Vagyis: tessék.

Kipattantom a rozoga holmit és olvasom a belső vésést: «Wien, 1903. V. I. Von Deinem Karl.»

- Igazán, micsoda szerencse, hogy világjárt úrral kerülök össze! Tanultam. Már vagy tíz éve töröm a fejemet, mit jelenthet ez a «MIZZI»... Hát igaz, egészen törökösen hangzik, akár p. Izmir...

Végre találtam valami oxydált kis szelencét. Helyes volt, patinás, - bizonyára a rózsaolajtól, Arábia illetszereitől, az ápolt puha asszonyi ujjaktól. Hej, ki lehetett gazdája? hol van az a georgiai, cserkész vagy gyaur leány, aki selymes, meleg kezében tartotta ezt a helyes tárcát? Örményem száz frankot kért. Huszonötért vásároltam meg. Csak ne vizsgáltam volna meg otthon, a Péra Palace-Hotelban, nagyítólencsével ezüstjelét! Elképedve olvasom: «Nürnberg». Sohasem tudtam, hogy ez a gyár, ez a város Anatóliában van...

Ha már benne vagyok a «shopping» szórakozásaiban, vegyünk még kis sárgarézmasinát, török kávéra. Ott ragyognak a polcon «IBRAHIM ALOUF» név alatt. Ez igazi török: nagyszerűen állana neki a fez, hogyha még szabad volna viselnie. Messziről köszönt, - sőt köszöntget, - s ahogy megállok parádés holmija előtt, máris töri:

Titkolódzva hozzám hajol: Alouf Ibrahim vagyok! - Azután gondolkodik, mondja-e, ne mondja-e tovább. Suttogva vall.

- Azelőtt Salonikiban volt cégem. Jó cég. Aristeas Ireneos. Még a monogrammot sem kellett változtatnom. Azt sohasem változtatom. Hja, jött a török-görög clearing. Okosabb volt idetelepednem.

- Hm - tétovázik. - Hát Pesten. Talán ismerte az Ajthay Imre céget? Rövidáru...

- Azelőtt? - Hát Bonyhádon. Adler Izsó és társa. Híres cég volt. Liszt. Szesz. Mag.

Ennek a jó embernek megígértem, hogy holnap jövök hozzá vásárolni. Ma már sok a csomagom. Ügyetlen volna a sárgaréz-készletet cipelnem. Holnap...

Ő oly kevéssé hitt holnapi viszontlátásban, mint enmagam. - Zárár jok. Sebaj. - Mondja törökül és kedvesen mosolyog. Keleten az emberek udvariasabbak, mint nálunk. Ezzel az udvarias kedvességgel símábban megy a rászedés, mert nem izgat senkit, nem fáj senkinek, keleten a bosszúság és a bosszantás ismeretlen pazarlások. Megtanultam a törökömnél, az örményemnél, - a harmadiknál magam kezdtem a holnap szerény megigérésével, - elkezdtem az - egyenlőség elvénél fogva...

Úszom a hajón «... az alkonyodó, végtelenül megnyugtató Bosporuson Sztambul felé, melynek cikcakkos vonala a kéken derengő kis dzsidák százával döfi át a piros eget, ötszáz mecsetjének minarétjével... Az európai és az ázsiai parton egymásután gyulladnak ki a faházak ablakai, - a néhai illumináció ez, jó öreg gyertyákkal, Watteau fényhatásai, a csillagok sorához hasonlatos... Hegyes minarétek keverődnek a csillagokkal. Körvonalaikat nem igen lehet megkülönböztetni, minthogy a szín meglehetősen egyforma, kék, ködös, tejes kék, mindenesetre hasonló a csillagos ég kékjéhez... A Bosporus krétarajz, Sztambul rézmetszet...»

Éppen így láttam én is, mint Claude Farrère Sévigné ezredese, «aki ölt». - És mert a lágy benyomásoktól elpuhultan képtelen volnék méltó szavakkal színezni ezt a képes lapot, egyszerűen plágiummal élek abból a regényből, melynek olvasása közben - évtizedek előtt szerelmes lettem - Sztambulba.

Ez a képes lapom tehát idáig színtiszta plágium, de legalább igaz, mert hárman láttuk ugyanígy ugyanazt: Claude Farrère, regényének hőse, Sévigné ezredes, - meg jómagam. A tanuságtétel tehát betűről betűre egyezik. De - fájdalom - csak a körvonalakban láttuk ugyanazt. A körvonalakon belül az élet már nem kelet kapitálisának mesés élete, - hanem csak valami külvárosé, mert Sztambul ma már csak Európa «faubourg»-ja. Külön tragédiája: akkor szorul ki Európából, mikor eleurópaisodott.

Csunya, jellegtelen utcaképet küldök. Ez az utca szorulhatna akár a párizsi Montmartre tájékán, - akár a pesti Király-utca szomszédságában. Pedig ez is a mai Isztambul. Az a nagy szürke, szomorú bérház, amelyet csillaggal jelöltem, a XX. századbeli népvándorlás háza. Furcsa meghatározás, de talál. Diplomata barátom séta közben megállt velem e ház előtt és magyarázta: ebben a házban működik a török-görög kiegyenlítő hivatal. Itt intézik - úgymond - a kikergetett, pardon, a kitelepített görögök személyi és vagyoni ügyeit. Van itt vagy másfélmillió akta. Jó, hogy az akták nem tudnak zokogni és kiabálni, mert akkor fél Európa nem bírna aludni... És mert az igazi bölcseség elve: javas, javas! - a lassan-lassan, - minden akta legjobban úgy oldódik meg, hogy az íróasztalon porosodik. A hosszú idő alatt az érdekelt fél megunja saját ügyét és szépen kötelességszerűleg meghal, - a mi az elintézésnek legmegnyugtatóbb módja. Ez a hivatal valószínűleg még 2000 körül is lázasan fog működni, hogyha addig tűzvész el nem emészti, földrengés le nem dönti, vagy a Népszövetség le nem foglalja ezt a szürke házat. Ez utóbbi eset biztosan a teljes befejezettséget, a pontot jelentené...

Kérdem, nem volt-e szebb a régi népvándorlás? Lóra ülni. Nyugatnak száguldani. Ami útban áll, fölperzselni. Más fajokat kicsit fölkoncolni, kicsit rabszíjra fűzni. Minden körülményben ez a régi népvándorlás becsületesebb volt, mert ez a civilizált népvándorlás nagyonis - aktaszerű...

Nem tudom, a rög bilincse alól fölszabadult szellem törődik-e azzal, hogy földi pora hol és hogyan pihen? Nyirkos, zárt kriptákban, tömérdek bazilikák alatt, - a fölszántott csatatéren, - avagy a világvárosok szomszédságában, a kültelkeken, abban az egypár évtizedre bérelt kislakásban, melyből a legcudarabb házi úr, az üzlet, kilakoltatja a csontokat is, hogy e határidőre kiadott öröklakások helyén palotasorokat, zsivajló utcákat, sustorgó kohókat építtessen...

Mégis csak azt hiszem, hogy az elszálló szellem nagy és szép szabadsága jobban egyezik a nyilt, széles messzeségekkel. Mikor St. Malò előtt, az apró sziklaszigeten Chateaubriand egyszerű sírhalmánál levettem kalapomat, - mikor a rivierai Mortola mellett az illatos parkban vissza-visszatértem Sir Hanbury sírjához és megértettem, hogy a poéta-lord élete legkedvesebb virágai között akart maradni, új élete virradásán túl is, - mikor a Forcella di Lavaredón ismeretlen katonák kőkertjében nehány halk szót váltottam ezekkel a kibékült ismeretlenekkel, kik a nagy békét százszor jobban oldották meg, mint minden békeszerződés, - meggyőzött a gondolat ereje, hogy bizony a fölszabadult szellemek gyönyörködnek a messzeség, a magasság, a tenger végtelenjében, hogy bevonultak az ismeretlen végtelenségbe.

Ez nem lehet üres képzelődés. Ilyen pillanatokban magam is vágyakozva gondolom, bár csak nekem is ilyen helyen, legalább is a végefogyhatatlan magyar pusztán jutna utolsó földi osztályrészem. A lélek elszállása után is tud örülni, - nagyon tud örülni...

Eyoub temetője ilyen szépséges, szabad birodalom. Napfényben gyönyörködő domboldal, tengerre néző mező.

Minden, ami csak hit, - és nem kézzel fogható meggyőzés, vagy meggyőződés, probléma marad, mert a rendületleneket is gyarló, gyönge órán egyszer-egyszer megkísérti a kétkedés, ez a gyalázatos, észrevétlenül beosonó rabló, ki mindenütt a legszebbet és a legértékesebbet viszi magával... De itt Eyoub körül becsületesen éreztem, hogy ez, még itt keleten is, a teljes egyenlőség tanyája, a nyugalom nagy jogának országa, a boldogság birodalma, hol nem ismeretes a szenvedés és csalódás. Ez a megértő leszámolás kapuja, melyet nem lehet egérutakon elkerülni, - mely előtt nem kell bebocsátásért várakozni. Itt nincs kicsinyesség, mint a hivatalok és paloták kapuinál, hol megkérdik, ki vagy?! Ez a nagy kapu mindenkoron nyitva vagyon. A derék törökök a temetőik táján nem ismerik a földreformot. Akié az a pár lábnyi föld, attól soha el nem veszik. A földet el nem veszik senkitől, de a föld sem adja oda, amit ajándékozott. Ahogy a szálfáról gyökeréhez hull a leveles, hogy ott omoljon avarrá, - ahogy a bimbó tövéhez hervad, a hogy a kődarab az orom homlokáról csak a hegy lábához hullhat és nem máshová, - Eyoub mezején is áldott, édes röghözkötöttség uralkodik. Ezért az elbocsátott szellemek biztosan örülnek kertjüknek. Itt nem bír hozzám férkőzni a kísértő kétkedés.

A török temető, ha nem is tudom elolvasni a fejfák írásait, némán is többet elmond a névtelenekről, mint itthon bármelyik békekert. A fejfa turbánja rangról beszél, a fejfán a fez újabb idők nivellálásáról. Leveles-ornamentum asszonyokat jelel. Még a ciprusok is néma krónikások. Ahány ciprus egymás mellett, annyi családtag bujt itt össze, mert egymás mellé sorakozó ciprusok mindegyike egy-atyafi gyermeket jelent...

Elüldögéltem a virágzó mandulafa alatt. Ahogy rezegtek a virágkelyhek, ahogy zsongtak a rajzó méhek fejem fölött, - ahogy végignéztem a névtelenek végtelen sok kőturbánján, - a kövekre faragott leveles erdőségén, - valahogy nem éreztem, hogy messze, igen messze vagyok, - nem éreztem, hogy valaha itt könnyek is hullottak. Örültem a szabad végtelennek, - s tudom, az a sok ezernyi névtelen, ki már nincs itt, mert itt van már, - kiket szinte mind ismerek, - velem örül ennek a békés végtelennek...

Ez az új, modern negyed, fönt a dombon. A diplomaták negyede volt, míg az ázsiai Ankara mágnese mindent kényszerűen magához nem vonzott. Városnegyed, melyben este is otthonosan érzi az ember magát. Künt ülünk az egyik kedves terraszon és gyönyörűséggel szürcsöljük a török kávét és az estét. Magasan vagyunk, - még magasabban a csillagos ég. Lent a mélyben a Bosporus ázsiai partjának lámpái a ringó tengerszalag mellett. Csodálatos, megrendítő gondolat, hogy az a keskeny tengerszalag két világrészt választ el: az egyik az elhagyott bölcső. Várjuk, várjuk, micsoda újszülött kisded, micsoda új eszme indul útra ebből az elhagyott bölcsőből... A mi oldalunkon meg Európa, a rakoncátlan, féltékeny nemzetek, a tékozló fiúk meg az erőlködő aggastyánok játszótere. Gyönyörű «playground» - csak mindenki durván vagy rosszul játszik...

Ez a terrasz igazi Konstantinápoly, - csak éppen Isztambulból nincs benne egyetlen porszem, egyetlen sóhaj sem.

A kanyargósan fölnyekergő villamos kalauza magyarul szólított. Bosnyák volt, Pesten és Bécsben masérozott a bosnyák indulóra. A szomszéd asztalnál «dundurmát» rendelnek, - természetesen nem török hölgyek, hanem Milánó szépei. A másik asztalnál «taoköszüt» ízlelnek; - csakis New-Yorkból valók. Azt hiszik, hogy a csokoládéval és rózsavízzel lefecskendezett hideg fehérség fagylalt, pedig bizony apróra vágott tyúkhús... A zenekar spanyol és argentinai tangót muzsikál. A képes lapokat Münchenben nyomtatták, igen szépen. A kiszolgáló személyzet egytől-egyig görög-levantei a szigetekről. A török gyöngyfüzéreket borostyángömböcskéikkel, üveggombjaikkal, melyeket áloműző olvasóként morzsol a keleti ember, talán Gablonzban gyártották és kóbor nápolyi házaló kínálgatja. A rózsavíz, gyönyvirágillat, meg az ezeregyéjszaka meséinek többi illatszere a francia Grasseból illatozott ide. Az argentinai tangó andalítóan zümmög, a csillagok és a Bosporus apró lámpái álmosan hunyják le szemeiket.

Furcsa: a csillagos ég ugyanaz, századok, ezredek óta. A mecsetek minarétjei ugyanazok, mint régesrégen. A Sophia temploma hiába nemzeti «műemlék», - «múzeum», - Byzanc és a próféta csöndes találkozóhelye marad. A temetőkben a kőfejfák úgy sorakoznak, mint egykoron a janicsárok... Csak éppen azóta, hogy leesett a fátyol a török asszonyok arcáról, - sűrű fátyol mögé vonultak a muzulmánok, ozmánok, ottománok. A törökből nemzet lett és esztendők alatt többet haladott, mint századok alatt, - nagyot haladott, áthaladott, vissza Ázsiába...

Búcsúzom Sztambultól. Hogy éppen itt kell búcsúzni, Galatában! A galatai kikötő távolabb van a lírától, mint a legdöcögőbb próza vagy a számadás. De hát mindenütt lehet hangulatosan elválni, embertől és élménytől, csak éppen a kikötőkben nem lehet. Mert valamennyi kikötő már - határ és a határok inspektorai tárgyilagosságukkal mindenütt gondoskodnak arról, hogy ne vigyünk magunkkal nehéz szívet, hanem könnyebbüljünk meg, valamint túl vagyunk rajtuk. A határőr szemembe néz: én vagyok-e én? A valutaőr zsebembe néz, van-e ott, ami nincs? A vámszedő holmimba néz, mert végre nem hordhatok magammal egész enciklopédiát arról, mit vihetek magammal és mit nem...

Nem tehetek róla, hogy ilyenkor mindig eszembe jut a skót Burns Róbert dala: «The deil's awa wi' th' exciseman...» (Arany fordítása szerint: az ördög oda van a finánccal...)

A török hordár lábaimhoz rakja holmimat és markát tartja. Előre kéri a piaszterokat. Kerek számot.

Jól van. Fizetek. Menjünk. Előttem tipeg. Becsületesen megállok a csinosképű, daliás vámtiszt előtt. Látom, nagy itt a demokrácia, mert a hordárral kezet fogott, - holott a kézfogás keleten nem is divat. A vámtiszt kedves biccentéssel jelzi, hogy én is mehetek tovább. Csak azért is becsületes vagyok és nem mozdulok.

- Dehogy vizsgálom. A hordárja leadta nekem a baksis felét. Ilyenkor nem vizsgálok.

- Dehogy is szabad. Azaz önnek nem szabad lett volna adnia... Az nem immorális, aki elfogad. Csak az, aki ad...

Szeretetreméltóan biccent és kitartja fehérkeztyűs kezét, mint az útmutató a keresztúton. Mehetek a kis bárkára, mely a Khedivial Mail Line hajójához visz. Beugrom a hintáló csónakba. Két kezemet a mellemen keresztezem és meghajlok a dombtetőn lerajzolódó pompás mecsetek felé. Szálem! Gondolkozom e keleti embernek kristálytiszta bölcseségén. Azt hiszem, ő már nyugaton járt iskolába...

Az angol kapitány parancsai végigharsantak a Roda el Farak hídján. Még sem vettem észre, hogy már úszunk tova. Annyira elmerültem a hosszú parti dombon a kis tejfehér dzsidák, a minarétek bámulásába. Csak az árbóc hegyéről hallottam valami dobogó, ropogó suhogást. Az apró lobogó eddig összecsuklott szárnyakkal gubbaszkodott odafent, mint a fáradt, az alvó éjjeli lepke. Most egyszerre vígan lobogott az üdítő tavaszi szellőben, mintha vissza akarna repülni. Bizony egyetéreztem vele: én is szerettem volna visszareppenni, de győzött az időnél is nagyobb erő, - a messzeség. Sztambul nem mult el az időben, - de most elmerült lassan a messzeségbe.

Fedetlen fővel bámészkodtam a fedélzeten. Egyszerre térdet hajtottam. A levante-i matróz mellettem azt hitte, elszédülök és leroskadok. Izmos karjaival megragadott.

- Nem, nem - steward, - semmi bajom. Én csak térdet hajtok, ahogy síroknál szokás. Ott alul a Marmara partján dereng Rodostó. Nekem sírt jelent, magyar reménységek sírját...

Hogyha idegen földre lépek, hol még sohasem jártam, - földre, melynek más a levegője, más a termése, mint az én hazámnak, - földre, melynek fiai más viharral állnak szembe szegett fejjel és más szivárványt várnak, mint én, - mindig nyugtalanság szorongat. Olyasmit érzek, mint gyermekkoromban, mikor remegve álltam az ajtóhoz és vártam, mikor hivogat be a kis ezüstcsengetyű csendülése a karácsonyfa alá. Ez a nyugtalanság az ünnep és a kiváncsiság keveréke. Érzem, hogy ünnep van, és minden ünnep ránk erőszakol valami édes vagy nehéz zavarodottságot, mert az ünnepeken, akár az Úr írta ránk, akár a földi hatalom, kényszerűen érezzük saját kicsiségünket. A kiváncsiság meg legyőzhetetlen érzés; hogy is ne lettem volna kiváncsi a karácsonyi ajtónál: mit kapok?...

Ha idegen földre lépek, ez bizony nekem nagy ünnep. Megnyílnak előttem az ismeretlen ország kincses házai, megnyílik előttem az ismeretlen nép lelke. Ez nem köznapi eset, - ünnep, nagyon piros betüs ünnep. Meg hát ilyenkor kapok is nagy és tömérdek ajándékot, képeket, aminőket a legnagyobb mesterek sem tudnak festeni, sem a Cinque-cento-béliek, sem a modernek, - sem expresszionisták, sem impresszionisták. Kapok képeket ismeretlen nép földjéről, multjáról, pezsdülő jelenéről, talán még sejtelmes jövőjéről is, úgy, ahogyan én látom, csak én magam látom, mert már szomszédom vagy sok ezer szomszédom nemcsak előttem és utánam, hanem velem együtt is másként látja...

Ez a nyugtalanság természetes, mert mindig az a legtermészetesebb, amit már gyerekkorunkban éreztünk és onnan maradt ránk.

Mikor a pompás, várakozásokkal teli nyári éjszaka után, melyen a Fekete-tenger igazán fekete habjaiba gurult a vörös holdsarló és a fehér ezüstből metszett esti csillag, a hajnali levegő éleslátóvá mosdatta szemeimet, nyugtalanul kémleltem a szemhatáron. Kerestem azt az Ázsiát, mely még - Európában vagyon. Sárgás homokterrasz sávja bukkant fel a csillogó tengerből. A sívár partperemen a homoklejtő fölött fehérlő háztömkeleg, a háztetők fölött hagymaszerű kupolás tornyok, - a füstjüket elfújt gyárkémények, - kusza, csupasz acélvázak, melyek fogják és küldik a titokzatos erőt, azt a megfejthetetlen hatalmat, melyet átidomítanak hajtó izommá, hogy dolgozzék az ember helyett, átvarázsolnak fénnyé, hogy a dolgos népeknek ne legyen békés éjjelük sem, - átfínomítanak hanggá, mely a földteke másik felére röpíti a duhaj dalt és a balalajka csörgedezését, vagy az izgató szót, mely új paradicsomot igér, bűnben, gondban és kételkedésben fogant paradicsomot...

Most már nyugtalanságomhoz lámpaláz is keveredett. Tudom, hogy itt csak azt mutatják meg nekem, amit éppen jónak látnak megmutatni. Sebaj, - másutt is így van. A globetrotternak mindenütt udvarolnak és az udvarlás a jóság és nemesség buzgó színlelése. Tudom, hogy keveset fogok látni és ezért van lámpalázam, vajjon megtanultam-e az igazságosságot, az élet legnehezebb leckéjét...

Alig állok öt percig a parton, kényszerűen elismerem, hogy a szervezés nagyszerűen perdül. Az «Inturist» bekapcsol a nagy óraműbe és minden pompásan forog, mint az óramű kis fogas kerekei. Pillanatok alatt megszűntem az lenni, aki voltam és vagyok vagy még akarok lenni. Számot nyomnak a kezembe és e számhoz kötnek, - ez a szám többé nem hagy el, mintahogy a rab végesvégig csak szám, vagy a versenyfutónál is csak a számot látjuk. Ez a szám jelszó, jog, felelősség, kíséret, minden. Ezzel a számmal mindig csak oda kell mennem, ahol ugyanez a nagy nyolcas tolakodik elém, a kényelmes moszkvai autóbuszban, a magyarázó orosz nő karszalagján, az Inturist hoteljának asztalán, az odesszai nagy operában. Ezzel a számmal mindenütt, ahol széles Oroszországban megteszem a mikroszkópikus utat, melyre ráengednek, megtalálom kényelmemet, megváltott jogaimat, művészi élvezeteimet és a jó falatot. A rendezés körül tehát nincs baj. Egyszerűen első rangú. Csak mégis úgy érzem magamat mint a gyerek, akit karon hordoznak, holott ősi ösztöne már bizseregteti, hogy pár lépést a maga talpán tehessen. Kapálódzik kicsit és sopánkodik, hiába mutogatnak neki szép új játékokat. Karon kell ülnie: az erősebbik odaviszi karján, ahova akarja vinni. De a rendezésnél nincs semmi baj.

Tovarobogunk a széles, egyenes utcákon. Igazán nagyszerű rendőrök állnak mindenütt. Csizmájuk fényes, hogy a csizmákra nézve, megigazíthatom nyakkendőmet, kalapomat, mintha tükörbe pillantanék. A szép szál embereken a sötét bugyogóhoz pompásan feszül a fehér kabát, mintha rájuk öntötték volna. Fehér trópusi sisakjukon csillan a szovjetcsillag - ez a nagyon ízléses, szabályos dísz. Amerre robogunk, sokan állanak, mint a pusztai nyárfasor, egyenesen, peckesen, katonásan. Igazán szép. Rend - az van! A rend körül nincsen baj. De miért vannak oly tengernyi sokan? Ránk vigyáznak? Hát ki bántana bennünket? Azok a jámbor muzsikok vagy dolgos proletárok? Ki bántana? - hiszen, ahogy integetek az autóból, a keleti nyugalom, az orosz melankólia és a kollektív fegyelem kedves zavarával mindenki visszaint, hogy Istenhozottal vagy Isten-hozzáddal köszöntsön... Itt tévedtem. Itt nem a jó Isten hoz vagy visz, hanem csak a - masina. Vagy azért vannak oly elképesztő sokan, mert én és magamszőrű társaim valami veszedelmes levegőt hoztunk magunkkal? hiszen egyikünk sem vétett a légynek sem. Tanulni és csodálni jöttünk. De a rend körül nincsen baj...

Legelsőnek a kenyérgyárba visznek. Micsoda nagyszerű szociális intézmény. Talán alá akarják húzni, hogy végre a földi teremtményeknek nem a lélek a fő, hanem a gyomor. Minden kristálytiszta. Be sem léphetünk a tenger «úti porával» lepve. Mindenki köteles fehér köpenyt ölteni. Villamos paternosterok adagolják a lisztet, hatalmas acélkarok dagasztják a barnásszürke tészta-agyagot. A vasbetón bérházak építésére összeöntött halom keverése jut eszembe. Igaznak érzem ezt a gondolatkapcsolást - hiszen itt e kenyérgyárban építik a világ legmúlandóbb és mégis legidőtállóbb építményét, az embert - kenyérből.

A gépezetből kiguruló tálcák ezrével árasztják ki a kerek pomposokat, prófuntokat. Lisztesen sorakoznak egymás mellé, mint óriás fehér gombok vagy kerek kis barna párnák. A púpos gépkezelő nyájasan unszol. Megízleljük. Jó az a kenyér és áldott, mert Isten ajándéka, a béke szimbóluma, az egyenlőség egyetlen igaz jelvénye. Nem ismer a kenyér osztályt és politikát, nem ismer versengést és gyűlöletet, csupán az élet igazságát: élni kell! Ezért van így, mert a leghűségesebb anya adta, a föld - a legbecsületesebb ősi erény nevelte, a munka. Szép - szép. Hát a gyomor körül itt nincs baj, legalább itt e mutatós színpadon, hol a meghívottaknak, a választott vendégeknek játssza valaki hősi szerepét. Hogy is hívják ezt a hőst? Hadd emlékezem kicsit... Úgy-e, Potemkinnak hívták?...

Megállok egy percre Puskin óriás ülő szobra előtt. Márványkővé vált a költő, aki szívből élt és szerelmetes szívéért esett el. Mereven néz reám a hideg kő-költő, mintha a mi Vörösmartynkkal sóhajtaná az élőszobor jajját: «Szobor vagyok, de fáj minden tagom... Kevés, de nagy, mit szólni akarok, - Ember, világ, természet, nemzetek! - Ha van jog földön, égben irgalom, - Reám és kínjaimra nézzetek»... Talán a ma boldogtalan költői is ezt mormolják, mert kort élnek, mely a költészetet eltapossa... Talán Puskin is szeretne fölkelni és elbujdosni, arra messze, a tenger felé...

Tovább! Megtorpanok a «halál» lépcsőjének felső fokán, a nagy, széles lépcsőn, mely a Fekete-tengerhez vezet. Itt nem angyalok jártak föl és le, Jákob álmában, hanem - még csak nem is régen - emberek, kikben egyazon vér csöppjei pezsegtek. Tehát testvérek voltak. Természetesen, gyilkolták egymást, éppen azért, mert testvérek voltak. Kain ivadékai szaporábbak, mint Ábel unokái és - halhatatlanok...

Már a nagy szanatórium folyosóján vezet a karszalagos, kedves, igénytelen inturist-nő és bibliás szelídséggel, az irgalmas szeretet büszkeségével magyarázza, hogy a tudomány gépei hogyan ömlesztik a villamos fluidumot, az erőt, az egészséget a dolgos proletárok csontjaiba, karjába, szívébe. A karszalagos nő nem mondja - csak én mormolom magamban a Franklin Benjaminról írt jelmondatot: eripuit coelo fulmen sceptrumque tyrannis... Íme, elragadták az ég villámát is, hogy az emberben ideggé váljék, - elragadták a zsarnok kormány-pálcáját, hogy a nép kezébe adják. Szép, nagyszerűen szép szenvedő szegényeket talpraállítani és az egek villamos erejét szétosztani a letörtek között. De valami kísért, hogy megkérdezzem: mi van a Volgán túl, azokkal, kik éhen halnak? mi van azokkal, kiktől börtön, szibériai, archangelszki száműzetés, bitó vagy sortűz elvesz valamit, amit nem lehet visszaadni soha? Hallgatok - igazságos vagyok, értem, nem megy minden egyszerre...

Eddig csak a fizikum jótéteményeit bámultam; zarándokoljunk a szellem kincseihez...

Palotában járok; ez most képtár. Áhítattal lépkedek képtől képig lábujjhegyen. A szikra, az az isteni szikra, mit a művészet gyújt, világít akkor is, ha rátakarják emberi gondolatok fátyolát vagy sűrű szőttesét. Nagy, abszolúte nagy festők ezek az új oroszok. Itt a színek égnek, a színek élnek, a vonalak beszélnek, - halljuk a pusztai bozót susogását, a csizmás, kazakos emberek kurjantását - isszuk a képek ragyogó vagy ködös levegőjét. Mégis - sok az akasztás, lövöldözés, embertelenség. Pedig a művész mindenben megtalálhatja igazságát, csak talán éppen az emberi lélek sötét mélységeiben - nem! Sok a gép... Az aratók nem önmaguk dalolnak zsolozsmát kalászok döntésénél - a képen grammofón berreg... Pedig az istenadta művész nem találhatja meg igazságát gépekben, mert igazság csak az élet, mely nem jár fogaskeréken... E pompás képtárból azzal a meggyőződéssel lépek ki, hogy propagandára jobban való a megafón, mint az ecset. Az ecset a festő nyirettyűje és ugyanúgy kell játszania a színekkel, mint ahogy a vonó játszik a húrokon, melyek a szív kacaját és sírását zengik el, ha megpendülnek...

Majd bekísérnek a nagy Operába. Bekísérnek... Ez a kellemetlen szó majdnem valami hatósági cselekvést juttat eszünkbe. Nem tehetek róla - a csodálatos, szervezett rend mindig emlékeztet a kell szócska kényszerítő mellékzöngéjére... Bekísérnek. A pompás színpadon színes, meleg tenor csendül. Hiszen ez Cavaradossi hattyúdala:

... E lucevan le stelle, ed olezzava la terra... Tündököltek a csillagok és illatozott a föld... Kiértem belőle a szabadság után epedő, szerelmetes vértanú zokogását. Lehúnyom szememet és azt hiszem, a nápolyi San Carlo vagy a milánói Scala karosszékében ülök. Dal ez, melyet olaszul kell érteni. Pedig ez a lágy, gyönyörű nyelv nem olasz - nem Puccini honfitársa énekli. Ez a Cavaradossi most is, a színpadon, vörös nyakkendőt visel... A színpadon csicsergő szoprán ezüstös fülemile-hangja mámorít. Ah, ez a Violetta dala:

... Libiamo, libiamo i dolci calici... Ürítsük az édes serlegeket... Szépséges Traviata... Csakhogy a karcsú, bájos alak zsákszerű, idomtalan ruhában áll a deszkákon, hogy a báj és tündérség ki ne váljék a kollektív rendből... A hang a régi, csak az előítéletektől mentesek előítélete rámázza be valami szürke, bénító, ólmos egyformasággal...

Újra az egyenes utcákon robogunk. Integetek. Mindenki visszaint egy ujjal, két ujjal, egész kézzel, de komoran, komolyan, szomorúan. A gépesített óriás országból kettő hiányzik - a mosoly és a dal. Pedig e két fölösleges dolog nélkül esős ősz vagyon virágfakasztó májusokban is és szibériai fagyos tél perzselő júliusban. Csak az a nép igaz vezére, aki népének ezt a kettőt hozza és csak az a nép él emberi életet, mely ezt a kettőt adja. Nélkülök mindenki csak robot, ki óraműre jár és berren... Integettem nekik, szerettem őket, nem tehetek róla, valami végtelen sajnálkozással néztem az utcákon özönlő ezer és ezer embert, a szegényes rubaskákban (orosz ingbluz). Szerettem őket és integettem nekik, nem jókedvű utasok fontoskodó barátkozásából, hanem - mondani szerettem volna nekik valami kedveset, valami jót, valami igazat.

Az autónk újra megállt az Inturist-Hotel előtt, melynek egykori neve, a Hotel de Londres, átsötétlett a hevenyészett mázoláson. Zavartan ballagtam el Lenin és Stalin képmásai alatt. A nyers metszeteken csak a szemük élt, - mintha pillantása belefúrta volna magát legtitkosabb gondolataimba...

Az Inturist-Hotel egyik nagy terme állami áruház; abban kereskedik a szovjet. Szép rendben asztalok és fülkék, megrakva csecsebecsékkel, amiket az idegenek keresnek. Az első asztalnál legtöbben tolonganak; levélbélyegeket vásárolnak. Mindenki, aki hazaüzen azoknak, kik epedve várják a megváltó három szócskát «jó dolgom van», erre a legfontosabb kis dokumentumra rá akarja illeszteni e mikroszkópikus kis plakátokat, amiken kúsza jelvények között a «vörös» nagyságok elszánt, kemény, nyers arcképei merednek ránk. A szomszéd asztalon csupa kis medve sorakozik; művészien faragottak Ural-kőből. Az orosz medve... Ime, a kollektív fanatikusok nem vetették el a medve szimbólumát! Odább föltornyozva teamelegítő babák százai. Helyesek ezek az orosz népviseletbe öltöztetett, rikító rokolyájú Katjusák, Masák, Lizinjkák. Valamennyit ismerjük. Az egyik Nechludow hercegéknél szolgálhatott, mint Tolstoj a «Feltámadásban» megírta - a másikat is megismerjük - hiszen Rachmanow doktorék Masája... Helyesek, valamennyinek mosolygós orcája. Kecsesen rakják kezüket ringó csípőjükre. Fogynak is, mintha ingyen kelnének. Az okosszemű, kedves, elvirágzott árusítónők ajkán édes melódiával csendül a sok «yes-oui-si-ja». Kérem, ez nem orosz szó - csak éppen az «igen» négy európai nyelven. Bájosan hangzik; mintha ezek az oroszok nem is ismernék a «nem» szócskát. Ők nem tiltakoznak, nem tiltanak - csak mindig engednek, szelíden, jóságosan. Igazán remekbe készült minden, remekbe készült a fegyelmezett rend is.

A hosszú cédulával én is jelentkezem a legközelebbi pénztáros asztalánál. A szikár, sovány embernek átnyújtom a számlabárcát. Ideges ujjaival bűvészkedik az asztalára fektetett számoló hárfán. Lázasan tolja ide-oda a húrokon a fekete-fehér számoló golyókat, mint a falusi iskolában a készületlen gyerekek. Majd rámveti kék szemét és mosolyog. Kiálló pofacsontjaira ráfeszül a bőr és fakó arcán kipirulnak a tüdővész rózsái. Halkan mormolja: «Viginti-quinque lire». Huszonöt líra. Megértem - ez az ember nem beszél, csak oroszul. Megértem, hogy gimnáziumot végzett és rólam is föltételezi, hogy valamikor bajlódtam Cornelius Nepos-szal vagy Tacitusszal. Értem, hogy a világ minden pénzével fizethetek, csak orosz pénzzel nem. Olasz hajóval jöttem, hát lírákat kell adnom. Ők nem váltanak orosz pénzre, de elfogadnak mindent, ami cseng, elfogadnak minden díszes kis papirost, melyen pénzügyminiszterek vagy bankkormányzók aláírása ékeskedik. A nevek mellékesek. Nagy rend. Az elszámolás pontos, mint a londoni tőzsdén. Ha akarom, utána számolhatom én is, a fekete és fehér gombokkal...

Fizetek és mosolygok. Pedig ezt a kettőt nehéz a mai időkben egyesíteni. Katjusával, a teababával karomon eloldalgok a többiek közé. Mindenkinek egy-két baba ül a karján és mindenki mosolyog. De jól esik gyerekek közé vegyülni - hát még ha ezek a gyerekek felnőtt emberek! Mindenki elfelejtette, hogy Nagyoroszországban van. Felejti, hogy a kezek, melyek a takaros szürke medvéket faragták, e tarka babákat fércelték, talán még nem rég gyilkos kést forgattak, kézi granátot és bombát formáltak, tűzcsóvát vetettek Isten házára - pedig lelkük jámbor és keresi az emberben az embert.

A leghátsó fülkénél megakadok, nem mint vásárló, csak mint bámészkodó. A hajó minden dámája ott tolong. Prémeket vesztegetnek; - nem tehetek róla, meg kell símogatnom egy-egy remek bundát, a csillogó szőrű kékrókát, a selymes ezüstrókát, azt a sok-sok erdei lakót, melyet a nyíresek határtalan erdeiből, a tundrák határtalan hómezeiről végleg ideszelídítettek. Hiába ég odakünt a teljesteli nyár, asszonyok és leányok kihevült arccal próbálgatnak és nem jut eszükbe, mennyire fognak pirulni akkor, mikor a hazai vámos kiváncsiskodik, van-e elvámolni való?...

Végre elsodródom a szomszéd kis teremig és lábbujjhegyen osonok be, mintha szökném. Ott csönd van. A Titus-fejre nyírt, vézna elárusítónővel csak egy vevő tárgyal. Látom, nem értik egymást, mert az idegen ujjaival, homlokával, nyakszirtjével is beszél. Az asszony lágy orosz szókat kever kitűnő franciával és odesszai némettel. Az idegen valami északi nyelvet kever angol szavakkal. Svéd vagy dán lehet. Odaint tolmácsnak. Megegyezünk az angolban - az orosz asszonnyal a franciában.

Ragyogó ikonok feküsznek a polcon. Elkápráztat a telített aranyozás. Az idegen kiemeli egyiket és nézegeti. A kelet pompájában ragyog a ráma. Négy sarkában négy igazgyöngy, a tengerfenék titkos drámáiban hullatott könnyek. A kerek aranykeretben merev, szelíd Krisztus. Palástja csupa aranyszövés. Ah, soha sem akart az emberek elé lépni ilyen tündöklő palástban, ahogy Názaretból mezítláb gyalogolt a Jordán felé az izzó, köves úton vagy Genezaret tava körül bolyongott ringó kalászok között, együgyű tanítványaival, hogy felemeljen elesetteket, letöröljön könnyeket, melyeket kétségbeesés hullatott, - elsímítson redőket, miket kórság és bánat szántott, megáldjon kisdedeket, kik legközelebb valának hozzája. Avagy talán a nyomorultak érintésétől lőn szegényes palástja ilyen ragyogóvá? Drága, pompázó ikon. A vevő ráhajolt - fejét rázta. Elment, újra visszakerült. Két kézzel föltartotta, közelre, távolabbra; megint elment, megint visszafordult. Kabátomat megérintette és visszahúzott, hogy segítenék neki tolmácsolni. Egyszerre föllélekzett és becsomagoltatta. Vissza, a sovány, égő arcú pénztároshoz... A hallgatag orosz gépiesen ide-odatologatta a fekete-fehér számoló korongokat. Orcáján még jobban kigyulladtak a tüdővész rózsái és szinte megadásteljes szelídséggel rajzolt a számlacédulára egy nagy nyomtatott «M» betűt. Ez annyit jelentett: ezer líra, mert a rómaiak írják az ezrest «M» betűvel. Azután kimerülten dőlt hanyatt kerek székében, míg kezei keresgéltek fiókjában, hol párhuzamos kis vályukban sorakoztak a frankok, lírák, peseták, sillingek hengerei. Gyűrött, hajtogatott kis papírost nyújtott át az én markomba, mert engem már ismerősként kezelt, hogy nála fizettem a Katjusámat.

Mikor Odessza lassan elfogyott a szemhatáron és helyén az alkonyodó tenger fölött csak piros szélű kékes gőz rezegett, mintha a nagy krematóriumból szállana a füst, hol elégtek százezrek lelkei, a dán mérnök a fürge, hegyesorrú Battista stewarddal átkéretett kabinjába. Fordítanám le neki a gépelt magyarázó írást, melyet az orosz pénztáros nyujtott át neki, mikor a megvásárolt ikont kifizette. Úgy mond a steward, az az írás talán latinul íródott. A mérnök úr reáliskolákat járt. Nem érti. Szívesen mentem.

- Az írás igazán latinul íródott. Nehézkes, rövid mondatokban, mint az érettségiző diákok dolgozatai. Művelt, gondos ember próbálta megírni a középkor ez esperantó nyelvén, melyet mégis csak a világ minden sarkában megért valaki. Mintha nem akarta volna, hogy akárki olvashassa, aki orosz földön ért a betűvetéshez. Csak annak szánta, aki ezt az ikont kiviszi magával, messze földre, más országba. Ideírom szószerint, amit kiolvastam e deákos szövegből:

«E magyarázatot latinul írom. Nem tudákosságból és nem azért, mintha régi századok írástudóival tartanék, akik nemzetközi érintkezésben súlyos etiquette-hibának tartották volna élő nemzet nyelvén írni. Azt akarom, itthon ne értsék mindnyájan - odakünt megértsék bárhol.

Ezekben a sorokban nagy gyónásom rejtőzik. Gyónás és hit. Az a hit, hogy emberek százezreit vagy millióit lehet száműzni ősi földjükről, de nem lehet száműzni az Istent. Mi oroszok mégis megpróbáltuk. De Isten itt maradt velünk, csak levette rólunk szemét és áldó kezét.

Ez az ikon a mi uradalmunk pompás udvarházában függött. Apáról fiúra szállott. Ez a Jézus látta az én édes gyermekségemet. Már édesanyám karján gagyogva, ujjongva, vágyakozva kapkodtam az ámpolna felé, melyen ez ikon előtt vörös üvegburában égett az örök mécs. Úgy látszik, már akkor kerestem a világosságot. Nekem ez az ámpolna nem vetett fényt életemre...

Igen - ez a Krisztus látta egész gyermekségemet. Mikor még lábaimra sem bírtam állani, elébe vitt édesapám is karján - és én két kézzel nyúltam az aranyozott, rubint-köves keretből kipillantó szép, fiatal, szakállas férfi arca felé. Ösztönszerűen éreztem, hogy ő jó, áldott jó - jobb hozzám, mint bárki ezen a nagy világon. Családunkhoz tartozónak, családtagnak hittem. Apám-anyám után ő következett. Mikor pedig láttam, hogy apám-anyám is térdre hajolnak előtte, még föléjük is helyeztem azt, aki ez ikonból kitekintett reám. Talán ezt akartam elmondani tehetetlen, apró, kövér ujjaim símogatásával, nyöszörgő gyereknyelvem értelmetlen szavával, melyet csak a jók és igaz nagyok értenek meg. Szememben ő lett a családfő. Pedig nem volt az.

Mikor felcseperedtem, mindenkor megrendített, hogy apám és édesanyám, a hitbuzgó pravoszlávok, húsvétkor ez ikon előtt váltottak csókot parasztjaikkal. Ekkor hangzott el: Cristos wosskresse! Krisztus föltámadott! Apám, anyám, a büszkék, az urak, e szavaknál csókot váltottak parasztjaikkal - még az öreg, kócos szakállú Bondarenko Simeonnal és a boszorkányképű Andrejewna Serafinával is, akik az ünnepen is a legtoprongyosabbak voltak...

Fiatal fejjel sokat gondolkodtam ezeken a csókokon... Furcsa volt a mi orosz életünk: hétköznapokon szolgaság és kancsuka - Krisztus előtt testvéri csók urak és parasztok között. Az ikontól vártam a csodát: a megváltó testvériséget. Ez a testvériség nem virradott reánk...

Mikor 1914 teljesteli nyarán, mint Tolstoj írja: a fölfegyverzett, gyilkolásra kitanított parasztokkal - mint ugyancsak Tolstoj írja, a «Szent barommal», a néppel, Censtohova felé maséroztam, fényes gombokkal, fényes karddal, fényes becsülettel, de fénytelen lélekkel, anyám a piros ámpolna alatt leborult az ikon előtt - és elrebegte: Uram, tartsd meg fiamat épségben a földi pokolban... És fogadalmat tőn száz gyertyával és a rongyosoknak a szükség idején ezer és ezer fehér kenyérre. A földi pokolban nem ért golyó, sem shrapnel, sem láng- és aknavető. Csak a táborok és csataterek szemetjéből lélekzettem be valami hitvány mikróbát. A tábori kórházba küldtek, mint tüdővészes senkit. Anyám keresztet vetett homlokomra, hazament és otthon bánatában megtörött a szíve. Ez az ikon látta meghalni a szent asszonyt, aki csak szeretett és hitt, de meghalt, mert hite csak félig teljesedett... Nem ért el a tűz, de betegen hányódtam Odesszától Szevasztopolig - Szevasztopoltól Moszkváig a szurtos kórházakban. Az ikon csak szószerint váltotta be, amit ígért, mert nem haltam meg - de nem váltotta be ígéretét a csodatévő nagylelkűségével...

1917-ben a mi falunkon száguldtak végig az első «vörösök». Perzseltek és öltek, mert az új eszme csak tűzből és halálból születhetik. Őszbe csavarodott apám újra térdre hullott a vörös ámpolna alatt - a mi ikonunk előtt. Ott kérte a Megváltót, hogy váltsa meg őt és ivadékát a borzalmaktól. Vörös katonák ott, e Krisztus előtt ütötték le. Azért, mert gyanúsnak, veszedelmesnek hitték azt, aki a régi Istenhez imádkozik. A képet nem bántották; az drága kincs - el lehet adni. Az embert elpusztították az ikon előtt, mert hitök szerint eladja a népet az, ki magasabb hatalomban hiszen, mint maga a nép. Lizaveta, a vén cseléd, mesélte, hogy apám e szavakkal esett össze: Uram bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekesznek... Maga az emberfia szenvedett és meghalt... Rettenetes tanításnak éreztem, hogy minden megváltáshoz vértanúk kellenek... Hogy eszmék csak szenvedés és megfeszítések árán győzhetik meg az emberiséget... Akkoron úgy éreztem, hogy kegyetlen és vígasztalan az ilyen evangélium...

- Akkor vetődtem haza, mikor éppen a mi földünkön, Ekaterinodar körül Denikin fehér katonái gazdálkodtak. Annyira-mennyire fojtott rend uralkodott. Egyik este ledőltem az ikon előtt: leszállt a szürkület - a vörös ámpolnában réges-régen kialudt az örök mécs, mert ezen a földön semmi sem örök. Én meg ebben a homályban újra kerestem a fényt, mint akkor gyerekkoromban, mint akkor az ifjú években. Hirtelen fölágaskodtam és újra meggyújtottam az ámpolnát. Gyáván gondoltam: utoljára gyújtod... Igen utoljára, mert az én elsodrottságomban keserves volt új világosságot gyújtani. Az én lelkemben is kialudt az örökmécs: a hit az igazságban. Gyáván gondolkoztam. Ez az ikon nem segített anyámnak, mert megtörte szívét. Nem segített apámnak, csak szörnyű vesztét szerezte... És ha nálam találják, mikor Denikin odább áll csapatjaival - és újra jönnek a vörösök? Akkor én is úgy végzem, mint édesapám...

Ma már értem, miért voltam gyáva. Beteg emberek mindig gyávák. Csak egészséges emberek halnak meg nyugodtan meggyőződésükért, legyen ez a meggyőződés akár kiegyensúlyozott, érett erő, akár csak a fanatizmus tűzvészénél kipirkadó árnyék. Csak egészségesek tudnak könnyen halni. A beteg ember nem mer meghalni... Engem pedig gyötört a mellbaj, Dosztojevszkyk, Csechovok betegsége. Élni akartam; azért voltam gyáva. Nem mertem magam előtt nyiltan istentelenné lenni, nem mertem az ikont összezúzni. Féltem tőle... A korán hajló novemberi estén átcsempésztem falunk templomába és fölszegeztem az egyik oszlopra.

Ivanovics Jefrem, a nagyszakállú pópa másnap reggel ott találta. Kiokoskodta, hogy valaki titkos, régi vótumot teljesített. Örült a remek ikonnak, hogy szakálla rengett és büszkén vetette hátra szép, de üres férfi-fejét. Nem azért örült, mert jó pásztor volt, hanem azért, mert jó kalmár vala... Az idők fájdalmát gyorsan aprópénzre akarta váltani. Jólétben akart duskálni, mikor mások rettegnek és éheznek. Elsuttogta ájtatos öregasszonyoknak, hogy álmában nála járt szent Pjotr, az apostol és hozta neki az ikont, egyenesen Jeruzsálemből. Most már a faluban a csoda lesz a törvény és a törvény lesz a kivétel, csak le kell adni az obolost. Mindenkinek volt apja, ura, fia vagy Denikin vagy Csapajev katonái közt - vagy a kórházakban, vagy a börtönökben. Az ikon alá kitett kis ezüsttálba omlott a rubel vagy a cervonetz, ahogyan a falu fölött fehér éjszakák virrasztottak vagy vörös hajnalok hasadtak. A pópa meg élt, mint a kiskirály...

Mikor kiszállott Moszkvából a népbiztos, Ivanovics Jefrem, a pópa, tüstént bekopogtatott nála.

- Vladlen Vladimirovics - úgymond - összetörhettek mindent a templomban, felgyújthatjátok, lerombolhatjátok - legyen a ti igazságotok szerint. De van ott egy ikon - ezt ne bántsátok, mert aranyat ér. Adjátok el jó pénzen valami idetévedő idegennek, ki gyerekes balgaságban gyüjti a furcsaságokat. Akkor ez az ikon itthon már nem árt senkinek. A mi tanácsunknak meg pénzt hoz, ami nem éppen megvetendő...

Az ikon ekkor csodát tett. A hűtelen pópát nem csak élni hagyták - ő lett a népbiztos famulusa...

Ismeretlen, vidd magaddal. Ne felejtsd, hogy ez a kép látta egy egész család, de egy egész nép lelkének történetét...

Becsüld meg nagyon. Ez az ikon tett engemet, a gyáva istentagadót újra hívővé - és ez igazi csodatétele!

Mióta nincs velem, azóta nem is értem, hogyan is merészkedtünk apám, anyám, meg én, ez ikon előtt az életért kockázni, ígérni és fogadkozni, mikor Christos is azért vált emberfiává, hogy szenvedéssel adjon példát a megváltásra...

Mióta nincs velem, megvilágított az Úr, hogy nyomorúságos és önhitt képzelődés, hogy az Ő bölcseségét és akaratát, mely nekünk örökké zárt ajtók mögött intézi sorsunkat, a magunk hitvány kis sorsával akarjuk mérni! Önhitt képzelődés parányoknak azt hinni, hogy Ő miattunk megváltoztatja egyik vagy másik törvényét, melyek a kezdetet és a véget igazgatják. Most már megértem, hogy csak mi vagyunk gyarlók, hogyha a törvényei beteljesülését akkor, mikor logikájukat érezzük, kegyetlen rendnek - mikor áldásukat érezzük, csodának nevezzük... Ne próbáljuk kihallgatni a mi hitvány tudományunk kulcslyukán keresztül, amit Ő a nekünk lezárt nagy ajtó mögött határozott.

Ismeretlen! Vigyázz az én ikonomra és gyújts előtte pirosló örök mécset, mert ha ez az ikon csak kép, melyet talán vétkező kezek formáltak - mégis látod! Te meg ember vagy és lelked ablaka a szemed. Ha látod e képet, érezd, hogy az Ő közelében vagy... Gyújts előtte örök mécset - mert e kép is látni fogja a Te sorsodat, mint ahogyan látta az enyémet»...

Nagyot lélekzettem, hogy elkészültem a fordítással és átnyújtottam a dán mérnöknek. Helyet sepert magának a kabin kis asztalán, alátámasztotta állát és olvasta. Szótlanul fölkelt, kicsomagolt holmijából egy rubintüveg poharat, melyet valahol Taorminában vagy még Nápolyban vásárolt gyüjteményébe. Megtöltötte a sűrű, ezüstfényű olajjal, mit valahol a déli olajfák hegyéről szerzett be útközben. Valami kötőszerből apró kanócot sodort, belemártotta az olajos pohárba és meggyujtotta. Az ikon elé állította a rubintos poharat.

Szótlanul ültünk egymással szemben. Átviharzott hallgató lelkünkben egy egész nép lelkének tragédiája. Éreztük, hogy Ő közel van. A kis kerek ablakon benézett a nyugati vereslő égről az esti csillag, - a tenger és az ég örök mécset gyújtottak...

A monostor felső udvarának hófehérre meszelt boltívei alatt a kis kiszögellésen üldögélt az egyik kalugyer-barát, Basileus testvér. Legalább így értettem nevét, hogy a gazdag könyv-kincstár ajtajából a másik barát átszólt hozzá.

Itt minden hófehér a déli verőn, hogy gyerekesen megtapintottam az oszlopokat, nincsenek-e hóból sulykolva? A nap izzik, mégis érzem a ragyogó falak hószerű hidegét. Ahova az árnyékok beferdülnek, tompa a falak vakító ragyogása, mint az imént esett hófuvaté. Ahol meg a napsugár incselkedik a kövekre omlott fehérségen, szinte csúszós a tisztaság patyolata. Az egyetlen sötétség a kalugyer karcsú vonala, fekete talárjában, mely tarkóján egybeolvad hosszú, szénfekete csomóba kontyolt fürteinek éjszakájával. Pompás szakálla dekoratív ikon-ná varázsolja szelíd, szent ábrázatát. Szemét nem látom. Lesüti a kopott, bőrkötéses könyvecskére. Talán imádkozik.

Nem akarom zavarni; lábujjhegyen osonok el mellette. Éles pillantásom mégis megakad a nyitott lapok apró görög nyomásának két pirosra nyomott betűjén, α és ω. Megértem: János apostolnak mennyei jelenésekről való könyve, 8 vers a megdicsőült emberfiának megjelenéséből: «... és hallék hátam megett nagy szót, mint a trombitáét. Amely ezt mondja vala: Én vagyok az Alfa és az Omega»...

Megérezte, hogy kiváncsiskodásom ellesi az ő meditációját. Fölveti a fekete cseresznye hamvával ékeskedő szemét és szelíden elmosolyodik. Valami kisért: ezt az embert meg kell rögzítenem. Lefényképezem... Remek kép lesz - a szálas, szakállas, éles sziluet, a monostor oszlopainak fehérségében, a déli nap csillanó bőségében. Napfény és fekete vonal - ragyogó reménység és az eleven szenvedés... Mert aki önmagába mélyed, eleven szenvedés... Mert aki önmagába mélyed, az vagy már üdvözült, vagy már elkárhozott. Vagy már ezen a földön üdvözült, mert az élet csalódásai helyett csak a magánosság ragyogása fénylik neki. Vagy már ezen a földön elkárhozott - a mások és a másik utáni vágyak örökös tusájában, kegyetlen közeltusájában, eleven szenvedéssé változott. Ez lesz képem címe: fény és árnyék...

Becsületes vándor vagyok, aki soha sem akarna bántani senkit, akinek lelkét más levegő melengette, mint az enyémet. Megkérdezem majd, szabad-e lemezre vennem; végre is az ő arca, az ő alakja az övé és nem az enyém. Csak akkor vihetem magammal, hogyha ő igent bólint. Vajjon tűrte-e volna Szent János apostol, hogy őt megörökítsék, mikor éppen látomásaiba révül, mikor szent ihletében költ, hitet vagy pusztulást költ... Hát megkérdezem.

Lesüti szemét. Leereszti a kis fekete könyvet, melybe beleszorul ujja jelnek a versnél - az Alfa és Omega közé. Fejét rázza. Ez a határozott «nem!»

Éppen mások is jönnek. Az arra csevegő fiatal pár már mentes az én töprengéseimtől. Ugyanezt gondolják, mint én - nekik is kell a filmre a pathmosi monostor legdekoratívabb élő ikon-ja...

A fiatal nő a luxushajók örökkévaló egyenruháját hordja, melyet legszebbnek ítéltek a cirógató szemek. Áttetsző zöld fürdőruha tapad nyúlánk, nyírvessző rugalmasságú termetére. Dióbarnára perzselt idomai kívánatosan mondanak ellent a zöld gyíkok pikkelyeire emlékeztető könnyű lepleknek is. Mai nő, aki ma akar élni, csakis ma - s addig-addig vetkőzik a napfénynek, míg - nos, míg valaki versenyre mer kelni a napsugarakkal és átöleli - csak önmagának.

A karcsú ifjú teremtés odaperdül az elmélkedő baráthoz; belefűzi karját, hogy a szerzetes karja lehanyatlik a szentírás kis könyvével együtt. A leány odahajtja a szénfekete kontyolt fürtökhöz aranykoronás fejét és kacag. E kacaj annyit jelent: most!

A kísérő fiatalember hirtelen lecsípi a kis fényképező masinát és nevetve mondja olaszul:

- Íme, új Tizian vagyok. Megfestettem a napsugarakkal az «égi és a földi szerelem» mesterművének a második felét...

Karonfogva illannak tovább. A férfi közben a Traviatából dudol: Amor... amor, che per l'universo palpita...

Ah, könnyelmű fiatalok! Nyár és nyár... Szótalanul zsebre vágom kis fényképező gépemet. Nekem nincs képem.

A barát pillanatokig előreszegezte fejét, mint az otrombán faragott szentek a kis kápolnában. Azután szoknya-suhogást hallottam. Csak a barát fekete talárja lehetett, nem az ellibbenő leányé, mert hiszen a leány nem viselt szoknyát. Basileus csak a kis keskeny lépcsőn tűnhetett el. A szemközti fal fölött a három kis párkány-fülkében a három kis harang csengő-bongó kondulása melenkólikus tercben fonódott össze tízszer egymás után. Talán a barát lelke jajdult fel tízszer is... Csak délelőtt tízet hirdettek a harangok, mert ők is siratták a szaladó időt.

Sebtében két-három lépcsőfokot fogva követtem a barát talárjának suhogását. Nem a cellájába szökött, hanem ki, a déli napfénybe, a monostor legfelsőbb párkányára.

Utána mentem és Szent Jánossal láték: «az ő feje pedig fehér vala, mint a hó és a szemei olyanok, mint a tűzláng... A szava pedig olyan, mint a sok vizek zúgása»... Odafönt bizony fehéren ragyogott minden, paradicsomi gazdagság szépségében és siralomvölgy sívárságának szegénységében. Szemben Samos szigetének tömérdek hegyei, melyekről napsugarak miriádja és párás szellők kacérsága lengeti a görög venyigék mámoros fűszerillatát. Azontúl Ázsia, a bölcsők óriás bölcsője, honnét bölcseségek indultak világgá, názáreti Jézus, dadogó Mahomet és hallgatag Buddha kifogyhatatlan dús szegénységéből. A sziklás hegygerincen szélmalom kőtornya. Vitorlás küllői lomhán csépelik a kékségbe mindenek legnagyobb ellenségét, a láthatatlan időt. Alattam lapos tetejű fehér házak. Megbújnak a monostor lábánál, megbújnak a jó pásztornál, mert jó az Isten közelében lenni és a monostorban lakik az Isten. Lent a mélyben, hol a tenger zúg, a kis marina körül megint fehér házak, mint a derengő hóbuckák. Aztán rekettyebokrok és fehér házak - fehér házak és újra rekettye-bokrok. Csoda, hogy el nem olvadnak a reszkető napban. Az öbölben nyugodtan álmodik a nagy idegen, az óriás hajó, ez az idesiklott rengeteg város, mely több lelket számlál belsejében, mint a hány lélek itt az egész szigeten szeret vagy gyűlöl - remél vagy rezignál. A hegyoldalban János barlangja, melynek homályában magába nézett, mikor az azúrban elvakította Isten arca.

Az egész fölött újra Samos lomha nagy hegyei, ahogy átlélekzik tűzeres venyigéik fűszeres illatát. A levegő tele Byron dalával, ahogy Sunium fokán széttöri serlegét... Boldog Childe Harold, aki itt bolyongott! Isten tudja, valahogyan közelebb van itt az a kék gyönyörűség, amely mögött lakozik az örökkévalóság Ura, akit már a régiek emberformába öltöztettek, de képzeletükkel csak lefokoztak, mert amihez az emberi ész hozzáér, azt ellepi a földi pára. A mi képzeletünk csupán szenvedő, szegény embernek hozta le hozzánk a leggazdagabb ragyogásból - és ezért jobban ismerjük. Ismerjük, mert szegény és szenved. Hej, de közel van itt az a kékség!

A menekülő barát a monostor legfelső ormán állott. Ugyanazt nézi, amit én látok. Tisztelettel köszöntöm. Rámnéz. Kedvesen mosolyog. Végigsímogatja jóságos, nevető szemével deresedő fejemet. Bizalmasabb, hogy látja: az én fejemen már havazott. Havas hegyek komolyak és nem bántják a völgyet; deresedő emberek komolyak és nem törik fejüket csínyeken. Széles mozdulattal megmarkolja barna, eres, nagy kezével a panoráma szépségeit. Kis fekete könyvéből pár sort görögül olvasott. Egy betűt sem értek újgörögül - mégis megértettem a versek számai után:

Újra János apostolt idézi. Az apostol lelke tiszta Napkelet. És benne is a Kelet szólal, az a csupa költészet-kelet, melynek szűk a jelen - s ezért kell a szépségek jövőjébe menekülnie...

Lehajtja fejét. Felejtem, hogy bodros szakálla van. Felejtem, hogy érett férfiú, aki már átment a hídon, a legnagyobb hídon, amely az élet és a másik élet rettenetes szakadéka fölött vezet át. Megrezzen kezem; szeretném fejére tenni, mintha gyermek állana előttem. Képet látok magam előtt, mely alatt írva vagyon: eresszétek hozzám a kisdedeket. Ez a szakállas nagy gyerek kisdednek látszik, itt fönt, ebben a pillanatban. Szólok hozzá - nevén szólítom, ahogy ellestem nevét:

- Bocsásson meg, Basileus testvér, hogy míg én alkalmatlankodom, mások lemezükre fogták. Az én képem hangulatosabb lett volna: Isten embere, az ő boltívei között. Tiszta gondolatok között. A boltív lett volna rajta, mely maga az ég boltozata. A harang, mely Isten szava. Az ember, aki Istené - s ezért önmagáé...

Szomorúan legyintett és fejét rázta. Újra kis könyvéből olvasott pár sort. Otthon utána néztem a vers számozásának. Ez vala Szent János jelenéseiből:

Éreztem, hogy ez az angyal az asszony, kinél a mélység kulcsa vagyon és kezében a lánc...

Szerettem volna Basileus testvért megkérdezni, ki volt az ő angyala, akiről Szent János jelenései szólnak... De hát férfiú férfit is csak akkor kérdezhet ilyesmiről, hogyha egyikük a világ leghallgatagabb és legbevehetetlenebb várában ül - a gyónószékben. Meg hiszen úgy sem értettük volna meg egymást, mert én nem értem az újgörögöt. Még akkor sem értem, ha a jelenések e versét a gyónás kezdetének olvasom is... Azért mégis beszélgettünk. Én fölnéztem az égre, erre a mindig kitárt és mégis véglegesen bezárt kapura, - azután széthordoztam szememet a remegő napfény szépségein, melyek millió esztendősek és mégis minden hajnalon fiatalok - majd elégedett mosollyal lenéztem lábaimhoz, mert alattam álmodott a monostor békéje. Ő izgatottan követte pillantásaimat és megértett: Istent keresem a magasban - a megnyugvást a végtelen környezetben, a békét a monostorban. Tehát őt is boldognak kell tartanom.

Fejét rázta. Szenvedélyesen megölelt valami láthatatlant. Lesütötte szemét, hogy szempilláinak fekete ernyője letakarjon előttem mindent, ami ő hozzá tartozott és tartozik. Bánatosan mea culpára verte a mellét. Azután újra elém tartotta imádságos könyvét arról az angyalról, akinél vala a mélységeknek kulcsa és nagy lánc a kezében... Azt hiszem, megértettem. Őt nem elhivatottság, az Úr keresése hozta ide, kolostorának áldott, de örökös börtönébe. Nem maga az Isten, hanem ez a nyomorúságos föld, a hajótörött szerelem. Ezért szenved itt is - és vezekel.

- Szegény, szegény Basileus testvér! - ennyit tudtam újgörögül. A többit elmondtam azzal, hogy megszorítottam kezét. Ő meg lehorgasztott fejjel lesuhogott a tejfehér lépcsőkön, valamelyik cellába. Sietett - és mégis mintha fekete alakja megállt volna azon a lekanyarodó lépcsőn. Én ott láttam tovább is.

Töprengtem. De furának találhatott engem! Hátha meg sem értettük egymást?! Pár perc múlva mégis világos volt előttem, hogy a barát gyónt nekem. Gyónt, engem választott ehhez, mert nem mertem lefényképezni. Tanúja lettem a zöldpikkelyes asszony tréfájának, a tiziáni kép megrögzítésének. Az én gyöngéd figyelmemet gyónással köszönte meg, mert mást nem adhatott...

A pathmosi keskeny kis utcákon csak a fény és a csönd szerelmeskednek. Az ő gyermekük a béke; nem igen zavarja őket az édes békétlenség, a gyerek. A férfiak messze járnak - túl a nagy vizeken, mert a szigeten terem az ige, de nem a kenyér. Fehér házak és rekettye-bokrok...

Az egyik kis patyolatház bejárójánál öreg anyó ül, talpig feketében, ahogyan itt délen szokás. Lábainál cserépben néhány paraszti virág. Odanézek, mert jól esik a szemnek a tarkaság. Az anyó észrevesz. Kiegyenesedik. Utánam nyúl, mintha bennem akarná megragadni a távolságot, amit magam is egyre keresek. Szerényen susogja:

- Hideg víz, hideg víz! Ez Pathmos vendégszerető hívása. A legtöbbel kínál, amit a sziget végefogyhatatlan szépségei között adni lehet - egy korty hideg vízzel. Ez a baráti pohár, ez a föld aszúbora - az izzó ragyogásban a vendégszeretet balzsama. Visszamosolygok és betérek. Szeretem, ha valahova behívnak, hová hívás nélkül be nem térhetnék. Az otthonok az élet legpompásabb múzeumai.

Kedves szoba, minden tornác nélkül. A vendégsarok keleti pamlagáról végigméregetem. Kőpadlóján két helyen játszik a napsugár, keresi a piros szirmokat és a másik kis megvilágított kockán az oda kuporodott citromlepkét. A napfény mindig játszótársakat keres. Nézegetem a falra illesztett nagy tányérok tompa kék rajzait. Az egyiken a sötétkék recék fölött karcsú nő lebeg. Ah, a Vénusz születése, ahogy pár ezer év előtt képzelték. A másikon anya gyermekével; az anya feje fölött a tányérba égetett aranygyöngyök. A Madonna, az anyaság, az egész emberiség életének vissza-visszatérő megváltása. A hajlékban találkoznak mithológia és jámbor hit - a fali tányérokon.

A fürge anyó serénykedik. Fölemeli a szoba másik sarkában a kemenceszerű kőkút fedelét és csörömpölve ereszti a láncon a kivert vörösrézvödröt a ciszterna fenekére. Mosolyog:

Tölt az opálos vízből a csillogó serlegbe. Opálos ez a víz, mint akár az a görög szíverősítő, amit az imént felső Pathmos egyetlen korcsmárosánál hajtottam föl - az egyetlen terebélyes fa alatt, hol valamikor Kelet zarándokai hűseltek. Nem mertem visszautasítani, mert szívvel adják. Szürkéskéken opálos, de jó, mert hideg, mert több a legtüzesebb samosi bor aranygyöngyeinél, mert az egyetlen ajándék, amit ez az öreg asszony adhat. Hát jó.

Az anyó megfogja két kezemet és mesél és könnyeit törölgeti - mesél és újra könnyezik. Egyetlen szót sem értek újgörög hadarásából, csak hallom a hullámzó régi ritmust. Szerencsére az ajtóban éppen megjelenik az egyetlen fa alól az öreg kocsmáros, a kajlabajszú hetvenes görög. Karján szorongatja a szépszemű, szurtos kis fiút. Éktelen olaszsággal magyarázza:

- Az anyó rí, mert egyedül maradt. No, velem meg nem esik. Nekem tizenkettő van. Ez itt legkisebb fiam. A tizenkettedik. Most lesz másfél esztendős... Hát az anyó rí. Aszongya, neki két fia volt. Mindegyiket elvitte az édeskedves, a gonosz tenger. Igen, az egyik tengerész. Valahol messze jár. Nem tudni, él-e, hal-e. A másikat elvitte annál a kék öbölnél hullámosabb, viharosabb tenger: az asszony szerelme. Hajótörött - ezt biztosan tudjuk, hajótörött asszony miatt. Barát odafent a monostorban. A hajótörés után elment Istenhez és az Úr magához vette... Ezért rí az anyó...

Megráztam az öregasszony ráncos, hideg kezét. Ő meg sértődve dugta vissza zsebembe az asztalon felejtett néhány drachmát.

- Khrió neró! hideg víz... Hajtogatta és közben törölgette forró könnyeit. Én meg mentem tovább a vendégszeretet jóságával, amellyel már alig találkozom idehaza, mert nálunk már hűvösebb a világ.

Íme, pár perc alatt így varázsolt elém tragédiákat az elmaradt fényképezés meg egy pohár hideg víz, a khrió neró... Valami honvágyszerű lokálpatriotizmussal néztem át Ázsia felé; mintha én is, mégis csak odavaló volnék... A lehorpadó hegygerincen a bástya-toronyszerű szélmalom vitorlás küllői csapkodták, lomhán terelték a láthatatlan kék időt - őrölték a mindenség rettenetes ellenfelét. Ahogy lassan a csontvelőt összerázó köves úton leballagtam a keskeny ösvényig, a fölfelé ziháló apró szamarak és öszvérek között, egyre visszatért a tenger ritmusában a legnagyobb igazság, melyet valaha leírtak: «Én vagyok az Alfa és az Omega»...

A legszebb földi gyönyörűség, hogyha a természet és az ember kezet fognak. Igaz, nehezen találkoznak, mert az ember a bibliai tékozló fiú. De ha találkoznak, akkor a természet mindig magához öleli tékozló fiát, a pazarlót, a könnyelműt, a rakoncátlant. Ebből a találkozásból származik a legelbűvölőbb összevágó stílus.

Santorin apró görög szigetén átéreztem ezt a nagy kibékülést, ezt az összevágó stílust, - éreztem, mint a szeretetteljes, lágy símogatást. Ez a parányi sziget, ez a külön liliputi dominium, közös remeke az eróziós és vulkanikus ős-mesterembereknek, meg a fúró-faragó, kalapáló emberi mesterembereknek. A maga szegénységében tökéletes.

Mikor horgonyt vetettünk a hullámokból föltornyozott szirtek előtt, melyek átkaroló ölében csunya kis vulkán füstölög, - a habokból csak pár esztendeje fölfortyogó vulkán, - kíváncsi áhítattal támaszkodtam a fedélzet korlátjának. Ilyenkor elnémít két kérdés, melyek láthatatlan kísértetként súgják: miért jöttek ide az első emberek? - miért jöttem én ide? Szóval, mi keresni valónk van itt, a tenger közepén felejtett óriás kövek között? Nem tagadom, kíváncsi ember vagyok és ezért ilyenkor mélységesen hallgatok. Az igazán kíváncsi ember mindig néma, mert azt hiszi, többet lát és többet tud meg, hogyha hallgat és nem kérdez. Az igazán kíváncsi ember áhítatos is, mert reményli és várja a kinyilatkoztatást...

Hogy én miért jöttem ide, azzal hamar tisztában vagyok. Elég erre egy-egy pillantás jobbra és balra, - föl és le. Ez a négy pillantás tökéletesen meggyőzött, hogy Santorin előtt okos dolog bevonni a vitorlát és megállani, mert ez a kép beedződik a lélekbe, pompás Lumière-színeivel. Ez a kép arravaló, amit az angol költő, Wordsworth, szíve választottjáról mond: «... to be a moment's ornament...» Arra való, hogy egy boldog pillanat ékessége legyen.

Az ember itt egyenesen fölszárnyalt a nagy vízből kilökött sziklák peremére és mindegyik szigeten köröskörül a magasban apró fehér városokat rakott fészeknek. Ez a vulkános árvaság a maga napfényes szegénységében mégis Isten mosolya, melyre hálásan mosolyog vissza a földhöz ragadt, itt a kőhöz ragadt szegény, de boldog ember. Itt a lakók nem bújtak meg a szomorú partokon, hol a rigolyás tenger riogatná őket, hol emeletes árnyékok félgyásszal takargatnák életüket. Tűzhelyeikkel együtt fölkapaszkodtak a szigetek legkiállóbb párkányaira, hol a levegőben valami elbájoló fehérség uralkodik. Azok az igénytelen görög kőművesek meg is értették ezt a fehérséget, mert hófehérre kupolázták Isten házát és köröskörül mindent patyolatosan ragasztottak és ácsoltak össze. Megértették, hogy ez a déli nap csak a fehérséget szereti, mely itten nem a hidegség köntöse, mint északon az éjféli nap végefogyhatatlan hava. Itt a fehér a legmelegebb színt jelenti, mert ki lehet belőle válogatni a szivárvány minden árnyalatát.

Magának a magas szirtszigetnek reggeli árnyéka a félkörben csapkodó tengert még sötétzöldre festi. Itt lent még Osszián tengere tombol, míg fönt a sziget peremén már a föld legragyogóbb illuminációja, Homerosz déli hajnala pompázik, melybe a költő belevakult és én, a költők csöndes bámulója is belevakulnék. Ezért kezdetben lenézek a szomorú Osszián zordon tengerébe.

Ágaskodó hullámokon bárka közeledik. Innét a fedélzetről csak deszkaszál, melynek két végére egy-egy gyerek telepedett hintázni. A deszkaszál közepére egyensúlyozó póznának árbocot tűztek s erre a pózna-árbocra valami tarkát fűztek, hogy vígabb legyen a hintázás. A tarkaság a kis sziget lobogója.

Hinta-hinta-palinta... Ahogy az egyik bárkavég emelkedik, látom, hogy a piros kendővel bekötött fejű gyerek izmos vén görög tengerész. Ahogy a bárka másik vége ugrik föl merőlegesbe, látom, hogy a rágubbadt kis fekete alak nagy kerek kalapot lenget. Bizony ez sem gyerek. Hórihorgas feketeség. Papi ember lehet. A piros fejkendős kihimbálja két otromba evezőjét a levegőbe és csak akkor kap velük a habokba, mikor a bárka vége a habgödörbe gurul és süllyesztőbe ejti a másik végen lengető fekete talárosat. Látszik, mind a ketten örülnek ennek a hintajátéknak és annak a kis tarka-hímes vászonnak, mely az egyensúlyozó árbocon majd az egyiknek, majd a másiknak lobog valamit. Ez a színes kis vászondarab nekik többet jelent, mint a világ minden kincse. Azt lobogja, azt sustorogja: enyém vagy, testestül, lelkestül, mert én vagyok a fajtád, földed, hazád. Én veled megyek mindenkor, - te utánam jössz mindenüvé... A magas fedélzetről méregettem a fekete taláros embert és töprengtem: én bizony azt, aki a lelki szegényeknek a lélek ragyogását hirdeti, legalább itt délen, nem öltöztetném szomorú, kegyetlen feketébe, - felöltöztetném a fehér városban hófehérbe, hadd legyen derengés az egész ember, - vagy öltöztetném égszínkékbe, hogyha már a magas ég hirmondójaként járkál közöttünk, - vagy öltöztetném aranyló palástba, mint amilyen aranyló maga a napsugár, melynek világosságát ígéri köznapi, bűnös vagy búcsúzó órákban. De hát mi közöm nekem a santorini paphoz, kőszálra vetett görög parasztok paraszti fiához?

Most a szellős lépcső alá hintáznak. A vöröskendős elkapja szigonyával a himbáló kötelet és kérges markára csavarintja, mintha kézen ragadná a mi nagy hajónkat. A szikár pap általveti nagy fekete tarsolyát, - félkézzel a másik kötélhez rántja magát és átszökell a lenge lépcsőre, mint a tornászbajnok. Egyszerre kíváncsiskodom, mi járatban volna a pap a mi hajónkon, mikor van itt deres szakállú tábori püspök, aszkéta képű dominikánus prior, testes doktor theologiae... Nem akadt a mi úszó községünkben sem keresztelő, sem esketés, még búcsúztató sem. Legalább én nem tudok ilyesmikről. Elébe bolyongok a beszállóhoz.

Valójában a föltámadott Paganini áll előttem. Sovány, száraz, fekete ember, - sötét, mint a nagy muzsikus volt. Borotvált arca szinte lilás, mintha mákot szórtak volna képére marékszámra. Ahogy meglát, jókedvűen rám nevet és meglóbálja a vállán fityegő nagy bőrtarsolyt. Kedvesen szól hozzám, mintha falubéliek volnánk.

- Nem hogyan, - hanem hogyne! Elém jött, tehát nagyon várt valamit... Tüstént. Csak előbb magam is átesem a belépés nagy bürokráciáján, mely alól az egyetlen kivétel a belépés - a paradicsomba...

- Hírt. Csupa jó hírt. - Rácsapott a nagy fekete táskára. - Valakitől, akit nagyon szeret. Melyiktől, azt nem tudom. Asszony? Gyerek? Jóbarát? Bajtárs? Valamelyik biztosan írt...

- Reverendo, tehát nemcsak mester itt a vulkánok szigetén, hanem postamester?

- Kérem, én pap vagyok. A posta igazi papi mesterség. Aki a szeretet üzeneteit hozza szerető embereknek, az áldást oszt. Aki áldást oszt, az imádkozik. Ennek a sok kedves, jó hírnek szétosztása ma az én reggeli ájtatosságom. Minden levél átadása egy sor az én litániámból...

Ennek a szikár, Paganini-képű és köntösű papnak szerettem volna patyolatfehér palástot ajándékozni; - elfeledtem talárja feketeségét... Nyomban elhatároztam, vele kell partra szállanom. Majd melléje állok úgy véletlenül és széppé mentek magamnak egypár órát ott, ahol így apostolkodik a pap. A kis marinánál a görög hajtsárok egymásután emelték a nyeregbe a kacagó és sikongó, a barokk vagy modern vonalú asszonyokat és «delà kavalla! delà kavalla!» kiabálása közben fütyköseikkel és ösztökéikkel nagyokat suhintottak ösztövér szamaraikra, hogy a jámbor állatok fürgébben cipeljék a régi novellákban «édes tehernek» nevezetteket a meredek úton. A derék szürke rabszolgák hurutos nyerítései bizonyosan más jelzővel ékesítették az emberi élősúlyt. Valaki mellettem melódiát dúdolt:

Hátranéztem: a fekete pap volt. Mignon dalával ábrándozott. Majd hirtelen a legkegyetlenebb hajtsár elé termett és rászólt:

- Itt vagyok, fiam. Engem üss, mert én - visszaüthetlek. De sohase üsd meg azt, aki éppen kenyeredet keresi...

Hozzáléptem egy kézszorításra, de megzavartak a körém sereglő gyerkőcök. Ficánkoltak és egymást lökdösték. Panyókára vetett köntösömet cibálták és ugrándozva kínálták kénvirágos lávatörmeléküket, kórusban ujjongva: «Volcano! volcano! volcano!» Sohasem hittem volna, hogy a veszedelmes közelben füstölgő tűzhányó ekkora derűt és boldogságot válthat ki a gyereklélekben. A pap néhány görög szót szisszentett a szurtos apróságokra. Tisztességtudóan hátrább sorakoztak és az aranyló kénvirágot egy drachmáért ajánlották, holott az imént még tíz drachmára alkudtak. A pap kedvesen megbarackozta a cigányos fiúkat és a tömzsi kislányokat.

- Lássa, Signore, mindennap hálát adok az Úrnak, hogy ezt a vulkánt itt nyitotta a mi öblünk ölében. Azóta nincs éhes ember a szigetünkön. A nagy hajók megállanak. Pénzt és örömöt hagynak itt. Minden kis füst a horizonton reménységek kibontakozása. Deo gratias! Bölcs az Úr - és jóságosan cselekszik akkor is, mikor szörnyű törvényeivel fenyeget. Csak éppen tisztességre oktattam a kölykeket. Akinek az Úr ajándékot adott, ne éljen vele vissza. Csak annyit arasson, amennyi terem...

Most már szerettem volna ezt a fekete embert égszínkékbe öltöztetni, mert aki állatot és gyereket istápol, rászolgált a kék egek palástjára.

Fölbaktattunk Santorin városába, a régi Théras szomszédságában épült kis fehér telepre, mely messziről azt a képet adja, mint a nagy kőre lerakodott derengő kristályok sűrű fészke. A bástyák előtti kis terraszon a legelső nagy épület a görög-keleti templom. A pap kedvesen megérinti vállamat:

- Signore, nézze ezt a sok ékkövet, - ezeket az aranycsattos foliánsokat, a szinte gőgösen díszes rámákat. Csupa byzanci káprázat. Mi, római hívők, szeretjük a pompát, de a göröghitűek túloznak. Mindenütt a kelet aranylása. Kedves naívság és sok-sok jószándék azt hinni, hogy a mi Istenünkhöz csak az arany és a drágakő méltó...

- De van itt valami, ami igazán gyönyörű. Éppen most, hogy besüt a mi napunk... - Ezt a lokálpatriotizmus büszkeségével mondta, mintha másutt sehol sem sütne a nap... - Látja ezt a faburkolattal elzárt fülkét? Ide vonul a görög pap, ide vonul a lelki hatalom misztikumába. Elzárkózik az ájtatosak elől. Elzárkózik a vállig érő fürteikbe temetkező, merev szakállú szentek közé. Ő ember; elzárkózhatik, mert hiszen hatalma a lelkek fölött csak emberi. De nézzen oda, ahol éppen odasüt a nap... Ott széthúzták a függönyt és az sohasem csukódik össze. Az ott soha el nem zárkózik, - az a férfias, az a fiatal, a szégyenfán fölmagasztalt, - az elmenőkért és eljövőkért gondolkodó, cselekvő, szenvedő Isten-ember. Az, akinek hatalmához nem kellett pompa, mert mezítláb járt Bethlehem vetései között, azon a köves, szikes földön, - mezítláb Bethlehem táján, ami «kenyérházát» jelent... Az, akinek nem kellett misztikus elzárkózás, hiszen hozzáférkőzhetett a legkoldusabb Lázár, - megsímogatta a bűnbánó Magdolna alázatossá hajló fejét. Dehogy zárkózott el, ő, aki a kánai menyegzőn szegény vigadókkal poharazott, aki korbácsot fogott a kalmárokra, aki barátjává fogadta az őt megtagadó Simon Pétert, mert tudta, hogy mást, mint gyöngeséget, emberfiától nem várhat. Ő nem zárkózott el, - Júdás megcsókolhatta. E csókot le nem törölte, mert tudta, hogy embertől más értelmű csókot nem kaphat...

- Nézzen Uram, oda, fel, hova éppen ráhull a mi santorini napunk... A görög templomban sohasem húznak elébe függönyt. Szolgája, mint minden hatalmasoknak szolgája, pompába és titokba burkolódzik. Ő itt ránk néz, - mindenkire néz. Ezért állunk mi keresztények magasan mindenek fölött, mert Istenünk vagyon, ki szegény volt és szenvedett. A szegénység és szenvedés túlél minden más hatalmat, - mert nem ismer e kettő távolságot ember és ember, - Isten és ember között.

- Igen. Ez sohasem jelentheti azt, hogy ne csodáljam mindenütt, ami szép vagy igaz. - Elmosolyodott. - Fiatal káplán voltam. Künt heverésztem napnyugtakor a tengerparton. Vad szél süvített. Ilyenkor a látóhatár vérpiros. Ennek örültem. Hozzám lépett az arra siető őszülő férfi. Köntösét összefogta álla alatt; nem láthattam, miféle szerzet. Hozzám lépett. - Fiatal ember - úgymond - nem hallja a harangszót? Hívja a litániára... - Azt feleltem: Uram, én most nem megyek falak közé, - mert én itt a tengerparton vagyok a legnagyobb templomban... A hajlott ember megveregette vállamat. - Igaza van. Sajnálom, hogy nem ülhetek maga mellé... Nekem el kell mennem a falak közé, mert én vagyok a - püspök! - Derék ember volt. Igazi pap...

Most már szerettem volna ezt a szikár fekete embert aranyköntösbe öltöztetni, mert ragyogtak gondolatai!

Csak most vettem észre, hogy máris a keskeny, árnyékos utcán ballagunk, mely tele van a dél fehér álmával, azzal az éber álommal, amit szinte tapintani lehet, - annyira érezzük. A pap lefékezett egyik kiskapu előtt.

A hely ideális volt. Azok közül való, ahol a vándornak le kell ülnie és valamit innia is kell, mert ha ezt elmulasztja, soha többé nem bírja jóvátenni. Az ilyen mulasztás egyetér az elszalasztott csókkal: ezt sem lehet soha többé megkapni úgy és akkor, ahogy és amikor - csak egyszer van!

Már a ház kis kapuja is kedves «becsali». Intimus kis ajtó. Nem a nagyképű porta, mint amilyennek mifelénk vágták volna, hogy azon át tolongjanak az idegenek, akik valamit kapni vagy inkább leadni akarnak. Én minden kapu előtt megállok, mielőtt belépek, - megállok tisztességgel, nekikészüléssel, - mert végre is minden kapu legalább is annyit jelent, mint egy-egy országhatár. Más a világ a mesgyén innen, - más a mesgyén túl. A kapun kívül az emberek csak a nép, a tömeg, - szám és idegenség, - a kapun belül az emberek már család, egyéniség, - szóval önmaguk.

Halkan koppant a fakalapács a derék pap csontos kezében. Koppant szelíden, mint a halk mormolás, mely nem rángatja a bentlakók idegeit «cik-cakos görbévé», mint az éles riasztó csengő. A kis pitvaron azalea bokrok és egypár fügefa. Az azaleák ünneplőbe öltöztek; a fügefák gallyain dűlöngenek az érett fügék, mint a duzzadó kis zöld bugyrok, melyeket csak úgy kötöttek föl, mint nálunk odahaza a karácsonyfa-díszt. Istenem, honnan, miből fakadt ez a füge, ez a tengernyi jókedvű, bájos virág? A bokor és a fa gyökerének nyoma sincs. Az élő szikla adta oda valami titkos életerejét, mert szereti az azaleát, a fügefát; büszke rájuk. Gyermekei.

Vakító fehér nap a magas égen, a mély tengeren, a patyolatos falakon, - még az icipici árnyékok is fehérek akarnak maradni. A ragyogóra meszelt oszlopok alján, a parányi terraszon egypár asztal, vagy kétszáz méter magasban a majd csörgedező, majd dörrenő, majd csobbanó, majd loccsanó tenger fölött. Szemben, nehány kődobásnyira, vagy tán nyíllövésnyire a lávakőhalom fölött tarka füstgomoly, a vulkán, az Úrnak tűzhelye füstölög.

Ahogy letelepedtünk az egyik asztalhoz, - tömzsi, piros almaarcú kis görög leány lépett hozzánk és előrenyujtotta nyakát, mintha hallgatóznék. Értettem, - ez a kérdés, mit óhajtunk. A sziget borát kértem. A pap legyintett:

- 'Αριστον μεν ὕδωρ. - A legjobb a víz. Hogyha úgy kétezernégyszáz esztendő előtt a derék Pindaros így énekelte, meg kell hajolnom a költő igazsága előtt, mert költészettel a mi opálos ciszternavizünk is aszúbor, - a prózai pesszimizmussal a mi görög borunk is nyomorult karcos. - Nevetett. - Úgy-e, a szomjúság nagy poézis?!

- A régi görög költőket és bölcseket sohasem hagyom cserben. Itt nem is lehet. A mi levegőnkben van valami, ami megihleti az embert. Furcsának találja, pedig igaz. A régi hellének elmerültek, de a görög levegő itt maradt. Akármilyen messze is vagyunk tőlük, hja, ez a levegő visszahozza őket. Sehol nem termett annyi bölcs, mint a görög levegőben. Ez a fehér nap a földi szemet vakítja, de a lelki szemet kinyitja. Ez a görög levegő. Nem tudom másként meghatározni. Úgye, ott messze északon a havas magány nagyszerű perspektivákat nyujtana a filozofálásra. Ott még sem teremnek bölcsek és költők. Abban a mohó Közép-Európában, ahol a klima egyetér a langyos üde fürdővel, nincs bölcs és nincs igazi költő. Akik bölcsnek tartják magukat, csak okoskodnak. A költészetük meg olyan, mint a technika: mindennap újat akar föltalálni és - ezért a holnap dala leveri a tegnap énekét, mint az új találmány a régebbit... Ott nem görög a levegő... Mi ebben a fehér napban serdülünk föl, mely átvilágít bennünket is. Megegyezünk mindennel, ami bölcs, mert szegények vagyunk... Ezért most bölcs leszek! - Mosolygott. - Fölhajtom a kínált serleget. Ha ittam sok keserű poharat, - bölcsen nyúlok az édes pohár után is. Ha az én uram megáldotta a bort, - nem szabad nekem sem elutasítanom... A földön minden jó és szép. Csak észre kell venni és élni vele akkor, amikor kell.

Meg nem állhattam, hogy legalább egy kézszorítással meg ne köszönjem mindazt, amit ettől a postamester-paptól tanultam. Ő hátratette kezeit és kedvesen mondta:

- Ajánlom, hogy mielőtt kezet fog valakivel, gondolja meg. Az életben igen kevés kézre fog akadni, mely tiszta és meleg. A tisztaságot a becsületre értem, mert a kérges, szurtos kéz is tisztább lehet a legápoltabb tenyérnél. A melegséget az őszinteségre értem. Gyarlók vagyunk, de erről nem tehetünk. E földön minden bánt; a kő kemény, - a víz megárad, - a nap kiaszal, - a vihar pusztít, - az állat támad és az ember elárul. Tökéletes csak a növény. Az még soha senkit és semmit sem bántott. Tehát vigyázat a kézfogásokkal! - Most Isten vele, Signore. Nézze, ennek a szigetnek Ianus arca van. Ahol partra szállott, - csupa meredekség, csupa tiltó szirtek. Nézzen a másik oldalára: csupa szelíd lejtő, igazi ölelés. Én odamegyek. Paraszt is vagyok. Megyek a telkemre: érik a paradicsomalma. Pirul. Isten vele...

Nagy zökkenőkkel bandukoltam lefelé, a kis marinához. Minden fordulónál meg kellett állanom, hogy kitérhessek a szamár és öszvér karavánoknak. Lefelé már megtanultam, mit kell hozzájuk szólanom: Delà, kavalla! delà! - Örültem e kényszerű megakadásoknak, mert ihattam közben a «görög levegőt». Ez a levegő megadta a választ arra, ami kísértett, mikor horgonyt vetettünk. Mi keresni valóm is van ezen az Istentől elhagyott köves szigeten? Megtaláltam azt, amiért róttam a nagy világot, - azt, amiért a csúfolkodó Diogenes nappal is lámpát gyujtott... Itt akadtam rá ebben a gazdag szegénységben, ebben a szegény gazdagságban, - megtaláltam az embert. Azért pap, mert ember. Azért ember, mert pap. Gyerek a gyerekekkel, bajtárs a kenyérkereső állattal. Bölcs lelki szegényen és poéta a nélkül, hogy poézist írna vagy olvasna. Testvér a mások között. Azután - becsületesen nem akar több lenni gyarló embernél...

Utamon csillaggal jelölöm, mert ritkább látnivaló, mint a santorini vulkán...

Tízezer lámpája reszketett a foszforeszkáló víz fölött és a titokzatos hullámtükörben még annyi, mintha a tejútból egy darabka leesett volna a tengerbe. Szent János lovagjainak zömök őrtornyai feketén álmadoznak a parton. Csöndesen álmadoznak, mint a megöregedett, kiérdemesült tengerészek, akik kiülnek legalább a partra, hogy lássák régi barátjukat, a tengert. Nem félnek ölelésétől, nem félnek haragjától: némaságukban, sötétségükben azt mormolják: iam alios vidi ventos... Hát bizony ezek a tornyok látták a keresztesek vitorlásait, ahogyan a vitézek vándoroltak a nagy Keletnek, - a reménykedők és a reménytelenek, a keresztért halni akarók és a kincsekkel élni akarók, a zarándokoló bűnbánók és a zarándokoló bűnözők. Ezek a kerek, potrohos tornyok még látták a Mahometok és Szolímánok gályáit és dacos homlokukról lerázták az ötven fontos kőgolyókat. Ezek a szörnyűséges golyók szépen gulákba rakva vagy láncsorba gurítva a parti kertek díszei... Az egykori gyilkosokból egyszerűen jámbor parkőrök lettek. A civilizáció ágyúgolyói többé nem alkalmasak ilyen szelíd foglalkozásokra... Ezek a tornyok látták a Bucintoro egész hajó-atyafiságát, megrakodottan szandálfával, bársonnyal, selymes szőnyegekkel. E tornyok árnyékában hűseltek Othello és Shylock Antoniója - a síma kalmárok és a Doriák durva zsoldosai.

Nézik a tízezer lámpának csillogását. A «monumenti cavallereschi» hallgatnak. Nem mesélnek. Romok mindig diszkrétek, indiszkrét csak a képzelet. Sokkal többet regél a kikötő két karcsú oszlopán a hatalmi jelvény. Ezt a két oszlopot éppen most rajzolja élesen az éjszakába a vetítőgép, melynek meteorvillanásait a domboldalból igazgatják olasz tengerészek.

Az egyik karcsú oszlopon a rhodosi bronzszarvas áll. Az űzött vad a sziget tűleveles vadonából - a mult. A másik oszlopon a bronz-farkas, az anya, kinek emlőiből rettenetes erőt szívott a két apró ember, Romulus és Remus. Bizony a S. P. Q. R. (Senatus populusque Romanus) eddig az egyetlen emberi erő, mely túlélt mindent és túlélt mindenkit. Eddig csak Róma bizonyította be, hogy van lélekvándorlás. Tarquinius menekült a királyűző Brutus elől - a másik Brutus «esni látta Caesart Pompeius oszlopánál». A barbárok buzogánya alatt összeroppant az Augustulus hatalma és ketté tört a fórum korinthoszi oszlopa; a romok közé ember telepedett, ki «kőszikla volt», mert az Úr épített reá... A farkastejen fölcseperedett ikrek ma is élnek és erősebbek, mint valaha...

- Becsaptuk a fedélzeti corso-ajtaját. Szeretem az éjjelt, mit nem riogat embergyujtotta fény és embermondotta szó. Így a sötétben százszor szebben látni a tengert és Rhodost - a tengert és Rhodos éjszakáját. Leterültem a többiek mellé a fekvőszékre és csöppenként élveztem a «café greco» illatos mérgét. Az életből, a szépből, a vadból, mindenből csak csöppenként! Így jobban ízlik.

A fedélzet messze eső nagy terméből halkan tolongtak a siető ritmusok: «la cucaracha, la cucaracha, porche no tiene a camminar»... Egymást érték ezek az ölelkezésre bujtó melódiák. Itt a «prua» magányában még az esti megafónok is rekedt suttogással mondták el az újságokat, melyeket - hála Isten - a sok «attenzione! attenzione» felhívása mellett sem értettünk. A fényes ivóbárban csöndöt teremtett a hőség. A táncos fiatalság pintszámra követelte a limonádét; az öregek meg elmerültek a bridge-be. Minden ember stratéga, valakit le akart verni. Ha másként nem megy, legalább a kártya forgandóságával.

Nálunk, a hajó sötét elején, hova még a csillagsugarak is langyosan sütöttek, csönd volt. Jó volt. Szép volt.

Kimondhatatlanul szeretem messze idegenben az ilyen csöndes perceket, mikor a nagy gondtalanság, a köznapok nyügétől való függetlenség erős és büszke öntudattá válik bennem. Ilyenkor elhiszem, hogy én magam állok a mindenség közepén, - elhiszem, hogy nekem mereng és mesél minden rom, nekem langyos és szeplőtlen az egész éter, - nekem ragyog minden csillag. Ilyenkor hiszem, hogy minden azért lett és azért van, hogy az én óráimat ékesítse, az én napjaimat aranyozza. Még azt is elhiszem önmagamnak, hogy ez a büszke öntudat nem hitvány egoizmus. Hiszen nem szakadok el azoktól, akiket szeretek és akik csalhatatlanul biztosan szeretnek. Az én külön rádiómon beszélek hozzájuk, nem hangos hullámokon, hanem a fény rádióján át. Nagyszerű üzengetés! Tudom, most valahol messze ők is nézik a vörösfényű Jupiter-csillagot vagy a mi meghitt, kedves szekerünket, a Göncölt - ők is válogatnak a Csaba-útján aranysziporkákat - hogy melyik is az ő jó csillaguk... Egyszerre, együtt nézzük - és ez a kozmikus fényrádió jobban összeköt, mint szegényes szavak, gyarló símogatás. Ez boldogság - kristálytiszta boldogság.

Ebből a boldogságból halk beszélgetés ébresztett föl. A sötétben nem láttam őket; - ők sem vettek észre engemet a Sfinksz-formájú ventilátorkémények és tömérdek hajókötéltekercsek mögött. Ők is a fekvőszékeken ábrándoztak, olaszul. Olajos, mély férfihang szólalt. Akadozó szavaiból éreztem, mennyi élvezettel fujja ki a szók között cigarettája füstjét.

- Rövid a nap. Hosszú a mult. Egyetlen rövid nap alatt annyit láttunk Rhodoson, hogy köteteket képzelhetünk hozzá. Mondjuk el egymásnak azt, amit hozzáképzeltünk...

Elsőnek az asszony mesélt. Nem láttam, csak kihallottam szopránjából az arcát.

- Hát, - szinte láttam, hogy körülnéz hallgatóságán - én vagyok a legfiatalabb. Igazán én - esztendők, de még napok letagadása nélkül. Éppen azért a legöregebb időkkel kezdem...

- Azt hiszik, a rhodosi kolosszusról mesélek? Nem. Azt gondolják, talán Homerosz koráról merengek? Pedig a vak költő szülőhelyéért Rhodos is versengett Smyrna és Kolophon meg a többi város között. Nos a többi városnevet el is felejtettem.

- Nem, én az időben kezdem. Még régebbről. Évánál, mert ő a legöregebb asszony, de bizony még ma is a legfiatalabb.

- A sok átizzott rom, a sok hűvös várterem, a hallgató mecsetek között az én szememet megkapta az egyetlen élő kő. A többi kő itt mind halott. Vannak élő kövek, mint ezt megírta Ruskin a «Stones of Venice» csodaszép könyvében. Én mindenütt az élő követ keresem. Itt is megtaláltam.

- Az Ospedale dei Cavalieri, a Johannita lovagok kórházának egyik múzeumtermében üvegfedél alatt térdel féltérden a «Venere Rodia», a rhodosi Vénusz. Éppen kibontja pompás hajának szétomló sátorát. Nem tudom, aranyszőke volt-e, gesztenyebarna vagy ébenfekete. Én a Vénuszt aranyszőkének képzelem. A szőke haj az istenibb... Összetört ezer darabra. Az új idők összepepecselő művésze törte is a fejét, míg ezeket a cserepeket, a bájos arcot, a fürtöket, a puha vállat, selymes karokat, az enyészetnek szánt testet újra összeillesztette. Sikerült neki a szent cserepekből új remeket formálni.

- Ahogy nézegettem, arra a három emberre kellett gondolnom, akinek ezzel a pompás szobrocskával dolga akadt. Melyiküknek volt legnagyobb az igazsága?

- Az első volt a névtelen görög szobrász, aki márványból kifaragta. Én irígylem tőle azt a pillanatot, mikor a szobor előtt először lépett hátra és jobbjával beárnyékolta szemét, hogy végigmérhesse művét. Irígylem tőle az alkotás ihletett perceit, mert teremteni csak isteneket illet. A művész pedig teremt. Ő az egyetlen ember, aki teremthet, tehát valami az Istenből lakozik benne.

- Még sem volt teljes a névtelen görög igazsága, mert végességében végtelenre vállalkozott. Hiszen a legnévtelenebb, a leglerongyoltabb fiatal leány a maga nyomorúságában is tökéletesebb, mint márványkőben a legtökéletesebb Vénusz. Minden férfiú, legyen dús Tetrarcha, diadalmenetes Cézár vagy földhöz ragadt senki, hátat fog fordítani a Vénusznak, a márványasszonynak, ha szemét szép, de élő koldúsleányon legeltetheti. A névtelen görögnek tehát még sem volt erős és győzedelmes az igazsága...

- Majd jött és meglátta a rhodosi Vénuszt az apostolok tanítványa, aki szegénységet prédikált, mert a szegénység a másvilágon - túl az elmúláson üdvözít, - aki tiszta erényeket prédikált, mert ezek már a mi siralomvölgyünkben is szentté avatnak. Ez az ember pörölyt ragadott és szétzúzta a Vénuszt. A szegény aszkéta azt hitte, ezzel a pörölycsapással leterítette a világ minden bűnét, baját...

- Ennek a szent embernek igazsága gyöngébb, mint a buborék. A teremtő úgy teremtette Évát, ahogy van. A paradicsomban is Éva kezdte a bűnt és a bajt... Hát vele szemben minden akarat és minden erő, a pöröly ereje, a lélek ereje megáll a láthatatlan falnál, melyre írva vagyon: Nincs tovább! Ami öröktől fogva van - az - van!

- A harmadik, aki e rhodosi Vénusz rabja volt, a mi névtelenünk, aki másfélezer esztendő előtt szétzúzott cserepeket kikapart a földgöröngyökből, aki róluk lehelletével, ujjasával, szerető ujjával lecsiszolta a salakot. Ez a mi pápaszemes, pontos, tudós, kispolgári művészünk maga sem sejtette, hogy néki van a legerősebb igazsága. Föltámasztotta a szépséget, az asszonyt, aki istennő marad, akár napfényt, akár diadémot, akár mezei virágot fűznek fürteibe...

- Mennyi fiatalság, mennyi meglátó bölcseség! Igaza van, Gentilissima Signora! Lássa, én be sem tértem a Johanniták múzeumába. Nem szeretem a múzeumokat. Nem tudom, de vagy az őszi levélhullást, vagy a temetőket juttatják eszembe. Azért mégis láttam a rhodosi Vénuszt... Reggel. A parton. A habokból született. Szebb volt ez, mint ahogyan Botticelli Sandro megfestette... Ma kora reggel a Signora fürdött a hullámverésben. Azt nézegettem a homokról és legott tisztában voltam, hogy ezért utaztam Rhodosba. Csak ez lehet a híres «Venere Rodia»...

Halk suttogás, odább hullámzó nevetés. Én megéreztem, hogy szemem csodálatosan éles lett. Átláttam a koromsötétben a hajókötelek óriás tekercsein, - láttam a fiatal asszony arcába felszökő pírt. De lehet, hogy tévedtem. El sem pirult, hacsak nem azért, hogy elsőnek kitalálta, kinek van igazsága. Mindig Évának...

Máris folytatta, pergette filmjét valamelyik másik, csengőhangú férfi. Tenor-zöngésű hangja szerint élete delén lehetett.

- Nekem Rhodosban legtöbbet mondott a tér a mecset körül. Ott együtt van az aláépített százados fa - a kút meg a minaret panorámája.

- A százados fa oldalt roskad. De aláépítették vasbetón talppal. Emlékeztet némelyik értékes, régi országra, melynek nagy vala hatalma és virágzó a kultúrája. A változó idők kikezdték - hát megingott. Ezeket az országokat is mesterségesen aláépítik, hogy a porba ne omoljanak. Akármilyen düledezők - zöldel a lombkoronájuk. Hiába, az igazi erő az őstalajból még tud életet szívni. Ezért ez a vén fa, - meg a kipróbált nép - tud újra kihajtani, még akkor is, hogyha csak mesterséges vasbetón-vályú tartja talpon, hogy gyökerestül ki ne forduljon. Ezeket a népeket, melyek értékek az emberi közösségben, alá kell építeni a nemzetközi pillérek vasbetónjával, hogy kivirítsanak, magot teremjenek...

- A fa mellett nagyszerű szimbólum a kút. Én nagyon szeretem a kutakat. Nem tehetek róla, de minden kút magához csal: bele kell pillantanom a kutakba... Meg kell ízlelnem vizüket. Minden kút a jó, igaz embert juttatja eszembe. Kell hozzá vonzódnunk. Mély a lelke, mint a kút feneke. Csak jót oszt maga körül, mint a kút, mely a legnagyobb szenvedést, a szomjúságot oltja. A kút megtisztít minden szennytől, portól, salaktól, - ezért csobog vagy loccsan a kút itt keleten mindig az Isten háza közelében, hogy megmosakodjunk, mielőtt belépünk ahhoz, akit mi nem ismerünk, de aki valamennyiünket ismer, akármilyen zárkózott hatalmasok, vagy akármilyen útszéli kicsinyek vagyunk. A jó ember közelsége éppen így tisztít. Azután meg az igaz jó ember szerény és nem hordja fejét gőgösen. Elrejtőzik és nem járkál a farizéus fölvetett homlokával - akárcsak a kút, mely elbújik a rögök mélységén. Nem gőgös, mert szóba áll mindenkivel, hisz ád megértő kortyot csillogó nagyoknak és elnyűtt, rongyos koldusoknak...

- No meg a panoráma a tér fölött, a minaretről... Ma jártam először minaret erkélyén. Megértem az öreg imám-ot, ezt a szép, szikár, ezüstszakállú öregembert. Kedvetlenül adta oda a minaret kulcsait. Láttam, megnedvesedik a szeme. Azt mondta: sötét, keskeny, csúszósra taposott az a lebegő csigalépcső. Bajunk eshetik; ő már öreg, nem bír felkísérni... Csak kedvünket akarta szegni. Érezte, hogy nincs keresnivalónk ott, honnét nem a panorámában kell gyönyörködni, hanem csak azt az egyet hirdetni: Allah akbár! Nagy az Isten... Hogy és hogy nem, a mi tornyaink jutottak eszembe. Mi keresztények a San Marco campanilejára, meg a Westminster új dómjának tornyába liftet építettünk. Országutat, valóságos autóutat a kíváncsiaknak, oda, hol eddig csak a harangok laktak. Ezek a harangok is ugyanazt hirdetik, amit a müezzin - azt, hogy nagy az Isten...

- Nos, én nem vettem észre azt a düledező fát. A fiatalok közé mentem, akik nem járnak botra támaszkodva... A fiatal parti bokrok között szakítottam ezt a rózsabimbót a gomblyukba... Bizony, azt a kutat sem láttam. Betévedtem a boltok utcájába és egyik árnyékos udvarban ízesebb kutat találtam. Első csöppje a Rosso Piemontese - utolsó csöppje a Dolce di Samos volt. Még a minarétra sem kapaszkodtam föl. Én tisztelem a gravitáció törvényeit és e törvénytiszteletem miatt inkább a földszinten járok. Egy rózsaszál, egy korty lángízű, no meg a földszint - ez az én élményem...

- Ez is okos álláspont. Giovinezza, primavera di bellezza... Csicseregte asszonyi hang, amelynek skálájához meglehetősen sok esztendő tartozhatott...

- Nekem legjobban tetszett Lindos. Beleszerettem! A napfürösztötte hegytetőn pompás kép a Johannita-vár. Mikor ilyen helyre vetődöm, a hallgató romokat benépesítem azokkal, akik ez egymásra rakott kövek között keresték életük útját.

- Ahogy a széles, nyitott várlépcsőn keresgéltem reszkető lábaimnak a legmarasztalóbb köveket, - tudtam, hogy mellettem lépked Fulko de Villaret, a rend nagymestere. Hallottam kardja csörrenését a lépcső leköszörült, kitaposott szirtdarabjain. Szombat volt, úgy mint ma... Csakhogy nagyszombat. Szent János lovagjai a húsvéti körmenetről jöttek haza, a lindosi várba. Maga a nagymester vitte a feszületet. Rajta a fiatal férfiú, a megváltó férfiú fájdalomban összecsukló teste, - aranyozott töviskoszorú lehanyatló fején. A nagymester halkan felém súgott:

- Föltámadott. Mi eleshetünk - elsüllyedhetünk abba a nagy kráterba, melyet embersorsnak neveznek. De a kereszt megmarad. Tudja, miért? - mert az Istent feszítették reá. Az emberiség mindenkor annak az Istennek fog hinni, aki szenvedett. Mert az ember önmaga is szenved. Ezért áll nálunk, keresztényeknél, közel egymáshoz az Isten és az ember. Ezért hívjuk a mi Istenünket emberfiának. Csak a primitív fajok nem bíznak a missziós barátok evangéliumában, mert ők még azt gondolják: Isten csak hatalmas, győzedelmes, pompaszerető lehet és ismeretlen előtte a szenvedés. Ha mi el is süllyedünk, a kereszt fölemelkedik, mert közel hozta egymáshoz Istent, a teremtőt - és az embert, a teremtést... Föltámadott!

A nagymester szavai elvesztek a harangok egymásba ölelkező kondulásába, ahogy a vártoronyban, meg a hegyoldalba megbújó kis fehér város, Lindos, görög templomában hirdeték: föltámadott!

- Hát bizony, barátim, a halál gondolata nélkül nem szabad élni - és nincs is élet. Micsoda feneketlen üresség volna a mi életünk a halál nagy ítélete nélkül... De a föltámadás gondolata nélkül meg nem lehet élni, mert az élet céltalanság. Szegény, vak bezbosnikok! Nem tudják ezek a vakok, hogy az élet legnagyobb gyönyörűségétől, a föltámadás gondolatától fosztják meg a pőrére vetkőztetett gépállatot...

- Fönt, a rommá roskadozott várteremben csöppet sem szorongatott az a fojtó érzés, amit más várakban vastag falak, bilincspánttá fonódó boltívek keltenek bennem. Itt minden otthonosság. Nem kísértett a megbúvás, a zsúfoltság, az éjszaka ezer árnyéka, mely más várkapukon utánam lopódzik. Nem is gondoltam az örökös harc keserveire. Itt is a legfelső várpárkányon mellém állt Jean de Lastic nagymester, - kardforgató markáról lesodorta véres lovagkesztyűjét és puszta tenyérrel símogatta végig az ezüstredős aegeai tengert. Szinte összemarkolta a végefogyhatatlanul özönlő, végefogyhatatlanul örvendező napsugarakat.

- Szép. - Szólt a nagymester. - Ezért szép itt a mi harcos életünk. Még a mai csata után is. Mert mi nemcsak katonák vagyunk, hanem emberek. Katonák és apostolok. Katonák és tanítómesterek. Katonák és poéták. A mi lindosi várunkat maga a poézis rakta össze. Ezeket a rettenetes köveket nem építőmesterek hordották egymásra, hanem a trubadúrok lelkei. A kövek ölelkeznek egymással, mint a stanzák sorai. Mi sohasem bántunk mást, mi csak védünk. Mi nem vagyunk a sziklafészekből lecsapó rabló keselyűk, hanem mi vagyunk a rév, a remények kikötője. Mi nem térünk sem jobbra, sem balra, hanem megállunk a népek örökös keresztútján, mert mi vagyunk az igazság pillére. A napkelet ráragyogja falainkra a virradat fiatal, összevissza lángoló tüzét. Kinyilatkoztatás, sejtelem, előretörés van benne. Gyújt. A napnyugat a mi tornyaink fokára szűri le érett, meleg tapasztalatait. A napkelet még nem tudja, mit fog látni. A napnyugat már tudja, mit látott. A világ megértésének és boldogításának nagy titka kelet és nyugat harmóniája. Aki ezt megoldja, az lesz a föld igazi nagymestere...

- Újra a széles várlépcsőn kopogtam lefelé. Maga Pierre d'Aubusson nagymester kísért le. Sietnünk kellett. II. Mahomet gályáiról záporoztak a partra az ötven fontos ágyúgolyók. A hegyoldalban tarfejű kurdokat vezetett a bizanci görög, a kincseken megvásárolható, a minden áron élni akaró ember. A nagymester keményen, fagyosan mondta:

- Minden eszme hiábavaló. Az eszme erős, de hívői gyöngék. Nem baj. Ahogy minden ember valamikor nomád volt - nomád maga az eszme is. Tovább vándorol. Minden nemesnek sorsa az, hogy legyűri az erősebbik. Ma még Dávidok vagyunk és leterítettük az otromba Góliátot - de ez nem tér vissza mindennap, mint a pitymallat Lindos ormán...

- Lassan ismertem az egész láthatatlan társaságot. Tudtam, hogy újra a jókedvű ifjú fog megszólalni. Már hozzáláttam víg hangjához a huszonnégy éves ápolt, símára borotvált, csinos fiút. Alig várta, hogy beleszólhasson.

- Nagyszerű képzelet! Én is benépesítem magam körül az egész atmoszférát... Jószerencse, hogy az én népem nem találkozik a Commendatore világával. Akkor bizony úgy járnánk, mint mikor a megszámlálhatatlan rádió-szikra kapaszkodik össze körülöttünk. Csak ne egyazon hullámhosszon! Nagy pattogás, zöngicsélés volna a vége. Éppen ezért nem is ballagtam föl a lindosi várba. Nekem azok a görög bölcsek, kik ott fönt kigondolták a beteg teóriákat, meg azok a derék nagymesterek, akik ott a várban gyakorolták a költői lovagkor prózaiasan háborús realitásait, kicsit - vének. De azt hiszem, a derék görög bölcsek és a deresedő Johanniták örömest jöttek volna az én világomba. Hát én a lindosi öböl langyosan csapkodó hullámait népesítettem be karcsú görög lányokkal és asszonyokkal. Természetesen - fürdőruhában. Ez az én Lindosom...

- Én fölségesen éreztem magamat a Próféta hegyén - szólalt meg halkan, öregesebb férfihang.

- Micsoda tűleveles! Mintha minden fának tűlevelese puha, zöld selyemszálakból volna sodorva. Minden kis gally remekbe készülő legyező, mely méltó ajándék volna akár a legelőkelőbb dogaressának vagy a Sultana-Validék legbájosabbikának. Meg az a gyantaillat! Az ember érzi, hogy ezt a tömjént a napsugarak nekünk perzselik, olvasztják, hogy lélekzetünkről levegyék a földi súlyokat. Ez az igazi tömjén, mely fölfelé viszi a lelket. Megirígyeltem a szarvast, mely Rhodos címeréhez állt vagy száguldott modellt. Irígyeltem, hogy ebben a tűlevelesben lakhatik. Azután meg nézz körül! Tenger közepén állasz, eget kérő hegytetőn, melynek minden porszeme egy-egy betű az emberiség és a civilizáció nagy krónikájában, melynek pótköteteit most írják... Bizony, tenger közepén állasz, melynek minden csöppje partokról csörgedezett össze, hol emberi kultúrák hullatták alá a haladás gyönyöreinek örömkönnyét vagy végzetesen eltűnő múltak sírató fájdalmát. Szép. Hiába keresek más, erőteljesebb szót - ez a szó legjobb, mert abszolút. Nincsen fokozata. Ami szép, az nem lehet szebb másnál.

- Mikor a hegytetőn mélázó Hotel du Cerf asztalától újra meg újra kiszaladtam, hogy lelkemben meghogyvoltozzam, szememben megrögzítsem a panorámát, hirtelen fölvillant bennem a kérdés: miért is keresztelték ezt a tetőt a próféta hegyének? Kérdezősködtem a helyi embereknél. A görög manager vállát vonogatta és szeretett volna nyomban valami pompás legendát költeni a névhez, hogyha képzelete nem sietett volna kötelességszerűen a gőzölgő tálakhoz, melyeken szolgái éppen behordozták a formás piláfokat és a rőtre pörkentett pulykaszeleteket. Olasz soffőrömhöz is fordultam. Mosolygott: «Hát - chi lo sa? - itt élhetett valami próféta. Most már elment, mert nagyszerű utat építettek ide fel. Próféták nem szeretik a jó utakat, mert a mai jó utakon gyorsabban jutni előre, mint a jövőt kereső képzelet...»

- Gondolkoztam. Próféta hegye... Talán azért, mert Illés is hegyre ment, hogy onnan tüzes szekéren szálljon a magasba. Azért, mert a hegy közel van az éghez. Mózes is hegyre ment. - mert «leszálla az Úr a Sinai hegyére»... Ott hozta a törvényt. Az igaz törvény ember fölöttit jelent és a jó törvény próbája az idő. A próféta azért ment a hegyre, mert a tetőről messze látni - és aki messze lát a térben, az megtanul messze látni az időben is...

- Én már csak inkább idelent maradok. Aki messze lát, nem veszi észre azt, ami a közelben van. Minden jó törvénynél időtállóbbak az emberi szokások, pedig azok legtöbbször nem éppen törvények... Hogyha a próféta hegye otthon volna, - én bizony szívesen járnám erdeit, a szarvas nyomában, hogy egy-egy szép agancsot hozzak haza. Ott fönt én bizony inkább a manager után mentem volna, mert hegytetőn a legnagyobb élvezet az ízes falat. Egyetértek a soffőrrel is - szeretem a pormentes utakat. Én az új idők prófétája vagyok...

- Hosszasan szólt közbe a - csönd - ez a a sokat mondó gondolatjel. Az olajos férfihang kedvesen beszélt:

- Érzem, valamennyiünknek igaza van. Csak éppen megint elbillent valami az időben, mint ahogyan elbillen a földteke tengelye és nyárra fordul az ősz - a télre virrad a tavasz... Valamikor a fiatalok jártak a felhők között - és mi, a lefelé menők - gyalog. Ma a fiatalság gyalogol és mi, az élemedettek, kapaszkodunk a felhők fölé. Talán így van rendén, - mert nekünk, akik megéltük az utolsó évtizedeket, már semmi sem maradt a jelenből...

Mindenki hallgatott. Cihelődtek. Hallottam a fekvőszékek reccsenéséből, a nyujtózkodva felállók topogásából, hogy készülődnek. Nem ismerem őket - mégis látatlanul látom arcukat. Összekeveredik a sok «felice notte! buon riposo!»

- A hajó végében élesen berregett, zakatolt a lánc. A horgonyt felvonták. A fehér habok verekedtek egymással, - az egész tenger beszédesebb lett. A parti lámpák belebuktak a ringó ezüstbe és csillanóbban szálltak ki a mélységekből.

Másnap már Cyprus fölött hasadt a hajnal. Egyikünk sem tudta, miről regélnek majd az ismeretlen új partok - a múltak kataklizmáiról vagy a ma agonizáló eszméiről? - a piruló jövő rémeiről vagy igéretes álomvilágáról? Úgy éreztem, hogy az emlékezés a legédesebb feledés, mert emlékezni régiekről, annyi, mint feledni a ma kísérteteit. Elindultam a fedélzeten, keresni azokat, kiknek lefelé lejt útja, - hogy együtt emlékezzünk a nagy feledés gyönyörűségéért.

Vannak földek és emberek, amelyeket és akiket nem lehet átöltöztetni. Hiába vág Európa aszfaltozott utakat a sivatag sárgavörös szikláin és hullámos futóhomokján át. Hiába öltözteti valamelyik európai hatalom a szárazképű arab sejket vagy a fekete tincses drúzt a mi tucatruhánkba. Hiába! A sivatag megmarad elemnek, melynek a Számun a lélekzete, - melyen az izzó fény a csontok fehéritője. Ez a sivatag nem mindenkié, - csak az övék. Igaza van Lawrence ezredesnek, aki megírja a «bölcseség hét pillére» tövén: «Az emberek úgy képzelik a sivatagot, mint gazdátlan területet, amellyel szabadon bánhatik mindenki, aki akar. Valóság szerint minden dombnak és völgynek van valaki elismert tulajdonosa... Még a kutaknak és fáknak is vannak gazdái, akik megengedik az embereknek, hogy a fákról tüzelőt gyüjtsenek és szabadon igyanak a kútból...» Ezeket az istenadta, a lelkekbe edzett jogokat nem lehet a Code Napoléon szerint magyarázgatni. Az európai mezbe bujtatott arab vagy drúz csak a színelőadásra húzza fel a burnusz, a turbán, a fez helyett a nyugati nagy «maison» kacatját. Még így sem jó színész; egyszerűen dilettáns és ruháján meglátszik, hogy nem rá varrták. Az arc és a szem a régi maradt. Az a szem pedig messze néz: a sivatag délibábját és oázisát keresi, nem a mi tanyáinkat, melyeknek már nincs fata morgánájuk, mert önmagunk megöltük régen a képzeletet... Ezek a keletiek még a szerepet is rosszul mondják, akár franciául, akár angolul, akár olaszul suttognak. Ez a beszéd mégis csak arab torkok köhögése, melyeket karcossá tettek a sivatag homokjának szemcséi...

Civilizálni, ahogyan a hódítók némi szerénytelenséggel nevezik munkájukat, csak ezt az összevissza házasodott európait lehet, ki nagy önhittségében degenerálódott és már maga sem tudja, mit akar. De civilizáld a sivatagot, ha tudsz benne hinni! Erős az és győzhetetlen, mint az augusztusi nap perzselése vagy a december fagya, korlátlanul és kegyetlenül akar, mint a villám sujtó keze vagy a földrengés fölényes lélekzése. Ahogy ezeket sem lehet befogni a mi modern géprendszerünkbe, úgy a sivatagot sem lehet «paraveretusnak», előfogatnak hozzákötnünk a mi életünk irgalmatlan hengeréhez. Talán a sivatagnak ura az a sok rendjeles, khakiruhás idegen katona vagy az a sok símanyelvű, rendjeles, ingyenjegyes, de szótartást nem ismerő gentleman, aki pazarul szép helyeken, kongresszusokon házal formuláival? Nem, a sivatagban csak egy úr van, maga az Úr, akiről megint csak Lawrence ezredes okosan mondja: a klimatikus Isten. «A beduin nem láthatta Istent, önmagában; túlságosan biztos volt abban, hogy ő van Istenben». A sivatagban ez a hatalom az úr, senki más...

Ezért éreztem magamat a legszabadabbnak a sivatag szélén, végtelenül szabadnak, már ott a szélen is, mert én, a szegény röghöz kötött jobbágy, a paragrafusok jobbágya, kit a sors eladott, mint Gogol földesura a jobbágy-lelkeket, éppen csak a sivatag pereméig jutottam.

Otthon éreztem magamat Damascusban is, mikor az Omayad-Hotelban este a fekete ábrázatú arab elém tette a Kvarsát, a Libanon lejtőin termett vörösbort. Tudtam, hogy valami nagy ajándékot kaptam az élettől. Egyszerűen örültem még az 50 fokos hőségnek is. Szállt a lelkem, mint a gyors motor, melynek jól befűtöttek. Csak ki kellett dobnom a sok homokzsákot, melyeket még benne felejtettem: a hazai eszméket. Bizony, ide kár e homokzsákokat magammal hozni, szétszakadoznak, szétomlik az én homokom. Van a sivatagban elég, az is «fut» és változik, mint az eszmék a Számun simítására.

Örültem a benyomások tömkelegének. Ahogy este még egyszer kipillantottam az ablakon, szinte némán ujjongtam örömömben. Néztem a teli holdat, kedves, naív arcával a karcsú minaretek között, hogyan keresi hiú képemását a Barada folyó tükrében. Nézegettem a lapos háztetőkön a kelet színeiben játszó takarók alatt az alvó arabokat és csodálatos béke szállt be hozzám is, a csöndes magános szobába. Milyen szelídek azok, akik alusznak! Bizony, az ember csak akkor szelíd és jóságos, mikor álomra húnyta szemét. Ez a beszállongó béke édesebb altató, mint minden narkotikum. A béke a leggyógyítóbb altató méreg. Álmomban mindent újra átéltem, élesebben, mint nappal. Mit is láttam álmomban?

Láttam a mélyben Beirut nagy házfélkörét az öböl partján. Láttam a palotás, mecsetes Beirutot, a nagy Levante-várost, hol a szurtos turbános ember réztányérokat csattogtatva kínálja a vizet köpő rézmadárral ékesített, bölcsőnagyságú hordajából a barna tamarindusz-vizet, és ugyanakkor a haloványképű bankár, európai szalonkabátjában verejték nélkül olvassa le a százfrankos bankókat, hogy helyükbe beseperje a fontot, a lírát meg a többi hangzatos nevű értéktelenségeket. Ez a kettő, a nagy üvegszelencét izzadva cipelő arab és a nyugodt bankár, kik mindketten mindenkit lehűtenek, az igazi Beirut, a Levante, Európa és Ázsia ölelkezése az egyetlen közös eszmében, melynek üzlet a neve. Dísztelen, dicstelen eszme, pedig ősei legalább is olyan régiek, mint a nemzeti öntudat, a szabadság és más, jobban, szebben kitermelt eszmék ősei. Az ilyen kikötőváros mindig a nagy népgyűlésre emlékeztet, hol áhítattal hallgatják a szuggesztív szónokot, legyen a beszélő megváltó, apostol, diktátor vagy izgató, s legyen beszéde akár átszellemült, mint a hegyi beszéd glóriával koszorúzott szavai, akár legyen beszéde a hatalom vagy a szenvedélyek szózata. A hallgatók félkörbe gyülekeznek és lesik az igét. A kikötőkben is minden ház és minden ember félkörbe gyülekezik a partra, mert ott a tenger beszél. És a tenger beszéde, ez a halk vagy viharzó rythmus a legérdekesebb beszéd. Szuggesztív. A tenger beszél messze világokról, a jövőkről, melyek térben és időben messziről jönnek...

Álmomban újra átszáguldok a Libanon nyergén. Nyári alkonyat van és máris éjsötét, mert a hegyláncra ráfekszik az esti pára, a tenger sóhaja, és a libanoni ködben alig látni tíz lépésnyire. Az a köd olyan, mint a magas Alpokban a «nebbia fìtta», tapadós, misztikus, szürke takaró, a hegyek fakó délibábja, mely ismeretlen tengereket, ismeretlen tavakat, groteszk árnyékokat varázsol kíváncsi szemünk elé. A pompás út tömérdek kanyarulatán az autók százai csipkeszalagszerű tejúttá forrnak és forognak össze. Furcsa, végtelen csillagsor. A hegyoldalban tömérdek arab villa. Igazi keleti házak, otthonosak, vonzanak. Mindegyikben a modern, szellős vasbeton technika kiegyez a régi mudovár-stílus szépségével. Fezes családok, turbános jóbarátok a szabad terrasszokon szegik az este kenyerét. Furcsa, hogy minden fejen ott marad a fez vagy a turbán, mint a ritusnál a hatalmat jelentő papi sapka, vagy a bíró fején az ítélet sujtó erejének szimbóluma, a bírói föveg. Itt még - aki eszik - áldozik.

Már azt hiszem, a köd miatt, éjszaka van. Pedig az otthoni kis templomban még el sem kondult az AVE. Dehogy, odahaza még csak álmos nyári délután lehet, mikor itt alkonyodik. Az egyetlen az idő, amiben kelet siet. Egyébként itt minden «javas, javas», lassan, de lassan!

Egyszerre a láthatatlan kéz, mely fölírta a «mene, tekel, ufarszin» ítéletét, - szétrántja a köd omlós függönyét. A szomszédság köde opálos tóhullámmá változik, - a köd partján színes falvak és városok cserépfedelei piroslanak és minden ablakban visszapillant a vörös tűzgolyó, mely most süllyed el valahol a habokban, Cyprus szigete táján.

Látom a lassacskán, de kérlelhetetlenül lepermetező sötétségben az országút tevekaravánjait. Halkan elhintáznak mellettem e beduin-arcú tevék, a mai világ anakronizmusai. Mindegyik sokezer esztendősnek látszik. Honnan jöhetnek? Palmyra felől vagy a Badiet e'-Scham felől, a multból, a sivatagból, mely maga is a nagy mult, az ezredek előtt virágzó fügefaerdők, pálmás oázisok temetője, melyre a tenger hullatta könnyeit, a fövenyhomokká vált bánatot? Vagy az a sivatag talán a jövő? Termel-e azon valaha az ember hűvös lugasokat, építi-e a boldogság vagy kínlódás vityillóit, mikor szűkké válik neki a fogyó föld? Mindegyik teve néma kérdőjel. Jönnek, jönnek egymásután, lábujjhegyen, hintázva. Kísért, hogy a vezető fehérszőrű tevét megszólítsam, nevén csalogassam. Hiszen olvastam nevét, Lawrence ezredes naplójában. Fölkiáltok:

Fölriadok, verejtékesen, - hiszen álmodtam, de csupa igazat. Az álom csak kifejlesztette élessé az útközben lepergett filmet. A teli hold igazán besüt ablakomba és valahol tompán, fojtóan pereg a kézi dob és kesereg az elhúzott nazális ének. Álmom képei jók, - teljesen hű képek.

Kora reggel, mikor Damascus utcái már megteltek hosszúszoknyás, bőbugyogós arabokkal, lézengő szikár drúzokkal, hogy a vörös fezek, színes turbánok, fehér nyakvédők a tarkón, úgy hullámzottak a Barada-folyó melletti téren, mint az óriás virágágyak vörös, tarka, fehér virágkelyhei, - mikor a szűk utcákban fürgén topogtak a lomha keleti embereket cipelő szamarak és fatönkökkel, zabos zsákkal, banán-kötegekkel megrakott tevék indiszkréten nyujtogatták hosszú nyakukat, hogy az alacsony emeleteken megzavarják az ablakokból visszahúzódó, letakart arcú asszonyokat, - mikor a misztikus éjjel csillagfényillatú levegője már nagyon is emberi atmoszférává változott, kimentem a Damascus fölötti halványsárga sziklához, melynél kezdődik a sivatag. Kezdődik élesen, nagyszerűen, rettenetesen. Korán mentem, mert a sok ember, a megértés nélkül bolygó, kíváncsi és fáradt utastömeg még az óriás Libanont és a még óriásabb sivatagot is eltakarja előlem. A sok naiv beszéd meg egyszerűen rálép hangulatomra és vaksin a porba tapossa a léleknek e ritka virágzását.

A sárga sziklák között még csak egyetlenegy sötét árnyék lézengett. Európában bárhova megyek, hol szép panoráma, érdekes látnivaló, megőrzésre méltó benyomás akad, szeretek egyedül maradni. A magány élesebben rögzít, - tükrösebben mélyít. Idegen világban, hol minden más, mint odahaza, - örülök a véletlennek, mely pár órára egy-egy ismeretlen embert ajándékoz nekem, akin megérzem ennek az idegen földnek levegőjét. Az ilyen ember szava, esze, szíve nekem az a színes üvegcserép, melyen át igazabban megnézhetem azt a világot, amely új és megfejthetetlen. Ezen a színes üvegen át élesebbek lesznek a körvonalak, melyeket egymagamban talán észre sem vennék. A sárga szirten üldögélő ember barnára aszalt képű bennszülött lehetett. Szénfekete haját turbán szorította, oldalt lefüggő finom kötéssel. Fehér nyakvédője ráhullámzott hófehér burnuszára, mely alatt mégis nyugati ruhát viselt a java szövetből. Korombélinek becsültem, - de lehet, hogy évtizedekkel is tévedtem emberöltőjében. A szikár, a napon aszalt emberek kora bizonytalan. Fajtáját, nemzetiségét nem találtam ki, - X. maradt; csak azt láttam, hogy alighanem mégis Szíriában ringott bölcsője, ha nem éppen teveháton ringatták. Tenyerével beárnyékolta szemét és messze délen keresett valamit. Jó alkalom: ezzel a keresgéléssel belekötök. A franciával próbálkozom, - végre is itt franciák az új urak.

- Monsieur, kérem, mit látni ott messze? - És én is jobb tenyeremet homlokomra ernyőztem.

A másik nyugodtan végigmért. Éreztem, becsülgeti, érdemes-e felelnie. Aztán lassan, vontatottan, kemény franciasággal válaszolt:

- De szeretnék oda is átmenni... Fűztem tovább. - Igazán, csak pár óra ide, - ezeken a pompás francia utakon...

Újra végigbecsült. A nélkül, hogy rám nézett volna, álmadozó és mégis fojtott szenvedélyes hangon folytatta:

- Oda nem mehet. Ott most bombák robbannak. Beduinok halnak. Skót katonák halnak. Rémült zsidók imádkoznak Jeruzsálemben a jajgatás fala előtt. A Via dolorosa szorosában az összetámaszkodó boltívek alatt tank zötyög... Szégyen! Szégyen!

- Mi szégyen van abban, hogy fajok egymás mellett meg nem férnek? Ez ősrégi örök törvény. Az emberrel egykorú. Mondjuk, nem szégyen, hanem szerencsétlenség - de éppen ezért természetes is. Aki árnyékos oldalra került, át akar menni a napos oldalra. Aki a napos oldalon ballag, gőgösen lesajnálja a másikat az árnyékban, de ezt az árnyékot is elveszi tőle...

- Eh, nem ez a szégyen. Egészen más. Önök Európában tudnak nemzeti parkokat létesíteni. E parkokban szigorú őrök lapidáris szóval és ha kell, lapidáris bottal megvédik a legkisebb rügyet, gallyat, fűszálat, gyöpöt. Nem tépázhatja meg a virágokat, ha vadon is nőttek. Nem emelheti ki a gyökerüket, mert ott ők vannak otthon. Védik az állatot. Az állatnak ott szabad az útja, - nincs mögötte, mellette, előtte les, lép, háló, verem - és halál vagy rabság. Ezt önök megteremtik féltucat bölény, két tucat capra ibex (latinul nevezte meg a kőszáli kecskét) vagy egy-két falka zerge kedvéért... Nos, és a Megváltónak szülőhelyét nem tudták nemzetközileg védett területnek, a jóság és a resurrectio örök parkjának nyilvánítani?! Egyik vagy másik hatalmas nemzetúr protegálja, ahogy önök mondják. Szégyen, hogy a Megváltó szülőföldje még nem nemzetközileg védett terület. Hm - milyen közel van ide az a Názaret... Közel van Jeruzsálem... És a via dolorosán döcögnek a tankok... Ennek az utcának nevét nem tudják lemosni...

- Via dolorosa... Szőtte tovább behúnyt szemmel. - Jeruzsálemban az az utca, amelyen át a vesztőhelyre cipelték az emberfiát. Másutt az utcákat elnevezik híres emberekről vagy helyi senkikről - nagy eseményekről vagy köznapi kis esetekről. Az utcák apró táblákon pár emberöltőn át viselik ezt a nevet, míg egyszerre valakinek nem tetszik ez a név. Új keresztelő kell, hangzatosabb, népszerűbb, a hízelgő byzantinizmusnak vagy a keresett képzeletnek kedvesebb névvel. Szóval, a házak közé ékelt utak végigélik a mellettük jövő és tűnő nemzedékek sorsát. Fölfelé törekszenek, címek, rangok után, - lesiklanak, elmúlnak, föltámadnak, átkiáltanak a multból vagy szolgai megalkúvással szolgálják a távolból nagynak látszó semmit avagy a közelről hitvánnyá vált nagyot... Tudom, mit gondol. Azt, hogy a világ minden utcája «via dolorosa». Mert a szabad utat utcává szűkítő házak lakói sírva születnek, - végig szenvedik vagy végig bűnözik az ő idejük útját és könnyezve húnyják le szemeiket. Igaz, minden utca via dolorosa... De ezt az egyet meg kellett volna hagyni annak az egynek... Tankok ebben az utcában!! - Nézze csak, arra délre van Názaret...

Kitartotta kezét, lapos tenyerét és szinte odakövült a sárga szirtekhez. Én meg úgy éreztem, hogy szavak helyett csak bólinthatok, mintha templomban állanék, hol nem illik suttogni. Úgy éreztem, nyitott könyvet tettek elém és én mégis csak lassan betűzök benne, mert írását keservesen olvasom. Mindig arra felé pillantottam, amerre ez a turbános ember nézett. Melléje telepedtem a forró sárga kövekre és csak a szemem vándorolt. Végigjártam Damas cserepes tetőit, melyek közül ki-kinézett egy-egy minarét, mint ahogy a tömegből kiválik a választott, a hivatott ember. Végigkövettem a másik pillantását a Barada-folyó zöldesen csillanó csíkján, mely átölelte Damas házait, mint a zöldpikkelyes óriás kígyó. Követtem. Az Anti-Libanon és Libanon átfinomult kékbevesző sivatagi fata morgana jelenésévé. A sivatag pedig aranylott, száraz tengerré hullámozva. Csupa titok, örök titok, szépséges titok. A turbános ember szívesen vette, hogy vele hallgattam és nem szóltam semmit okoskodásaira, merengéseire. Hogy fölugrott a szirtekről és visszaindult Damascus felé, halkan odavetette:

- Mehetünk együtt... Mi? Keressük meg szent Pált. Én őt keresem. Nagy ember volt. Egyike a legnagyobbaknak. Tudja, miért? Mert Saulusból Paulussá tudott változni. Ez a legnagyobb nagyság.

Némán ballagtunk lefelé egymás mellett. Mentem, mintha egyedül volnék és mégis mentem, mintha többen jönnének velem, - egy-egy arab, egy-egy drúz, egy-egy európai bajtárs. Arra ocsudtam föl, hogy már a nagy Omayad-mecset gyönyörűséges udvarán csúsztatom a terpedt papucsokban ügyetlenkedő lábaimat. Szinte gépiesen engedelmeskedtem a kapunál a muzulmánnak, aki e sarukat ráhúzta az út porától szentségtörő lábamra. A másik halkan magyarázott:

- Ez az Omayad-mecset pazar temploma. Az udvara ékíthetne akármilyen renaissance-várost,- de ékeskedhetnék akár az Alcazarban, akár az Alhambrában. Mi keletiek Istennek mindig olyan házat építünk, melybe összehordjuk a legjavát annak, amit a föld kövekben terem, - összehordjuk a legjavát annak, amit képzeletünkben a hajnal, mely tőlünk indul nyugat felé, - színekben teremt. Képzelje el ezt az óriás udvart, tele vad külsejű férfiakkal, akik idetódulnak a sivatag homokjáról. Férfiakkal, kiknek az emberélet annyit jelent, mint az ő végefogyhatlan homokjuknak egy-egy szemcséje. Itt a kút körül megmossák kezüket, merthogy Allah elé csak tisztakezű ember léphet. Képzelje el ezt az óriás templomcsarnokot, telve vadabbnál vadabb férfiakkal, akik bárányszelíden borulnak kelet felé, mert onnan jön a világosság fénye...

Tétovázva kérdeztem: Uram, ön mohammedán? vagy keresztény? Fönt a sivatag szélén - most meg itt a mecsetben... Nem tudom...

- Uram, én drúz vagyok. Keresztény. A háború után végigbarangoltam Európát. Mondhatom, tömérdek nagy sivatag volt. Kevés oázissal. Sok fenekedő, agyarkodó törzzsel. Átkozott sok délibábbal; ahova a délibáb csalt, odarohantam - és forrás helyett ingoványt és kiszáradt szíveket találtam. Sokat tanultam, csak egyet nem: szeretni nem tanultam. Ha szeretni akarok, hazajövök ide... No, de menjünk kicsit tovább.

- Látja ezt a pazar síremléket? Azt mondják keresztelő Szent János sírja. Látja, - fogódzzék meg. Ő, itt az Omayád-mecsetben. Itt, a próféta híveinek paradicsomi oázisán... Ott meg a túlsó csarnok alatt Saladin szultán sírja... Hát mit akarták önök, nyugati emberek kereszteshadakkal visszavenni a pogányoktól a szent sírt? Vallja be, látott-e két ilyen sírt egymás szomszédságában, valamelyik dómjukban? Látott-e egymás mellett két embert, aki egyik a másikat pogánynak tartja, vagy a másik az egyiket... Hát nincs igazam, hogyha szeretni akarok, haza kell jönnöm, a homoksivatagba...

Kivezetett a Rue Droite felé. Gyöngéden megragadta a karomat és a fal mellé tolt. Megrakott tevekaraván baktatott el mellettünk a szűk utcában. A vezető fehér teve sziszegve nyujtotta rút száját vállam felé. Mintha haragudnék rám, az idegenre. A drúz néhány köhentésszerű szót reccsentett a tevére, míg engem félreállított. A teve szégyenkezve húzta vissza nyakát, újra «S»-formára görbítette és tovább kacsázott a kezesen nyomába lépő négy-öt másik állat előtt. Az én drúzom újra nevetett:

- Nos, nálunk egyszer az egyik, egyszer a másik az igás, a teherhordó... De azért összetartunk. Mit? Ugye, tevéinkkel is összetartunk?...

Egyik szűk mellékutcában levezetett a pincegádorszerű lépcsőn. A föld alatt kis kápolna. A drúz belenézett a szenteltvíztartóba. Megrázta fehér turbános, patyolatos nyakredős fejét. Nem keresztezte meg homlokát. Halkan suttogta:

- Megszentelt víz... De poshadt. Tudja, hol vagyunk? Nem tudom, bibliás ember-e, vagy nem. Lássuk. Csak két verset idézek az apostolok cselekedeteiből. - «Saulus pedig még fenyegetéstől és öldökléstől lihegve az Úrnak tanítványai ellen elmenvén a főpaphoz... És amint méne, lőn, közelgete Damascushoz... Vala pedig tanítvány Damascusban, névszerint Ananiás és monda annak az Úr látásban: Ananiás! Az Úr pedig monda néki: Kelj fel és menj fel az Egyenes utcába és keress föl a Judás házában egy Saulus nevű tárzusi embert...» Igen, így van megírva a 9. rész verseiben. A többit, ugyebár, tudja... Csak annyit mondok, hogy a hagyomány szerint itt állt Ananiás háza, ahol most mi állunk...

Jámboran hallgattam; azt hittem, csak történelmet és írást magyaráz. Halkan mormogta:

- Előbb azt mondtam, hogy szeretni mindig hazajövök. Mi keletiek gyűlölni is tudunk. Én gyűlölni is hazajövök... A vércseppek jogait csak vércseppek kiontásával lehet avatni...

Csodálkozva bámultam rá. Összefogta lengedező burnuszát és kezét mellére szorította.

- Ott fönt, a sivatag szélén azt mondtam: keressük meg szent Pált, mert hogy nagy ember volt... Most búcsúzom. Mikor visszatér Európába, észre fogja venni, hogy minden ország tele van Saulusokkal, akik lihegve öldöklik az igazakat. Azt kívánom, akadjon Európa minden fővárosában egy-egy Ananiás, ki meg tud téríteni egy-egy Saulust... Akkor majd jó lesz minden. Szálem... Igaz, nézze, ezen menjen... Ezen az utcán, - az Amawi-mecseten túl majd kiér a Merdjé-térre és ott csakhamar kitalál a Boulevard Djemal Pasa felé. Ott már eligazodik. - Sarkonfordult és ott hagyott.

Nyugtalanul ballagtam a hotel felé, hogy ebédután folytassam utamat Balbekba. Megfájdult a fejem. Nem tudom, talán a perzselő damascusi naptól, - vagy talán az én ismeretlen, nagyszívű drúzom furcsa beszédjétől. Mikor kifordultunk a sivatag szélébe metszett deszkasíma aszfaltútra, - sokszor visszanéztem és azt gondoltam: de jó volna sok-sok nagy emberünknek Damascusba benézni... De jó volna, ha minden országban volna egy-egy Ananiás, aki Saulusokat Paulusokká térít...

Mikor az Oceania lassú méltósággal úszott Korfu szigetének tündéri ragyogásba olvadó partjai előtt és dombok, szirtek, várak, öblök, fehérlő telepek pazar festőiségben húzódtak el mellettünk, a gyöngéd pasztell-színek minden árnyalatában, - zavartan kiegyenesedtem, megigazgattam köntösömet, lesimítottam a szellőbe borzolódott hajamat és arcvonásaimból igyekeztem elégedett, nyájas, egyenesen boldog ábrázatot formálni. Nemcsak magamnál figyeltem meg, hanem más érző és gondolkodó embereknél is, hogy a nagy természeti és esztétikai szépségek úgy hatnak ránk, mint a tükör. Valamint belenézünk, minden gyarló hiúság nélkül - mégis «összeszedjük magunkat». Rendezzük a pongyolaságokat, vagyis beleilleni akarunk a szép millieu-be, ha másként nem megy, legalább rendezett gentleman külsővel és szeretetreméltó arccal. Mikor ilyen pompás helyre vetődöm, még másokon sem szeretem a pongyolaságokat.

Szóval Korfu előtt is úgy éreztem magamat, mint valamikor régesrégen, hogy bájos fiatal leánynak vagy nagy embernek mutattak be. Valahogyan tetszeni akartam, nem naiv hiúságból, nem, csak éppen méltóan akartam megjelenni az előtt, akinek bemutatnak. Ez az ünnepieskedő érzésem hamar megzavarodott. Még partra sem léptem, máris bántott a gondolat, hogy gyorsan el kell hagynom Korfut. Bántott, hogy alig ismerkedem meg Korfu szépségeivel és nagysága emlékeivel, odább hajszol a kényszerű tovább. Ismerkedésem felületes és futólagos lesz, csak éppen annyi, mint amennyi a halandóknak egy-egy ünnepi audiencián kijut: a szépségtől a leereszkedő pillantás, amely semmit sem jelent, mégis éget, a nagyságtól meg éppen valami kis autogramm a lélek egyik-másik fehér lapján... A hajló estével újra felvonják a horgonyt és Korfuból nekem nem maradt más, mint az a puha kis olajág, melyet kezemben szorongatok a beszálláskor, az a babérlevél, melyet gomblyukba tűztem, meg egy-egy álom, mely éppen azért, mert álom, pillanatok alatt ugrik és logikátlanul szökell Achilleusztól a nyomorgó máig, - villan és kialszik, mint az éjszakába kivetített fénysugár. Egyszer néhány lombot, majd meg fehéredő utakat, majd ismeretlen alakokat aranyoz be, - s ahogy tovább csillan, csak feketeséget hagy maga után.

Láttam a sziget arcát, - de csak ezüstfényes menyasszonyi fátyol alatt. A tenger éppen féltékeny volt és a szirtek, várfokos, babérligetes partok elé ezüstcsillámos illúziókat akasztott, hogy ne gyönyörködhessem a menyasszony minden bájában. Azután kanyargó utak, - babérgallyak, olajágak, - pálma-legyezők, - szöges kaktuszok kitartott tenyerei az útszélen, amik elől félre kellett hajolnom. Öszvérek kenyereszsákokkal lomha hátukon, mögöttük kék lepelbe burkolt fiatal asszony. Utána kellett néznem. Ő is legalább visszanézett, - s valamit magammal vihettem - fekete szeméből... A messze dombon élettelen palota, az Achillion. Ideálok és csalódások elátkozott vára. Amit Achilleusz kémlel a távolban, - az mind tündérmese. Amit a kastély kísértő fehér asszonya érez, - csupa bánat. Amit gyarló udvarosok összehordtak, mind csak nagy akarás, melyet visszaránt a századvégi nyárspolgári ízlés. Ahogy a termeken átbolyongok, valahogyan a szomszéd szobából katonacsizmák dobbanását hallom, - a katonáét, aki császár volt; - csak katona - és ezért nem igazi császár, csak császár - és ezért nem igazi katona... Ott is inkább leballagok a lombok alá. Ott szomorkodik két költő: a beteg, a gúnyos, a szabad, de hazáthagyó Heine, - az egészséges, a gúnyos, a szabad, de hazáthagyó Byron... A múzeumban, hol nem rég még az epigón-görögök királya akkor pihent, mikor virágfakadáskor Athénben a tavasz nagy evoluciója a rügyezni kezdő lelkekben előírta naptárszerűleg a forradalmakat, az Isztambulból száműzött újgörög őr rajong a régi kövekért, melyek újra meg újra csak egyazon felírást mutatják, nem azt, amely beléjük vésődött, hanem azt, mely olvashatatlan, - azt, amit mégis el tudok olvasni, mert némaságában is hangos: idő és ember egy fogalom: azért alkot, hogy rombolhasson.

A távolban a kis Ponticonissi-szigetek között a kékségben csoda úszik. Azt is valaki elrontotta nekem. Böcklin, a kegyetlen nagy festő. A keményszívű nagy germán megfestette «holtak szigetének». Akármennyire is küzdök a kép ellen, lehúnyt szemmel is látom, hogyan fordul be fáradtan a kis csolnak a sziklák közé, - a csolnak, mely örök hallgatásra kárhozottat visz, - hallgatásra ítélt parányi multat, mely egykoron fiatalon kacagott, éretten szeretett, öregen szenvedett. Már pedig a szikla-propileumból, a virrasztó ciprusok bánatos, de melegjóságú őrsége közül boldog fiatalságot várnék, ölelkezőket, kik csókjukkal tanúskodnak arról, hogy ők az élet, - mert a dél az igazi élet.

Mennyi tengernyi minden - néhány órába összezsúfolva - és mégis mennyire kevés. Kevés ahhoz, hogy belőle a vándor feljegyezhessen valamit. Korfu szigetén ehhez annyi idő kellene, mint amennyit például a germán Gregorovius álmodott át itten. Ennyi idő a tudós történetírót, ki itt csak ásatag köveket akart kibetűzni, poros pergamenteket akart kigöngyölíteni, - a kemény németet, kinek bölcsője mégis csak tölgyek alatt állott és nem lágyhajlású, ezüstrezgésű olajfák alatt, - költővé formálta. Korfuról azért nem lehet már újat írni, mert ő, az objektív tudós, akit Korfu levegője szubjektív lírikussá varázsolt, régen, vagy félszázad előtt elírta előlem mindazt, ami Korfun tollat adhatna kezembe...

- És mégis - Korfun találkoztam - nem valakivel, hanem valamivel, - csak néhány percre, - amit érdemes megtartanom az éjszakába vetített, föl-fölvillanó képek között. A parti paloták árkádja alatt egyik kis kerek márványasztalon. Azon olvastam a sziget minden igazságát, - illanó idők minden élményét.

Azt a széket választottam, mely kiállt a napba. Dehogy is huzódom a nagy görög bérpalota avas levegőjű, csemege-kereskedés szagú árkádjai alá. Osztozkodni akarok az egyetlen bőségben, mely az én földi utaimon jó, szép és ingyen is van. Beszedem magamba a napfényt. Micsoda súlytalanság Carnegie vagy Rockefeller minden alapítványa és jótékonysága az élet mérlegében egyetlen napsugárhoz képest? A nap ingyen doktor és pedig egész fakultások minden professzoránál jobb doktor. A nap önzetlen vigasztaló, igazabb és odaadóbb a legvaskosabb ájtatos könyveknél és a legkenetesebb embereknél, mert meggyőződésből és hűségből tart meg ragyogó ábrándjainkban, nem pedig a kényelmes irgalmasságból. A nap megbizható tanácsadó, mert mi magunk nem tudunk neki semmit sem igérni vagy adni, csak azt, amit ő maga adott: egészséges jókedvünket. A nap pompás pedagógus is, mert csakis jóra nevel. Sohasem kételkedtem, hogy minden bűn, gyávaság és hitványság a ború alatt, a köd mögött, az éjszaka sátra zugában születik. A napos levegő maga is jókedvű, - hát még itt Korfu szigetén.

Itt kibékülök önmagammal. A sok remek filmkép után, - a szépségek dombján épült, de belül silány, századvégi bécsi ízléssel berendezett Achilleion, a parádés szigetnek nem a letünt hatalmasok és menekülő vagy vetélkedő népek romantikája által teremtett, hanem a ragyogásból fakadt istenadta virágzása után a legnehezebb cselekvésre határoztam el magamat: no, most egy-két órát nem gondolkodom. Nehéz dolog, de jó. Cseppenként iszom a Café grecó-t és Shylock meg Harpagon módjára zsebelek - aranyat a napfényből. Bocsánatot kérek a többi, hasonló szándékú embertársamtól. Kitanultam ezt a keserves mesterséget, hogy ahol sokan vannak, - ott nem látom őket. Egyszerűen átváltoznak szememben színes mozaikká, - művészietlen mozaikká. Ez a nemtörődömség az én pünkösdi királyságom, egyetlen szuverenitásom alapja; nem kell köszöntenem senkit. Nem kell gépiesen mosolyognom senkire, nem kell az elfoglalt vagy szórakozott embert játszanom. Itt én vagyok a szabad distinguished foreigner, aki csak a napsugarakkal barátkozik. Ezzel azután elérem azt is, hogy nekem körülöttem mindenki egyformán közömbös, - tehát kedves, - mint akár a parti fák csöndes gallyai vagy a szomszédságban virító magnóliák...

Ahogy így üldögéltem - tökéletesen egyedül, mert igen sok volt a szomszédom az óceánjáró utasai közül, nemtörődömségem bűvös hatalmát csak egyvalakivel szemben kezdtem elveszíteni, talán éppen azért, mert ő is ugyanazt akarta, amit én. Egyedül maradni, semmit sem gondolni. Láttam, hogy ő is képes erre a magaslatra emelkedni vagy ebbe a mélységbe leereszkedni. Mégis zavarba hozott az ő titokzatos hatalma és az «esprit du corps» laza, de meleg szeretetével néztem át feléje.

Lassan még jobban megzavarodtam, mert ez a valaki még nagyon csinos is volt. Érett arcú, okos szemű, karcsu asszonyi teremtés; külön varázsa éppen az, ami ellentmond benne, - az, hogy férfias. Rágyujtott és fujdogálta a füstöt - valahova messze. Egyszerre valami lobbant szemében. Mereven nézett valamit, mint a vadász a lesben. Kihúzta plajbászát és firkált a görög kávéház kerek márványasztalára. Azután ráállította az egyik vizespoharat. Ujra merengett a füstkarikák közé, - újra gyors vonásokkal rajzolt. Rátette a kávéscsésze alját. Így folytatta tovább, s mikor már nem volt asztalán elég pohár és csésze, letakarni rajzait, - fölnyúlt a folyondárlevelekért az árkád boltívén és azzal borította hevenyészett vázlatait.

Hirtelen fölállt, - kecsesen nyujtózott és karkötő órájára pillantott. Az apró rouge-zsal végighúzott ajkain és fesztelenül ellépett mellettem. Közben intett valakinek a távolba, - alighanem a holland vagy a csillaglobogós hajó felé, mely itt horgonyzott az Oceánia mellett. Ez a férfias mozgású, de okos női arcú teremtés nem a mi hajónkról való. Nem láttam sohasem a fedélzeten.

Megvártam, míg elveszett a kikötő mólóján. Azután odasompolyogtam az elhagyott asztalhoz. Lesöpörtem a folyondárlevelest, - rendbe állítottam a poharakat, a csészét, csészealjat, hogy ne is vegye észre senki, mit kutatok. Ejnye, de furcsák ezek a szeszélyes nők, - telefirkálják a márványasztalt idegenben! Hátha uti költségvetést számolt? - akkor bűnhödöm kíváncsiságomért... Hátha üzenetet írt oda valakinek, aki még csak jönni fog? - Akkor meg nem illett olvasgatnom... Bizony belepirultam gyerekes kíváncsiságomba.

Nézegetem; rajzok, - pompás rajzok. Biztos művészkéz vonásai. A négy vizespohár alatt négyes sorozat. Lássuk csak!

Az első kép tengerpart. A parton lenge női alak, könnyű, bájos, szálldosó, mint Pompeji téglavörös falaira lehelt gráciák. Kézen fogva vezet félmeztelen, csuromvizes, torzonborz férfiút. A tengerparton szedte föl, talán inkább a tengerből, mert a habokból még kiáll az árbóc roncsa, vitorla rongya. Valami tógás, kondorszakállas görög vendégszeretőn tárja feléjük két kezét... Ni, csak most látom, - a szép görög fürtein apró korona pántja, - ni, meg a leány lobogó haján is icipici korona... Alul nehány kusza görög sor... Megvan! A tengerparton játszó szép Nausikaa megtalálta a hajótörött, az alélt Odysseust és boldogan vezeti apja, a phaeak király elé...

A másik képecske már nem érkezés, hanem búcsúzás, talán kitessékelés.

Tengerpart. A lengeruhás királyleány megint csak Nausikaa lehet. Vonásról-vonásra ugyanaz, mint az első rajzon, csakhogy a bárkához kísér valakit. A távozó borotvált ábrázatú úr nem öltözött görögös tógába, vagy istenek módjára. Hosszú kabátja van, kis kézi táskájából kilóg a csekkfüzet és hóna alatt kis glóbuszt cipel. A királyleány kendőjével búcsút lenget utána, de ez a lengetés, bármily kedves is, mégis csak nem azt jelenti: gyere vissza! - hanem azt: ég veled! A kondorszakállas, pántkoronás király olajfa alatt ül, egyik kezével félti babérágainak kis halmazát, a másikkal fedezi a gulába rakott érett fügéket... Alul kusza betűk: «No, no, millionaire England! - yes, yes, bankrupt Greece!» «Nem, nem, milliomos Anglia, - igen, igen, bankbukott Görögország!»

Megfejtem a rajztalányt. Nausikaa, a görög leány elbúcsúztatja Sir Henry Knight Storks utolsó angol szigetbiztost, ki viszi magával a gazdagságot és a glóbuszban az egész világot, mely angol dominium... Mert Alkinoos király félti szegény kis babérágait, szegény kis fügéit, - és amilyen szívesen látta a görög Odysseust, - nem akar idegen protektort...

Kíváncsi vagyok a harmadik képre. Hiszen ez a művésznő egész sort rajzolt Nausikaa életéből, - akár a sienai dómkönyvtárban Pinturicchio fresco-sorokat... A lenge leányzó újra férfit kísér a sajkához. Kajlabajszú, bocskoros, fölkötött karú katonát. A katona a világháború vitéz szerbjeinek sapkáját viseli. A királyleány gyámolítja és a sajkánál is még félpalack szíverősítő aszút nyujt feléje. De látszik, hogy Nausikaa nem marasztal, hanem búcsúzik. A görög aszú átnyujtása nem annyi: maradj itt, jobb lesz itt! - hanem éppen csak «Isten veled!» A kondorszakállas király még mindig olajfája alatt ül és még mindig félti babérágait meg érett fügéit... Alul a jellegzetes angol írás: «Hospitality, yes, - Home, no!» Vendégszeretet? - igen. Otthont? Nem.

Ezt könnyű kitalálnom. A görög Korfu nemesen, szívből látta vendégül a szerb háború menekülő hőseit, - de nem marasztalta magánál a balkán szomszédot...

A negyedik pohár alatt újra tengerpart, - meg a lenge leány. Vitorlás yachtra kísér valakit. Deli, szép férfit, a fekete ingesek uniformisában. A «camicia nera» egyik hóna alatt kis «fascest» szorongat, a belekötött bárddal, - a másik hóna alatt rugdalódzik a farkas. Összefogott karjain két apró gyerek... Ah, az ikrek, Romulus és Remus... A leány hódolattal hajol meg a távozó dalia előtt, de hódolata nem annyit mond: tiéd vagyok! - hanem csak annyit: másé a szívem! Alatta: Roma aeterna Romae, - Athenae aeternae in Corfu! Róma örökkévaló - Rómában, - de Athenae örökkévaló Korfún.

Nem tudom, Alkinoos király és Nausikaa, a phaeak királyleány itt éltek-e a szigeten, a «Koryphaioi», az ikersziklák között, vagy csak Homerosz világtalan szeme - ismerte őket. Annyi bizonyos, hogy a művészleány, ki erre a kerek asztalra rajzolgatott, hitte a régi korfui tanítást, hogy aki száműzné Alkinoost és Nausikaát Korfuról, ugyanazt művelné, mint aki kitépné babérerdeit, olajfáit, déli virágait. Annyi bizonyos, hogy a négy kis rajzból egyszerre megtanultam Korfu függetlenségének egész történetét. Ez a sziget kitessékelte az angol kormányzót, - a világháború szerbjeit, - kitessékelte az új Itáliát, mert görög akart maradni... Csak a görög hajótöröttet, Odysseust marasztalta, ki nem hozott semmit, csak önmagát. Bizony, nagyobb nemzetek is tanulhatnának belőle...

Ám lássuk, mi van a csésze és a csészealj alatt... Pompás rajzok. Az első egész kis Tryptichon. Mindenki megszólalásig ott feketéllik a szurtos márványlapon, hogy szinte kidomborodik belőle. Íme, a középen sugárszép nőalak, földöntúli arccal. Ki ne ismerné meg? Hisz ez Erzsébet, a magyarok szépséges, szomorú királynéja, kinek útjából nem tért ki sem az embernek, sem az emberiségnek egyetlen bánata, kinél ártatlanabbat le nem sújtott fanatizmus vaksága... Mellette két oldalt két kedves szobra. Balra ugyanaz az Achilleusz, aki fönt áll a kastélydomb peremén, - «Achille armé», a sérthetetlen dalia, kiben az álmodozó királyasszony a klasszikus hőst kereste. A másik oldalt a mesebeli park másik Achilleusza, - «Achille mourant», az összeroskadt, - sarkában a halálos nyíl. A királynő fájdalmasan takarja el arcát. Az utolsó csalódás könnyeit hullatja a maga választotta paradicsomban, mely neki sohasem válhatott paradicsommá. A rajzok alatt a férfias angol írás: Nincs hős, kinek ne volna Achilleusz sarka...

A csészealj alatt kis dupla karrikatúra. Íróasztal az Achillion dolgozó szobájában. Előtte karosszék helyett fura fanyereg. Ki is ül a nyeregben? Ki ne ismerné meg? Vilmos császár... Hisz ő tétette a nyerget az íróasztal elé, hogy megvásárolta a korfui idyllt. A császár minden vonása él. A rajz párja? Ugyanott. A fanyereg alá lófej, - vágtató négy pata terem. A megvadult paripa feldönti az íróasztalt és röpíti lovasát a széthulló írások fölött. Alant újra néhány oda vetett angol szó: Lóhátról nem lehet világokat kormányozni, mert a nyereg még nem trónus...

Bámultam a kitűnő rajzokat. Ezekben az az ismeretlen leány vagy leányasszony mindent elmondott nekem Korfuról, amit nem mondhat el az a puha kis olajág, melyet most is kezemben tartottam és nem mondhat el az a babérlevél, amivel kitűztem. Igazán nekem mondta el, mert ahogy lesöpörtem a folyondárlevelet, alatta megtaláltam önmagam odarögtönzött ábrázatát is... Úgy, ahogy ültem a szomszéd asztalnál és átmerengtem a csinos művésznő felé. Ez bizony én vagyok, behajol fejem az asztal széléről és nézi a rajzokat. Becsületemre, - nem hizelgett egy csöppet sem. Ott vagyok az asztalon, deresedő halántékkal, gondráncaimmal, - egész komikus kíváncsiságommal együtt. Tehát nekem mesélt Korfuról, - egypár vázlatban jó egypár ezer esztendőt... Átnéztem újra a móló felé... Nem volt ott, - a csillaglobogós hajó sem volt már ott,- csak messze künt a tenger vonalán gördült egy-egy kis aranyló füstgomoly...

Hozzám lopódzott a fürge, görbelábú, kócos fejű görög pincér. Hosszú nyakkal bámulta a pompás rajzokat, a kíváncsiskodó csunya fejeket. Valamit görögül mormogott magában. Sarkon fordult és visszaperdült a vizes ronggyal. Ravaszul arcomba nevetett és tört olaszsággal magyarázta:

- Kár. Ha a Signora fehér abroszra rajzolt volna, talán még el is tudnám adni ezeket a rajzokat. A márványasztal azonban otromba darab. Senki sem viszi magával.

- Uram, tudja, mi az, amit most kezemben tartok? Ez a rongy maga a történelem... Tüstént nyomtalanul letörli a tegnapot. Nos, Uram, - az ön arcképét még itt hagyom, mert ön még a mai valóság...

Mindaddig, míg Valettában, a Marsamuschetto kikötőjében partra nem léptem, azt hittem, hogy a lakott földterület nem lehet öncél, hanem az ember célkitűzéseinek van alárendelve, amennyiben az ember ott letelepszik, a földdarabot hatalmába tudja keríteni, hogy rajta szántson, vessen, - fát vágjon és vadásszék, bányásszék vagy építsen. Természetesen, ez a balhitem nem azt jelentette, mintha komolyan azt gondolnám, hogy a világürben minden, nap, hold és csillag, róna és tenger, hegy és völgy miattunk vagyon. De egész Maltáig azt hittem, hogy ahová ember telepedett, a fő mégis az ember, nem a föld.

Mióta Valettában a partra szálltam és végig barangoltam ezt a sírnivalóan kiaszott és sírnivalóan magtalan kődarabot, mely Szicilia és Afrika között kiáll a habok közepéből, megértettem, hogy vannak földdarabok, melyeknek nem az a rendeltetésük, hogy a terített asztaltól kiszorított embereknek tűrhető tetőt és ehető morzsát biztosítsanak. Bizony nem. Ennek a hatalmas kőszálnak, mely itt leskelődik a Földközi-tenger fele útján, egyetlen rendeltetése az, hogy hadihajók réve legyen. Voltak ezek a hadihajók akár Hannibal vagy Scipio Africanus hortatorai által igazgatott evezősök, akár Barbarossa Haireddin kalózvitorlásai, - akár a magyar gályarabok által vontatott nápolyi gályák, vagy pedig a legfínomabb acélból hengerelt angol páncélosok, Malta csak ezért van; a lakosság itt mellékes, fajával, nyelvével, vágyaival együtt. Öncél a kemény, fűszáltalan szikla, mely kitárt ölébe öleli, aki nála menedéket csak azért keres, hogy onnan csaphasson le valakire, ki útjában áll. A lakosság mellékes. Ezért azután a maltai nyelv is olasz, mely arabnak hangzik, - arab, melyet spanyolul hadarnak, - spanyol, mely angolosan gondolkozik. A nyelvatómokat, hangzásukat, hadarásukat és a kimondott gondolatot variálhatjuk, ahogyan az éppen beszélő vércseppjei keveredtek ebben a csodálatos melting pot-ban.

A kis vontatóhajók sürögtek-forogtak a Vulcania körül, mint az izmos kis foxterrierek a nagy new-foundlandi kutya mellett. Elébe rohantak, hozzádörgölődztek, húzogatták és közbe közbe nagyokat visítottak. Csaholtak és fontoskodtak. Ünnepélyesen úsztunk be, fejedelem méltóságával, bölcsek nyugalmával Valetta kikötőjébe, a Marsamuschetto ölébe. Nem hiába az angoloké Malta; ez a kikötő itt a dél ragyogó újjongásában, a forróság vehemens ölelésében is maga a kővévált angol politika. Ahogy az angol politikus minden szava béke és leszerelés, miként itt a nap áldott, nyílt, összehajthatatlan ragyogása, - úgy a maltai kikötő olyan, mint az angol politikus minden tette: óvatos, szilárd lábvetés és állig fegyverkezés. Ez a kikötő is sziklává vált fölszerelés, a természet, e csodamester, ez örökké föltaláló, örökké romboló ezermester által épített mozdulatlan tank, - behemót kőalkotmány, melynek rejtett öléből a nagy északi nemzet bárhova lecsaphat, mert befészkelte magát az útkeresztezésnél az erő trézorjaiba.

Szűk, csöndes utcák, meredek lépcsőkkel, halszaggal és narancsillattal párolva. Ódon paloták langyos árkádokkal, soha ki nem hűlő, örökké tüzelő falakkal. Gondos múzeumok elnémult nemzedékek ásatag hírmondásaival. Zsivaj és kalmárkodás, melyben a szegény dél kacagó optimizmusa csintalanul kacérkodik a vaskezű, komoly renddel, mely ismeri a hasznot, de nem ismeri a tréfát. Ez az angol Malta, mely levegőjében sohasem lesz angol. Mindent meg lehet hódítani, földet és embert, parlagot és kincset, - kart, szívet és észt, - csak a levegőt, a levegő hangulatát sohasem.

Mint ahogyan mindenki, aki Maltából tovább készül Afrika vagy Ázsia felé, itt vásárolja potom pénzen első trópusi sisakját, - made in Bombay - én is elhatároztam ezt a befektetést. A száguldó autók között törekedtem az általutak szegettségén igazító keresztté változott maltai Bobby felé, aki itt éppen olyan öles nagy fiú, mint másai a Piccadillyn. Tudom, hogy ő vigyáz rám, tanácsadóm, barátom, mentorom. Jó címet akartam kérni tőle. Láttam, hogy jó sokáig várhatok, míg kitartott karjai leereszkednek és a forgatagban szentelhet egy pillanatot kérdéseimnek. A körülöttem özönlő tömegen szórakoztam. Egyszerre megakadt szemem valakin. Jó szó az a «megakadt». Vannak emberek, akik úgy magukkal viszik tekintetünket, mintha szemünkből láthatatlan pókhálószál szövődnék hozzájuk. Hát bizony szemem alaposan megakadt, mert aki után néztem, fiatal is volt és csinos is. Akár hiszik, akár nem, - bevallom, hogy nem annyira fiatalsága és csinossága után bámészkodtam, mert - hála Isten - a sok csunya és rusnya ember között néha mégis remekel a teremtés esztétikája, különösképpen itt Maltán, mintha a sziget sívárságáért a sors szépséges arcokkal akarna kárpótolni. A fiatal leány furcsa maltai viseletben ballagott el mellettem. Feje fölött a nagy kordészerű abroncs, mely fölé a nap ellen sátorozik fölvetett fekete tógája, mint ahogyan nálunk a pusztán a menyecskék az eső ellen vetik fejükre rokolyájukat. A mozgó fekete sátorban arca úgy derengett, mint a barna-piros szirmú rózsa. De még sem ezért néztem utána, hanem mert a leány trópusi sisakot lóbált kezében.

Örömest mentem. A néprajzi tanulmány akkor legkellemesebb, mikor fiatalság és szépség könnyíti a tanulmány nehéz munkáját.

- Még ez is szép? - Gyalázatos, aki nem szeretné a földet, amelyen napvilágot látott...

Büszkén vetette hátra kecses fejét, hogy megrendült fölötte a nagy abroncs a ráfeszített fekete selyem kordéval, - és alája szökött egypár tolakodó napsugár. Végigtáncoltak aranybarna bőre fényes zománcán és fekete szeme ezüstös fényén. Egyszerűen hozzátette még:

- Malta a legszebb hely kerek e világon. Mert - én idevaló vagyok. No de itt állunk a bolt előtt. Itt vehet jó trópusi sisakot. Made in Bombay. Ne alkudjék. A boltos angol...

Leckét kaptam a híres maltai büszkeségből. A leány után bámultam; nem is tudom, - ő maga tetszett-e meg vagy büszkesége. A kis fekete kordé ott mozgott lent a Misidán, - az ingujjas hajórakodók és kiabáló kocsisok között. Szerettem volna utána menni, karomra emelni és legalább egy-két márványlépcsővel magasabbra állítani, - valamelyik ódon palota hűvös fülkéjébe, - hadd ereszthesse nyakába azt az árnyékszerző abroncsot, fekete sátorával, - hadd lássam csak fekete hajának leomló sátorát, barna arcát, - nézegessem, mint a dekadens cézári koroknak színes márványból faragott hermáit.

Maga az ég egyetlen nagy kék izzás. A levegő egyetlen nagy ragyogás. Föld - nincs. Csak kő. A kövek kopaszok és fényesek, mint Aischylos tar feje, melyre a teknősbékát rabló saskeselyű ráejtette a teknőst, mert kőnek nézte és zsákmányát szét akarta zúzni. Ez a kő fehér és fűszáltalan, szomjas és szomorú. Azt hiszem, sohasem ejtettek rá kiontott vércseppet vagy emberi könnyet, Úgy tudom, hogy vércseppek helyén kalászok, örömkönnyek helyén vadrózsák vagy pipacsok, - a fájdalom könnyeinek helyén a reményteljes színű gyöp terem.

Köröskörül parti réven, dombgerincen fehér városok. Fehérre izzanak és hallgatagok. Valahogyan a krematóriumokra emlékeztetnek, melyekben elhamvad az ember és hallgat a csönd. Az egész mindenség fölött a levegő kibékült önmagával, mert nem viaskodik senkivel és semmivel. Rezdületlensége tökéletes, hogy puszta lélekzésem valóságos szélvész itt. A keresztutakon tikkadt öszvérek szaglásszák a vödröket, melyekből régen kiszikkadt az utolsó vízcsöpp. A hajtsárok lomhán állanak barmaik mellett, - mindegyikük palánta, kinek arcát rozsdás avarrá aszalta a napsütés. A barátságos bámész emberek maltai olaszsággal köszöntenek és köszöntésük cáfolgatja az utak útjelző tábláin az angol és arab felírásokat...

Berobogunk a felső városba. Az utcán két oldalt póznák, - mindegyiken az útra szárnyaló deszkákon embernyi festett angyalok. Várják a jámborokat a mennyek seregei. Végre megállunk az angol kormányzó palotájának parkja előtt. Egyszerre lehűl az utakat perzselő égbolt izzása és a levegő ragyogásából üde árnyék válik. És van már föld, fekete, zsíros televény. Csodálatos oázis a maltai kősivatagban. A humusz csodái. Fák, amelyek olyanok a fák között, mint az olasz dómok a templomok között. Virágok, melyek színei olyanok a színek között, mint Rafael iskolájának színpompája a kontárművek közt. Elképedtem, mert eddig nem is álmodtam, hogy a természet is ennyire engedelmeskedik a hatalmi szónak.

A gyöpön trópusi sisakban, ingujjban szikár fiatal férfi lépkedett. Mezítláb és lábujjhegyen, hogy egyetlen fűszálat se tiporjon le. Megáll mindegyik rózsatőnél. Markába fogta a kivirított rózsák bolyhos fejét, annyi gyöngédséggel, hogy egyetlen szirom sem pergett le, - majd kiválasztotta a feslő bimbókat és azokhoz is gavallérosan nyúlt, mintha ifjú leányzó selymes állát emelné, hogy jobban nézhessen az arcába. A zsebláncán fityegő fogós ollóval sorba lenyisszentette a legparádésabb rózsaszálakat, - bűvész gyorsaságával lekopasztotta a szárak töviseit és mindegyikhez beszélt valamit. Elfogtam a halk udvarlásokat: Good bye, darling! - Addio mia bella! - Allright, - au révoir!

Hm, - ez a kormányzó angol kertésze; a kormányzó valakijének köt csokrot... Angolba nehéz belekötni. Mégis megpróbálom.

Hátat fordított; tovább válogatott, szedegetett. Végignéztem, - míg kiperdült a gyöpről és beleugrott fatalpú szalmapapucsaiba. Azért is beszélek vele, - még hogyha egész Malta is az övé, - pedig igazán az övé... Itt ő az úr, - ő az angol. Útját szegtem és megkértem, hogy megcsodálhassam a rózsákat. Én bizony szeretek minden virágnál megállni, széles mezőn odahaza, - nagyvárosi kirakat előtt, a firenzei Porcellino, piacán. Itt is megállok, - megcsodálom a maltai kormányzó rózsáit, - csak azért is. Életemben úgy sem terem nekem. Jó. Büszkén elém tartotta a csokrot.

- Wonderful! gyönyörű. Maltán az egyetlen oázis. Igaza van. A jó Isten teremtette a követ. Önök angolok a kövön az oázist.

- D'ont... Angolnak sehol sincs pokol. Először mert mindenütt ő az úr, a házigazda. Még a pokolban is dominiumot alakít és az ördögök legfeljebb bennszülöttek lesznek. Natives. Az angolnak sehol sem lehet a föld pokol, mert magával viszi az otthonát - valamiben. Vagy a szokása, vagy a kurta pipája, vagy célszerű öltözete, - valamije mindig «home» vagy «homelike...»

- Derék, kedves köd... Megszagolta a hatalmas rózsacsokrot. - God save my own mist... Isten tartsa meg az én saját ködömet...

Mosolygott. Nyújtózkodott és hosszú katonás lépésekkel eltűnt a kormányzói palota egyik kis mellékajtaján.

Visszakocsiztam Valettába. Csak arra emlékezem, hogy meleg volt, vakító meleg vagy forróan fényes. A kövek és házak fehérek; az emberek feketék. Gondolkodtam. Furcsa, az, akié ez a sziget, nem szereti, csak félti. Az, akinek nem tulajdona ez a sziget, szereti és nem félti... A déli tűzeső elől belézengtem az izzóan hűvös árkádok alá egy-két kortyra és a kis kerek asztalnál tovább gondolkodtam. Milyen ellentéteket termel ki diplomácia, nagyhatalmi imperializmus, meg minden, amibe ezeket begöngyölik... A tenger közepén óriás kő. Azt hinném, senki szigete. Nem az. Csak azért, mert útba esik keletnek, nyugatnak, - északnak, délnek; - csak azért, mert óriás, biztos kő, erre a nagy kőre ráült a mindenhez értő görög, - a mindent beseprő római, a kalózkodó mór, - a keresztet fitogtató lovag és az angol tengerész. Most meg féltékenyen őrzi és dédelgeti éppen az angol tengerész, mintha ez az óriás kő maga a Kohinoor-gyémánt volna. Csak azért, mert benne fekszik az új Róma még hamvas gyümölcsében, mint a mag, melyről nem tudni, a tudás melyik fáját fogja kiteremni. Azért nevezem tudás fájának, mert az mindig bajt hoz. Igen, benne fekszik a hullámokban, mint az úszó akna, melyről senki sem tudja, mikor robban föl, vagy mikorra van robbantó óraműve beállítva... Ejnye, az a pompás leány imádja ezt a sziklát, mert őt e sziget napfénye fakasztotta, - pedig nem az övé... Az az angol fiú gyűlöli ezt a sziklát, mely az övé. Inkább álmodik hazája ködéről. Lehet ezt a problémát igazságosan megoldani? Nem lehet. Sohasem lehet. De mi közöm mindehhez? Most csak egyetlen dolog érdekel, a jégbehűtött tea, amit a komornyik-képű waiter halkan tol asztalomra. Ahogy fölpillantok, hirtelen meg kell változtatnom minden meggyőződésemet. Mindent lehet megoldani, mert nincs egyszerűbb e kerek világon, mint a legfurcsább problémák...

Az árkádok legszélső asztalához fiatal pár telepedett. Ni, az a csinos maltai leány, meg a deli fiatal angol kertész. A kertész-fiú kezében az az új trópusi sisak, amit reggel a leány lóbált előttem, - ott, a York-utca táján. A leány fekete csipkés átvetőjén az egyik vérpiros rózsa, melyet a kertész kezében láttam. Az angol kormányzó legszebb rózsája. Rendben van. Értik egymást minden perzselő napsugáron és minden fakó ködön át.

A leány szereti azt, akié a föld, mely nem az övé. Az angol fiú szereti azt, akié a napfény, mely nem az övé. Íme, két ember, de csak kettő, megold valamit, amit milliós hadseregek nem bírnak megoldani.

Én Maltából csak egy tanulságot hoztam: államférfiúnak is csupa szerelmes embert választanék... Akkor - akkor minden megy.

Egy-kettő... tizenkettő... Félálomban hallottam a Duomo di Amalfi melankólikus óraharangjának tizenkét bongását. Az álom meséje az élet legfejedelmibb ajándéka. Az egyetlen, ami a gyerekévek édes föltámadását jelentheti, mert lehetségessé tesz mindent, ami lehetetlen, - valóvá vált mindent, ami valóságban elérhetetlen. Éreztem, hogyan küzködöm a Duomo toronyórájának minden kongása ellen, hogy csak föl ne ébredjek. Éreztem, mennyire örülök ennek a tizenkét érces gongütésnek, mert ez mégis csak minden mese nagy színjátékának megnyitója - a szellemek és kísértetek ércszavú heroldja...

Nem is csalódtam. Ébren már megszoktam az örökös csalódást, de álmaimban nem csalódom sohasem...

A kis cellában máris hárman ültünk a kerek asztal körül. Velem szemben a hófehér szakállú kapucinus barát, Pater Nicolò, aki valamikor, századok előtt ennek a cellának remetéje volt. Mellettem a szálas tengerész, akit a hajóról láttam a parton.

A hajós csupa élénkség. Mintha ezt a heves mozgékonyságot a hullámoktól tanulta volna, melyeken egy emberöltőn át küzködött, a küzdelem gyönyörűségéből, az ismeretlen felé való vágyakozásból. Temperamentumosan az asztalra vetette a kis nikkelkarikát, amit köpenyében rejtegetett. Annyi tűzzel, hogy a csörrenés megrezzentett. Újra féltem álmomban, hogy a csörrenésre fölébredek. Ez pedig vigasztalhatatlan ébredés volna, - hiszen elveszteném nagyszerű álmom fonalát. Érdekes vendégeim elmerülnének az idők fölnyitott süllyesztőjébe - én meg szegényebb lennék egyik legérdekesebb élményemmel. A kis fémkarikában kékes acéltű rezegett és láttam, akármennyire is pergeti a nyugtalan Flavio a kerek fémtartót, az az acéltű rendületlenül visszatér irányához. A tengerész büszke mosollyal beszélt.

- Atyám! Úgy-e, most látod és belátod! Milyen parányi ez az acéltű, - és mégis nincs az a földrengés - nincs az a tengerrengés, de nincs az az emberi zsarnokság vagy cselszövés, mely irányától el bírná téríteni. Ilyen erős akarata csak a természet törvényeinek lehet; emberi léleknek soha!

- Fiam, - szólt szelíden a barát, - miközben végigsímított ezüst szakállán - erős és letéríthetetlen akarat csak a hitben van. Én csak ezt keresem, a nekem ajándékozott egész Mathuzsalem-életen át.

- Padre Nicolò! Miért nem akarsz meghallgatni? A te édesapád is, - úgy hírlik, tengerész volt. Te magad is valami hét évtized előtt mint mezítlábas fiúcska állottál a napsütötte parton és kémlelted a határtalan kék vonalat, kémlelted, megszakad-e valahol ez a kékség, hogy fölbukkanjon belőle a «San Salvator» vitorlája, amin Amalfi címere piroslik... Azon a kék horizonton nem dagadott ki a vitorla - soha többé... A vészes estén te is ott futkostál a part kövein, tisztes édesanyád mellett. Összerezzentél, mikor a violás villámok a szemedbe cikkáztak a nagy éjszakából. Nyomorultul remegtél, mikor a megőrült tenger rád rívalkodott a nagy éjszakából! És sírtál. Sirattad apádat, aki nem tért vissza sohasem, hogy itt vessen horgonyt Amalfi előtt... Sírtál, mert nem tudtad, hova lett, - a hogy nem tudod ma sem, hetven év után. Én, Flavio Gioia, a tengerek fia, megmondom neked, hol van! «Negli abissi del mar giace... dove giaccion le perle... Niun lagrimerà sul basso letto!»^[1] A tenger szakadékaiban fekszik, hol az igazgyöngyök feküsznek... És nem könnyezik senki mélységes, halálos ágya mellett... Hát igen, a haragos hullám tépett vitorlákkal hengergette ide-oda - és ő maga sem tudta, hol van? Azután elkapta a forgó. Vagy lehet hogy vészes éjjelek elültével földerengett előtte valami fehér város. És ő nem tudta, hogy az a fehér város Athene talán, ahova el akart jutni... - Itt Flavio Gioia felugrott és a falhoz lépett, hol Strabo és Ptolomeus ősrégi térképei függtek. Azokon keresgélt és mutogatott. - Nem tudta, hogy nem Taprobane mesebeli szigete előtt éri-e hajótörés... Sodródott. Elkapta a forgó...

- Fiam, - felelt a barát - tudsz-e többet az irányokról? Mindig volt nap, mindig voltak csillagok. A jó Isten azok járásával üzente meg, merre kell vitorlázni. Az ő akarata ellen nincs elme és nincs szív. Az ő végzése nélkül nem hullhat le egyetlen sárga levél sem a fákról. Ő végezte, hogy apám ne térhessen vissza. Ő végezte, hogy ne borulhassak le apám sírja mellett. Áldott legyen az ő akarata. Okait én nem fürkészem. Én csak ezt a delejtűt ismerem és keresem.

Flavio Gioia újra fölállt és nyugtalanul szaladt föl és alá a pár lábnyi cellában, hogy már-már én szédültem el.

- Jó, jó. Va bene. De az Isten azért adott életet, hogy megtartsuk, amíg ez az élet egészen nem érett... Az Isten azért adott észt, hogy kitervezzük a módját, hogyan bírjuk megtartani életünket... Újra leült a kerek fémkarika elé. - Lásd, Padre Nicolò - ebben az apró tűben van minden álmatlan éjszakám, minden viharos hányódásom, végefogyhatatlan tengerjárások és kalandos bolyongások csodaműve. Megtaláltam a tengerész életének titkát. Itt ebben a tűben lakozik az erő. A rettenetes hatalmas erő. Erősebb, mint a szerelem, mert a szerelem vonzását kiolthatja az idő távolsága vagy a távolságok ideje. Erősebb, mint a hazaszeretet vonzása, mert ezt megingathatja a kincs és a nagyravágyás, - megingathatja a vezér személyének varázsa vagy a condottiere kegyetlen, éles kardja. Atyám, erősebb, mint a te hited - igen, igen, Padre Nicolò, mert a te világító hitedet is letakarhatja legalább egy-egy pillanatra a kétkedés sötét fátyola, mikor érzed, hogy te csak azért hiszel, mert kétkedni nem jó vagy nem szabad - és érzed, hogy mégis kétkedel, mert szeretnél a tudás fájáról szakítani, de nem teheted, mert csak ember vagy és nem tudsz semmit...

- Hiába, fiam, - ellenkezett az öreg kapucinus - az útirányt az életben csak egy delejtű mutatja, mely nem rezdül el sem jobbra, sem balra. Ez a delejtű a hit.

- Atyám, - berzenkedett a tengerész - a sorsot azok az erők igazítják, miket maga az Úr rejtett fénybe, hőbe, levegőbe, ércbe... Meg ide, ni - és Flavio Gioia saját homlokára csapott - ide az észbe. Ez az erő a tudás... Ez az igazi delejtű. Istentől való, mert ő adta az erőt ebbe a kis acéltűbe - és adott nekem tudást, hogy észrevegyem...

Idegesen játszott a kis fémkarikával, melynek tűje rendületlenül arra mutatott, ahol éppen Padre Nicolò ült...

Én meg hallgattam, de azt gondoltam magamban - ez a delejtű azért mutat a barát felé, mert a jó öreg éppen a cella északra eső kuckójában üldögél... Egyszerre minden gondolatom nehéz bógba gabalyodott. Majd a kapucinus ezüst szakálla fölött láttam Flavio Gioia viharboronálta arcát, - majd meg a tengerész széles vállán jelent meg Padre Nicolò szelíd feje. Összecseréltem őket - hallottam hangjukat - s mintha ez a hang mégis a magam hangja lett volna:

Szerettem volna közbeszólni, de kegyetlenül letapadt a nyelvem. Nem bírtam szólani. Egyre ragyogó tengert láttam magam előtt - a parti sziklákon fehérlő házakat - fölöttük csupa aranyalma koszorúját...

Hirtelen valami vakító fény villant szemembe. Meghúztam magamat, mint aki várja a dördülést a puskalövés vagy villámlás után a vaksötét éjszakában. Féltem, hogy ez a dördülés biztosan felébreszt... Megdörzsöltem szememet; nem dörrent semmi, hanem a cella ablakán pazarul kévézett be a legnagyszerűbb és legkedvesebb napfény. Egy évezredben az emberekben nem halmozódhatik össze ennyi nagyság és ennyi jóság, mint ezekben az összefogó szálakban ölelkező és vígan szétbomló napsugarakban, melyek a levegőt aranyosra, a tengert ultramarinra, - az élet ablaküvegein össze-visszaverdesett, az eszme-mécseken agyonperzselt lelkemet rózsaszínűre festik...

De mi üvöltözik e néma sugarakban? Végigsímítottam homlokomat. Igen, a hajó szirénája volt. Indulunk a partmentén Positano felé, át Sorrentóba, hogy ott újra megtaláljuk hajónkat, mint a szétszaladt, bujdoskázó gyerekek az édesanyjukat, kibe olyan jól esik belekapaszkodni. Alig kanyarodott az autó, a fölénk boltozódó, viaszfényes levelesből aranyalma koppant az ölembe - illatos vörös narancs. A mellettem ülő signorina meghökkent és cirpegő hangot hallatott, mint a fölriadt madár. A szemben nyujtózó yankee száraz iróniával jegyezte meg:

- Irígylem. Hogyha Newton a fejére eső almáról nem fedezte volna fel a gravitáció törvényét - most önnek lett volna alkalma e nagy törvényt felfedezni...

Miközben a narancsot odaajándékoztam a signorinának, az amerikai felé csak annyit sziszegtem: Oh, yes... Ő meg udvariasan és üresen visszaadta: Oh, yes - indeed...

Közben a soffőr a parton kört írt le és a parton lézengő ezüstszakállú kapucinusbarátnak odakiáltott:

- Buon giorno, padre Nicolò! Úgy-e jó volna visszaülni a cellába odafönt, a szép Hotel Cappuccini-ba... Most már csak kísérteni járhatsz föl - na - tette hozzá hamisan - hogy összeadd azokat, akik ott megbújnak celládban... I promessi sposi...

A fürge soffőr már a kis marina mellett emelkedő szobor előtt magyarázott. Meglóbálta hátracsúszott sapkáját a szobor felé.

- Nagy ember volt ez a Flavio Gioia... Igazi, derék fascista lett volna, ha ma élne. Az ő találmánya a delejtű...

Uramfia, én ezekről álmodtam. Elhessegettem fejemből a sok tudós és ezért erőltetett magyarázatot, amit valamikor az álomról Bergsonnál meg Freudnél összeolvastam. Egyszerű minden, ha nem nyúlok hozzá tudákosan. Természetesen, okosan, gyönyörűen álmodtam, mert Amalfi kolostorának cellájában pompásan éreztem magamat. Roppant egyszerű: álmomban is az vagyok, mint ébren, csak éppen egyik gondolatom már éber, a másik még álmos. Nem bírnak együtt virrasztani. Hát ezt a Padre Nicolót tegnap láttam kibukkanni valamelyik nápolyi sikátorból. Ezért jött hozzám éjjel a cellába vitatkozni... Flavio Gioia szobrát is már tegnap messziről megcsodáltam a hajóról. Ezért szállt le hozzám az oszlopról éjjel a cellába... Mikor azután lelkem az álomban elbágyadt és elgyöngült, kétkedni kezdtem... És önmagam szálltam majd a barátba, majd a bronztengerészbe. Az éjféli óraütéssel kétkedésem megkezdte a vitát... Igen, önmagam voltam a cellában, egyszerre három személyben. Ez lehetséges - mert éjjel minden lehetséges. Mikor nem süt a nap - minden lehetséges... Tréfásan elmeséltem álmomat a fiatal olasz soffőrünknek. Mit szól hozzá?

- Mit szóljak hozzá?... Sono un povero diavolo... Szegény ördög vagyok. Csak azt tudom, hogy ma reggel a kiskápolnában Padre Nicolò azt prédikálta: Egyetlen levél sem hull le az Úr akarata nélkül... A két delejtű... Santa Madonna! - egyszerű dolog. Kérdezzük meg a Ducet... Mit mond ő.

Erre hirtelen kanyarulattal odahajtott az alábástyázott sziklafalhoz, melynek élén bokros koronájú fákon aranylik ezer és ezer aranyalma, a narancs. A falon mindenütt a Duce öntudatos, kedves arca. A legény rámutatott a falra ragasztott plakátokra.

«A civilizáció egyesíti a gépet és a szellemet. A civilizáció a modern akaratunk szintézise az utolsó századok vívmányaival, 10. III...»

«A végső miértet a tudomány sohasem derítheti ki. Ismerje el a tudás végre, hogy van egy lezárt ajtó, melyen túl a hallgatás zónája uralkodik... Írjuk erre az ajtóra Isten nevét... Ezzel elválasztottuk egymástól a természetes dolgokat és a végső dolgokat; - kívül állanak minden vitán»... X.

A soffőr félig nyitott szájjal hangtalanul betűzte a szöveget, mint aki nehezen érti, de érteni akarja. Büszke mosollyal ismételgette: Ecco - nem mondtam, hogy a Duce mindenhez ért...

- Ragyogó kékségben fehérlett mögöttem a csodaszép Amalfi. Büszkén nézegette magát a tenger kékséges tükrében. Visszanéztem minden fordulónál és gondoltam: milyen könnyű hinni, ahol süt a nap! milyen könnyű alkotni, ahol süt a nap! Ah, milyen egyszerű ott minden, ahol süt a nap...

Mikor képtárakban tájképek, városképek előtt ácsorgok és a festő meglátásaiban gyönyörködöm, nem azt nézem, mi van a képen - hanem azt, ki van? A «ki» alatt nem éppen csak az embert értem, hanem az életet. A «mi» elmosódik emlékezetemben; a «ki» megmarad. Például: nézegetem a pompás olasz városrészletet Canaletto-tól. A velencei Piazzetta. Annyira természetesnek találom, hogy a festő ecsetje varázspálcájával és egy-egy kupac színkeverékkel elém babonázza a Palazzo Ducale keleti lágyságát és meleg ékességét, a fölébe boltozódó déli selyemég melegségét, hogy észre sem veszem: csak képet nézek. Egyszerűen magam is ott vagyok a Piazzettán. Kíváncsian követem a Procurazie felé siető patriciust, - követem a gondoláján előre hajló gondoliere-t, - kihallgatom a parton sugdolódzó krinolinos asszonyt és az oldalán tetszelgő cicisbeot. Ismerőst keresek közöttük vagy legalább ismerkedni akarok...

Megbámulom Elmer Keene hangulatos skót tájképeit. Ködössé válik emlékezetemben a Loch Achray komoly tükre és a Ben Venue szomorkodó orma. A fölötte, a mögüle föltoluló ködpára-kísérteteket régen fölszívta életem egy-egy kisütő pitymallata vagy összekúszálta életem egy-egy gondterhes éjszakája. De a kép hegyi ösvényén tolongó kis birkanyájat ma is látom. Hallom igénytelen, de mindig békét és reménységet csilingelő csengőiket.

Sokszor megbámultam nagyszerű festményeket a tengerről, ágaskodó, zöldúszályos hullámokkal, amelyeket reménységessé, hazavivővé aranyoz lepirkadó nap, vagy ítéletessé zordonít lehajló szürkület. Az egész képből csak a bárka halászának barázdás arcára emlékezem. Azért van ez így, mert életemben is minden nagy rajtam kívül célom vagy ellenségem volt, - de az a küzdelmes ember atyámfia, testvérem.

Bizonyosan emberi gyarlóságom kényszere, hogy nem az kap meg, ami századokon vagy évezredeken át volt és van, hanem az, ami legmúlandóbb. Szegényes élniakarásom az élet felé húz és ellenállhatatlanul lenyügöz minden életnek. Szóval mindig az akit keresem és szeretem, nem az amit...

Ugyanígy hatottak rám a tuniszi partok képei. Nem emlékezem másra, mint a nagy ragyogásra, amelyben csillog-villog az afrikai nap, a multak föllángolása, a kelet álma, a nyugat rohanó izgalma, - csillog-villog, mint a behúnyt szem előtt a violás karikázás. De az ember - a senki-ember körvonala élesen megmaradt.

Carthago romjain állunk. Sívár, hullámos vidék. Az élet itt régesrégen a föld alá került. Ennek az életnek hírmondója csak egypár, a homokból, a kavics közül kiszökkent fűszál. Ezeket is kiperzseli az afrikai napfény, hogy ne regélhessenek arról, ami a föld alatt vagyon. Vakít ez a fehér napsugár - és mégis élesebben látok - visszafelé. Perzsel a fehér napsugár és mégis didergek: arra gondolok, mi minden esett meg Carthago határában.

Cato Censoriusnak végzetes szónoklása kemény és egész munkát végezett. «Et censeo Carthaginem delendam esse»... És úgy vélem, Carthagót el kell törölni a föld színéről... Meggyőző volt az a szónoklat, amelyet itt a Scipiók tartottak. Az új idők legnagyobbja, a Duce mondotta valahol: a legmeggyőzőbb szónoki érv - a fait accompli. Róma védelemben és alkotásban kétezer év előtt is értett ehhez az érveléshez, amely mindenkit meggyőz. Carthagóból kő kövön nem maradt.

- A Carthago fölé emelkedő római művet újabb meggyőző érv lazította romhalommá - a vad északi emberek tette. A jó Isten háta mögül - az északi nádasokból, nyíresekből, tölgyesekből ide szabadult gótok és vandálok utólérhetetlenül tudtak tiporni és rombolni. Talán még ma is azért silány itt a gyöp, mert az ő nyomukban nem terem fűszál többé.

Az ő pusztításaikat újabb «fait accompli» - bevégzett tett - látta el a befejezettség pontjával. A kelet, a barnaképű emberek, ide száguldtak a hajnal mögött mesévé pitymalló világból. A mórok a görbe karddal kanyarították a térképre: mi mást hiszünk és mást akarunk, mint ti. A kard szava kemény beszéd: az afrikai Germániának is csak romja maradt.

Azután jött a civilizáció. Talán ez bevégzett tett vagy bevégzett tény? Ki tudja, mi fog vele szemben «fait accompli»-t szónokolni. Nem kérdem, nem bánom, - Isten után - úgy sem érem meg...

- Hát ez itt Carthago, ez a földből kiásott néhány kő. Ezek csak annyiban térnek el az erózió szirteitől vagy a vulkánok által égetett láva-tégláktól, hogy e köveket emberi kéz rakta egymásra. Kevés rom; hogyha meg nem döbbentene a néhány kő közé és Carthagó nevének betűibe tömörülő sok bűn és sok tragédia, talán meg sem állanánk e kevés előtt. Láthatunk ezeknél szebb romokat a mi Európánkban is. Hiszen egész Európa romokon áll és él. Láthatunk szebb romokat itthon, hogyha szabad a romokat szadista módon szépnek mondani! Mi még büszkék is vagyunk arra, hogy honi földünk a legtöbbször átírt palimpszesztosz... Írásait mindig kivakarják és újra átírják...

Bevallom, hogy e romokból csak az maradt meg emlékezetemben, aki élt. Azon a helyen, ahol Hannibal ellépett zsoldosai előtt, hogy indulása messze a tengeren túl kiváltsa a rémület kiáltását: «Hannibal ante portas», - azon a helyen, hol a hagyomány szerint Dido siránkozott, csak ködösen vonult el előttem mindaz, amit a néhai való, szorgalmas Daudet a Salambó-ban elképzelt. Én nem láttam mást, mint a romok között a szénfekete képű arabot, kinek darócingét földuzzasztotta az izzó szellő, kinek fekete hajszálait szögessé berzengette a tenger vagy a sivatag látatlan köszöntése, mintha titkos kezek tépáznák. Kígyókat tartott ki a levegőbe, egész kígyókévét, halk morgással becézte, fenyegette, csalogatta őket. Mögötte a másik guggoló arab tompán kalapálta ujjaival a kézi dobot. A kiaszott gyommal benőtt kőszékre - talán éppen Hamilcar Barcas vagy az egyik Scipió Africanus cirkuszi ülőhelyére kitett kézi dob megtelt az összecsörrenő sous-k halmazával. A kígyóbűvölő megrázta borzadó hajsörényét, majd megcsörögtette szerény pénzzsákmányát, mintha megszitálná az aprópénzt. Azután beletöltötte szurtos daróctarsolyába. Kígyóit furcsa, bűvészkedő és mégis gyöngéd gyorsasággal beletömte zsákjába és leguggolt Hamilcar vagy Scipió kőkarosszékébe. Rám nevetett. Fogsora kivilágított sötét orcájából, mint az ébenfába beillesztett elefántcsont-intarzia. Fölényes barátkozással vetett felém néhány francia szót:

Készületlenül ért a megjegyzés és csak annyit sziszegtem vissza becsületes, de megzavarodott európai jóindulattal:

- Intéressant? Nem érdekes, csak természetes. Ami természetes, az nem lehet érdekes. Az egyszerűen szép. C'est beau...

- A kígyóbűvölés könnyű mesterség, csak érteni kell hozzá. Könnyebb, mint az emberek kezelése. Először is úgy kell megfogni a kígyót, hogy meg ne marhasson. Nos, az embert is mindig úgy kell fogni, hogy meg ne marjon.

- Azután úgy kell a kígyóhoz szólni, hogy meglepődjék. Hát az embert is meg kell lepni. Akkor nem bánt, sem egyedül, sem tömegben...

- Majd muzsikálni kell neki. Azt a muzsikát, amit a kígyó megért és szeret. Az embert is csak azzal a hanggal, azzal a muzsikával lehet lekenyerezni, amelyet szeret. Az embernek is hiába dudolja vagy dobolja a legszebb melódiát, hogyha az nem az, amely elaltatja...

- S mikor a kígyó újra kígyó lesz - mert vége szakad minden bűvölésnek - akkor vissza vele a zsákba. A zsák száját be kell csomózni, hogy ki ne csúszhassék. Maradjon a sötétben, míg újra megszelídült. Ezt kell csinálni az emberekkel is... Ez az egész mesterség. C'est tout. Salem.

Föltápászkodott guggolásából és fölnyalábolta zsákját. Megcsapta a tarsolyában csörgő sous-kat. Egyet-kettőt koppantott a kézi dobján és a két mezítlábas ember hallgatagon surrant föl Carthagó romjain. A két sziluett kiegyenesedett a kerek aréna körvonala napos peremén és lassan elfogyott az árnyéktalan, kiaszott, homokos táj hullámaiban, - mely sívárság nyilt, mint a végtelenség és zárt, mint az örök titok.

Én meg utánuk néztem. Azt gondoltam, de sok kígyóbűvölőre volna szükség - az emberek között.

A patyolattógás, piros fezes arab asszisztens a dombra épült pazar kis múzeumban annyi érdekes és kedves bőbeszédűséggel mesélte el minden ásatag darab életrajzát, - megindult hangon bocsátott meg az ő ősei ellen keresztes háborúba szálló Szent Lajosnak, aki itt halt meg Tunisz alatt, - szóval annyit mesélt, mint a szenvedélyes gyüjtő, aki büszkén mutogatja otthonában fölhalmozott kincseit és saját ősének tesz meg mindenkit, aki valaha érdemes volt és derék. Végre is a muzeum pompás, de izzó kamarái, a sok évszám, név, esemény és stílus után megkívántam a pusztaságot, mint valamikor diákkoromban a tudományegyetem sűrített órái után a szabad mezőt. Át is kocsiztam Szidi-bou-Szaidba.

Hófehér kis arab falu a hegytetőn. A csavart mór utcán lassan ballagtam fölfelé. Verőfényes csönd és hallgató árvaság. A titokzatos kiskapukból, apró vézna, de mindig szélesre nyílt tenyerek nyúlnak felém. Sötétbarnák, szurtosak. De ezek itt nem elszáradt majomkezek - hanem élnek. A rájuk ejtett sous-ra legott becsukódnak; mint az automata, mely a bedobott pénzdarabra hangot ád, itt is minden becsukódó tenyérhez a kapualjból kisívít az elégedett visongás. Arab gyerekek.

Két deres szakállú arab csatlakozik hozzám. Arcuk a kedves, a mosolygó, a szomorú bölcsé. Majd az egyik, majd a másik legyezgeti izzadt homlokomat, a sásból takarosan font, nádnyelű legyezővel. Nehéz eldöntenem, melyikkel kössem meg az alkut - megkötöm hát mindakettővel. Vesztemre cselekedtem, mert egész Tunisz és egész Arábia körülöttem terem. Bizony, sohasem tudtam, hogy ilyen népes ez a homokos Afrika. Szerencsére a benyíló sikátorból elhúzott hang süvít felém: balek! Találva érzem magam, pedig csak a kitérésre figyelmeztetett a szálas, éjszaka-képű ember, hogy utat adjak baktató szamarának. A derék állat hátán csöpög a saját atyafiából varrt szamárbőr-tömlő. Ivóvizet hordoz a fehér kis házak cserepesedő ajkainak. Az öles afrikai megáll utamban és megsímogatja szamarát. Barátságosan vigyorog és a levegőben hatalmas kört rajzol önmaga és barma köré. Mutató és hüvelykujjával mutatja a pénzolvasás nemzetközi szójelét és kiegyenesített hüvelykujját közel tartja szememhez, ha netalán rövidlátó volnék... Megértem, mert a logika minden nyelven ért és ezért kitűnő tolmács. Azt mondja emberem, lefényképezhetem szamarával és tömlőjével együtt, de ennek ára egy frank. Lemondok erről a kis művész-adóról; nem fényképezek.

A szudániba oltott arab rögtön észreveszi, hogy nincs nálam masina. Keskeny kis poharat szed elő zubbonyából, gondosan kiöblögeti és verejtékes homlokomra mutat. Újra összeszorítja mutatóujját a hüvelykujjával, de magasan feje fölé emeli. Értem, magasztal valamit; azt mondja, nagyon fínom! Gyanakszom, vonakodom. De belemelegszünk a jelbeszédbe. A szamárbőr-tömlőből kristálytiszta víz bugyog a pohárba. Csörgedező csöpögése elepeszt. A vágyakozó szomjúságtól parázzsá válik ajkam, torkom. Az arab még egyre csettent ujjával, nyelvével. Azt mondja ezzel, hogy a víz egészséges, tiszta, pompás. Meghajlok e vándorló oázis előtt és megakarom venni a pohár vizet. Ő tagadást bólint: nem. Allah tudja - a fényképezés más valami. Európai dolog - gép munkája - nincs a Koránban. Azért fizetni kellene. De a szomjúság afrikai - igaz, emberi dolog. Nem gép okozza, nem gép oltja, hanem a legnagyobb adomány, mit Afrika adhat, a korty víz. Ingyen van. Így áll a Koránban is. Felém nyújtja, de nem adja át reszkető kezembe. Még sok mindent magyaráz, nagyszerű jelekkel, a levegőbe rajzolt képírással. Érzem, hogy e szegény ördög vízhordó szamarával művész, festő, költő. Értem, hogy elmeséli, ott fönt a dombon valami gyönyörűt fogok látni. Afrikát, az igazi, a szépséges Afrikát. Ám ha tikkadtan érek föl a tetőre, fátyolos a szemem, lankadt a lelkem, nem látom meg, mi szép. Ez a pár csepp víz varázsital. Fátyolos szemmel csak izzó és tündöklő idegenséget látnék, - de ha egyetlenegy korty vizet ittam - akkor ott fönt a paradicsomot látom és meghallom a bülbülszavú rózsák beszédét; látok, hallok mindent, amit a Próféta ígért. A napsugarakból termett hurik ringatják képzeletemet, mert a korty után fiatal leszek, mint maga a föld, mely eső után aszlik és az első záporra megújhodik, mert Arábia illatszereinél üdébb lesz párás lehellete. A föld is az esőre felöltözik zöld selyembe - terem és ezzel hálálkodik a magasságoknak. Csak egy kortyot. Ingyen van. Mi magunk is porból lettünk, azzá leszünk, ezért vagyunk röghöz kötöttek. Az egyetlen, ami életet ad - a nap, - az egyetlen, ami életet, szép életet tart, az eső, a víz! Mert mi vagyunk maga az élő föld...

Kidülledt szemmel olvastam a rezegő kékfehér levegőbe fekete ujjakkal beírt, az arcom elé odamosolygott képírást. Szószerint olvastam a nyugodt, széles jeleket, gyorsabban, mint Champollion a hieroglifeket a rosettai kő megtalálása után. Milyen gyorsan értjük az érthetetlent, ha ugyanazt akarjuk, amit mondanak, - mint ahogy nem értjük a világos szókat, ha nem akarjuk azt, amit mondanak...

Ennek a fekete arabnak igaza volt. Pár perc mulva megújhodva álltam Szidi kis európai restaurantjának terraszán. Ott újra ittam - a panoráma meseszép gyönyörűségeit. Mohóbban ittam mint valaha ember üde forrást.

Balra az öböl megolvadt ezüst. Jobbra az öböl a földre esett kék mennyég. Az egyik parton mecsetes, minarétes kis fehér városok derengenek, mintha ma esett, szeplőtelen hóból vájták volna ki szeplőtelen lelkű gyerekek. A másik parton smaragdból faragott kis játékerdők, szétszórt pálmák, alattuk legelésző tevékkel. A kanyargó úton mikroszkópikus vörös pontok - az élet nyüzsgő vércseppjei: fezek és turbánok. Innen a magasból minden apró, mint a játék - az én játékaim! Messze délre éles kék vonal. Az élet-térkép nagy határrajza: mesebeli hegyek. Ez az élet határa: a hegyeken túl a világ legnagyobb halotti leple - a halál sivataga, a végefogyhatatlan futó homok. Az egész kép fölött aranyos glória - nem egyetlen merev aranykarika, mint a szenteké, hanem fényes, kilobbanó glória, mint a Megváltóé. Maga az ég olyan, mintha mélységes kékségébe belevetették volna a napgolyót és nyomában tágulnának a kigyűrűződő aranyhullámok, miként a vízbe dobott kő helyén. Így láttam mindent a korty víz mámorában, mert igazán mámorossá lettem tőle.

A gyönyörűségek között erre a kortyra kellett gondolnom, a mit a sötétképű, vendégszerető arabtól kaptam ajándékba. Csak ezért tudom ily békességesen inni Afrika szépségét, mert ittam és önmagamból föltámadtam... Érzem, hogy innen engem igazán le kell fűrészelni. Gyökeret ver a lelkem.

Letelepszem az egyik asztalhoz és közben mással kell foglalkoznom, hogy azután újra körülnézhessek. Ennyi ragyogást és ennyi pompaszépséget egyfolytában nem lehet kibírni. Az asztalon valaki ott feledte könyvét. Idegen könyv, mégis szórakozottan fölcsapom. «Constantinople, by George Young». Találomra olvasom. A kelet higgadtan rajongó angolja éppen a St. Sophia beszentelésének legendáját meséli el:

«A templom avatásának ünnepén észrevették, hogy az egyik sarokkőnek föliratát: «e templomot Justinianus császár adta az Istennek», megváltoztatták e képen: «e templomot Euphrasia, az özvegy, adá az Istennek». A fölírást újra átvésték és a botrány elhallgatott. Ámde másnap reggel újra csak annak a tolakodó özvegynek neve került a kőre és az egész város az esetről csevegett. Justinianus szétszalajtotta őrségét, kutatnák ki Euphrasiát. A pribékek megrettent fiatal asszonnyal tértek vissza. Tagadta, hogy bármi ügye-baja lett volna a katedrálissal, de bevallotta, hogy mikoron az ökrök hajléka előtt a kikötőből a meredek dombra vonszolták a köveket az építkezéshez, - a tikkadt állatokat megitatta... Justinianus a helyzet magaslatára emelkedett és meghagyta, maradna a kövön az özvegy neve. Manapság már nem találjuk meg ezt a felírást. Higyjük csodának vagy értsük a nép szavának. As we please. Ahogy tetszik»...

Becsaptam a könyvet és újra kimentem a terraszra. Porból vagyunk - úgy mondta ujjai képírásával, fekete képe, villanó fogai mosolyával a hallgatag arab vízhordó. Harmat kell a rögnek, a mi rögünknek is, hogy a lélek kivirágozhassék. Most még jobban megértem, hogy nagy dolgok alkotása, szépségek meglátása - néha egypár csepp vízen múlik. Jól értettem a képzeletemben megrögzített jelbeszédet, hogy utána elolvastam a másfél ezredéves legendát...

A parádés nagyvároson gyorsan átmenetelünk. Pompás, szép város ez a Tunisz, csakhogy ezek az exotikum talaján kitenyésztett európai nagyvárosok mindíg eszembe juttatják az álarcos bált, mikor a sacco-hoz, frakkhoz szokott emberek fezt, turbánt, meg más furcsaságokat raknak a fejükre és elhiszik, hogy kitűnően hasonlítanak messze földek messze népeihez, sőt már-már ezeknek festeni való típusai. Vagy arra gondolok, hogy ennek az idegen földnek idegen népe városi tucatköntöst húz és úrnak érzi magát, pedig csak mondva-csinált, félszeg senki-ember.

A kashba már jobban tetszett. Ez a városrész itt otthon van, igazán otthon. Igaz, hogy még a souk-okban a naiv, alkudozó zsivajnak mellékzöngéje a gyanús civilizáció. Nem tudom, az itt kínálkozó sok csilim-csölöm nem készült-e valami Párizs melletti gyárban? Szinte látom Marseilleban a «Tunisz» címzéssel átragasztott ládákat... Szagolgatom a rózsaolajat, amit a vigyorgó négerfiú csöppent kezem fejére. Az a rózsa, amelyik halála után ezt a kábító, édes emléket hagyta örökül, talán valahol a Riviéra tájékain örült a napfénynek vagy igazán a sivatagszéli Gül-Baba sírján ékeskedett-e?

Tolongó tarka benyomásokkal, sok illuziót szétfújó gyanakvással lépek ki a souk-ok alsó végén a szűk, fehér utcába, a zsiliptelenül beáradó fényözönbe. Az idegenekre várakozó autópark között magános, egyenruhás ember ingadozik. Szép szál férfi. Mikor eldülöng mellettem, halk dudolása belopódzik fülembe. Mintha a szövegtelen ritmus ezt ismételgetné:

Az arab soffőrök - akár összebeszéltek volna - bíztatják komolyan, kedvesen:

- Mon caporal, mon petit caporal, cachez-vous! Mon caporal, dépêchez-vous... Káplár uram, bujjék el, siessen, káplár uram!

Ah, káplár az idegen légióból. Szabad napos, elsodort férfi, névtelen zsoldos, aki élete hitványnak hitt maradékát eladta és szabad napján vagy ezt a lepergett hitvány életet vagy a fenyegető holnapi életet akarja minden áron felejteni. Ezek a barna arabok, akiket ő tart féken, akiket ő lövöldöz és vagdal franciákká, most együttéreznek a katonai csínba öltözött rabbal, aki önmaga ítélte magát erre a rabságra. Ma nem a hatalom kemény zsoldosát látják benne, hanem csak a szabad napján vezekelő, tehát legfájdalmasabban szenvedő embert. Rejtegetik, tovább tanácsolják, valósággal kézről-kézre adják, hogy sírva vigadása ne hozzon neki kegyetlen bánatot attól a hatalomtól, melyet szolgál. Látják, hogy mámoros. Tudják, hogy nem szabad neki itt a kiváncsi idegenek, az emlékek riporterei elé kerülnie.

A deli katona nem ügyel a feléje hízelgő és szisszenő francia és arab szavakra, a jószándékú csittítások összetartó figyelmeztetésére. Megáll, tántorog és fütyörész. Istenem, mintha ebből a füttyszóból ismerős ritmust kapnék el:

Szomorúan nézek utána - szomorúan, mintha meghalt volna valakim - és eggyel kevesebben volnánk. A tántorgó katona is visszanéz rám - fütyörész és nevet. Hirtelen elkomolyodik; katonás, kemény lépésekkel felém jön. Összeüti bokáját és elmosolyodik.

Gavalléros mozdulattal kivesz egyetlen szál cigarettát, úri mozdulattal, mintha otthon, a szalónban valamelyik kedves régi barátom élne a kínálással, a fehér ember «sójával», mely vendégszeretetet és vendégjogot jelent. Ő tökéletes franciasággal szól hozzám - én meg hallgatok - nagyon hallgatok, - mégis megértjük egymás beszédét.

Rágyújt. A gyufa lángja hirtelen megvilágítja csinos orcáját. Élesebbek vonásaiban az árnyékok. A nap világa igen magasról néz, csak sommásan világít, de ez az egy szál gyufa megrajzolja a szomorúság aprólékos miniatűrjét.

A legionárius kedvesen szalutálva köszöni a cigarettát. Utánozza a leereszkedő, a vállveregető idegent és ő kérdez engem, mert én nem kérdek semmit.

- Ah - szeme megcsillan. Szándékos felületességgel mondja: Érdekes, messze ország... Nagyon, nagyon messze ország. És a nyelvük! Hallottam valamelyik magyar bajtársamtól, hogy azt sohasem lehet megtanulni... Én is próbáltam legalább egy-két szót fölszedni. - Szeme nedvesedik, fátyolosan csillog. Igen, próbáltam egypár szót fölszedni - de vos compatriotes, akik velem szolgálnak. Istentelenül nehéz, nehezebb, mint Ahaggar bármelyik arab tájszólása... Ugyan Monsieur, hogy is szoktak önöknél búcsúzni? Például, hogy mondják ezt: adieu?

Fölnéz, merev arccal fujja a füstöt, hogy a napsugarakban kékes kis köd kavarog arca előtt. Megismétli kifogástalan, jóízű kiejtéssel:

Szalutál. Odább dűlöng. Fütyörész. Mintha füttyéből kihallanám azt a régi, nagyon régi nótát: «Szép hazámba ismerősök mennek»...

Nehéz a szívem. Felejtem Carthagót, a mecseteket, a bazárokat. Felejtek mindent. Ez a legionárius, ez az önkénytes száműzött földim volt. Bevallotta nekem? nem. Egyetlenegy szót sem szólt erről. Franciául beszélt, az éneklő, ráütő, felszökő hangokkal... Mégis bevallotta... Elmondta némán...

Magyar volt, mert megérezte, hogy én is az vagyok. A magyar vércseppek valahogyan összepezsdülnek, csoda módjára, mint Nápolyban Szent Januárius megalvadt vére. Összepezsdülnek... Magyar volt, mert az összetartozás bűvös magnetizmusa éppen felém hozta, tüstént kijózanította a sodródás minden keservéből és vesztéből. Magyar volt, mert nem magyarul szólított meg - noha elepedett egyetlen magyar szó után.

Valahogyan nehéz lett a szívem. Siratni szerettem volna a fogyó földön fogyó fajtámat - és siratni szerettem volna önmagamat...

Mielőtt visszatérnék a bizertai kikötőbe, végigballagok a Boulevard Gambetta ide-palántált Párizsán. Augusztus 15-e van, Mária ünnepe, a gyaurok ünnepe. Alkonyattal benézek az afrikai kis Madelaine-ba. A templom már üres. Magam járok benne, de velem az Isten. Most magam vagyok, de napközben sokan járhattak idebent. A templom küszöbe teleszóródott szemétté vált virággal, áhítatos felhívások röpülő céduláival. Rendetlenül teleszóródott, akár a vásár tája. Pirulva osonok kifelé. Valahogyan pirulok európaiságomért - a kelet előtt. A muzulmánok Istenük háza átriumában nem tűrnek szemetet, - hiszen még sarujukat is megoldják, hogy be ne hordják a köznap porát oda, hol csak a léleknek van keresni valója.

A boulevardon Párizs zsivaja: francia szó és autó-sziréna. A nagyvárosi szféra-zenébe csak két határozott hang szól bele: a kézidob, a rézcsergő, - a nazállis süvítő dal, mintha az alvilágból törne fel. Az utca közepén két deres szakállú cingár arab groteszk táncot jár. Nem ropják, hanem megszállottan ugrálják. A másik határozott hang a kávéházak zenekarainak egymást gyűrő muzsikája. Csupa magyaros motívum, csupa Kálmán-operette. Természetesen a tuniszi franciák is éppen olyan kitűnően tájékozottak, mint a Champs Elysées-n vagy a Notre Dame de Paris körül flanőrködő atyafiaik. Nekik minden, ami magyar, 1918 után is: C'est Vienne...

A komp átvisz a bizertai kikötőhöz. Összebújunk rajta, Bábel fiai, pompás autók, apró alamuszi szamarak, amelyekről le sem száll a szundikáló arab hajtsár, aki ébren is alszik és álmában is virraszt. Fönt sűrűn hullanak a csillagok. Augusztus van, a csillaghullás hava. Lent hullanak az emlékek, hullanak ép olyan nyomtalanul, mint a csillagok az ürben. Ott fönt a tejúton túl születik az új nap, remény-ígéreteivel és önmagában hamvadó csalódásaival. Idelent is születik mindez - mert a legszaporább földi lakó a csalódás...

Megint úgy jártam Tunisz képével, mint a nagy képtárak parádés tájképeivel. Csak az ember, az élet, az «aki» maradt meg belőlük, míg a kép holt szépségei elmosódtak. A hajóig vissza is csak a kígyóbűvölő, a vízhordó arab meg az idegen légió katonája kísértek. Ők nem váltak el tőlem...

Este Alger egyik legelőkelőbb kávéházának terraszán ízlelgettem a pompás «török kávét». Fölbámultam arra a ragyogó négyszögre, az aranyhímes boltozatra, mely Afrika egéből megmaradt fölöttem a környező paloták között. Olvastam a csillagokat jobbra-balra a Göncöltől, melynek ékes rúdja most hajlik odahaza is a csöndes tanyára. Olvastam a csillagokat és olvasgattam a csillagokban.

Már holnap felé járt az idő; alig egypár bohém lézengett a tengerparton meg a szomszédos boulevardon. A villamosok és autóbuszok akadozó és mégis jókedvű zakatolással dübörögtek a garage-ok felé, hogy elvégezték a napi élő vérkeringést és belefáradtak.

A távolból benézett a Mosquée de la Pêcherie fehér kupolája, odább meg a Marabout^[2] de Sidi-Abd-er-Rahman mecsettornya, fehéren, csodaszépen. Tudom, hogy épületek nem mozognak. Itt az Allah házainak tornya mégis élt. Éreztem, hogy ezeket itt nem is építették, hanem mindegyik maga jött ide messze keletről, Mekkából vagy talán a cordobai Mezquita mellől, talán a granadai Alhambra valamelyik udvarából. Abd-er-Rahman, a nagy kalifa, ki mecsetei építkezésénél maga is segített ásóval, kőfaragó vésővel, kísérte ide ezeket a derengő keleti ábrándokat. Az ő lelke hozta ide e «marabout»-kat...

Alger a szépségek, az ellentétek, a bűnök mosolygó városa, Afrika Párizsa - ahogy banális reporter mondaná. Levegője tele van a Champs-Elysées eleganciájával és napkeleti sivatagok fojtogató forróságával. Itt találkozik a divatos modern ember Shakespeare Othellojával... A város csöndesedik. Csak a tenger csapkodását hallom, ezt a ringató, örök «lullaby»-dalt.^[3] Megrázkódom. Rettenetes bődülés remegtet meg. Ah, csak a holland óceánjáró szirénája volt; - utasai indulnak a sós végtelenbe.

Minden végigvonult előttem, amit ma láttam. Jó dolga van az ilyen magamféle «foreigner»-nek, aki még nem is követelheti magának a «distinguished» jelzőt. A tapasztaltakhoz nem kell más, csak éppen néhány derűs napsugár, - valami kis mult - valami szokatlan, amit érdekességnek hívunk. Ez már elég ahhoz, hogy odahaza, a taposó malom magános óráiban is glóriás maradjon a benyomás. Az ember otthon egyszerűen belenyúl az emlékek kifogyhatatlan safe-jébe és kivesz annyit, amennyit akar. Ez a tőke nem fogy el. Kimarkolok egy-egy szép képet Algerról, kiszínezem - és máris visszavágyom. Elégedetten, öntudatosan ismétlem magamban: ott voltam! A lapokban olvasok valami szélvészről, amely a tengerbe söpört egynéhány parti vityillót. Elmondom újra magamnak: ott voltál! Vagy zuzmarás téli estén hallgatom a rádióból, hogy a híres parti «rampes» vagy a «Notre Dame d'Afrique» alján keserves nézeteltérések támadtak a francia katonák és az arabok között, hogy megsebesült ennyi meg ennyi katona és annyi meg annyi nép - halkan hozzáteszem: ott voltál! Szóval az idegen mindig boldog, mert nem tudja, mi fáj annak a földnek, amelyen éppen bolyong, - nem tudja, mi fáj annak az embertermésnek, melynek dűlőútait járja. Megtapasztalja a furcsa szokásokat, megszemléli a monumentumokba vagy romokba kristályosodott és elnémult szenvedéseken túl megdicsőült multat, ahogy azt a régi kínlódást nevezni szoktuk; - megújhodik az örökké változatlan és mégis egyre változó arcú tájszépségek előtt. Jó az idegennek. Ő csak az averst látja - s nem fordít a reversig. Az érmen is fő a fej és nem az írás. A vándor hiába dobja fel, mindig a fej esik, hogy a benyomások jók maradjanak...

Itt az illatos csésze török kávé mellett revűt tartottam a mesés reggeli érkezésen, mikor először borultam az afrikai világváros ölébe. Azután végigbarangoltam a parti lejtők paradicsom kertjei között és nem tudtam, a francia villák elegáns «esprit»-je vagy a «kashba» derengő álma közt válasszak-e. Újra végigábrándoztam a pompás parti «cornichet», mely vetekedik a Menton és Monte Carlo meg Nizza közötti corniche elragadó meglepetéseivel. Minden forduló a legtökéletesebb tájképkiállítás. Ahogy lehúnytam szememet, aranyos arabeszkok végefogyhatatlan forgataga keringett előttem és a tarka mozaikos falak arab írásai érthető koránná tömörültek lelkemben. Láttam önmagamat, ahogy levett kalappal állok a «monument aux morts» lábainál. A három délceg márványlovas magasra emeli a negyedik bajtársat, az ismeretlen katonát, aki halva nagyobb és erősebb élő hadseregeknél...

Lehúnyt szemmel újra végigvándoroltam a szorgalom és tudás kézitusájával Afrikától elcsikart édent, melynek helyén nagyapáink korában még csak kopárságok izzottak. Blidában, ebben az arab gazda-városkában, a szakállas, hallgatag, sötét emberek kiülnek vásáros sátraikba és lomhán virrasztanak hamvas szőlőbilingjeik és hordó-testű dinnyéik mögött. Rájuk bámészkodom és csak arra ocsudom föl, hogy egypár apró szamár dörzsöli hátamhoz homlokát és mögöttem az X-lábú, érdes nyelvű teve érdeklődik trópusi sisakom gyári márkája után... A mellékutcából nyulánk odaliszk integet barna sávokkal festett tenyerével. Antik rézkancsót emel vállára. Kecseskedik, mert tudja, hogy ő a letakartak kasztjából az egyetlen, kinek arcát szabad megpillantani... Szegény - szegény veszni termett, eltaposásra váró pusztai pipacsok...

Az alkonyat félgyászába szürkülő hegyi utakon robogok tovább, törpe pálmák, bibircses kaktuszok erdeje alján - a Gorge de la Chiffa művészi útján. Az erdő a kaktuszokból átlombosodik; ez itt már a magasság jele: hogy Afrika nyarán a «téli sport» helyek közelében járunk. A csalitok alatt, kőtömbök fölemelt homlokán át csermely csörgedezik. Csodálatos hatása van itt a víznek. Hiszen ez a csermely e sziklabordákhoz képest nem több, mint a legparányibb ér az ember kezefején. De ha ebből az érből egyetlenegy csöpp kiszikkad, fölriadunk. Valami elkiáltja bennünk: vér! vér! Ugyanilyen a föld testében a víz. Az élet misztikus szimbóluma. Ahol nincs víz, ott nincsen többé élet. Ahogy ezt a kis csermelyt nézem, valaki húzogatja köntösömet. Azt hiszem, megakadt a csalit valamelyik vendégmarasztó kaktuszában. Ki akarom magamat szabadítani és hátranyúlok. Apró, sovány szőrös kezet érzek tenyeremben és összerezzenek, mert eszembe jut a hátborzongató színdarab, a «La main du singe», melyet egyszer a párizsi Grande Guignole színpadán végigszörnyűködtem. Megfordulok - sunyi, kolduló szemek villannak rám. Ah, hiszen ez a csermely a «ruisseau des singes», amelyhez leözönlenek Afrika fura kis proletárjai, a majmok. Kitopognak a bozótból, lehintáznak a gallyakról, rám vigyorognak a kövek mögül. Tudják: most ingyen lehet kapni valamit, ami nem mindennapi kenyér, hanem csemege. Elmosolyodom: mennyi ismerős ábrázat! Elkomolyodom: szeretném a mögöttem bicegő, agglegény-képű majmot megkérdezni: ugyan ki vagy? Ki vagy, hogy ennyire emberi vagy, vagy talán te mondod krákogva: az ember annyira állati?

- De hiszen itt ülök az előkelő algeri negyed legszebb terraszán és jól érzem magamat Európában. Körülöttem minden európai... A kashba lapos, kupolás fehér házainak összevisszasága elmosódik a csillagfényben. Ellaposodik kalandregénnyé, mely nem is fekszik előttem; - az egészet csak valamikor régen olvashattam.

A szomszéd asztalhoz előkelő arab telepedett. Büszke, szép férfi. Üdén, gondosan csavart turbánjáról, selymes köntöséről lerí a módos elégedettség. Kávébarna arca kiegyensúlyozott. Szemeiről lehullt az a titokzatos fátyol, melyet a keleti emberek pillantása elé von - talán az a távoli hajnal, minek ébredését Mekka felől várják. Szénfekete, göndörödő szakálla gondozott, - s ahogy fölveti méltóságos fejét, andalító illat csap meg. Nem is tudom, a grasse-i párfűm lehellete vagy az igazi rózsaolaj köszöntése. A szálas ember annyi kényelemmel helyezkedik el a kis széken, hogy én bizony még az otthoni kereveten sem értek ennyi kényelemhez. Ez az előkelő arab nyugodt, hogy én talán álmaimban sem tudok ennyire nyugodt lenni. Lesodorja fínom keztyűjét és nagy csontos ujjain, melyeken még meglátszik a vad paripák kantárszárának fogásából vagy a damaszkuszi pengék forgatásából visszamaradt terheltség, pompás gyűrűk csillannak. Azokkal koppant egyet-kettőt a kis márványasztalon. Ez a halk koppantás, amilyen diszkrét, olyan kemény parancs. Parancs, amely nem szokott ellentmondáshoz.

Ki is szalad tüstént a francia garçon. Ahogy a hajlongó fiúhoz szól - máris tudom, hogy ő itt törzsvendég. Az, akit mindenki ismer, akinek mindenki süvegel. Hallga - remekül beszéli a franciát, akár Coquelin a Cyrano szerepében a Comédie színpadán vagy a zöld-frakkosok az Académie ülésén. «Son Excellence» és «mon général» után érdeklődik. Kicsengő franciasága szinte normann módon «csúcsíves» a hangsúlyban. Ahogyan issza török kávéját, cseppekre megosztott gyönyörűséggel, - ahogyan oxidált ezüstből vert tárcájából kitapogatja a legcsábítóbb cigarettát és kimért mozdulattal háromszor koppintja selyem ujjasához, hogy a füstáldozatra szánt életöröm tömörebb legyen, - én, a csöndes szomszéd, mindent tudok róla. Ez az ember az élet kis és nagy kéjeinek barátja, amilyet csak az európai kultúra képes kitermelni. Ő már nem a régi mór. Az európai levegő nem csak a lelket cizellálja, de átsímítja még az arcok vonásait is. Az ő ükunokáinak már haloványabb lesz orcája és arcélük rajza kevésbbé lesz éles, mint az övé. Csak még talán az ükunoka szemében fog megvillanni a hazajáró lélek, az oázisok pásztortüzének a fényévek időmértékén túl is visszatérő csillanása, - az ő szerelmes vagy haragos lelkükben fog néha-néha kirobbanni a kialudt vulkánok kitörése, a sivatag fantáziáinak ősi vadsága...

Ahogy ezt a büszke, szép arabot nézegettem, a boulevard felől halk nyögés ütötte meg fülemet. Toprongyos, őszülő, szikár arab ballagott a pompás kirakatok előtt. A kiáradó fény sötét alakját még feketébben rajzolta, mint amilyen sötét volt az egész ember. A kószáló alak már szinte csak vetítés volt, mint a Karagőz vásznaira árnyékolódó kelet. Magával cipelte mindenét, amit neki Allah adott, a rozoga kis zsámolyt, amit az idegenek lába alá tol, - a színes szalmából fonott kosarat, keféivel és egyéb szerszámaival. Dörmögött, nyögött magában, talán kesergett, lázongott, mert rosszul keresett. Az idegenek topánjaira nem rakodott le elég por, amit ő lekefélhetne. Átkozott, modern aszfalt! hogy az nem porzik eléggé... A haladás hogy elveszi a kenyeret a szegény ördög szájától! Le-legörnyedett és kapargált a kirakatok fényében illuzióvá vált utcai szemétben. Az élet nyomorult marokszedője eldobott cigarettavégeket gyüjtögetett. Azokat nem lehet kényesen lekoppantani - mégis jók - feledést ajándékoznak, akár ez az arab nagyúr vagy talán éppen a divat kincseiben dúskáló parisienne, - akár a lézengő matróz, akár a peckesen sétáló piou piou vetette a porba.

A sarkon két délceg, marcona francia rendőr állja útját. Rászólnak. Repkednek a hehezetes, krákogó arab szavak. Az egyik rendőr rásuhint gummibotjával, hogy idáig érzem én is; a másik hátracsavarja karját. A kóbor arab fölvonaglik; nem önmagát félti, csak kenyérkereső kosarát - a kecses topánok szolgáit, a szurtos keféket. A rend emberei cipelik, toloncolják a legközelebbi utcasarokra, mely a boulevardról a kashba felé ágazik. Vissza vele! ne csavarogjon itt. Vissza! odavaló a mór világ nagy, derengő ghettójába, hol a lapos tetejű, fehér kupolás kis házak összevisszasága a csillagfényben álmodik.

Az elcsöndesülő boulevard sarkán eltűnt a dulakodó embercsoport. A rongyos arabot belökték abba a szűk utcába, melynek szélső bérházán szomorúbban pislogott a sarki lámpa, szomorúbban, mint a pompás fővárosi út többi fényszeme. Mintha ez a lámpa is néha lehúnyná szemét, hogy ne lássa, mi minden történik ott, hol a fehér ember éles határmesgyét vont a kultúrának. A két délceg francia rendőr katonásan, öntudatosan lépkedett vissza a fényes kirakatok előtt, melyek az éjszaka kísérteteinek is tovább hirdették váltakozó színekben, mi mindent gyárt Párizs a vágyaknak. Az elhagyott utcasarok meg némán mesélt nyomorról, haragról, bűnről, mert a nagyvárosok szűk utcáinak minden ilyen kapuja kiáltó címlap egy-egy nagy, nehéz regényhez, mely mélységeket takar színes fátylakkal vagy ilyen fátylakat ránt le mélységekről.

Önkénytelenül visszafordultam a kikötő felé, honnét a tengerentúlról megérintett az üde, tiszta levegő, a mi levegőnk, mely Afrikának hoz jámbor fecskemadarakat és termő magot. Az én másik, előkelő arabom éppen fizetett és méltóságosan ellépett mellettem a pompás Paccard-autó felé, melyben érte jött a «son excellence» vagy a «mon général».

Magam maradtam. Vagy eddig nem voltam egyedül? Nem tudom, de mindig úgy érzem, hogy emberek, akikkel foglalkozom, ha nem is ösmerem őket, velem vannak, az én társaságomban. Vagy talán csak most kerültem igazán népes társaságba? Körém gyülekeznek a vitatkozó gondolatok. Én rendesen több gondolatot hordok magamnál, két-három varázstükröt, melyben még egyszer megnézem, amit láttam, hogy igazságában rögzítsem meg magamnak.

Most is elővettem az egyik varázstükröt: a rezignációt. Nem láttam benne mást, mint a parádés arabot, a jóllét és elégedettség, a jóllakottság hordozóját - meg a kivert arabot, a nyomorúság és keserűségek cipelőjét. Vállat vontam: örökké így lesz, míg a világ áll. A gazdag ember élvez; a templom egere szenved. Punctum.

Azután elővettem a másik varázstükröt: a civilizációt. Nagyszerű, hogyha elmaradott, vad nép fia a kashbából fölfelé tör és magára szedi a mi fenséges európaiságunkat. Közel jön hozzánk, befogadjuk, dédelgetjük, talán kicsit el is rontjuk... A másik itt marad alant. Sandán nézi a mi nagy kultúránkat. Gyűlöl és gyűlöli. Ha másként nem megy, bele kell verni! Ez így lesz, míg a világ áll. A fehér ember rendet teremt. Egyik megyen fölfelé - a másik zuhan lefelé.

De - elővettem a harmadik varázstükrömet is. Éles az, mint a választóvíz - pedig nagy kérdőjelet is látok benne. Nem azért nagy és előkelő és gazdag az én asztalszomszédom, mert megalkudott a sorssal és meghajolt a hódító idegen előtt? S nem azért koldus és űzött-hajtott a másik, a rongyos, mert meg akar maradni annak, amit őse, vérsége, fajtája, nemzetsége reá hagyott?

Az esti pírral egyszerre léptem át a hágót a Sierra de Abdalajis és Sierra de Mijas szaggatott szirtormai között. Nem is tudom, hányadik hágó volt a Sierra Nevada bérc-labyrintusa után; nem is bírtam megszámolni. Az esti pír átmosolygott a hágón a három iker-szikla-óriásra, mely elénk bukkant az új oldalon az utolsó forduló után. Értettem: az esti pír azért mosolygott, mert örült, hogy ilyen gyönyörű panorámát mutathat nekem. Én meg elpirultam örömömben, hogy orcámon éreztem a múló alkonyati sugarak langyos-piros perzselését. Nemcsak a vadul pompás és gyönyörűen vad hegyormoknak örültem, hanem mindannak, amit ez az új kép lelkem mélyén megvilágított. Valahol a lélek egyik fiókjában ott porosodott, fakult jobb idők egész csomó emléke. Régesrégen nem értem rá közöttük rendezgetni: nem hagytak erre időt a rossz csillagok, amelyek koromban valahonnan az ürből fölvillantak és most vizenyős ködükben virrasztgatnak fölöttem.

Most azonban ennek a három spanyolföldi sziklaszálnak derengésénél látom, milyen szépek is ezek a lelkem fiókjában porosodó, újra kikapart régi képek. Világosan látom magam előtt az olasz Dolomitok fata morgánáját. Megjelennek előttem aranysárga atmoszférájukban a Tre Cime di Lavaredo, úgy, ahogyan legelőször megpillantottam őket, tizenhét esztendőm mohó, fiatal szemével, - ahogy feléjük nyúltam sziklák ölelésére pezsdülő fiatal karokkal és minden édes bolondsággal, mely még az egész életet szerencsés adománynak és színtiszta boldogságnak hiszi...

Egyenesebben ültem a száguldó autó ülésén. Egy csapásra erősnek, fiatalnak éreztem vénülő csontjaimat. Ábrándozó művésznek éreztem a lassan kiégő élet salakjában elkopott, a köznapokkal bekormozott énemet. Vad hegytetők mindig bizsergő fölmagasztaltságot keltenek bennem. Most is úgy rémlett, hogy fordítva élek: csak most kezdem a fiatal életet. A Patio de los Leones, - a Sala de los Embajadores, a Patio de los Arrayanes, meg a többi kőbe, színbe varázsolt mór költészet, amit rövid pár óra előtt a granadai Alhambrában végigálmodtam, - igen-igen távol volt tőlem, annyira távol, mintha már nem is mögöttem, hanem még csak előttem volna, a jövőben régen... Ezért szinte meglepetve bámultam a granadai kis agyagkorsóra, melyet aznap reggel a Catedral de Granada előtti piacon nehány centavo-ért váltottam magamhoz. Furcsa, - hiszen én ezt a kis korsót még csak venni fogom... Hogyan van az, hogy mégis már itt áll a lábaim előtt?! Hja, az emlékek élénksége így kavarja össze a multat a jövővel...

A tar ábrázatú, hosszú koponyájú katalán soffőr valósággal olvasott gondolataimban. Velem egyszerre pillantott a kis granadai korsóra. Éppen a legélesebb útkanyarulatnál, - hogy szinte meghűlt bennem a vér az útszéli feneketlen szakadékok láttára, hátravigyorgott és az én kedves kis emlékem, a szegényes, de nekem most már megbecsülhetetlen, egész Granadát elém varázsoló korsóm felé rúgott.

- Senor, ez a cserép fabatkát sem ér. Nincsen benne víz. Már pedig itt a századik fordulónál, itt a csupakő között elkelne nekem is egy-két csöpp. Hm, a homlokomról csorog a víz. Az meg forró. Az ajkam meg parázs...

A másik hallgatag katalán, aki már harmadik napja, Cadixtól kuksolt bajtársa mellett, hogy fölváltsa a volant-nál, ha amaz kidőlne a hőségtől, a kormánykerék forgatása közben - előhúzta zabos zsákját. Eddig sanda megvetéssel néztem erre a zsákra. Minek cipeli ez a furasiheder magával, mikor autónknak nincsenek lovai, hogy abrakoltatni kellene. E zsákban vágott dohányt tartott. Félkézzel cigarettát sodort, csenevész, lapos kis hengereket; saját foghegye között megpörkentette és lankadó bajtársa odacsücsörített ajkai közé dugta, ma délután már vagy a kétszázadikat.

A másik nevetett; fáradt vonásai megfeszültek, kisimultak, ahogy szippantott és csavarta a kormánykereket.

- Nos, még csak pár perc - és egész Iberiában én vagyok a legnagyobb úr az élvezetekben... Forráshoz érünk.

Hatalmas szirtfal alatt keskeny terraszra értünk, honnét egyszerre, közel ezer méterrel mélyebben, vakító, folyékony ezüstben csillant meg a tenger. Ölében barátságosan, nyugodalmasan pihent a ránk várakozó Oceania. A part olajfákból, venyigéből, platánok leveleséből font koszorújában a Bahia de Malaga, - az összebújó háztetők fölött kiáll a Dóm, széles vállaival, égrenéző tornyával, - mint a jó pásztor, a tévedt nyájat összeterelő jó pásztor. A Dóm tornyára véletlenül éppen rácsillan a Gibralfaro hegyéről a fárosz első, hunyorgó pillantása.

Míg ezt a megkapó képet bámulom, a hőségtől pilledt katalán felszökik a szirtbe vájt kútmedence peremére és cserepes ajkaira csorogtatja a kőből kibuggyanó hideg forrás áldását, melynél üdébbet a törvényhozó Mózes sem fakasztott. A másik legény unszolta:

- Blasco, csak ne mohón... Kiapadnak a hegyek vizei... Vagy azért iszol, mert ez a szabadság forrása?

Fölmutatott a szirtfalra, a csobbanó kút fölé. A fölírás aranyozott betűi kikoptak:

Az utolsó három betűt, a lágy leányos névnek hangzó INÁ-t vérvörös festékkel átmázolta valaki és kuszán odafirkantotta miniumtól csepegő ujjaival: - PUBLICA. Így lett a királynéból (reina) - köztársaság (republica), bárha az üde csobogás nem törődött az alkotmány, a nép vagy a lelkek válságaival, hanem omlott és ömlött áldottan, azelőtt is, azután is, névvel, új névvel vagy névtelenül...

Blasco fölegyenesedett. Pufókká fölfújt arcából az utolsó kortyot lefecskendezte pajtása fejére és lehuppant a kőmedencéről. Ő is visszanézett az átírt fölírásra és vészesen kacsintva fekete szemével csak annyit morgott:

- Ez a kis korrektúra még sok helyesírási hibát fog okozni a korhadt Európában...

Macskaugrással a volant-nál termett és riadót tülkölt a szirénával. Mintha ebben a sziklafalakon visszaharsogó riadóban megharsant volna az internationale egypár taktusa is...

- És robogtunk Malagába, hol az ódon utcákat elárasztotta a nyüzsögő, verejtékesen hűselő nép. A platánsorok levelesében csiripeltek a verebek és letorkolták a szebben éneklő pintyőkét vagy fülemülét. A platánok alatt csiripelve marakodtak a mezítlábas kölykök; - vetélkedtek az aranykincsekért. A lombozaton átszűrődő villamoslámpák vetített, csipkés fénybrokátját akarták fölkaparni a poros aszfaltból, - közbe rikoltoztak, kacagtak és ütötték egymást. A gyerek és a nép sohasem tanulja meg az ócska, de igaz tanítást: nem mind arany, ami fénylik...

Sok ezrével szorong benne a zümmögő, kiabáló, örvendező ember. Nem tudom, mi fülledtebb, a nyári éjszaka, vagy ennek a vérszomjas tömegnek izgalmas hangulata? Corrida comica! Így hirdeti az öles betűs plakát. Nem is sejtem, mi rejlik a hivatalos cím alatt a komikumból. Mi van abban komikum, hogy egy-egy kecses, tarka ruhába bújtatott, vakmerő szegény ördögöt leteper, letipor, fölöklel a fene-bika, vagy pedig a megkínzott, összevissza bolondított állatnak kell véresen összeroskadnia? Majd meglátjuk; egyelőre habzsolom az élményeket. Minden mindegy, mert az egész kép igazán szép és színpompás. Minden leírása hiábavaló volna, de fölösleges is. Megnyugszom, hogy első felét mindenki látta, valami opera színpadán, Bizet vérforraló muzsikája mellett. A másik felét mindenki megcsodálta Goya, Zuloaga, Villegas valamelyik festményén. Mindenki úgyis ismeri a tündöklő, parádés, érzelmes vagy visszataszító epizódokat. Aki nem ismeri és idáig jutva azt gondolja, hogy mégis illett volna kicsit megmagyaráznom a bikaviadalokat, - menjen csak szépen a Carmen valamelyik előadására vagy menjen valami képtárba és jobban jár, mintha én ecsetelném a benyomásaimat. Én csak a corrida «comica» jelzőjét kutatom...

Elvonultak az alguaciles (a város hírnökei) karikás fekete köpenyükben. Nem vágtattak ki, mert matuzsalem-korú paripáik mozdulatai éppen csak visszaemlékezések az egykori vágtatásra. Elvonultak a cuadrilla, az espadas, matadores, a banderilleros, csupa kecses, cifra, délceg legény. Még sem kezdődik a hadd-el-hadd. Bemaséroz vagy húsztagú zenekar. Gyönyörű kép, - húsz művész mult századokbéli, ódivatú, festői köntösben. Élükön karmesterük mókázik, ahogyan a régi commedia dell'arte alakjai szokták. Pompásan fújják, verik, pengetik az észbontó indulót, - majd a forróan érzéki bolerót, a kackiás fandangót... Egyszerre ketten kiválnak. Az egyik a középre kiállított székre telepedik, térdére fekteti mandolinját és nazális tenorján csodaszépen dalol, valami ősi andaluziai dalt. Mögötte a gitáros monotón pengetéssel kíséri. Az elhúzott, majdnem asszonyi hangokból, a mi magas üléseinkig misztikusan jajdul, vall kelet, mert Andaluzia dalai a mór sivatagok trubadúrjai dalának, a mecsetek müezzinjei esti köszöntésének, a Sierra Nevada déli melankóliájának csodálatos ábrándjai.

Gyönyörködöm. De hol a corrida? Hallga, ni, valami fekete tömeg árnyékolódik az énekes felé... A magasan süvítő, fájdalmasan szárnyaló dal nem bódította el a fekete árnyék érzéketlen szívét. A dal és muzsika alatt a porondon előre sompolygott a tömérdek fekete bika, mely eddig meghúzta magát a páholyok alatt. Megúnta a műélvezetet. Ez a majdnem szopránná átcsukló férfihang jobban bosszantja, mint a banderilleros színes szalaggal cifrázott botocskái, amiket már nyakszirtjébe ékeltek, - jobban bosszantja, mint a vörös muleta lengetése a vérontás e nagy balletjén. Talán ez az első komikum, hogy ez a derék bika nem muzsikus, botfülű, nem zeneértő, mert bizony nekirugaszkodik az énekesnek...

A tenorista nyugodtan föláll, a széket odább állítja, - közben tovább énekel, a nélkül, hogy felszökő hangja megrezdülne. Hogy az andaluziai dalt meg nem értő vadállat megtanulja a melódiákat tisztelni, - igazán, a szó szoros értelmében fejébe veri a muzsikát, mert a bika kőkemény homlokán széthull a rávágott mandolin és sírva nyekkennek az árvaságra szakadt húrok. A tízezer ember tombol és kacag. Ez lehetett a második komikum: a mandolin halála. A mandolin meghalt, mint mindenki, aki nem neki való szerepre vállalkozott; - meghalt, mert a spada, a tőr szerepét játszotta...

A fekete árnyék megtorpan és kiválasztja magának a karcsú muzsikust, aki a nagy trombát fújja. Neki. Az sem röst, - belekap a bika szarvába, átveti magát az előreszegett vastag nyakon és nyugodtan fejezi be a sárgaréz tölcsérből kicsalt basszushangot. A nép tombol. Ez talán a harmadik komikum: az élet kockáztatása egyetlen - hangért.

A bika nem érti a tréfát. Szegénynek semmi érzéke sincs a komikum iránt, - úgy látszik, csak egyet értett meg, azt, hogy kinevetik. Eszeveszetten üldözni kezdi a derék trombitást. A húsztagú zenekar összevissza szaladgál az arénában, de azért egyetlen ütemet, egyetlenegy hangot sem vétenének el. A trombás megáll. Óriás rézharsonájából kihúzza a tőrt és - a bika összeesik. Vége. A közönség tombol és kacag. Ez a komikum: az ember győzelme. Ez igazán komikum...

Két öszvér kinyargal a kivégzett, most már nagyon szelíd bika testével. A csöndes állat most már csak kisikló fekete folt-tömeg. A muzsika utolsó akkordjának helyén néhány tenyérnyi pirosló foltra fűrészport hintenek. A karmester menuette-lépésben az aréna közepére oson és újra fölcsendül a fülbemászó, kissé fojtó boleró izgatóan visszaperdülő refrainje.

Újra fekete árnyék közeledik a mandolinos felé, akinek új mandolint hoztak a középre. Ez a második számú bika azonban fürgébb, mint a muzsikus: éppen oda talál öklelni, ahova a mandolinos ugrik. A cifra köntös mozdulatlanul fekszik a porban, mintha nem is volna ember tarkasága alatt. A vörösinges takarítólegény odaszalad és nagy kanna vízzel leönti a fekete, kócos fejet, - az egyetlent, ami nem tarka, mert kackiás kis háromszögű kalpagja messze repült. Az imént még deli torero - hiszen az egész zenekar csupa torero, - ki Sevillából, ki Cordobából - föltápászkodik és saját lábán kivánszorog a kis ajtó felé. Eljut-e a csöndes fülkéig, hol... Eszembe jut José Villegas festménye. Az aréna padsorai alatt a terem. Kis oltár. Imádkozó dominikánus, az utolsó kenettel. Bánatosan gubbaszkodó asszony. A cifra köntösű bajtársak térdet hajtanak. A szegényes párnákon a csöndes, fiatal férfi, ki elesett, - nem a hazáért, nem nagy ideálért, de - igenis - a fajtájáért, a fajtája dicsőségéért, mert e fajnak dicsősége a bátorság, mint öncél! A levegőben a bolero visszaperdülő rythmusa tovább kering és fordul. Ugyanarra a helyre, hova elébb fűrészport hintettek, újra egész kis bödön fűrészport töltenek. Most ott más vér piroslott. A tízezer ember tombol és kacag, mert a szótalanul bátor ember nyomorúsága - talán komikum... Ezért a mai parádés este corrida comica.

A mellettem ülő szikár úr halkan szól valamit hozzám. Nem bírom megfejteni, melyik nyelven. Föleszmélek: anyanyelvemen szólít és azért nem értem, mert ezt vártam legkevesebbet.

- Ugy-e szép? - mondja. - Csak mi ketten nem tapsoltunk. Csak mi ketten nem dobogtunk. Ezzel bemutatkoztunk egymásnak, mert mi magyarok szeretjük az embert és szeretjük az állatot...

- Nagy Isten, mi lesz itt, hogyha ezek az emberek nem édes szőlőt kapálnak, nem a sűrű - barna Malagabort sajtolják? Mi lesz, ha nem ezekkel a derék bikákkal duellálnak, hanem valami démon a fülükbe súgja a dallamosan hangzó, a legborzalmasabb szót, melyet a csodás görög meghatározásból eddig senki sem tudott híven lefordítani, - amelynek igaz célját és értelmét eddig senki meg nem fejtette, és ezért, mint minden misztikum, ördögien csábít az időkben... Ezt a szót: anarchia... Hát mi lesz itt akkor?!

Megcsóváltam a fejemet, - félszemmel az aréna kerekségében kerestem a fekete bikát, - félszemmel biztattam ismeretlen szomszédomat: folytassa.

- Hm, - szőtte tovább - a bikaviadalokat, melyek e földön vagy kétezer esztendő óta kedves játékai voltak ibereknek, móroknak, szentes, istenes lovagoknak, még a megboldogult Primo da Rivera sem bírta megakasztani. Itt ez a játék éppúgy kell, mint másutt a szabadság megfoghatatlan, testetlen fantomja, vagy a kenyér harapható karaja. A viadalokat csak egy dolog bírná megakasztani: az állatok népszövetsége...

- Édes jó földim, nem hibbantam meg. Mesét mondok. Mesének mese, - pedig igaz históriát, kemény törvényeket hirdet e mese...

- Nem tudom, hogyan továbbítja az állatvilág híreit. Úgy hiszem, hogy derék földi lakótársaink még nem értenek a betűvetés mesterségéhez. Ezért meglehetősen ismeretlen előttük a sajtó áldása is. Csak legutóbb láttam az Alföldön szép, nagyszarvú, magyar fajta ökröt, ahogy éppen felbökte szarvával az arra robogó expressz ablakából a legelőre kihajított újságlapot. Hát bizony nem igen értette, hogy ezt a papirost olvasnia kellene...

Azt hiszem, az állatok a rádiót sem méltányolják eléggé. A mult hóban egyik atyámfia látogatott meg szép fehér szőrű komondorával. Az okos állat odafeküdt közénk; mikor este fölcsavartuk a rádiót, fölkapta okos fejét, hegyezte füleit és meg sem mukkant, mikor Milano «Seconda» megcsendítette a «strettát» és Budapest I. és a közvetítő állomások megpendítették Smyrnov balalajka hangversenyét vagy Magyary Imre húrjait. Az igaz, hogy mikor Magyary húzni kezdte: «Télen-nyáron pusztán az én lakásom...» - a derék Keríts, a komondor felült és illegette-billegette fejét, mintha sírva vigadna. Hát komolyan tanúsíthatom, hogy az állatokban nagy a megértés a művészettel szemben, - hiszen Oroszországban a tehenek a grammofón-tangókra jobban tejelnek, - az angol partvidékeken a halak jazz-zenekarok synkopé-ira békésebben fogatják meg magukat... Mikor azután a rádió bemondta a legújabb nemzetközi formulákat, - Keríts nagyon nyugtalan lett. Mikor pedig valami barcelonai katalán elvtárs tüzes beszédben ecsetelte az anarchia paradicsomának áldásait, Keríts barátom már az első «todos pueblos»-ra megugatta az ártatlan kis szekrényt és nem engedte szóhoz jutni a láthatatlan agitátort. Szóval fölfedeztem, hogy az okos ebek értik a rádiót, csak nem igen használhatják hírszolgálatra, mert erre nincs módjuk. Nem szereltethetnek rádiót maguknak, sem a civilizált istállókban, sem künt az erdőn-mezőn.

Hol volt, hol nem volt és hogy volt, hogy nem volt, az állatok megérezték, hogy baj van. Nyakukra nőnek az emberek. Megsejtették Európa bonyolult viszonyait, megszimatolták azt a puskaporos béke-levegőt és maguk is elkerülhetetlenül szükségesnek tartották, hogy valami szövetséget létesítsenek és annak alkotmányával szabályozzák nemcsak egymás közötti bajaikat, hanem az emberhez, ehhez az ősellenséghez, vagyis ahogy az amerikai Únióban írnák: az első számú közellenséghez való viszonyukat. A kezdeményezés ezúttal is az újvilágból indult ki.

Élt valahol a Mississippi hullámaiban valami öreg alligátor, a Columbus. Azért viselte ezt a közismert nevet, mert lehetett vagy négyszáz esztendős és rászolgált e nagy névre gazdag tapasztalatával, - hiszen már akkor élete delén virult, mikor valami Columbus nevű kalandor Guanahani szigetén partra lépett... Ez a vén alligátor kimászott a parti homokra és a déli napon sütkéreztette vénhedt pikkelyeit. Sok víz folyt le azóta, hogy névrokona fölfedezte az új világ rejtekét, - de ő mégis megúnta a romantikus irányt és a reál-politikát írta zászlajára, - mint ahogy ezt nálunk Európában szónokolják a nagy emberek, - vagyis inkább írta a Mississippi hullámverésébe, ahogy benne ide-oda uszkált és csapkodott. Az öreg igazi businessman volt, - igazi amerikai.

Ahogy a parti homokon sütkérezett, hozzázarándokolt az alligátor ifjú és elmesélte, hogy újabban az emberek igen kedvesek: tejbe-vajba, - vagy akarom mondani e közhellyel - pompás vizekbe fürösztik az alligátor-nemzedékeket. Pompás farmokat teremtenek, hol a terített asztalon, - azaz a gyöpön egész halrakományok várják az éheseket. Az ember eldorádót alapított...

- Valami cigányság lesz a dologban. Új eszméket, új szokásokat sohasem szabad vaktában magasztalni. Módjával, barátim! Nyugtával dícsérjük a napot.

- Egy szép napon (nem tudom, miért nevezik az ilyen napokat szépnek!) lélekszakadtan lubickol hozzá a fiatal alligátor:

- Menekülök, bátya! Hajszálon múlt, hogy szörnyű végemet kikerülhettem. Az emberek egész atyafiságomat leöldösték a farmon. Csak úgy bírtam megszökni, hogy az egyik yankee örömében, mert bizonyosan kitűnő üzletet kötött, nyitva felejtette a farm vízzsilipjét. A mi kedves vizünk belehemperített a Mississippi mellékfolyójába és most itt vagyok...

- Hát az emberek pogromot rendeztek közöttünk, mikor védtelenek voltunk. Azután kikészítették bőrünket. Magam láttam ilyen pompás, fényes bőröket. Életünkben sohasem viselünk ilyen hibátlan irhát... Szörnyűség! Szertelen feleségeiknek, kényeskedő leányaiknak kecses topánokat varrnak bőrünkből, meg cifra kis tarsolyokat, rouge-nak, tükörnek, illatszereknek. Szóval a mi bőrünkre gazdagodnak...

- Szóval a divatnak, ennek a hitvány hóbortnak áldozatai vagyunk... Vége! Nem ismerem el az embert a teremtés urának! Teszünk róla! megalakítjuk az állatok szövetségét, hogy védekezhessünk az örök háború ellen, mely a mi békességünket fenyegeti!

Tüstént üzent is Európába és Afrikába. A kivénült és agyoncivilizált kontinensre üzenetét arra a sirályra bízta, mely ott bukdácsolt és krákogott közelében. A sirály előkelően utazott, mint már az ilyen nagy megbizatású hírmondóknál szokás. Az «Európa» nevű hajót követte az óvilágba. Kényelmes út volt. Ha kifáradt, ráüllepedett a fölcsavart horgonyra vagy a hengergetett kötelekre, - a napos «Lee»-oldalon. Ellátása is elsőrangú volt. Sok mindent vetnek a tengerészek az óceánba. Ehhez értenek. A sirály éppen itt, Malagában szállott partra és tüstént összeköttetésbe lépett egyik kiválasztott hatalommal.

Ez a hatalom nem volt más, mint Corcito, a malagai aréna istállójában, penzióban kérődző érdemes bika, aki egyenes leszármazója volt annak a Centellának, aki 1851-ben Cadixban, - és annak a Cantarerónak, aki 1871-ben talán Alicanteban felöklelt annyi gebét és letaposott annyi torerót, hogy ünneplés között fejezték be bajvívó pályafutásukat. A derék Corcito is fölbökött vagy 15-20 Rosinante nevű lovat és letiport vagy 15-20 Escamillo nevű cifra spanyolt, mert nem engedte magát a vörös muletával félrecsalni, sem pedig a banderillerók tánclépteivel és elegáns «suerte»-ivel elbódítani, csak azért, hogy azután spádát szúrjanak nyakszirtjébe és ennek tomboljon az a vérszomjas, vad emberhad. Nem, Corcito érdemeit is elismerték és maguk az emberek illatos legelőket, puha szénát szavaztak meg neki. Hja, ezek az emberek furcsa teremtmények; semmiféle erényt sem tisztelnek, de azt, aki véletlenül erősebb vagy véletlenül ügyesebb náluk, legott hősként becsülik.

Corcito, a vén fekete bika nagy megelégedéssel, mintahogy a nemzetközi diplomáciai nyilatkozatokban rendesen olvasni szoktuk, - csatlakozott az eszméhez:

- Rendben van, - bődülte - ez a mi örök békénket szolgálja. Én fogok elnökölni ülésünkön...

A halászkeselyű is, mely óceáni röptében egy aeroplán hátára telepedett, szerencsésen leszállt Afrika belsejében és hamar megtalálta az utat a berber oroszlánhoz, aki éppen szelíd jóindulattal követte a magános gazellát, mely az oázis peremén lézengett. Mahomet - így nevezték el a sivatag karavánjainak csöndes muzulmánjai, - jókedvű és merengő volt, mint maga a kelet. Nem látott közelben trópusi sisakok alá rejtőző fehér embert, aki csak azon mesterkedik, hogy valahogyan befogja őt, börtönrács mögé vesse, hol álmait sikongó asszonyok zavarják, hol rakoncátlan gyerekek nyelvöltögetéssel bosszantják. Mahomet büszke királyi vérből származott; ismerte is saját családfáját. Végighallgatta a halászó keselyű hírmondását és helyeslőleg bólogatott bozontos fejével.

- Igazatok van. Tenni kell valamit, mert másként az ember, ez a vadállat, kipusztít bennünket. Látod, mi - királyhoz illően használta a plurálist - szelídek vagyunk és nagylelkűek. Nézd, ott legelész az árva kis gazella. Nem bántom. Ugyanúgy gondolkodom, mint ősöm Sevillában, századok előtt. Mikor a kegyetlen ember, Pedro el Cruel, szép unokahugát, Leonórát, egyik dédapám elé vetette, - az a dicső oroszlán hozzá sem ért. Lábaihoz feküdt. Azóta is emlegetik Andaluziában ezt a szép leányt, mint Lenor de los Leonest, - az oroszlánok Leonóráját...

(Természetesen elhallgatta a derék Mahomet, hogy röviddel előbb vagy két gazellát fölfalt és derék őse Sevillában bizonyára szintén jóllakott vala...)

- Ezért azután nagylelkűségemről énekeltek a világ trubadúrjai. Alig volt nagy poéta, aki ne zengett volna a rab oroszlánról... Jövök és ülésünkön én fogok elnökölni...

- Meg is tartották ezt a híres ülést. Valami Aesopus redivivus nevű külön tudósító pontosan beszámolt róla.

Csak az állatszövetség nagytanácsának legelején volt némi heveskedés. Mahomet, az oroszlán és Corcito a bika, mindketten elnökölni akartak. A vitát szavazatával az urali medve döntötte el, aki ünnepélyesen kijelentette, hogy holmi királyokat nem tűrhet meg az elnöki székben, mert azok ideje már lealkonyodott. Tehát Mahomet, a «sivatag királya» nem való az elnöki székbe. Úgyis elvették tőle már a sivatagot is a gyarmatosító népek...

Míg mindenki elfogadta ezt az indítványt, vagyis Corcito elnökségét, az urali medve odakünt megette az alligátor hal-elemózsiáját, az oroszlánnak kitálalt gazella-combot, - de még a szakszervezetekbe összeállt méhek mézét is. Egyszerűen kijelentette, hogy ő kollektív világnézete szerint kommunista eszméket vall. Föl kell osztani mindazt, ami másé...

Erre többen ki akartak lépni, de mind megnyugodtak, mikor az eddig okosan sunyorgató skót juhász-kutya kijelentette:

Ez igazán tárgyilagos és semleges nyilatkozat után megszövegezték az alkotmányt, melyet az egyhangúság kedvéért még a medve-tovariscs is megszavazott. Ez a lakónikus, igazán kőbe vésett alkotmány szószerint így szólott:

3. §. Sanctiók: Az az állat, amely nem engedelmeskedik ez örök törvényeknek, átadatik az embernek. Ez a sanctio biztosan hatékony, mert az ember ellátja az illetőnek baját...

A vén krokodilus még néhány könnyet hullatott a meghatottságtól. A szöveget hitelesítették és átadták James-majomnak, hogy közölje az emberekkel, mert «ő legotthonosabb ezek között...»

- A két öszvér éppen csilingelve vágtatott ki a negyedik szám szelíd «eredményével». A vörösinges szolga újra fűrészport hintett vereslő foltokra az aréna közepén. Az elégedett nép tombolt és ujjongott. Fölkeltünk. Lemondtunk az ötödik vagy hatodik bika tragédiájának gyönyörűségeiről. Mindenki kedvesen marasztalt, mert éppen akkor, hogy letopogtunk a kakasülőről, egypár jámbor ökör nagy kolompolással kísért végig az aréna porondján jól kitenyésztett karakán fenevadat. A szegény állat-gladiátort bemutatták végzetes játéka előtt, mint akár a filmdrámák előtt a szereplő sztárt. Ilyenkor kolompoló jámbor ökrök kísérik ki ketrecébe. Megcsalják vagy mondjuk, megadják neki az utolsó kedves illúziókat: hadd higyje viaskodása előtt, hogy vezeti a csordát, - hitesse el vele a melléje terelt nehány kérődző bajtárs, hogy ő a gulya diktátora, - hitesse el vele a kolomp kedves melódiája, hogy legelőre indul, nem pedig a vérpadra. Szóval csodálkozva marasztalt a háromszögű kalpagos rendőr, - ellágyulva a testes bortermelő és szenvedélyesen a csipkekendős, szépséges señora, - mindenki, aki közelben nem bírta megérteni, hogyan lehet a corridát elhagyni. Mindenki, fehérrojtos egyenruha, Lavallière nyakkendő és csipke-shawl alatt érvelt az éppen bemutatott «toro» családfájával. Jobban ismerték őseit, mint a góthai almanach sok apadó fényű törzs hajtásait. Ennek a bikának őse még Palafox generális előtt öklelt le minden torerót, - másik őse meg szinte elfeledtette a Carlista-harcokat...

Csillagfényes éjfél. A Vulcaniára ballagunk a nagyszerű corrida után. A széles beszállótutajon a hajó lámpáinak fényhullásában még mindig tömegesen kuporodnak, gubbaszkodnak szurtos sihederek, kócos leányasszonyok. Várják a szerencsét, mert az mindig várat magára. Kettőnket is körülrajzanak és egészen a szájunkhoz nyujtogatják takaros kosaraikat, melyekből testes fügék és hamvas szőlőgerezdek illata árad, vagy pedig ékes kupakos palackok csiklandozzák a vándor ínyét. Az egyik rám vigyorog és úgy köszönt, mintha együtt kerültük volna az iskola padját. Az őt félrelökdöső leányasszony bánatos szemmel némán könyörög, mint a sebzett őz. A harmadik nyurga fiú szónokol és a katolikus királyoktól kezdve Cervantesig és Blasco Ibanezig mindenkiről megemlékezik. Társam halkan mondja:

- Vásároljunk szegényektől a híres, édes Malagából... Hiszen igazán kedves ezeknek a szegényeknek tolongása...

- A fiatalság, akármilyen szegény és szurtos, mindig kedves. A dologtalan fiatalság mindig aggasztó. Ha aztán a koldus-fiatalság még dologtalan is, akkor megható és aggasztó. Vegyünk egy-két palackot...

A csöndes hajón csak a traverzák halk, ritmikus reccsenése sejttette, hogy már a hullámokon úszunk. Barátom kabinjában mindkét poharat színültig töltötte az achátszínű gyöngyökkel. Még egy pillantást vetett ki, a kis kerek ablakon a messze, bederengő, lassan elhamvadó horizontra, melynek éjjeli sugárkoronája még nem azt jelenti, hogy ott világosság van, hanem csak azt, hogy világítanak. Koccintottunk. Barátom elmondta köszöntőjét:

- Pajtás, éljen Columbus, az alligátor! Éljen Mahomet, az oroszlán! Éljen Corcito, a bika... Éljenek az állatok!

Délelőtt 11 órakor szállottunk hajóra. Mindenki zsongott, mintha csak az imént tanulta volna a beszédet - és mindenki mohó volt, mintha még serdületlen volna.

A legtöbb ember mindenekelőtt eltévedt az óriás tengeri hajó folyosóin, mert kabinját valamennyi a másik oldalon kereste. A legtöbb intelligens ember abban a pillanatban, hogy fölszabadul a köznapok homokzsákjai alól, útjavesztetten kering és visszavonhatatlanul pár napra elfelejti, merre van kelet és nyugat, jobb és bal. Ezért mindenki összetéveszti a hajó orrát a hajó farával, - de még az ABC-ét is feledi, mert mindenki, akinek helye a «Ponte B» skatulyáiban van, a «Ponte A.» fedélzetén nyüzsög. Ez azért van így, mert a szabadság a legerősebb bor. A nyűgös dolgozó ember nem borissza; tehát a szabadság első kortya fejébe száll.

Akinek a sors fiatal termetet adott, a bőrládákból úszóruháját rángatta elő. E bőrládákban van elcsomagolva az emberek külseje. Kár, hogy belsejüket nem tudják így elcsomagolni, mert lépten-nyomon görögtűz nélkül mutogatják. Voltak, akik könyvet vagy térképet szedtek elő, mert ezt tartották a komolyság elsőrendű szükségletének, már t. i. nem a könyvet és térképet, hanem a komolyság fitogtatását. Voltak, akik csak az eget és a tengert nézték. Talán nem azért, hogy először kísérletezzenek a mérhetetlenségek fölmérésével, mihez az egyetlen megbízható mérőeszköz a lélek. Ezek inkább azt szimatolták, nincs-e cirrusfelhő a mennyboltozaton, mert az a felhő nem más, mint a szelek dagasztott vitorlája. A szél meg ringat. A ringatás meg csak a bölcsőben esik jól; később már nem. Igen sokan lézengtek, akik mindenkit megszólítottak, aki tengerészformaruhát viselt. Kérdeztek vagy olyasmit, amit maguk jobban tudtak, vagy kérdeztek valamit, amit az a matróz vagy kapitány biztosan nem tudhatott.

Akadtak, akik beleterültek a tunya vászonszékekbe. Azért tartom e székeket is tunyáknak, mert már egész habitusuk olyan kényelmes, mint azoké, akik beléjük telepszenek. Ezek a bölcs utasok összehúzott szemmel bámultak a nagy ragyogásba. Összehúzták szemüket, mert a fiatal napfény nagyonis bele akart pillantani lelkükbe. A szemeknek, ezeknek a pompás kis ablakoknak félig leeresztett függönyein át a napsugár meg akarta látni a gondolatokat. Ki tudja, hogy ezek az emberek azért bámulnak-e a távoli, finom violás sávra, meg a hófehér apró házkockákra, mert gyönyörködnek vagy búcsúznak. Talán mert úgy érzik, hogy az ember mégis csak növény, melynek bizony mindig ki kell szakítani gyökereit is a rögből, ha életképesen elvisszük. Talán csak szeretnek és ott hagytak valakit, akinek arcát láthatatlan, de tökéletes festő sebtében odarajzolja könnyezve vagy mosolyogva abba a kék semmibe. Vagy talán ezek a nyujtózkodók csak lélektelen egók, akik nem törődnek semmivel, senkivel, jövőkkel-menőkkel, lesüllyedő vagy föllóduló horgonyokkal, hanem csak a nirwánát keresik.

Egyetlenegy közös vonást mindenkiben találtam. Mindenki pontban 11 órakor, az indulás pillanatában mosolyogni kezdett. Az utasok azért, mert most már valósággal meggyőződtek, hogy szabadok; nem osonhat, kulloghat, rohanhat utánuk mesterség, adóív és ismerős, megannyi szárazföldi öröm. A hajó derék tengerészei pedig mosolyogtak, mert még nem ismerték ezt az embernyájat, melyet tengeri pásztorok módjára kerítenek-fordítanak. Mosolyogtak a személytelen tömegre már azért is, mert a mosoly egyaránt jól illik a csontos dalmata-ábrázatokhoz és az élénk olasz arcokhoz.

Már a beszálláskor felötlött a szikár, csöndes, magános utas, ki nem mosolygott. Nem beszélt. Szomorú szemekkel nézett ide, oda, mintha bennünket sajnálna vagy talán önmagát sajnálná. Még nem osztották ki a hajó «who is who» könyvecskéjét az utasok névsorával, melyben azok a nevek hangzatosak, melyek értelmetlenek, míg azok, amelyeknek értelmük is van, közönségesek, mert a rosszul szerkesztett szótárra emlékeztetnek. Mögöttem az ismeretlen, csillogó szemű fiatal leány legott érdeklődött is a szomorú idegen után:

Hátranéztem és megértettem, hogy nagyon jószívű teremtés lehet, akit máris szamaritánus gondolatok vezetnek. Csevegésével szívesen vigasztalna mindenkit, aki szomorú és férfi. A csinos leány mellett únott hang szólalt meg:

- Ugyan ne bántsuk a szegény X. betűt. Mindig előrántják, ha más betű nem segít, csak azért, mert hátul van, csak azért, mert ritka, csak azért, mert egyszerű két vonás. Betű, mely keresztbevetett lábakkal gondolkodik. Csak matematikusok, a legunalmasabb emberek találhatták ki... Én még az ismerős számokra sem vagyok kíváncsi, sem korban, sem pénzben, legkevesebbet adósságaimnál. Az ismeretlen számok meg éppen nem érdekelnek. Ezért ezt a savanyú utast elkeresztelem Omegának. Ez a betű jelenti mindennek végét. Ráillik kétségbeesett arcára. Vége...

A leány kísérőjét már nem láttam. Nem illett ő rá is hátranéznem. De azért a magános idegent követték szemeim. Ez az ismeretlen mindenütt meglepetéseket is szerzett valamennyiünknek.

Az útitársak többsége únta ezt a megállást. Hiszen többszázunk között alig akadt egyetlenegy, aki ne ismerte volna Veneziát vagy legalább ne képzelte volna, hogy ismeri annyira, hogy monografiát írhatna róla. Egyik-másik a rég elillant tavaszra emlékezett, mikor ifjú párjának kezét szorongatva minden szófukar gondoliere-ban Galeotto-t látott és napjait Dante sorával fejezte be:

Viszont a fiatalok ilyen napok elkövetkezéséről álmodoztak. Őszülő globe-trotterek felsőbbséggel omoltak a nyugvószékbe és várták, hogy legutolsónak szállhassanak ki a Piazzettán. Úgy érezték magukat, mint a kirendelt hatósági közeg a színházi székben, aki már vagy tizedszer hallgatja végig a «Velencei kalmár» történetét, Jessica szökésével és Portia bájos jogászi furfangjával együtt. Vagy úgy viselkedtek, mint a színházi habitüék, kik megnézik a darabot hússzor is, divatból, szokásból, a társaság kedvéért, - de az «Eine Nacht in Venedig» operette első felvonása előtt már dúdolják Strauss egyik legbájosabb kis dalát, melyre csak jóval később kerül a sor.

Szóval, sokan únták ezt a kikötést; meg is mondták véleményüket a kapitánynak, ki patyolat-uniformisában, fényesre borotvált arcával úgy viselkedett, mint a vasárnapra fehérbe öltöztetett kisgyerek, kinek lelkére kötötték, hogy jól viselkedjék a sok ismerős bácsival és nénivel szemben. A jó kapitány hajlongott, vállát vonogatta és bájos esetlenséggel mosolygott. A mosoly ugyanis a legtökéletesebb mondat vagy írásjel. Ha akarom: igen! - ha akarom: nem! Fölkiáltójel, kérdőjel és gondolatjel. Napsugárba palástolt lekicsinylésnek vagy szerény derengésbe öltöztetett megbecsülésnek álarca. A kedvesen átnyujtott semmi, amit mégis mindenki szívesen fogad - s olcsó, mert még megbánásba sem kerül.

Valamint a csónakokba tolongtunk, mindenki nagyon örült Veneziának, - éppen azért, mert itt mindenki otthon érezte magát és mégis úgy látta, hogy jól ismert otthonában, míg ő maga messze járt, jóságos ismeretlen kezek pompás ajándékokat helyeztek el. Senki sem beszélt arról, ami szomszédját érdekelte, hanem csak arról, ami önmagának volt érdekes. Szóval nyiltan gyóntak a lelkek. A Don Juan csak Casanova szökését mesélte, - a romantikusok Lord Byronnal tartottak, - a szentimentálisok összetévesztették a Rialtót a sóhajok hídjával... Két korosabb úr mordul nézett egymásra. Mindkettő haja őszbe csavarodott már és ezért mindketten még apai örökségeknél tartottak. Az egyik halkan mormogva idézte:

Ah, ő még arra az időre gondolt, mikor Szent Márkus oroszlánja várt és várt és gyűlölte az «idegent». A másik, a pápaszemes, pedig hangoztatta, hogy nagyapja még osztrák tiszt volt Velencében. De szép idők voltak. Akkor a tisztek úgy üdvözölték egymást: ciaò! Ez csak szebb, okosabb volt, mint a néma karfeltartás római módra... A materialista izom-ifjú, ki előítélettel viseltetett elavult Veronesek és «tarka» Tiziánok iránt, hamar leszavazta mindkét öreget, mert szerinte egész Veneziából csak a Lido ér valamit. Ott lehet napestig fürödni, napozni, lustálkodni, flirtelni, már pedig ez a négy foglalkozás az életben az egyetlen érték, melyért érdemes dolgozni és lírát kicsempészni...

Mikor a Piazzettán az arkangyalszerű matrózok a mult századbeli négyes-finale gyöngéd kézfogására emlékeztető mozdulattal a száraz gránitlépcsőkre lendítettek bennünket, mindenki pár pillanatra elhallgatott. Csak a verődő hullám csacsogott, sokat, sokat, mint a szeretetreméltó, de kicsit bőbeszédű háziasszony, kinek mindenkihez van egypár kedves szava. Mindannyiunk lelkében varázslat ment végbe, mely lenyűgözött, miként az ellenállhatatlan egyéniség kisugárzása. Kihallgatásra fogadott a «regina del mar». A lenyűgözött ember nem tud még bókot sem mondani - gyönyörködik és hallgat, mert hiszen gyönyörködni csak némán lehet.

Messze a tenger széle olyan volt, mintha végtelen tavaszi vetések fiatal zöldje hullámzanék a horizonton. Ebből a halovány zöld vetésből fehér muranói csipkekendőkkel integettek a vágyak el-elbújó marokszedői. A Piazza San Marcón fogadott bennünket ezer esztendő legparádésabb szépségű, legtökéletesebben kitermelt minden tündére, ki igazán élt és alkotott és azért alkotott, mert értett élni. A Palazzo Ducale-ban a mór kelet kissé fellebbentette fátyolát, hogy meglássuk szeme szépségét. A San Marcóban az aranyruhás Byzánc várt, a maga megfejthetetlen, merev-hideg ünnepélyességével. A Procuratiákban és a Loggiában a ragyogó, az életet imádó renaissance köszöntött, mely ad és ad, mert az élettől maga is követelt. A Ma diszkrét volt: a szétsugárzó Calle-k árnyékából egy-egy trilla csendült át és lecsittította az összevissza hemzsegő, koválygó galamboknak a szél kerekedéséhez hasonló szárnycsapását. A tenor újjongta: szeretlek. Manin sírja felől. A szoprán valahonnan a Merceria felől visszaköszönt: szeretlek. A legszebb és legokosabb üdvözlet, melyet valaha ember embernek mondott. Ez a köszöntés maga a szóvá, dallá vált napfény. Ez a dal-napfény megmaradt Itáliának, akár barbárok kopogó fasarui, akár feketeingesek könnyű léptei dobbantak földjén. A nap itt beköltözött a lelkekbe.

Ez a napfény úgy ragyogott ránk, mintha valahol messze fölöttünk áttetsző opált tartanának a sugarak elé.

Sok átmelegedett épületen szaladtunk keresztül, hogy egy-egy rövid köszöntést váltsunk az ismerős kövekkel, a «Stones of Venice» mindegyikével. Az első meglepetést Omega-társunk a Zanipolo terén szerezte.

A kelepelő guide-k betereltek bennünket a Zanipolo nagytemplomába, hol a furcsa süvegű Gradenigo-k és Foscari-k hajdani boldog eljegyzésükről álmodoznak, arról a nagy szerelemről, melynek ára mérhetetlen sok arany és még több vércsepp volt. Ezek a kővé merevített energiák dobták valaha a jegygyűrűket a Bucintoróról tenger-arájuknak, ki különben kissé hűtelen is volt, mert valamennyiüket túlélte és egyiküket sem gyászolta...

A templom kapujában féllábú, bicegő ember settenkedett; a sekrestyés, ki féllábával is fürgébb volt, mint az egész csoszogó idegen-nyáj együttvéve. Tízszer is végigbicegte a templom-hajóját odavissza, mint ahogy a hűséges eb előre fut, de újra visszaszalad elmaradó gazdájához. Nagy élénkséggel magyarázott valamit, mintha tegnap esett volna. Hadarásában hemzsegett a «Madonna» és a «Malora», ahogy kezeit tördelte és béna lábára mutogatott, - majd lábáról a templom mennyezetére, hol éppen valami rombolást javítgattak. Igen, ott robbant át a repülőgép elejtett bombája. Ott a mennyezeten a kitépett szakadék. Ő csak szegény sekrestyés. Éppen a templomajtó küszöbén üldögélt és hallgatta a repülőgép rostaszerű zakatolását. Nos, éppen arra gondolt, milyen szépen lehetett verekedni a derék Colleoni korában. Akkor bátorság és ügyesség voltak a hadi erények. Szemtől-szembe. Most itt üldögél a küszöbön, mint roskatag, elnyűtt ember, ki katonának nem való. Szépen csak imádkozik, mert őrzi az Isten házát. Az égből hajdan csak áldás esett - most meg bomba pottyant. Accidenti! éppen őt vágja ki a kapun és magával viszi egyik lábát. Igaz, ez a láb már kicsit roggyant volt, de neki még elég jó. Evviva la famiglia sacra! Evviva tutti i santi!

Valamennyien ezt a kopott, bőbeszédű szegény ördögöt néztük és nem a sok merev arcú kődoge-t, kik itt várják a legnagyobb elszámolást. A mi magános útitársunk átnézett a béna sekrestyés feje fölött és szemei még szomorúabbak lettek, mint eddig voltak. Mikor kiléptünk a kis térre, odasompolygott Verrocchio remek lovasszobrának alapzatához. Szeretettel símogatta meg a napfényben átmelegedett követ, mintha kedves arcot cirógatna. Azután lemondóan fölnézett az érc-condottiere délceg bronzalakjára és halkan suttogta:

- Addio, Colleoni! Hiába haltál meg egy ízben és hiába állsz itt halhatatlanul. Isten veled! Téged újra megölnek!

- Sorsod elvégeztetett. A civilizáció egyszerűen meggyilkolja ércizmaidat, meggyilkolja alkotód, a nagy Verrocchio beléd lehelt zsenijét, mert veszni termett a vitéz ember, veszni termett az okos ember, veszni termett az alkotó ember. Már csak egy él örökkön: a romboló ember, aki most átváltozik - galambbá...

- És fölmutatott az acélfényes tollú galambra, amely eddig ott billegett Colleoni vállpáncélján és beleturbékolt szerelmetes naívságokat az ércvitéz fülébe. Ez a galamb is megriadt a furcsa utas tirádáira és formásan siklott ide s tova a Zanipolo verőfényes, intimus tere fölött. Útitársunk követte a galamb röptét és fejét rázva csak annyit susogott: Siklik, siklik, akár az avion!

- Ah, ce monsieur... (homlokára mutatott). Éppen olyan misztikusan beszél, mint a mi Nostradamusunk a quatrainjeiben:

Nem értettem ezt a régi franciaságot; egyszerűen úgy vélekedtem: most már emez is meghibbant... A másik idegen még egyszer fölkiáltott:

- Visszaszéledtünk a hajóra. A Piazzetta körül fekete gondolák rajzottak a tarka lámpásokkal ékesített bárka körül. Gitárok pattogtak, mandolinok penegtek. A kis «Compania Bucintoro» bárkáján édesen és elnyűtten dalolta: Vieni sul mar... Valahogyan senkisem zümmögte utánuk a fülbemászó dalt. Talán nem volt közöttünk szerelmes ember? Vagy valamennyiünket csodálatosan megvénített ez a szomorú két szó: Addio, Colleoni?...

A horgony fölcsavarodó lánca nehezen zsurlódva csörrent. A Lido ezer lámpája összevissza bukdácsolt. Nem tudtam megkülönböztetni, melyik lámpa izzik ezen a nagy fövenyszigeten, és melyik csak önmagának a tükörképe. A Campanile fölött kinézett az esti csillag. A fedélzeten ide-oda suhantak a nyurga, fehérbe bujtatott fiúk és kínálták, mi szem-szájnak ingere. A jazz csengett-pengett, sípolt-dobolt, nyikkant és csattant, valamit, amit senki sem értett, ami mindenkiben csak ütemes reflexmozgássá változott, hogy igazolja: minden hang csak rezgés. A sziréna nagyot bődült, hogy szinte megborzongott tőle a villogó hullámverés is. Tovább úsztunk az Adrián.

A forró kabinban nem bírtam elaludni; valaki egyre a fülembe duruzsolta: Addio, Colleoni!

Megváltás volt, mikor hajónk megállt Taormina előtt. Mikor a sors megajándékoz képekkel, amelyeken a természet, a történelem, az élet minden javának legjavát adja, kicsit elszomorodom tökéletlenségemen. Miért gyorsabb az én vágyam látni és gyönyörködni, miért gyorsabb, mint a szemem, mely kelletlenül küzködik távolságokkal és távlatokkal? Szemem miért gyorsabb, mint a lábam, mely gyarlón vánszorog ahhoz, akit vagy amit már régen látok a messzeségben?

- Presto! Presto! - nógattam a cingár, kócos siciliait, aki úgyis úgy hajtott, mintha ellopott volna. Majd nyakunkat szegtük minden fordulónál a meredek hegyoldalon.

Percek mulva már a római színház egyik oszlopának támaszkodtam és nem néztem, hanem ittam, amit itten Isten és ember adott. Hálálkodtam, hogy a Teremtő szemeket adott, a legtökéletesebb tükröket. Képtárakban is csak berámázott képeket szeretek nézni, mert a rámátlan kép a befejezetlenség benyomását kelti bennem. A szabad nagy természetben a szépségeknek két római oszlopot választottam rámának, mert saját végességem törvénye belefáraszt a végtelenségbe és ezért a végtelent a magam csekélységéhez képest szeretem részekre osztani. Nekem így szebb. Szép is volt, szebb a sok külön kép, mint az egész együtt, mert gyönyörűségemet is részekre osztottam és ezáltal megsokszoroztam...

A búcsúzó nap megállt az Etna parányi haván, a hóról ellebegő füstkendőnél. A hó ezüstpártáját és a füstkendőt szorgos, fínom ujjú napsugarak arannyal hímezték. A tenger opálos kékségében illanó rajzok jelentek meg, mint a keleti Karagőz vásznán. Tanakodtam: ezek a vetítések a tenger titkai - vagy csak a lassan hulló este játékai? A régi mult hagyta-e meg képmását ebben a nagy violás tükörben vagy pedig máris az ígérő, avagy fenyegető jövő nézi-e meg magát benne? A partszegélyeken meleg volt a fehér habok patyolatszíne, mintha ott forrnának a hullámok, talán még a tömérdek Etna emlékeitől vagy a nyugat felé bujdosó napsugarak láthatatlan lépteitől? Szemben Taormina fecskefészkei. Az ember csak beleveszi magát mindenhova és megszereti választottját, a legkopárabb szirtet is, a legsívárabb kuckót, hová kiakaszthatja tarka rongyait és hová beledalolhatja szíve igénytelenségét. Ezzel a kis szerény tarkasággal, ezzel a halk dallal a kemény talajtól két jóságot kér: a puha kenyeret, mely élet - meg a csöndes sírhelyet, mely nyugalom.

Neki támaszkodtam a római oszlopnak, mely kétezer esztendeje áll a maga helyén, mint akár a gyökeret vert cédrus a Libanon lejtőin. Gondolkodtam. Melyik Cézár állott valaha az én helyemen? Látta-e és ugyanazt látta-e, mint én?

A kavics csikordul mögöttem. Az X-ember lopakodik mögém a romok között. Nem akartam észrevenni. Értékes és gyorsan illanó pillanatokban azt sem szeretem magam mellett, akit ismerek - azt meg még kevésbé, akit nem ismerek - legkevesebbet meg az ilyen szomorú embert. Ne is próbálja nekem átadni terhe felét, mely lelkét nyomja! Ilyenkor önző vagyok és kegyetlen. Szerencsére ő sem vett észre.

De nem is azt a roppant Etnát - az ezüstfürtös forró havú hegyet - nem is a glóriásan virrasztó tengert - nem is a taorminai víg nyomort nézte. A magasba bámészkodott, hol kiterjesztett szárnyakkal berregett valami - a sast játszó ember. A Róma-Afrika közt járó posta-avion. Én irígyeltem pilótáját. Mi mindent láthat felülről, mikor én alulról annyit látok! - én a röghöz kötött jobbágy, kinek földesura a köznap. Mégis csak jobb fönt lenni, mint alant! Vagy talán a kép, amire ő tekint le, túlságosan nagy, keret nélkül... Mégis irígyeltem, mert gépmadara színarannyá változott. Ő még látja a napot, mely nekem már hátat fordított.

Az én ismeretlenem átkarolta a másik római oszlopot. Nem támaszkodott, hanem ölelt. Igenis, ölelt, mint aki életet ölel és szeret. Suttogva beszélgetett az átmelegedett, rovátkolt kőhengerrel, a karcsú korintusi oszloppal:

- Minek támadtál föl ezer esztendős álmodból? a hűvös göröngyök, a békességes lávagörgeteg alól? Minek? Egyszer már meghaltál koroddal. Aki meghalt, ne támadjon újra föl! Addig szeretik értékét vagy szépségét minden föltámadottnak, míg azt piszkos aprópénzre lehet váltani. Aztán újra megölnek...

Megbujva hallgatóztam, hogy megfejthessem a rendszert, mely meg van minden bolondságban. A másik meg tovább szavalt. Világosan értettem Horatius ódáját:

- A költő hazudott. Az orbis, a világ nem omlik össze, csak a veszni termett ember omlaszt össze mindent, amit a másik veszni termett ember szült vagy alkotott. Ez az ő végzete, mert egykor evett a tudás fájáról. Balga Ádám, minek is ettél? A tudás teher neked: nem bírod. Mert élni nem tudsz vele - visszaélsz...

- Oszlop, bella colonna! hiába akarsz itt megállni, mint az Idők kemény jelleme, népek keresztutainak mutatója. Az én korom orbis fractus-a elfuj, mint a tollpihét. Ami érték, az a föld alá való. Menjünk mi ketten, a föld alá...

Meg akarta rázni a karcsú márványpillért. Nem tudtam, kinevessem-e vagy sajnáljam-e? Végül jobbnak láttam odább állani; hátha engem talál így megrázni - hátha nekem is azt mondja: menjünk mi ketten a föld alá... Nem - még nem! Elosontam a római színház legyezőszerűen kitoluló párkányán, és úgy tettem, mintha ott sem lettem volna és most elmerülnék a multak regéibe...

Az idegen utólért. Minden bevezetés nélkül kedvesen, érdekesen mesélt a romokról - a görögökről, kik itt építkeztek, a Cézárokról, Rómáról, a régiről, az újról. Még sohasem találkoztam elragadóbb cicerone-val. Egyszerűen mindent tudott és mindent élvezett. Az élet művésze, a szépségek magistere volt. A kikötőig lepergő óra alatt többet tanultam tőle, mint amennyit Tacitustól Gregoroviusig összeírtak. Ezt az értékes, kedves órát, amelyet ez a furcsa ember nekem ajándékozott, azzal háláltam meg, hogy mai napig, e kis írásom megszáradtáig, nem mondottam el senkinek, milyen bolond volt!

Horgonyt vetettünk Tangerban. Az utasok kitódultak, de meg nem állottak a parton az Atlanti-óceánt csodálni, mert a «nagy víz» itt már igazán beletéved önnön nagyságába. Az ég határára lehelt halvány lila hegyláncokat is alig vették észre, mert ezeket a hullámos vonalakat csak fata morgana-nak tartották, a puszták sejtésének, az Atlasz regéjének Afrika fehér napfényében. Itt mindenki az embereket nézte. Nem azért, mert egyenként érdekesek, hanem mert ábrázatuk százféle színárnyalata muzeális gyüjteménnyé csoportosul. Együtt van itt minden: a szénfekete, a dióbarna, az átlátszóan halovány és a «terra Siena»-bőrű - a fényesre esztergályozott képű és az izlandi mohára emlékeztető szakállt lengető ember, - a burnuszba csukódó titok-asszony és a bájosan feslő bimbó. Szóval Tanger muzeális gyüjtemény, csakhogy élő múzeum. Ha vannak zoológiai kertek - ez a marokkói kikötő antropológiai kert.

A reménységek megnyugtató színét és hangját adakozza a tömérdek gyerek. Átballagunk a gettón. Iskolájukban gyülekeznek és összevissza hajladoznak, mint a szellőtől boronált zöld vetés. Az apróságok valamennyije egy-egy törpe Ben-Akiba. Ezeknek a négy-öt esztendős parányi rabbiknak komoly ábrázatára íródott: Nincsen új a nap alatt! Mi idegenek meg úgy érezzük, hogy nekünk még maga a nap is új, mert ebből a déliesen forró és idegensége miatt mégis hűvös zegzugból kikívánkozunk a ragyogó nap alá - és végre is mindenkinek az az egyedüli új, ami után vágyakozik.

Ismeretlen útitársunk szomorú jósággal nézett végig a gyerekeken és egyet-kettőt becézett, megcirógatott. Susogta:

Mindenkinek szívén engedett valami jégkéreg. Vagy nyolc-tíz nyelven megáradt a sugdolódzás: Milyen jó ember! - Neki is vannak gyerekei... Miért éppen a kis zsidókkal foglalkozik? Talán cionista... pedig áriának látszik... Egyszerre mindenki elhallgatott; az X-ember világosan mondta:

Vállat vontunk. Ez az ember mégis csöndes bolond. Nem értjük eszejárását, tehát bolond. Szó nélkül ballagtunk tovább a kashbába - bámulni a mórokat. Ott is megakadtunk egyik terem előtt. Maga a napsugár is eltévedt a terem párkányainak arabeszkjén, mintha csodálkozva próbálgatná olvasni azokat a kacskaringós, cikornyás írásokat, melyeknek még a betűi is titokzatosak, nem csak a szövegük. Titokzatosak e betűk, mint a mór asszonyok letakart arca - titokzatosak, mert e betűk ölelkezését alig lehet kibógozni, - épp úgy, mint ahogyan nem lehet a kelet bölcseségét, mert ez a bölcseség Szíria perzselő napjának és a szemcsés sivataghomoknak termése. Vagy megnyugtat, mint a biztosan visszatérő hajnal, vagy lehengerel, mint a kerekedő Számun. A félhomályos teremben a meseszőtteseken guggolnak és hajlonganak a próféta kis csemetéi. Okos fekete szemükben vibrál a nagy tanakodás: merre is van kelet? Pedig kelet ragyogása már régen ott izzik és virraszt a déli nap tüzében.

A rejtvény-ember elérzékenyedett. Vájkált zsebeiben és kiosztotta az ott elrejtett csemegét, az illatos angol cigarettákat, az új veretű ezüstpezétákat a zsenge mór-palánták között. Percek alatt újra mindenki megváltoztatta meggyőződését, mely az egész úton úgy emelkedett és esett, mint a tengerhullámok ritmusa, a hullámoké, melyekbe hajóóriásnak kinevezett dióhéjunk beleszántott. Újra körülrebbent a suttogás: Mégis csak jó ember! Csak éppen kicsit különc. - Ez az utas valamennyiünknek idegen maradt, mert velünk sohasem váltott szót, csakis szobrokkal, romokkal, gyerekekkel beszélgetett. Itt is motyogott valamit:

Az egyik vándorraj legyintett és odább állott: nem érdemes ezekre a zavaros szavakra figyelni. A másik csoport szorosabb gyűrűben vette körül és még feszültebben érdeklődött. Egyszerre felharsant a guide parancsa: Átmegyünk a tangeri olasz kollégiumba!

A mesebeli mór stílusban épült intézetből éppen kirajzanak a fiatal rómaiak. Csupa kis modell. Valamennyit ismerem Edmondo di Amicis «Cuore» című könyvéből, - némelyiket meg már láttam Rafael «Madonna della Seggiola» név alatt ismert festményéről. Ni - éppen ott ugrándozik az a kis pásztor, ki fagallyakból tákolt keresztet hoz a betlehemi legelőkről - vagyis inkább a Campagna cserjéséből! Ezek igazán élnek - százszorosan élnek. Mintha mindegyikükbe fajtájából öten-hatan bujtak volna. Minden mozdulatnál megsokszorosodik kezük-lábuk. Hát még a hangjuk! A csöppnyi balillák mindegyikének gégéjében egy-egy énekkar rejtőzik...

X-emberünk tüstént az elsősorba könyökölte magát. Átszellemült arccal emelte föl jobbkezét és római módra köszönti a kis rómaiakat. Hirtelen fölpillantott fölemelt kezére, onnan ujjai hegyéről a rezegő kékségbe. Ott halkan berregett valami. Lassan, méltóságosan úszott a léghajó. Lebegett az ürben billenés nélkül, törvényszerűen, mint az örök keringésre ítélt égitestek. Tovasiklott láthatatlan ösvényén. Atlantisz hajója, a Balti-tengertől az argentinai pampák felé. A kis olasz fiúk csoportokba verődtek, hosszúra nyujtották nyakukat, mint a madárfiókák, mikor táplálékra várnak.

Útitársunk arca megmerevedett, mint a Cézárok márványhermáinak vonásai. Hüvelykujját hirtelen az élénk fiúk feje fölött lefelé tartotta.

Azután sebtében megfordult és zsebrevágott kezekkel ballagott a kikötő felé, a hajóhoz. Szinte kisebbnek látszott mindenkinél, mint ahogy a megalázott ember mindig kisebb azoknál, kik még nem vették észre megaláztatásukat.

Mindenki haragosan rázta fejét. Nem szerettük ennek az embernek furcsaságait, mert zavarták a mi pár napra megfogadott harmóniánkat. Azután elfeledtük az epizódokat és tovább vándoroltunk Andalúzián át, az Alcazartól az Alhambráig. Voltunk mórok a mórokkal, keresztények a lovagokkal - emberek az emberekkel. Utunk utolsó estéjén hagytuk el Malaga kikötőjét. A fülledt kabinban, a déli éjszaka csillaggyertyáinál rakosgattam, amit magammal hoztam Malagából - a kis csomag szárított malagai szőlőt, meg a kis palack tüzes bort. A part hídján vásároltam a felém ugrándozó, bőbeszédű mezítlábas fiútól. Szegényes apróságok és mégis győzedelmesebb kincsek, mint minden emlékeim. Itt vannak előttem, kézzel foghatom, az ízüket érzem. Mindaz, amit láttam, ködös lett, egykettőre, mint a homályosan fejlesztett fénykép. Az Alhambra régi mesévé szövődött fejemben - arabeszkjeivel, kőoroszlánjaival, vérben fogant mirtuszaival, bukott Boabdiljával. Mese volt; csak valami könyvben olvastam. Kipillantok a kerek kis ablakon: a nagy Sierra Nevada parti hegylépcsői - az óriás hegyek csak az égnél sötétebb kék foltok. Minden csak lehellet, költészet, fantázia. A sevillai torero, aki pár óra előtt szemem előtt vad, dacos életet ölt, kecses, de biztos kézmozdulattal, egyenesen erre a gyilkolásra termelt életet, csak a szelíd jó Prosper Mérimé kitalálása... Hiába hallgatott ez a torero, - az én képzeletemben csak a Carmen Escamillója, aki öl, bikákat és szíveket és énekel hozzá...

No de ezek a malagai szőlőszemek itt vannak - mert hiszen csipegetek belőlük. Ez a kis verdung édes bor itt áll asztalomon, mert hiszen töltögetek belőle - édes, üde tüzével köszöntöm a századokat. Vissza! - azokat, akik voltak. Előre! azokat, akik még csak jönnek. Csak a jelent felejtem el, mert hiszen az ember mindig remegés és fogcsikorgatás között virraszt, mint ahogyan már a bibliában írva vagyon...

A fedélzetről bizonytalan hangzavar tolakodik be úszó cellám áldott csöndjébe. Nem szeretem ezt az érthetetlen zajt, mint ahogyan nem szeretem az idegent, akiről nem tudom, mit akar - az idegent, aki otthon kandallóm elé telepedik, szembe velem. Mikor érzem, hogyan vesztem el vele szemben a talajt. Egyetlen szót sem értek e nyugtalan lármából, pedig elég soká húzakodnak egymással a hangok. A hang csak árnyék - a szó a teste. Ezek a hangok nem öltenek testet, pedig annyit hallok, hogy valamennyi nyelvet értem, amelynek törzséből kiszakadtak. Eh, hagyjuk; kései utasok kaptak össze valami bridgepartien vagy talán valami asszony miatt... A rossz szokások lesiklott időkben kísérnek és kísértenek. Az emberek ma, a helyett, hogy két kézzel tartanák az időt, egyszerűen kergetik, mindennel, ami kezük ügyébe akad... Huh! loccsanás a habokban... Na, bizton csak egyik hullám tévedett el, neki ment a hajónak és a csavarokkal szántott, szétbomló ritmust zavarta meg. Egyszerűen ez a hullám is hamis énekes volt: ki akart válni a karból. Meghallottam, de nem szerettem loccsanását...

Mormolás. Csönd. Lépések összevisszasága. Újra mormolás. Újra csönd...

Fölhajtottam az utolsó csöpp malagát és fogaim közt a lecsipegetett szőlőszemekkel fölballagtam, ott kell lennem mindenütt, mint a gondozatlan gyereknek. Hátha látok valamit, élek valamit; élek valamit, ami többé nem tér vissza.

A legfelső fedélzeten, acélcsigák, kötéltekercsek között néhány hallgatag ember állta körül a kapitányt. Az éjszakai derengésben azt is láttam, hogy egyik mentőcsónak sebesen siklik vissza. Nincs benne más, csak a motor soffőrje és a kormányos. Megismertem a két merev, barna arcot; - most szinte aranyossá perzselte őket a vetítő fénykévéje. A csónak kis lobogója most is pompásan feszült az ellenálló szellőben, mintha ez a kis lobogó igazolni akarná; én, a zászló, mindenkor, mindenütt megállom helyemet. Mert én vagyok a becsületek becsülete.

- Nincs meg. Vége. Szegény, szegény bolond. - Aztán zsörtölődve tette hozzá: Kellemetlen - jaj, de kellemetlen... Hogy éppen a mi hajónkon kellett ennek megesnie...

A körülállók, ki szmokingban, ki pyjamasban, ki lenge zubbonyban egyszerre öt-hat nyelven faggatták:

- Itt hűseltünk a kötéltekercseken, a karfákon. Vitatkoztunk. Végre is tíz féle fajtából valók vagyunk. Hát természetes, hogy vitatkozunk. Mindegyik a maga igazát tudta csak - a másik igazára egyikünk sem kíváncsi... Megvallom, kicsit heveskedtünk. Fogadkoztunk, hogy háború nélkül nincsenek igazságos békék. Ennél tartottunk, hogy elkopogott mellettünk az X-ember. Ránk fülelt. Hallgatózott az istenadta. Rászóltunk: jöjjön közénk. Vitatkozzék ő is. Legalább megtudjuk, mi fán termett, ki fia. Jöjjön, hozza a maga hazai szavát...

A kapitány megtörölte verejtékes homlokát. Másik utas öltötte tovább a szót:

- Furcsa, értelmetlen ember volt. A helyett, hogy belevágott volna ebbe a legérdekesebb témába, - Európa sorsáról folyó vitánkba, rámutatott arra, a csigán lóbálódzó elszakadt kötéldarabra...

- Hát igen - szakította meg a kapitány - ma délután a matrózaim a daruval meg a csigával annyira feszítették ezt a vastag kötelet, hogy bizony az alattság e szörnyű feszülésben és hőségben elégett és elszakadt, mint a cérnaszál... Szerencse, hogy visszapattanása agyon nem vágott valakit...

- Szörnyű. Ez a furcsa ember hozzánk lépett, mikor izgatottan vitatkoztunk a nemzetek sorsa fölött. Rámutatott a kötélroncsra és csak annyit mondott: Acqua alle corde! Vizet a köteleknek... Hahaha! Európa darui és csigái éppen így megfeszítik a köteleket. Ti egyre csavarjátok a csigákat, - emelitek a darukat... Ügyetlen, rossz matrózok vagytok! A kötél meleg. Gyullad. Elég. Acqua alle corde! Le kell hűteni. Tudjátok, hol a víz? Csak egy csöbör víz a szeretet forrásából. Csak egy veder víz a megértés forrásából... Aztán már bírja a kötél...

- Signori, Messieurs, Gentlemen! - folytatta ez a bolondos ember - önök veszekednek. Hát én, ha már egész életem izgalom, békén akarok aludni... Most megtaláltam ezt a helyet. A földkerekségen csak egyetlenegy hely van, hol nem érhetik el síromat az önök repülői! ezeknek a madárembereknek bombái... Ez a hely ott van: a tenger fenekén...

- Erre átlépett a fedélzet korlátján és belevetette magát a hullámzó éjszakába...

- Ott hagytam őket. Szomorúan. Nem bírtam levenni szememet az ezüstösen megtörő hullámtarajakról - jöttek, mentek, újra jöttek. Én Uram - én Istenem! Ott messze, a távolodó hullámok alatt... Lábamon alig álltam, de nem kérdeztem és nem ítéltem. Elrejtőztem a forró kis kabinban. Elfelejtettem mindent, amit láttam. Gépiesen fölhajtottam a pár csöpp malagát. Azután nyomorultnak, gyávának éreztem magamat, mint a bűnöző, aki bátorságot hörpint a borból. Azután önmagammal beszéltem. Nehéz órákban az az egyetlen helyes dolog. Nem szakíthat meg senki, nem mondhat ellen senki...

- Ez az ember - mormoltam magamban, magamnak - nem volt bolond. Nagyon okos ember lehetett...

Azután kibámultam egész éjjel a kerek kis ablakon. Vártam a virradást. Valahogyan a végtelenséget kellett nézegetnem. Csillagok utait, tengerek határait. Keresztutakon csak egyetlen vígasztalhat meg - az, hogy szembe állok a végtelennel, mert akkor átérzem, hogy - azt hiszem így mondta a szegény, a dicső, a vak Homerosz - a mi életünkben minden «békaegérharc».

1 Giacomo Zanella (1820-1888) «I sepolcri di una famiglia» (A család sírjai) című verse, Hemans Felicia angol verse után.

2 Marabout = mecset.

3 lullaby = bölcsődal.

4 «Az nap többet nem olvasánk azontul...»

5 Anglia a tenger királynéja;
   Míg megindulnak a hegyek a levegőben,
   Harangból ágyú, - hajóból búvárharang lesz,-
   Akkor már ütött a végső óra...