---

Tartalom

Néhány jó szó
Magyarok bevonulása
Déryné Nagyságos asszony, kérem, vigyázzon Katicámra!
Új Hírek! Új Hírek!
Járókelő urak! Ki tud itt angolul?
Kétféle zápor
Az igazi csodadoktor
De az Isten sem engedi
Fehérbotos emberek
Vörös lámpák
Orgonavirág és rozsdás levél
Aki kötelességét szegi, - maga idején, - az jól teljesítette
Mindent vissza
Julián és Gellért
A kődobás és a kenyérdobás
Egykék
Magyarok a plakátok előtt
Gyöngyösbokréta
Ki hol áll meg?
Kicsoda az a visszhang?
Szeptember végén
A tramp
Minden megy, ismernünk kell őket
Aki nálunk nem kiáltott a pusztába
Tüzet kérek
Csak beszélni kell tudni az emberrel
Olvashatatlan aláírás
A falusi kislány Pesten
Magános feszület
Nem azért tettem
Ebben több a becsület
Karácsonyi dolgozat
Befújta az utat a hó
Üres háztelek
Megtudtam, hogy március van
Muzsikaszó
A néma magyarok
Az autogramm
A ló és a masina
Alapíttatott 1740-ben
Az ismétlő tragédiája 3 felvonásban
Csak elő kell venni a ládafiából
A kertek alatt
A jó Isten legjobban magyarul ért
Nincs egységes közvélemény
Köszönjünk-e egymásnak?
A mikrofón falun
Elég, ha ketten maradnak a gyülekezetben
A magyar álom
Egy magyar - két magyar
Az Anonymus

---

Előszó

Nem azért beszélek névtelen senkikről, hogy ezzel izgassak, ahogyan ez rendesen szokás. Szó sincs róla. Aki névtelenekért izgat, saját elnyűtt köntösére akaszt cifra köpenyt, mely jelszavakból szövődik és ezért értéktelen, mint minden emberi csillogás. Valamint lehúzzák valakiről vagy ő maga leveti a jelszavak cifra köntösét, toldott-foldott, pecsétes öltözetben áll előttünk. Ez az öltözet sokszor annyira feslett, hogy fedetlenül látjuk a gyarlóságokat.

Mikor névtelenekről beszélek, ne képzeljék, hogy soraimból kiérezhetik a szegénység szagát. Nem találnak igénytelen soraimban zolai naturalizmust, sem a mi modern íróink kemény kíméletlenségét nem lelik ebben a becsületes kis könyvben. Mikor én valahol gyöngeséget látok, ízléstelenséget vagy bűnt, elfordítom fejemet. Mindent könnyebb megbocsátani, hogyha nem nézünk oda. Mikor útamon sok-sok kis esőtócsát látok, nem lépek bele a sárba. Nem, - hanem örömmel nézem, milyen szépen csillognak, hogy beléjük süt a nap. Ebből a fényből csak akkor lesz sár, ha az ember beletapos. Ne tegyük, örüljünk annak, hogy még a sárra gyűlt tócsákból is fény csillan felénk. Így láttam meg együgyűségben, parlagiságban, szegénységben is a lélek csillanását...

Mikor a névtelenekről beszélek, nem is akartam érzelegni. Az érzelgés a lőre édeskés mustja. Lassan forr tendenciává. A tendencia meg se must, se bor, - csak éppen bor akar lenni, de nagyon vizezett bor. Mire kiforrna, máris ecet lett belőle, - vagyis egyszerűen - hamisság vagy hamisítás.

Tehát nem így volt, - mikor e kis fakó arcképeket egymás mellé raktam. Én egész lelkemből szeretem a névteleneket; - soha ki nem térek nekik, hanem megállok velük egypár szóra. Mikor elválunk, érzem, gazdagabb vagyok, mint a találkozás előtt.

Fiatal esztendőim óta ösztönszerű bennem az érzés, hogy meg kell állanom velük. Akkor olvastam a német poétának, Herwegh Györgynek néhány sorát, melyeket 1840-ben a reichstadti herceg, II. Napoleon halálára írt:

Mein ist das Herz, das in der Hütte bricht,
Um einen Bettler darf die Muse weinen, -
Du warst ein Königssohn - ich weine nicht!

Azóta sokszor - nem olvastam - hanem éreztem e sorokat...

Hogy nem reális képek, amiket itt össze-vissza jegyeztem?! Miért írjak éppen a névtelenek bűneiről, hitványságairól, otrombaságairól? Hiszen úgyis sokkal többet fognak reájuk, mint amennyi vétkük van. Meg aztán van magamnak is éppen elég hibám; minek meséljek a máséról azzal a nagyképűséggel, hogy az élet realitásait írom meg! Megállani és leszállani! A kincsek bányákban vannak. Le kell szállani értük. Ha az Idők nagy folyója néha aranyat is hemperget, ezt is ki kell mosni előbb a homok- és a kavicsszemcsék közül - és csillog.

Bizony csillog a legparányibb aranypor is, - csak meg kell találnunk. Csillog, mint a legékesebben dolgozott vert arany, mert igazi érték a porszemnyi is. A címet, rangot, hatalmat pillanatok alatt letakarhatja a szemfedő, - de az igazi érték legparányibb porszemében, bánya mélyén és az Idők folyójának homokjában is - nagy a nemzeti örökség. Az a nemzet, mely ezt a parányi aranyport elpazarolja, megérdemli, hogy gondnokság alá helyeztessék.

Esedezem, magyar nagyúrak, magyar nagyasszonyok! - álljanak meg a névtelenekkel. Fogjanak velük kezet, de úgy, hogy ők is érezzék e kéznek melegét. Szóljanak hozzájuk, puha szóval, mely nem parancsol, nem gáncsol, nem tanácsol, hanem - édesget. Adjanak nekik, ne ígéreteket, - hanem adják nekik a - szívüket. A névtelenek nem bíznak ígéretekben, - de a szívben igen, - mert a szív a beteljesedés ...

Adjanak nekik kezet, nagyuraim, nagyasszonyaim! Önöknek már van nevük, - de a magyar jövő - névtelen!

J. M.

---