Balázs Béla
Filmkultúra
TARTALOM, ELŐSZÓ
Tartalom
Előszó
I. RÉSZ
Az elmélet dicsérete
Őstörténet
Új formanyelv
Vizuális kultúra
A látható ember
Az alkotó kamera
A közelkép
Az ember arca
A változó beállítás
A vágás
Panoráma
A kamera kifejező technikája
II. RÉSZ
Filmstílusok problémái
Az "Avantgarde" formalizmusa
Optikai trükkök, rajzolt filmek
A hangosfilm
A dialógus
A hanggroteszk problémája
Megjegyzések a színes és plasztikus filmhez
A forgatókönyv
Anyag és műfaj
Stílusproblémák
FÜGGELÉK
Zenés műfajok
Hős, szépség, sztár és Gréta Garbo esete
A szovjet film útja és céljai
Előszó
Most, hogy a film művészetéről szóló utolsó könyvemet írom, szükségét érzem, hogy előző filmelméleti könyveimre emlékezzek és emlékeztessek. Nem azért, hogy huszonöt esztendő munkájának holmi befejezett kerek egységet adjak, hanem ellenkezőleg azért, hogy utolsó könyvemet úgy indíthassam útjára, mint huszonöt év előtt az elsőt: egy be nem fejezett, sőt alig elkezdett művészet jövőt követelő proklamációjaként.
Első filmelméletem nem egy régen kialakult művészet, könyvtárakban és múzeumokban felmérhető, eligazító térképe volt, hanem iránytű ismeretlen tengerekre merészkedő felfedezők számára. Most, hogy a film ötvenéves évfordulóján vissza- és körülnézve emlékezünk rá, hogy láttunk egy új művészetet nemcsak megszületni, hanem (mint némafilmet) meghalni is, hogy láttuk hangosfilm formájában testet váltani és láttuk technikája nagyszerű fejlődése folyamán új szellemét, lelkét elcsenevészedni, most, hogy látjuk századunk legnagyobb ígéretét, a filmművészetet veszedelmes zsákutcában megrekedve - most újra az elmélet iránytűjével kell utat keresnünk. Idéznünk kell, minek ígérkezett a film, hogy felmérhessük, mi veszett el és mi van veszendőben és hogy a dialektikus fejlődés szerpentinútján magasabb síkon indulhassunk el újra a kezdet irányában. Ez a könyv úgy tekint vissza, mint ahogy nagy elugrás nekifutásához kell hátralépnünk.
Huszonöt év előtt írtam meg a film első esztétikáját és művészetfilozófiáját. Akkor a film még vásári mutatvány ősállapotában volt: művelt hagyomány és ízlés gátlásai nélkül, mindennap újat merő zseniális ponyva. Bár használta önkényesen a régi előkelő művészetek legfinomultabb eszközeit is, nem tudta és nem vallotta magáról, hogy művészet. Nem járt ki neki ez az akadémiai rang és a vele járó igényességet nem vállalta. Nem volt elismert nemessége, mely kötelezte volna. Esztétikája nem volt, törvényeit senki sem kutatta, értékmérő sajátos kultúra közönségét (és ezzel fejlődését) nem irányította. A világsajtó, melynek a színházi, irodalmi, művészeti és zenekritika százados hagyományú előkelő rovata volt, a komoly filmkritikát nem ismerte. Fizetett hirdetések dicsérték az új mutatványos ipar termékeit.
Első filmelméletem Der sichtbare Mensch oder die Kultur des Films. (A látható ember. 1. kiadás. Wien-Leipzig, Deutsch-oester, Verlag. 192A.) nemcsak egy új, sajátos, formáit alig-alig bontogatni kezdő művészetnek, hanem szinte egy új kultúrkorszak kezdetének heves proklamációja volt.
"Minden művészet - mondja "A látható ember" előszava - az ember egy sajátos viszonyát, kapcsoltságát jelenti a világhoz, mely oly gyökeresen és áthidalhatatlanul különbözik a többitől, mint a külvilág érzéklésének, percipiálásának különböző módjai, a látás, a hallás, a tapintás egymástól. Ezek a lélek sajátos, egymástól elvileg különböző élményterületeit jelentik. Úgy a megfelelő művészetek is. Azért olyan világtörténelmi ritkaság valóban új művészet keletkezése, mint egy új emberi érzékszervé. Lehet egy művész műve páratlanul újszerű anélkül, hogy a régi művészet ősi elvein változtatna. Távcsővel és mikroszkóppal ezernyi új dolgot fedezünk fel anélkül, (hogy a látás ősi területét elhagynók. Ám a film merőben új művészet és úgy különbözik valamennyi régi művészettől, mint ahogy a zene a festészettől vagy az irodalomtól. Új megnyilatkozása az embernek."
Első könyvem ennek az új művészetnek törvényeit még nem szűrhette le gyűjtött tapasztalatokból, szintétikus módszerrel. Inkább az első jelek elemzéséből kellett a jövőbe következtetnie, felfedező, kalandra biztató "Kolumbus-teóriának" nevezte önmagát, mely, ha el nem ért Indiákat ígér is, Amerikáig elvezethet.
Azonban a film az utolsó évtizedek fejlődése folyamán letért saját új útjáról, melyen az emberi élmények új területeinek feltárása felé már nagy lendülettel elindult. Főtendenciájában újra fényképezett színház lett, mint kezdetleges kezdetén volt, csak éppen finomodott eszközökkel. Kevés a néhány magára hagyott művész kísérlete, hogy legalább részletekben megőrizze vagy újrakezdje azt a sajátos eszközökkel, specifikus élményeket kifejező filmművészetet, melyet megálmodtunk. Azért érzem szükségét annak, hogy ebben a könyvben be nem váltott régi ígéretek számláit is benyujtsam. Ha azt akarom bizonyítani, hogy a film hűtlen lett önmagához, akkor meg kell mondanom, hogy voltaképen micsoda ő "önmaga". Elméleti fenékig elemzéssel kell kezdeteinek gyökereit és születésének titkát feltárnom, hogy saját természetére és törvényeire eszmélve kereshesse meg a maga külön fejlődésének útját. Ez a könyv a film életrajza legyen: biológiai és történelmi értelemben egyaránt. Életrajz, mely kötelezettséget ró a további életre.
Első könyvem a filmről - "Der sichtbare Mensch" - ráismerés és szerelmi vallomás volt. A némafilm esztétikáját írta meg, mely a némaságot tekintette e művészet lényegének, principium stilisationisnak, mely a film minden formatörvényét meghatározza. Könyvem művészetet jósolni tudott - de technikát nem. Felfedezték a hangosfilmet. A némafilm sajátos nagy művészet volt, de meghalt. Második könyvem - Der Geist des Films - . (A film szelleme, 1. kiadás, Halle: Knapp, 1929.) a hangosfilm nagy és kritikus fordulatát vezette be és kísérte elméletével. Ez a könyv a szemtanú és résztvevő teoretikus naplójának nevezhető. Harmadik könyvem, mely Moszkvában jelent meg először - Iszkusztvo Kino - (Filmművészet. Goszizdat Kino 1945.) rendszeres művészettörténelmi-esztétikai munka. Az akar lenni ez a könyv is. Történelmi, mert a szemünk láttára keletkezett és kifejlődött új művészet új formáit elemzi kialakult folyamatában. De történelmi teljességet ne keressen benne az olvasó. Az elemzett történelmi folyamatokkal csupán az esztétikai törvényekbe akarok bevilágítani.
Sok példát veszek a szovjet kinematográfiából és különösen is sokat foglalkozom vele. Ennek magyarázata az, hogy 1932 óta tizenöt esztendeig éltem és dolgoztam a Szovjetunióban, mint a moszkvai film-főiskola tanára is és bepillanthattam a kultúrhistória egyik legmélyebb, legérdekesebb és legtanulságosabb folyamatába, abba: hogyan alakul ki egy új társadalom valóságából új művészet.
Abból a hatásból, melyet az elmúlt esztendőben előadásaim keltettek Csehszlovákiában, Ausztriában és Svájcban, megállapíthattam azt a tudatosságot, szenvedélyes érdeklődést és nyugtalan aggodalmat, mellyel széles körök figyelik a filmművészet mai válságát és láthattam azt a bizakodást, mellyel a válság megoldására tett javaslataimat fogadták. De megnyugvással állapíthattam meg azt is, hogy a nyugati országok közönsége ma már elméleti műveltség szükségét érzi ahhoz, hogy beleszólhasson a nagy tömegek kultúráját legjobban befolyásoló művészetbe. Azért tartottam szükségesnek, hogy huszonötéves elméleti munkám eredményeit összefoglalva, próbáljak újra iránytűt adni az újra útját kereső filmművészetnek.
Talán a felszabadulás után elinduló magyar filmművészet is hasznát veheti.
Budapest, 1947 november.
Balázs Béla