JANKOVICS MARCELL: VILÁGÍTÓ ABLAKOK

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2023
ISBN 978-963-417-551-3 (online)
MEK-21471

Mikor sötétben vagyok, mindig keresem a világosságot. Az éjtszakák embereinek csak két lehetőségük van, ha világosság után szomjuhoznak. Egyik az égi magasság csillagmiriádjaival, a jó csillagokkal és a szétpattanó meteorokkal. Ott van minden, amit az emberi lélek "óhajtva sejt" és soha meg nem tudhat, míg földi rab. Ott van minden, ami a legnagyobbakat is alázatossá fokozza le. A csillagok sugarait mi nagyítólencsével vizsgáljuk; a csillagok meg kicsinyítő fényt vetítenek reánk. A Csillagfényben valamennyien parányiakká válunk, kisebbekké az atomoknál. Ezer esztendők történelme pedig csak mikroszkópikus élet a vízcsöppben. Én szeretem magamat a csillagfényben kicsinynek érezni, mert ekkor megnövekedik a lelkem.

Én, az álmatlan ember, más világosság után is járok. Az után, ami a szomszédban van. Az én otthonom, a kedves, a küzködő, a soha ki nem forrott föld icipici csillagai után, mert én bizony itt a földön röghözkötött szegény zsellér vagyok, kinek a magyar sors kegyetlen Tripartituma nem adományozott jogot arra, hogy magas régiókba költözködhessen. Ez a világosság, melyet itt keresek a földön, a világító ablakok szelíd ragyogása. E világító ablakok gyönge, pislogó mécsesek. Én nagyon szeretem átszűrődő derengésüket, mert ebben a derengésben, az én mikroszkópikus életemben, van mégis valami a csillagok ragyogásából, megvan benne ugyanaz a kettős varázs, mely onnét a magasból árad: a titok és a jóság. A fekete éjtszaka ezekben a világító ablakokban vetíti az embersorsot. Ezért mindig úgy érzem, hogy azokból a jóság világít. Ahol ablakokból fény szűrődik, ott dolgoznak vagy imádkoznak, mulatnak vagy szenvednek, de rendesen nem vétkeznek. Ezért rejtőzik a kiszűrődő fényben a jóság temperáló bűvölete.

Ez az itt följegyzett néhány világító ablak, mely a messzeségbe, az idők nagy semmiségébe elrohant napokból világít vissza életembe, az elém, mögém, körém tolakodó árnyékok közé, igazában az én néha szegényes, néha gazdag életrajzomat vetíti. Az élet mellettem vagy velem együtt odább szaladt. Én meg ma is meg-megállok világító ablakok vetületeinél; hiszen ezek az én életrajzom.

A somogyi homokon, a simonyi malom tanított meg arra, hogy a gyerek a nagyok őrangyala...

Más gyerek világából kiderengő karácsonyfa gyertyái mesélték át lázas éjtszakámat karácsonyestévé, a szomorú és mégis mindenkor szép élet beteljesülésévé.

Szegénység és szerénység idején ragyogó ablak csalt be a nagy terembe, hol én, a szabad fiú, megtanultam, hogy mindig szabadnak kell maradnom, akár tapsolok, akár gáncsolok. Nyilt véleménnyel és kemény fejjel el lehet bukni, de tucat hittel győzni sohasem lehet.

Mikor az élet útjának felén a fájó történelem beletaszított a nagy útvesztőbe, mely mindenkit, jómagamat is, a politikának nevezett torzító domborúságban vagy homorúságban tükröztet, a vasgyár tűzszeme tanított arra, hogy az emberek ellenlábaskodása és gyűlölködése olyan, mint a rétek hullámzása a szellőben. Pendül a kasza és vége a hullámzásnak. Az illatos takarmány ledőlt, de a mérges kutyatej is. A világ minden ellentétének csak egyetlen símára csiszoló köve van. Ez a titok: együtt dolgozni tudni minden körülményben. A Magyarság időtálló árvaságában is ez az egyetlen megoldás.

A jó Isten ablakaitól tanultam, hogy azokból mindenkor az összetartozók végzete világít. Ez a világosság vezet az Úrhoz és ez vezet vissza az életbe is - és pedig az élet napsütéses oldalára, hol a harmónia látatlan és láthatatlan csodája sütkérezik.

Az ablakok a kút körül megmondották nekem, hogy ne szégyelje a fiatalság se, oda visszatérni, hol az önzetlenség csobogó kútja vagyon.

A világítótorony meggyőzött arról, hogy világtalan szemeken keresztül is tovább ragyog az örök fény, a lélek fénye. Villanása zátonytól visszaint és hajótöröttet révbe hív. Mert vakságban a világosság az embernek akármennyire eltakart égő szikrája, melyet benne az emberség gyujtott.

A vasúti őrház előtt, elhagyott éjjelen megtudtam, hogy a világító ablak életet jelent. Egyik sugara leüti a leggonoszabb sárkányt, a kegyetlen véletlent, melyet végzetnek is nevezünk, és a másik sugara talpra állítja a másikat, a derék véletlent, melyet Isten ujjának is nevezünk.

A régi pozsonyi utca barok ablakai azért világítottak, hogy mikor idegen időkben idegenség fojtogatott, jól láthassam, amit a muzsika elém festett a nosztalgiával visszakívánt magyar földről, nosztalgiával visszakívánt messze elment fiatalságból. A fény hanggá vált, a hang meg hazajáró életté.

Mikor éreztem, hogy nem jó egyedül lenni, a szemben világító ablak is bajtársat tudott mellém állítani, aki megértett és megszólalt helyettem.

Így értem végezetül a Te ablakaid elé. És ezóta áhitatosan hiszem, hogy végzetes sötétségben a jó csillagok leszállanak a földre.

És ez az én igazi életrajzom. Az élet nem annak története, hogy hova lökdösött ember és sors. Az élet annak foglalata, amit világító ablakok és csillagok fényénél megláttam magamban és másban, a gondolatok és érzések titkos műhelyében.

A mindig jókedvű mindeneslány a kert végében kendert tilolt. Mint akkor hittem és mondtam, a park végében.

Valami elcsent újságfoszlányban betűztem ki az "angol park" nevet és megkérdeztem jóságos öregapámat, mit is jelent az a park szó. Az áldott öreg kicsit hátrabökte bosnyák fezét (akkoriban a régi magyar urak künt a pusztán hűvös napokon, mikor az alacsony kis kúriát nem lehetett átfűteni, ilyen fezt hordoztak a szobában is a kis fekete selyemsapka helyett). Föl sem pillantva az Egyetértés lepedőjéből magyarázta: "Kert az, fiam, kert. Van abban mindenféle mesevilágból ideplántált növény". Ettől a naptól megingathatatlan lett meggyőződésem, hogy a mi pár lépés hosszú és pár lábnyi széles pusztai virágoskertünk is angol park. Ettől fogva lenéztem a parányi kert virágágyait, melyekben egy-egy bazsarózsabokor meg pelargonia virított. Csak a mi angolparkunk exotikuma vonzott, a középső gyöpkaréj közepén a hatalmas kaktusz; vastag tenyereiből gombostűnyi tüskék álltak ki. Meg is próbáltam, nem lehet-e a tüskéket használni. Eddig nem szerettem ezt a groteszk valamit, mert hiszen sem virágnak, sem bokornak, sem fának nem hívta senki - egyszerűen külön egyéniség volt: a kaktusz. Eddig gyűlölettel néztem rá, mert vastag, lapos leveleit olyanoknak éreztem, mint a gonosz emberek tenyerét. Odanyujtják szorításra, de kezelés közben megszúrja sorsunkat vagy becsületünket. Mióta jó öregapám felvilágosított a parkról, a kaktuszt is tiszteltem, noha legalább termete emlékeztetett a szomszéd falu félkegyelmű koldúsának termetére, bütykös koronája még ábrázata bibircseire is. Most tiszteltem a mi parkunk idegenjét, hiszen eszembe jutott, hogy a tehenes télre becipeli a fedett üvegházba, hogy ott aludja át téli álmát, karácsony havas havát, mint ahogy ezt az álmot a medvékről mesélik. Ez a kaktusz, tehát biztosan messze, melegebb földről került ide és ezért a mi kis kertünk angol park.

Ezzel a meggyőződéssel elégedetten száguldtam el a kaktusztól, hogy megszemléljem a Katica kendertilolását és megtanuljam ezt a művészetet. Ha nagy leszek, majd én is berendezek legalább ezer ilyen kenderlócát. Hazámat elárasztom vászonnal és jól megélek ebből, míg királyfi nem leszek. Futkosásom közben rávetettem szememet a pompás sárga üveggolyóbisra, mely az egyik rózsatő mellé szúrt, zöldre mázolt bot tetején ékeskedett. Ezt is gyönyörűnek találtam; megállapítottam, hogy csakis angolok találhatták föl az ő parkjaiknak ilyen ragyogó díszt. A nap lejön a nagy égről, belebújik fényesen ebbe az aranysárga golyóba és onnan süt szanaszét a nyíló rózsákra. Talán még éjjel is süt onnét. Egyszerre rettenetesen meghökkentem. Magamat láttam ebben a golyóban. Icipici volt a fejem, de már a szám annál aránytalanabbul széles. Mellkasom gömb, kerekebb, mint a nemesvidi plébános kövérsége. Pedig én csak azért is sovány akartam maradni, mert féltem a nagyon kövér emberektől, bárha rájuk fogták, hogy már azért is szelídebbek és türelmesebbek, mert nehezebben mozognak és ezért többet törődnek önmagukkal, mint mással. Két lábam meg kurta volt, mint a szomszéd uradalom cseh vadásza, a nagyszakállú Kopetlanszky uszkárjának lábai. Menekülve nyargaltam tovább és hamar végigmértem magamat a tehenes csorba tükrében, melyet a mi szalónunkban eldőlt nagytükör cserepeiből mentett magának a "park" szögletébe. Nem tudtam ugyan, melyik csal, a pompás aranysárga fénygömb, vagy a tükörcserép. De megnyugodtam, mert helyes fiúnak találtam magamat. Vékonypénzű, de arányos voltam és két lábam is elég hosszú volt a kis fényes rámás csizmában, melyet a mult karácsonykor hozott a kis Jézus egyenesen Nagykanizsáról.

Hiába, a gyermek korán kezdi jövőjét megtervezni, akár király, akár gyáros, akár katona vagy tudós akar lenni. Én is siettem Katica mindeneshez, hogy ellessem a tilolás mesterséget. Hiszen mielőbb a magam emberségéből kell megélnem, mert apátlan árva vagyok.

A leány ezerráncos szoknyája munkaközben éppen úgy ringott, mint a nemesvidi nagyharang. Helyes fejéről hatalmas kese hajfonat lóbált majdnem bokájáig. Ez meg valahogy nyomban emlékeztetett arra a kötélre, mely a haranglábban lóg le a deszkák között. Furcsa, ezt a kötelet lent meghúzza a kopasz sekrestyés két siheder fia és fönt a toronyban gyönyörű hangok kezdenek zsongani; zsonganak imádságosan a fehér, a fényes meg a kék levegőben és egyszerre a töméntelen búzavirág meg pipacs közé rejtőző dülőúton sokasodnak a ködmönös atyámfiai, a keszkenős asszonyok, a viganós lányok, mintha a sok búzavirágból meg a sok pipacsból termettek volna. Mind odagyalogolnak, hol a jó Isten lakik, akit sohasem láttam, de nagyon szerettem. Azt mondták nekem, végtelenül hatalmas. Én még olyan kicsi vagyok és mégis van ideje, reám is vigyázni...

Egész életem a személyes tapasztalatok gyüjtése volt. Most is olyasmit cselekedtem, amit az akkori szemlélők, a gáncsoskodó nagyok pajkosságnak neveztek volna, - én meg a mai szemmel poétai képzelet kíváncsiságának mondanék. A tiloló lánynak rengő szoknyája a harangot juttatta eszembe, a kese, himbálódzó hajfonat a haranglábban lógó kötelet. Csintalan ötlettel megrántottam: micsoda hangot fog adni? Megcselekedtem.

A leány hátranézett és kacagott az ifiúr bohóságán. De adott hangot. Szép, csengő szóval dalolni kezdte:

Tapasztalataim újra gazdagodtak. Ez a lány búbánatról dalol és mégis mindig jókedvű. Meg van a magyarázata: bánatát a simonyi malomba vitte, lejáratta. Ezért jókedvű. Ezt a malmot látnom kell; akarom. Milyen jó lesz nekem, majd én is odaviszem bánatomat, hogyha nem tudom elkészíteni a számtanpéldákat, vagy nem szabad a béresgyerekekkel játszanom, mert kanyaró terjed a pusztán, vagy berekesztenek a szobába, mikor lázam van és úgy szeretnék az erdőbe menni, madarakat hallgatni. Bánatomat elküldöm ebbe a titokzatos malomba, lejáratom, jókedvem lesz.

Aztán ráhajolt a kenderlócára és tovább törte, tilolta a kéveszárakat. Sokat, rengeteget kérdeztem, hogyan őrlik a bánatot? Hol tanulta az édesapja? Miért nem küldenek oda minden szomorú embert? De a leány többet nem felelt, csak dudolta:

Még azon a nyáron megláttam a csodamalmot. Öregapámmal, édesanyámmal bent jártunk Nagykanizsán. Szép bizonyítványt kaptam. Jól feleltem, mert a tanítók meg a katekéta sovány, szikár emberek voltak. Kaptam az első fagylaltot és sokat törtem a fejemet, hogy maradhatott meg hidegnek az utolsó tél óta. Kis ezüstórát is kaptam és ahogy baktatott velünk a kocsi hazafelé szürkülő alkonyattal, egyre előhúztam, bár nem láttam rajta a számokat.

A két szürke átkozottul lassan poroszkált a homokoson át. Hosszú volt az út, meg nagy itt a homok. Úgy folyt le a kerekekről, mint a víz. Nem lehetett hallani a lovak patkóját. Ormánd felől szakadatlan villámlott és egyre sötétebb lett. Hűvös szél kerekedett és köpenyemre még nagykendőt is csavartak. Hiába hangoztattam, hogy diáknak csak nem való kendő. A szép bizonyítvány nagy öntudatot ajándékozott. Ezt az öntudatot csakhamar elhessegette a jó öreg Bódi, a parádés kocsis mély paraszthangja. Az öreg összegörnyedt a bakon; megvakarta tarkóját a strucctollas pörge kalap alatt és morogta:

Összecsuklottam. Nem a szegénylegénytől féltem. A szegénylegényeket vitéz embereknek tartottam és képzeletemben valamennyit a huszárokhoz soroztam, mert keményen ülik a lovat. Azóta meg, hogy nemrég nálunk járt a Józsi nevű szegénylegény, nem is értettem, mit bántják őket. Délceg, karcsú ember volt. Nem kért mást, csak egy pipa dohányt, meg egy-két vég szalonnát. Megsímogatta a fejemet és rámfogta, hogy "igen derék fiú" vagyok. Dolmánya pitykéivel játszottam; ő meg rámköszöntötte azt a pohár Badacsonyit, mellyel szegény jó anyám ijedtében megkínálta. Szentül tudtam, hogy jó embereket ők nem bántanak. Hogy pedig én igen jó ember vagyok, azt akkor biztosabban hittem, mint ma. A pusztán rebesgették, hogy szegény Józsit is felkötötték, mert a tollszedő vásárostól elvett valamit, amit a másik nem akart neki odaadni. Hát ezért fújt annyira a szél. Engem is csak az elmúlás tragédiája, a "soha többé" titka rázott meg...

A pusztai kovács műhelyének ajtaján olvastam a kiszögezett nagy írást, a "statárium" szót. Azt hittem, ez a szó magát az akasztást jelenti. Ezért a nagykendő alatt is dideregni kezdtem. Nem volt hideg, csak csattogott a sötét ég, meg nekieredt a sebes eső. Nekünk a jó Isten nem adott olyan fedeles kocsit, mint amilyenről a nóta mondja: Eger felé megy az üveghintó...

Öregapám előrehajolt. Tenyeréből tölcsért formált és az öreg Bódira rászólt:

A villámok violás ugrándozásában ott állt előttem a zsuppos viskó. Nagy kerekének küllőin végigficánkolt a vakító égi láng. Lebújt a kis ház a mögéje rezgő nyárfák alá, mintha odamenekült volna a mennykövek elől és legjobban féltené a nagy kereket, melyet görnyedten cipel magával, mint egyetlen kincsét, mesterségét. A fa alá húzódó rongyos vándorlegények jutottak eszembe és szerettem volna szólni a kis viskónak: nem jó villámlás idején a fa alá állni.

Én meg néztem a halovány hosszú fénysávot, mely a kis rácsos ablakon beszűrődött a sötétségbe. Éppen arcomra esett. Tetszett nekem, hogyan folyik a millió esőcseppben az a fény, anélkül, hogy földet érne.

Valaki odabent komoran köszörülte a torkát. A patak és az eső versenyző zuhogásában is hallatszott a nehéz, döngő lépés. Az ajtó fölcsapódott és mogorva mély hang dörmögött:

A derengő alacsony négyszögben öles árnyék állott. Szóbeszéd helyett megint csak a torkát köszörülte. Majd határozott lépésekkel a hintóhoz jött, fölnyalábolt engem kendőstül, mindenestül és vitt felcuppanó sáron át a tető alá. Éreztem hagymás, bagós lehelletét, de mégis átkaroltam nyakát. Az öreg molnárnak szép arca volt és az esőcseppek úgy csillogtak ősz szakállán, mintha igazgyöngyöket fűzött volna minden hajszálára. Ilyen igazgyönggyel átfont szakállt képzeltem Álmos vezér fejéhez. Hozzásímultam és kezembe akadt egy-egy legöndörödő hajcsomója. Ujjaim játszottak hajával, jó síma, zsíros fogásuk volt. A vén molnártól sem féltem. A nemesvidi templomban festve láttam már: ott szép égszínkék palástban állott és nagy kulcsot tartott kezében. Tudtam, hogy Szent Péter. Aki formázza a szenteket, az nem lehet rossz ember. Ahogy beléptünk, irtózatosat recsegett, ropogott, - utána hosszasan mordult az ég, mintha első, haragos felkiáltása után csak lassan múlnék el haragja. Az öreg halkan súgta:

- Ne féljen, ifiúr. Az Isten nyila sohasem keresi azt az embert, ki gyereket tart ölében.

Öregapám befordult utánunk. Bódi meg a kocsit, lovakat bevezette a szerház pajtájába. Ott legalább a zápor csak oldalvást vert, nem felülről és mindenünnen.

A hajlék, melybe betértünk, nem volt közönséges szoba, hanem egész magtár, raktár. Az asztalon hatalmas gyertya nőtt ki a deszkából. Ilyen vastag gyertyát csak a templomban, meg a búcsúsoknál láttam. Lángja idegesen hajladozott ide-oda, mintha ki akarna térni valakinek láthatatlan gyilkoló, kioltó ujjai elől. A gyertyához cseppkőszerű kis pillérek tapadtak minden oldalról. Azért néztem meg annyira, mert egyre a világosságot kerestem. Csak ez az egyetlen ugrándozó láng égett és mégsem volt homályos a hajlék. Minden hófehér idebent - az agyagpadló, a mestergerenda. Mindent pókhálóstul belepett az ezüstös fehérség. Valami fojtogatott és pár percig zihálva lélegzettem. Fojtogatott a párás, láthatatlanul is ereszkedő liszt penyhedt szaga.

- Ezredes úr, hát van égiháború? Az égnek békeségben kéne lenni. Onnét azt énekelték: békesség a földön az embereknek. Kell a gyereknek tej? Van. Még langyos. Imént fejtem.

Jó öregapám még jobban letopogta magáról a nyári zápor ráncokba gyülemlett kis patakjait. Odakint meg tovább zuhogott az Isten áldása. A mennydörgés csendesebb lett, mintha megoldódott volna a magas ég haragja. Hiszen a földi harag is elfoszlik, valamint megerednek az igazi, bőséges, megváltó könnyek. A kerekedő szél benyomta a betámasztott ajtót, mely a gazda szerint soha sincs bezárva. A molnár fürgén odaugrott és addig is, míg zsebében motozott valami apró léc után, nagy, kérges mutatóujját tolta a páros vaskampóba retesznek, hogy a szél nyomását kiszorítsa.

A beszaladt szél a szobában mégis gyorsabban járt, mint az ember gondolata. Föllebbentette a sarokba vetett üres liszteszsákokat. Alattuk megcsillant valami fényes acél. Puska csöve volt. Öregapám lassan lehajolt. Fölemelte. Azt hittem, azért nézegeti, mert hét vármegyére híres vadász. Úgy láttam, kettébicsaklik kezében a puskatus meg a cső. Sohasem tudtam, hogy ilyen erős a jó öregem; úgy gondoltam, kettétörte. Pedig csak igazított a kakason, megnyitotta a závárzatot és kiszedte a töltést. Zsebrerakta. A molnár az ajtónál maradt és tovább tartotta csontos ujját a két vaskampó között retesznek, mert gunyájában nem talált lécdarabot. Hűségesen vigyázott, hogy be ne jöhessen a szélvész, ki idebent nem szívesen látott vendég. Az öreg ember kiegyenesedett; nem mozdult, mintha oda volna bilincselve a rozoga deszkához.

A Szent Péter képű öreg ember lehúnyta szemét. Ezért még dacosabbá vált tartása, mintha most nem szóval és szemmel beszélne, hanem csak a szívével.

- Nos aztán, molnár, kigyelmed csak nem fél itt a malomban, hogy töltött duplapuskát tart kéznél?!

Öregapám léleknyugalommal leült az egyetlen keresztbevetett lábú lócára. Engem térdére ültetett, lovagoltatott, miközben kendőjével gondosan törölgette arcomat.

- Molnár, érti? Most hallgatok. Tudja, hogyha hallgatok, akkor kérdezek. Az igazi ember, mint kigyelmed, a hallgató kérdésre igazat felel.

Nem értettem, miért hívja öregapámat ezredes úrnak, mikor én a jó öreget sohasem láttam zsinóros mentében. De régen lehetett.

- Ezredes úr... Mikor együtt maséroztunk a pápai utcán, az ezredes úr szeretett engem, mert akkor sem féltem ember fiától, sem a rácoktól, sem a császáriaktól.

- Jól van, öreg. Régen volt. Vén csont! De most, úgy látszik, nem együtt masérozunk. Én vagyok a gyanútlan vándorember, kigyelmed meg az útszéli farkas.

- Hamar rendbejövünk. Kislányom, a Katica, ott szolgál a pusztán. Az én Katicám. Derék, szép virágszál. Azért lány, hogy szívet cseréljen. Azért lány, hogy asszony legyen. Cserélt. A Józsival. Akit a mult héten kioltottak. Mert statárium vagyon.

- Józsinak is Boszniába kellett volna menni a hetes huszárokkal. Ment is volna, ha nem is szívből szívesen. Mert azzal a Boszniával mégsem úgy van, mint mikor ezredes úr meg én együtt maséroztunk a pápai utcán. Ez nem a mi háborunk. Józsi beszökött búcsúzni a Katicához. Pandurokat küldtek érte. Hát csak kicsit belebb ment a Gányáserdőbe, mert, ha kell, meghal Maglájnál, de ha nem kell, nem sorvad a vármegyeházán. Éhes volt a szegény legény. Az ormándi kőkeresztnél kért a kanizsai vásárostól. Ez nem adott. Ő elvette. Fogták. Statárium. Vége. Lányom özvegy örökre, anélkül, hogy asszony lett volna.

- Ezredes úr! Egy jóféle magyarral kevesebb van, mert az urak törvénye más, mint a szegény ember törvénye. Magam is olyan vagyok, mint a jóvérű paripa. Engedelmeskedem a zablának, ha okkal lovagolnak rajtam, vagy okkal húzok igát. Ez törvény. De ha jól vágtatok és jól húzok és mégis ütnek, kirúgok.

- Hát szemet szemért, fogat fogért. Én golyót szántam az első megyei úrnak, aki erre vetődik. Ez meg az én törvényem.

Öregapám megsímogatott, mert észrevette, hogy didergek. Lenyúlt az egyik száraz liszteszsákért és belecsavart. Tovább lovagoltatott a térdén, miközben előkereste a tajtékpipáját. Tömött. Taplóval, tűzkővel csiholt. Egyetlen szót sem szólt. A nagy csönd tovább kérdezett. Az a másik öreg ember meg mozdulatlanul állott az ajtónál; ujját ott feledte a két vaskampó között, hogy ne zavarja az ő gyónását az a megbízhatatlan szél vagy más. Már nem volt dacos. Szelíd, mint Szent Péter, égszínkék palástjában, a nagy kulccsal kezében.

- Hát az esőverésben is meghallottam, hogy úri hintó közeleg. Ösmerem én a kerekek beszédét, mert ritkán hallom. Símább ez a beszéd, mint az én malmom kerekének zakatolása. Olyan beszéd ez, mint az iskolázott emberé.

- Odaálltam az ablakba. Lesbe. Puskával kezemben. Mögöttem a gyertyaszál. A magam árnyéka rávetődött az ezredes úrra, nem láthattam tisztán, ki az ott a hátsó ülésen. Én arra az árnyékos ülésre céloztam. De a kisülésre ennek a nyomorult faggyúgyertyának fénye szűrődött. Esőben erősödik ez a kis világosság. Jól láttam, hogy válik a zápor százezer cseppje százezer apró lámpává. Éppen nekem világítanak. Láttam, hogy ott gyerek ül. Ez a világító ablak szerzé, hogy ezredes úr él és hogy nekem sem lesz végem a bitófán. Mert aki gyerekkel jön, azt még a villám is kikerüli.

Csönd. Én nem is mertem az ajtónálló Szent Péterre nézni; a zsákhalmazt nézegettem. Egyik zsák megmozdult; apró egér futott ki alóla. Csönd volt, hogy még ennek a piciny egérnek futását is hallottam. Örültem az egérnek: valaki rajtunk kívül volt még a szobában.

Jó öregapám letett. Felöltöztetett. Száraz zsákot tömött még mindig nedves zubbonyom alá. Kézen fogott és odalépett a molnárhoz.

- Ugyan, húzza ki kigyelmed az ujját a reteszkampóból. Ebbe a malomba már nem köszönt be sem a szél, sem a gonosz.

- Fiam, adj kemény parolát a molnár bácsinak. Az én ezredemben volt vörössapkás káplár.

A rozoga ajtó kinyilt, újra becsapódott. Felcihelődtünk a hintóra. Közben kibujt sok, mérhetetlen sok csillag. Annyira fehérlett a magasban a tejút, hogy még a sáros irtásút is derengett tőle.

Mögöttünk a rezgő nyárfák fekete alján tovább világított az egyre kisebbedő négyszög. Már nem annyira, mint mikor jöttünk. Nem permetezett az eső, mely megszázszorozza az ablak világosságát. A malomból halkan mormogott az öreges hang:

Magamban járkáló gyerek voltam. Ma sem tudom, honnét szedtem a csapongó, zabolátlan képzeletet. Hiszen az én világom ott végződött a Gulyásdombnál, melyből a ködmönös gazdák a faluba hordozgatták a lisztszerű, sárga homokot, hogy belőle házfalakat gyúrjanak.

Talán éppen azért lettem magábanjáró gyerek, mert képzeletemben akadt sok kedves vagy érdekes barátom.

Sokszor heverésztem azon a homokdombon. A mezei Margitaranyvirágból, a nefelejcsek kis kék tölcséreiből, ha más nem volt kéznél, pipitérből koszorúkat fontam a tündérnek, akit egyre vártam. Bizony, csak két hosszú évtizeddel később találkoztam vele. Azt a pár rőf magas dombot a földkerekség legmagasabb hegyének, legpompásabb kilátó pontjának tartottam. Csak azt sajnáltam, hogy mire megnövök, majd elfogy. A befont sörényű, fölhurkolt farkú apró pejeket, mikor nyerítettek és egyet-egyet rúgtak a homokosszekér nyűge alatt, a legszebb paripáknak néztem. A nógató legényeket, kik makrapipájuk szárán keresztül odacserdítették: Gyí, te Szellő! Hahó, Madár! - megcsodáltam: mennyire tudtak a lovak nyelvén beszélni! Akár az ősmagyarok. Azok közül maradtak köztünk.

Szóval, itt volt az én mesgyém, az én határom. Mégis világokat jártam egymagamban. Nem is kellett senki; sok volt a jó ismerősöm, akiket sohasem láttam. A gányási nagyerdő homályából, messziről szállinkozó illatpárák ködéből termettek elém. Főleg alkonyattal, mikor a nyugvó nap piros sugaraiban megforralva mámorítóbb az erdők avarszagú, virághímporos narkotikuma. Néha valahol az erdőn lövés is esett. Tudtam, melyikük puskája volt. Az egyik lövéshez hozzáképzeltem a zöldhajtókás, vörhenyes szakállú erdőkerülőt, a másikhoz a lobogó ingujjas szegénylegényt. Láttam magam előtt, hogyan riadnak fel az őzek, hogyan nyilalnak szerte széjjel, hogyan vetnek hátrafelé egy-egy pillantást szomorú szép szemükkel. Elrohantak. Hála Isten, semmi bajuk! Így láttam én mindent, amit nem is láttam; ismertem mindenkit, aki soha ki sem jött az erdőből.

Egyik alkonyattal a dombról tompa búgást hallottam és éles, elnyujtott füttyöt. Tudtam, most állt meg a vonat a távoli komárvárosi kis állomás előtt. Túl a napnyugtán, Zala vármegyében. A domb alján, az országúton, öreg csavargó baktatott. Nem féltem tőle. Gyerek vagyok. Miért bántaná azt, aki kicsiny? Meg aztán semmim sincs. Csak képzeletem, meg vágyaim. Azokat ugyan sehol sem lehet beváltani. Nézegettem ez öreg rongyait, toldott-foldott köpönyegét, torzonborz szakállát. Szépnek, érdekesnek találtam behavazott fejét. A távoli állomásról átsipító füttyszóra vállához emelte görcsös botját, mintha kardot hordana. Katonásan lépkedett a kátyús út gyöpszalagján, mely a kerékcsapások között domborodott. Felém vigyorgott:

- Hallja, ifiúr, azt a füttyöt? Hej-haj! Zúg a vasút, - gyün a Kossuth!...

Az öreg egyre kisebb és egyre feketébb lett, ahogy átkanyarodott az erdő felé. Ott még egyszer fölemelte botját; nekem szalutált. Elnyelte az erdő éjjele. Még sohasem láttam vasutat, vonatot, de szerettem búgását, füttyét, mikor így napszállta felől hozta a szellő. Most is szerettem volna a vén vándorló legény után szökni. Ő megy Komárváros felé és meglátja Kossuthot. Az öreg rongyaiból képzeletem megvarrta a régi barna honvédattillát. Mezítelen lábairól hallottam a huszársarkantyú pengését. Várakozva nézegettem a titokzatos erdő felé. Onnét fog kilépni a szép ősz magyar, akit várunk, még mindig várunk. Biztosan most jött meg a távolban odább dohogó vonaton. Majd ő rendbehoz ezen a magyar földön mindent. Amíg ő él, e világon bajunk nem lehet. Ismerem. Nemes képemása ott függött jó öregapám íróasztala fölött. Öregapám is az ő katonája volt.

Mindig azt láttam és azt hallottam, amit akartam. Ezért lettem magábanjáró gyerek.

Így is maradt, mikor a városba vittek diáknak. Akkor is egyedül jártam, de sohasem voltam egyedül. Mindig velem bolygott két hűséges pajtásom: a vágy és a képzelet. Ezek sohasem írigyelték tőlem a jó bizonyítványt és sohasem tepertek a földre csak azért, mert izmosabbak nálam. Velem jött a vágy végesvégig hűségesen, mert hiszen sohasem teljesült. És velem maradt végtől végig a képzelet, a vágyaim képzelt teljesülése. A képzelet is hűséges volt: alkotásai előttem felépültek, mögöttem összeomlottak. A realitás maga sohasem marad velünk, legfeljebb utunkat szegi.

Decemberben jó édesanyám azt mondta, írjam föl szépen, mit kívánok a karácsonyfa alá. Szép bizonyítványom van, megérdemlem, hogy elégedett legyek. Nehéz dolog volt ez a levélke. Rendjén, módján megírni, mit kívánok. Mikor annyi, de annyi a vágyam és nem szabad szerénytelennek lennem. A lecke után végigbandukoltam az utcákat, bámészkodtam a kirakatok előtt, hogy elfogulatlanul állapítsam meg vágyaim netovábbját.

Először is elzarándokoltam a kapun kifelé, mely fölött az óriás torony csúcsán Mihály arkangyal öli a sárkányt. Bizony, csak öldögéli, mert, úgy látszik, századok óta nem bír vele. Az ódon sarokházon túl volt a beporosodott, de nekem legérdekesebb bolt. Táblájára a boltos e furcsa szót festette: A tajkoshoz. Fogalmam sem volt, mit jelent e szó. Misztikum maradt, mert iskolai szótáramban nem találtam. Csak sejtettem értelmét, mert a tábla közepén esőmosta, megrepedezett festékkel teknősbéka volt pingálva. A kirakatban fura figura állott. Dali termete, karja, lába spongyából tákolt. Szigonyával a tarka csigák között túrkált. Kezdetben Neptunusnak tartottam, de a lábához támasztott régi kis kép fölvilágosított. Új rakomány szivacs érkezett Görögországból. A régi metszet az Akropolis. Ez az alak a spongyahalászt ábrázolja, aki a márványhitű hegy tövén a tenger habjaiból halássza föl ezt a puha valamit, melynek lágy a símogatása.

A Lőrinckapu-utcán már gyujtogatták a gázlángokat, mikor hazafelé indultam. Ezt az utcát különösen szerettem két okból is. Misztikus a neve. Ott nincs semmiféle kapu a török idők óta. De szerettem egyik boltja miatt. Ennek kirakatában füzetek, tollszárak, címeres és kacskaringós betűs levélpapírok fölött díszes lap függött tengerentúli bélyegekkel. Ezek ára felülmúlta az én egész vagyonomat. Tízszer is elsétáltam a kirakat előtt. Ujra meg újra megcsodáltam a tarka kis képeken Don Pedro braziliai császár szakállas ábrázatát, akit egyébként még mindig összetévesztettem a Queretaróban régen agyonlőtt Miksa császárral. Megcsodáltam a bélyegeken az apró lámákat s tudákosan elkereszteltem őket a "pampák hajóinak". Bámultam Nicaragua három vulkánját. A bélyegeken közvetlen egymás mellett füstölögnek, holott Európában milyen messze vannak a Vezuv, az Etna, meg a Hekla egymástól. A városház órája ötöt kondult. Szerettem volna rosszul olvasni e kondulásokat. Hátha csak négyet ütött? Otthon aztán nyomban hozzáláttam leckémhez. Majd este, teljes nyugalomban megírom a levelet a "kis Jézusnak". Nyugalmasan, okosan.

Rettenetesen buzgólkodtam. Először is fölkaptam a mythologiát. Legjobban tetszett nekem Pallas Athene. Tetszett, hogy ez az okos, daliás asszony, akinek foglalkozása istennő volt, fegyveresen pattant ki apja, a derék Zeusz fejéből. Nagyszerű! Én is elmegyek az Akropolisra, hol a Parthenon előtt Perikles beszélt a néphez, Sokrates tanitott, Miltiades babérba fonta szablyáját. Ott majd az én gondolataim is testet öltve lépnek ki fejemből, készen, kiforrottan és élő eszmékkel népesítem be a világ jövőjét.

Tovább tanultam. A földrajzot. Összevissza száguldtam Brazilia, Peru és Nicaragua térképén. A vulkánok tüze égett homlokom alatt. Szememen át tűz tört ki, minden betű meggyulladt előttem és szárazra perzselték szegény szememet. Ah, segítek magamon. Fölmegyek a Montblancra, hol örökös a hó. Ezzel a hóval lehűtöm égő homlokomat. Azután lesznek csak okos gondolataim! Jéghidegek. Logikusak. Fejtörés nélkül megoldom számtani feladataimat, hogy világcsodákat építhessek.

Nos, még a világtörténelmet! Sehogyan sem érdekeltek a keresztes hadjáratok. Pedig régebben nagyon szerettem azokat a csörömpölő lovagokat, kiknek vértezetét nagy kereszt ékesítette. Egyfolytában átlapoztam 1849-ig. A kis könyv egy betűt sem írt ezekről a nagy időkről. Meg is haragudtam. Fölháborodtam a tankönyvet író professzor ellen, hogy itt elhallgatott. Átdülöngtem a másik szobába, hogy lássam az arcképet, a körszakállas, a bánatos férfiarcot. Kibetűztem a rajzoló művész nevét: rajzolta Barabás. A vén csavargóra kellett gondolnom, aki valamikor a pusztai homokdomb alatt bíztatott: Zúg a vasút, gyün a Kossuth! Látni akarom Kossuthot! Még gyerek vagyok, de honvédje leszek, ha még egyszer azt üzeni. Látni akarom önmagamat. Honvédruhában. Behúnytam szememet, mert az egy szál gyertya is vakított, melynél tanulgattam. Legott láttam is önmagamat, a barna honvédruhában, láttam magyar csatán, Kossuth után rohanni, előre! Zászló van kezemben. Ah, csak kendőmet szorítom homlokomra. Talán azért sajog fejem, mert máris kardvágást kaptam halántékomra? Talán azért hasogat valami mellemben, mert beledöftek? Szuronyt szegezz - és előre! Ki is írta ezt? Igaz is, Gyulay Pál írta.

Kérem: tegyenek homlokomra havat, de a Montblanc csúcsáról legyen ám az a hó!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Ágyamban forogtam és rettenetesen dideregtem. Világosan hallottam a szomszéd szobából a suttogást, jó öreg doktorunk mély hangját, mely halk volt, mint a levél rezzenése, de morgó, mint az orgona és mégis balzsamos.

- Majdnem 40 fokos láza van a fiúnak. Tüdőgyulladás. Hogy gyönge? Ugyan, kérem. Paradox, de a gyöngék a legszívósabbak. Majd mindent megteszünk.

Mindez nem érdekelt. Mintha idegenről mondották volna, akit nem is ismernek. Mit tudtam én akkor az én egytucat esztendőmmel, mi az élet? Mennyit ér nekem és mi lesz a tartalma? Az jobban bántott, amit a derék doktor később mondott:

- Karácsonyfát gyujtani még a szomszéd szobában sem szabad. Kerülnünk kell minden izgalmat, még az örömteljeset is. Meg a gyertyák füstje ilyenkor méreg. Ha köhögési rohamot kap... Istenem, karácsony éppen olyan, mint a többi proletárnap.

- Kis fiam, karácsonyra minden jó lesz. Hiszen még csak december közepe van.

Hallgattam. Eldugtam arcomat a párnák közé. Mindig arra tanítottak, hogy igazat kell mondani és most a legtökéletesebb teremtés e földön, az én áldott édesanyám nem mondja az igazat! Tudtam, hogy ma december 23-a van. A bizonyítványok kiosztásának napja. Én meg nem lehetek ott. A bizonyítványt elhozza a másik jeles tanuló. A fürge Pista, kinek mindig izeg-mozog a feje. A bizonyítványon is rajta áll: december 23. Az igazgató írása. Az pedig sohasem téved dátumokban. Hiszen most, kétezer év után is tudja, hogy Cézárt március 15-én szúrta le Brutus, meg a többi összeesküvő. Nagyon fájt, hogy édesanyám meg akar téveszteni a dátumokban.

Édesanyám ott ült mellettem, pedig éjszaka volt, és neki is aludnia kellene. A szeme csillogott. Ő azt mondta, azért, mert örül karácsonyra. Én meg tudtam, hogy könny csillan szemében. Nappal odakint gyönyörűen havazott. Az a fínom hó, mely nem alaktalan pelyhek tömege, hanem melynek minden parányi darája csodaszép csillag. Szeretném a pelyheket a körzőmmel megmérni, hogy én is rajzolhassak ilyeneket! Mintha néha a fehér sűrűségen átmosolygott volna a napfény is. Hullott és hullott a fínom hó. Most lepi be a karácsonyfákat. Ezüstösebben, mint az angyalhaj. December 24-e van.

Ágyamból egész napon át az ablak fehér négyszögére bámultam. Ott omlik az égi fehérség. A magasságból jő, hát lehetetlen, hogy szeplőtelensége lent a földön sárrá változzék, melyet feslett bekecses, zsákokkal átkötött csizmájú, kockás sálokba burkolt munkások összekaparnak és a Dunába hordanak. Az én gondolataim éppen így csillámlanak, mint a hópelyhek. Nem és nem tűröm, hogy kerekek és otromba talpak alatt elolvadjanak, kormos kátyúvá váljanak. Csak azért sem tűröm!

Újra alkonyodott. Édesanyám behozta a kis olajmécset, hogy semmi fény ne fájjon szememnek. Az ablakhoz lépett, hogy lebocsássa a függönyt.

- Ne! Még ne! - könyörögtem. Látni akarom a hópelyheket. Ez mulatságos. Jönnek, jönnek, fehér ereszkedésük végefogyhatatlan.

- Karácsonyfa égett. A csengetyűszóra boldog fiú lépett be. Magam voltam, pirospozsgás arccal, ragyogó szemekkel. A gyertyák világában láttam az Akropolist. A szép márványoszlopok egymás mellé sorakoztak. A mélyben a tenger. Közelednek a gályák a salamisi ütközet után. A halászok kitérnek a gályáknak mert kis bárkáikat megrakták puha sárga spongyáikkal.

A karácsonyi asztalon pompás könyv fekszik. Pirosak táblái. Aranybetűk pompáznak rajta. Már ragasztom is a tarka bélyegeket, Don Pedro császár képemásával, a lámákkal, vulkánokkal. Mintha a fejem nem fájna már annyira. Mi ez? Még mindig hóvihar van? Dehogy, a Montblanc ormáról hull fejemre a hó, hogy lehűtse. Jól esik, ahogy esik egyre. Igazság! Most már megint értelmesen is tudnék beszélni Kossuth Lajossal. Ő is eljött hozzám. Valahonnan kilépett a falból. Nem egészen formázza a fiatalosat, kinek képe jó öregapám asztala fölött függött. De ez mégis ő! A kékszemű, a komoly öreg ember, aki annyi esztendő után hazajön a vasúton, hogy idehaza minden jó legyen. Odatartom kócos fejemet, mert tudom, hogy megsímogat. Ez a kézfeltétel egész életemre fölavat: derékké, rendületlenné, az ő magyarjává. Azután közben hallom: "dicsőség az Úrnak a magasban, - béke a földön az embereknek!!" Fáradtan, de boldogan elszundítottam. Valamennyi karácsonyi kívánságom teljesült.

Másnap, az ünnepen, a jó öreg doktor nagyon korán megjött. Megfogta csuklómat és óriás zsebóráján számolt valamit. Megkopogtatott. Nagyokat lélekzettem, ahogyan parancsolta. Nevetnem is kellett, mert fürtei és szakálla nagyon csiklandoztak. Ő is kedvesen nevetett velem együtt.

- Derék fiú vagy. Egykettőre minden rendben van. Olyan lesz a szusszod, hogy fölszaladhatsz a Montblancra.

- Negyven esztendeje doktorkodom. Ilyet még nem tapasztaltam. Ilyen gyors krízis. Ez a gyerek rácáfolt minden tudományomra. Minden decoctum és minden kínapor csak kuruzslás. A legjobb doktor a fiatalság. Ha nincs is diplomája, legmegbízhatóbb a tudománya. Még csak azt akartam mondani: az édesanyák imádságát meghallgatják a magasságokban.

Én meg jól éreztem magamat. Láttam, hogy anyám szeme is csillogott. Tudtam, nem a könnyektől, hanem a reménységtől.

Körülnéztem. Takarómon feküdt a karácsonyi könyv. Pompás metszetek Athenról. Az Akropolis is köztük volt. Mellette pihent a nagy piros album. Még sokkal több bélyeg volt benne, mint amennyit a Lőrinckapu utcai boltban láttam. Volt közöttük sötétkékszínű. Az állott rajta: New Foundland. A felírás alatt bálna nyujtózkodott.

Hát mégis úgy lett volna minden, ahogy én lázamban láttam? A szemben világító ablak az ott lakó fiú karácsonyát mutatta.

Sok, nagyon sok küzdelmes esztendő forgott le azóta. Majd két évtizedig nem volt karácsonyfám. Magános ember voltam. Egyszer mégis leszállt hozzám a megváltás és én gyujthattam fácskát annak és azoknak, akiket szeretek.

Kívánságaim, az akkoriak, mind teljesültek. Hiszen utaim közben nem egyszer támaszkodtam a Parthenon márványoszlopainak. Ott, hol valaha Pallas Athene járt-kelt. Csak gondolataim nem pattantak ki fejemből, mint Zeusz agyából ez a nagy, tudós istennő. Jobb volt gondolataimat bent tartanom szegény fejemben. Hiszen úgy sem találtak volna visszhangra embertársaim között.

Azután meg igazán föntállottam a Montblanc ormán és egy marék hóval letöröltem a küzdelem verejtékét homlokomról. Nem maradhattam a magasban. Hiába minden, az embernek mindenkor le kell szállania a siralomvölgy mélységeibe.

Fiatalon, de érett ésszel beléptem a turini otthonba is. A nagy, a nemes aggastyán fürteimre tette áldó kezét. És én hittem. Csak késő volt már, mikor a hitem szerint kellett volna lenni a sors utainak.

Engem akkor az tartott meg az életnek, hogy láttam szemben a világító ablakot. Beteg voltam. Nem éghetett az én karácsonyfám. Szemben is akkora fiú lakott, mint én. Annak karácsonyfáját és ajándékait láttam. Ott, túl a sötét utcán, túl az én kicsiny, beteg életem sötét utcáján. Ott feküdt a piroskötésű könyv, melyből később csereberéltük a világ urainak képeit tarka bélyegeken. Ott függött a falon a szép metszet az Akropolissal. Ott láttam a falon a gyertyák fényében Kossuth Lajos arcképét.

Így gyógyított meg engem a világító ablak. Meggyógyított. Emberré tett. Férfiúvá avatott.

Nagy vizsga után voltam. Ezért ezen az estén akadt szűkös zsebpénzem. Jó öregapám adta, hogy szórakozzam. Hadd felejtsem azt a remegést, melyet az ember minden nagy ugrás után érez térdeiben, a lefelé ugrás zökkenőjétől, mikor nincs többé vissza. Felejtsem a beteljesülést árnyékként követő űrt. Meg is nézegettem ezüstforintjaimat, igazán megvannak-e? Fényes, új veretek-e vagy már rájuk tapadt a patina emberek kezének ezerféle fájdalmától vagy becstelenségétől? Eladta-e már érettük valaki magát? Boldogságot, vagy balszerencsét fizetett-e velük? Koldus gyüjtötte-e rongyai sarkába kötve vagy a safek tiszta, de szomorúan unalmas luxuspalotájából csörrentek-e az én várakozó, naposnak tartott életembe? Vizsgálgattam, van-e közöttük angyalforint. Ha akad, azt nem adom ki. Megtartom. Úgyis kevés angyallal fogok életemben találkozni. Hogyha meg az osztrák sas lebeg rajtuk, akkor repüljenek, messze tőlem. Váltsunk be egyet-kettőt, mert csak a váltásból marad meg valami: emlékek derűje.

Még egyszer előhúzogattam első alapvizsgám oklevelét, melyen nevezetes tudósok aláírásaikkal igazolták, hogy én is tudom, mert tőlük tanultam, - hogy mi a jog? Ma már azt sem hinném el derék jó professzoraimnak, hogy ők maguk tudták. Hisz ezt senkisem tudja, mert minden ember a másik jogát tartja a magáénak. Semmi baj, ha nem is volt még "tarsolyomban kutyabőröm" - hogy Pázmány lovag románcát idézzem - álmaim már megrakottan mentek előre, mint Pázmány ajándékkal rakott szekerei. Én akkor még önmagamnak küldtem előre az álomvilág ajándékait. Így szokás a fiataloknál, mikor még minden kérdőjellel végződik. Ezen a napon álmaim ezekbe az ezüstforintokba valának fényesre kiverve.

Ezen az estén egyetlen ezüstforintért többet tanultam jogaimról, mint a pandektákból, vagy Werbőczy Corpus iuris-ából. Egy forintért megtudtam, mi az én jogom és mi a sikerek kulcsa.

Éppen akkor legnehezebb élvezetet vagy szórakozást találni, mikor azzal az erős szándékkal indulunk hazulról: most igazán valami rendkívüli örömöt vásárolsz magadnak. Egy forint - és a választékban az "embarras de richesse" - ez hozza a fiúnak az első csalódásokat.

Leballagtam a csöndes térre. Hova menjek? Megcsapott a januári forgószél; arcomba vágta a hódarát. Megborzongtam, talán nem is a fagyos forgószéltől, hanem a fiatal reménységek melegétől, mely lecsalt az utcára. A szélroham sipító dagálya elől egypár pillanatra beálltam az ódon városház kapujába. A kedves régi udvar árkádjai alatt a csönd és árnyék kuporodtak. Beljebb unszoltak és megláttam, hogy a másik udvar csupa kiszűrődő világosság. A kiáradó fény a nagyterem ablakaiból kergeti a sötétséget és aranytallérokká varázsolja a verébfej nagyságú hópelyheket.

Mióta eszemet tudom, minden világító ablak vonzott, mint a karikázó lepkéket a gyertyaláng. Tüstént feledtem víg cimborák nótázását, a boroskupákat, a ragyás prímás nyirettyűjét, a lányok kacaját, mindent, amit ma este ezüstforintjaimért vásárolhattam volna. A világító ablakok ragadtak előre. Gyors lépésekkel átkerültem a világító terem lépcsőjéhez. Az oszlopokon félhomályban kibetűztem a nagy plakátokat: Barbi Alice egyetlen dalestélye. A másik kapun át a hintók már ontották a puha bundákat és selyemtitkaikat. Én meg mondogattam magamban: Barbi... Alice Barbi...

Bevallom, hogy addig hírét sem hallottam. Pedig csak a mult ősszel vetődtem haza első itáliai utamról. Most az olasz név megpendítette bennem a vágyakozások hangvilláját. Sziciliában hallott melódiákat kezdtem zümmögni. Azokat, melyeknek puszta hallása 10 fok hidegnél is déli eget boltoz emlékezetembe. Puszta csendülésük elhiteti velem, hogy két karom nemcsak ekeszarv kormányzására, nemcsak a kard forgatására, meg a toll percegtetésére termett, hanem - ölelésre is. Megcsörgettem zsebemben ezüstforintjaimat.

Indultam. Nem vissza, az ottkünt gázlángokkal hadakozó januárhoz, nem a hógomolyok közül kipislantó egyetlen csillaghoz, melyet szerettem jócsillagomnak nevezni. Belesodródtam a lépcső mellé sorakozó pálmák, fügefák, babérbokrok között felözönlő sokaságba. Szépen lapultam, hogy még véletlenül se álljak a fejem fölött elnéző mágnások és frakkos helyi nagyságok útjában. Csak a világért se tartsanak neveletlen laikusnak! Szerettem volna a koncertteremnek habitűéját játszani. Mivel aznap cenzorom a politika történetéből éppen a francia forradalmat kérdezte, ott a lépcsőn is elmondogattam magamban: ilyen fényes hangverseny nem üzlet, hanem ünnep. Csodálom, hogy a szerencsétlen Robespierre az észt választotta istennőnek és nem a dalt. Hiszen a harmóniává formált szép hang csodája a legigazabb istentisztelet. Elégedetten állapítottam meg, hogy ezt nagyon szépen határoztam meg, tehát mégis csak értek a dalművészethez.

Gondosan rázogattam le köpönyegemről a rátelepedett hópihéket. Csak ne hulljanak és ne olvadjanak a garderobe-ban zsongó uridámák bundáira és csipkerózsás sáljaira. Ők szárazak, nekem mindkét vállamon hóbucka tapad. Ők batárban, hintóban érkeztek. Én gyalogszerrel vándorlok a Parnasszusig. A kis ablakhoz somfordáltam, mely fölött a népszerű szó díszelgett: Pénztár.

- A tíz vagy húsz forintosat parancsolja? Mesés szerencséje van. Mindegyikből éppen most került vissza egy-egy darab. X bárónő influencás lett, Y udvari tanácsos urat táviratilag Pestre hívták.

- Mit gondol!? - Éreztem, most már nem "parancsoltam", hanem "gondoltam". - Állóhelyet ma, mikor a legelőkelőbb közönség vetekedik e két helyért, mely magának véletlenül ölébe pottyanna. Ez itt nem műkedvelő előadás vagy iskolai próba. Hallja! Barbi Alice! Talán bizony nem is tudja, ki az?

Egyik lábamról a másikra állottam és kétségtelenül oly bambán vagy oly kétségbeesetten nézhettem az okulárés, ősz pénztárosnőre, akit már többször láttam lapozni a Dóm kórusán az első hegedűsnek, hogy mégis megesett a szíve rajtam.

- Nos, kivételesen adok jegyet. Egyetlen állóhelyre. De tegyen úgy, mintha éppen egyik székről kelt volna fel, hogy körülnézzen. Azután ne billegjen egyik lábáról a másikra. A parket ropog. A cipő csikorog. Ez zavarhatná Barbi-t és bámuló apostolait. Húzza meg magát a karzatoszlopnál, szemben néhai polgármesterünk arcképével. Hja, nem tudná, melyik az? Az a körszakállas, Justi, a másik arckép - és bántóan nevetett, - az Mária Terézia.

Fölberzenkedtem erre az oktató rendszerre. Így bánnak velem, csak azért, mert zsebemben nincs tíz rénes forintom, vállamon meg nincs még legalább ötven "rényes" esztendő, mint valamikor a nyelvújítók kurtították az erényes jelzőt. Csak azért is büszkén osontam a kijelölt helyre. Igaz, egyszer tanárom mondotta, hogy osonni büszkén nem lehet. Én akkor még azt is eltaláltam. Hátulról bámultam a közönséget, melyet csupán a fontoskodó riporterek kereszteltek "kedvesnek", holott a közönség tele van önimádó, zsarnoki és önző hajlamokkal. Nézegettem a sok tornyos barna, szőke, hamvas bóbitát, a bóbitákban dúskáló diadémokat. Végigmustráltam a frakkos urak tarkóit. Zenei szakértelemmel megállapítottam, hogy akinek hosszú a haja vagy kócos a feje, az biztosan szintén zenél valamit. Klasszikus műveltségemmel kiderítettem, akiknek feje elefántcsontfényes, hogy bármelyik kósza sas ráejtené zsákmányolt teknősbékáját, mint ahogy ez a derék Aeschylossal megesett, kinek tarkoponyáját a madarak fénylő palakőnek nézték, - azok nem muzsikálnak, csak hallgatnak, de kiválóan értik a dalt és a muzsikát. Igen, a dal a valóság, a hallgatás a tükör. Sejtettem, hogy titkos aforizmáimmal magam is csakhamar beavatottá leszek.

Városunk nagytudományú zenekritikusa karján vezette a művésznőt a terembe. Az öregúr mimikri ember volt, akár a lakájok, kik igyekeznek gazdájukat utánozni; akár a kisemberek, akik képeslapokból ismerik a népszerű államférfiút, a divatos írót vagy az aktuális "valakit". Ezek aztán hajukat, kopaszságukat a készlet szerint rendezik, mint az illető nagyság cselekedte. A mi zenekritikusunk önmagából két nagy muzsikust is kellékezett. Mert valamikor régen, holmi kis füzetet írt List Ferencről, arról, hogy a hangok nagy varázslója hogyan fogta a fugákat 8-10 éves korában a pozsonyi Esterházy palotában, jónak látta List-sörényt növeszteni. Mert véletlenül éppen Veneziában a Márkus-téren galambokat etetett akkor, mikor a Vendramin-palotában Wagner utolsót sóhajtott, wagneri barkót termelt és egyik fülét előre tartotta, mintha állandóan a tetralógiát hallgatná Bayreuthban.

Fészkelődés. A karszékek nyikorognak. Az előkelőségek még a lábaikat is hallgatásra igazítják. Valamelyik sorban leesik a méltóságos asszony legyezője. Többen torkukat köszörülik és köhécselnek, mintha rájuk várna az énekszám minden szárnyaló problémája. Egyszerre csönd, mely több a köznapi csöndnél.

Barbi Alice egymagában áll a dobogón. Végighordozza mosolygó szemét a közönségen. Mintha ismerőst keresne. Elkomolyodva lesüti pilláit: még nem ismerkedett meg az előkelő gyülekezet lelkével. A zongorára fektetett óriási rózsacsokorhoz lép és keresgél a szirmok között. Elkomorodik, valamit nem talál. Az ő messze szülőföldjén most is nyilnak a rózsák. Ezeket itt nálunk nyilasztották. Odalent kertészük a napfény, itt az üvegházi kályha. Ha meg ezek a rózsák onnan is jöttek testvéri köszöntéssel, itt már összevissza drótozták őket. Betegek, mint a hervadó teremtés, akit fűzőben járatnak, hogy egyenesen bírja a derekát. A művésznő kitépett a rózsák közül apró folyondárágat és szinte élettelenül lógatta kezében. Alig észrevehető biccentéssel intett az égőarcú zongorás felé.

A bevezető pianissimo alatt ráfeledkeztem a művésznőre. Ma, évtizedek után is látom hófehér selyembe öltözött alakját. Légiesen lebegett a dobogó tarka szőnyegén. Többé nem is ő maga volt, a földi teremtés, hanem önmagának testetlen és mégis plasztikus portrait-ja a tompa bordeau-színű falon. Leányos termete nem mondott ellent érett arcának. Ez az arc még csak gazdagabb volt az ígéretes, a tavaszodó leányarcnál. Akaratlanul is a drágakövek jutottak eszembe, melyekről mesélik, hogy tűzüket akkor tartják meg, hogyha e drágaságokat viselik. Őt is így viselte az élet, az orosz cár klímája. Még a folyosón hallottam, hogy nemrég orosz hercegné lett az olasz leányból. Stomersee hercegné. Ékszertelen fekete haja fehér márvánnyá változtatta merev arcát. A fehér márványarc ajka egyszerre megszólalt. Elmondotta Tosti egyik kis dalát, egyszerűen, csodálatosan, úgy, ahogyan csak maga az ihletett szerző megérezte.

Néztem és néztem a művésznőt ünnepi szépségében. Azt hittem, szememnek több az osztályrésze, mint füleimnek. Hisz én nem értek a muzsikához, éppen csak némely muzsikát megértek. Most mégis be kellett húnynom szememet, hogy jobban lássam a hangokat. Mert ami Istentől való, az mindig vakít, - már pedig az igazi művészet Istentől való.

Az elhangzó dal után a csönd lassan ereszkedett, osont, mint ahogyan az alkonyat száll lassan a kiégő napfény után. Kinyitottam szememet. A teremben mindenki mozgolódott. A sok ah és oh egyetlen nagy sóhaj szellőjeként hullámzott végig a termen. Az előkelőségek nem tapsoltak, mert taps náluk nem "fínom" Itt nem misera plebs gyülekezett, hanem a zeneértők legjava. A parádés hölgyek integettek, a tisztes urak helyeslőleg bólogattak. Az előkelő fiatalság belerévült a gyönyörűségbe. Csak egyetlen szűnni nem akaró taps csattogott, pattogott a teremben, mint a gépfegyver kattogása. Magam is körülnéztem, ki merte megtörni ezt a szent, művészi csöndet? Én voltam, én magam! Kipirult arccal topogtam egyforintos helyemen és rendületlenül tapsoltam kivörösödött tenyerekkel. Úgy rémlett, hogy még valaki kísér és nazális süvítő hangon, akár alkonyatkor a megihletett müezzim a minaret lándzsaormán, kiabálja torkaszakadtából: bis! bis! Kétszer, azaz újra! Hogy volt! Ez a kiabáló ember is én voltam.

A wagnerianus List-rendező és zenekritikus fakó arccal állott föl és mások halk pisszegése közben lábujjhegyen osont hozzám. Atyailag megérintette vállaimat:

- De fiatalember... Csöndháborító fiatalember! Mi jut eszébe. Cirkuszokban tapsolunk és csárdában hogyvoltozunk, de ez itt ma a művészet temploma. Hát így kell viselkedni szentélyben?

Annyiszor suttogta a fülembe: fiatal ember... fiatal ember... hogy körülnéztem, hol is állanak a többiek? A fiatalok. Rémülten estek le karjaim. Tenyeremben bizsergést éreztem, mintha csalánbokrokba kaptam volna bele. Fülembe duruzsolt a fahangú szemrehányás és megértettem, hogy az egyre ismétlődő "fiatal" jelző valami rettenetes gonoszságot jelenthet. Elítéltek a vénség kúriájának változhatatlan ítéletével. Azért mégis tovább bámészkodtam a messze dobogón derengő fehér jelenségre, mintha csodát várnák. És a csoda bekövetkezik annak, aki hisz. Nekem bekövetkezett.

Barbi Alice onnét messziről, a bűvös déli dal hangulatától még izzó levegőn át, az ő szépséges egyéniségétől megvilágított levegőn át - az ő meteor-hírnevének, a dobogónak mérhetetlen távolságából mosolygott felém. Igen, mosolygott énrám, a senkire, az ő egyetlen ismerősére. Mert egyszerre világos lett előttem, hogy tapsommal bemutatkoztam és ismerősévé lettem. Értettem a távolból édes suttogó szavait:

- Ancor uno dolce... soltanto a Lei... a questo bravo giovane... Még egy édes dalt... csakis önnek! Annak a derék ifjúnak.

Máris újra énekelt. A bársonyra írt szavakat, dallá fínomulva, hallgattam, halántékomban, a mellemben, pulzusom ritmusában. Magam előtt láttam a dalt, mint napfényes melegséget, kék végtelenséget. Éreztem, amit csak kiváltságos pillanatokban érez a halandó: érdemes élni valamiért.

Ujra tapsoltam. Tomboltam, mint a megszállott. Gyűlöltem az illendőséget, mely langyos vízzé változtatja az élni teremtett piros vért. Gyűlöltem az előkelő formákat, melyek merev halállá bénítják az akaratot, a fölfelé szárnyalást, a szent vadságot. Nem! Én soha és sehol sem akarok szárnyaszegett lenni. Most másodízben már senki sem mert rendreutasítani. Én meg tudtam, hogy úgy cselekedtem, először életemben, igazán úgy, ahogyan kellett, nem ahogyan rámparancsolták. Mentem úgy, hogy nem követtem senkit, mentem egyedül...

Sokan hátra néztek rám. Hallottam a halk magyarázatokat, mintha nekem súgták volna: "annak a rakoncátlan fiúnak énekelt... Biztosan ismerőse... Talán földije. Talán az is művész... Az impresszárió rendelte ide klakknak. Fizetett fiatal ember..." Már megint a "fiatal ember!..." Gyűlöltem mindenkit. Úgy éreztem magam, hogy odaállhatok a dobogóra, a fehér jelenség mellé, - végtelen magasságokban a többiek fölé. Barbi Alice meg újból rám mosolygott. Bájosan bólintott:

Ujrázott. Ráadást énekelt. Az egész estén nekem énekelt. Éreztem, hogy e zsúfolt, izzó teremben most csak ketten vagyunk, - ő - meg én...

... A szünetben hozzám lépett a rendjeles zenekritikus. Megveregette vállamat és nyájasan értesített:

- Barbi Alice, Stomersee hercegné ő Főméltósága a művészszobában beszélni óhajt veled...

A nagy ember már tegezett! Nem voltam többé "fiatal ember" - hanem Te! Fanyar mosolyával mégis ott tükröződött valami a sülyesztőbe lépett Caesar vonásaiból, akinek helyébe a légiók új Caesart kiáltanak ki.

A művésznő ott ült hanyagul óriás csokrai és a koszorúkba tarolt babérerdő között. Lebilincselő közvetlenséggel szólított meg:

- Parla Italiano? Francese? Peccato ch'io non parlo sua bella lingua maggiara... Beszél olaszul? avagy franciául? fájdalom, hogy nem beszélem az ön szép magyar nyelvét.

Kezére hajoltam, hálásan, mint a kinek mentő kezet nyujtanak az örvénybe. Félig pirulva kerestem össze szegényes olasz tudományomat:

- Grazie infinite Principessa! Sono incantato... Köszönöm, hercegnő, elbűvölt...

És én, aki ottbent névtelenül tapsoltam és kiabáltam, mint a fékevesztett megszállott, most itt imbolyogtam esetlenül, szótlanul, - majd alélás környékezett. Szerettem volna kirohanni a folyosóra, mint aki elvesztett valamit. Még azt a vérszegény mondókát is elfelejtettem, melyet a teremből jövet a művészszoba ajtajáig kicirkalmaztam magamban. Barbi Alice fölállott és anyáskodva két ujjával meglegyintette bámészkodó, forró ábrázatomat.

- Vigyen magával tőlem emlékül egy jó tanácsot. Ma este ön volt az egyetlen, ki dalaimat és engemet magamat igazán megértett. Viszont én is megértettem önt. Szeretem az ilyen lelki találkozást. Én olasz vagyok. Mi szeretjük a lángot, mely kitör, valamint levegőt kap. A tüzet nem szabad letakarni, mikor égnie kell. Kérem, lelkesedjék egész életében őszintén, mindenütt, mindenkor, ha úgy érzi, hogy lelkesednie kell. Akkor ebben a szomorú életben sok igaz gyönyörűsége akad. A hiúság, konvenció, szóval a senkiség selyemszálaiból bilincs szövődik. Finom bilincs, de rabbilincs, mely szorít. Csak annak vannak sikerei, aki ilyen őszinte - és ezért önnek lesznek sikerei. Igaziak. Értékesek. Megmaradnak vagy legalább belőlük valami marad. Sohase féljen, másoktól elválni, akármilyen nehéz utakon. Oda fog érni, ahova készült, - odaérni a maga útján. Örökös fékezések koptatnak, - a becsületes lázadót is rabszolgává koptatják. Ha tetszik valami, - kiáltsa ki. Ha valami nem tetszik, azt ne kiáltsa szét - legalább ne mindjárt. Mindíg csak más nap. - Bájosan mosolygott. - Derék fiú! - kezét nyujtotta.

Tükrös, diákos zsaketemre tűzte. Illatos fehér ujjai ott babráltak a kis zöld gallyal, melyet a teremben a rózsacsokorból kitépett.

- Vigye ezt az ágacskát. Él. Nem drótozott, mint azok a szegény rózsák. Igazi és egészséges, mint az ön gondolkodása. Becsületes...

A kézszorítás után nagy zavarban hátráltam az ajtóig és vissza támolyogtam a terembe. Jobb kezemet, melyet megszorított, úgy tartottam magam előtt, mintha valami ajándékot melengetnék benne. A teremben mindenkinek pillantása arra a kis zöld gallyra esett. Megismerték.

Hogy kiléptem az utcára, nagy embernek, erősnek éreztem magamat. Elhatároztam, valahol is világító ablakot látok, mindíg feléje tartok. Hátha az a világító ablak útba igazít ebben a sötét világban, hol olyan óvatosan kell lépdelnem, hogy valakibe ne ütközzem, hogy valamibe meg ne üssem magamat.

Bár a fehérarcú Januárius a kétarcú Janus istentől kapta nevét, most mégis csak egy arcot mutatott: a tél ábrázatát. Csikorgó hideg volt. A föld maga is csikorgatta fogát, hogy a kerekek a csontkeményre fagyott úton tovazökkentek. Bizony, az öreg föld didergett, pedig jó edzett lehetett már mindazok után, amiket eddig kibírt.

Az éjszaka kedvesen sötétedett. Jól mondtam: kedvesen, - mert nem ismert és nem tett különbséget; - mindent egyforma gonddal betakargatott. Egyszerre mégis úgy éreztem, hogy valaki felém nyúl. A hosszú fasor tar fái voltak. Árnyékaik a kocsink lámpásainak pislantásánál hosszú, kapkodó árnyékká változtak. Ezek a fekete ujjak majd arcomon símítottak végig, majd lábam után kaptak. Noha tudtam, hogy nem bírnak elfogni, gyerekesen elfordítottam fejemet, mert végre is ez az egyetlen segítség a kusza-kósza, a kellemetlen benyomások alkalmatlankodása ellen. A szófukar kocsis busa válla mellett inkább a két poroszkáló pej hegyezett fülére bámészkodtam. Ebben a négy kis fülben, hogy rájuk sárgult a lámpa fénysávja, valami jóleső, megnyugtatót, barátságosat fedeztem föl. Ez a négy helyes fül hallgatózik helyettem. Éber helyettem és értem. Vigyáz rám. Igenis, ez a két pompás állat vigyáz rám, - s aki állatra bízza magát, bizony nem csalatkozik...

Jobban is bíztam bennük, mint deres palócomban a bakon. E jó emberemen éppen megállapítottam a fizika törvényeit: - hogy például a hideg összehúz. Ő is egyre kisebb lett bakülőjén. Egyszerűen megvetette azt a törvényt, hogy nagy hidegben nem okos dolog bóbiskolni, mert az ember kihűl és talán föl sem ébred. A becsülete rendben lehetett, mert igen békésen szunyókált. Csak arra horkant föl, mikor az útszéli árokból hórihorgas árnyék lépett ki. Megkapta az egyik pej zablyáját. Ezután a derék árnyék a levegőbe lőtt... Legalább én úgy hallottam. Dehogy is lőtt, csak kurta ostorával karikásat cserdített, miközben zamatos palóc ejtéssel dalolt. Ez az ember hollósötétben, 20 R. fok hidegben dalolt:

Szekeresem is fölébredt és ösztönszerűleg befejezte a Kossuth-nóta végakkordjával: Éljen a haza...

Az éjszaka borostás ábrázatú, lézengő jómadara minden faggyal dacoló meleg mosollyal fölnyujtotta hozzám még a vaksötétben is kormosnak látszó tenyerét és magyarázott:

- Képviselő Uram! Én népköltő vagyok. Ezt a nótát a képviselő úrra szörzém... Kérek érte egy forintot...

Fölocsudtam. Hiszen igaz is, választási körutat járok. 48-as vagyok, tehát én lennék az IGAZ, aki majd kioltja a tüzet, mit igazán szit ellenfelem, aki nem más, mint a vasgyáros fia. Szóval ez a kis dal az én balladám. Bundámban fáraónak, - vagyis helyesebben a fáraó mumiájának éreztem magamat, ki még a föltámadáskor is keservesen göngyölödik ki abból, amibe bepólyázták. Próbáltam megtalálni zsebemet, de az úgy eltűnt, mintha láthatatlan szabók lefejtették vagy bevarrták volna. Az utas a bundában útvesztőbe kavarodik. A másik meg látva jószándékomat, újra nekilelkesedett. Nem törődött azzal, hogy elfagy hallgató fülem, - hogy meggémberedik pénzthalászó kedvem, máris tódította:

- Hej, a ragyogó csillagát! Éljen, aki jót akar... Rögvest szörzök én még egyet...

Szerencsére derék lovaink okosságukkal átsegítettek e kínos pillanatokon: megúnták e népi lelkesedést. Füleiket hegyezték és ügetni kezdtek. A behavazott őszi vetések fölött a hallgató éjszakába belerezgett a recés, de azért jóféle hang:

Végre a távolság szordinót tett a kóbor hegedős borissza torkára. Öreg palóc kocsisom tovább szundított a bakon. Én meg töprengtem itteni vállalkozásom okszerüségén. Azért jöttem ide, hogy kezet szorítsak egész sereg becsületes gazdával, derék szűrszabóval, buzgó palackfúvóval, keménymarkú acélszerkováccsal, kiket sohasem láttam és akik engem sohasem láttak. A kézszorítás után meg már elhigyjem, hogy az én politikai meggyőződésem az övék is, - vagy az ő meggyőződésük az enyém is... Bizony, ez nem tisztességes dolog... Egyszerre fölriadtam. Óriás épület meresztette reám tüzes szemeit. Nagyobb, mint a dómtemplom. Nem bírtam levenni szememet a vörhenyes tüzű ablakokról, melyek előtt széltében-hosszában a visszaverődéstől szinte égett a hó is. Itt most újra éreztem, hogy az a két derék pej mennyire okosan gondolkodott helyettem. Az állat nem mereng fölösleges filozofáláson, - nem szórakozott, hanem mindenkor logikusan cselekszik. A csikók szépen hazaértek és megállottak a ház előtt, ahol megállniok kellett. Figyelmesebbek voltak, mint a jól nevelt portás vagy inas: nyájasan nagyot nyerítettek. Ezzel szépen fölkeltették a gyeplőt tartó palócomat és gúnyosan megmondották neki: Ohó, véget ért a pihenésed. Most rajtad a sor, kifogni, istállót nyitni, bennünket megdörzsölni, abrakolni. Pontosan jelentették a házigazdának: Hahó, meghoztuk a vendéget. Azután meg ezzel a nevető nyerítéssel nekem is udvariasan tudtomra adták: megérkeztünk! Leszállani!

A ház tornácán egykettőre meg is jelent a házigazda, a vasgyár főmérnöke. Először láttam, - mégis tudtam, hogy csak ő lehet, akit az egész megyében a vasembernek hívtak. Aki egész életében acélt görbít, azt könnyű megismerni. A kohó örök tüzének kormányosa nem vett tudomást a dermesztő hidegről, - hajadonfővel lépett elém. Borostás volt az álla, - tehát dolgozó ember, kit nem érdekelnek a külsőségek, hanem csak a munka mértéke: az idő. Takarékoskodik a szóval, mint a tűzzel és a vassal. Pár pillanat alatt megrajzoltam magamnak olyannak, amilyen volt. Egyszerűen megismertem pillanatok alatt. Ezek után minek még egymásnak elmondani két jelentéktelen nevet.

Zsibbadtan támolyogtam le a kocsiból. Ő gyöngéden gyámolított. Kezének érintése szelíd, szinte kegyes, mintha sohasem érintett volna vasat.

- Örülök, hogy megismerkedünk. Őszinte vagyok és mindketten egyenes emberek vagyunk. Én még sohasem mondtam: örülök, - hogyha igazán nem örültem. Már azt is tudom, hogy ellenem fog szavazni, mert hiszen gazdája, a vasgyáros áll velem szemben... Ugyan, kérem... A szavazat csak szám, de nem érték. Egyébként is száz ember közül kilencvenkilenc ezen az egy napon, a választások napján, meggyőződése ellen cselekszik. Még az is, aki titkon szavazhat... Az egyikben nem bízik azért, mert ösmeri. A másikban azért nem bízik, mert nem ösmeri...

A főmérnök halkan nevetett és felém nyúlt, mintha meg akarna símogatni. Ebben a mozdulatban annyi bizalom és bizalmasság rezegett, hogy még jobban megszerettem ezt az embert, aki éppen csak pár pillanat óta botorkált velem együtt ebben a puritán, de mégis otthonos házban.

- Bizony én legényember maradtam. Itt nincs asszony a háznál. De azért minden rendben lesz. Sajnálom, hogy csak holnap beszélgethetünk. Most fáradt is lehet a sok szép szótól és tömérdek kényszerkézszorítástól. Én meg nem vagyok szabad. Éjfélig inspekcióm van - odaát...

- Éppen ez tetszik nekem. Szabad önnel mennem? Én a világító ablakok bolondja vagyok. Megértem a lepkéket, melyek belerepülnek a fénybe. Még akkor is, ha tudják, hogy odaégnek...

- Helyes. Mehetünk. Nekem elmondta igazi programmbeszédét. Igaza van. Csak két dolog tart a színvonalon: a világosság a sötétségben és a munka a többi céltalanságban. Ezt a kettőt szeretni: az egyetlen helyes hazafiság.

A nagycsarnokban telített, forró levegő ütött meg. Verejtékes, széngázos, kormos levegő. Mégis volt benne valami az üde ózonból. A megolvadt vas párája. Éreztem, hogyan fut ez az acélvirágzás minden idegemen végig és hogyan irtja ki belőlem mindazt, ami csak puszta szó.

Az óriás üvegfedelű csarnok világvárosi állomásra emlékeztetett. Nem csak azért, mert vashídszerű mestergerendák és füstös vas X-ekből sorakozó boltívek ilyen állomást juttattak eszembe. Nem csak azért, mert tömérdek gépek sisteregve és köhögve álltak egymás mellett, mint a célhoz berobogott lokomotivok. Hanem azért, mert az éjtszaka itt nem aludt; - nyugtalanul tovább virrasztott. Az éjjeli utasok sorakoztak, a kékzubbonyos munkások. Vártak a fölváltásra. Azok, akik megérkeztek a boldog viszontlátáshoz, a család gondterhes és mégis vígasztaló nagy állomására, - meg azok, akik a munka végefogyhatatlan útján most éjjel haladnak egy-egy életdarabot, melyet többé viszont nem látnak. Akkor, az én életem delén még éjjel is dolgoztak, mert nem ismerte senki a paradoxont, a negyvenórás munkahét gazdasági és megélhetési hasznait.

Megálltunk az egyik acélpillér alján. Pokoli zakatolás, kalapálás, sistergés. Velemjáró képzeletem szerénytelenül tüstént Dantet varázsolt belőlem, ki Vergiliusával leszállott az Infernóba:

Előttünk az izzószemű, égőszájú vasrobot, a gép. Egyik oldalán félmezítelen, kormos, izzadt férfiak fehéren izzó vastuskókat szorítanak a robot meg-megnyíló ércmarkába. A túlsó oldalon az alaktalan tuskó villámgyorsan, kacskaringós kígyózó tűzrudak formájában szalad ki. Ott más robotok és embergépek fölkapják fogóikkal és továbbadják. Odább pedig megint mások óceántszelő hajóknak fényes láncszemeket, felhőkarcolók betonizmaiba acélcsontvázakat, vagy az összetartást jelképező ujjnyi vastag szögeket formálnak a tekerődző tűzkígyókból.

A gép aljából kiszökellő vérvörös tűzkígyókat két komor, vállas férfi leste hosszú harapófogókkal. Mezitelen lábukra kötött fa-sarukon topogtak ide-oda az össze-vissza szaladgáló izzó acélrudak között, mintha a középkor tűzpróbáit gyakorolnák vagy az ördög toborzóját járnák, hogy kitérhessenek a lángpiros siklóknak, amiket a gépbe bújt Gorgó ráz ki rájuk. Egyikük fürge kézzé változó harapófogójával el-eltérítette sebes útjából a két ércviperát, mikor bajtársának lábát fenyegették tüzes marásukkal. A másik marokká vált fogójával egyenlő hosszú rudakká csipkedte a sercegő, gőzölgő vörös acélsudarakat. Ők ketten egyetlenegy szót sem váltottak egymással. Nem tudom, egészen elhagyta őket a lélek? Csak barna emeltyűvé vált karjuk dolgozott? Vagy lelkük annyira összebarátkozott tűzzel-vassal, hogy csak ebben a kettőben látták életük jóltevőit? Hogy a siketítő zakatolásban megértsem, a mérnök igen halkan súgta fülembe:

- Hogyan összetanultak! Milyen éberséggel vigyáz az egyik a másikra! A legkisebb balfogás a másik lábán rettenetes égési sebeket ejtene... A sors ezt a kettőt a legjobb barátokká kovácsolhatta...

- Szó sincs erről. Ez a két ember egymásnak halálos ellensége. Az a szöghajú szeplős emennek a tatárképűnek boldogságát megölte. Elrabolt tőle valamit, amit nem lehet visszaadni, mert az sem akarja, akit elraboltak. Elszerette a tatárképű feleségét. Most a menyecske a szöghajú szeplősnek a párja. Igaz, a tűz és vas zsivajkodása nem alkalmas a baráti csevegésre. De ez a kettő odakünt sem vált egyetlenegy szót sem...

- Tavaly, a fagyosszentek táján esett a história. A tatárképű az Izsó Izsák söntése előtt késre ment a másikkal. Pedig már jó öt esztendeje az asszonyrablásnak. Szerencse, nem lett a dologból nagy baj. A szeplősnek nagyon ruganyos bordái vannak. Már harmadnapra a késelés után, itt dolgozott és szomorkodott, hogy ellenlábasa még nincs itt. Az öreg tatárt elvitte a csendőr és kapott is egy hónapot. Papíroson én minderről semmit sem akarok tudni, - csak úgy házilag kezelem az ily ügyeket. Mindkettőnek betegszabadságot adtam. Az a szöghajú sohasem védekezik. Maga mondja: "nagy adósságom van. Lassan törlesztem". A másik is becsületes, egyenes ember. Mondom neki: a fagyosszentek táján esett meg, - tehát nem is lehetett túlságos melege... Ha a söntés volt is a vívóterem, nem folyt ott csöppnyi bor sem. Ezek ketten nem isznak. Az mind csak cavalleria rusticana volt. A bölcs bíró uraknak is csak annyit vallott: van feleségük, bíró urak? Van. Szeretik? Úgy-e, igen. Akkor, kérem, értsék meg, mi az, ha őt valaki elviszi...

A szomszédban a nagykalapács közbeszólt. Egyet-kettőt rendületlen energiával ütött az izzó vastuskóra. Úgy értettem, a nagykalapács helyesel...

- Én mindhármukat megértem. Három derék ember, csak éppen nem kellett volna találkozniok. Ez a dereskoponyájú szófukarabb, mint a hagyomány szerint a nagy Moltke generális volt, vagy a terenyei néma kondás. A szöghajú meg nótás ember. Az asszony meg szereti a szót is, még jobban a dalt. Nem is történt itt semmiféle ízetlen csalafintaság. A menyecske őszintén átment a másikhoz, a nótáshoz. Becsületesen, szókimondóan... Csak éppen nem kellett volna e három derék embernek találkoznia...

Átsandítottam a két csöndes, izzadt, tipegő férfira. A géprobot éppen két szörnyen akaratos vörös sárkányt uszított ki magából. Mérgesek voltak, ágaskodtak, kunkorodtak.

A tatárképű megállt egy pillanatra és a szemközti vörösen csillanó boltíves ablakra bámult. Nézte az üvegen lepermetező páragyöngysorokat. Ezek a párolgó acél könnyes sóhajtásai, vagy csak az odakünt megindult hófúvásnak az ablakhoz verődő kimúlt hópihéi, melyek szintén a fényt keresték és - ezért kimúltak. Értem: közeleg az éjfél. A fölváltás. Ez az ember hazamegy. Üres a fészek. A volt asszonyára gondol...

A legutolsó pillanatban, még a fényképlencsén is elképzelhetetlen ugrással elkormányozta a tűzkígyókat az elgondolkozó, merengő másik felől. Óvta, védte a másikat a maga bőrével. Ő maga már nem bírt kitérni. A tűzszalag végigsodródott az ő lábafején...

Sohasem felejtem el ezt a szeplős arcot. Ez az ember egy pillanatra fölnézett a füstös, kormos üvegboltívre, mintha a magas eget, a könyörületes csillagot keresné. Majd felénk nézett a szörnyű kínoktól eltorzult ábrázattal, mely kikelt emberi formájából. Ez a torz arc pillanatok alatt megszelídült, kisímult. Egyenes, tisztes magyar arc nézett felénk. Mosolygott. A tűz vörös lángjában összeharapott, egészséges fogsora megcsillant, mintha tréfából elefántcsontfogantyús kést szorítana szájában. Majd lesütötte szemét és tovább lépegetett ide-oda. Forgatta harapófogójával a végzetes vörös tűzsiklókat. Tovább küzdött, miként Szent György pallosával a tűzokádó sárkányok ellen. Hirtelen lepillantottam. Láttam mindkét lábafején a vastag, dudorodó, vörös szalagot...

A mérnök hátraintett. Gyors fogással csavart a legközelebbi keréken. Megállította a nyugtalan, erőszakos masinát. Ebben a pillanatban a gyári sziréna is üvöltött egyet, rövidet, de rémesen keserveset. Ebbe az állati hangba beleszorult az embersors minden jajja és a végefogyhatatlan munka minden akarata. Majd előrelépett és kezet nyújtott a szeplősnek.

- Tisztítani! Bekötni! Borogatni! Ápolni! Egyelőre öt szabad napot engedek... A többit majd meglátjuk.

A bikanyakú férfi lepillantott összeégett lábaira. Legyintett. A tatárképű sötéten húzódott meg a vaspillér alján. Megvárta, míg elmegy mellette a másik. Azután ő is sebtében odabökte kérges, szemölcsösre törött tenyerét. Kezeltek. Ők ketten. Szótalanul.

A mérnökkel együtt átballagtam a lakóházba. Sűrűn pelyhedzett. Csak most vettem észre, hogy nincs bundám. Csak abból, hogy könnyen lépkedtem. A gyár vaspárás, forró levegője után sem éreztem az odakünt hatalmaskodó januáriust. Percek alatt megedzett az, amit odabent láttam, mert bizony a gondolatok jobban edzenek, mint a legkeményebb téli sportok. A derék mérnököt most már őszintén barátomnak szólítottam.

- Hihetetlen, hogy ez a két ember ezek után is ellenség marad... Mondd csak, kedves barátom...

- Hihetetlen, de mégis így van. Úgy marad ezentúl is. Mihály, a szeplős, ma is csak törlesztette adósságát. Ti, magyar urak, ezt nem értitek. Két derék ember szembekerülhet egymással, mert a buta vaksors olyan úton találkoztatja őket, mely kettejüknek nagyonis keskeny. Nincs kitérés. Egyiknek vagy másiknak vissza kellene fordulnia, vagy le kellene lépnie a szakadékba. Odakünt szabadon gyűlölhetik egymást. Ám a munka, melynél együtt dolgoznak, az egészen más! Ott éppen együtt dolgoznak. A munkának nem szabad bántania egyiket vagy a másikat. Ott közösen védik egymást. Igen, ez más...

Ez este nem beszélgettünk tovább. Vendégszobámban kicsit kitártam az ablakot. A mindenes túlságosan gondoskodott rólam. Lehet, hogy azt hitte, az úri ember satnya fajta: fázik. Lehet, hogy valóra akarta varázsolni saját ideálját, az izzasztóra fűtött szobát... Hiszen ő maga estente a kemence padkáján nyujtózik. Talán előlegezte a hőségben a képviselői mandátumot és neki magának is volt valami titkos instanciája.

Átnéztem a világító vörös ablakokra. Ott túl éjjel is lobog a tűz és ég az élet... Meg lejátszódik valami nagy, igen nagy esemény: emberek, akik nem szeretik egymást, tudnak együtt dolgozni. Ahogy átbámultam ezekbe az óriás, tüzes szemekbe, melyek puszta pillantása vércsöppekké változtatta a millió és millió keringő hópelyhet, elhatároztam, hogy holnap meglátogatom a vasgyárost. Megmondom neki, ne agitáljunk egymás ellen. Nem kell szeretnünk egymást. Világok maradhatnak közöttünk, de a munka - az más! A munka fajtánkért, földünkért, jövőnkért csak együtt sikeres. Én szívesen kitérek útjából. Megfordulok vagy lelépek a szakadékba... De a munkában csak - együtt...

Lassan behajtottam a hóbolyhos táblákat. A fehérlő útról nótázás hallatszott. A szél hol elkapott, hol szobámba beterelt két férfihangot:

Abban a csodálatos nagy csöndben, melyet csak a lehulló hófüggöny tud teremteni, ebben a puha csöndben megismertem a hangokat. A szeplős kovácsmester találkozott a népköltővel. Ez vezeti haza, támogatva a másikat, mert jajkeserves az ilyen égett seb. Együtt dalolnak, hogy ne fájjon annyira egyiknek a lába, a másiknak kenyértelen nyomorúsága.

A vörösen világító gyári ablakok tovább is bederengtek a hófüggönyön keresztül. Bederengtek egészen lelkemig és mintha a vörösségen lepergő pára azt írta volna e derengésbe: tanuljatok együtt dolgozni...

Ha nem is volt közte és a világító torony között semmi hasonlóság, ahányszor mellette elrobogtam, a tengerparti fároszok jutottak eszembe. Talán nagy árvasága és éjjeli lámpája miatt. Ezrek és tízezrek sietnek el mellette, de meg nem állnak. A világítótorony mellett is elsiklanak az óceánjárók, a Saturnia, a Princess of Caledonia, meg a többiek. Itt meg a vonatok szaladnak tovább. Mégis csak hasonlítanak egymáshoz, - ez a kis bakterház, a búzatenger ölében, - és a fárosz, a sós hullámok rengésében. A világítótorony fénysugara kikiáltja az éjszakába: vigyázzatok! Itt zátonyok vannak. Ez a kis őrház apró lámpájával közbeszól: jöhettek. Szabad az út. Vagy: megálljatok. Nézzetek farkasszemet, vad gépek, míg megbékültök...

Szerettem ebben a kis őrházban, ami ritkán ölelkezik az életben: a szegénységet és a csint. Az elhagyottságot és az otthonosságot. Itt az úr a másodpercekhez kötött rabság a menetrend szerint. Máskor meg a száz és száz holdas aranysárga búzatáblák mesgyéjéig barangol a végtelen szabadság. Mikor a kémény füstölög, a kis ház él. De ez a viskó mosolyog is, mert körülállották a rózsafák öklömnyi parasztrózsákkal. Istenes csöndjében hangos is volt néha, mert az egyetlen jószág, Bimbó, a tehén nagyokat bődült a ház mögött. Nagy magánosságában öntudatos is volt, mert világító ablaka éjjente is hetedhét dülőre kibeszélte: itt vagyok. Élek. Itt vagyok, vigyázok...

Ahányszor elszáguldott velem a vonat e kis ház mellett, úgy néztem rá, mint az igaz, jó emberre, ki remeteéletet él és egymagában elbolyong a kalászokkal ingerkedő kacér pipacsok, a fegyelmezett leányiskolákra emlékeztető repcetáblák, a katonai rendbe sorakozó kukoricások között és szereti ezeket a kedves szomszédokat. Itt-ott az útszélen meglapul az elbújt dinnye is. Találgatja magában, hogyan is pottyant ide? Talán meteorként kék egekből, csillagtekék közül, mert hiszen lehetetlenség, hogy ez az omlós száraz göröngy ily gömbóriást termett volna, mint ő...

Ott virrasztott a kis ház egymagában. Szakadatlanul rohantak, robogtak, száguldtak mellette, de nem szólt hozzá senki. A fecskék közül is éppen csak egy-egy fiatal pár keringett körüle, hogy ereszt nézzen fészekrakásra, - de ahogy közelgett az a dübörgő, sistergő masina, a két fecskemadár is odább cikázott. Legfeljebb valamelyik hordókkal, répaterméssel, fenyőszálfákkal megrakott tehervonat fékezője integetett a bakternak kormos, vörös zászlócskájával és odakurjantott: "Hej! Haj! Adjon Isten, ami nincs!"

Messziről jöttem a gyorssal. Előkelő alkalmatosságok szaladtak előttem. A hosszú kávébarna kocsi, - rajta a kis tábla: Paris-Istambul. Utána a másik, leeresztett redőivel: Calais-Bucuresti. Meg a többi gőgös sor... Álmatlanul ültem az egyik fülkében. Figyeltem, hogyan rohan el mellettem egy-egy akácfa. Mintha a rohanó idegeneknek patyolatos, mézédes csokrot kínálgatna köszöntésül. A fölhajszolt levegő be is vert hozzám egy zsongó méhecskét. Fáradtan telepedett le kezem fejére; tudtam, számomra nincs fulánkja, mert neki magának van bánata. Becézgettem: szegényke, hogy elszakított a nagy véletlen forgószele a tieidtől! Vigasztalódjál! Ez a mi sorsunk is. Gondosan kieresztettem az ablakon. Talán mégis hazatalál, ha messze is van az ő akácvirága. Kibámultam. Nézegettem, a kanyarulatnál hogyan verődik a vetések közé az ezüstös gomolyag, a mi vonatunk szétmálló gőze-füstje. Nézegettem, hogyan foszlik szét az ezüstje buborékká, ahogy földet ér és csókot vált az esti harmattal. Szárnyaszegett reménységeimre gondoltam. Ezek is ezüstösen csillognak. Földet érnek. Szétillannak...

A pompás alföldi égboltozaton lefutott egy-egy hulló csillag. Valahol messze. Gyermekkorom meséire gondoltam. Teljesedik-e valami epedő vágy? Vagy valaki jó és nemes, a fényes lélek jött a földre? Hiába, a mese mindig szebb, mint az élet. A masina prüszkölt és sebesen fűrészelte a levegőt. Siet, - siet, mert a sietős ember ráparancsolt. Rekedt, lázas hangjából éreztem, mennyire siet, - és haragudtam, miért is lett egész életünk csupa zihálás? Milyen jó is volna egyszer, - legalább egyszer megállani, békésen belenézni a napfénybe, szelíden a szürke borúba vagy nagy hittel a csillagszemes éjszakába. Vagy éppen semmit sem gondolni, vagy merő szépeket álmodozni. E rohanás közben keleti ember lettem újra. Megállani! Megállani!

- Késünk vagy negyven percet. Itt még csak egy sínút van. A másik útpárt fölszedette velünk a béke... Az ellenvonaton éppen az őrházi kitérő előtt elromlott valami. Most a 125. számú őrház előtt állunk. Alighanem meg kell várnunk, míg a legközelebbi nagy állomásról pótszerelvényt kapnak... Ez jó negyven percig is eltarthat. A derék 125-ös éppen jókor jelezte a tilost...

Kissé leguggolt és előre mutatott. Kihajoltam. Néhány kődobásnyira láttam az apró piros szemet. Az örök mécsest juttatta eszembe, mit jámbor asszonyok gyujtanak a keresztutak mécsei előtt. A vörös lámpa mellett parányi világító négyszög, - a világító ablak derengő négyszöge az éjjel feketeségében.

Én is kiszálltam egyet nyújtózkodni. Jól esett e gazdag, titkokkal telitett langyos levegőben. Éreztem a harmat üde lehelletét. Akácok és búzavirágok szerelmének suttogását. A tejút ezernél több esztendőn át felém siető fénysugarainak képzelt melegét. Hallottam ismeretlen távolságban beszélő, muzsikáló, énekelő emberek itt még sohasem hallott hangját. Láttam magam körül rég elszaladt gyermekségem meséit, - a nem sejtett jövő lábujjhegyen járó, hol ígérgető, hol fenyegető közeledését.

A vonaton mindenki aludt. Én hátratett kezekkel ballagtam az őrház felé. Ott állt a meg-megcsillanó acélút közepén a bakter, mint sötét szobor. Kitartotta vörös szemű lámpáját és másik kezében szorongatta fonnyadt kis vörös zászlóját. Megállított pár száz embert, aki mellette el akart rohanni. Megmentette életüket, mert az ő lelke virrasztott. A pontos emberóra megállt azon a helyen, ahova állította a sok írott szabály és a legtökéletesebb paragrafus: a lelkiismeret. Ma megállított pár száz embert, mert a rohanó gépek útjába állt, de senkinek sem jut eszébe, hogy neki köszönhetjük azt a nagy tömeg esztendőt, mely még a miénk maradt... És senki sem szól hozzá, - a búzatenger, a szálló madarak, kilobbanó csillagok csöndes remetéjéhez. Pedig az ő viskójából is dereng világosság. Meg kell szólítanom.

Cigarettával kínálom. Nemet int. Egyik kezében a rezdületlenül kitartott vörös lámpa. A másikban a kis fekete rúd a piros zászlóval. Nem veheti át még a cigarettát sem; hiszen csak két keze van. Halk, szinte zokogó hangon felel:

- Hát izé - feleségem... meg a gyerekünk... Nehéz eset. És nem mehetek segítségért. Az asszony egy élet. A gyerek! Két élet. Ha ők ketten itt hagynak engem, én is megyek. Három élet.

Megremegtem a rövid dráma hallatára. Ez a jó ember itt él Isten háta mögött, a legmagánosabb elhagyottságban, mit a civilizáció teremtett neki a vasút kanyarodásával. A messze faluban nincs senkije, hogy kijött volna virrasztani. Odabent az anya viaskodik reménységei teljéért. A piciny élet viaskodik az első napvilágért. És ez az ember itt künt áll, mert ez kutyakötelesség. Nincs segítsége, nincs doktor messze mértföldekre. És ezrek és ezrek rohannak el mellette és nem szólnak hozzá... Hozzáléptem.

Bambán nézett rám, ijedt nagy szemekkel, mint a hűséges eb. Az eb, melytől valaki el akarja ragadni azt, amit rábíztak. Alig bírtam bilincsujjaiból kicsavarni a vörös lámpát, meg azt a meleg nyelű kis zászlót.

- Hallgasson meg. Fusson a gyorshoz. A sztambuli kocsi második fülkéjében alszik egy szemüveges úr. Az híres doktor. Egyetemi tanár. Itt a névjegyem. Rázza föl nevemben. Hívja ide. Egy-kettő... Előre.

Kiálltam a lámpával ugyanúgy, ahogyan tőle láttam. Az ember egy szót sem szólt. Futott, dőlt előre, ügetett. Zihált, mint a sebzett vad. Hallottam, hogy rúgja patkóival az acélútnak a kavicsot. Tudtam, hogy barátom, a nagy professzor jönni fog. Ő több a tudósnál: "ember minden körülményben." Megismertem árnyékát, kezében kis táskájával. Ezt mindenkor magával hordja. Abban van fehér köpönyege, titkos szerei, titkos szerszámai. Azt szokta mondani: a tudomány csak akkor ér valamit, hogyha sohasem feledjük otthon. Velünk jön, mint a hit. Hátha útközben kell egyet imádkozni...

A szegény bakter alig birt vele lépést tartani. Befordultak az apró őrházba. Míg merev karral kitartottam a lámpát, átnéztem a világító kis négyszögbe, az őrház ablakára. A fény vetítésén fantasztikus árnyékok surrantak keresztül. Szinte nyomták lelkemet. Hátha a halál árnyéka homályosította el a szerény fényt? Nem! Ez csak az élet árnyéka lehet! A kavicson izgó-mozgó feketeségben megismertem a derék doktor bozontos fejét, - még szemüvegének a fülére görbülő kampóját is. Áldott világító ablak! Tudtam, hogy aki odabent a kicsi életért életével viaskodik, most már nincs egyedül.

Multak a percek. Sohasem tudtam, hogy ilyen hosszúak és mégis ennyire bírnak sietni. Egyszerre a két szemben álló vonat éleset füttyentett. Valami jókedv volt ebben a két éles sipításban. A túlsó azt kiáltotta: Talpra álltam! Sietek! A miénk felelt neki: Köszöntelek! Kitérek! A füttytől a mezőkön elhallgattak a tücskök. Úgy rémlett, hogy a szomszéd akácfák is fölkapják koszorús fejüket és kecsesen marasztalnak. Az őrház előtt egyik rózsatő ijedtében lehullatta rózsája szirmait.

Most aztán ne mozdulj azzal a vörös lámpával! Meg ne mukkanj, míg meg nem engedem. Nagy úr lettél, mert ebben a pillanatban te állítod meg az érverést Isztambul és Calais között...

- A kis magyar egészséges, mint a makk. A derék anyával kicsit törődnöm kell. Mindkettejüket egy-egy deszkára párnáztam. Vigyétek őket a vonaton bérelt fülkémbe. Viszem mindkettőt magammal az én szanatóriumomba... Utazás, jegy, - szóval minden az én gondom. Rajta! Okosan!

- Te, azt hiszem, a tenger mind a kettőnket megvár. Talán nem apad ki addig, míg végre én is Houlgate-ba érek. A vakáció nem siet, csak a buta gépek és a becsapott emberek... Én majd ellátom málhádat. Maradj itt éjjelre ennél a szegény embernél... Az apánál...

A kis ablak vetítésében megláttam az asszony beesett orcáját. Maga volt a begöngyölt fájdalom. Abban a parányi derengésben mégis úgy rémlett, hogy mosolyog. Mosolygott is, arra a kis fészkelődő csomagra, melyet magához szorított. Eltűntek az egyik nagy kávébarna kocsiban, melybe a kalauz és a bakter betolták a doktor által tákolt párnázott deszkát.

Az ember visszanyargalt hozzám, csak úgy dőlt előre. Zihálva ugrott hozzám, kirántotta kezemből a kis vörös lámpát, - meglóbálta. Elragadta tőlem a kis kormos vörös zászlót, az ő csataterének egyetlen lobogóját és háta mögé tartotta, féltve, hogy idegen kézre ne kerüljön.

A két vonat szisszent, sustorgott, kattogott. A kitérőn a kerekek nagyokat zökkentek, mintha láthatatlan kezek ércgongokat ütögetnének. Két egymástól távolodó vörös pont repült el, egyik arra felé, hol a Göncöl rúdja lehajlik a feketélő jegenyék közé, mert az Úr e rudat leigazította a földi dűlő utakra. A másik ott szaladott, hol a remegő vetések fölött jókedvűen ébredezett valami, a nyári pitymallat, a föld egyedüli biztos jósága. Végtelen messziről ígérgeti a nap, hogy újra eljön. A gyöpösön az első tücsökpár cirpegni kezdett. Tüstént az egész atyafiság és minden nemzetség visszafelelt nekik halk kacajjal: mit is ijesztgettek bennünket, mikor a miénk a csönd birodalma, az éjtszaka és a hajnal paradicsoma...

A zömök magyar az őrház előtti padkához támolygott a világító ablak alatt. Azt motyogta:

Az ember átnyúlt az asztalon és megszorította kezemet. Ez a szótalan köszöntés nem a köszönet volt, hanem ugyanaz a kapaszkodás, mellyel a fuldokló a sekély part kiálló gyökerébe fogódzik. Fájó fejét nekivetette a langyos falnak és rágyujtott. A kurta pipa apró parazsánál láttam, hogy hajadon fővel támaszkodik. A szárnyas kerékkel ékes sapka, mely tömérdek kötelességet takart, leesett fejéről. Észre sem vette. Halkan mormogta:

A kis istállóból nagyot bődült az egyetlen tehén. Az is nekem helyeselt. A vasutas a hang felé nézett.

Hallgattunk. Észre sem vettem, milyen szaporán oltogatják az egek miriád mécseseit a mennybéli angyalok. Az ember is fölfelé nézett. Arca - ez az elperzselt, elnyűtt arc - egyre szelídebb lett. Komolyan, meggyőződéssel mondotta:

- Csak eloltom odabent a mécset... Ez a kis világosság az ablakunkon tartotta bennem a lelket. Azt hittem, - odabent vannak...

Ahogy befordult, valami búgott a távolban. Egyre közelebb és közelebb gördült és csördült. Hosszú tehervonat. Utasai vigan üdvözölték az őrházat. A "40 embernek - hat lónak" fölírású kocsikból tömérdek oktondi rózsaszín orrocska szimatolt kifelé. Süldő malacok utaztak valahova. A másik kocsiban összehangolt karban fiatal üszők zsivalykodtak. Valamennyi felelgetett a Bimbó tehén jó-reggeltjére, mert ez a sok utas jószág barátságosabb, mint a gyorsvonat valamennyi vándora. Ha már odébb robognak megállás nélkül, legalább odaszólnak a háznak. Az árva tehén, a Bimbó, kiáltásával elmondja a többinek, hogy vágyakozik messze, ki a rétre, hol a "gula ménes ott delelget". A leghátsó kocsi odafészkelt üléséről a fékező kurjant. Meglengeti sapkáját és elmondja szokott köszöntését: "Adjon Isten, ami nincs..."

Nem is árult el semmiféle meglepetést, hogy engem is ott látott ácsorogni az őrház előtt. Nekem is volt köszöntése:

- Hajhó! Levelet hoztam az úrnak! Ez ám a jó posta, amilyes még sohsem vót! Isten tartsa, ami van!

Meglóbálta jobbját és a kis borítékot úgy vetette, mint a diszkoszvető a korongot. Ügyes legény volt. Úgy tudta hajítani, hogy mikor már kicsit elrobogott mellettem, a szaladó kocsik nyomán kerekedő szellő éppen a lábam elé helyezte a titkos postát. Még a cím is felsőnek esett. Megismertem az én jóságos professzorom becsületes betűit, melyek úgy sorakoznak egymáshoz, mint az összetartozó bajtársak. Reszketett kezem, mikor fölemeltem. Dobogott a szívem, mikor fölbontottam.

"Üzenek a 125-ösnek. Más nevét nem tudom. Mondd meg neki: az anya mosolyog. Emberére gondol. A kis fiú mosolyog. Ha még nem is mondta, megértettem: apjára gondol. Nincs semmi baj. Viszontlátásra Normandia hullámverésében..."

A férfi meredt szemekkel betűzte az írást. És nem mosolygott, mint a másik kettőről megírták. Sírt. Mert ilyenkor férfiúnak is szabad sírnia. Sírt örömében, mert ez vala az örömök telje...

Húsvétra Rómába utaztam. A régi Bécsben a megszokott átszállások miatt egypár órát kellett töltenem. A Graben sarkán véletlenül összekerültem fiatal életem egyik legkedvesebb jelenésével, a nevető szemű, bájos kreol teremtéssel Texasból, aki L., a nagy zongoraművész mesteriskoláján tanulta a művészetet.

Természetesen mentem. Sugárzó ábrázattal. Jane valahol a Währing tájékán pompás bohémtanyára vezetett. A világhírű zongoraművész volt vendéglátó házigazdánk. Csillogó nézésű, szép ősz férfiú. Szeme jóságos, egetkérő ragyogását nem homályosította, még csak nem is tompította az öregség. Ezekben a szemekben tükröződött az a sok szépséges harmónia, melyet a hangokban keresett és meg is talált. A bemutatkozás könnyű volt és egyszerű.

Elég volt ennyi. Nevemet a mester úgy sem értette volna, és ha érti, biztosan tüstént felejti, mert nevemet nem lehetett lekottázni... Neki nem hangzott ki belőle semmi muzsika. Meg aztán a házigazda vonzó kis szalónjai e parádés estén átváltoztak Noé bárkájává. Lent az utcán a gázlámpák alatt siető, csilingelő Bécs volt az özönvíz. Mi meg ebben a kis művészbárkában kikötöttünk az Ararát ormán: a művészet tiszta hegyén. Akadt e Noé-bárkában mindenféle fajtából. Nagysörényű lengyelek, akik Chopin nevének puszta említésénél elrévültek. Nyárfatartású büszke germánok, akik vagy egyenest a Szent Grál kerek asztalától jöttek, vagy legalább is Wagner Richard segítségével éppen odakészültek. Megannyi szemüveges Parcival, Lohengrin és Telramund. Ott settenkedett a tömegben nehány kisportolt angolszász fiú, aki innét akarta a zenei kultúrát magával vinni a hazai ködbe, a zeneileg inkább csak hallgató, mint alkotó nép ködpárás atmoszférájába. Az angolszászok valóságos vándormadarak voltak az akkori időkben. Csak a napfény idején telepedtek le Európa közepén. Borongós alkonyodásokkal tüstént szedelődzködtek és délre húztak, fényt keresni, muzsikát hallgatni, harmóniát komponálni. Hiába, a fény és dal biztosan egyazon őstől származhatik...

Ez a kis házi ünnep ebben a bohémvilágban az ősz házigazda pompás arcképe leleplezésének szólt. Az ő tanítványai között akadt aféle Baszkircseff Mária, aki festett és muzsikált - és éppen eltalálta az ősz mester muzsikáló - nem is annyira látó, mint hallgató szemeit. Ez a szikár, puritán orosz leány, akinek tekintete csodálatosan világított, mint Szent Pétervár fehér éjtszakáinak derengése, majd itt, majd ott surrant el közöttünk észrevétlenül. Szép volt, pedig mégis csúnya. Vagy csúnya és mégis nagyon szép. Amilyen lehetetlen mindez, csakugyan így volt... Hogy először rápillantottam, rútnak láttam. Hogy többször végigmértem, szemem előtt megszépült. Annyira átszellemült teremtés volt, hogy rendesen már csak kísérőjéről vettem észre, arról a gyérszakállú, Dosztojevszky-ábrázatú férfiról, aki e nőnek minden lépését hallgatagon követte. Nem sejtettem és nem is mertem megkérdezni, apja, bátyja, vőlegénye-e ez az ember ennek a rútságában is szép fiatal leánynak? Vagy e leány a szomorú orosznak csak élet-Muzsája?

Mulattatott a különös seregszemle. Érdekesnek és furcsának is találtam őket, mert nem e világból valók. Csupa muzsikus. Emberek, akik hallanak valamit, amit mi nem hallunk. Emberek, akik misztikumokban hisznek, melyeket mi elképzelni sem tudunk. Ahogy kerestem szemeiket, mindig úgy éreztem, hogy e lélekablakokon nem én látok be a lelkükbe, hanem az ő szemükön át kiláttam a végtelenségbe. Úgy éreztem magamat közöttük, mint valami csodálatos, magasztos felekezet ritus-gyülekezetén. Európa valamennyi nyelve megszólalt ebben a kedves, antik bútorok és pompás metszetek közé sereglett miniatür-Bábelben. Valamint valaki leült a zongorához, minden nemzetköziség elröppent. Valamennyien együtt voltak, megértették egymást, bár korábban sohasem találkoztak.

Az egyik sarokban karosszékbe sülyedett a boglyasfejű, szomorú férfi, aki nyomban, hogy beléptem, ismerősnek tűnt. Üldögélt és álmodozott, mintha a széktámlába mélyedő fejében nem is küzdenének élő gondolatok. Feje faragott domborműnek látszott, aminőket régi timpanonokon vagy templomi kórusaljak ékességei között találni. Az egész emberen, aki itt ült előttem, meglátszott, hogy ő nincs itt... Messze jár.

A bájos kis texasi leány, aki ide fölcsalogatott, éppen a zongoránál termett, mikor meg akartam kérdezni, ki lehet ez az álmatag művész. A pompás leány egyik Liszt-rapszódiával muzsikálta el barátságát az én magyarságom iránt. Tudtam, hogy csak magyar voltomnak szól a billentyű és ez még nem barátság énem iránt. Mikor hálásan csókoltam meg a fehér kis kezeket, melyek innét a Währingről visszavarázsoltak pár pillanatra magyar világomba, - súgva kérdeztem:

- Ah, az az úr? Herr von N... Volt magyar. Ma Bécs egyik legnagyobb orgonaművésze. Éppen három éve világért sem játszik. Előkelőségek és küldöttségek, praelátusok és művészbajtársak, szuggeráló hercegnők és szerelmetes leányzók kéréseire ugyanazt feleli: nem lehet. Nem tudok. Valaki magával vitte lelkemet...

- Szó sincs róla. Magyarázat: felesége. Művészházasság volt. Első találkozás a Laterán orgonája mellett. Második a Scala színpadán. Az asszony Cavalcanti-lány, - Inez, a Scala énekesnője. A világon a legszebb alt-hang. Nem csodálom, hogy ennek a Carmennak, ennek az Asuzenának rabja lett a nagy muzsikus. Csakhogy a férfi az orgonát szerette és ez az orgona meg csak templomokban szólalhat meg. Feleségét orgonájához akarta nevelni: énekeljen a dómok kórusán, Palestrina Improperiáiban. Az asszonynak ehhez nem volt kedve. Mosolyogva utasította el a kérelmeket: ő nem tud a karban angyal lenni... Az ő művészete csak emberekhez tud leszállani. Szóval, így kezdődött. A két ember művészete túlságos nagy volt ahhoz, hogy köznapok polgáriságában, földi otthonban találkozzék. Az asszony csak a Scala színpadán érezte jól magát, hol a hang rezonál és megszázszorosodik. A férfinak meg csak a gót boltívek voltak otthonosak, a gót ívek, melyek törése a csúcsívben az orgonája búgására szétválik és fölbocsátja a muzsika viharzását és glóriáját az Úr mennyei boltívéig. Ezért szétmentek. Szét kellett menniök. Ezóta ez az ember nem nyúl hangszerekhez; nem játszik, nem ír, nem komponál. Mint ő maga mondja: az asszony magával vitte lelkét. Ő a művészetnek és életnek levetett kopott köntöse. Beethoven siket volt. Ennek az embernek lelke siketült meg.

Megdöbbentem. Együtt éreztem a magános férfiuval, hisz hosszú éveket ültünk egymás mellett az iskolák padján. Meg nem álltam, hogy hozzá ne lépjek. Rám nézett. Az ő szomorú szemében nem lelkébe láttam, hanem kiláttam ismerős tájakra, napnyugtától piruló messzeségbe...

Rövid felelete úgy hangzott, mint a búcsúzás. Megakadtam. Én sem tudtam mit szólani. Elváltunk.

Órára néztem, mert éjfél után egykor indul az expressz, hogy húsvétra Rómába vigyen. Lassan elszéledtünk. A világváros csöndesedő éjjeli utcáin úgy éreztem magamat, mint a hajótörött, ki a legelhagyatottabb szigetre vetődött. Mint a számkivetett, akit éhen-szomjan raknak ki a legkopárabb partokra. Mikor a bőjti szél hideglelősen táncra kért, legjobban szerettem volna nyomban visszafordulni és újra becsöngetni annak a szép ősz muzsikusnak langyos otthonába: fedelet kérek! Nem bírom tovább, mert idekünt bennem is éjszaka lett. Éhes vagyok, de nem ehetném. Éhes vagyok a szellem ízes mannájára. Válogatós lettem. Embereket keresek körém, akik gondolatokat mondanak és érzéseket hallgatnak. Szomjazom, - nem források vízére, sem a hegyi venyigék borára. Hangokra szomjazom... Epedek a déli campanilek gilingalangoló harangbongása után. Rómában akarok teremni, - tüstént...

A zavaros, lázas gondolatok hintálása között megjelent előttem a kis kreol leány arca. Rajongó és mégis hamiskás pillantással rámmosolyog. Kecses ujjai lecsapnak - nem is a billentyűkre, hanem - úgy érzem, - a lelkemre. Lecsapnak, azokba a kis fehér ujjakba rejtőző csodás erővel, mely a rapszódiákból elém varázsolta a távoli falvakat, - az én szülőföldemet, - búsuló, rikkantó virtusért, álmodó ábrándért halálba rohanó magyarokat...

A sablónos várakozóhelyekre menjek, ahová az ember ilyen légüres órákban betér? Irtóztam a gyűrött, telerajzolt, kimetszett újsághalmazoktól. Irtóztam az unalmasan dünnyögő, söröző, füstöt kéménylő nyárspolgároktól. Azoktól a helyektől, hol két biliárdgolyó találkozása a hangok egyetlen változata: utamba álltál, tehát kitérek egyenes utamból... Ez mind otromba fölriadás volna kedves és mégis szorongató hangulatokból. Menjek már ki az állomásra? A világvárosok állomásai éjjel is kellemetlen vásárok. Ott az emberek "elválást" cserélgetnek. Búcsúzásokban károsodva, viszontlátásokban gazdagodva vagy becsapva rohannak tovább. A nagy vasúti állomás, - akármilyen furcsán hangzik is, eszembe juttatja a morgue-ot, hol mindenki temet valamit, amit elhagy, vagy hisz valaminek föltámadásában, amit igazában elérni még sem remél...

Jer, józanság! E két óra alatt gyalog ballagok ki az úgyis messze fekvő állomásra. A böjti szél egymagában hidegvízkúra: kijózanít. A szélesedő külvárosi utcák gondokkal bélelt, egyszerűbb házsorai realitások, melyek kijózanítanak.

A Votiv-templom két ikertornya fehéren állt elém, mint a sűrűsödő sötétségben a patyolatos sejtelem. Az áttört márványcsipkék összehúzódnak, hogy seholse eresszék át a sötét eget. Csak éppen ott válnak szét, hol egy-egy csillag át akar nézni az emberekre. A virrasztó fehér tornyok az Úr égboltjának pillérei vagy talán Sziriát oszlopai, a közéjük esett csillagok a mennyek pásztortüzei.

Megtorpantam. Éjjel tizenegy óra és a nagytemplom tarka ablakain titokzatos fény szűrődik át. Az örök mécs ennyire nem világít... A templomok meg mégis csak napkeltétől napszálltáig állanak nyitva. A jó Isten az ő házát éjjelre mindenütt becsukatja, mert virrasztania kell az ő elnyűtt teremtményeinek álma fölött. Most meg az Úr titkos fénnyel hívogat csodaszép házába. Be kell térnem. Bevallom, két kísérővel léptem be. Az egyiket nem is tudom megnevezni, micsoda. Csak végtelenül édes és jó. Ez az áhitat ritka, váratlanul beköszöntő, váratlanul elillanó, ellenállhatatlan kényszere. A másik a gyarló földi erő, mely ösztönösen keres mindent, amit meg nem ért. Most is megkérdezett, miért árad a fény a templomból? Mikor idekünt a tavasz jár körül, - nincs fehér karácsonyeste és nincs éjféli mise!

Beléptem. Tudtam, hogy rettenetes messze az út Isten misztériumához. Vannak, akik egész életükön át sem bírják ezt az utat megtenni... Pedig mégis örök igaz, hogy az Úr mindenütt jelen vagyon és ezért ez az út hozzá csak egyetlenegy lépés. Csak éppen tudni kell, hol nyílik az ajtó, mely hozzá vezet. Beléptem - és egy pillanat alatt megnyílt előttem az a kis ajtó... Felejtettem az imént elhagyott bohémtanyát. Felejtettem az üres éjjeli utcákat, - az állomást, honnét egy-két óra múlva a római húsvét felé utazom.

A csúcsíves templomban kevés láng világított. A termetes pillérek éles árnyékokat rajzoltak az oldalhajóra, mintha falakra és kövezetre még egyszer ködfestékkel odafestették volna oszlopkévéiket. Bámultam az árnyékok fantasztikus architekturáját. A kriptalevegőjű, tömjénfüstös hűvösség kiragadott minden földiségből. Sehol senki... És mégis - valaki jő felém... A pillér alján... Integet... Ah, az a fehér alak a Maria Immaculata fehér márványszobra... Kőből faragták - és mégis él. Gondolataim visszaesnek a földre, de ez sem vétek! Anyámra és a világ többi anyáira kell gondolnom. Hirtelen gyöngének érzem magamat. Le kell telepednem az előre térdelő fapadok egyik sarkába. Elgyöngültem; - lelkem Róma felé száll a harangokkal, akik most a nagyhéten elnémulnak. Csak most látom, hogy a hajó egyik középső kőlapján térdel az én emberem, a nagy orgonaművész, kinek lelkét valaki szintén elvitte magával. Önfeledten, odaadón, pongyolán térdepel. Ájtatos, pedig talán most nem tud imádkozni, nem tud gondolkozni, mert hiszen az asszony elvitte a lelkét...

Éreztem, hogy megzavarnám még azzal is, hogy ránézek. Akkor is, ha észre sem veszi. Valahogyan megérzi. Én is behúnytam szememet. Hogy pillantásom ne zavarja. Hogy jobb legyek és becsületesebb, mert a lehúnyt szemű emberek mindig jók és becsületesek. A meghaltak, az alvók, a világtalanok nem vétkeznek... Egyszerre megérintett valaki, szelíden, kedvesen. Szentül hittem, hogy hozzámlépett a Maria Immaculata fehér márványszobra. Csodálkozva nyitottam ki szememet. Igazán fehér asszony állt előttem. Még sem a Madonna, hanem szépséges világi nő. Csak ő is hófehér volt, mert orcája világított a templom misztikumában. Egész alakja világított a gyertyalángok szegényes reszketésében, - a gót oszlopok fekete árnyékában. Hófehér prémek burkolták karcsú alakját. Dideregve szólt hozzám:

- Önt talán a jó Isten küldte elém... Ez a pompás templom ma késő éjjelig miattam van nyitva. Nagypénteken én énekelem Krisztus Urunk hét utolsó fájdalmas megszólalásának nagy áriáit... Nappal nem gyakorolhatom, csak így, éjjeli órákban, mikor üres a templom. Ma kellene hozzámérnem hangomat a Votiv-templom méreteihez és az orgonához. A kísérő orgonaművész nem jött el. Most, itt a kar kis lépcsőajtajánál adott át egy levelet a sekrestyés. A művészt váratlanul kórházba kellett szállítani... Nem tudom, mit tegyek. A sekrestyés meg nem ért. Ezért szólítottam meg önt. Segítsen... Tolmácsoljon...

- Signora! - én csak szegény, magamban imádkozó ember vagyok... De higyjen a csodatételben! Én pár perc alatt olyan orgonakíséretet szerzek, hogy jobbat nem kívánhatna sem égen, sem földön...

Megvártam, míg a hófehér alak elfogyott a tömérdek oszlopok és egetverő falak éjjeli árnyékában. Megvártam, míg hallom a kis lépcsőajtó csapódását. Azután lábujjhegyen odalopództam a térdelő emberhez. Hogyan szólítsam? Legjobb, egyszerűen melléje térdepelek...

- Művész, - egy óra előtt találkoztunk az öreg L. mesteriskolájában. Tudod-e, hogy nagypéntekre az Úr hét szavát gyakorolja a világ egyik legnagyobb művésznője? Gyakorolja itt, ma, ebben a templomban. Titokban tartották, mert máskülönben itt volna egész Bécs. Az orgonaművészt, akinek kísérnie kellett volna a művésznőt, ma éjjel operálják. Egyedül te tudnál segíteni...

- Tudok mindent. Valaki magával vitte lelkedet. Ennyi közismert frázisod... De ha ma kíséred e nagy áriákat, az Isten csodát tesz veled. Visszaadja a lelkedet... Értsd meg! Visszaadja... Nem érzed a véletlenségek csodatevő hatalmát? Világító ablakok hívtak be ide téged is, úgy mint engemet. A világító ablakok fénye maga a végzet...

Visszatelepedtem helyemre. Remegtem a csöndtől. Valamit vártam és nem vártam hiába. Néhány fuga surrant végig az orgona melódiás sóhajtásain. Azután fölharsant Palestrina muzsikája, melyet csak azoknak az angyaloknak írhatott, akiket a renaissance festői teremtettek aranyos mennyégbe, földöntúli kékségbe. Mintha a hatalmas boltívek között szellő kerekedett volna. Mintha megrezdültek volna pillérek és falak, - mintha megmozdulnának a tarka ablakokon a vörös palástú királyok és a fehértógás szentek. Megmozdult a nagy mozdulatlanság és az óriás templomhajó nem látszott többé üresnek. Az orgona lehozta a szférák szellőinek suhogását és az égiháborúk fájdalmas dördüléseit. Majd elhalkult minden hang, mintha mérhetetlen messzeségbe, vagy csillagokat tartó magasságba távozott volna. Csak egyetlen csodálatos hang gyöngyözött, az alt majdnem férfias ércességével és a női lélekbeszéd bájával. A kórusról szétjajdult a fájdalom misztikus szépsége:

A bűvös hang lassan elhalkult, mintha elbújdokolna a nagy oszlopok mögé. Az orgonaszó elhullámzott, mint a tenger dagályának hullámverése, mikor visszaapad a partok mellől. Hirtelen órámra néztem. Kisiettem a templomból, - hiszen vonatom nemsokára robog Róma felé. A tér közepéről akaratlanul is visszapillantottam. A Votiv-templom ablakai már nem csillantak bele az éjszakába. Világtalanul néztek a nagyváros elhagyott utcáira. A templom ajtaján ketten léptek ki. A fekete férfiú és a hófehérbe öltözött asszony. Együtt. Egymás kezét fogták, mint a boldog gyermekek...

Én meg siettem tovább a déli vasút állomása felé. Egyedül. Rettenetesen egyedül éreztem magamat. Lehajtottam fejemet.

A jó Isten világító ablakaiban ragyog a végzet. Igen, - az összevalók végzete világít onnét.

A régi tér sötétsége kedves sötétség. Mert ilyen is van. A sötétség nem mindíg a szomorúság, a félelem, a bűn, az elmúlás jelzője. Bizony, lehet kedves is.

A gyér lámpák egymás mellé rajzolják az ódon házak körvonalait - és mondhatom, az utcai lámpák elsőrangú festők. Finoman ízléssel, bravúros technikával dolgoznak.

A sötétben az orgonabokrok is jobban összetartanak, mint nappal. Kollektiv lelkületűek: nem válik ki egyik sem a többi közül csak azért, mert fehér a fürtje vagy violás, vagy mert dupla kis tölcsérekből fürtösödik. Összebújnak és versengés nélkül teljesítik egyetlen céljukat: illatoznak kecsesen, kegyesen, hűségesen. Hadd örüljön a tövükön a kiskorú pázsit, a szomszédban a sok időviselt, átmelegedett kőfal. Hadd álmodja a sok szunnyadó lélek az emberi méhkasok celláiban, hogy pillangóvá változott és övé az élet minden méze.

A kőlovag feketén áll a csobogó régi kút középső pillérén. Más régi kutakon Neptunok, Tritonok, Hébek, fürödni szerető angyalok a vizek inspektorai. Itt, ezen a téren a kőlovag. Mintha itt rekedt volna a török vagy Bocskai hajdui ellen hadakozó Landsknechtek közül. Neki most éjjeli szerepe a fontosabbik. Nappal csak régiség, a derék város történelmi rangjának egyik nyugalmazott paizshordozója. Alakká faragott kődarab, melyre rárakódik a szélhordta korom, az emberhordta por, melyre rátelepszenek a duzzadt verebek, néha enyelgő galambpárok, de ezek sem veszik semmibe a lovagot. Hiszen épp úgy leülepszenek a vasbetoncövekre, a városi mennybolt dróthálóira, az üzeneteket leső kíváncsi antennákra. Nem veszik embernek a lovagot. Igy az éjjeli sziluetje mégis ember, a virrasztó ember, aki mesél rég elpárolgott időkről. Azokról, akik voltak, de azokról is, akik még csak jönni fognak. Jósolgat róluk, mert biztosan a jövőbe is lát. Tudom, ismerni fogja azokat is, kiket én már meg nem ismerhetek, de akikkel még ükunokám sem találkozhatik.

Őt nem hordhatja el innét senki! Nem írt ez a kőlovag soha semmiféle hatalom ellen, mert hiszen élő mintája sem szerette az írás vagy a kritizálás mesterségét. Akik ellen valaha kardot rántott, maguk is régen megtértek a legbékésebb hüvelybe, mint az ő kardja. Ezért a lovag napközben békességben él a világ uraival. Kőnek teteti magát és nem vesz tudomást semmiről, senkiről. Este mégis csak élni kezd. Az éjtszaka meglágyítja arca merevségét. Nem érzéketlen kőszoborként áll itt, hanem mint becsületes, virrasztó ember. Szentül hiszem, hogy most éppen a kútja csobogását hallgatja.

Az a kút is körülötte most máskép csobog, mint napközben. Ez a csobogás nappal csak parádés játék; így éjente a vizek kedves meséje. Azok a csillagfényben megvillanó vízsugarak visszakapják ősi duruzsoló hangjukat, mely édesebb és muzsikálóbb, mint bármelyik népnek nyelve. Visszakapják a hízelgő csörgedezés elbájoló szavát, mint az a víz, mely a mohos, fekete televényből fakad. Az anyaföldbe kapaszkodó görcsös gyökerek, a vén magfák biztonságot kereső, szeretetet és ragaszkodást jelentő kérges ujjai között ered. Vagy kiszökik a szirtek repedéseiből, mikor a kősziklák megmutatják, hogy bizony puhábbak, mint a legtöbb emberi szív, mert tudják az öröm vagy fájdalom könnyeit hullatni. Ezért a kút csobogásának hangja éjjel csupa kedves őszinteség.

Mikor így éjjel magamban bandukolok, én is többnek tartom magamat, mint nappal. Mert napközben a gondkőtörők, az érdek-halászok, az eszmehajtást legázolók között magam is veszett ember vagyok. Ahogy így sötétben vándorolok és éppen a sötétség szemével lelkemben és mások lelkében mindent tisztábban, világosabban látok, fölemelem a fejemet. Nyugodtabb vagyok; a többiek most alusznak, tehát mind jók és szelídek. Én meg virrasztok. Örülök ennek, mint a gyerek, kinek megengedték, hogy tovább maradjon ébren, mint fiatalabb testvérei - és ezért büszke a nagykoruság ez első előlegére.

Megyek, mendegélek és igen jól érzem magamat. Átpillantok a virrasztó kőlovagra, hallgatom a csobogás meséit és derűsen veszem át az orgonabokrok illatajándékát. Ezekben a percekben mérhetetlen gazdag vagyok, mert nincs semmi vágyam. Egyszerűen nem kell semmi, mert megbékéltem még a sorssal is, mely pedig úgy bánik velem, mint a bürokratikus, a szigorú, az egyént és esetet meg nem különböztető hatóság.

Egyszerre a szellő meglenget előttem valamit. Az egyik ódon ház fala mellett hosszú szálon függ valami kis levél és kapukulcs. Fönt a második emeleten nyitott ablak. Borongós, félénk világosság szűrődik belőle. A halovány fényhasáb elhúzódik az összebújt orgonabokrokig és a kis fény ott csókolódzik egyik fehér szelencefürttel. Kiválasztott egyet a sok közül. Kiválasztja, szereti ezt a szerelmes virágot. Szép a fény és a virág találkozása, de találkozásukban van valami misztikus, bánatos. A véletlen nagy misztikuma, hiszen éppen úgy eshetett volna ez a kis fénysáv a másik nyíló gallyra. Nézzük együtt, a kőlovag, meg én.

Észre sem vettem volna ezt a második emeletről lelógatott levelet és kulcsot, ha fel nem pillantok a kivilágított ablakra. Furcsa. De a levelet meg sem érinthetem, hiszen csak az olvashatja, akinek írták. A kulcshoz meg éppen nem nyulhatok, mert a kulcs még nagyobb titok, mint a felbontatlan levél. Ez a kis vasdarab tiszteletreméltó, mert az otthon, a béke, a hatalom, az élet fegyvere. Ezért gyermekkorom óta mindíg szent dolog volt előttem a kulcs: csak félve nyultam feléje...

Okoskodtam. A világító ablak vár valakit, aki nem akar vagy nem mer hazajönni! Amit a kis levél mond, talán nem volna elég. A kulcs hangosabb, biztatóbb, azt mondja: én vagyok a te akaratod lendítője, én, a kulcs. Akarj hazajönni. Merj hazajönni. Ott, a világító ablakban a szeretet vár. Minden más hazugság, ami azt súgja: ne akarj és ne merj hazajönni...

Azzal is tisztában voltam, hogy ezt a póstát csak asszony akaszthatta ki. Férfi nem így vár. Ez a világító-ablak annak az asszonynak kitárt, útmutató lelke; férfi így nem virraszt. A szeretetből virrasztó asszonynak csak két fajtája létezhetik: anya vagy feleség. A többi túlságosan önző ilyesmihez.

Melyik lehet? Szegényes fantáziámmal nem tudok detektiv-következtetéseket vonni, még meg sem esett, tehát lelkemben szunnyadó történeteket szőni és kibogozni. Pszichológusnak nem születtem; minden tudományt átengedek azoknak, akiknek kenyere. Csak paraszteszemmel gondolkodtam. Arra hallgatok, mert becsületes, régi örökség.

- Ha ez a kulcs itt lóg, akkor erre kell kerülni annak, akinek szól. Azért kell erre kerülnie, hogy még egyszer felnézzen a világító ablakra, mielőtt bolondot cselekszik annak az asszonynak bánatára, aki hisz ablaka világosságában. Ha nem hinne, nem világítaná ilyen későn, reményvesztett éjfél után, mikor valahol távolban már erre felé tart a hajnal.

Én tehát várok; föl és alá ballagok, mintha én kerülgetném ezt a lengedező póstát. Nem kíváncsiságból teszem; csak éppen hogy kéznél legyek. Hogy elmondjam annak az idegennek: ugyan fogja ezt a kulcsot. A levelet ne is olvassa. Tegye el talizmánnak. Fogja a kulcsot és menjen föl. Haza várják... Ezt fogom mondani. Addig meg vigyázok én a kulcsra, levélre, ne nyuljon hozzá más, akit nem illet.

Jól számítottam: szemben, a kis park szelencéi között ropogott a kavics. Csak a másik jár-kel ottan, mert nem vette észre, hogy ketten is figyeljük: a kőlovag meg én.

Hátha ő nem az igazi? Gyanutlan valaki, aki csak szellőzteti fülledt fejét, vagy akit az állomásra hí valami kötelessége? Talán éppen rosszban jár... Az is lehet, hogy csak azt várja, hogy én odább álljak őrségemről... A kérdés egyszerű: csak fel kell tenni. Tudom, egyenes feleletet kapok. Minden kérdésre határozott, nyilt választ kapunk, melyet nem üres szóval, hanem tettel teszünk fel. Odaosontam a kulcshoz és kezdtem leoldani, mintha magamhoz akarnám venni. Hogyha a világító ablak azt a másik éjjeli vándort hívogatja, akkor nem is enged a kulcshoz hozzáérni, akár föl akar menni, akár nem, oda, hol megbántották vagy ő bántott meg valakit. Az is biztos, hogy bármekkora űr szakadt a két ember között, akik összetartoznak, nyomban összetartanak, mikor valaki érinteni meri, ami csak kettejüket illeti. Ketten egymás ellen, de harmadikkal szemben együtt: ez olyan törvény, melyet még senki meg nem döntött. Most is bevált. A másik flanőr hozzám ugrott és megragadta kezemet:

- Hallja, ne merjen ehhez a levélhez és kulcshoz hozzá érni, mert azok csak nekem szólnak!

Éreztem, hogy karja remeg. Szeretett volna elfutni. Nem tette. A dac, a makacsság rendült csak karjában. Ha férfi karja reszket, akkor már minden jó úton van. E reszketés a karban ugyanaz, mint ami a néma könny asszony szemében. A néma könny szelídség, jóság, áldozatkészség küldötte.

- Nem tenném, ha nem érezném, hogy éppen ezért hozott a véletlen erre felé. Úgy-e, szabad a vakot átvezetnem a keresztezésnél, hogy ne botoljék a villamos vagy az autó elé. Szabad, még ha nem is kért meg erre. Hogyha más nem törődik vele, kell vezetnem, mert hitvány volnék, ha nem tenném. Ugy érzem fiatal barátom, ebben a pillanatban ön az én világtalanom.

Ugyanaz a reszketés a karjában, mely az én karomra támaszkodott. Én nem hagytam sokat fontolgatni, hanem tovább fecsegtem.

- Ugy-e, hogyha most itt a tér padján, az elhagyott padon sebesültet, ájultat találok, nem szabad mellette elmennem anélkül, hogy megvizsgáljam, segithetek-e neki? Ugy-e, szabad a mentőket hívnom, ha egymagam nem értek gyámolításához? Ha meg nem tenném, szívtelen, hitvány ember vagyok. Ebben a pillanatban ön az én sebesültem. A mentők nem kérdezgetnek, hanem jönnek...

- Mondok még valamit. Mi ketten szokatlan körülmények közt ismerkedtünk, de ezek a körülmények őszintébbek, mint a köznap formái. Ezért most fölösleges, hogy mindegyikünk elmondjon egy-egy nevet, mely itt most nem fontos és melyet kölcsönösen holnapra elfelejthetünk. Az ismeretségnek ilyenkor van valami szükséges szava, mert a jókor jött ismeretlen akaratában több a mozgató és több a fékező erő, mint a megszokott ismerősében. A sors eszközei azért mindig névtelenek. Most egyszerűen fölkísérem, haza, mert azok között, kik összetartoznak, az idegen harmadik megjelenése legalább a legelső pillanatban fátumszerű jótett, megváltó szer. Fölkísérem; azután eltűnök, mint - nézze - ott az az ismeretlen árnyék, aki éppen most fordul be a városház utcájába. Ő maga már nem látszik, csak az árnyéka darabja. Már csak kopogása hallatszik. Csönd. Nem tudjuk, ki volt.

A fiú gépiesen bámult a tűnő árnyék után, mely fogyott a Városház-utca sarkán. Pedig dehogy is érdekelte, csak éppen már ő kicsit hajlott szavaimra. Tudtam, hogy kezdi magát egészen rám bízni. Ismertem a kapualját és látatlanban is megtaláltam a világitás csavarját. Valamikor régen, fiatal koromban én is bejáratos voltam abba a másodemeleti lakásba, melynek ma éjjel egyik ablaka derengett. Hol vannak már azok, akik valamikor voltak...

A leoldott másik kulccsal kinyitottam a lakást. A zár csikordulására kisírt szemű asszony lépett elénk. Sokat állhatott ki. Nem engedtem szóhoz és könnyhöz jutni. Derüsen köszöntem, hogy nyomban el is köszönjek:

- Hazahoztam a fiút. Megtaláltuk a kis postát. A mai huszonötéveseket nehéz dolog megfejteni. Még az édesanyának is nehéz. Az anya értse meg jókor, hogy ez a kis fiú ember lett, még pedig modern ember, már pedig a modern ember olyan érthetetlen, mint költője, festője, kora...

- Fiam, jegyezd meg: százat is találsz... De anyád csak egy volt... Nyugodalmas jó éjtszakát.

Mikor kifordultam a kapun, a térnek másik oldaláról még egyszer visszanéztem. Az ablak még mindig világított. Alulról nem lehetett belátni, csak éppen a mennyezetre. Azon láttam a megnyúlt, furcsa árnyékokat. Úgy rémlett, két ember árnyéka. A magasabbik a másik vállára hajtja fejét.

Ekkor vettem észre, hogy a sötét égen meghalványodott az éjtszaka. A tejútnak már nyoma veszett, valami beleszántotta ezt a leghosszabb utat a magasságok sötétkék mezejébe. A világ felölti újra ragyogó ünneplőjét. Én már haza sem megyek. Kiballagok a nagy folyó partjára és megnézem, hogyan kel föl a nap. Sokszor láttam már, de amíg bírom és tehetem, mindig újra megnézem, hogyan gyullad ki az égnek ablaka...

Tavaszodik. A fák még kopaszok. Az otthonom előtti kis parkban a fakult pázsiton tavalyi pörkent levelek kapaszkodnak egymásba és szomorú táncot lejtenek, a zizegőt. A dunántúli liget barnás arabeszkokból font óriás sövény. Még itt-ott átbocsátja az esti pirulást, ahol a hajló, lefelé bicegő nap az opálos eget gyujtogatja. Sehol semmi nyoma a virágzásnak, melegedésnek, föltámadásnak. Csak a magam különös nyugtalanságából tudom, hogy valahol messze tavaszodik. Ablakaimból nem látok semmit a nagy házak ölébe ékelt téren kívül, de régi "udvari" festőm, a hangulat, mindent elém rajzol.

Valami van a levegőben. Láthatatlan, érzékelhetetlen; sem hangja, sem legyintése, sem illata. Hirtelen - egy-kettőre itt van, mint a megszületett csoda, az élet. Nemcsak én érzem; érezi mindenki. Egyformán poéták és próza-emberek. Valami húz kifelé, hogy lelkem csakúgy csetlik-botlik az ajtó felé. Egész télen egyszer sem éreztem ennyire. Furcsa, télen mindig dolgosabb és fegyelmezettebb vagyok. Akaratom akkor erős, mint a fakíré, mikor végigbilleg a parázson és még sem perzseli meg talpát. Egyszerűen azért, mert nem akarja megperzselni... Télen én is így egyensúlyozok életem parázsutain és nem perzsel meg semmi. Ma ez az erős akarat elröppent. Tavaszodik - és valami rettenetesen húz kifelé...

Ablakomból másokon is ugyanezt figyelem meg. Az utcánk apró-cseprő népe, mely addig otthon gunnyasztott, éppen az én ablakom alatt kiabálja rekedtre a torkát. A kis leányokat már rikítóbbra öltöztetik, pedig ők még haloványabbak. Fáznak a tarkaságaikban. A szomszéd házon pepecselő kőmíves mészpettyes gúnyáját panyókára vetette és fütyörészget. Máskor meg hallgat vagy goromba. Az öreg nyugdíjas a park közepén kezefejével tapogatja a padot. Nedves-e? Hideg-e? Nem telepedhetnék-e kicsit a szabadba? Öt-hat hónapon át megállás nélkül csoszogott el a pad mellett, kísértés nélkül. Ma megállítja valami intuíció...

Pergő, a szemközt lakó számtartó pulija nagyokat pereg-perdül. A hideg szelek toborzója idején a kapufélfa mellett nyelvelt, megugatta a garabonciás fellegeket és azután csöndben belebámészkodott az emberek pusztaságába, mint hajdani nevelő gazdája, a számadó juhász. Most meg századszor ugrik ki és be a park alacsony vasrácsain, mintha olimpiászra gyakorolna...

Én magam meg melankólikusabb vagyok, mint levélhulláskor, pedig jobban örülök ennek a nyűgös életnek, mint karácsonykor.

Hogy ez igazán már a tavasz, az biztosabb, mintha ezer rügy percegné, ezer virág illatozná és napsugarak irdogálnák a széles nagy levegőbe a tavaszi hírmondást... Biztosabb ez, mint a lőcsei kalendárium megfelebbezhetetlen tanuságtétele. Mert a tavasz igazában akkor köszönt be, mikor senki és semmi sem hirdeti, de minden és mindenki érezi...

Én is úgy sietek el hazulról, mintha kiűztek volna. Nem hiába olvastatták velem valamikor a szépszavú Horatiust. Akkor egy szavát sem értettem, ma meg eszembe jut egy-egy sora és úgy értem, mintha magyarul volna. Odi profanum vulgus... Már is a mellékutcán szököm ki, hol nem kell a kitérésekkel létem jogait gyakorolni vagy mások jogait szüntelen elismerni. Az oldalutcának kellősközepén ballaghatok; ide az autóknak tilos behajtani. Nagy itt a békesség. A "tejcsarnok"-nak írt zúg küszöbén maga elé könyökli lábait a duzmadt cirmos. A szatócs ajtajának támasztott fakötegeken verébpár köszörüli csőrét. Tudják, senki sem jön már e kötegért, hogy kettesüket bolygassa. Ezen az oldalutcán mendegélek. Fölvonulok egymagamban.

Ez az utca nappal is borongós, mert akik régen voltak, jobban szerették az árnyékot, mint mi. Nem merték úgy pazarolni a napfényt, mint a mi nemzedékünk... Öreges ez a kis utca. Ódon minden háza. Itt alkonyattal kezd világosodni, hogy boltból és hivatalból hazavetődnek a rendes polgárok. A sarokház kedves kis barok-ablaka máris világít. Ki is nyitották. Hadd jöjjön oda is be, ami itt van valahol, anélkül, hogy láthatnám és hallhatnám. Hívogatják be a tavaszt...

Valami utánam kopog. Világosan hallom lépéseit. Hátratekintek: sehol senki a szürkület leereszkedő homályában. Csak saját magam lépteinek koppanását hallottam. Haragszom erre az alkonyati, néma és még is kiáltó csöndre, mert ez a csönd az elhagyatottság, a megsemmisülés heroldja. A legkisebb zaj is az élet tanúja, az élet jókedvű kengyelfutója. Nekem is legalább valami hang kellett volna ebben az utcában, azért, mert tavaszodik...

A kis világos ablak egyre közelebb jön hozzám. Érzem, hogy ez ablak alatt minden jobb lesz, mert a kiszűrődő világosság mégis csak élet. Valaki most léphetett a szobába. Ujjai végigfutnak a billentyűkön. Gyakorlott, fürge ujjak. Aki odafönt zongorázik, talán ábrándos szemű fiatal teremtés. Arca, termete, mozgása csupa ritmus. Hátha tévedtem. Talán ingujjra vetkőzött, szemüveges, sörényes vagy éppen tarhomlokú muzsikus, kinek minden mozdulata kótája kulcsának billenése. Mindegy, kicsoda. Megállok; nekitámaszkodom a szemközti kapufélfának. Eszembe jut, hogy ebbe az ódon barokházba nem is való ez a modern, kitűnő zongora, hanem csak a vénkisasszonyos, sovány spinét.

Hallga! Állok levett kalappal, mintha én is ehhez a muzsikához tartoznám. Mintha láthatatlan emberek között a láthatatlan muzsikusnak kalapoznám. Ahogy gyöngyöznek a billentyűk egymással ölelkező ütemei, ezerfélét látok és hallok. Ezerfélét ebben a szűk, hűvös utcában, - a kis barok-ablak alatt.

Ezek a hangok a hajnali ébredésé az én szülőföldemen, a pusztai ház udvarán. Elsőnek fecskepár csicserdül. Ők a pontos koránkelők. Majd megkondul az első kolomp. Terelik a gúlát. A bojtár furulyázik. Bánatosan. Talán elhagyta a babája. A nagyszarvú, komoly szemű, lomha állatoknak fújja el keservét, mert azok jobban megértik, mint a telkesgazda. Szelíden köréje gyülekeznek és végignyaldosnak ködmönén... A hangfonódás egyre erősödik. Széles, lassú ütemek. Érzem, ez a hang ölelés volt... Belerázkódom. Egyre több hang száll le hozzám. Zsonganak, zengenek, dörögnek, mint a boltíveket szétvetni akaró zsolozsmák. Hirtelen áhítat sarjadzik gondolataim között, mint a vetés szélén az első gyönge fűszálak. A zsoltár egyre áradozik és tornyosul. Viharrá változik. Végigseper a világon. Fatörzseket roppant ketté. Embereket ver le lábukról. Záport, pusztulást, népeket hajszol maga előtt. Egyszerre sebes, ujjongó, őrült tánccá zúdul, mely nem törődik azzal, mit hoz a holnap virradása...

Még mindig a kapufélfának támaszkodom hajadonfővel. Hallgatódzom. Ah, ez az egyik Liszt-rapszódia! Hallgattam és közben észre sem vettem, hogy jócskán rám sötétedett. Elfelejtettem kimenni a Duna partjára, hogy megnézzem, hogyan jön a tavasz. Jön-e már, szépséges Magyarország felől? Most már nem is megyek arra. A kopasz liget biztosan már fekete sávvá sűrűsödött. Az esti csillag magánosan csillan. Azt villogja: nincs itt, akit várnál...

Hazafordulok. Úgy gondolom, jó lesz a négy fal között, hol éppen Liszt, mint kis fiú, először zongorázgatott. Ott a házban, hol én lakom... Ott érezte először annak a földnek rengését, mely egyik rögét csempészte kebelébe szív alakjában. Csodálatos hatás ez a távolból, a multból. Már értem: azért voltam nyugtalan, mert át akartam élni a magyar tavaszt, minden tragédiájával, szép nagy erejével, szép nagy szomorúságával... Mikor senki meg nem értett, egyszerűen megértett a világító barok-ablak. Nem sejtem, ki volt az odafönt, odabent a zongora mellett. Fölköszöntöttem a kis ablak világosságának. Megköszöntem a megváltást a világító ablaknak.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Nyár, - nyár... Így hívják, pedig ábrázatán van már őszi szántás, - halántékában már akad hamvas hajszál. Én városban élek és nem látom az igazi nyarat. Csak annyit tudok, hogy a nap egy-egy kakaskukorékolással rövidebb. A falak izzanak és az aszfaltot puhának, kiaszott pázsitnak érzem talpam alatt. Azért is túlpillantok az álmos házakon. Meglátom a messze határban a borostás tarlókat. Hogy már arattak, azt onnan tudom, hogy rokonságot tartok az érett kalásszal. Lehajlik fejem; nehezek benne a gondolatok és meghajlítják, ha nem is akar meghajolni senki és semmi előtt. Érettnek érzem magamat, bár nem is a sarlóra, nem is a betakarításra... Valahogyan kiperzselt az élet és itt feledtek az emberiség nagy tarlóján.

Ilyenkor lankadatlan bámulok ki otthonomból. Nézem, nézem a bárányfelhős esti eget és követem az ide s tova cikkázó fecskéket. Nyugtalanok, pedig sehol sem szól a muzsika, sehol sem berreg a repülőgép. Értem a fecskerajt. Idegesek, mint az emberek, kik hosszú útra készülnek és nem tudják, visszatérnek-e valaha! Nyugtalanságuk rám ragad. Csak el és el innét! Nem akarok találkozni ismerőssel, még ismerős könyveimmel sem. Mennék délfelé, a fecskék után. Érzem, a nyár kezd hirtelen öregedni.

Leszaladtam a lépcsőn és máris az én keskeny utcámban döcögök. Keresem a kis barok ablakot, mely tavaszkor annyi megértéssel megváltott. Látom, a kis ablak ma is dereng. Gazdája nem ment el nyaralni. Alig dereng. Ottfönt alighanem egyetlen gyertyaszálat gyujtottak, hogy ne legyen nagyon meleg... Addig nézegetek föl, míg a világító ablak megszólal. Kedves, halk futamok. Melegek, hogy körülöttem izzó lesz a levegő. Halk futamok, de erősek... Fölemelik köröskörül ezeket az ódon házakat, eltolják, elsülyesztik, mint a színpadi kulisszákat. A melódia elkezd festeni, építeni, teremteni, föltámaszt mindent, ami föltámaszthatatlan. Zümmögöm magamban a muzsika dalsorait:

Egyszerre a Posilipón vagyok. Ott a tenger megolvadt türkiz. A nap megolvadt arany. A félsziget mögött elmerül a poros, lármás, a fülledt Nápoly, könnyelmű szegénységével, ki nem hűlő szenvedélyeivel együtt. Szemben Nisida szigete belerajzolódik a kék ég és a kék tenger csodás színpompájába. Nisida börtönrácsai mögül felém zsong az elveszettek halk nótázása. Ezek rettenetes bűnhődése, hogy erkölcsükben egypár ezredévvel elmaradtak a béke emberévé formált ember mögött, itt még súlyosabb, mint másutt. Mert keservesebb napba nézni szabadság nélkül, mint szabadnak lenni nap nélkül.

Ahogy hallgatózom, magam előtt látom Nápolyt. Nem a mostanit, melynek kikötőjéből feketeinges fiatalok tolonganak a hajókra. Halni mennek a messze Afrikába, mert forró a lelkük, mint Afrika sivataghomokja, melyen porladni fognak. Halni mennek, mert nekik nem elég a mult és a jelen, hanem a jövő kell. Halni mennek, hogy helyet adjanak a náluk is fiatalabbaknak, apró testvéreiknek. A muzsikáló kivilágított ablak alatt én a régi Posilipót látom. Magam is még fiatal voltam. Hallgattam a borzas, a villogószemű fekete fiút, ki a lepke tragédiáját dalolta mandolinjához. Istenem, talán ott van túl, Nisida rácsai mögött...

A Camorra éles autogrammokat húzott ábrázatára. Izgett, mozgott, ringott. Behúnyta szemét. Kitárta karját, mintha fogni akarna valamit a levegőben. Csak megölelte az életet, a napfényt, a szegény boldogságot... Méregettem ezt a szegény ördögöt. Mikor este hazavándorol a Posilipóról, hol daláért soldókat gyüjtött, szörnyű lebújokban hányódik padlásszobája küszöbéig. Vagy talán már akkor sok minden nyomhatta lelkiismeretét?... Mégis vonzódtam ehhez a senkihez, mert addig, míg dalolt, igazán valaki volt.

A barok dél fia. A dél diadalának hirdetője. Mikor meleg, színes tenorja belereszkette a hajló napsugarakba a fény szeretőjének, az epedő lepkének örök drámáját, halkan átszóltam feléje: bis! Hogy volt! Bis! Mintha ez a fekete olasz fiú odafülelt volna. Elmosolyodott és újrázta:

Csak most vettem észre, hogy nincs előttem senki, semmi, Nisida helyett az ódon pozsonyi utca házai hallgatóznak velem együtt és fölöttem, a világító barokablakból szól hozzám a hazajáró idő, a régen volt fiatalság...

Így barátkoztam össze ezzel a világító, a muzsikáló ablakkal, mikor már az én esztendőimben nehéz dolog a barátkozás. A gyerek örömmel, ösztönszerűleg kap a másik gyerek felé, mikor még nem is tud hozzá szólani. A nagyobb gyerek, ha nem is szól a másikhoz, legalább dicsekszik feléje, ünneplőruhával, parádés játékkal. Az ifjú bajtársakat keres gondolatközösségre, mikor még meg sem tudja különböztetni a gondolatokat az érzéstől, mert még nem érti, hogy a gondolat kristály, az érzés pedig buborék. Ha nem talál bajtársat, az ifjú még beéri cimborával. A férfiú mérlegel és válogat. Jómagam meg ott tartok, hogy szeretem a remeteéletet. Legalább megmaradhatok emberbarátnak...

Megbarátkoztam a világító kis barok ablakkal, az én ismeretlen muzsikusommal. Sohasem kérdeztem, ki lakik ott fönt. Nem akartam tudni. Az ember ne ismerkedjék barátaival, mert illuzió az élet egyik legszebb, legértékesebb kincse.

Ez az ablak maradt egyik legigazabb jóbarátom, nosztalgiás tavaszok, száradó nyarak szorongó óráiban. Amikor csak tehetem, az én szűk utcámban járok és várom, várom, hogy kivilágosodjék az a kis barok ablak. Megtoldja életemet azzal, amit már átéltem, megtoldja azzal is, amit csak képzelek. Megállok alatta...

Minden költözködés a lélekvándorlás tanának bizonyítéka. A hurcolkodás után nemcsak a házi tűzhely más és más, hanem más maga az ember is, aki tűzhelyét újra összerakja. Volt otthonom, melyben én voltam a Diogenes, mert minden apróságot eldugtam, ami nem szükséges a mindennapi kenyérhez. A másik lakásomban meg kiraktam minden csecsebecsét, melyeket érzelmi utazásaim között gyüjtögettem. Kiraktam, mert belémszállott valami a Medici-ek műgyüjtőszenvedélyéből, természetesen, csak az én mikroszkópikus lehetőségeim keretében. Volt tanyám, ahol Fabius Cunctator életét éltem, mert mindent aggodalmasan holnapra halasztottam, hogy csak ma meg ne tehessem. Valamint újra más utcába költöztem, Buonaparte-ként léptem át új hajlékom küszöbét. Annyi energia szorult belém, mint a nagy korzikai álmaiba. Igaz, nálam minden csak száz napig tartott...

Új lakásomban első tettem volt, hogy megszöktem hazulról, a falak közül, melyekről ezen a napon mondhattam először: hazulról... Odaszöktem, hol sohasem éreztem a lakásváltozást, mert mindig otthon vagyok bérfizetés nélkül is. Szöktem a város melletti kis erdőbe. Odamentem egyszerűen hallgatózni. Hogyha szabadulni akarok gondolataimtól, melyek kullancsként kapaszkodnak belém, akkor mindig hallgatózom. Ez a legbiztosabb balzsamír. Sokkal jobb, mint a nézegetés. Ha körülnézek, csak azt látom, ami igazán előttem van. Ez nem köt le. De a hallgatózás minden változata gazdagsággal ajándékoz meg. Amit hallok, azt legtöbbször még megfejteni sem tudom. Ilyenkor érzem, hogy a probléma az élet sava. Hallgatom saját lépéseimet. Hogyan rastog lábam alatt a száraz avar, mely a multból jóval többet regél, mint az emlékezet. Mesél a nyárról sok mindent, amit eddig nem is álmodtam. Aztán tovább hallgatóztam. A cserjén a nagy népvándorlásról lekésett madarak ültek és ketten halk szóval szólottak egymáshoz. Csodálkoztam, hogy vannak nyelvek, melyeket sohasem tanultam, de mégis értek... Hát még a teljes csönd! Ezt lehet csak igazán hallgatni! A csöndnél nincs kedvesebb és élvezetesebb causeur ezen a kerek világon...

Jó későre járt az idő, mire hazavetődtem új lakásomba, kiábrándító apró események után. Először is befordultam régi utcámba és szórakozottan becsöngettem a régi házba. A házmestertől pironkodva tudtam meg, hogy már nem lakom ott. Előbbi lakásomban már két kis gimnazista éppen világbékét játszik, tehát püföli egymást. Mikor végre igazi otthonomban megcsavartam a villanyt, azt hittem, a korzón sétálok. Mindenkit ismerek, mindenki szembe jön velem, belém ütközik és senki a világon ki nem térne. Derék jó bútoraim voltak. Mikor íróasztalom elé leroskadtam, melankólikusan állapítottam meg, hogy a természet törvényei nem mindenütt megbízhatók. Nálam például már csak kivételeket ismernek. Nem igaz, hogy két egyforma köbtartalom azonos: ha egyszer kiraktam könyveimet, soha többé nem férnek vissza ugyanarra a helyre.

E tudományos fölfedezés közben az ablakomra pillantottam, honnét beszállinkózott az ezüstös ökörnyál, egy-egy zümmögő őszi légy, a préselt virágok illata, mely éppen az én szobámban békült össze újszerű ámbrává az elsőemeleti lakó esti pecsenyéjének hírével. Azt hiszem, a szomszéd lakók kinéztek a csöndes utcára. Halkan kacagtak, mint az a madárpár a kiserdőn. Lent az utcán lépések koppantak. E koppanásokra kitűnő hallásom van: látatlanban megmondom, ez a hivatalos, katonás és mégis bürokratikus lépés csak a ténfergő rendőr toppanása lehet. A szaggatott lépések a mulatós, a szünkopás hangulatú embereké, a csoszogó vándorlás fáradt apáké. Hallga! - ez a lépés női topáné... Nos, de hagyjuk...

Meglepetve néztem át a széles utca másik oldalára. Nagy világító ablak. Nem eresztették le a redőt. Megszokták, hogy szemben, ott, ahová én most beköltöztem, már régebben nem lakott senki. Én is elszoktam a vis-a-vis-któl, mert előző otthonom középületre nézett. A középület meg korán behúnyta szemét. Abban csak papírosdrámák játszódnak. Szégyenkezve vallom meg, hogy kényszerűen a villamos csavar után nyúltam. Eloltottam az én lámpámat. Még cigarettám parányi parazsát is lefelé fordítottam, hogy ne lássák. Talán első pillanatban csak azért nyúltam az oltó-csavar felé, hogy a szemközti lakásnak szerezzek sötétséget. Később meg már engedtem az ellenállhatatlan ösztönnek: nézni, nézni a világító ablakot, úgy, mint megszoktam gyerekkorom óta. Itt ültem íróasztalomnál, mint az elsötétített nézőtéren, honnét a túl megvilágított deszkákon láthatom az élet eljátszott drámáját vagy vígjátékát...

A túlsó lakó otthon volt. Úgy látszik, éppen imént jött haza. Fogalmam sincs, kicsoda, micsoda. A neve mindegy, hisz csak maga az ember az arany vagy az ólom. A neve, rangja, meg a többi csak tucatveret, melyet az ember-érem sok ezer példányban viselhet.

Kezdetben vitatkoztam magammal. Ugyan, ne nézz oda! Nem szabad. Az otthon annyira legbensőbb dolga minden embernek, mint a hite vagy szerelme. Ehhez a kettőhöz senkinek sem szabad hozzányúlnia. Megszólalt bennem a magister elegantiarum is, a tapintatos lelkiismeret. Nem illik átnézni! Nem illik benézni! Majd mégis leérveltem önmagamat: ha szabad valaki szemébe néznem, hogy lelkében meglássam a fent és lent magasságait vagy mélységeit, vagy legalább ezeknek vetített árnyékait, miért ne nézhetnék be otthonába? A másiknak lelke mégis csak igazán magántulajdon, de mégis mindenki figyelgeti, vizsgálgatja, magyarázza. Igaz, mindenkit figyelnek. Az írástudók "közéleti kritika" címén, a jóbarátok érdekeik jogán, a nők meg pillanatnyi akaratuk jogcímén. Miért ne láthassam ennek az ismeretlennek otthonát, hova betolakodhatik a látogató, a kéregető, a végrehajtó és sok, sok más. Csak éppen én nem, mert nem ismerem.

A szikár férfi éppen hazajöhetett. A kályhának támaszkodott. Bizonyára szórakozott ember, hiszen odakünt fülledt a levegő. A kályhát még nem fűtik. Talán csak megszokás ez a támaszkodás? Aligha. Az, hogy a kályhának támaszkodik, azt jelenti, hogy fázik. Igen, fázik a lelke. A lélek is csak olyan, mint az otthon. Kihűl, ha sokáig nem lakták. Kihűl, ha nem fűti életcél, szeretet, reménység, a munka másokért. Kihűl, ha nem rakják meg tüzét kényszerek apró rőzséivel, vagy gondok kemény hasábjaival... Mindezek a lélek tüzifája vagy szene. Csak éppen a kalória más. Most már tudtam, hogy ennek az embernek hiányzik valami vagy valaki...

Hirtelen letelepedett asztalához és fölcsapta az ott heverő könyvet. Két tenyerébe támogatta deres halántékát. Ez a nagy, a kínzó gondolkodás, fizikai alátámasztással. A nehézfejű, a magoló diák is ökölbe szorítja figyelmét. Előre tudtam, nem fog soká olvasni. Pár perc múlva föl is állott. Lassan betette a könyvet és azután fölindultan ellökte. A könyv menekült előle, mintha önálló életet élne és a gondolatokkal együtt futna olvasója elől. Igen, nyugodtan tette be a könyvét. Ezzel a nyugalommal is időt akart agyonütni a naponta késő álomig. Csak egy pillanat, de mégis lemorzsolt idő. A könyv iránt meg valami meleg részvétet éreztem. Milyen önzetlen, kedves társaság az a könyv! Elkergethetjük, mikor akarjuk. Angolosan eltűnhetünk mellőle, üres mentségek nélkül. Ha ott hagyjuk, nem sértődik meg és nem mond senkinek rosszat rólunk.

Majd elkezd föl és alá járni. Ez a "föl és alá" sokat vall. Aki így kering, vagy mélyen gondolkodik, vagy odáig jutott, hogy nem tud gondolkodni és a föl- és alájárás ritmusával próbálja megindítani a gondolkodás befagyott vagy berozsdásodott gépezetét. A régi görögök is járkálva tanítottak, mert könnyebb mozogva megfejteni az élet nagy trigonometriai föladatait. A mozgás és a logika egy atyafi-gyermekek. Vagy talán föl és alá jár, mint a sakál vagy a párduc a ketrecben. Ez a szabad állatok nyugtalansága. Ez is szabad ember, aki most maga előtt érzi az élet vasrácsait...

Váratlanul lehajolt a pohárszékhez. Láttam, hogyan tologatja hátra a palackokat, melyek emlékeztetnek a női divatok kecses vagy keresett formáira. Egyik karcsú és nyakig befont, mint a modern vonalú asszony. Édeskés tüzében is van hasonlóság... A másik tömzsi palack, széles, akár a krinolin. Elrejti a termet titkait, az italnak "jellemét"... Biztosan valami szíverősítőt akar fölhajtani - alvás előtt. Baj van. Keresi a mámort. Ez meg mindig baj. A kierőszakolt álom a csalódások a-b-c-je... Mégsem! Belökte a szekrényajtót. Még kulccsal is bezárta, mert a magános férfiak vagy oktalanul pedánsak, vagy oktalanul pongyolák. Ez odalépett a vizeskancsóhoz és jókorát húzott belőle. Megértettem: ez az ember az élet rácsai mögül a lélek sivatagába érkezett. Nem kell neki semmi, ami csak elreppenő mámort ajándékoz, mert nem is ő maga szomjas, hanem a lelke.

Leroggyant íróasztala elé karosszékébe. Rágyujtott. A cigarettát nem szorongatta meg kéjesen, nem veregette szelíden az asztal lapjához, mint azok, akik minden apróságban keresik és megtalálják a szórakozást és az élvezetet. Nem, ez az ember már csak arra gondol: vita nostra fumus. Ép ezért ő maga talán észre sem vette, hogy rágyujt.

Majd úgy rémlett, hogy mozognak ajkai. Beszél. Jól láttam, kívüle senki sincs a szobában. Kutya sem, akivel nagyszerűen lehet beszélgetni magános órán, mert ha nem is felel fölösleges szóval, felel megértő okos szemmel, kedvesen odanyujtott lábbal, becsületes, utógondolat nélküli csóválással. Azt is láttam, hogy madárhoz sem beszél. Nincs madár a szobában, hogy gubbadt álmából fölriadva, fölfujt begyéből, pelyhes tokájából csicseregjen: ostobaság, amit mondasz. A dal az igazi művészet. Más állat nem tudja megtanulni tőlem. Én vagyok a világ nótása. Ez a művészet pedig: a dal - éhségben étel, némaságban világnyelv, búbánatban vígasztalás, elmúlásban búcsúzás. Bizony abban a szobában nem volt senki más. Aki pedig önmagával beszél, megérkezett a nincstovábbhoz, mert igazi énje már álomba merült.

Újra fölpattant. A nyitott ablakhoz sietett, levegőért könyörögni, mint az az ember, akit acélkamrába zártak. Igaza lehet. Az az esti levegő nem csak közönséges, egészséges kémiai vegyület, oxigénből, nitrogénből, poros csírákból, hervadó virágok madárhordta híreiből. Az esti levegő több ennél: reménység, szabadság, élet.

A magános ember megláthatott, mert még egy reflexmozdulatot tett. A redő zsinórját kereste, hogy függönyét leeressze szemem elé. Kereste azzal a gúnyos és szomorú gondolattal: finita la comedia! Azután kikönyökölt ablakába és visszanézett az én arcom világosabb kerekségébe. Nem zárta le előttem otthonát. Érezte, hogy elkésett. A játék szereplője a nyilt színen maradt, hiszen a lámpák kioltása sem jelenti a játék igazi végét...

Most már nyugodtan újra cigarettát keresett. Én is utánoztam. Egyszerre gyujtottunk rá. Megláttuk a föllobbanó gyufaszál lángjánál egymás fölpiruló arcát. Még kicsit farkasszemet néztünk. Majd egyszerre átszólt:

- Igazában már nem is lehetek egészen ismeretlen. Ablakom kirakatában nyiltan éltem életem egy darabját...

- Rendben van. Ketten... Az ember valahogyan jobban találja meg az utat előre - kettesben...

Így hozott össze a világító ablak két embert - igen nagy munkára: az élet céljának keresésére...

Ahol a világon szép pont akad, pazar kilátással, vagy legalább is dekoratív szépségekkel, tüstént odaépül valami igénytelen vagy pompázó alkotmány, melyben enni vagy innivalót kínálnak. Ezek az épületek valósággal vadon burjánzanak, akár a viharfenyő, mely minden kőben, rögben megkapaszkodik. Ezek a házfélék talán azért nőnek ki a földből, mert az ember igazában csak akkor gyönyörködik, ha közben eszik és iszik. Az is lehet, hogy azért teremnek, mert életrevaló emberek tőkésíteni tudják a tenger és a hegy, a százados erdő meg a festői falu szépségeit és egyszerűen beléptidíjat szednek annak fejében, hogy a tenger évezredek óta hullámzik, hogy a Montblanc ormán felhő és napfény, pára és szélvész évezredek óta havat szitál, hogy évszázadok előtt merész és kóbor ősök valahova fecskefészket ragasztottak, melyet a modern ember jó távolról festőinek nevez.

Az ilyen becsali-épületek közt rengeteg van, mely hasonlít a köznapi emberhez. Elmegyünk mellette és azután otthon nem emlékezünk sem arcára, sem hangjára, még akkor sem, hogyha szót is váltottunk vele, vagy akár mindennap találkoztunk. De vannak ilyen tanyák, melyek után vissza kell néznünk, ösztönösen, mint ahogy megfordulunk a furcsa ember, a nagy férfiak és - nos, akikkel kezdenem kellett volna, a csinos asszonyok után. Szóval, első pillanatra megérezzük, hogy - mint a franciák mondják, - van bennük charme. Nem merem magyar szóval bájnak nevezni, mert ez a magyar báj mégis csak a nők osztályrésze, míg a francia fogalom lakozhatik a gyöngéd virágszálban, férfiú komolyságában és még marcona emberek egyszerűségében is.

Ez a kis hely, ahova letelepedtünk, megérdemelte a charme fémjelzést. Kedves volt. Nem állott útjában a végtelenséget szomjazóknak, mert meghúzódott a lejtő hónaljában. Minden terrasszáról, minden ablakából, a végefogyhatatlanból csak apró miniatürfestményt mutogatott, hogy művészi és ízléses megosztással fokozza a szépség sokféleségét. Együtt ültünk, akik az apró bretón bárkán a Cap alján kikötöttünk. Sokféle nemzetek fiai, derűs emberpárok, hallgatag vagy kiegyensúlyozott férfiak, mohó fiatalok. Egyik fiatal asszony kezdte:

- Még nem. Én maradok, míg le nem ereszkedett az éj sötétsége. Én csak akkor megyek át a toronyba...

- Mi nem maradunk. Nagyon felhődzik és viharos lesz a tenger. Nem tréfa a mi bárkánkon hazatérni St. Malo-ig...

- Én itt maradok. Éjjel akarom látni a fároszt. Nappal a világítótorony alszik. Az alvó ember sem érdekes. Kinek jutna eszébe a nagy író, vagy a nagy államférfiú ágyához leülni és őt akkor nézegetni, mikor lelke nem cselekszik, hanem valahol messze jár. Én minden világítótoronyra, mely éjjel nekem világított, mint hűséges barátomra emlékszem. Nappal meg észre sem vettem ezeket a kéményszerű, karcsú és mégis otromba épületeket.

- Behúnyt szemmel ma is látom az islandi Cap Horn fároszát. Pedig akkor szép ezüstfényű sarki éjjel volt. A szembe úszó, fenyegető jégtáblák fölé derűsen bemosolygott a zöldesfehér égbe és villanása azt ragyogta: jer! Semmi baj. Vigyázok reád...

- Egyre előttem villog a Cap Matapan tornya. A forró nyári éjtszakában fényjelét összetévesztettem a lesikló meteorral és hamar kívántam magamnak valami igen szépet. Beteljesedett.

- Egyik húsvéti éjjelen kiúsztunk a Dardanellákból. Hátranéztem. A parti szirteken valami villant. Mult és jelen, történelem, alkotás és pusztulás, titkos jövő őrszeme volt. A fárosz... Intett villanó szemével: vigyázz Európa! Vigyázz Ázsia! Tudjátok, hogy a két világrész között rettenetes a generációs probléma. Ázsia már öreg. Európa még fiatal. Mindig rosszul jár, ha Európa vaktában rohan a haladásba vagy utánozni akarja mindazt, ami jó, vagy legalább jól illik az öreg Ázsiának...

Elszakadtam a többiektől. Vártam a teljesteli éjszakát. Csillagfénynél osontam föl a fároszba. A világítótorony őre, a csontos bretón, éppen a fárosz fénykévéinek forgását és váltását szabályozó fogantyún tartotta nagy eres, szemölcsös kezét. Csodálatos élesen hallott. Azt hittem, még észre sem vett, mert hátra nem nézett és a dagály dördülő csapkodásaitól macskalépéseimet nem hallhatta. Már is rámszólt:

Naplángszerű világosság villant el mellettem. Megszédültem. Szinte lestem utána a hatalmas mennydörgést, mintha mellettem villámlott volna. Majd térdre roskadtam. Mintha a végtelen fényben megláttam volna az Urat. Pedig egy pillanatra csak a csontos, szögletes bretón arcot láttam, nagy fekete szemüvegével. Az éles villanásnál arcában megmeredt valami, ami már elmúlt és nem él, majd átrezdült valami vonásain, ami örökké él... Újabb csavarintásra a fénysugarak ott hagytak engem a legfeketébb árnyékban, melybe valaha beléptem. Azt hittem, csak a föld legbelsőbb közepén lehet még ilyen sötétség...

Az őr a fényvetítés irányába kitartotta karját, mely fekete árnyékmutatóvá vált. Mintha e kart ébenfából faragták volna. Csak éppen kezefején sugárzott át fény és a vércsöppek vörösségével festette alá a kéz csontjait és porcait. Borzongtam. Ez a kéz messze tengeren át csak a túlvilágra mutathatott. Majd a szűkszavú őr megszólalt, halkan, a fel-felhördülő éjjeli hullámverésben alig érthettem szavait:

- Ni, ott... Igen, ott... Balra a Cap Fréhelles fekvésétől... Éppen most úszik tova az Ile de France. Jól lehet látni, pedig jó néhány csomónyira van a La Manche hullámverésében. Úszik New-York felé. Mennek az Újvilágba, akik talajukat és hitüket az Óvilágban elvesztették. Én már csak a régi földben hiszek...

Odapillantottam. Végtelen távolban őrülten táncolt a La Manche haragos vize. Ezüstzuhatagok omlottak aranyörvényekbe. Ezeken az örvényeken úszott az óriás, foszforeszkáló hal. Az Ile de France tömérdek kis lámpájával.

A bretón máris csavart egyet a forgatógépen. A fényzápor nyugat felé fordult és kioltotta a legragyogóbb égi csillagszemeket is.

- Jól lát? - kérdi az őr. - Az is szép hajó. Nem a legnagyobbak közül való. Ez az angol Arandora Star. Indiából jön. Hozza Gandhi üzeneteit...

- Talán nem sokáig hozza... A hajó is olyan, mint a becsületes férfi. Egyszerre üt az órája és a hajó hősi halált hal. Leszáll a tenger fenekére. Legfeljebb egy-egy olajfolt az utolsó sóhaja. Így szokott ez megesni a háborúkban. Most biztosan mennek, mert én távoltartom őket a szirtektől. Ne menjenek fejjel a falnak!

- Bámulatos gyors és éles a szeme, - mondom, - hogy tüstént meglátja a hajókat is...

- Hogy én a fárosz fényében meglátom a hajókat is? - vetette oda keserűen, de mégis valami büszkeséggel. Levette nagy fekete szemüvegét. Két kiperzselt szemüreg meredt rám a csontos, férfias arcból.

Lesütöttem szememet. Nagy Isten, ez az ember, aki óriás hajók utait és óriás hajókon bolyongó emberek utait igazítja, világtalan. Akaratlanul is kicsúszott ajkamon:

Mosolygott, miközben fekete szemüvegét zubbonyán törülgette. Pedig neki mindegy lehetett, párás-e az üveg, vagy nem. Ő máskép - lát.

- Bretón tengerész vagyok. Onnét, Rotheneuf-ből. A nagy háborúban én többet adtam, mint a hősi halottak. Én odaadtam a fényt...

- A háborúban a férfi élete csak váltópénz. Keveset ér. De akitől elvették a legtöbbet, a fényt, azt őrizgetik, istápolják, mint a nemes valutát...

- Velem akkor esett, mikor a tengeralattjárónk éppen kibukkant a hullámokból... Körülrobbantak az ellenség bombái. De kit is érdekelne ma már mindez? A legnagyobb esemény is köznapi esetnek látszik, valamint részeseit bekaparták a hantok alá... Ilyenkor már a nagy sebek hegei arcon, testen, erkölcsben, új határokban beforrnak és nem annyira rútak, mint az első pillanatban...

- Én ismertem Bretagne minden parti szikláját. Én beleszülettem az Atlantis minden dagályába. Ezért tettek ide vakon is a fárosz őrének. Az én szememnek már nem árthat a világítótorony vakító fénykévéje. A fődolog, hogy a vetítést a kellő villogó sorrendben kezeljem. Hogy a fény kellő pillanatban, a kellő helyre löveljen abba a hullámzó éjtszakába... Mikor virrad és mikor alkonyodik, azt halálos pontossággal megérzem. De a villamosóra csengője is jelzi...

- Így tanultam meg szemek nélkül újra látni. Tudom, melyik hajó mely pillanatban indult Le Havre-ből, Rotterdamból, Newhavenből... Tudom, mikorra erre jár, melyik fényvetítésbe kell esnie. Pontosan ismerem a lassan tolakodó és hirtelen szökő dagály hullámverésének időpontját és a hunyászkodó apály leterülését. A nagyvárosok utcáin a vakok ismernek és biztos lépésekkel végigjárnak minden talpalatnyi területet, mely az ő megmaradt ajándékéletük vagy csapássorsuk körzetébe esik. Én világtalanul is ismerem - akár a tenyeremet - az én kötelességem körzetét. Ez a La Manche az én tenyerem...

- Bocsánat... Ez az angol Arandora Star ma kicsit késik... - Jobbra igazította a vetítést. - Úgy-e, látja, hátrább maradt, mint indulása jelezné. Nagy az ellenszele...

Odabámultam. A tündöklő fénykévében megláttam a hintázó, táncoló hajót...

Nem kérdeztem többé semmit. Lehajtottam fejemet. Megszorítottam a világtalan tengerész kezét. Megértettem, hogy a lélek világító ablakain át akkor is látni, mikor a földi ablakai bezárultak. A tengerek éjjeli mécsét biztosan igazgatja a hajók magános forgalmi rendőre: balra hajts, mert jobbra szirt fenyeget, - jobbra hajts, mert balra zátony húz magához!...

Minden lélek, a legszerényebb is, világít, hogyha a kötelesség igaz utairól soha le nem tért...

Égi magasságokig kalandozó költők és porban csúszó életnapszámosok képzelete a világító ablakokat és a csillogó szemeket egyaránt, kényszerűen, egymás mellett és egymás helyett látta...

A képzelet egyazonos mindkettejükben. Csakhogy az egyiknek - a költőnek - mindenkor kéznél van hegedűje, melyen el is játszhatja amit lát vagy hall. A másiknak - a gondolatok szegény napszámosának nincs hegedűje... Még gyerekkorában eltörött. Lehet, hogy nótafája, a képzelet meg volt, csak az élet feszített rá hamis vagy elpattanó húrokat...

Mikor az ember álmatlanul hánykolódik, egész élete összekúszálódik előtte. Életem delén az álmatlan éjtszakákon én is kiástam multamból a márciusi napfényben kiélesített emlékeket. Az éjtszaka szürke levegőjét benépesítettem jövőmből előre orzott képekkel. Mindig a hét sovány esztendő képei ködösödtek elém. Majd elküldtem lelkemet zarándokolni vágyódásból kimosódó sivatagpuszták, meleg földkönnyeket buzgó oázisok, a Megváltást beárnyékoló pálmafák közé... Ilyenkor áhitatosan éreztem: az álmatlan sötétségben ez az imádság pillanata. El akartam magamban mondani az én szép Miatyánkomat. Még ez az imádság sem nyugtatott meg, mert lelkemet összebogozták szegényes elmúlások sejtelmei, az életemben még hátralevő kötelességek rettentően nyomasztó lidércei, meg a sötétben erőművé kiépített akarat, mely erős, de tehetetlen, mert mozdulatlan... Imádságomat gondolatszavak nélkül hirtelen befejeztem, majd százszor is újra kezdtem. Úgy rémlett, kihagytam belőle valamit. Kihagytam belőle igaz, egész lelkemet.

Majd egyszerre váratlanul messziről valami zsongott bennem. Ismétlődött, mint a távolba szaladó vonat kerekeinek ritmusa. Majd úgy szólt hozzám, mint a kegyetlen időmalom halkuló szava: a közelálló órának mesemondó ketyegése. Ismételgette:

Régen, nagyon régen olvastam valahol e sorokat. Talán a boldogtalan Ady írta... Ha tehát én is összehasonlítom, vagy összecserélem a világító ablakokat és a szemeket, - ez talán már plágium...

Nem, mégsem az. Nekem nem plágium. Mert igazán vannak szemek, melyek nekem világító ablakok. Vannak világító ablakok, melyek nekem a fehér asszony nevető szemei...

Aki életében még sohasem tért haza úgy, hogy világító ablak várta, melyben neki akár nappalok sötétsége, akár éjjelek lidércfénye után várakozó mécset gyujtott valaki, az nem tudhatja, mi a szépségek beteljesülése...

Az engem váró világító ablakok megpillantása nekem mindig több volt, mint hajótörés után, az elmerülés utolsó pillanata előtt kikötni. Hiszen a kikötés csak közönséges, szerencsés véletlen. A várakozó világosság megpillantása több ennél: a soha eléggé meg nem érdemelt csoda. Nagy csoda, mert egyszerű. És egyszerű, mert végtelenül nagy. Aki ezt meg nem élte, aki ezt meg nem ismerte soha, nem tudhatja, mi az a világító ablak, melyen a gondok várában járó fehér asszony kinevet.

Mert az élet általútján ez a két világító ablak vezetett keresztül, mikor úgy éreztem, hogy világtalan vagyok és eltévedek.

Én tudom. Mert ez a két világító ablak jelentette nekem a szárnyak új kibontását akkor, mikor szinte már kétely nélkül hittem, hogy szárnyaszegett vagyok.

Mikor ma nem marad a siralomvölgyben kő kövön, hisz leomoltan feküsznek körülöttem szétrobbantott dómok és egykoron békés, boldog házi tűzhelyek, mikor dideregve hallgatom a nagy némaságot, mely nem bír többé visszafelelni a szépség és a jóság és nagyság hívó jajjára, én fölnézek két világító ablakra...

Ez fényévek távolában ragyogó csillagokig emelkedő hit. Az álló csillagoknál rendületlenebb gondolat. Pedig sohasem láthattam és sohasem láthatom az én Uramat!... És nem is látta az édesapám, az édesanyám. Öregapám, ükapám sem. Még az az ősöm sem, aki nagy napnyugati útján valahol a Tisza partján leszállott Szellő paripájáról, hogy napkeletre imádkozzék. Isten a megmondhatója, hogy is volt? Hirtelen lehajtotta az ő dacos, rakoncátlan fejét, mert arra járt Gerardo Sagredo, aki jámbor volt, mint az újszülött gyermek. Aki magával hozta a lagunák tündöklő napfényét. San Marco oroszlánjának büszke elszántságát. Muzsikáló campanile-harangok beszédét. Itália napfényes harmóniáját. Ez az idegen ember keresztet vetett a Tisza vize fölött és belőle egy marékkal hullajtott a másiknak a kerek sisak alól kigöndörödő fürteire. Az ázsiai szittya térdre esett és a dacos férfiú alázatosan mondá: isa, por és chomuv vagymuk... Ő is hitt, ép úgy, mint ma én, pedig sohasem láttuk a mi urunkat... Róla tanuink csak a csillagok, akik ragyogják, hogy Ő van. Tanuink a fölmutató hegyek, - hozzá siető folyók, az intésére elhallgató viharok és csöndesedő tengerek. Tanuink az áldássá szökkenő kalász, az örömmé mosolyodó rózsabimbó. Tanuink, hogy Ő van. Tanuink a nagy törvények, melyeket nem tud módosítani évezredek minden tudása. A törvények: hogy születünk és meghalunk, emlékezünk és rég multakat átveszünk és tovább adunk, mert megértjük, mit gondolt Platon kétezer és pár száz év előtt. Megértjük mezitlábas apostolok és evangelisták csodálatosan egyszerű és átlátszó hitét. Lelkesedünk 2000 év után Horatius meghalt nyelvének muzsikáján és rajongunk majd száz esztendő után Petőfi tárogató-szavára. E törvényekből tudjuk, hogy Ő van. - Van Isten, akit nem láthatunk. Hogy Ő van, azt tudjuk abból a törvényből is, - mely megtanított a munka csákányával a földbe vágni, - a föld fölött meg ezer formában teremteni, mert ásásból és alkotásból érezzük, hogy a munka az Úrnak szolgája. Mert hiszen teremteni csak ketten tudnak: maga az Úr, - meg derék szolgája, a munka...

De meg ha nem is láthatjuk a mi Istenünket, tudjuk, hogy Ő van. Már abból a tudatból is, melyből lelkünkben megtermett az Isten gondolat. Ez egymagában a világok fölötti hatalom és jóság és bölcseség igaz tanúja, mert az Isten-gondolat nélkül nem lehetnénk különbek, mint a hegyek kövei, - a göröngyök palántái vagy akármelyik apró avagy óriás állat, mely ugyan néha okosabb nálunk, de nem ösmeri az Isten-gondolatot, és éppen ezért csak állat...

De meg annak, hogy Ő van, - minden hideg kételyét leforrázza egyetlen érzés: a szeretet, mely melegebb a csillagok között megállt napnál, - kékebb a dél egénél és mélyebb a Csöndes óceánnál. Mert éppen a szeretet az egyetlen tulajdonság, amit a láthatatlan Úr a saját tulajdonságai közül reánk ruházott - és a szeretet önmagában tanusítja, hogy Ő van, ha nem is láthatjuk...

... Szóval: én sohasem láttam az Urat és mégis hiszek benne. Az embert pedig nap-nap után látom, akár tízezrével - és mégis kimondhatatlan nehéz hinnem az emberben. Mert tisztesen távolodó életemben már rettenetes sokat csalódtam és éppen ezért már nem hiszek látó szememnek, - nem hiszek halló fülemnek. Nem hiszek emberi gondolatoknak, mert a gondolatok szépsége zománcát nagyon befutotta a fájdalom sóhajtásainak párája, a lélek nagy szomorúsága.

Azt vethetik szememre, hogy soha az emberi nagyság nem vitézkedett annyira, mint éppen mostanság, mikor csatatér a sivatag futó homokja, - az óceán tükre és a sztratoszféra fény-ozonja vagy éj-özöne... Ez igaz, de ez a nagy vitézség még nem mindenkor az igaz emberi nagyság varázslatos tükröződése. A vitézség napjainkban olyan általános erény, mely még nem adja vissza a hitet az emberben. Azt mondhatjuk, hogy szinte könnyű vitéznek lenni, mikor egyszerűen - annak kell lenni. A mi nemzedékünk kényszerűen megtanul egyszerre vagy ízenként meghalni, azért, hogy a jövő nemzedék élhessen...

Nagy iskolába járunk, - valójában a pusztulás Sorbonne-jára. Ezért e kis vallomások élére írhatnám: "hiszek az emberben, pedig évtizedek óta háború van a világon..." És még sem a rettenthetetlenül bátor emberek adják vissza nekem a hitet az emberben, mert - hogy is írta meg Schiller a sárkányölő vitéz románcában: ... "denn tapfer ist auch der Mameluk..."

Én akkor hiszek az emberben, hogyha valaki olyasmit cselekszik, bátran és vitézi módon, - ami a másik embernek nem fáj.

Mindig ezt keresem. Észre is vettem ezeket a semmiségeket, mert kerestem óceántól óceánig. Ritka ám a szó vagy a tett mely egyszerűen, hamisítatlanul, frázismentesen annyit mond magyar fordításban: ember akartam lenni...

Határozottan tovább kell gondolkozni, mint ezt a köznap mesgyéjén az előre tolt óra mutatja, mely kontár bürokraciával beleszól a borúból kimosolygó vagy a borúba betakaródzó nap járásába. Bizony tovább kell gondolkozni, mint odáig, hol a köznap határmesgyéjét az esti elsötétítés mutatja. Hiszen a világ megfordult maga körül... Századokon át hirdették eleink, hogy a világosság a legnagyobb jótétemény. Ma érezzük, hogy új korunkban néha a legnagyobb veszedelem...

Az "arma virumque cano..." babéros korszaka is elmult. A korunk vitéz katonái mások, mint hajdan Cincinnátus volt, vagy Cid el Campeador, vagy 1848 vörössapkás honvédei, akiket Kossuth Lajos a bámuló nyugat előtt "demigod" - a félisten névvel dicsőített. A mai kor vitéz katonái legtöbbször csodásan hősi gépészek. Sikerük, diadaluk a tanktól, az acélszárnyon repülő égi hadihajóktól, telitalálatoktól, a szív és a tüdő gépi tulajdonságaitól függ elsősorban. Magától értetődik, hogy ezt az embergépet is fűteni kell a nagy hitnek: minden a nemzetem jövőjéért történik...

Embereket keresek, mikor a háború nemcsak eszmék küzdelme, hanem gépek versenye. E gépek pedig nem lovagiasak, nem nagylelkűek, még csak nem is vitézek, hanem kitűnőek vagy kitűnőbbek, újak vagy újabbak, jól vezetettek vagy félrekormányozottak. Ezek a hadigépek nem becsülik meg az ellenséget, sem az ellenségét, mert még csak nem is zsoldosok, hanem robotok. Általuk és velük az ember is mechanizált gépalkatrész lett...

Ebből a berregő és sistergő, robbanó és dübörgő korból akarom átmenteni a legkincsesebb fogalmat, - az embert. Ez olyan rang, olyan cím, melyet hiába törülnek el demokráciák vagy diktatúrák; - az ember a legrégibb és legméltóságosabb REND marad. Alapította pedig maga az Úr, a csillagok nagymestere. Akkoron, mikor adott a teremtménynek két szemet, hogy megláthatná a világok szépségét. Adott két jó szemet, hogy mindenki tudjon sírni a mások bánatáért... De adott mindenkinek szívet is, mely itt kalapál az ember mellében és mégis - mintha vergődéséből néha magasra akarna repülni...

Tudom, hogy mikor elrobognak ezek a háborús robotgépek, hogy rozsdásodjanak az idők könnypárás levegőjében, - újra visszajön az ember. Keresi otthonát. Övéit. Istenét. Keresi szerszámait és tollát. És keresi önmagát, hogy magáról lecsavarhassa a sok, nagyon sok mechanizmust. Azt azonban nem tudom, hogy ebben a visszatérő emberben lesz-e igaz örömünk. Hogy azokban, akikben én hittem, lesz öröm, - azt tudom...

Könnyű és áldott érzés, hogy hihetek az én Uramban, bárha sohasem láttam... De végtelenül édes érzés, ha találkozom az emberek végefogyhatatlan ezrei között - bárha ritkán és töméntelen csalódás után, - egy-egy valakivel, akinek háta mögött becsületesen elmondhatom: hiszek az emberben...

Ez az érzés nekem legalább - megkínzott életemben, meghasonlott lelkem legnagyobb jóltevője. A meghasonlás óráiban mindig akad valaki, aki így tett jót velem...

Szépek a köszöntések. Aki a köszöntést kitalálta, derék, jó ember volt. Igazi országalapító, mert egy-két szóba beleköltötte a népi közösség, az összetartozás nagy tanuságtételét. A becsületes szeretet nagy prédikátora volt, mert egy-két szóba beleköltötte a legnagyobb civilizációt: ne félj tőlem! Jót akarok neked...

Ha kilépek hajlékomból, a köznap nagy és mégis semmis "via dolorosáját" járni, az első szembejövő ismeretlen, - akár a Senki, - akár a Valaki azt mormogja: jó reggelt! Tüstént optimista lettem. Azt hiszem, igazán jó lesz egész napom.

Az utcasarkon veszem észre, hogy átkozottul fáj a fejem. Eső lesz? Hófúvás közeleg? Déli szél? Vagy jómagam és fajtám gondjai hárfáznak fejem túlfeszített ideghúrjain? Tatársüveges öreg magyar szól hozzám éppen a sarki patika előtt: "jó egészséget!" Jól esik ez a két szó. Többet gyógyít bennem, mint tudós doktoraim bűvészkedése és nektárrá komponált mérgei...

A Mikó-utca sarkán rakottszoknyás apró falusi leány kérdi tőlem, hol lehetne fölmenni a várba? Kitanítom: jobbra, egyenest, fölfelé... Köszöni, - de nem ezzel a szóval: köszönöm. Azt csicsergi: dícsértessék az Úr Jézus Krisztus... És én máris magam előtt látom, ébredt nappal is a nagy keleti csillagnak napnál is tündöklőbb fényét, - a bérpaloták helyén látom a jászolt, - a népi nyerseségek és az úri zseb-ökölharcok sivár zsivajában hallom a Hegyi beszéd igazságait...

Szóba állok a véletlenül arra ballagó bajtársammal. Hamar búcsúzunk. Azt mondja: Isten veled... Mintha ez a férfiszó harangkondulás volna. Emelt fejjel indulok az élet veszedelmei és sorsom vadvizei közé. Úgy tudom, nem érhet baj, bú, bolondság...

Mikor otthon belépek, Isten hozott - fogad. Szelíd, édes asszonyi szó. Úgy lépek be, mintha Isten házába lépnék. Ahova Ő hozott, oda el is kísért. Ahol Ő otthon van, ott én is igazán otthon vagyok, - otthon, boldogság és reménység gyönyörű szigetén, ahol a szenvedés is édes, mert ezt a szenvedést nem látja más, csak azok ketten, akik két görnyedni nem akaró vállamról a szenvedések terhét leveszik. Az Úr - és az, aki szeret, - úgyahogy vagyok, nagy jószándékomban és minden gyarlóságomban.

És lement a nap. Befejeződik valami. Befejeztem valamit, ami soha többé vissza nem jő, akár szép volt, akár keserves, akár édes, akár epés. "Jó éjtszakát" - "Jó éjtszakát"... Hallom egyre halkabban. Ilyenkor el is hiszem, hogy legalább életem e másik fele valósággal szép lesz.

- Végigbolyongtam e kerek világ sok országútját, mosolygó időkben, haragos időkben és sokat tanultam. Megtanultam, hogy idegen népek szívén a jégkéreg, mely majdnem mindig körülfagyta lelküket, leggyorsabban arra olvad, hogyha megértettem köszöntésüket és becsületesen úgy adom vissza, ahogy e köszöntést kaptam. Ilyenkor már a puszta azonos viszonzásra a legújabb ismeretség is magára vesz valamit a régi ismeretségek patinájából. A legridegebb tartózkodás is testvériességgé melegedik át. Ilyenkor láttam, hogy e botor és botorkáló emberiségben sehol sem halt ki egészen a költészet szeretete. Hisz a legújabb köszöntések legtöbbje is teljesteli poézis, mert egy-két szóba rendesen beleszorul sok lelkes líra és még több nemzeti dythirambus...

Egyik nemzet győzelmet és üdvöt ígér vérségének. A másik hazája határára őrségre hívja a bajtársakat.

Láttam a magasba reppenni a hű kezek tízezreit. Pompás köszöntés, mert a kéz jelenti a készséget, az erőt, a tettet.

Egyik kéz-köszöntés kalászvetés-szerű hullámzásában megszólalt a dübörgő észak, - a másikban az ujjongó dél.

És ma, mikor mindenütt, földön, tengereken és egeken elszánt férfiak keresik az emberiség nagy igazát, - azt hiszem, megint csak a köszöntéssel kellene kezdenünk, miként akkor, mikor a köszöntést, mint az emberiség nagy közösségének első jelszavát kitalálták. Igen, emberek, nemzetek, népek, kezdjük a köszöntésen...

Azt tudom, hogy a háborút nem a mi Urunk tanította és sohasem Ő rendezé. Ám a köszöntés emberek és népek között a mi Urunk ihletése...

Én mindenkor keletre járok tanulni, - nem pedig nyugatra. Keletre, mert mind onnan jöttek, akik igazak és jók voltak. Onnét jött a mi nazarethi Urunk, a Megváltó, - onnét indult Gotamo Buddha, a bölcs és ott töprengett Mahomet, a próféta... Nyugatról nem jött tanítómester. Nyugatra mindenki csak ment, mert végzetes nosztalgia hajtotta. Arra mindenki csak ment...

Libanon cédrusai alatt. Alkonyodott. A fehérlő hegyek árnyéka szürkére festette a nappal sárgára perzselt sivatagot. Ahogy a forró égen kivillant egy-egy halovány csillag, lent a mélység kúsza vonalain megrezzent Damasnak, Szent Pál városának egy-egy esti lámpája. A néma homokon, mely nem csikordul a vándor lába és barma patái alatt, mély sóhajt hallottam. Teve-négyes ballagott el mellettem. Elül a fehér teve. Hevederéhez csomózva egymás után három másik sivatagszínű kese. Púpos hátukra szerelt kosarakban Antilibanon völgyeiből cipelik Damas szomjuhozó ajkainak az édes-nedűs fügetermést, meg a kosarakba font kondérokban a vörös kvarsát, a szent hegyek borlevét. A fehér teve nyakáról a szakállas fekete ember lábam elé hajított valamit. Fügefa gallya, tele érett csemegével. A fekete ember leszól hozam:

- Sza-lam... Felelek én vissza. Utánuk nézek. A három teve nem is látszik a sárgásszürke árnyékban. Csak a fehér teve dereng és púpján a fekete ember hófehér burnuszában. Nézem őket, míg el nem tűnnek a napkeltét váró Damas fölött úszó titokzatos opáltengerben.

Máskor meg leballagtam Szidi Bou Szaid csavarodó, fehérházú utcáján. Afrikai nyár égett Carthagó romjai felől és afrikai nyár perzselt a tenger felől. Ez az a föld, melynek az Úr a tüzet ajándékozta, de még sem az emésztő tüzet, hanem az éltető parázslást. Hisz ezer meg ezer esztendő óta emberek milliói kívánkoznak ide és vágyakoznak ma is a tenger és a sivatag közé. Ennek a levegőnek csodás tüzéért véreztek Carthagó zsoldosai, Róma légió, majd a messze észak idáig vitézlett és az izzó nap sugárnyilai alatt hamar levitézlett vandál dúló-emberek.

Hogy így magamban a multakon merengtem, mögöttem különös, szinte szemrehányó hang szólal: Balek! balek! (Félre! kitérni!)

Ivóvizet hordó szudáni topog lefelé szamarával, mely valamelyik atyafiságának bőréből készült tömlőben cipeli távoli forrás ajándékát. A "balek" - ez a "vigyázz!" hirdeti a négylábú oázis közeledését. Ki is térek tiszteletteljesen, hiszen ez a vándorló víz nagy jótétemény, nagyobb, mint az imámok áldása vagy szultánok kegyes pillantása. A szénfekete hajtsár rám vigyorog. Ökörszarvból vágott kis kupába gyöngyöztet néhány kortyot a szamárbőrből és megkínál a vízzel. Hozzá mondja: szalam... Selam aleikum... Béke veled!

Magyar véreim, köszöntsük egymást! A köszöntés boldog, szép idők első magvetése. Akármit mondunk, - akárhogy nyujtjuk kezünket, - akárhogy emeljük magasra, legyen ez a köszöntés ne csak jókívánság vagy jelszó, hanem a nagy bizalom szava, a civilizáció jelmondata. Mondja itthon magyar a magyarnak: béke veled! A határon kiáltsa a magyar minden népeknek: béke veled!

Havazik. Lassan, csöndesen. A parányi, ezüstös hócsillagok e néma ereszkedésében van valami csodaszép rezignáció. Nem tudom, hol és miből és miért érzem e rezignációt, de érzem, - tehát van. Ilyenkor nem vagyok a fizikus, ezen a halkszavú budai utcán, csak a szerény, de önző öreg poéta akarok lenni. Látni akarom, - már önzésből is, - hogy az Úr mennyi nagyszerűséget és szépséget rejtett el egy-egy kis magasságbeli vízcsöpp lehűlésében, kristályosodásában, lehullásában és hangtalan elmúlásában. Ebben a méltóságos és szelíden fagyos hóhullásban meglátom a rezignációt, csak nem tudom, a nagy fehérségben van-e, a nagy csöndben, vagy azokban a feketéllő foltokban, melyek az ember nyomában mindenkor és mindenütt ott sötétlenek. Igenis, ott sötétlenek a külváros nyomorúságos zeg-zúgaiban, - de az ívelő karrierek nyomában is, - a szegényes szürke köznap életében, vagy a nagy történelemben egyaránt. Nem tudom, miben látom ezt a rezignációt. Az is lehet, hogy csak a magam lelkéből vetítem ebbe a hóhullásba...

Tovább várok az utcasarkon. Megdörzsölöm fülemet és megtapogatom mellemet, hol is fáj most éppen? Ejnye, ennek a hidegnek láthatatlan kései vagy tőrei vannak, melyeket jól megforgat az ember mellében. Hogy így dörzsölöm a fülemet, - azokra a magyar fiúkra kell gondolnom, akik most a "keleti fronton - ahogy ezt nap-nap után olvassuk - tervszerűen érik el a kitűzött célokat..." Azokra a magyar fiúkra kell gondolnom, akik nélkülözve, szenvedve és vérezve idegen pusztaság határtalanságában védik a kereszténységet és a civilizációt. Védik a kereszténységet, mely a keresztség tiszta vízcsöppjével a legáldottabb magyar pogánynak, Vajknak homlokán tüzet gyujtott. Ez a tűz ezer éve világosság még azoknak is, akik behúnyják szemüket, hogy ne lássák... Védik azt a szegény kis földet, melyet hegyek alján, vizek partján Árpád hasított azoknak, akik rászolgáltak a derék nevére, aki "nem fél az idők mohától..." És védik, miként már annyiszor, azt a bizonyos Nyugatot, mely a védelemért azzal szokott fizetni, amivel a gyatra ember, aki a jótétemény után többé nem akarja ismerni jóltevőjét...

Ahogy így megálltam a téli utca reggeli havában és dörzsöltem fülemet, valamin megakad pillantásom. Boltok előtt asszonyok állanak, nem párjukkal, hanem párosával. Boltok előtt, melyekben verejtékes, véres pénzekért mérik az éhség orvosságát... Ködösödik előttem, hogy mintha huszonöt esztendő előtt már láttam volna ilyen sorakozásokat. Asszonyok sorjában... Nem szépek. Elnyűttek. Egyikük sem a költészet glóriása, hanem valamennyi döcögős próza. Elvirágzott asszonyok. Dideregve tipegnek-topognak, hogy vállukat belepi a hó tömörödő párnája. A hideg egyiknek orrát pirosra csípte, a másiknak ábrázata a fagytól vértelen-fakó. Egyik-másik megszépül egy-egy pillanatra akkor, mikor kopott kalapján, feslett kendőjén hópelyhek göndörödve rámázzák be orcáját. Igy akad közöttük patyolat-ezüstbe foglalt Madonnaság és rég virágzott tavaszokból visszacsillanó fiatalság is. Csak pillanatokra, míg az a tréfás hó le nem pereg...

Hallgatnak. Csodálatosan összetartanak, pedig a várakozás idejére, legyen egy-két óra, vagy egész délelőtt, mindegyik gyűlöli azokat, akik előtte állanak. Gyűlöli pusztán azért, mert éppen előtte állanak. De azokhoz sincs a hidegben melegségük, amihez nem kell semmi láng vagy parázs vagy bunda, csak valami kis jószív, akik mögöttük csatlakoznak. Ezekkel szemben is egészen sajátságos gőgösség terpeszkedik a derék asszonyok lelkében: "te is, azért is, várni fogsz! Csak várj! Én is vártam. Úgy kell neked!" Bizony csupa szegényes próza és ideges kicsinyesség, ami itt ezekben a hóasszonyokban, kopott kalapok vagy feslő kendők alatt sorakozik, pedig ők igazában mégis hősök, akik előtt megemelem kalapomat, ahogy tiszteletteljesen elkanyarodom mellettük. Egyet sem ismerek közülök, de azért valamennyiük előtt kalapot kell emelnem. Ez igazi köszöntés, mikor nem a viszontlátás öröme, a jó memória kényszere vagy otromba társadalmi szokás, hanem valami láthatatlan, ösmeretlen hatalom emeli kezemet, hogy kalapomhoz nyúljak. Megemelintsem valami előtt, ami ugyanazt az ösztönszerű tiszteletet kelti bennem, mint a rég ismerős kőszent, az Isten házából kiderengő világosság, a nemes öreg arc, a megrázó katasztrófa, a hirtelen halál, vagy a napkelte meg a gyönyörűen nagyszerű villámlás az egek megnyiltával. Mert én bizony nem csak ismerősöket köszöntök, hanem tiszteletteljesen égi napfényt és egek haragját, ember örömét és bánatát is. Ezek előtt is egyszerűen kalapot kell emelnem.

Hallgatnak, és mégis abban a közös gyűlölködésben hatalmas összetartás és összetartozás erősködik közöttük. Ez akkor nyilatkozik meg, hogyha valamelyikük hátulról előbbre akar állani, előbbre a többieknél, mint ezt a kegyetlen sorrend engedi. Nincs a jognak, a szenvedések nagy egyenlőségének olyan védőbástyája, mint ezek a hóasszonyok. Törvény és diktátor, bölcs belátás vagy kemény darabont nem tart olyan rendet, mint ők. A boltajtó előtt tipegő-topogó rendőr az egyetlen férfi a csapat élén. Ma ő sem a hatalom szigorú csatlósa, hanem a bíztató jó ember. Mély hangján elmondja negyedóránként: "A türelem rózsát terem..." (Egy hang az asszonyok közül): - "És fagyott lábakat." Hátrább elkeseredett asszonyi hang sipít közbe: "A türelem nekem már megteremtette a reumámat!" - Alt-hang kontráz: "Nekem meg a boszorkánylövést..." A biztos úr feléjük fordul és fanyarul tréfál: "Úgy látszik, nagyon elfonnyadtak már azok a rózsák, melyeket a türelem terem." Zsebrevágja hatalmas tenyereit. Hullámoztatja bajuszát. Topog ő is egyet-kettőt, katonás ütemben, hogy még annak a hosszú, szomorú ostoros játéknak végén is hallják: így csak egyenruhás ember topoghatott.

Az utca másik oldaláról takaros fiatal asszony gázol át a havon. Kosara kitukanyítja kendőjét, melyre a rászálló hópelyhek szép fehér csillagos mintát rajzoltak. Ahol a kendő mellén kereszteződik, kis cédulát szorongat úgy, hogy félig kiálljon, éppen az a csücske, melyen kéklik a kerek hivatalos pecsét. Kéklik éppen az a szép korona, melyet mindenkor arkangyalok hordoznak, hogy soha se eshessék porba. Nem is ember viseli, hanem az egész nemzet, akit angyalok koronáznak nagy becsületéért.

A biztos úr gyors szeme meglátja az egyik angyalt. Máris szalutál és nagyfontosan a boltajtóra mutat. Szabad az út. A menyecske bemégyen mindenki előtt. Akármilyen szegény, akármilyen fiatal, rangja van. Hatalmas rangja mások előtt, mások fölött. A szomorú, a lázadásra kész asszonyseregből senki sem lázad. Tudják, hogy ennek a fiatalasszonynak ura - ebben az órában - szintén hóban topog, valahol messze, a Donec partján. Ha már ennek a fiatal férfiúnak az ország gondját rakták a vállaira, igazság is, hogy legalább az apró gondját itthon kicsit leemelgessék a szívéről. Azt az apró gondját, hogy nehéz a feleség élete idehaza...

A többi asszony hallgat. Nem nyugtalankodnak. Nem írigykednek. Még arról is hallgatnak, amit éppen gondolnak. Elment az ő ura idegen országba. Talán vissza sem jön többé az ő embere. Ki tudhatja? - csak a nagy Isten... Most megy be a kicsi boltajtón - és talán - mint özvegy lép ki onnét...

Már jön is a menyecske. A rendőr megint szalutál neki. Nem is neki, hanem annak a törvénynek, mely elviszi a férfiakat hazulról. A nagy törvénynek, mely azért termel özvegyeket és árvákat, hogy a haza ne maradjon özvegyül és a nemzet ne légyen árván. A fiatal menyecske lesütött szemmel lép el a többiek mellett, mintha szégyelné, hogy ő most rangosabb, mint a többi. Szégyelné, hogy neki most több a joga, mint a többieknek együttvéve. Elhalad mellettük. Fölpillant a didergő emberostor végében a reszkető anyóra.

Ősz az anyó és öreg, mintha már a sírból járna haza. Kegyetlen törvény, hogy aki él, annak élnie kell, amíg meg vagyon írva sorsa kibetűzhetetlen könyvében. Nem szabad hívogatni a gondok, az életek nagy megváltóját, míg az magától nem jön. Aki maga hívta, azt a pap még haló porában sem áldja meg. Pedig az a pap mégis csak az irgalmasság Istenének a szolgája. Az öreg asszony reszket, mint a nyárfalevél. Két vörösre rajzolt szeme alatt két kicsiny jégcsap deresedik, a kiszáradt lélekből a ki nem száradó fájdalom üzenetei...

A menyecske ellép mellette, de visszafordul. Lábujjhegyen, hogy a többiek észre ne vegyék. Halkan szól hozzá:

Az öreg asszonynak úgy mozog a feje, hogy nem értheti senki, igent int-e vagy nem-et. Persze, hogy nem is hálni jár bele a lélek, hanem megfagyni. Milyen jó is volna itt a várakozás közben belealudni a hideg örökkévalóságba... Látszik, hogy az anyó nem is egészen érti a kérdést. Meglepődik, hogy hozzá szól valaki. Rekedt, akadozó hangján felel, - nem is a kérdésre, hanem azt feleli, ami éppen nyomja.

- A mult világháborúban egyik fiam elesett Miljukovnál. A másik fiam elesett a Piavenál. Én is ez alapon kértem igazolványt, hogy ne kéne sorakoznom... Az urak azt mondották, az a két halott fiú - ebben az új világháborúban - már nem érvényes...

A fiatal asszony megérti ezt a furcsa beszédet. Kicsit megemelinti kendőjét és kosarából mindazt, amit ő nehezen szerzett fogyó időknek fogyó boldogsága korszakában fogyó készletekből, belecsúsztatja az öreg anyó kosarába. Csak azt súgja hozzá:

Nem értik. Újra belesúgja abba a nagyot halló, - lilaszínűre dermedt fülbe. Az anyó szeme alatt a két kis jégcsap lepereg, mert a kiszáradt lélek egy-egy meleg örömkönnyet üzent. A lélek arra az egy esetre sohasem szárad ki egészen, - arra, ami igazolja, hogy vannak még jó emberek...

Ahogy magam is arra csuszkáltam a hóban, a fiatal menyecske után siettem. Megsímogattam havas kendőjét.

- Édes húgom, engedje meg, hogy megsímogassam. Köszönöm, amit cselekedett. Most már elhiszem, hogy a világ leghitványabb önzésén, - a legtermészetesebbiken, a gyomor önzésén is győzedelmeskedik a jóság...

Szép dióbarna szemek meredtek rám. Értettem, hogy nem értették, mit akarok szavaimmal. Sebaj! A fődolog, hogy én megértettem ezt a semmiséget, melynek tanujává tett ez az áldott utca. Engem mindig az utca tanít, melytől annyi mindenfélét, - szépet és okosat, gyarlót és hitványságot kapok. A hópelyhedzés elállott. A hamúszürke égen ezüstfényű derengés erőlködött által. Már sehol sem láttam a rezignációt, sem a csöndes hidegségben, sem a néma fehérségben. Nem a rezignáció, hanem valami csodálatos reménység nőtt a lelkemben, csodamódra, szaporán, mint ahogy percek alatt kiserked és fölcsemetésedik a mangófa a Yogi erős akaratára.

- Odább álltam. Keresztezni akartam a budai körutat a Horváth-kert sarkánál. Várnom kellett. Pompás luxus-autó siklott el mellettem, finoman, hangtalanul. Ösmerem. Azért járhat még, mert azé a nemeslelkű dámáé, aki a vöröskereszt érdekében "reprezentál" - áldott szívvel, nyitott kézzel és pazar bundával... Szerettem volna hozzá a volanthoz bekiáltani: Asszonyom! az a kendős menyecske ma valamennyiüknél jobban megértette a Vörös-kereszt értelmét. Tessék már azt hirdetni, hogy a Vöröskereszt annyi, mint levenni a keresztet a másik válláról. Igen, ez az... Hallgattam. Hisz nem hallották volna meg, amit én gondoltam...

Szép, deli, derűs fiatalság lépett el előttem. Sígyakorlatra mentek. Énekeltek valamit arról, hogy övék a világ. A fiatalságé... Gyönyörű gondolat: minden a fiatalságé... Hirtelen éreztem, hogy nekik útban áll mindenki, aki öreg. Szerettem volna feléjük kiáltani: kár, hogy nem láttátok azt a kendős menyecskét, aki az imént lázadott a korszellem ellen, mert enyhített az öregség keservein... Szerettem volna nekik megmagyarázni, hogy ne néznének akkora büszkeséggel az ősz hajszálakra... Mindannyiunkat, - tehát őket is érheti az a balsors, hogy megöregszünk... Megöregedhetünk mind, hogyha el nem esünk abban a nagy háborúban, melyet az élet ezer franc-tireur gondjával folytatunk. Megint csak hallgattam, mert tudom, nem értettek volna meg.

Tovább várakoztam. Behúnytam szememet és láttam két kosarat. Az élet, a jóság, az emberség volt az egyik kosárban; - a másikban a szegénység és a vénség. Ebből a kettőből nekem is jutott valami szép, kedves, derűs... Az a biztos tudat, hogy mégis csak igazán jók az emberek...

A forgalmi rendőr intett. Átmehettem a másik oldalra. Fürgén, vígan, fütyürészve...

Olvasgattam a hadi jelentéseket a Csöndes óceán végtelenségén végigdúló világháborúról. Az olvasók találgatják, az új kultúra körül tömörülő fehér ember marad-e ura Havai szigeteinek, a bibliai tűzoszloppá vált vulkánok és a poézissé vált déli növények kiemelkedő vagy elsüllyedő keleti Atlantiszának? Kié lesz a szép barna arcok szemének mélységéből, ebből a mindennél nagyobb távolságból felénk néző föld, a csodásan sívó-rívó daloknak tengerbe csöppentett földje? A fehér ember fogja-e tovább uralni, vagy pedig a sok ezer esztendős kulturákba a fehér ember technikai tudását bekapcsoló sárga ember? Yankee vagy japán mondja-e a végén a rettentő nagy való, de még sem igaz szót: enyém az óceán kimeríthetetlen vize és enyém az óceán vulkánjainak kiolthatatlan tüze, mert nekem ez a sztratégiai pont kell 11.000 kilométerek kellő közepén...

Eszembe jut az utolsó királynőnek, Liliuokalani királyasszonynak képemása, - szép arca a nagy levélbélyegeken, melyeket összes vagyonomért, 8-10 krajcárért vásároltam irkáimmal együtt a pozsonyi Lőrinckapu-utca egyik papírkereskedésében. Mikor diákpajtásaim általános irígysége között büszkén ragasztottam bele albumomba, ebbe a pirostáblás kincseskönyvbe e nagy szerzeményt, bizony sem a szépséges maláj királynő, sem én nem álmodtuk, hogy az ő Honoluluja lesz az az aristotelesi pont, melyből a sárga világ a fehér világot kiemeli sarkaiból, hiszen a pálmák és délszaki virágbokréták közé ágyazott Honolulu népe - barna... Régi szokása a történelemnek mindent mások számlájára könyvelni és nem azokéra, akiket a "követel" megillet és a "tartozik" terhel... Sokszor csak azt nem szokás megkérdezni, mit akar, - akinek a földjéről vagy szabadságáról szó van. Ezt a csodálatos rendszert nevezték az új időben "civilizációnak".

Hideg fejjel olvasom a napi jelentésekben, hogy a japán katonák lelkesedve burkolják magukat ekrazitba, hogy ott, ahova a tengerből kiugranak vagy ahova a fellegekből lehullanak, fölrobbanjanak. Lelkesednek e katonai harakiri-ért, mert így nagyobb kárt okozhatnak ellenségüknek és haláluk meg új földeket és új szigeteket hoz hazájuknak. E japáni áldozatok nem lepnek meg. Talán nem is tartoznak a katonai vitézség fogalomkörébe, hanem a vallási fanatizmus erejéből termett ősi szokások tanuságtételei, melyek méltán riaszthatják meg a legbátrabb fehér embert is, mert vulkánok ellen még a legnagyobb bátorság és a legkiválóbb technika sem talált ki védekezést, már pedig a robbanó ember nemcsak élő kézigránát, hanem valósággal megezerszerezett apró vulkán, mely a civilizált élet alól tör ki. Szinte azt merném állítani, hogy ez a fájdalommentes szörnyhalál sokkal könnyebb, mint azé a szegény ördögé, akinek ágya körül nagy doktorok esküjükhöz képest igyekeznek őt pár napra vagy pár hétre megmenteni, hogy az ismeretlen nagy bakó, az elmúlás - jobban megkínozhassa. Nem lep meg a robbanó anyaggá gyúrt japán katonák vitézsége, hiszen náluk még szeretetből és tiszteletteljes ragaszkodásból is szép és szabad a - harakiri. Ez mind a - KELET. A színes ember dolga. Mert én NYUGAT vagyok és bizony színtelen. Mint sápadt bőrű ember, - éppenséggel nem csodálkozom...

Bevallom őszintén, hogy a japán hadviselésből az sem kapott meg, hogy jóformán az első órában óriás hadi hajókat lékeltek a tenger fenekére, - emberi bűvészkezek csodaműveit, melyek áráért gyermekek százezreinek orcájára rózsákat lehetett volna varázsolni, - melyek árával szegényes hajlokokba a korpakenyeret lehetett volna kaláccsá átbabonázni. Az egyik ilyen ércóriás elmerül a fölcsapó hullámokba és ugyanabban a pillanatban a szemhatáron már fölbukkan a sárkány-lobogós még nagyobb ércóriás, mely repülő emberek özönét szórja hajókra, szigetekre, - ezer esztendeje elhagyottan álmodó mezőkre és fölcseperedő városok tereire.

Még azt is merem állítani, hogy meg sem hökkentem, mikor föllapoztam a térképet és végigkémleltem az óriás kék foltot Ázsia és Amerika között. E döbbenetesen nagy kék foltot, melyről első vizsgáim óta tudom, hogy ez a Csöndes Óceán, melyet eddig a Pacific, - a békeszerető nevével rágalmaztak szobatudósok, kik nem láttak a jövőbe. Hozzá gondolom, hogy ez a nagy kékség, melynek puszta "fölfedezéséhez" századok kellettek Balboának, Cook-nak, Sandwichnek és nem tudom, miféle acélidegzetű tudósoknak, hajósoknak, hős tengerészeiknek vagy bűnöző kalandor-zsoldosaiknak, akkora hajókon, melyek ezen a kék folton apróbbak nem csak a dióhéjnál, de a legapróbb mogyoró héjánál is, - ez a nagy kékség most csatatér...

Nem hökkent meg semmi, mert a mi nemzedékünk már annyira megszokta a hazárdjátékokat, melyek tétjei világrészek, - szóval megszokott világrészekben gondolkodni, hogy ez az óriás kék folt sem hatott már az én gyalogos képzeletemre. De hatott rám valami kis elrejtett keleti hír. "A japánok 110.000 templomban ugyanabban az órában bejelentették az ősök szellemének, hogy ők is megteszik mindenkor kötelességüket hazájukért!..."

Ez az egypár szóba tömörített gondolat nagyobb emberi erő tanuságtétele, mint amily tanuságot eddig kormánypálcák és marsallbotok hatalomtartói valaha tettek. Nagyobb gondolat, mint a milyet eddig bárhol is az örökkévalóságban vitorlás bárkaként vagy óriás péncélhajóként úszó évtized, évszázad vagy időroncs kormányosai, - plátói bölcsességek akadémikusai, - nemzeti Parnasszusok költői vagy nagy hitek ázsiai apostolai hirdettek...

Magam is ázsiainak érezem magamat, - ha Európa szerelmese is lettem. Európa szerelmese a Parthenonért, - a fórum Romanumért, - a pompás gót templomokért és térdre roskasztó bazilikákért. Szerelmese a csodákat művelő óriás gyári műhelyekért, melyekben maga a nagy természet az alchimista-mester... Mondom, ázsiainak vallom magamat, egypár vércsepp misztikus forrongásánál fogva. Az elme felejt. A szív felejt. De a vércsöppök sohasem felejtenek és emlékeztetik az öntudatot: ázsiai vagy! Igenis, annak vallom magamat, dacból és büszkeségből is, mert az európaiak ezerszer megbántottak a honfoglalástól Trianonig - engemet és minden ükapámat. Mégis messze nekem az a Csöndes óceán!

De mikor e hírt olvastam, fölállottam és tisztelegnem kellett. Törvényszerűen, ösztönszerűen kellett tisztelegnem, mert ez a legnagyobb emberi gondolat, melyet eddig hallottam...

Ez az első gondolat, mely a ma élő nemzedéket teljes közvetlenséggel összefűzi az elsüllyedett ismeretlen nemzedékkel és a még ismeretlenebb jövő nemzedékkel. Ez a gondolat először oldja meg az örök közösséget...

Ez a gondolat a nemzet életében véget vet a történelmi egymásutánnak és megteremti a nemzet időbeli összességét és örök egymásmellettiségét...

Eddig az olasz fascizmus kísérelte meg először az érdemes multat átültetni a jelen küzdelmeibe. Rómában a fascista szentély nagy érckeresztje körül először hallottam a nemzet küzdelmeiben elesetteknek, a haza vértanuinak jelentkezését. "Presente! presente!" jelen vagyok! - hangzott felénk minden megdicsőült névből. Veletek vagyok a nemzet minden küzdelmében. Ez azonban fordítottja a japán eszmének. A vértanú, az elesett bajtárs, az elnémult igaz ember jön közénk, mellénk, velünk. Az élő vérségnek bajtársa lesz elmult tette, mulhatatlan példája révén.

A japánoknál a jelentkezés az ősök szelleménél, ez az óriás emberi gondolat, nem csak hazafias szimbolum, hanem életerős hit. Erős, mint az élet eljövetele, - erős, mint a halál törvénye, - és erős, mert a lélek halálának leghatalmasabb tagadása...

Az élő japán elmegy ősei szelleméhez, hogy ennek adja becsületszavát: méltó maradok Hozzád! Az egész, a megszámlálhatatlan, az óriás nép azokhoz zarándokol, akik a Fujiyama tövén cseresznyevirágzáskor, ezer vagy kétezer, vagy többezer esztendők előtt jártak-keltek, - tettek és meghaltak...

Bizony mondom, - ez a nagy jelentkezés az ősök szelleménél, - ez a nagy becsületszó: hogy helyünket megálljuk, - egyik legszebb, legnagyobb, legemberibb gondolata ennek az összevissza sebesült, fájdalomban eltorzult világnak!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Behúnyom szememet és őszülő fejjel én is megyek jelentkezni az ősök szelleme előtt...

Jelentkezem. Becsülettel fogadom szent királyom, István király előtt, hogy nem csak ő benne hiszek, hanem hiszek abban a hazában, melyet ő kardja hegyével rajzolt az anyaföldbe. Hiszem, hogy ez a rajz erősebb, mint amit térképrajzolók papírra, vászonra vagy akár pergamentre rajzoltak. Ő az anyaföldbe, - igen, az anyaföldbe rajzolta...

Jelentkezem. Becsülettel fogadom nagy királyom Korvin Mátyás előtt, hogy mindenkoron a magyar tudás hűséges munkása leszek. Becsülettel fogadom, hogy méltóan szolgálom a magyar renaissancet...

Jelentkezem II. Rákóczi Ferenc, - jelentkezem Kossuth Lajos szelleme előtt és fogadom, hogy minden gondolatom belekapaszkodik a magyar függetlenség eszményképébe, mert csak az emelhet igaz magyart magasra...

És jelentkezem az én áldott vérségem szellemei előtt, - öregapáim és apám szelleme tiszta világosságában, - és fogadom, hogy minden gondolatom igaz emberi marad, mert csak úgy leszek méltó hozzájuk...

Magyar véreim, cselekedjük, amit ez a legnagyobb emberi gondolat tanít: jelentkezzünk keresztúton és sorsfordulón, jelen alkotásánál és jövő erődítésénél - jelentkezzünk a nagy földrengések idején mi is az ősök szelleménél, - szent adott szóval, hogy méltók maradunk hozzájuk és megtesszük kötelességünket...

A jóképű, barna fiatal asszony fölzokog. Csak egyszer-kétszer. Mindenki érzi, ez nem jelenetcsinálás. Mélyről, magából a szívből sírt föl a lélek. Majd összeszedi erejét. Halkan beszél, mintha gyónószékben térdepelne. A szelíd, papos ábrázatú tanácselnök előre hajol és tölcsért kerekít füle elé tenyeréből. Egy szóval sem bíztat, - nem utasít és nem követelődzik: hangosabban! Régi jó ember, szárnyaszegett, megesett szegény lelkek búvára. Tudja ő jól, mindenkinek meg kell hagyni a "maga időszerű hangját". A megtört ember csak ezen a hangon bírja elmondani az igazat és a maga igazságát.

- Igenis, - kezét csókolom... Szombat este történt. Hányadikán? Azt már nem tudom így kalendárium nélkül. De biztosan húsvét előtti napon, a föltámadás szombatján volt. A városmajori templom tornyából gyönyörűen bongott az esti harangszó pár napi hallgatás után. Visszajöttek a harangok Rómából, - éppen akkor jöttek...

A bíró is hallgatott. Ő tudja, hogy a csönd a legkegyelmesebb vádló, - a legtisztesebb védő, - a legigazságosabb bíró. A csönd azért bölcs és kegyelmes, mert az maga a szótalan imádság.

- Szentgyörgykor mult egy esztendeje, hogy fölvettek ápolónőnek a gyermekkórházban. - Az asszony lehajtotta a fejét. - Nagyon szeretem a gyermekeket. Nekem is van otthon kis lányom, a Marica. Valamikor készültem ápolónőnek. Keresnem kellett gyermekemre, mert az uram elhagyott. Szegény, - ivott. Nem volt ő rossz ember. Úgy örökölte az ital szeretetét, mint akár én az édesanyámtól a barna hajat. Ki tudja, szegény most merre bujdosik...

A teremben mindenki tudja, hogy most következik a nagy pillanat. A szélcsönd a vihar előtt, mely most két életet csavar ki, de azután megbékél.

- Este hétkor álltam újra szolgálatba. Elsőnek be kellett adnom az orvosságot az apró Évinek. Rábámultam fakó kis arcára. Órára néztem. A kis barna üveg után nyultam. Hangosan számoltam, hogy halljam is a számokat. Ez - kérem sokkal biztosabb... - Kitartja kezét, mintha egyikben a kávéskanál, másikban a kis barna üveg volna: Egy-kettő - tizenöt - igen egy-kettő-tizenöt...

- Évike jól bevette és még az este... - Az asszony arca megmeredt. Vértelen. Kővé vált. - Igen, még az este angyal lett belőle. - Eddigi hangjánál is halkabban motyogja: megöltem az ártatlanságot. Csak öt cseppet kellett volna... Megöltem...

- És mit gondol, Szabóné, miért adott annak az egy esztendős apróságnak 15 cseppet? Mikor Boné dr. úr azt imént vallotta, hogy lelkére kötötte... Csak öt cseppet! Több annak a kis gyermeknek méreg. Itt a kis üveg. Arra is rá írták: öt csepp! Mit gondol, honnan vette azt a 15-ös számot? Hiszen Szabóné, - hallja! - Boné dr. úr, meg Antónia nővér azt is vallották, hogy minta-nővér volt!

- Egy-kettő-tizenöt csepp... Igen, cseppenként legalább egy évet érdemelek... Tizenöt évi fegyházat... És nem tudom visszaadni a kis Évit. Elaludt a karomban. Azt hittem, meggyógyult... Angyal lett belőle.

- Térjen magához, szegény asszony, - gondolkozzék. Van időnk. Honnan vette azt a tizenötös számot? Senkitől se hallhatta a kórházban. Bóné dr. elmondotta, hogy magában mindenki megbízott, mert maga volt a fehér lelkiismeret és a szelíd jóság...

- Pedig, méltóságos elnök úr, én bennem akkor nem igen lehetett megbízni, mert - mert az én kicsi Maricám otthon nagy lázban feküdt. A szomszédasszonyra kellett hagynom, a gyermektelen postásnéra, mikor átjöttem az éjjeli szolgálatra. Mielőtt hazulról elindultam, magam adtam be kis Maricámnak az ő orvosságát. Barna üvegcséből 15 cseppet... A doktor úr lelkemre kötötte, ne kevesebbet. Éppen 15 cseppet. Így majd megsegít a jó Isten...

- Én Uram! mit tevél velem az én gyermekem ágyánál! Azután már nem tudtam más számig számolni. Csak 15-ig. Mert ez a szám volt odahaza az én gyermekem élete... Így ni... Egy-kettő - nem, nem, kimosni a kanalat és szépen kitörülni... Keveset találtam számolni; - úgy emlékszem csak 14 csepp volt... Egy-kettő... nem, - kimosni a kanalat és kitörülni, mert mintha 16 lett volna... És most - ez jó. Éppen 15 csepp. Ennyi az én Maricám élete...

- Méltóságos uram, - én megőrülök. Vagy akkor szombaton, a föltámadás szombatján voltam őrült. Az én gyermekem meggyógyult. A csodaszám neki élet volt. Évike - hol van? hova lett? neki a csodaszám, az a 15 csepp - halál volt... És én azért számoltam 15-öt, mert hazulról jöttem, gyermekemtől, a krízisben égő, lázas Maricámtól, kinek ez a szám volt a remény és élet törvénye...

- Van-e még valami mondanivalója, Szabóné? Bátran! Meghallgatjuk mi még a szívek verését is...

- Nincs több mondanivalóm. Nincs. Ítéljenek, ahogy a törvény rendeli. Az egek Ura örökre elítélt engem. Életem minden könnycseppjével sem tudom lemosni annak a másik 15 cseppnek sötét foltját...

A nagy ablaknak neki ütődött a bennszorult darázs. Ez a röpdöső darázs rabnak érzi magát és szabadsághősnek. Ütődik, mint a megfogott emberi lélek. Valaki a hallgatóság padjaiban leejtette könyvét. Talán törvénykönyv volt. Pedig annak sohasem szabad porba esni. Lent az utcasarkon élesen tülkölt a gépkocsi szirénája. Talán megmentettek egy életet. Mikor az ember nem tudja, mennyit is ér ez a szegény élet?

Csönd. Nem a hideg csönd volt, hanem az izzó. Nem a kemény csönd, hanem a lágy, a szelíd. Csak egyes szókat lehetett hallani: - - ítélt - - kitöltöttnek veszi - - megokolás - -

- Jerünk csak, jerünk. Semmi baj. Kitöltöttnek vették a pár napi vizsgálati fogsággal... Szédül? Kapaszkodjék csak karomba, az öreg Ferenc karjába... Hej a leszógált harminc esztendő alatt de sokan támaszkodtak rám...

A folyosó végében másik fiatal menyecske lép a volt ápolóné mellé. Szelíden fogja. Átkarolja derékon, kezét fogja. Ez a másik asszony tetőtől talpig feketébe öltözött. De gyámolít szó nélkül - és mégis - akármilyen bánatos, olyan balzsamos kezének érintése. Ez Évike édesanyja, aki most a legnagyobb bíró volt a föld kerekén, mert megértette a másik anyát... Megértette a nagy titkot, mi az a saját beteg gyermekétől szolgálatba állani, mikor otthon számolni kellett: egy-kettő-tizenöt csepp... Kevesebb vagy több? kimosni a kanalat és törülgetni... Mert ez a 15 csepp az élet...

Ez a másik anya, aki gyámolította azt, aki neki fájdalmat okozott, nagy volt e pillanatban. A Madonna is szeretettel pillanthatott reá, mert ez az anya n a g y volt. És talán a másikra is szeretettel nézett le, mert annak csak egy vígasztalása lehetett a szomorúságos sorsban, - az, hogy megértette valaki...

Így olvastam valami száraz kis bírósági riportban, amit alig olvasnak mások. Hittem az emberi nagyságban, mely igazságosabb tud lenni a legfájóbb szívben, a vesztes anya szívében is, igazságosabb mindeneknél. Vannak közöttünk nagy emberek, csak körül kell néznünk a legszegényebbek és a legszerényebbek között...

Hol volt, hol nem volt, volt egy daliás királyfi. Szerette hazáját, tehát vitéz katona volt. Szerette a hegyormokat, tehát alázatos férfiú volt, aki ezért bírt kiállani ég és föld föltörő és letaszító hatalmasságaival. Férfiú volt, aki hitt a természet nagyságában és szépségében. Mert szerette hazáját és szerette a hegyormokat, ez a királyfi nem félt senkitől.

Hol volt, hol nem volt, volt egy daliás hegyi paraszt. Szerette szülőföldjét, mely neki nem búzát termett, hanem csak köveket és becsületet. Szerette a hegyormokat, mert bölcsőjéből első pillantása a derengő hegycsúcsokra esett, melyek neve CRODA és CAMPANILE. Hitt ezekben a hegycsúcsokban, mint a jó testvérekben. Hitte, hogy őt sohasem árulják el hűtelenül. Hisz ezek az ormok csillagkoszorús homlokkal nem csak bevirrasztottak hajléka apró ablakaiba, hanem neki azt is megengedték, hogy mindenhova fölmehessen, ahova eddig éppen csak a napsugár birt fölérni. Ezért nagy volt ennek a hegyi parasztnak becsülete hetedhét országra.

Mesemondásom népmesének hangzik. Pedig egy betűje sem mese. Ösmertem mindakettejüket.

Antonio volt a cortinai hegyi paraszt, Albert a belgák vitézlő királya. Nagy és igaz volt kettejük barátsága, amilyen csakis azoknak a sárguló Dolomitszikláknak szédületes falain teremhet, ahol az élet és a halál egytestvérek. Ahol a férfiszív egy dobbanása erősebb a vihar lüktetésénél, mert dacol vele. Ahol az akarat nagyobb biztosíték, mint az acélsodronykötél kapaszkodói. Ahol az összetartozás hatalmasabb törvény, mint amelyet az Úr írt vala a tízparancsolat tábláira, mert itt a törvényhozó a férfias jóság és az emberi áldozatosság voltak.

Mondom, ösmertem mindakettőt. Igazat írok: a királlyal nem válthattam egyetlen szót sem, csak miként mondani szokás, köszöntő lábon állottunk. Köszöntöttem. Dehogy is azért, mert király, hanem azért, mert ember volt. A javából...

A szálas hegyi paraszt meg régi jó barátom volt. Népimádó álarcosok, falukutató tévelygők és a "demost" kereső urak, - nem azért szerettem őt, mert paraszt, hanem mert ő is ember volt. A javából... Ragyogó fiatal években, mikor még minden reggelem reménység volt, az élet meg béke, - az akarat csak egy-egy könnyű mosoly, boldog mosoly, - együtt jártunk a ragyogó hegyormokon, hol megtanultam: mindig fölfelé nézni, soha meg nem ingani, soha félre nem lépni és semmi körülményben meg nem szédülni...

A címben Antonio nevét az első helyre tettem, azért, mert sorrendben ő ment elül, a király előtt, fölfelé a legvisszautasítóbb falakon.

1923-ban volt. Az első nagy világháború után. Először kaptam meg az útlevélnek nevezett kincset abban a rabhazában, melybe a magyar sors legnagyobb bűne engem is beutalt... Nagy Isten, újra egy pár napig gyönyörködhetem a szabad ember pünkösdi királyságában! A fenyvesek között nem rejtőznek besúgók. A Croda vagy Campanile szirt-peremén nem állanak rendőrök. Falzarego vagy Lavaredo hágóján nem áll utamban az agent-provocateur... És a nyelv - itt fönt a magasban - ez a nyelv nekem nem idegen. Én értem, beszélem a szellő, a kolomp, a vihar, az omló kövek kattogó, dadogó, dübörgő, süvítő nyelvét.

1923-ban ott járni-kelni, hol valamikor fiatal voltam, az élet újrakezdése. Szellemidézés, mert maga a fiatalság hazajáró valami. Lélekvándorlás, mert a lélek fiatal maradt, csak átvándorolt az öregebb álarc mögé...

Az augusztusvégi őszi reggelen ott kóvályogtam Tre Croci hágójának három fakeresztjénél. Ott fönt, a hegyek között, augusztus végén már gyönge ősz van. Nézegettem a hegyeket és félkézzel majd az egyik, majd a másik fakeresztnek támaszkodtam. A Tofana di Roces új havát a napsugarak megkapargatták, hogy szebben csillogjon. Csönd. A Monte Cristallo szirtszakadékaiban csörrent valami, mintha a magasban ablakot csaptak volna be és cserepek hullanának a magasból. Az óriás falakon jégcsapok zúzódtak szét. Cortinából, a mélységből halkan ringott fölfelé a harangszó hullámverése, mintha arkangyalok ezüstös szopránja csendülne hozzám. Imádkoztam? - nem. Csak gyönyörködtem és örültem valaminek. Bizony, még annak is, hogy vagyok. Pedig ennek csak nagy ritkán örülök. Gyönyörködtem? Nem, imádkoztam, mert szóval elmondhatatlanul hálás voltam valakinek...

Szemközt, a Cortinából fölkanyarodó autóút fölött a gyöpön hanyatt feküdt a karcsú férfiú. Két kezét födetlen feje alá kulcsolta és azt tehette, amit én. Imádkozott vagy gyönyörködött... Elfelejtette, hogy király - és mondhatatlanul hálás volt valakinek...

A három fakeresztnél észrevett engem. Kissé fölemelte fejét a harmatos gyöpről és jobb kezével felém integetett. Úgy, ahogyan a hegyi népek gyermekei köszöntenek jóreggelt. Nem kérdezte, ki vagyok? Erre a kedves köszöntésre mégis megvolt - a referenciám: magános áhitatom a Tre Croci, a három kereszt alján, a hegyek ébredésekor. Bölcs ember volt. Olvasott nagy némaságomból. A távolság a trónustól addig a kis dombig, melyen a három kereszt állott, - egyszerűen és egyszerre semmivé lett. Emberek mesterkélték ezt a távolságot. Mi most közel voltunk egymáshoz. Ösmeretlenül ösmertük egymást - a hegyimádók hangtalan ritusából.

A gyöpön heverésző, daliás férfiú magánosságában szintén boldog volt. A Hotel "Dependance"-ának szerény szobájában lakott és úgy élt, mint a vándorlódiák, ki elméne világot látni. A szállóban csak úgy ösmerték: a jó 47-es úr. A szobaszám szerint. Ez a magános ember király volt, - és pedig olyan fejedelem, aki királyi módon állotta meg helyét népe nagy tragédiájában. A koronáját fölcserélte a katona acélsisakjával. Ezt a sisakot a "tűzben" is viselte, nem csak - mint sokan mások - reklámnak a levélbélyegeken...

Áldott kezével felém intett. Én meg némán visszabiccentettem. Nem hajoltam meg. Tudtam, ez a király nem szereti azokat, akik meghajolnak.

A régi úton, a kis katonai temető mellett, amelyben vagy 20-30 olasz fiú álmodik arról, amiért oly szép volt meghalni és amiért olyan jó lett volna - élni -, lassan ballagott fölfelé Antonio. Jött a Dolomithegyek szülötteinek sajátos lépésével, mintha minden léptével megtapogatna egy-egy parányi szikladudorodást, kibírja-e? Nem törik-e ki a kapaszkodó kő? Jellegzetes ez a menés. Van benne valami ebből a gondolatból: "könnyű az én szívem, mert nem nyomja semmi". Van ebben a járásban valami ütemes, gazdaságos, ami fémjelzi az egész embert. "Mi erőt sohasem pazarolunk a tessék-lássék kedvéért s ezért úgy ballagunk, mintha sohasem kellene megállanunk. Úgy ballagunk, hogy mindenkor pontosan érkezzünk oda, ahova kell, mint a becsület és az igazság hírmondója..."

1914-ben láttam Antoniót. Akkor fekete volt a feje, mint ahogy a Dél heve feketére pörkent mindent. Most már csak a szemében ragyogott a Dél melegsége. Az a fej, ahogy közeledett az őszi napban rengő fenyőgallyak fátyola alatt, a réten kékelő gentiánok között, most már fehéredett, mint a rétre gurult hólapda.

A gyöpön nyújtózkodó király észrevette. Hiszen várta. Fürgén fölpattant és a hegyi paraszt elé sietett. Kezelt vele. Megölelte. Őszülő halántékán azzal a kézzel, melybe a végzet hősi nemzet sorsát tette, meg is símogatta.

Tetszett nekem ez a két férfi, aki itt örült egymásnak. A Bruxelles-i királyi palotából jött az egyik, a másik onnét, a Boite partjáról, Chiave egyik kis parasztházából. Nagyok voltak. Szépek voltak. Külön-külön deli férfiak; - így együtt pompás emberek. Szememnek jól esett rájuk nézni.

A király, mint a jókedvű gyerek, nekiszökelt a Dependance ajtajának. A három kereszt kis dombjáról épen beláttam nyitott ablakán. Láttam, hogyan tesz-vesz, hogyan készíti útravalóját. Mégis a legnagyobb úr, aki nem szorul inasra és másra...

Antonio meg észrevett engem. Kikapta kurta angol matrózpipáját szájából, - a király ajándékát, - hogy még jobban és kedvesebben mosolyoghasson rám. Ott termett előttem. Csak annyit tudtam mondani:

Ebben a két névben benne volt a levitézlett kilenc esztendő minden keserve. Olyan kilenc esztendőé, melyek mellett az egyiptomi hét sovány esztendő a boldogság és bőség aranykora lehetett...

- Antonio, - és a fiúk, akiket karomon hordottam, - a térdemen lovagoltattam?

- Nagyok. Az egyik tegnap járt velem valami angol Misszel a Croda Marcora falán. Új úton. A másik ma megy az olasz kapitánnyal a Cinque Torri "római" útjára. Nekem már mindez nehéz volna. Minden év egy-egy új kődarab a hátizsákban. Rontja az egyensúlyt. Minden év egy-egy elveszett patkószög a bakkancsom talpából. Az egyenlőtlen talpon meg még sem állunk olyan biztosan...

Átnézett a Dependance nyitott ablaka felé. Csillogó szemmel. Nem tudom, mi ragyogott szemében jobban? - valami visszaemlékezés fénye - mert a visszaemlékezés mindenkor ragyogóbb, mint a jövőbenézés. Vagy talán jobban ragyogott a szem nedvesedése, melyet szófejtő-szógyártó poéták örömkönnynek neveznek? Kis pipáját amaz ablak felé fordította. Így mutatott oda:

- Madonna! Annak a jó embernek köszönhetem, hogy a háború úgy múlt el fölöttem, mint a hegyi vihar. A vihar után legfeljebb hó esett a csúcsokon. Hidegebb lett a szikla. De kisüt a nap...

- Hogyan volt? Mondjad, caro Antonio! Di ra rejon! (cortinai nyelvjárásban, - mondjad az igazat!)

- Emlékszik, Sior, - ez 1913 szeptember 1-én volt. Akkor hajtott Misurinából Dobbiaco állomásra. Én meg a szemközt hazatérő üres hintón utaztam vissza Cortinába. Hátul heverésztem, azon a kocsiládán, melyre az utasok poggyászát kötik. Akkor is éppen ettől a jó királytól váltam el. Együtt jártunk Gardenában, egypár jó csúcson. Mind férfimunka volt. Egy sem gyerekjáték...

- Azután következett a nagy háború. Mert akkor még tiroli polgár voltam, ez a jó király egyszerre ellenségem lett. Így lesznek máról holnapra hivatalosan ellenségek azok, akik szerették egymást.

- Cortinába is bevonultak az alpini és a bersaglieri ezredek. Engem kiemeltek. Mint fegyverviselésre képes öregedő embert internáltak. Vittek Firenzebe. Igaz, ami igaz, - jól bántak velem. De azt megmondták, hogy ott maradok, míg nincsen béke. La guerra non è veglione! A háború nem álarcos mulatság...

- Hát csak vagyok Firenzeben, éppen csak vagyok. Nappal dolgoztam, amit rám parancsoltak. De az éjtszakák! Istenem, azok éppen éjtszakák. Minden, ami fekete, szomorú. Ezért szomorú az éjjel is. Minden éjtszaka hallottam az ágyúlövést, mely az én hajlékomat zúzza szét. Az én hajlékomat, melyet három évtizeden át verejtékeztem össze az Antelao, a Tofana, a Civetta ormain. Ennek a házikónak minden kövét életem kockáztatásával cementeztem össze. Minden éjjel hallottam ezt a buta ágyúlövést. Az a legborzasztóbb, ha az ember a szívével hall... Minden éjtszaka láttam a zokogó asszonyt, aki harmadik évtizede húzta velem az igát, melybe kettőnket befogott az Úr esküvésünkkor, a cortinai templomunk szent ereklyéi előtt. Minden éjtszaka láttam: égő romokból menti kézen fogva a két kis fiút, - ha tudja menteni! Rettenetes, ha az ember a szívével lát... Elesni a Lavaredón vagy Travernanzesban, - az mind semmi! De Firenze mellett mindig csak a szívvel hallani, a szívvel látni, - azt az ilyen parasztfej nem bírja... Megbolondultam volna.

Maga elé nézett. Kis makrapipájával az ablakra mutatott, melyből kedvesen rámosolygott az útrakész király.

- Hát írtam neki. Firenzeből. A szöges drót mögül. Szólna az olasz királynak. Küldjenek haza. Én az én cortinai házamban vagy házamért szeretnék meghalni...

- Mi jut eszébe, Antonio, a háború kellő közepén egyik királynak írni? Mintha csak a szomszédtól, a sógortól, a komától kérne valami kis szívességet...

Az ezredes mosolygott. "Legyen a hite szerint: elküldjük a levelet. Alla Sua Maestà Re Alberto. A főhadiszállásra. Bruxelles most idegen kézen van."

- Uram, nem vártam soká. Perdio, - egy-két hét múlva hazaküldtek: a belga király, meg az olasz király. Isten áldja meg őket. Egy világ ügyei között volt idejük az én szegényes ügyemmel foglalkozni. Békében a falusi sindacót sem lehet ilyesmire rábírni, mert az csak nagyurak ügyével bajlódik. Hazaértem. Házam állott. Az asszony meg a fiúk épek voltak. Nem fogta őket ágyúgolyó. Oh, a katonák mindenütt jó emberek; - csak attól féltem, hogy a golyók bolondok...

A király hátizsákjával már lent állt a kis szálló kapujában. Antonio nyugodtan, egyszerűen átkiáltott:

- Sani dopo! Jó egészséget! Most megyek a királyommal, aki még a világháború alatt is jó ember tudott maradni... Ma a Punta Fiammesra megyünk. - Elmosolyodott. - Emlékszik arra a nagyszerű falrészletre? Hol még az olyan hosszú legény, mint én, sem értem el a felső kapaszkodót. A doktor úr vállára kellett állanom. Uram, jól tartott. Ott nem mindenki vállára mernék lépni. - Ravaszul mosolygott. - Nincs ott más módszer. Ma a király vállára fogok állani. Ő is biztosan megtart. Az az igazi: bízni egymásban. Sani dopo! Jó egészséget!

Megindult azokkal az ütemes lépésekkel, melyek olyanok, mintha valami távoli lelkes induló muzsikájára sorakoznának egymás után. A Sonforca alján, a ritkás fenyvesben, jókedvűen tűntek el, szilueteket rajzolva a harmatos ködbe - a király és a hegyi paraszt.

Szeretettel néztem utánuk, miközben félkézzel a három fakereszt egyikének támaszkodtam. Valamit köszöntem az Úrnak:

Sokféle "utolsó szót" jegyeztek föl. Van közöttük egynehány igazi is. Igazi akkor, hogyha az, aki a szavakhoz utolsót pillantott, el is mondotta, amit utóbb ajakára adtak. Ez utolsó szók között van sok mélységes, van magasan szárnyaló, némelyik világos, a másik homályos. Ezek a szók a költöző lélek gyöngülő villámlásai az élet alkonyodásakor. A kis villámlásokon keresztül egy-egy pillanatra még bele látni a távozó lélekbe, miként az égi horizont villámpillantásain át a nagy misztikumba, mely túl van már a kék szemhatáron.

Sok "utolsó szó" csak legenda. Megszállott krónikások, önmagukat megihlető életrajzírók, epigónrajongók és a történelemnek más eféle átfestői és zománcozó mesteremberei a búcsúzó élethez, mely az elmúlások idő és térbeli távolából "énekek énekének" hangzik, hozzáírják befejező sornak azt a bizonyos nagyszerű vagy szellemes vagy misztikus "utolsó szót". Ezek a krónikások ezt szépnek találják. Annyira szépnek, hogy végre maguk is igaznak hiszik. Úgy elhiszik, mint a vidéki hetilap olvasói, akiknek az egyik vasárnapi szám betöltetlen terét a szerkesztő ily "utolsó szókkal" szedeti ki, - a másik heti hasábot meg híres emberek írásaiból vagy mondásaiból, - a harmadik szám nagy részét történelmi anekdotákból, melyeknek hőse néha Agesilaus spártai király, néha Nagy Sándor, máskor meg ugyanannak az anekdotának főszerepébe Napoleon öltözött vagy Bismarck.

A legtöbb "utolsó szót" sohasem mondották el. A búcsúzó nagy szellem szegény földi teherhordója, a test-kuli csak zihált vagy hörgött vagy mormogott. Már pedig a megírt hieroglifeket is nagyon nehéz megfejteni, hát még az elhangzókat!

Nemrég valamelyik újságban olvastam "utolsó szóról", mely nagy és nagyszerű volt. Az a szegény névtelen, aki e szavakkal vált meg a Dunántúl csillagos őszi éjtszakájától, ezért az egy szóért szebb emlékszobrot érdemelne, mint sok nemzeti nagyságunk. Pedig abba a lapba még a nevét sem írták oda, hogy én bevéshessem ebbe a szerény emléktáblába, melyet ennek a hősi magyarnak minden meleg szívben szeretnék ünnepiesen elhelyezni. Pedig ez az "utolsó szó" nem volt valami nagy jelige, költői sor, vagy filozófiai eszme, - nem, - egyszerű száraz szakszó, melyet a legtöbb ember csak a szótárból vagy lexikonból ismer. Mégis szép volt és nagyszerű, mert abban a gépi szakszóban benne volt az egyetlen győzedelmes nagy világnézetnek tömörítése, annak a világnézetnek, melynek neve kötelesség...

A gyorsvonat símán szaladt a csillagos éjtszakába. A sziporkák pirulva múltak el az őszi szántások nedves széthengeredő barázdáin. Valahol messze, a gőzös kékségben érces hang szólal meg és elmondja az álmodó domboknak, az imádkozó rónának, az álomba szelídült embereknek, hogy az Úr e pillanatban hányat olvasott az időből. Meg is hallják az Idők e harangszavát az ősi földben szóródott Koppány-vitézek, meg a dombok tetején virrasztó Monte Casinókban éjfélt járó szent szellemek is.

A siető gőzmasina mellett árad a föld nagy lélekzete, amiben a kibuktatott göröngyök acélos, hímporos, életet akaró földillata kevereg a keserű füsttel. Együtt hömpölyögnek az élet ősi illata és az emberi haladás fojtó lehellete. A gőzös fűtője éppen benyit a nagy kazánba és bevet egypár lapát szenet. Arca vörösen világít a feketeségbe, mintha ez az arc maga is begyulladt volna a koromsötét éjtszakába, útmutató lámpásnak. A gépész idegesen próbálgatja a csavarokat, erőlködve hallgatózik, mintha a nagy acélgépnek szívverését figyelné. Azután felgyűri kormos kék-ujjasát karjain és kikönyököl az oldalablakon, hogy borzolja a megyék-mesgyék szele sötétlő fürteit. Majd újra próbálja a csavarokat, húzókat, elnémítja a kisistergő gőzt és hallgatózik. Újra kikönyököl és issza a süvítő levegőt, mint a szomjas vándorlegény a kínált javabort. Hátraszól a fűtőnek:

- Andris... Andris... Ott van a Göncölszekér, ahol tegnap volt? Mintha ma másfelé irányulna a rúdja.

- Ugyan, má no! Ne tréfálgasson Miska bátya! Annak a Göncölszekérnek igyenesebb és biztosabb az útja, mint a postakocsinak, mint a mi gépünknek, mint a velencei repülőgépnek. Miska koma, nem is állt lagziból a szógálatba, hogy még az egeket is átállítja.

A gépész feje kicsit oldalt hanyatlott. Próbálgatta a csavarokat, de nehezére esett. Először érezte életében, hogy az a gép, az a Behemót gép az erősebbik. Eddig mindig engedelmes volt; ma, mintha valamiért kicsit zúgolódnék az a masina. Kicsit hallgatózott. Azután csöndben állt. Halkan kérdezte:

- Andris, édes jó Andrisom, tudnád-e vezetni a gépet, - úgy magad. Egészen egyedül?

- Hát azért, édes fiam, mert valahogy megállt a levegő. Keresem. Sehol sem találom.

- Hogy megállt? Ne bolondozzon már. Annyira kihajtjuk a levegőt szundikáló álmából, hogy visszalélekzik ránk. Nekünk nem is kell lélekzenünk, elvégzi a levegő helyettünk.

- Ejha! Oztán mit is mondott kelmednek a jóságos Úristen? - Már túl vagyunk a 75-ös őrházon. Már csak nékem is mondana valamit. Hogyan késik az a kanizsai tehervonat! Talán csak Földvárott találkozunk vele. Pedig itt kéne már. Mit is mondott az Úristen? Nekem bizony nem is felel, akárhogy imádkozom hozzá. Hát azért, mert én csak aféle szegény fűtő vagyok. Kelmed, Miska komám, meg mégis csak a gépész úr.

A vonat éppen nagyot kanyarodott. A gépész föltartotta két kezét, mintha egy-egy szaladó csillagot akarna elkapni és hanyattvágódott a szénrakásra. Talán azt susogta:

A fűtő oldalttámasztotta vaslapátját és letérdelt a másik mellé. Rászorította fülét a mellére. Nem hallott mást, csak a vonat zakatolását, meg a szénrögök rastogását, ahogy robogás közben le-legurultak a lapát elé, hogy az végezzen végzetükkel. A fűtő felugrott, lassított, fékezett, magával beszélt:

- Hm, a 77-es őrház elé érünk. Az ember nincs odahaza, mert Oroszországban vagyon. Az asszony meg kell odakünn, a vörös zászlót tartani, hogy belénk ne fusson a tehervonat.

Megállította a gyorsvonatot. A medve-erős ember átnyalábolta az eszméletlen gépészt és átszaladt vele a postavagonba.

- Urak, bajtársak beteg a gépész. Elvezetem a vonatot magam. Jobb, ha beviszik Miska bátyát valami rendes helyre, ahol föltámasztják. Az őrháznál nem tudjuk talpra állítani. A főkalauz meg végignézhetné a vonaton, nincs-e útban éppen valami jó doktor. Erre a Balatonnak sokat járnak.

A postások lefektették Miskát a leveles zsákokra. Azokban a levelekben csak puhák az üzenetek, nem nyomják a fájó embert. A főkalauz már hozta is az orvostanár urat, ki boglári szép villájába utazott, hogy hazahozná a családját a nyaralásból. Az orvos is letérdelt. Hallgatta a csöndes emberen, amit még lehetett hallani. Injekciót is adott föltűrt karjába. Fejét rázta:

- Szegény. Nem is sejtette, milyen beteg. A szíve ennél az őrháznál akart megállani. Nem éli meg a következő állomást.

- Szegény, jó Miska! Ő itt született ebben a 77-es őrházban. Itt volt bakter az édesapja. - Mondta az öreg postás. - Talán azért kell neki is itt végezni. - Lehajolt a gépészhez:

A haldokló még egyszer csodálkozva fölvetette szemét. Fejével nemet akart inteni, de nem bírta. Azután jobbjával erőlködött, hogy úgy mutassa a semmit. Nagy nehezen hozta ki.

- Mi-ről? - Zihált. - Asszonyomnak, Péternek, Julisnak hagyom becsületemet. - Hevesen zihált. - Másom nincs. Isten nem hagyja el őket.

Ebben a pillanatban lépett be a főkalauzzal a kegyelmes asszony. Kanizsára utazott a vörös keresztet megszervezni. Szinte lelki megnyugvást szerzett neki, hogy útközben szerepelhet valami élet- vagy lélekmentésnél. Ő is lehajolt a szenvedőhöz és a nyakláncán függő kis aranykeresztet tartotta Miska bátya kormos ábrázata elé. A szegény gépész még meg próbált bénuló balkezével keresztet vetni. Az sem ment. Csak ajkai mozdultak. Mintha azt mondta volna:

Majd megvonaglott az egész ember és összeszedte utolsó erejét. Mintha hallgatózott volna. Akadozva hörögte:

Ez a "csapágy" volt az ő utolsó szava, az a nagy, nagyszerű utolsó szó, a leggyönyörűbb világnézetnek, a kötelességnek tömörítése egy igénytelen szürke szóban. Neki nem kellett végrendelkeznie, mert csak a becsületet hagyhatta azoknak, akiket szeretett. Neki nem kellett gyónnia és bűntbánnia, mert hisz ember volt ahhoz, hogy vétkezni mert volna. Csak egy szót akart megtalálni, amelyben benne volt ennek a kifogyott életnek minden föladata és ennek a gépésszé csiszolt magyar parasztnak minden nagysága: csapágy...

Ezt az utolsó szót senki sem tudta folytatni. A vonat robogott a csillagfényes balatoni éjtszakában. A Göncöl rúdja rendben fordult egyenesre. A szellő jóízűen lélekzett. Az egyik postaszolga átmászott a fűtőhöz, hogy annak elmondja a legcsendesebb utas végső szavát. A fűtő orcája vörösen világított a sötétségbe, mint nagy kerek lámpás. Most valami nagyon megcsillant e vöröslő arcon. Kék gyolcsos ingujjával kormosra kente szét azt a valamit.

- Azt hiszem, valami az égből cseppent orcámra. Pedig nem esik. De ha Miska mondta, akkor úgy is van, mert ő a bölcsőjétől e szénrakásig csak az igazat mondotta.

A legközelebbi kis állomáson, hol a kitérő van, meg is állottak. A csapágynál a baloldalon baj volt. Eltört valami. Ha nem állanak meg, kisiklik a masina. Micsoda füle volt annak a betegszívű embernek és micsoda egészséges akarat lakott abban a beteg szívben! Ő meghallotta a szaladó szellőtől, hogy valami baj van azon a nagy gépen. Ezt a gondolatot nem bírta beteg szíve. Istenéhez nem bírt szólani, családjának nem bírt üzenni, mert tudta, hogy az Úr és az ő családja így is megértik az el nem mondott szókat. Csak egyetlen szóval küzködött, hogy még egyszer kimondhassa. Ebben az utolsó szóban, mely merő száraz szakszerűség, megmagyarázta, mi az a magyar kötelesség, melyről annyit prédikálnak azok, akik nem teljesítik, vagy nem tudják teljesíteni...

Ahányszor ez őrház előtt elrobogunk, azon a 108-as gyorson, az ő vonatján, mindig sajnálom, hogy nincs arany-vitézségi érmem. Kihajítanám, oda, az ő sírhalmára. A vonatablakból odalátni. Nincs másom, hát kihintem ezeket az aranysárga virágokat. Talán az a szellő, mely megállította lélekzetét, elviszi a sírjára ezeket a szirmokat.

Két ország van Európában, mely nincs Európában. Kérem, ez a lehetetlen állítás nem gondolatbeli tévedés, még csak nem is sajtóhiba. Nem a földrajz határozza meg, hol vagyon valamelyik ország. A história mondja meg nekünk. Oroszország Ázsiában van, mert éppen csak a khaoszt és a gépet tanulta meg Európától. A szíve Szibériában maradt. Oroszország minden gondolata még az emberiség bölcsőjének (már ahogy Ázsiát emlegetni szokták, noha sok civilizációnak a sírja lett) misztikus bölcsődalából csendül felénk. Naiv, dadogó, sokszor rémes, mint a mese. Nem értjük, még ha meg is akarjuk érteni. A másik ország, Spanyolország, Afrikában van. Ott még élnek Hanibal vagy Hamilkar hadai, az afrikanderek. Ott még az evangéliumot sem olvassák egészen keresztényül, hanem csak keresztényre fordították a mór kultúra pergament-tekercseit és a Korán kacskaringós aranyírását, mely útvesztő bölcseség, mint minden keleti gondolat.

Talán ez az oka annak, hogy Oroszország és Spanyolország, mondjuk Ázsia és Afrika, találkoztak a legutóbbi spanyol polgárháborúban, mely több volt, mint polgárháború: gyujtogatás Európa ellen. Aki várost akar felgyujtani, éppen két legellentétesebb sarkán kezdi a gyujtogatást. Ezért kezdték az ázsiaiak és afrikaiak együtt - Európa ellen.

Éveken keresztül néztük szorongó szívvel a hiteles képeket. Hiszen éppen harmadik évtizede csupa háborús képeket nézegetünk. Rettenetes képek. Mindenki a párisi Illustration vagy a londoni Illustrated News után nyult. Én is lapozgatom. Rommá robbantott utcák, szétperzselt házak, otthonok helyén pernye és miazma. Sívár országutak, kimúlt lovakkal, összekúszált ócskavassá lövöldözött gépkocsikkal az égnek meredő kerekű tankokkal. Mezők közepére leterült repülőgépek, e széttaposott óriás szitakötők. Az üszkösödött motor alól kiáll egy-egy merev emberi kéz. "Avenuekön" és "boulevardokon" barrikádok kikapart kövezetből, kihordott bútorokból, fölfordított villamoskocsikból. Egyik barrikádon a kis rést éppen apró bölcső tölti ki. A képeken keresztre feszített mártirok, szétszórt ereklyék, harcoló férfiak; akár élnek, akár halottak, valamennyinek ábrázatán riaszt az éhség. Rettenthetetlenek bátorságukban, akár falangisták, akár Largo Caballero gyülevész fanatikusai. Mindkét oldalon a földi üdvösségért küzdenek, csak az egyiknek üdvössége a fölkelő nap ragyogásában piroslik, a másiké a pokol vörös tüzétől glóriás... És hol az asszony? egy sem ápol, egy sem simogat, egy sem akar őrangyal lenni. Valamennyi puskát tölt és tőrt csempész a férfiak kezébe. Elesettek az Alcazárnál, elesettek Barcelona utcáin, elesettek Santander kikötőjében - és egymást írtó férfiak, baszkok és katalánok és spanyolok és afrikai mórok... Mintha mind emberek volnának - és mégis ember, hol vagy? Csak egyetlen képet láttam - emberrel...

A polgárháború rémes haláltánc illusztrációit elfeledtük. Jött helyébe más új borzalom. De egy kép a londoni lapban megállt előttem. Ezt a képet fölakasztottam lelkem mélyén.

Hosszú híd. Valahol Irunnál, a francia határon. Egyik vége túl van és váltja a gazdáját. Ma Franco-é, holnap a vörösöké. Holnapután újra a falangistáké...

Valamelyik nagy újság tudósítót küldött a polgárháború szörnyűségeibe, hogy lássa saját szemével, amit Burgos vagy amit Barcelona mesél rádiójával. Lássa a toledói Alcazar hőseit vagy a spanyol utca Appasionátáját, ezt a spanyol Luxemburg Rózát... Vert arannyal fizetik meg a cikkeket, melyek hátborzongást okoznak a Mont Parnasse mulatóiban vagy a Wallstreet háborús nagyiparának kapzsi rabjai között. Ezt a tudósítót fényképezte le valaki, ahogy sietett az irúni hídon keresztül. Sietett. Mi is volna csodálni való ezen a nagy sietségen? Végre a hadi tudósító idegei nem végefogyhatatlan betűsorok. Végre is a tudósító élete is meleg, piros, fájó élet, melyből csak egy jutott neki. Koldusnak és királynak egyaránt csak egyetlenegy jutott. A képen látni, mennyire siet. De ez az ember azért siet, mert ment valamit. Talán egy pár font aranyat? Valami remek kincset? Goya-képet, vagy valamelyik katedrális szent ereklyéjét? Avagy fontos hadi titkot tartalmazó írást? Nem, ez az ember az ismeretlen kisdedet melengeti karjaiban. Ott találta a spanyol utca véres sarában. Ott mászkált, négykézláb, mint az ijedt kis cica. Mászkált a hulló bombák között és sírt. A tudósító nem vizsgálta, falangista-e vagy bolsevista-e ennek a kisdednek az édesapja. Nem vizsgálta, hogy édesanyja a Madonna előtt térdel-e vagy bújdosó petroleuse. Csak azt tudta, hogy ez a kis árva - ígéret. A jövőbe dobogó szívecske, a jövőben alkotó kéz, nyomorult és piszkos, de szent ígéret.

Ez volt ennek a tudósítónak legszebb cikke, melyet nem írt meg, hanem megcselekedett. Szebb cikk volt az, mint amilyet valaha Blasco Ibanez megírt. Szebb cikk volt ez, mint a minőt Unamuno valaha a salamancai egyetemen előadott. A legszebb cikk volt, fölszednie a síró gyereket, aki nem tudta, hogy igazában nem csak neki, hanem millióknak van sírnivalója. Ezért késett ez a tudósító, aki nem ült föl a megfutamodó gépkocsikra, a menekülőket szállító avionra, nem állott sorba a vadul rohanó emberállatok közé. Késett, mert fölszedte az elhagyott kis rongyost. Nem is tudott szaladni, mert karján melengette az ártatlant, a repülő granátok és az égből hulló bombák között. Melengette a messze Pyreneusok csípős őszi szelében a távolról háborgó Biscaya öböl kavargó hópelyhei között. Ezért nem tudott szaladni, csak nagy, férfias lépésekkel vitte apró terhét, a féltett terhet az irúni hídon át, a kicsiny embert, kinek útját nem állja határőr, szuronyos ember vagy vámos.

Vissza-visszalapoztam ehhez a képhez, mely jelentéktelen volt a történelmi képek között, pedig a legszebb kép volt... Mások is kérették tőlem e lapot asztalukhoz. Ne vigyék el tőlem! - hadd higyjek az - emberben...

Tisztelettel és csodálattal nézem a nagy képes lapokban a nagy katonák arcát. Azokét, akiket ma az egész világ ismer.

Lapozom a francia Illustration-t. A képen a szikár, soványarcú Huntzinger generális köszönt jobbra-balra. Elszánt arca van, mégis szelíd. Bánatos, mégis határozott. Bánatos, mert ő volt a végzet által küldött férfiú, ki meg tudta tenni hazájáért azt, ami nem dicsőség - és talán ezért áldozatos tette több volt a legdicsőbb tetteknél. Nem harctéren esett el, hanem - mondjuk úgy - hazája egében. Elesett a legnagyobb vezér parancsára. Ezt a legfőbb generálist kötelességnek hívják...

Nézem a svájci lapot. Lovascsapat élén nyugodt paripáján ül a hadvezér. Délcegen, öntudatosan, dölyfösen, miként már megszoktuk ilyen képeken, hol ez a lovas a többi életének és halálának ura... Nem. Ez a férfiú, aki valamennyi bajtársánál férfiasabb, nem ránt kardot, hanem merengve néz a téli reggelbe, acélfényű virradatba, hamuszürke égboltra. Egyik kezében kis könyvet tart. Ez a generális vasárnap reggelén, ütközetek hajnalán csapatja élén - imádkozik. Ez a kis könyv a kezében az evangélium vagy a zsoltárok könyve... Mindenki ismeri arcát, Mannerheim generálisét, akinek lángoló esze, acél ökle, puha szíve rövid két-három esztendő alatt másodszor varázsolja halhatatlanná a halálra ítélt nemzetet, ott messze, az északi fényben fehéren derengő "Karjelben". Ma olcsó divat és lapos szófordulat a törpe nemzetek vesztét kürtölni. Ez a férfiú komor lovasai élén, kecses paripáján, ezen a fagyos, ünnepi reggelen, mindig úgy imádkozik a népe élet-halálharca előtt, hogy estig Klio asszony lapos és sokszor undok könyvébe beleírhassa, a hazaszeretet hogyan nevel törpéből óriást és hogyan alázhat Góliátokat törpévé...

Német lap kerül kezembe. Prien kapitány rokonszenves arca. Deli férfi. Fiatal még. Hisz csakis a fiatalság telje bír el akkora makacs hitet a bátorság és a szerencse szövetkezésében faja és népe eszméiért... Ő is hősök hőse, akinek mellét egymásután ékesítik a kis, a nagy és a legnagyobb keresztek. Csupán egyet nem kaphatott meg a sok vaskereszt után, - a legnagyobb kitüntetést, - a fakeresztet... Nincsen sírja. Elnyelte az óceán. Ez is szép: nemzete fiatal legendája lett...

Ahogy nézegetem a nagy katonákat, kikről talán még szépunokáimnak is fog tanítani a történelem, gondolatban elmegyek az én ismeretlen katonáimhoz... Mélységes tisztelettel csodálom e nagy katonákat és halkan emlegetem magamban nevüket, mert ezek már nem emberi nevek, hanem tettek történelmi fogalmai. Mégis elkalandozom emléküktől azokhoz, akiknek nem volt, nincs és nem lesz nevük. Akiket mégis legjobban szeretek minden seregek közül, mert ők adják vissza nekem a hitet az emberben és az emberiségben. Gondolataim elosonnak az ismeretlen katonákhoz...

Nem azt a kevés választottat értem, akiknek hamva ereklyévé vált a párisi Arc de Triomphe alatt, - a római márvány-monumentum ölében, vagy a budapesti "Hősök-tere" óriás kőtömbje alatt. Ezek az ember-ereklyék csak az elsőszámú világháború szimbolumai, mert hiszen a XX. század világégése csak két szép gondolatot hagyott maga után: az egyik az "ismeretlen katona" eszményítése, a másik a roveretói harangszó. 1914-1918 keservének és az azt követő háborodottságnak hamis jelszavai, elméleti világrendezései, kapzsi, állami és magánérdekű habzsolásai, önhitt bosszúja és gonosz gyámkodása közepett fölragyog az ismeretlen szegény ördög alakja, mely mentes minden hitványságtól, melyet ismert társai a borjúkban és hátizsákban meg a szívükben magukkal cipeltek. Elkondul a roveretói harang imádságos ércbeszéde, mely vigasztal minden vérző nemzeteket. Mindakét poétikus gondolat talán éppen azért olyan szép, mert nem az élők világának szól, hanem az elesettek elmult és éppen ezért örökkévaló birodalmának.

Mikor Párisban az Arc de Triomphe boltíve alatt a kövezetből feltörő láng előtt álldogáltam, berber lovasok szomszédságában, akik értetlenül tisztelegtek e láng szívetdobogtató gondolatának, akaratlanul is kérdezgettem magamban, melyik megyebeli piou-piou hamvait érhette ez a nagy tisztesség, az eszményítés dicsősége? Kelta vagy gall, vagy normann, vagy frank volt-e a vérsége? A Provence "daltelt" mezőiről indult-e a Champagneba vagy Verdun alá, avagy Rotheneuf parti kőszálba faragott breton rémei közül?

Ép úgy, mikor Rómában "alla romana" köszöntöttem a fehér márványtömeg ölében álmodó ismeretlen olasz fiút, és helyette halk fegyvercsörrenéssel viszonozta tisztelgésemet a fiatal őrség, új háborúk két új ismeretlen katonája, újra csak akaratlanul kérdezem magamat: ki vagy ismeretlen? Sorrento szirtes partjai előtt csónakodról köszöntötted a Vezuv fölött kibukkanó napot? vagy talán a Gran Paradiso oldalán a Tribulation - a "bánat" jégtengeréről vártad-e az imádott hajnalt, fiatal "ismeretlen katona"?

És amikor fedetlen fővel merengek a nagy kőtömb előtt, mely ezer évet hirdető oszlopok árnyékában takarja azt, aki magyar föltámadásért halt és fog halni új ezer éven át is, kérdezem magamban: a somogyi homokról indult-e útnak ez a névtelen legény? A lázadó Koppányok nemzetségéből? vagy a Duna-Tisza közén tűzött-e bokrétát huszársapkájára?...

- De nem is ezekről az ereklye-emberekről akartam szólni, hanem azokról a névtelen milliókról, akik a háború nyomorúságai között emberebbek, mint mi valamennyien - itthon, béke és áldás megálmodott napsütésében.

Látom őket magam előtt. Magyar honvédek valahol a Don mentén. Eszükbe jut-e, hogy most Dentumogeriában, a Don-tövi Magyarországban masiroznak vagy robognak, ugyanott, ahol 1235 táján Julián barát egy korty vizet kért a menyecskétől, aki éppen olyan gémeskútból merített, mint a messze magyar rónaságon az ő húga, a tiszaparti Gyöngyvér, a tolakodó üszőknek, melyek megriadtak a magas égen riogató karulymadaraktól. Aligha gondolnak erre, pedig újra ott állanak a nagy etelközi fronton, 1100 esztendővel az első ott harcoló magyarok után...

Mielőtt odább kelnének, ők is dícsérik a gyermeket, aki eljöve karácsonykor, hogy a jócsillagot megállítsa a fejünk fölött és megállítsa az emberi kart is, mely éppen ütni készül. Megállítsa, hogy e kart megtanítsa ölelni vagy gyámolítani. A legények lelke minden repülőgépnél, de még Szilágyi Erzsébet hollójánál is gyorsabban száll hazafelé, hogy dícsérje a karácsonyt. A bethlehemi csillag ide, ahol állanak, nem igen hozza el a szeretetet, hanem megváltoztatja még szent énekét is, mert itt nem a jószándékú embereknek adatik "békesség" - hanem csak az elesetteknek...

- Az elfogott orosz katonák, cseljabinski szibirjákok, moszkvai proletárok, kaukázusi osszétek dacos közönnyel vagy bamba daccal bámulják a magyar legényeket, kik most összekulcsolták kezüket és énekelnek valami szentséges éneket, mely nagyon messziről hangzik. Onnét a magyar rónaságról, hol most szintén havazik. Hol most az édesanya, az öregapa, meg a mester ugyanazt éneklik a Nagyboldogasszonyról, akinek égen és földön legnagyobb vala a szomorúsága, de helyébe azért a legnagyobb dicsősége. Énekelnek arról a csodálatos Boldogasszonyról, akinek képemása a Rákóczi zászlain vala, s aki az anya legfájóbb fájdalmaival ma is megvédelmezi az ő hűséges fiait, a nagyvilágban árván maradott magyarokat...

Csodálatos ez az ének. Az egyik fiatal szibirják, úgy első hallásra, a magyarokkal zümmögi, olyan ázsiaias, mintha ezeket az elhúzott hangokat ott, valahol túl Cseljabinszken, már hallotta volna.

Mégis minden hiába vagyon. Piroska Gáspár őrmester, aki már egyszer, Prľemysl elestével, a régi világháborúban oroszok kezére került, aki esztendőket tengődött szibériai deszkavárosokban és éppen ezért jobban beszél oroszul, mint akár Stalin vagy Timosenko főgenerális, dorgálja is anyanyelvükön a vörös katonákat:

- Ti szegény, Istentől elrugaszkodott földi ördögfiak! Tegyétek csak egyszer össze kezeteket! Nem tudjátok, milyen áldott jó érzés ez e kutya időkben... Azzal az összekulcsolt két kézzel jobban megfogjátok a boldogságot, mint tíz millió válogatott katonátokkal. Hogy a mi szent Gellértünk lelke kereszteljen meg újra benneteket ebadta pogányai! Roskadjatok csak egyszer térdre, ide, ide, ebbe a fene hóba! Tudjátok meg, hogy térdenállva magasabbra száll a lelketek, mint a legjobb, de a legeslegjobb muszka pilóta, akinek talán maga, a muszka asszonyok fő népbiztos-asszonya söpörte ki a repülőgépét... Hát bizony ez csak röpdös, míg le nem pottyan a jéghideg napfény fagyától, vagy a mi pompás Gamma-golyóbisainktól. De ha letérdeltek, fölszálló lelketek meg nem fagyhat a közeli csillagok zuzmarájától. Fölszálló lelketeket nem tudja lepuffantani semmiféle földi hadsereg, mert az, ha térden álltok, magához a jóságos Úristenhez röpdös...

Piroska Gáspár őrmester úr hiába prédikált gyönyörűségesen oroszul, okosabban minden új Julián barátnál, a "bezbosnikok", az istentelenek csak mogorván és bambán vigyorogtak rá. Az ő istenüket, mert nem volt halhatatlan és örökkévaló, rég megölte valami nicsevo, az a nagy semmi, már akkor, mikor otromba bölcsejüket ringatta anyjuk, kit nem hívtak édesnek, mert talán az sem szerette őket igazában. Meg az a népbiztos, aki ösmeri őket, nagy úr. Ez csak jobban tudja, hogy is áll a dolog az Isten körül... Jobban tudja, mint ezek a vitéz, de gyerekes vagy babonás katonák. Bizony, ezek sem tudhatnak többet, mert ők sem látták soha az Urat. Sohasem találkoztak vele. Nem jöve soha szembe velük nagy fényességben, hogy fölméne mennyekbe. De nem ám! Hát nem elég félni Stalintól!? Még nagyobb úrtól, az Úristentől is kelljen félni?...

Otrombán vigyorogtak. Azután szomorúan lógatták fejüket. Nem szidalmazták, nem bántalmazták őket. Mielőtt a foglyokat hátraküldenék, mielőtt ők maguk előbbre mennének, melegedni jobb téli szállásban, vagy melegedni harcok hevében, a magyar fiúk vették a csákányokat és törték a dermedt rögöt, azt a kegyetlen orosz földet. Sírt ástak annak a néhány orosz katonának, aki ott feküdt a hóban, ki hanyatt, ki arcán. De akárhogyan feküdtek, szelíden mélyedtek a csatakos hóba, mert a nagy terrornak, a nagy diktatúrának, a nagy "nem tudom-mit-akarásnak" a vége mindig ez a szelíd béke, melyet a nagyok meg nem kötnek egymással, de az egyesek, a kisemberek, a nagyok élő eszközei - olyan hamar megkötnek az élettel.

A káplár úr Balogh, aki otthon a Tisza partján asztalos, a kidőlt palánkokból rendes fakeresztet szögelt össze. Egyik patrónosláda fedelét rákalapálta az eltört kézigránát nyelével. Piroska Gáspár őrmester úr meg vörösre tüzesítette a járomszöget, mely az országút sarából kiállott - és azzal írt a deszkalapra. Mert ő jobban tud oroszul, mint akár Molotov. Kacskaringós cyril betűkkel belepörkentette a deszkába: "Itt nyugszanak az Úrban ösmeretlen orosz katonák. Áldás emlékükre. Béke velük."

Éppen akkor ért oda az új Julián barát is, az ezred Ferences káplánja. Megáldá a keresztet, szép latin beszéddel, alázatos magyar szóval.

Mikoron a magyar fiúk hátranéztek, meglepetve látták, hogy a szibirjákok Cseljabinszk tájékáról, az osszetek Kurskból, a tatár legények a Krimből, a sok bezbosnik lassan letérdel a hóba. Azt nem hitték, hogy az élőkkel is vagyon az Úr, de mikor meglátták, hogy a halottnak is kijár a tisztesség meg a kereszt, valahogy mégis - hinni kezdtek. Letérdepeltek, hogy emelkednék lelkük magasabbra, mint Vorosilov legjobb pilótája. Emelkednék föl, az Úrnak zsámolyáig. Élő embernek nem hitték az igét, de most a halott bajtársak megüzenték nekik, hogy van Isten és van nagy vígasztalás vígasztalan időkben...

A világnak térben és időben minden alaptörvénye a körvonalon nyugszik, talán még erkölcsi törvényei is...

A földgolyó, a nap, a csillagok ezer és százezer körnek a tömörülései. A kosmos bolygóinak útja: kör. Hogy vannak a világűrnek ragyogó utasai, melyek ellipszis, parabola vagy hyperbola útvonalában vándorolnak, nem változtat a körök örökös törvényén, mert ezek az eltérő utak csak rendkívüliek és misztikusak.

Az élet maga is a kör törvényén nyugszik. A történelem is. Mintha a rohanó idő, melyet a köznapok szegény poétái sorsnak neveztek, ugyancsak önmagába visszatérő kör volna... Kerek kerék, a föl és le forgandósága. Ami magasan vala, legördül; ami lent vagyon, fölemelkedik. Emelkedik, sohasem függőlegesen, mint a rakéta, mely szétpattan, hanem keringő körvonalakban, mint a madár. Az emelkedés is a kör törvénye, mert ez az igazi élet. Az egyenes emelkedés csak az esés fordítottja, a fölfelé esés, mely visszaüt. Magát a magasságban csak ívelve lehet tartani...

- Párizst is a nagy sorskerék küllői alá szorították. A Grande Nation sorsa lefelé fordult. A Gloire-t a nagy küllő ereje leszorította a porig. Ismételem: a porig, de nem a porba, mert a franciákat a sors forgandósága levetheti az egek latin ábrándjaiból a porig, de sohasem a porba.

A francia nemzetnek, mely minden körülmények között, ábrándokban és realitásokban, bánatokban és ujjongásokban, tragédiákban és komédiákban mégis csak francia, sokszor voltak már órái, napjai, évei, hogy egyik francia másutt várta a Gloire újabb pitymallodását, mint a másik. Ilyenkor sok gall vér omlott nemcsak a csatatereken, hanem odahaza a Champs Elyséen és Páris minden zugában, mint pl. Szent Bertalan éjtszakáján, a Thermidor virradásain, vagy 1871-ben, a Napoleon-gondolat alkonyodásakor. Napjainkban is a franciák különbözőképen képzelték el azt az utat, mely a kört, e kerek sorskereket újra fölfelé lendítheti.

... Ime, a szokott kép. Néptömegek gyülekeznek. A tömeg elhatározásokról akar tanuságot tenni, vagy legalább néma tanúja szeretne lenni valaminek, ami az "élet, az út és az igazság". A nép között lépked az államférfiú. Nevezzük csak egyszerűen így, mert a nevek mellékesek; az esemény a fődolog. Szóval, a tömeg előtt vagy között lépked az államférfi, aki szintén szeretné bogozni az Ariadne-fonalat, mely kivezet a sors-Minotaurus labirinthusából. A tömegben szorong vagy menetel a zordon fiú, aki egészen másutt látja az ajtót, mely kivezet az élet levegőjébe. Vagy talán elhitették vele, hogy ez az út másfelé van. Az ifjú agyába föltolul a piros vér, Vercingetorix vére, a Druidák vére. Gépiesen benyúl zubbonyába és kihúzza az ember egyik legnyomorultabb találmányát, az apró browningot. Céloz abban a nagy meggyőződésben, hogy e pillanatban ő nem vétkezik, hanem a nemzetet szolgálja vagy - legalább is történelmet csinál...

Nem durrant nagyot. Az utca fojtogató csöndje csak egyetlen pillanat. Talán csak azért csönd, mert előbb mégis durrant. A következő bizonytalan moraj már a jövő szelének hullámzó süvöltése. Az államférfiút mindkét karján támogatják és lépteinek elmaradó útja keskeny vörös fonál, a történelem vörös Ariadne fonala, mert történelmet nem lángelmék és a nyers erő csinálnak, hanem az élet tüze: az emberi vér.

A világ várja az ítélet hirét. Várja a guillotine kattanását vagy a sortüzet. Az ujságok olvasói keresik a táviratok között az érdektelen, logikus, de mindenkor borzongató hírt: "az ítéletet - végrehajtották". Jobban és többen keresik, mint a szenvedő államférfiú lázáról kiadott bulletint.

Az "államférfiú" még alig áll a talpán, de máris elmegy ahhoz, ki ha nem is a régimódi hatalmaknak, de mindenesetre a bűnös életnek és az engesztelő végnek ura.

- Kegyelmet kérek a fiúnak - szólt az államférfiú és kivívja e kegyelmet, mert megmondja, miért kérte...

Ne gondolják, hogy azt mondotta: "írtózom a vértől"... Vagy azt sugta: "fiatalság bolondság..." Vagy azt gondolta: - "ez a kegyelem nagylelküségem halhatatlansága vagy legalább nevem halhatatlan reklámja..." Nem! Sokkal nagyobb törvény alapján kérte a kegyelmet...

- Ez a megokolás megmutatja az utat, melyen keresztül a nemzeti sors mélységeiből kivezet az Ariadne-fonál. Mert ez az örök törvény - a kör törvénye. A nemzet lelke is önmagába visszatérő vonal: minden gondolatnak a nemzet összetartozásából kell kiindulnia és oda visszatérnie.

Nem kell bemutatnom. Mindenki kitalálja, hogy csak magyar rendőr lehet. Sehol ilyen nagy római számokat nem olvasunk embereknek megkülönböztetésére, mint a Reuss hercegek dinasztiájánál és a magyar rendőrség "legénységi állományában". Lehet, hogy az a rendőr, akiről éppen szó van, XII-ik Szalay András volt vagy XXIII-ik Kovács József. A neve mindegy. A római száma mindegy. Még az arab szám a kardövén is mindegy. Csak az bizonyos, hogy kivált a székesfőváros első milliója közül és a római szám helyett viselhette volna a "derék" Szabó János nevet.

Én csak kétszer találkoztam vele. Magamban elégtételt követeltem tőle. Gyönyörűen megadta.

Történt pedig, hogy egészségtelen, barátságtalan, ólomesős időben az Operába kivánkoztam. Ez este a Toscát játszották. Cavaradossit Kyepura énekelte. Ellenállhatatlanul csalogatott a templom muzsikája. A csodaszép kórus, mely művészetet, szerelmet, becsületet, sejtelmes és végzetes szabadságrajongást térdepeltet a bazilika oszlopai köré. Ellenállhatatlanul húzott az operába az angyalvári hajnali szürkület lélekharangja és búcsúdala. A vérpadra induló férfiú élni akarása és az "elvégeztetett" életnek szépsége elbűvölő nosztalgiával zokog fel. Nosztalgiával - "de profundis" - a börtön mélyéről - jóformán már a másvilágból, a mi nyomorúságos siralomvölgyünk csillagfényes egéért, illatos tavaszodó földjéért... Mint csodás refraint, egyre e két melódiát hallottam fölváltva magamban. Ilyenkor a lélek önmagával beszél.

Lelkesedés és álmodozás közben is rendes ember vagyok. A gépkocsi bérét pontosan leolvasva, ráadással együtt készen tartottam markomban, hogy az opera behajtó erkélyalja alatt a kocsinak a kiszállás pillanatánál tovább ne kelljen vesztegelni. Ne zárja el az utánunk sorakozó kocsik útját. Szóval fürge és pontos voltam, ami az élet sorsjátékán máris ambót jelent.

Ahogy kiperdültünk a kocsiból, már át is adtam a pénzt. Mellettem érces bariton hang parancsol keményen:

Szálas, délceg fiatal rendőr volt, aki itt jónak látta megtiltani a - bagózást. Csinos dalia. Parádés Zrinyi-sisakban. Csak szavai nem voltak parádésak. Cavaradossi melódiái összezavarodtak bennem. Valaki nyersen, fölöslegesen, rendbontóan belekiáltott az én muzsikámba. Ahogy a pazar előcsarnokot kereszteztem és társaim után igyekeztem a vörös lépcsőszőnyegen - akaratlanul is elmaradtam a többiek mögött. Elmaradtam, de még sem voltam egyedül - mert ketten voltunk... Az a két ember, aki bennem lakozik. Az egyik az igazságos kiegyensúlyozott jó ember, aki mindent megmagyaráz és mindenkit igazol. A másik a zsörtölődő "polgár", aki világot javít és jussát nem engedi. Elégtételt akar. Ez a polgár-énem kezdte:

- Ne bagózzunk itt! - Ezt neked mondták. Meg a hölgyeknek, akik veled jöttek. Való ez a hang az operába? Ez legyen a Tosca előjátéka? De megharagudnék Sardou és Giacosa és Puccini... Hol vagyunk? A művészet templomában - vagy a Makkhetes-csárda előtt? A művészet áhitatos hívői vagyunk, vagy pedig duhaj szegény-legények?

- Igaz, kicsit alpári hang volt. De - Istenem - ez a legény - csak nemrég állott be a faluról. Kioktatták a bűn elleni küzdelemre, tömegek fékentartására. Csak éppen nem oktatták ki az Opera előcsarnokába... Sokkal jobb, ha a falu jön Pestre, mintha Pest kimegy a falura... A falusi szó majd kicsiszolódik. De ha Pest elrontja a falut?!... Ez az ember most jóhiszemüen azt gondolja, hogy "fenntartotta a rendet..."

- Ne bagózzunk... Ezt jóvá kell tenni. Még a falún is csak a vén cigány és talán a kondás bagóznak. A "kendtek". Amerikai milliomosok is megteszik nagy Havanna-szivarral. De végre Newyorkban sem vagyunk. Elégtételt! Ez a rendőr végre is nem modern költő, akinek mindent szabad. Ez a nyers rend-szózat az egyenruhába beleszorított energiafölösleg pattogása. A szokott rossz magyar villanyvezeték históriája, mely szikrázik, szikrázik - a rövidzárlatig...

- Ugyan! - szólt bennem a higgadt jó ember - ez a derék rendőr nem is hozzád szólt. Csak a soffőrnek. Ezek a legények, akik a kormánykerék mellett ülnek, szintén nem mind szalón-társalgók. Ki tudja, hogy éppen ezt is már hányszor írta föl valami "jobbra hajts" vagy "balra hajts" miatt...

- Nem - feleselt bennem a makacs nyárspolgár, aki elfeledte kicsinyességében az Angyalvárat, a szép Floria Toscát, a reggeli csillagragyogást és már csak az ólomszürkeséget látta. Elfeledte a föld illatos tavaszodását és csak a benzines, a motalkós, az olvadó hótól foltos, kormos aszfalt szagát érezte. - Nem - azt mondta: ne bagózzunk! Ez az a bizonyos többes szám, mely a pluralis maiesteticusszal enyhít a fölhivás ridegségén, éppen mert benne vagytok te és ő - te és a soffőr, mindenki, az egész polgárság - az egész emberiség, mely nem visel valamiféle egyenruhát...

A két okoskodó ember hamar megegyezett bennem, mikor a bejáró ajtó már elsötétült és hallottam a karmester pálcájának koppanását a hangjegypolcon. Elégtételt szerzel... Ez a gondolat érlelődött meg bennem abban a pillanatban, hogy hátra pillantottam. Ott állt az egyik vakító lámpa alatt az egyenes derekú, Zrinyi-sisakos legény. Kardövén megcsillant a csatt és elolvashattam messziről a sötétedő számot: 4135.

Ezt a számot megjegyzem. Ez a szám tartozik elégtétellel. Nem nekem. A közérdeknek. Az operának. A művészetnek. Puccini szellemének! Kérésemre meg fogják tanítani, hogy ahol rend van, ott a rend őrének egyetlen szót sem szabad szólania... Vagy ha igen, akkor nem szólhat arról a kellemetlen "bagózásról" - hanem ezt mondja - azt mondja...

- Gyönyörű volt a Tosca előadása. Mikor lassan leballagtunk a kijárat felé, még zümmögtem magamban: Scintillavano le stelle - olezzava la terra... Igaz, nálam sokkal szebben énekelte az imént Kiepura, akinek még tomboltak bent a földszinten...

Három órája, hogy beléptünk és az a XVI. Szabó János még mindig ott állt, katonásan, a jéghideg mozaikpadlón. Míg emberek százai hallgatóztak és gyönyörködtek, ez a dolgoskezű parasztlegény itt álldogált, élő szoborként. Fagyoskodott és vigyázott valamire; - maga sem tudta, kire, mire? Senkisem vette észre. Senkisem szerette. Talán messze járt az ő szíve is, esze is - valamelyik tiszaparti falúban... Igen, de ennek az embernek száma - 4135. Azért sem felejtem el. Elégtételt kell kapnom tőle - a művészetek templomának...

Kitavaszodott újra, mert a jó Isten évről évre megöleli és becézi ezt az érdemtelen világot. Ilyenkor nincs nagyobb öröm, mint fölfedezni, ami szép. Mikor magyar földön járogatok, akár gyöpön, akár aszfalton - akár erdővadonban, akár embervadonban - akár csak bolyongok, mert felejtem, hogy az idő meg nem áll - akár sietek, mert félek, hogy az időt elszalajtom - szóval akár úri diktátora vagyok egypár percemnek, akár a gondok szegény robotos jobbágya - egyre keresem, mit is fedezhetnék föl, ami szép?

Így ballagtam egyik tavaszi alkonyattal a pesti parton, lent a Lánc-híd alján. Ott, hol a híd alatt átjárót furtak. Eddig ezt az új átjárót még meg sem nézhettem, mert ember tervez, Duna végez. Egész télen kiáradt a Duna. Most, hogy a víz visszament nagy országútjára, hogy azon ballagjon tovább, némán vagy csörgedező mesékkel - napragyogó jókedvvel, vagy komor-zöld méltósággal - hogy ballagjon tovább, messze útra, világot látni, népeket szolgálni - lekanyarodtam a hídról. Szokásom szerint valami szépet fölfedezni... Ahogy így szemlélődöm, ahogy így nézegetem a hullámokat, ez örökké munkát kereső vándorlegényeket, tüstént föl is fedeztem ezt a szépet. Találtam két gyönyörűséges kis bijout. E két képremek: átnézni a Lánchid alatt fúrt kis gyalogos alagút boltíves rámájában az akadémia oldaláról a Gellérthegy felé, meg fordítva - Deák Ferenc lábától a Margit-híd felé. Nagy magyar festő volt, aki itt, e két boltozódó kis tájképminiatűrt megfestette! Festette az ég színeivel - az Úristen művészkezével - nemzeti gondolatok színes ihletével...

A Gellért-szikla a tompa-zöld égalapon, mintha ma is gyászolná névadó nagy vértanuját. De az előtérbe dísznek odapalántált virágzó kis fa - több, mint egyszerű dísznövény a város kisebb-nagyobb fájó kövei között. Ez a fa a magyar virágzás... A másik oldalra is áttekintgetek e keskeny alagúton és nézem a felénk siető Dunát - a budai dombokat az este színaranyalapjára lehelve. Mennyi arany! mennyi gazdagság! Itt is a kerek kis fa - virágok között. Szép. Megváltoztatom magamban Petőfi versét: ... lesz gyümölcs a fán, melynek van virága...

Ahogy így gyönyörködöm felfedezésemben, melyet előttem mások talán még észre sem vettek, e gyönyörűségből hirtelen kitaszít az élet jajja. A kőpart alatt alig egy ujjnyira rohanó árban valami nagyot loccsan. Egészen közel hozzám. A Lánc-hídról, a Lánc-híd alkonyatából, melyet aranyalapra lehelt az este és melyet márványoroszlánok őríznek. Valaki azt hitte, más az útja, mint ami a hídon átvezet. Azt hitte, az ő útja is ugyanaz, melyen a hullámok, ezek a szakadatlanul sietős vándorlegények rohannak. Ő is közibük akart állani. Szegény - szegény valaki! Aki elveszítette vagy elvétette az utat... Szívszorongva látom, hogy bukkan föl - már egy kődobásnyira a hídtól... Istenem, mégis leggyorsabban azon az úton lehet járni, mely kivezet az emberi nyomorúságból...

Pillanatok alatt gondolatok ezrei torlódnak fejemben. Nem is egymás után, hanem egymást gázolva, egyszerre. Tehetetlenül gondolom: a motoros mentők éppen túl, a budai parton vannak... Nézek a vadul hömpölygő Dunára... Az ég éppen oda hint aranyfoltokat, hol kibukkan a fekete pont: a veszni termett ember... Ekkor látom, hogy a parton ballag a szálas férfi, ki nyugodt, ázsiai léptekkel méri a tért vagy az időt, vagy talán egyiket sem... Villámgyorsan lecsapja szolgálati sapkáját. Lecsatolja övestül kardját. Odaveti az elárvult alsó part egyik kikötőcölöpjéhez. Gondolkozás nélkül, egyenruhástul, csizmástul beleveti magát a Dunába, mely éppen haragudni kezd azért, hogy valaki visszaél vele és gyilkosságra akarják rávenni. A magát a Dunába vető férfi sziluetje majdnem vízszintes; - messziről olyan, mint a szökelő, fekete párduc. A nagy víz meg egyre haragosabb, mert a nagy víz becsületes és nem tehet arról, hogy ember áll az útjába vagy az embernek földi kincsei...

Látom őket. Most már két fekete pontot. Távolodnak. Merülnek. Fölbukkannak. Föl. Le. Istenem, segíts nekik!

Gyorsan lépek én is a víz sodrának irányában. Megtorpanok. Lábam előtt fekszik a kard és a kardöv. A kard, melynek az az ember, aki eddig viselte, éppen ebben a pillanatban szerzi a legnagyobb becsületet. Most, hogy leoldotta a kardot...

Nézem a vad Dunát. Pár kődobásnyira most kúszik a partra a csuronvizes rendőr. Karján a másik, akit visszavívott a másvilágtól... Lehajolok. Fölemelem a kardot és az övet, hogy én adhassam vissza a deréknek, a bátornak, az áldott embernek. Megáll a szívem. Az övcsatton olvasom a számot: 4135...

Leveszem kalapomat e szám előtt. Ez a primitív magyar megadta a legnagyobb elégtételt: ő nem "bagózott", mikor tenni kellett. Hiszek az őserőben - mondja bennem a megszelidült, zsörtölődő polgár. Hiszek a jó emberben - mondja bennem a jó ember, aki valami atyafiságot - legalább valami távoli atyafiságot szeretne tartani - minden jó emberrel...

Az ellenfél lehet nemes, nagylelkü, irgalmas. Ahogyan banálisan mondani szokás, lehet lovagias. Ez az eset nagyon ritka. Napjainkban a felebarát szeretete legalább is régi, elavult, kinevetett romantika. Megírva csak plagizálás az újtestamentumból. Az ellenfélre újra csak a kőkorszakbeli kezelés a helyes: meg kell semmisíteni... A jóbarát is gyönyörű fogalom. Az is ritka tipus. Épp annyira költött alak napjainkban, mint a lovagias ellenfél. Szóval ez is költött valaki. A jóbarátság néha eltart évtizedekig. Azután egyszerre megbotlik valami nyomorúságos, apró érdekben. Még a sirhalom sem biztos pecsét a barátság nagyon homályosan megírt okiratán. Hiszen a túlélő jóbarát a meghalt barátot akkor szereti analizálni és kritizálni, mikor hazafelé fordul ennek sírjától, vagyis a halál felmagasztalt lélekmámorából - nevezzük így a bánatot! - visszaindul a köznapi nyomorúságba. Ilyenkor szinte észrevétlenül kezdődik az irigység. Ő már nincs, tehát van! Akik nem ismerték közelről, felejtik gyarlóságait. Akik tudnak róla, csak erényeiről emlékeznek meg... Micsoda badar bölcseség: de mortuis nil nisi bene! Én jóbarátja voltam. Közelről ismertem. Tehát tudom hitványságait is.

Ezért mindezeknél a fogalmaknál értékesebb és több a "bajtárs". Nem ösmerek nyelvet, melyben e magyar szónak hű párját ejtenék. Az is lehet, hogy a nyelvfaragók nem jól képezték, de azért mégis nagyszerű szó. Ez az egyetlen szó, mely csalhatatlanul megmutatja, ki volt az igaz azok közül, akik körülötted voltak vagy vannak. Nem te magad próbálod ki a férfiak jellemét, az asszonyok szívét, hanem a "baj", a "közös baj". Ez a próba biztos, tehát örök és isteni, mert maga a "baj" próbálta ki az egyik szenvedőt és a másik szenvedőt...

- Megint háborúskodik az egész világ. Mind az öt világrész. Csak éppen a két sarkon uralkodik a fehér béke.

- A "bajtárs", kiről megemlékezem, nagyon messze járt a hazájától. Azt sem tudom, de szentül hiszem, hogy a legvitézebb férfiú is kevesebbet szenved a nagy őrváltás óráján, hogyha hazai rögön eshetik el és nem idegenben. Az a hazai sír vagy tömegsír - az a hazai föld még sem lehet olyan kemény, olyan hideg, olyan sötét, mint az idegen mezők göröngye. Nem bizony, nem lehet! Szentül hiszem, hogy a hazai szentelt földben tovább lehet álmodni valami szebb világról, jobb jövőről. Aki itthon így álmodhatik, annak még a pora-hamva is megérzi, hogy odafent valami rezdült. Az ő lépésük suhanása. Azoké, akiket szeretek. Akik az enyémek. Az én véreim lépése, az én magyar vérségemé. Élnek. Élni akarnak. Emlékeznek reám. A kósza égi madár szülőföldemről hoz egy-egy apró magocskát. Fejfámnál ejti le. Így az én poraimból hajthat ki éppen annak a virágszálnak késő unokája, a tavasszal születő, a szépséget osztó, az idealista, optimista virágszál, melynek ősét gyermekkoromban, ifjú reménységem pitymallatakor törtem magamnak. Szóval a honi földben is otthon vagyok. Otthon, ami a legnagyobb dolog életben-halálban.

Afrika ege vakította. Mintha a napsugarak is megolvadtak volna ebben az örökös izzásban és aranyuk ragyogó gőzként illanna szerte a szomjas világűrben. Az öles, karcsú férfiú szeméhez emelte távcsövét és nézte a párává ízzott napsugarakban a - bombavetőket...

A vezér, a királyfi, elhessegette kézlegyintéssel a tolakodó legyeket. Halkan köhécselt és kiadta a parancsokat. A piemonti káplár fáradtan és tikkadtan lépett be. Tisztelgett és elébe tette a - pohár vizet. A vezér újra intett kezével.

- Igyál fiam. Először te. Megérdemled. Vitéz és okos vagy. Igyál előttem. Utánam már e pohárból nem ihatnál...

- Tűz volt. Az emberi lélek nagy vulkánja kitört és ezerszerezve ontotta a gyilkos tüzet. A piemontiak állották. Állottak mindent, mert a bajtárs, az öles, karcsú férfi, aki egyre köhécselt, rájuk mosolygott. Ez a mosoly szeretett, biztatott és vezetett.

A messze szemhatáron kék hegyek körvonalai rajzolódtak. Másutt a nagy hegyek hidegek. Ezek itt melegek, izzanak, mintha a föld forró párájából állottak volna össze. A vezér a nagy hegyek felé nézett. Lábainál a közlegény, ahogy térdenállva újra beigazította a gépfegyvert, ronggyá vált ingujjával törölgette homlokáról a verejtéket.

- Sohse szegyeld, fiam - szólt hozzá a vezér - hogy nem csak a homlokodat törölted, hanem szemedet is. Igen, egyszerre a verejtéket és a könnyet is. Te is ott messze nagy hegyeket látsz. Én is. Sohse szégyeld, hogy szemedet törölted. Te is csak azt látod ott messze a hegyekben, mit én. Úgy-e a Val d'Aostát? Ott nézz be a meleg völgybe a Ruitor és a Grand Combin ezüstös jegével... Mintha látnám a hegyoldalban az ősi kastélyt, Aimavillest... Igaz, hova való is vagy, fiam? Igen, a Val Tournanche-ból? Istenem, mennyi víz zuhog ott. Itt meg kiszáradunk... Ott bezzeg nem köhögnék egyre... Töröld csak homlokodat, meg ha jól esik, a szemedet is... Ne szégyeld. Neked szabad. Nagy úr vagy: csak káplár. Nekem nem szabad. Mert én itt rab vagyok: aféle király... A romok királya...

A napok hetekké válnak. A hetek évekké. A küzdelem maga a haldokló halhatatlanság. Vaksötét éjszakákon nappal van a tüzektől és világos nappalokon éjszaka van a fekete füsttől.

A gépfegyvereket már nem lehetett megtölteni. Elfogyott a patrónszalag. A fegyver mellett babráló bersagliere gyomra hangosan korog. Ellenséges telitalálat csapott a rizskamrába. Perzselt illata keserű - nem a kedves otthoni konyhaszag... A legények lepillantanak a véres, repedezett talajra. Hónapok óta nem hullott egyetlen csepp eső sem. Nagy Isten, ilyen repedezett a mi torkunk is... Nincs vizünk...

Egyszerre pattog valami. A világűr beszélget... A rádió elmondja az ellenség rövid üzenetét: Hősök vagytok. Megbecsülünk. De küzdelmetek hiábavaló. Tegyétek le a fegyvert. Mi a kardot visszaadjuk becsületes kezetekbe. Ez lesz megadáskor tisztelgésünk. Ne töprengjen nemes vezértek: van kapituláció, mely nagyobb becsület a győzelemnél...

Újra pattog valami. Megint megszólal a világűr. Hazulról is üzennek: - üzen a haza. Halk szóval, titkos jelekkel súgja: többet tettetek, mint a kötelesség. Ez nem kötelesség volt, hanem áldozat. Magatokat már ne áldozzátok fel, mert Itáliának szüksége lesz ilyen példa-emberekre, ha majd egykor visszatértek... Rakjátok le a fegyvert. Én kérem - parancsolom - a haza.

A szomjúságtól tikkadt férfiak összenéznek. Fekete szemeik, szakállassá öregedett orcájukban megnedvesednek. Isten tudja, miért szomorúak? A piemonti legények között végig rebben az élet kísértete... De a szörnyű másik kísértet is, mely ebben a szóban álarcoskodik: hiába volt... Igen, minden, amit eddig tettünk, hiába volt.

- Vezérünk! Készen áll legjobb gépünk. Vezesd magad. Egyedül. Vidd magaddal haza legnagyobb dicsőségedet: szeretetünket. Ezer és ezer bajtárs szeretetét. És győzd le távozáskor is nagy hiteddel a legcudarabb ellenséget; ezer és ezer férfiú nosztalgiáját... Ha köhögésed miatt nem birnád a gépet kormányozni, én viszem Rodosig. Ha kívánod: Rómáig... Azután becsületesen visszajövök - a többihez, ha útközben le nem lőnek szárnyaszegett madárként...

- Visszatérsz a hadifogságba? Édes fiam, tudom, hogy megteszed, mint visszatért valamikor a sirakusai Möros. Nem kell visszajönnöd! Én magam sem megyek el.

Az elnyűtt, az éhes, a véres, a szomjas katonák először ujjonganak. Azután elkomolyodnak.

- Vezérünk! Menned kell. Ez a hazánk parancsa. A szabad vezér még nyert csatákat jelent. A rab vezér csak fájdalmat az egész nemzetnek...

- Fiaim, akiket bajtársakká avatott a végzet, azok összetartoznak. Én mondom nektek: nem államférfiak és hadvezérek csinálják a történelmet, hanem a bajtársak...

Nem indult. Puha kézzel megsimogatta a marcona katonákat. Pedig az acélszárnyú gép készen állott. Csak egy kis gombot kellett volna megnyomni, hogy megberrenjen a legfürgébb motor. Talán ő reá - éppen reá - az ellenség sem lőtt volna. De ő maradt. Megmaradt a nyomorúságban, pedig nem porban ringott bölcsője - hiszen - valamikor királyfi volt...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Nairobi, az afrikai város kórházi ágyán köhécsel a vezér. Csillagos éjtszakákon összerezdül, nem azért, mert a kórházig hallatszik egy-egy oroszlán bődülése, hanem azért, mert fölveri a tompa zúgás. Hallga! hallga! angol géprajok indulnak, pusztítani tűzesővel az új római birodalom Afrikába palántált pompás civilizációját. Indulnak ölni új Scipio Africanusok katonáit.

A bajtárs nem ment haza. Csak akkor ment el, mikor az ő Ura hívta. Ez a derék ember, ki nemcsak királyfi volt és vitéz katona, hanem sokkal több: bajtárs, tehát igaz és egész ember, ott messze, Nairobi városának kórházi ágyán, halkuló szavával, gyermekeinek hazaírt reszkető soraival nagyobb hitet sugárzott ki az emberbe, mint nagy hadvezérek diadalmas hadak élén.

- És odahaza, Aosta fölött, Aimavilles várablakai körül a végre kisütő napfényben keringenek a hópelyhek. A fellegek pillanatokra meghasadoznak a Monte Cervino ormain. Közülük ezüst filigrán remekként csillan az orom zuzmarás acélkeresztje. Mintha a föld hatalmas hegyóriása, a Cervino, apostolként szólana a völgyekbe: nézzétek - a föld maga is keresztet hord. Az egész világ hordja... Ti emberek, ti is elbírjátok, hogyha bajtársak vagytok!

Madame Rambert, a genfi "nővér" átutazott Budapesten. Neki minden ország határán szalutálnak, éppen akkor, amikor ott köszöntésül a "jó reggelt" ágyúdörej, - a "jóéjtszakát" bombavetők berregése. Olyan kulcsa van, mely a legpáncélozottabb trezort - a hadviselők szívét is megnyitja. Ez a titokzatos kulcs a kis vörös kereszt fehér karszalagján.

Karcsú, majdnem férfias termetű asszony. Száz lépésről látszik rajta hogy edzett és szívós. Sokat kibír. Mégis, mintha termete és arca között valami ellenmondás volna. Arca legalább tíz évvel fiatalabb termeténél. A Lac Lemant tükröző szeme mosolygós. Okos homlokát nem szántották a köznapok gondekéi. Két orcája barnapiros; ezt a színt még csak a jól kezelt barackon és egészséges ép almán találjuk. Ilyen arcokat csak Wallis vagy Vaud kantonjaiban látunk. Ezek az arcok olyanok, mint a nagy hegyek tavasza. Hiába van már érett június, a hegyek között még csak éppen tavaszi a levegő, tavaszi a virágnyílás, a mennyég színe. Ott a tavasz elkésett hónapokkal. A nővér orcáin is.

Rambert nővér tegnap érkezett Szmyrnából. A genfi vörös kereszt megbízottja volt az olasz-angol fogolycserénél. Mennyit láthatott ennek a hangos, túlságosan hangos emberiségnek árnyékvilágában!...

- Nővér - mindenütt az emberi nyomorúság és szomorúság mélységei között jár. Hogyan van az, hogy az arca mégis üde, mintha szülőföldje hegyeinek tiszta napja sütne rá. Szeme még mosolyog is, mintha a mennyországba látna, nem pedig korunk infernójába...

- Ez egyszerű titok. Egy közönséges fizikai és egy természetes pszichikai körülménynek műve és művészete. Fiatal koromban - tempi passati - a szülőföldem hegyóriásainak haván fényeskedő és a kis chalet-k legelőin táncos gyermekek módjára kimelegedő napsugár volt egyetlen kozmetikusom. Most meg - itt elmosolyodott - nel mezzo cammin di nostra vita - hogy Danteval mondjam, kicsit szerénytelen hosszúra mérve saját életemet, ha életünk útjának feleként merem jelölni legutolsó születésnapomat - ez a kis vörös kereszt a karomon a talizmán, mely visszafegyelmez minden ízléstelen kikészítéstől és a hiúság ostobaságaitól.

- A másik fiatalító szerem - s ezt önök talán meg sem értik - a szomorúságok kristálytiszta derűje. Úgye, paradoxonnak hangzik? Nem az. Nagyon logikus beszéd. Ha már ez a mi földünk siralomvölgy, akkor a legnagyobb boldogság könnyeket letörölni. Szóval az én mosolyogni és ezzel biztatni-tudásomnak a titka az a talán furcsa, de igaz tétel: "tégy jót, mert ez fiatalon tart". Szóval - monsieur - semmi sem ajándékoz nagyobb testi-lelki harmóniát, mint mindenkor és mindenütt jót tenni vagy legalább jót tenni akarni. A harmónia pedig maga az egészség...

- Ezt nem kell tanulni, mert tanulás nélkül mindenki tudja. Csak érezni kell. Azt kell érezni hogy a hivatásból sohse legyen hivatal és a hivatalból ne legyen hivatás.

- Szmyrnából. Az első fogolycserét rendeztük meg. Szörnyű tragédia, hogyha az élő emberből tárgy lesz, amit úgy cserélnek el egymásért, mint az afrikai vadak elefántcsontkincseiket valami európai semmiségért. Igen, megrendeztük a fogolycserét. Itália és a brit haderő 323-323 foglyot cserélt. Fiatal férfiakat, akiket nem lehet többé a csatatérre küldeni, hívják ezt a csatateret sivatagnak, óceánnak, vagy azúrégnek. Volt közöttük college-boy, vadászrepülő. Repült. Ezentúl holta napjáig tolókocsin kell őt tolni. Volt közöttük piemonti hegyi vezető - az alpini közül. Szegény, már vagy huszonötször volt a Monblancon és legalább húszszor keresztezte a Montcervin-t Giomeinből Zermattba. Most mindkét lába hiányzik... Volt köztük nyulánk kanadai fiú, aki nem remegett, mikor a Számun ejtőernyőstül levágta a sivatag homokjára. Ezentúl holtig reszketni fog... Ezek mindkét oldalon Tobruk áldozatai - az afrikai rokkantak.

A nővér arca elhalványodott. Mintha pillanatok alatt éveket öregedett volna. Ime, még a jótétemény sem bírja megvédeni a fiatalságot, melyet önmaga varázsol az arcokra.

- Az olaszokat a Gradisca kórházhajóra kísértük és útnak indítottuk Bari felé. Az angolok útja hosszabb lesz és bonyodalmasabb.

- Merem állítani, felejthetetlenül megrázó. Mégis a világháborúk egyetlen igazán szép jelenete, mert az emberiesség és emberség kezdete. Annak, akinek élete már csak szegényes töredéke az életnek - visszaadják a két megváltó fogalmat. A hazát és az otthont. Visszaadják a háború vége előtt.

- A fiatal kurd tiszt rendjelszalagjai fölött két apró foltot láttam. Apró vízcseppek foltjait. Pedig nem esett az eső. Ezt a daliás kurd tisztet az ankarai kormány küldte ki, mert a csere Szmirnában, török területen ment végbe.

- Talán tudja, hogy a kicserélt katonák nem találkozhatnak a másik nemzet rokkantjaival, akikért kiváltották őket. Van ebben a tapintatban valami okos érzék. Ne érezzék, hogy egymást ennyire megnyomorították. Ne szenvedjenek egymástól a kelleténél többet...

- Mikor fönt állottam a bárkánál, melyben a Gradisca hajóra vitték az olaszokat, fiatal legény került sorra. Fekete, aszirszakállas olasz. Nevét is megjegyeztem: Angelo Peraldo. A San Remo mögötti Mortolából való. Szekfűtermelő kertész. Szeme helyén két kiperzselt, vöröslő folt. Mindkét szemére világtalan. Mégis elég gyorsan lépkedett a bárka felé. Tenyerével meg-megtapintotta a feszített kötelet, melyet a kikötő kis beszálló terén kapaszkodónak húztak. Ruhája foltos, foldozott. Kondor fekete fején hátracsapva a sisak, a berseglierek tollbokrétájával. Szájában fűszál, szomjúsága ellen. A kötél másik oldalán öles angol álldogál. Elszakadhatott csoportjától, mert az ápolók a hordágyakat vitték és ezért kikerülte figyelmüket ez az ember, ki saját lábán meg tud állani. A fiatal szigetországbeli katona födetlen vörhenyes szőke fejére vörös aranyat hint a szmirnai tavaszodás napfénye. Cigarettájából füstkarikákat fúj a sós levegőbe. Félkézzel a feszes kötélbe kapaszkodik. A szegény ördög nem tudja, hol van. Különben is szemén a beporosodott, bekormosodott vászontépéskötés, melyen vörösbarna foltok jelezik, hogy a nagy, elsötétítés előtt, még nemrég, jókedvű fiatal lélek nézett ki a két kis ablakon. A lakó, a lélek, ott maradt, csak otthona előtt elsötétítették az egész világot.

A lefelé közelgő olasz végigtapogatja a kötelet és a megvakult angol katona kezéhez ér, mely görcsösen kapaszkodik a kötél csomóján. Az olasz halkan mentegetődzik:

Az angol kiköpi a kirágcsált cigarettacsutkát. Szemkötése alól kiálló szeplős ábrázatán, elhúzódó ajkain látszik, hogy szelíden mosolyog. Ért ő valamit olaszul; annyit, amennyit ápolóitól tanult - saját bajáról. Visszafelel:

Még aligha mondották el rövidebben két fiatal élet legnagyobb tragédiáját, mint e néhány szóban. De nagyszerűebben az egész világ tragédiáját sem mondta el még senki, mint ez a két fiatal legény, kiknek egyike a ködös északról, másika a napos délről repült az örökös éjtszakába...

A két ember nem is beszélt többet. A kötélen kezük némán találkozott. A kötelet eleresztették, de nem eresztette el egymást a két vaskos kérges tenyér. Megszorították egymás látatlan kezét. Percekig összeforrt a két kéz. Hallgattak e kézfogáshoz. Mirevaló lett volna szót váltani? Az olasz nem értette volna az angolt és az angol nem értette volna a "genoveset". De csodálatosan megértették egymást a két becsületes kéz összesímúló melegedésében. Hiszen nem látták egymást, hogy egyikük vörhenyes és hórihorgas, a másik meg alacsony és fekete. Nem látták, hogy a másik fajnál van még valami elszedni, vagy irigyelni, vagy meggyűlölni való. Csak azt tudták ennél a kézszorításnál, hogy ők az igazságos béke első katonái, mert most kétszeresen hazamennek. Haza, vissza a hazájukba és haza az otthonukba.

- Ennél a kis jelenetnél, - tette hozzá egyszerűen a nővér, - mely nagy volt a maga szegényes csöndjében, én is könnyeztem.

A derék asszony lesütötte a szemét és én éreztem, hogy most itt ez a "nővér" szó nem puszta cím vagy merő megszólításforma. Mélységes testvéri szeretettel néztem erre a szikár, férfias teremtésre.

Újból fölemelte fejét. Arca visszakapta barnapirosságát. Madame Rambert utazott valahová - könnyeket törölni - már pedig "tégy jót, mert ez fiatalon tart..." Kemény idegen kiejtéssel ismételte e magyar szót: "Világtalan... világtalan..."

- Kifejező magyar szó. Itt tanultam, önöknél. A fény és a világ egyet jelent... Mintha az az elveszett világ befelé a lélekben nagy világosságot gyujtana... Míg valóságos vakság uralkodik azoknál, kik látnak vagy a jövőbe akarnak látni, azok, akik már nem látnak, találkoznak.

Hirtelen, szinte mikroszkópikus genfi karkötőórájára nézett. Szó nélkül kezet nyujtott és föllendült a vagonajtóba. Elment. Itt hagyta nekem a szmirnai fogolycsere képét. Ez a kép fájt, mégis szép volt. Emberek pillanatnyi képe volt, embereké, kik minden tűzön, vízen át, túl a szenvedéseken, a veszteségeken, tudnak találkozni. Azt hiszem, ezt a képet kellene propagandaképnek beilleszteni a sok csatatéri kép közé.

Ha az ember vissza-visszamegy oda, hol valamikor régen boldog volt, nagyon szenved. Mert minden megváltozott. A város kövei nem változnak, de megváltoznak az emberek szívei. Bizony, nem az emberek külsejének változásáról szólok. Ez mind természetes, mint ahogy természetes annak a fának megváltozása, mely abban a tőlünk elköltözött városban dolgozószobám ablaka alatt állott. Mikor én onnét elmentem, ez a fa éppen sütkérezett és rügyezett. Most meg, hogy egypár órára visszatértem, hogy elzarándokoljak régi sírokhoz, melyek röge nekem mindenkor és minden körülményben magyar föld, ez a fa kopasz és didereg. Az ilyen változás emberi külsőben is természetes. Én nem rezzenek össze, mikor a fiatal leányzó, aki akkor, hogy onnét kivándoroltam, még diák volt, most fiatal férfi karján lép el mellettem. Ennek így kell lenni. Nem csodálkozom, hogy az a valaki, akinek nevét sem tudom, de akivel éveken át minden reggel találkoztam, már nem olyan barna, mint mikor búcsúm utolsó reggelén találkoztam vele, hanem fehér, mintha itt, ezen az eltávozott helyen, már októberben is sűrűn havaznék... Ezek az apró találkozások csak arra intenek, hogy a sarkon én is megálljak és belepillantsak az első kirakat nagy tükörüvegébe. Ott azután alázatosan elmotyoghatom magamnak: szent Isten, de megfehéredtél magad is!

A nagy változást nem ilyen apróságokon veszem észre. Egészen másból. Eltűnt nevekből, melyek tábláit a kapuk mellől, kapuk alól leakasztották. Itt sem azokat keresem, akiknek névtábláit azóta, hogy én innét elmentem, a nagy béketelek egyik-másik parcelláján kis fakeresztre szögelték. Ez is az élet útja, mert ahol élet vagyon, ott halál is van. Azok táblácskáit keresem, akiket a sors nem az örök törvény hideg lehelletével, hanem csak a vanitatum vanitas forgó kerekével tüntetett el az én édes-kedves szép városomból, melybe visszanézek...

Ballagok a meghitt utcákon régi jó baráttal, aki magyaráz. A mai időkben magyarázó nélkül sehova sem lehet visszatérni. Már hónapok múlva magyarázóra van szükségünk... Megállok az egyik bérpalota előtt a csöndes utcán, a hideg esti utcán. Keresem a névtáblát, melyen sárgarézbe verve megcsillant és mégis sötétlett A NÉV. Csak így mondom: "a név", mert mindenki ismerte, hisz ez a név magát az érvényesülést, a boldogulást, a gazdagságot és a tekintélyt jelentette abban a bomlásban alkotott és bomlásban megszűnt országban, melyet egykor úgy forrasztottak össze, mint ahogy a kontár az antik szobor hiányzó tagjait rosszul illeszti egybe, Mars karját Pallas könyökéhez, Herkules buzogányát Apolló kezéhez. Ez az elmúlt ország aféle Kentaurus volt, Kentaurusok pedig nincsenek. Szóval, keresem ezt a tekintélyes névtáblát és kérdezem barátomat:

- Ez bizony másokkal is megesett. De ő nagyon gazdag volt. Minden magyar könnyből vert aranyat tudott olvasztani.

- Igaz, de nem az örömkönnyekből. Elment. Az új emberek itt nem tűrték meg.

- Csodálatos. Hiszen 1919 január elején fülem hallatára azt mondotta: "ha ezentúl még egy magyar szót kell kiejtenem, utána kiöblítem a számat".

- Ezt mondotta? - álmélkodott jóbarátom. - Az Úristen nem ver bottal. Íme, ez az ember kénytelen volt az itteni új időkből Prága városába menekülni.

- Van. Ez a rövid szócska a legnagyobb igazságszolgáltatás, amiről eddig tudok. Ő, aki 1919 január 1-től minden magyar szó kiejtése után száját akarta öblíteni, ma Prágában - tolmács. A magyar nyelv tolmácsa. Ez az egyetlen életlehetősége. A magyar szóból - él.

- Nemrég találkoztam vele. Valami nemzetközi egyezmény miatt jártunk Prágában. Az egyik okiratot ő fordította nekünk. Elhozta hozzám a Hotel Ambassador-ba. Szelíd volt és alázatos. Többé nem a régi gőgös, csípős ember. Lehajtott fejjel mondta: "Megbántottam a magyar szót. Bosszút áll rajtam. Tőle függök. De a magyar szóban nemes volt a géniusz: megbocsátott. Ínségben egyedül - Ő segít".

A csöndes, hideg esti utcán nézegettem a réztábla négyszögű helyét, a nagy rácsos kapu mellett. Hiányzott a tábla, az ismert név, mely ragyogott és mégis sötétlett.

Emberi volt. Legyünk olyanok, mint ez a megbántott magyar szó: igazságot szolgáltat, de megbocsát...

Nem tudtam, miért is zümmög fülemben, lelkemben az a régi nóta... Zümmög, valamint kinyitottam ablakomat, hogy beeresszem a reggelt és a májust, e csodálatos szép és kedves ikerpárt. Mindakettő százszor szebb, mint e világon a legbájosabb fiatal leány. Még ruhájuk is a reménység aranyselyemszálaiból szövődött.

Hamar megértettem. Az utcasarkon túl egyenletes trappogást hallok. Azért látom magam előtt azt a régi pápai utcát, látom, bár sohasem jártam arrafelé. Mert "maséroznak a katonák"... Valamikor kisöpörték az utcát, a dunántúli Pápán, hogy ne legyen por azok útjában, azok nyomában, kik élő szívüket viszik áldozatul, az otthont viszik áldozatul, az otthont a most kivirágzó gallyakkal, kisarjadzó vetéssel, asszonycsókkal, a gyerek környezetében életünkbe beígérkező jövővel együtt. Viszik áldozatul a történelemnek, melyet maguk, ezek az egyszerre lépő, egyívású, egyforma orcájú legények csinálnak. Mert bizony a nagy történelmet mégis csak ezek a jóféle keménykötésű közlegények csinálják. Az államférfi és a hadvezér csak előre küldi őket. Ez ennek az államférfiúnak vagy hadvezérnek nagysága vagy tévedése. De hogy mit hoznak haza, az már az ő becsületük vagy végzetük.

Magam is kiállok az utca sarkára, mert nem bírok szabadulni attól a régi nótától. Valahol a lelkem mélyén dalolják, hogy "söprik a pápai utcát..." Pedig ezek az előttem eldobbanó sisakos férfisorok nem dalolnak. Ők csöndes, komoly, szűkszavú, a tettet tevő magyarok. Honvédek, akik maséroznak az orosz ellen. Mintha az én öregedő szívemben azok a honvédek dalolnának, akik most majd száz esztendeje - maséroztak - az orosz ellen.

Mellettem az utcasarkon fiatal anya áll meg és magához húzza apró fiát. A fiatal asszony bánatosan, a pöttön gyerek piruló arcocskával, nézik az odább sugárzó, előre dobogó embersorokat. Azt hiszem, csodálkoznak, miért nem dalolnak ezek a katonák. Úgy hírlik régi időkből hogy a magyar katona mindmegannyi poéta, megannyi hegedős, dalolva megyen meghalni. Ezek meg ma némák. Pedig milyen egyszerű. A magyar honvéd dalol, mikor átmegy faluján. Dalol ott, hogy ne ríkassa az édes, ne ríjjon a párja, ne higyje a régi obsitos, hogy mégis fáj valahol. Dalol az ország széles útján, hadd értse meg szántóvető, imádkozó, játszadozó, hogy arra most katonák mennek. Dalol, mikor átrobog egy-egy állomáson. Ez a nóta köszöntés és bíztatás azoknak, kiknek nem kellett "elmenniök". Ez a nóta bíztat, ne féljetek. Mi megyünk... Ne féljetek! De a nagyvárosi utcán nem dalol a honvéd. Ez nem az ő világa. Kemény patkójával rúgja, hallgatag lélekkel méri azt az utcát a föld fia, aki maga az élő magyar föld. A nagyváros utcája pedig nem föld, hanem csak telek. A föld - az él; tud mosolyogni virágaival, tud anyáskodni kalászaival. A föld él, mert hiszen meg tud halni az Úr örök törvényét megvalósító ősszel, de tud föltámadni is Jairus leányaként minden nagyhitű tavasszal, mikor magyar kezek megsímogatják. A város csak telek, nem él, csak éppen rajta élnek. A föld fiai a városban ezért nem dalolnak. Bizony az ember egyik legcsodásabb berendezkedése, hogy a haza néven költött gondolat remek összeszedi egyforma fiait és oda küldi őket, ahol baj van.

Mit is gondolnak ezek az egyforma emberek? Arrafelé jár gondolatuk, ahonnét jöttek? A dülőúton? A csere táján? Az otthon portáján? Vagy arra gondolnak, amit csak napok múltán fognak átélni és ami aligha lesz szép élet... Komoly hősök ezek, vagy nagy verekedők, akiknek virtus legyűrni valakit? Emberek, akik nyomában ígéretes vetésül a rend serked, vagy akiknek nyomán "sírva tallóz, aki él"? Így találgatom magamban, mit is gondolhatnak ezek a kemény legények, egyforma kötésű komoly férfiak. Lelkemben meg csak tovább zümmögi valami: "söprik a pápai utcát..."

De azt is kérdem magamban mit is gondolhat az a kis fiú, aki itt álldogál az utcasarkon, édesanyja mellett. Mereven, szinte ijedten bámulja a gyorsan tovább rengő férfisorokat. Ennek a kisfiúnak otthon biztosan van kis huszárcsákója, van gyerekkardja, csattanós kis puskája. Meg is tanították szalutálni. De ez a kis ember most nem szalutál. Csak néz és néz meredten az odább hömpölygő sok egyforma ember után. Majd ösztönszerűleg fölemelkedik vézna karocskája. Parányi kezével búcsút int ezeknek a tovadobogó legényeknek. Ösztönösen érzi ebből a menetelésből, hogy mikor így mennek férfiak, akkor elmennek. Azt is érzi szorongató aggodalommal, hogy mikor így mennek el a meglett férfiak, akkor búcsúzni kell tőlük. Ezért szalutálás helyett búcsút integet apró kezével. Mert akik elmennek, talán vissza sem jönnek. Akármilyen kicsiny, öntudat alatt érti, hogy valami komoly, valami nagy és szent mégyen el előtte, maga az élő haza...

Én is ugyanúgy töröm a fejemet, mint az a kis ember pár lépésre tőlem, töröm a fejemet, miért is maséroznak ezek a honvédek? Azért, hogy még ezer évig itt éldegélhessünk ezen a mi tűztengerbe vetett maroknyi földünkön? Azért, mert mindenkor "rosszkor jött" idegenek állanak a kárpáti porták mögött, vagy a határvízek túlsó partján? Vagy az ezen a földi csillagzaton túl nőtt imperializmusok kényszerítik őket kardot fogni? Avagy az új Európa elmosódó képe, nagy álom, új lidércfény, vagy régi becsület? Még az a régi dal, mely bennem zendül végtelen messziről, sem magyaráz meg nekem mindent, csak hallom, hallom: "söprik a pápai utcát"... A fiatal asszony - pár lépésre tőlem - megtörli szemét... A kis fiú meg fáradhatatlanul integet...

Egyik jóképű legény hirtelen kiperdül a sorból. Sapkájáról leszedi a néhány szál falusi magyar virágot. Odatűzi a fiucska gyűrött leventesapkája mellé. Szépen csengő, fülbemászó paraszti szóval mondja:

- Nagyra nőjj, kis fiam, és ne feledd, mi azért megyünk, hogy te békességben játszhassál...

Mintha nem is vette volna észre káplárja, őrmestere, hadnagya. Visszaugrott a sorba és ütemesen távolodott. Kerek ércsisakján rezegett valami nagy fényesség, majd hogy a szentek aranykarikájának néztem... Pedig csak a Gellérthegy fölött megbomló felhőkből egy kicsiny napsugár telepedett sisakos fejére. Aztán eltűnt a sarkon, a még álmos, néma nagy házak mögött. Előttünk meg egyre tovább ismétlődött a sok-sok legény. Mintha egyre ugyanazok kerültek volna vissza elénk. Ahogy elfogytak az emberek, elbaktattak előttünk a takaros lovacskák a gépfegyverrel a hátukon, majd a kordéskocsik, földszínűvé összemozgó tarka-barka sátraikkal. Egyre fülembe csengett, mit is mondott az a katona a kis fiúnak, hogy lehajolt hozzá? "Azért megyünk, hogy békességben játszhassál..."

A kis embert édesanyja odébb húzta, szinte elvonszolta az utcasarokról. Én még tovább álldogáltam és nézegettem. Pedig nem ment más az úton, mint egyetlenegy kis iskolásgyerekpár. A fiú vezette a leánykát kézen fogva; ez meg görcsösen szorongatta magához a kicsi kosarat, a szegényes harapnivalóval.

Hirtelen megdöbbentem. Eddig nekem még senki sem tudta eléggé megmagyarázni e háború kényszerű keserveinek igazi indító okát. Ez a közhonvéd az imént megmondta annak a kis fiúnak. Mennyi bölcsesség vagyon a nép fiában! "Azért, megyünk, hogy békességben játszhassál..."

A nemzet, melynek apró gyermekei játszhatnak, boldog... Nincsenek füstölgő romjai. Nincsenek menekülő földönfutói. Megél földjén az egyetlen tiszta boldogság, mely másnak nem okoz fájdalmat, - a játék. Ez a játék az új ezer évnek legbiztosabb hírmondója, az alkotó derű, megértő lélek nagyságának indulása...

Mikor fiatal éveimben letelepedtem az odább hömpölygő élet partjain, mindig bíztam abban, hogy nagy földindulások idején, mikor megindul a határ, hogy kicsússzék a régi szántóvető gazda ekéje alól, vagy nagy emberindulások idején, mikor észak férfiai menetelnek dél ellen és nyugat férfiai kelet ellen, mondom, bíztam abban, hogy majd a világ vezérei a legemberibb szókat mondják bíztatásaikban és ígéreteikben, a jövő megalkotásában, az elbujdokolt szeretetről, a sorvadásnak esett boldogságról...

Ma szinte megfájdulnak a gondolatok őszülő fejemben, mert nem tudom gyarlóságomban, a nagy emberek diktálják-e a történelmet, vagy a történelem diktál-e nekik? A cselekvések mérete csillagászati kezd lenni, miként az akaratok és fájdalmak mérete is.

A viszontlátás szót a hazáért, nemzetért, jövőért ki kell törölni a szótárakból és a szívekből egyaránt. Hiszen naponta néhány százezerrel több a szenvedő ember. Apák ne sírassák fiaikat, a fiúk ne sírassák apáikat...

És ebben a szakadatlan utolsó ítéletben mégis megszólalt az apa Ikarus fiához...

Fiához szólt az apa, aki ugyanabban az időben félszázmilliónyi vérsége minden vércsöppjéért felel. Felel a Forum Romanum minden le nem dőlt oszlopáért. Felel minden idomért, amit Michelangelo faragott márványkőből. Felel az egész latin becsületért. Ez az apa úgy tudott ember lenni, hogy vele könnyezhet az egész világ akkor, midőn nem szabad sírni... Ez az apa ebben a nagy pillanatban hatalmasabb és nagyobb volt, mint mikor a régi Róma harcterei fölött szárnyalt végig repülőgépével.

Hatalmasabb volt, mert ez az apa mert ember lenni. Ő, aki vitézeinek tízezreire emlékezik, nem emlékezik azok arcára, nevére, akik a kórházi ágyig kísérték. Addig az ágyig, melyen fekszik halott fia.

Megáll az ágy előtt. Bevallja, hogy nem mer igazítani a takarón. Nem mer. Mert nem akarja látni, nem lett-e csonka a fiatal dalia, aki az egekből esett. Mindent megmond neki a bepólyázott halavány arcon a néhány vércsepp... "Qualche maccia di sangue..."

Mikor ez az apa mint élő halhatatlan áll fia, a halott halhatatlan ágya mellett, nem is arra gondol, ami e keserű pillanatban van, hanem arra, ami a szegényes kezdés napjaiban volt. Mikor ezek a most lecsukódott szemek először láttak napvilágot, az apa az első világháború őrmestere. Végigvonul képzeletében az akkori napok minden apró emléke. Nem is volt odahaza, midőn beköszöntött a szerény hajlékba a kis fiú. Akkor is szolgálata volt az "őrmesternek"...

Igen, ez Milánóban történt, a Via Castelmorrone 19. számú házának ötödik emeletén. Magasan, szegényesen. Milyen hatalmas emberi és apai erő, az elmúláskor az élet indulására emlékezni. Talán kevesebbet fáj minden, hogyha akkor, midőn valaki a napsugárból a porba esett, arra kell gondolni, hogy porból szállott a napsugárba!

Igen, akkor - 1918-ban a Via Foro Bonaparte 38. számú házába költöztek. "Sempre all' ultimo piano..." Mindig a legfelső emeletre. Mennyi megnyugvás, mennyi büszkeség van ezeknek a padlásszobáknak emlékében: "fiam születésekor ott laktunk a tetők alatt. De te, fiam, repültél, magasra repültél, óceánok fölött, népek fölött..." Az apai szívnek, melyben félszáz millió embernek, a Romulus városalapításától számított 2700 esztendő reménységének és aggódásának van helye, csodás balzsamos vígasztalás annak az 5-ik vagy 6-ik emeletnek emléke.

És olvasom e könyvet a nagy hírlapok rövid hadijelentései és hosszasan magyarázott államférfiúi nyilatkozatai közt. Ennek a könyvnek már a címe is legmegrázóbb és mégis legbüszkébb, a legfenségesebb és mégis legemberibb cím: "beszélek vele, beszélek Brunóval..."

Fenséges a maga nagy szomorúságában. Az apa, aki annyiért felelős, mint ezen a földön kevés megszületett ember fia, mert hiszen az ab urbecondita virradó római ragyogás és az örök latin gondolat minden melegségéért és minden szépségéért felel, mer és tud időt szakítani szívének. Nem panaszkodik a végzet ellen, mert az jön és jön - és nem lehet előle kitérni. Nem könnyezik, mert a megváltó könny is elhomályosíthatná a szemet, melynek beláthatatlan utakat és megérezhetetlen sorsokat kell előre látnia. Ez az apa, hazája legkeményebb katonája, a figyelő világ előtt hallgat. Csak otthon, a Villa Torlonia legmagánosabb órájában, az íróasztala előtt, ahol ő sem több és nem más, mint az árva apa, beszél valakivel, aki elment. Legmesszebbre ment. Van apai árvaság; ennek óráiban fenséges beszéd: engedjetek fiammal beszélni! Óriási fenség, mert óriás fájdalom és óriás bátorság.

Árva apa! Köszönöm e küzdelmes kor rettenetes hangzavarában a legemberibb szót! Köszönöm apák sok-sok milliója nevében!

Budán. Az eltakaritott Tabán helyén. Ezüstősz kanadai fenyvek ünnepi merevségben és nyírfák billegő levélrácsozata között összepirulnak a nemrég palántált csemeték fiatal rózsái. Tudnak és mernek pirulni, pedig már jó harmadéve újra háború van a világon. A rózsák összepirulnak; nem az ő háborújuk.

A földbordákat a domboldalon szorgos kubikosok úgy szeldelik, mint a nagy pompos kenyerekből a karajokat. Itt meg kell állanom, mert valami nő a rögökből, amit nem az én Uram Istenem mennybéli kertészei, a napsugarak meg az esősudarak termelnek oda, hanem az embernek, ennek a türelmetlen furakodónak parányi keze. Számolom fent a domb peremén az övig meztelen malájtestű magyarokat, hogyan gyűrődnek, birkóznak ezeresztendős jóbarátjukkal, a földdel. Most is Gellértalja szirteinek rokon-sziklát építenek öreg Duna kavicsából, szürke betonliszttel. Az övig mezítelen magyarok szorgoskodnak, dolgozgatnak szép szökőkút magas medencéjén. Pedig háború dúl a nagy világban, gyujtogató, rombadörgő, faldöntő, lélekdöntő háború. Itt nálunk meg dolgoznak, verejtékesen dolgoznak. Igaz, kevesebb a fiatalja. Aki itt van, annak szürke a feje, mintha gerle szállott volna vállai közé. Vagy tar a koponyája, hogy visszaverődik róla az árnyéktalan nap. A többi meg nyurga gyerekember. Dülöng, mint a fiatal csikó, mikor még hosszú a lába. Katonasapkájukból látom, hogy leventék. A két sovány, dolgos férfiöltő közül kihasított 33 embertermés messze jár. Csak úgy mondjuk: odakünt! Nekünk "odakünt" az egész világ, melyben nem születtünk és mely nem ölelte magához ősapáinkat. Ma meg éppen nagy szó ez az "odakünt". Annyi, hogy ott járnak, hol valamikor legénykorában félszázadik öregapánk lepergette sarkantyújáról a tapadós urali sarat, kiloccsantotta ökörszarv kürtjéből a Volga vízét, mert ott, azon a földön, sehogysem érezte magát odahaza. Hiszen idejött, ahol most vagyunk s még mindig onnét a Volgamente felől viharzik ránk a legalattomosabb bajunk. Most itt az öregek és a leventék ássák a nagy szökőkutat, ott, honnét a hitvány tabáni viskókat elfújta az idők okos szele. Elfújta, mert ez az okos szél a régi lebujoknál jobban szereti a kanadai ezüsttűleveles és a billegő nyírfalevél közt piruló rózsákat.

Álldogálok a gyöp kanyarulatánál, hol éppen delelnek a kubikosok. Ezek az ősmagyarok, akik, ha kívánná a haza, eltaligáznák a Kárpátokat és rónasággá feltöltenék az Adriát. Az egyik kubikos hanyattfekszik a teljesteli déli napfényben. Bordái kiállnak, mintha rozsdás abroncsok fognák össze sovány testét. Széttárja álmában karjait, minthogyha a földre feszítették volna. Aszott ábrázatáról elsímult minden barázda. A munka szépséges szegény dicsősége símogatta meg orcáját. A másik a legszögletesebb sarokkövet alapozta kerek tatárfeje alá, mert hiszen az igazi jó álom nem a puha párnából "gyün ki". Jó párna a kő, csak rá kell teríteni a becsületet. A harmadik meg guggol magában, ahogy a régi puszták kondásai, gulyásai szokták. Morzsolja, rágicsálja a zaboszsákból elészerzett kukoricakenyeret. Ahogy így rágicsál, mereven, messze vesző komoly tekintettel, kenyerezésében van valami állati természetesség és valami szent ősi, az élni akarók, a földszeretők ősi nagyritusa. Pár lépésnyire csilingelő villamosok keresztezik egymást. Az utcasarkon a kiáltó ember kínálja újságait égi szikrán leadott képekkel. Az ott, a szelencebokrokon túl, a kiélt és mégis élő Európa; ez a delelő kubikosraj itt mellettem Ázsia. Még pár pillanatig állok Ázsia, az én Ázsiám mellett.

És hallgatom az én Ázsiámat, mely nyers, mint a turáni fennsík köve és szele, de bölcs, mint Szíria vagy Tibet okossága. De édes és fájdalmas is, mint a honvágy, amit azok találtak ki, akik először pattantak paripára, hogy elszáguldjanak a bölcsődalt muzsikáló földről. Álldogáltam, mert szeretem nézni, ahogy valami lesz. Hallgatóztam, mert szeretem hallani, ahogyan valami van.

- Menyhárt bátya, ne tűrje! Szombat este is a fizetéskor megest kevesebbet kapott egynehány pengővel...

- Igaz, hogy Menyhárt bátyának nincs otthon fehércselédje, aki szóval is ellátná a dolgát, hogy nem áll elég pénz a házhoz...

Menyhárt bátya, az, aki ott guggolt a gyöpösön, mint ezer esztendők előtt a pásztorok, fölszedett egy apró kavicsot és odasodorintotta, hol a húsz-huszonöt taligafogat delelt. A kavics pontosan a kis fekete táblára koppintott, melyen fehér betűkkel állott: Mogor Menyhárt, - Tiszavödrös, 75 szám. A koppanásra a taliga sovány gebéje fölnyujtotta a nyakát, átnézett gazdájára és viháncolót nyerített.

- Halljátok, édes fiaim, hiába évődtök velem. A Madár aszongya: jóban vagyunk mi Mogor Menyhárttal!

Másnap alkonyattal már mindent megértettem. Megint ott bolyongtam Tabánban. Éppen előttem a lejtős kanyarodónál fordult fölfelé az a taliga, melynek kis fekete tábláján, a lőcs mellett, ott fehérlik: Mogor Menyhárt. Televényföldet hord föl a szökőkút mellé a virágágyba. A félkezű öreg nekifeszíti vállát a kétkerekű taligának és nógatja egykori remontáját: gyí, Madár! Gyerünk! A ló nagyot zihál, hátranéz és halkan nyerít, mintha elégedetten nevetne és megköszönné a félkezű obsitos segítségét. Hej, biztosan otthagyta jobbkezét, ahol ma is fiatalabb magyarok otthagynak becsületes tenyeret, megingathatatlan lábat, meg nem hajló derekat - és csak a lelkük jön vissza. De az visszajön! Értem. Ez a félkezű kubikos azért kapott egypár "pengővel" kevesebbet, mert a kubikban nem fuvarozott annyit, mint a többiek. Sohasem rakta púposra a taligáját, hogy lova ne kínlódjék. Mindig nekifeszíti kartalan vállát, melyről hiányzik a kéz, a kardforgató, karabélytussal sújtó becsületes kéz. Odaszólok:

Rámnéz. Izzadt ragyás orcája kiderül. Azt mondhatnám, rútsága megszépül. Mielőtt felelne, bagósat köp. Közben megvakarja tarkóját. Értem, nem tudja, hogyan köszöntsön, mert nincs kalapja. Nem tudja, illik-e bagós szájjal felelni.

- Úgy-úgy... Aki együtt dolgozik mással, mindétig segéjje egymást. Aki éröttem dolgozik, sohase szenvedjen éröttem... Gyerünk! Gyí, Madár!

Ezóta valahányszor meglátom a kis táblát a nagy kerekek lőcse mellett, előre megemelem kalapomat. Igenis, kérem, aki látja, olvassa, hallja - messziről süvegelek, - valami szépnek, jónak, nagynak, - ami ott nyikorog velem szemben fölfelé, - a tabáni ösvényen. Megismételem magamban, hogy soha el ne felejtsem: "Aki együtt dolgozik mással, segítsen egymásnak. Aki érettem dolgozik, sohase szenvedjen érettem!"

Szeretek Isten házába benézni, mikor ott senki és semmi sem állja lelkem utait. Ő hozzá. Ezekre a tiszta utakra akkor nem esik senkinek és semminek árnyéka. Ilyenkor én, aki szeretnék a betűvetéshez és a szónak mesterségéhez érteni, magamat olyannak tudom, mint amikor még karonülő kisgyerek voltam. Akkor is meg akartam valamit mondani, talán éppen nem is megmondani, hanem csak kimondani, és nem tudtam. Így állok én is abban a nagy homályos, magános házban az én Uram előtt. Megzavarodottan, pironkodva, és ez a dadogó tehetetlenség valahogyan mégis jól esik, mert hozzámvaló, emberi az előtt, aki emberré lett - minden emberi gyarlóság nélkül. Azaz igaz, hogy egy emberi gyarlóságot mégis megtartott miérettünk: meg tudott halni ártatlanul...

Így, ebben a néma ájtatosságban az elégedettségtől, mely szinte ikertestvére a boldogságnak, elmosolyodom. Itt nem kérdem magamtól: hogy is van? Miért van? Ki is Ő? Ki magyarázza meg? Nem én, nem kérdem magamtól, hisz azt is tudom, hogy mástól is hiába kérdeném. Itt csak azt tudom, hogy valami ragyog bennem. Nagy világosság ez, akármilyen homályosak is ezek a színes ablakok, melyeken barátságosan találkoznak szent István és szent Imre és szent László Gáspár, Menyhért és Boldizsár királyokkal. Találkoznak szép tarka köntösökben és mindegyiknek aranykarika van a feje fölött. E sok szent király árnyékában is tudom, hogy nagy világosság az, ami bennem ragyog.

De meg azt is tudom, hogy odakint, ennek a nagy, ékes, csöndes háznak ajtaján túl, nem sok jó várakozik reám. Tudom, hogy nem maradnak el, mert meglesték, hogy ide beléptem. Ott várakoznak a kelletlen és kellemetlen ismerősök, a legelső sorban a koldusrongyokba öltözött gondok. Jó ismerőseim. Törődöttek, velem együtt vénülnek. Ott várakozik egy pár gyűlöletes ellenlábasom: a XIV. Lajos korabeli brokátokba öltözött hiúságok, meg a mérgezett nyilakkal felfegyverzett írigység. A legtöbbjének nevét is elfelejtettem. Én meg ott bent jól tudom, hogy nem vár rám odakint öröm, jóság, kedvesség, elismerés és mégis valami nagy édességet érzek szívem táján és a gondolkodástól megpihenő, tehát el sem tévelygő eszem tájékán. Azt is tudom, hogy ez az édesség valami nagy igazság, csak én nem kutatom, melyik igazság. Végtelenül jól esik, hozzá nem érni, hanem csak úgy érezni, hogy van.

Így volt karácsony dermesztő hetében is. Akkor is egy-két reggelen ott jártam, ott voltam. Meg nem állhattam, hogy én is meg ne torpanjak a gyerekes, de naiv játékszerűségében is mindig szépséges kis Betlehem előtt, melyet a jámborság a jámboroknak évről-évre kirak az egyik oldaloltár előtt. Nézem azokat az apró pálmákat. Nézegetem az egyik bojtárt, akit firenzei apród köntösébe öltöztetett megfestője. Kis fehér bárányt visz a vállán, mert a nagy csillag alatt ő is akar valamit ajándékozni százszorosan megáldott szegénységéből. Nézem a teve keleti faraó-ábrázata köré sorakozó három-királyokat tarka-barka palástjukban, és jámbor lélekkel nézegetem a takaros kis házat, melynek szérűje alatt az édesanya ölén apró karjait kitárja a gyermek. Mintha - akármilyen piciny - meg akarná ölelni ezt a gyarló, gyűlölködő és mégis annyira csodálatos és sajnálatraméltó világot.

Itt a kis Betlehem előtt veszem észre, hogy nem vagyok egyedül ebben a szép nagy házban, mely az Istené, tehát az enyém is, mert ő otthont ád mindenkinek. Itt valahogyan édes közösséget érzek a legidegenebb emberekkel, még azokkal is, akik künt zavarnak, bosszantanak, üldöznek. Érzem ebben a nagy közösségben, hogy itt mindenki arra a néhány percre, hogy ide benézett, jó, vagy legalább jó szeretne lenni. Nem vagyok egyedül. A kis Betlehemet bámulja a 3-4 esztendős kisfiú, meg aki vele van. Talán édesanyja? Talán csak a bonne?

A kis fiú arcocskája elrévül, ahogy megpillantja a jászolhoz furakodó tehenet, a bárányokat, a szelíd orcájú kis emberfigurákat. Ő maga is apró, de talán már meg van nagy hite. Lehet, hogy szép játéknak tart mindent, csak éppen a kis Jézust nem, Mária ölében. Azt nagyon félti. Keményen fagy ott künt. Hideg van itt a templomban is. Hiszen látom a kis fiú ajkairól fölszállani a párát, ahogy valamit suttog magában. Hirtelen átmászik a karácsonyfákkal szegélyezett kerítésen, leakasztja magáról fehér bárányprémből varrt karmantyúját és azzal betakarja a kis Jézus ingecskéjét. Halkan magyarázza:

- Úgy-úgy! Csak takaródzál ezzel... Ez a kis prém jó meleg. Még langyos az én két kezecskémtől is.

A gyerek szeretettel tovább foglalatoskodik a kis Betlehem figurái között. Hátrább tolja a jászoltól a tehenet, a kis gyepes alján húzódó útra sorba rakosgatja a fehér báránykákat. Külön sok baja van a Menyhért király tevéjével, mert ez bizony magasabb nála. Nagy, mint a karácsonyra kért hintaló. Beszélget az állatokkal:

- Jó kis állataim. Vigyázzatok! Ne érjetek a kis Jézushoz! Ti nem vagytok elég tiszták. Istállóból jöttetek, legelőről jöttetek, hosszú utat jártatok. Porosak vagytok. Bogár szállhatott rátok. Vigyázzatok, hogy a kis Jézushoz ne érjetek és ő se símogasson meg.

Hallgatom, úgy beszél a kis Jézussal, ahogy otthon szóltak őhozzá. Úgy kezeli a kis Jézust, ahogy őt kezelik otthon a tisztaság rendje szerint. A mellettem ájtatoskodó asszony szégyenli az apró ember beszédét. Engem meg érdekel és meghat minden gondolata. Kezemet tiltólag tartom az asszony felé. Ne teremtsen "rendet", engedje mesélni a kis fiút saját kedves, kerek fejecskéje szerint. De ő nem ügyel rám. Belekapaszkodik a gyerek gondolataiba:

- Pisti, az a kis Jézus Isten. Annak nem lehet baja. Annak nem árthat semmi, mert - Isten...

A meggyőzésnek ez a módja nem hatott. A gyerek éles következtetéssel feleselt, bár közel a könnyekhez:

- Éppen, mert ő Isten - és csak egy igaz van belőle, nagyon, de nagyon kell rá vigyázni, hogy soha baja ne essék.

Az asszony hirtelen lehajolt és kiemelte a kisfiút a játékpálmák, a déli palánták, a tarka ruhás kis pásztorok, a mór rabszolgák és a keleti királyok közül. A gyerek nem vette tudomásul, hogy kiemelték ebből a kedves kis Betlehemből, még az asszony hóna alatt is visszabeszélt a piciny bölcső felé:

- Kis Jézusom, jer, jer el sokszor énhozzám, mert szeretlek. Jer hozzám, mert én nagyon vigyázok rád, hogy nálam soha ne legyen semmi bántódásod és semmi bajod.

Ahogy mentek az ajtó függönye felé, a gyerek, a Pisti, visszanézegetett. Visszaintegetett. Megértettem, hiszen annak a kis jámbor játék-Betlehemnek csodaszép és mélységes volt a költészete. Meg van itt a meleg dél és a ragyogó napkelet szépsége azokban a kis pálmákban és parányi cédrusokban. Rácsillan az éjtszaka titokzatos tündérisége a megállott csillag fényében. A költészet legnemesebb álomalakjai e Betlehemnek hősei: az édesanya, az áldozatos megadás megtestesülése, a pásztorok, kik békések és jámborok, mint állataik a hajnali legelőn. Ez állatoktól tanulták a békés szelídséget és nem fordítva, az állatok tőlük. De e költemény hősei a három királyok is, akik királyi voltukban alázatosak - és talán éppen ezért mesebeliek. E költeménynek legvonzóbb csodahőse a kicsiny Jézus, gyermek képében, mert hiszen a gyermek az ígéretes reménység, a szebb, jobb jövő választott alkotója. Meg ott nyüzsögnek a gyermek körül a szelíd állatok, az Úr romlatlan teremtményei, hogy neveljék és növeljék ők is a jóságot.

A kis fiút elvitte az anyja, vagy a bonne. Én meg még ott állottam egypár pillanatig egyedül. Hallgattam, hogyan süvít odakint a Vérmező téli Nemeréje. Fölnéztem és láttam a tarka ablakokon a szent királyok aranyos palástján a rezegő, tompa árnyékot, ahogy a magas égen vonulnak a hófellegek. És mintha a Betlehemben a kis Jézus didergett volna, mióta az apró fiúnak el kellett vinnie fehér prémes karmantyúját. Mintha azóta, hogy Pisti elment, azok a kis állatok sem találták volna helyüket.

Mentem én is, ki a hideg templomból a hideg télbe, karácsony édes hetében. Megjegyeztem magamnak: Istenre nagyon kell vigyáznunk, hogy baja ne essék a mi lelkünkben. Hiszen csak egy Istenünk van! És hívjuk őt magunkhoz, magános órákon, alázatos időkben, hogy megérezzük, közel vagyon hozzánk.

Ezóta, hogyha meghasonlottam önmagammal és a világgal, hogyha nem látok körülöttem embert, akiben hihetnék, minden kis gyerek után nézek. Utánuk ballagok. A kicsinyek után lopódzom, mert biztosan tudom, hogy ők mondanak vagy cselekesznek valamit, ami nekem visszaadja a hitet az emberben!

* A fény körül, a fény körül
   A lepke lángoknak örül...
   Szegényke perzseli magát -
   S nem repdeshet tovább...

(Nápolyi dal.)