BERDE MÁRIA: A GYÉMÁNT EMBERKE : SZÉKELY NÉPMESÉK

Kiadja a Királyhágómelléki Ref. Egyházkerület Iratterjesztési Osztálya, 1938.

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2021
Készült a Summa Artium támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitális Tartalomfejlesztési és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-450-9 (online)
MEK-21495

Tíz eredeti székely mesét adunk itt népünk kezébe, melyeket egy nagyobb gyüjteményből válogattunk össze. Valami negyven évvel ezelőtt a Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság nehány lelkes tagja sorrajárta a falvakat és hozzáértő móddal megszólaltatta a regemondó öregeket, akik nemcsak hogy ismerték még a régi meséket, de kicsit talán hittek is a csudás történetek valódiságában.

Ha virágokat gyüjtött volna az a pár lelkes népbarát, akármilyen művészettel is nyomtatja, ragasztja papirosra, színehagyott váz, hártya volna már valamennyi. Ha gyümölcsöt tett volna el gazdasszonyi tudománnyal, mesterséges, avult íze támadt volna már eddigre. Csak a hibátlan gabonaszem marad meg hosszú éveken, úgy, ahogy azt a hadakozó őseink tették le jólépített száraz várpincéikbe. Mondják, mint nagy csudát, hogy az egyiptomi királysírok többezeréves kamráiból a búza még mindig épen kerül elő, és ha el is vesztette mostanára csiraképességét, tápláló ereje megmaradt. Nem tudom, így igaz-é, de még mondának is tanulságos. A tisztabúza nagyidőkig használható, mert azonos marad alkatában a testünket fenntartó elemekkel. Azonban e sírkamrák egyikében írott táblácskára is bukkantak, mely az istenesen élt és holt uralkodónak érdemeit így foglalja egybe: "Soha senkinek könnyhullatást nem okozott." A búza ki nem csirázik többé, de vajjon elveszthette-é csiráját az ige, melyet a táblácskára véstek? Mondhatunk-e ma is emberről jobbat, szebbet? Ma és mindörökkön csak ehhez a törvényhez kell igazodnunk, hogy életünk példaadó és gyümölcshozó legyen: ne szerezzünk soha másoknak könnyhullatást!

A negyven év előtt feljegyzett mesék elfeledettségükben is éppolyan üdék maradtak, mint a ma szakított virág, jóízűek, mint a friss gyümölcs, táplálók, akár a sírkamrában is elevenül elálló búza. És csiraképesek, mint a titokzatos táblácska tanítása, mert a lélek kincsei a legmaradandóbbak az állhatatlan világ változásai között. - Ezek a mesék ma is megépíthetnek, mint a búzaszem, mert azonosak lelkünk alkatával, szükségeivel. Hitetlen Tamásként bizonyára akad, aki erre a tanításra így csóvál fejet: "Ugyan ki merít abból lelki hasznot, hogy földárva legény csodatáskára teszen szert, s benne hét hűséges jótévő óriásra? Hogy a parádés kocsisnak gyémántemberke mutat ösvényt a szép királyleányok kápolnájához, s hogy akinek egész világ ellene esküdt, annak a hajnalcsillag szolgál jótettel, jótanáccsal? Várhatjuk ma a kacsát, aki felhozza nekünk a gonoszul vízbe dobált aranykulcsokat, s a hangyákat, akik szorongó helyzetünkben megsegítenének! Bizony, ma már abban az egyszerű mondásban sincs hitel, amit a mesék megsegített oktalan állatai mondogatnak jótevőiknek, hogy »jótét helyébe jót várj!«"

Értelmes ember azonban nemcsak a szószerint való dolgokból tud okulni, s az igazságot a képes beszédből, eseményből is kiolvassa. Igy ismeri fel aztán a gondolkozó fej a mesékben a nép életének, felfogásának hű jelképeit. Csaknem valamennyi itt található rege azzal indul, hogy a hős, akár szegényember fia, akár királyfiú, nyakába veszi a világot, hogy szerencsét próbáljon. Bizony ez a sorsa ma is a legtöbb szegény ifjúnak, ahol a legkisebb a földporció és legtöbb a gyermek, mint az istenfélő családoknál lenni szokott. Korán meg is tanulja ott legényke is, leányka is, hogy ha nincs, azért nincs, hogy próbálja megszerezni, megkeresni magának. Azért kél útra minden meséjében, mert valóságban is mindig útban él. Aztán, mert kicsiny nép fia, mindig is a legárvábbik, legkisebb gyermek ő, akinek örökkön nagyot kell cselekednie, éppen, mint a mesében, hogy sorsát, szerencséjét kivívhassa.

Állítja valaki, hogy tőle soha senki nem kívánta azt a csodatételt, hogy aranyhidat verjen a más gyönyörűségére? Hogy télen is zöld takarmánnyal tartsa nagyurak lovait s olyan hintót fabrikáljon, melyben minden faszeg aranyból készül? - Én pedig azt mondom, hogy láttam tőle nagyobb csodákat is művelni. Szertebarangolván építi ő a világot, de nem gyémántemberkék, csodatáskából előugró óriások, jóakaratú récék, méhek, hangyák segítségével, hanem csak két kezének és egyetlen eszének erejével. Kőszikla felett kenyeret, irdatlan rengeteg helyén emberi szállást, Istent dícsérő templomot bűvöl ő magának, s messziben megszolgált garasaival felrakja a sajátház-nak nevezett tündérpalotát, melybe hazahozza a maga szívének feleségét, aki - ha nem is ragyog hold a térdkalácsán, sem hajnalcsillag a kebelén - úgy napégetten, darócban, szőttesben és mezítlábason is megbecsülendőbb, mint az úri kényelemben heverésző mesebeli királykisasszonyok.

Igy táplál minket a székely népmese csiraképes sok tanulságaival. Meríthetünk belőlük elsősorban rendíthetetlen bizodalmat és jótvárást, hogy a tiszta cselekedet a legjobb mag, mely akkor kél hasznunkra, amikor nem is számítunk reája. Vallja minden szavában, hogy aki megfontoltan és alázatosan indul útjára, azt még az állatok is segítik, hát még a Nagyisten! Hogy a józan ész továbbjuttat, mint az erőszak, s tisztesség szerzi meg az igaz támogatókat. Hogy a szótartó ember becsülete fennragyog, a szószegés szégyenben hágy: ez valóságos alapgondolata, mozgató rugója a meséknek, és vajjon számos nemzeti hibánk mellett nem kell-e büszkének lennünk arra, hogy fajtánkat soha ellenei sem nevezték hitszegőnek?

Fordítsuk csak így egyszerűbb felére az itt közreadott meséket, és akkor megtaláljuk a tündérvilág szépséges álomképei mögött a javunkra szolgáló múlhatatlan igazságokat, és tanulunk annyi életbölcsességet bércek között élő egyszerű testvéreinktől, amennyit néha csak a legokosabb bölcsek írásaiból.

Egyszer hol volt, hol nem volt, de azért bizonyos, hallák-e, hogy volt egyszer egy legény. Hanem az a legény olyan árva volt szegény feje, mint Pintyiné az alszegen. Nem volt annak a kerek világon senkije, semmije, még csak apja, anyja sem.

Ő biza - gondolja magában - egyet sem ül többet ilyen egyedesegy lelkére ezen a világon, hanem elindul valamerre anyát keresni, ha kapna.

Addig ment-mendegélt, rótta az utakat, amíg elékapott egy kis házikót, akibe lakott egy özvegy asszony.

- Adjon Isten szerencsés jó estét, édes öreganyám, - köszönti az asszonyt, belépve az ajtón.

- Én biza édes öreganyám, árva vagyok, mint a gólya, kinek nincsen pártfogója. Senkim, semmim, széles e világon, még csak egy anyám sincs. Azért elindultam, anyát keresni, ha kapnék valahol.

- Jó helyt kereskedel, kedves fiam, - mondja az asszony, - én is olyan egyedül állok, mint a gombház; hát légy az én fiam.

- Jó lesz bizony, lelkem öreganyám - hagyá rá a fiú, és se tett, se vett többet, hanem oda telepedék.

Egyszer következik a szomszéd városon egy sokadalom. Azt mondja a legény: adjon lelkem öreganyám száz pengő forintot, hogy menjek el én is a sokadalomba széjjelnézni egy kicsit.

Kérdi az öregasszony: hát aztán mit veszel vele, fiam, annyi tenger pénzzel?

- Na, azért a száz forintért neked adom ezt a táskát. Ha megveszed, soha meg nem bánod.

A fiú mit gondol, mit nem, minden alkuszó nélkül kifizeti a táskát, s avval abból a tett helyből visszafordult s hazament a táskával.

- Nó, azért kár volt ugyan a sokadalomba menni, s annyi pénzt elpazarolni, hisz nem ér az jóformán egy vakgarast sem!

Estére kelve nyitja fel a fiú a táskát, hadd nézze meg a belsejét, Hát szerelmes Istenem, olyan hét óriás ugrik ki belőle, mint hét nagy havas, s kérdik a fiútól: mit parancsolsz, édes gazdánk?

- Hm - mondja a legény megszeppenve s elcsudálkozva a dolgon - ha már csakugyan azt akarjátok, hogy parancsoljak valamit: reggelre ezek helyett a rozoga viskók helyett mind aranypaloták teremjenek ide, de olyanok, hogy a király is csodájukra járjon.

Idő reggelre derültével néz széjjel a fiú, de hát nem bírja a szeme azt a szertelen csillogást-villogást, amit az óriások által teremtett paloták árasztottak.

Telik, múlik az idő. Egyszer újból elékapja a legény a táskát. Kipattan a hét óriás s kérdi: mit parancsolsz, édes gazdánk?

- Én azt - feleli a fiú - hogy holnap reggelre innentől a királyi palotáig olyan arany hídat készítsetek, aki arany, ezüst, gyémántlevelű fákkal legyen beültetve kétfelől, s azokra a fákra mindenfajta drága éneklőmadárból szerezzetek egy párt.

- Édes öreganyám, én amondó volnék, menjen el a királyhoz, s kérje meg a leányát nekem feleségül.

Hej, nagyot nézett erre a szóra az öregasszony, hogy hát csakugyan nem komázik vele ez a fiú, hogy ő a király leányára mert szemet vetni. De ez addig s addig kérlelte, míg a szegény öregasszony mégis csak rákényszeredék, s a konyháig el is kecmergett valahogy, hanem ott megállott.

Áldott szerencsére arra járt a király s meglátta az öregasszonyt. Meg is kérdezte, hogy mi járatbeli volna a királyi konyhán?

- Jaj, felséges királyom, egy életem, egy halálom, de a fiam házasodni készül, s a felséges királykisasszonyt venné el, ha ideadnák!

Nagyot kacag a király erre a szóra, azt hitte, hogy ez a szegény asszony nyilván megbolondult.

A szegény öreg sírva bizonygatta, hogy ő józan eszénél van, hanem a fia tán ha meg nem zavarodott kicsit.

- Jól van, te szegény asszony, - mondja a király, amikor a nagy kacagástól annyira-amennyire magához térhetett. - Mondd meg a fiadnak, ha holnap ilyenkorig olyan bársonyfolyós, rubinnal kivert aranyhintót csinál, amelyiken a legkisebb szeg is színarany legyen, abba nyolc aranyszőrű táltost fogva, és ha azon az aranyhídon, amelyik csak a minap építődött, ide tud jönni, de úgy, hogy az aranyhídnak is hozza a gazdáját: hát Isten neki, vigye a leányomat, ha nem, a fejét vétetem!

Hej, sírt a szegény asszony, hogy ő most kifogy a fiából. Mondja is otthon rögtön a fiának a királyi parancsot. - Hanem az csudára csak felrántotta a vállát, összeütötte a bokáját s kiment nagy örvendezéssel.

Kinyitja este a táskát, s megparancsolja az óriásoknak, hogy reggelre olyan aranyhintót állítsanak elé, amelyiken a legkisebbik faszeg is színarany legyen, s a hintóba olyan nyolc aranyszőrű paripát fogjanak, kinél különb ne legyen a nap alatt.

Reggelre kelve beléült a hintóba, s avval végig az aranyhídon, hogy csak úgy porzott belé a hely.

Megérkezik a királyi palotába, vigyázz-ba csapja magát s azt mondja: felséges királyom, itt a vastengelyű kocsi, amelyiknek még a legapróbb szegje is színarany, itt a híd gazdája is, - folytatja magára mutatva - eljött a királyi leány után.

Nézi a király leánya: de igazi ügyibe való, derék szál fiú ez: - s egy szempillantásra megtetszik neki a legény.

Hanem azt mondja a király: ha holnap reggelig a királyi palotára a régi fedél helyett színaranyból való új fedelet készítesz, Isten neki, vigyed a leányom, ha nem, fejedet vétetem.

Másnapra keltével kinéz a király az ablakán, hanem úgy ragyognak, csillognak a királyi paloták a reggeli verőfényben az új arany fedéllel, hogy a királyt a csuda akarta megölni.

Na csak annyi, hallák-e - hogy sok szót ne szaporítsak - egy pár lett belőlük, mert a leány is erősen kívánt a szép szál legény felesége lenni, s lakodalmat ültek nagy királyi fénnyel.

Azonban a király kincstárnokának sehogysem fért a fejébe, hogy egy jött-ment nyerte meg a királyt s a királyi leányt, hát erős irígységre gyulladt a fiú ellen, s éjjel-nappal azon törte álnok eszét, hogy tudná ő nyakát szegetni annak a sehonnainak.

Mondja a királynak: már felséges uram, ne haragudjon meg, de a felséged veje csupa ördöngősséggel van tele, s én fogadom, ha felséged azt parancsolja, hogy holnap reggelre rucalábon forgó, hétemeletű gyémánt palotát teremtsen a felesége számára, azt is megteszi.

Csakhogy a kincstárnok megleste, amint az óriásokkal beszélt s parancsolgatott nekik a legény, akár egy szolgabíró, s azt is meg, hogy hová tette azt a furcsa csodatáskát, amelyikből az óriások eléállottak.

Azt a tanácsot adja a királynak másnapra kelve, hogy mennének el vadászni, hogy mulasson egy kicsit az a derék, soktudó veje is.

Mikor aztán kimentek a vadászatra, a kincstárnok szépen visszaszökött. Megkereste a fiatal királynét s azt mondta neki, hogy a férje ura küldte haza azért a táskáért, amelyik a kicsi pohárszék tetején van.

A királyné, mivel úgy sem ismerte a táska hatalmát, de meglátta, hogy a kincstárnok a helyét is pontosan tudja, csakugyan azt hitte, hogy az ura küldte, s a legkisebb gyanú nélkül adta a táskát a kezéhez. - Amint azután a kincstárnok az ajtón kívül kerülhetett, parancsot adott az óriásoknak, hogy éppen a világ másik oldalára repítsék őt, de most rögtön.

Jön haza este a legény a vadászatból. Keresi a táskáját, nem találja sehol. Kérdezi a feleségétől. Azt mondja az: hiszen a kincstárnokkal még a délelőtt maga után vitette!

Hej, megszomorodott erősen a fiú, de hogy későre is járt már az idő, nem volt mit tenni, hiszen éjnek éjszakáján nem mehetett semerre sem, hát csak lefeküdt.

Megébred reggel, hát sem királyi palota, sem feleség, csak a régi rozzant, deszkás ház az öreg anyóval.

Elgondolja magában, hogy ő biza elmegy, s ha a lába térdig vásnék is, meg nem áll addig, míg a kincstárnokra nem talál, hisz neki már úgy sem élet ez az élet az eddigiek után.

El is ment úgy, hogy tíz álló hétig éj-nap egyformán csak ment. Kérdezősködött is tél-túl eleget, hanem az élő világon sehol rá nem akadt az álnok kincstárnokra.

A tizedik héten, de annak is csak a végén, ér egy kis házikóhoz. Talál abban egy öregasszonyt. Jóestét köszön illedelmesen, s elbeszéli, hogy ő mi járatban volna, milyen kincstárnokot keres.

- Hát én édes fiam, nem tudom, nem láttam - feleli az öregasszony, - hanem ha hazajön az unokám, a nap, az sok helyet bejár, hátha megmondja.

- Ó, jó fiú, hát nem tudod-e te, hogy én csak napkelettől napnyugatig járom a világot, ott pedig nem láttam semmiféle kincstárnokot.

Megszólal az öregasszony: ne búsulj, itt van fiam egy egér, menj csak mindig ez után, majd hozzávezet ez!

Megköszöni a fiú a jótett szivességet, s megindul az egér után. Hét álló nap s hét éjjel megszakadás nélkül egyet mentek. A nyolcadik napon úgy estére kelve érnek egy kis házikót. Hát ott éppen a hold lakott.

Jóestét köszönve, tisztességtudással engedelmet kér a legény a késő háborgatásért s azzal elmondja, hogy ő miféle kincstárnokot keres.

- Nem láttam én fiam, semmiféle kincstárnokot - feleli a hold, - hanem itt egy macska, menj csak mindig ez után, majd rávezet ez!

Avval továbbindult a szegény legény. Mentek-mendegéltek, legelől az egér, utána a macska, s azután a fiú. Nyolcadnapra érnek a szelek királyához.

Hanem ez sem tudott semmit az álnok kincstárnokról, de adott egy kis kutyát, hogy az oda igazítja, akárhol legyen is.

Útnak indultak hát ismét, legelől az egér, utána a macska, azután a kis kutya, leghátul pediglen a legény. Mentek, mentek, Isten tudja, meddig, amíg elértek az óperenciás tengerhez. Ott a kutya elővett egy szál szőrt a bundájából, rádobta a fiúra, s az abban a percben úgy elaludt, mintha vérét vették volna. Ők hárman pedig neki az óperenciás nagy tengernek, mint a sebes szélvész. A túlsó szélénél érnek egy világnagy város elé, s meglátnak egy sarkon forgó királyi palotát.

Azt mondja a kutya: itt lakik a mi gonosz kincstárnokunk. Hanem a táskát álmában örökké a szájában tartja a láncánál fogva! Menjetek hát be, ketten, s te egér, amikor aluszik, kezdjed karcolni a láncot, már mintha el akarnád azt rágni. Akkor ő megébred s álmosan utánad kap, és a láncot a szájából kiejti, mire te macska felkapod, s avval uzsgyé: elszaladtok villámsebesen a táskával ide.

Úgy is történt, ahogy kieszelték. Elhozták a táskát, átadták a kutyának, s majd újra neki az óperenciás tengernek!

Hanem amint jöttek át a nagy vizen, a kutya nem állhatá meg, hogy a vízbe ne loccson, akkor meg csubb! s a táska a tengerbe esék.

Aj, búsultak az állatok erősen s keresték is a táskát, már ahogy lehetett. Kérdik egy nagy haltól: nem látott-e egy ilyen, meg ilyen táskát? - Nem, - feleli a hal - de mindjárt megnézhetjük, merre van. - Avval beléfújt egy ezüst sípba s annyi halat összecsődített egy pillantás alatt, mint egy nagy muszka tábor. Mert akit megszólítottak, véletlenül éppen a halak királya volt.

Kérdi a halkirály a tábortól a táskát. - Hogy sántuljon meg, aki látta - azt felelte valamennyi.

Már éppen el akartak nagy szomorúan menni, amikor eléállott egy kicsi csuka-hal, vonszolva maga után a táskát. Átvették nagy örömmel, megköszönték a szívességet illedelmesen, s avval szaladtak a fiúhoz vele, ahogy csak bírtak. Hanem az még mindig abban az áldott helyben aludt, úgy amint otthagyták. A kutya levette róla a szőrt, akkor a fiú megébredett, s a táskát úgy adták át neki.

Hej, volt öröme a legénynek, mikor ismét magánál foghatta táskáját, akkora, mint egy világ! Az állatokat szépen visszavitte gazdáikhoz, megköszönte hálás szóval, s avval hazahordatta magát az óriásokkal a feleségéhez. Éppen akkor temették az öreg királyt.

Hát hiszen csak ez kellett még neki. Belé is ült egyszeribe a királyi székbe, s éltek feleségestül olyan királyi életet, hogy messzi híre járt. Végezetül is csak annyi, hallák-e, hogy még ma is élnek, hogyha meg nem haltak.

Egyszer volt, hol nem volt, magam sem tudom mikor, de úgy hallottam, hogy a régi világban, volt egyszer egy király. Ennek a királynak menni kellett a Szentföldre, hadakozni Krisztus urunk kínszenvedésiért. Hanem mielébb elment volna, úgy gondolta, hogy ő leltárt veszen fel királyi holmijáról, le egy hammas fazakáig, hogy tudhassa, mije maradt itthon, s mit kap még meg, ha hazajön az életben valaha.

A felesége éppen várandós állapotjában volt, csakhogy ezt a király nem tudta, hát leltárba sem vette fel.

Elindult a király, s ment-mendegélt kitűzött célja felé erdőn, hegyeken át, nagy nehéz szívvel.

Egyszercsak eléje áll az ördög, s azt mondja: na te király, most véres csatákra mész, hanem ha nekem adod azt, amit otthon nem vettél leltárba, én kisegítlek téged minden veszedelemből, ami csak érhetne.

Végignézi a király a leltárt, s azt mondja rá: itt a kezem, ördög koma! eb, aki megbánja: Avval kezet adtak.

Odavolt a király s hadakozott éjjel-nappal hét álló esztendeig. Hanem nem történt annak az egész hosszú idő alatt még egy makula mákszemnyi baja se, úgy kimentette az a pokolfajzat ördöge minden bajból, veszedelemből.

Egyszer híre fut az országban, s jelenti a staféta is, hogy jön haza a király a hadakozásból.

A király fia már ekkor nagy volt, egész hét esztendős. Mondja neki a királyné: szaladj fiam, nyiss kaput apádnak, hogy lássa mekkorát nőttél már.

Meglátja a király a fiát, s tüstént az eszébe jut, hogy hiszen ő az édes gyermekét nem vette leltárba, tehát ő a fiát ígérte oda az ördögnek.

Haj, megbúsulja magát a király. Bément a palotába, de szomorkodott úgy, hogy nem lehetett istenes lelket verni belé. A királyné-felesége édesgette, kedvesgette: csak nem vidult fel sehogy. Utóljára is csak megkérdi: miért búsul, mi bánthatja olyan nagyon most, amikor inkább örvendeni kellene.

Elbeszéli nagy búsan a király, hogy ő hogyan járt az ördöggel, miért s mire adott kezet.

- Ó, - elkezdi a királyné - azért ugyan sohase főjön úgy a feje, édes királyi férjem uram, hiszen ha csak annyi a baj, van itt elég gyermek a királyi udvarban: tyúkásznak, kertésznek, kulcsárnak s majd csak odaadják valamelyiket. De még össze is szedték a fiúkat, hogy ha jön majd az ördög, kéznél legyenek.

Telt, múlt az idő, de az ördög csak nem jött, hogy már el is felejtettek leltárt, ígéretet, ördögöt, mindent, amikor egy nehány esztendő mulva hát koppantanak a király ajtóján egy éjjel, s bészól az ördög, hogy adja meg a király az ígéretet, mert eddig nagyra nőtt.

Jól van, kinyujtja a király az ablakon át: a tyúkász fiát. Viszi az ördög.

Amint mennének el a királyi tyúkketrecek felett, búcsúzni kezd a gyermek: Isten veletek tyúkjaim, récéim, lúdjaim, én már többet nem étetlek titeket!

Visszamegy az ördög izibe, s bekiált a királyhoz, hogy itt a tyúkász fia, adja most az övét.

Amikor a kert felett mennének, búcsúzni kezd a fiú: Isten veletek szép virágaim, füveim, én többet öntözni nem foglak!

Abban a helyben visszafordul az ördög, beteszi a fiút a király ablakán, s azt mondja: adjad a tiédet s ne a kertészét.

Amint a királyi pince felett vinné el az ördög, ez is búcsúzni kezd pincétől, boroktól.

Vissza nagy méreggel az ördög, belöki a fiút, hogy csak úgy megpuffant, s azt kiáltja mérgesen: ha nem adod a te fiad, amíg élsz, megkeserülöd.

Ráülteti az ördög egy csipkebokorra. Elől kék láng, hátul piros lánggal égett, s azt mondja a királyfinak, hogy onnan le ne szálljon, amíg az ő kapujáig nem ér, ott majd megáll a csipkebokor magától is.

Amint megyen a csipkebokor nagyszorgosan, egy házból egy öregasszony kiáll elejébe s odaszól: állj meg te királyfi, úgyis tudom, hova mész.

- Jaj, lelkem öreganyó, megállnák én jó szívvel, de nem lehet az ördög kapujáig! - felelte a királyfi.

- Állj meg bátran, hogyha mondom, ne félj semmit, úgyis elmehetsz még, s ha kérdi az ördög, hogy miért érkeztél olyan későn, mondjad, hogy rossz út volt. Tudd meg, hogy én rajtad és apádon akarok segíteni, amiért Istenért és Isten nevében a pogány lelkek ellen hadakozott.

Azt mondja akkor az öregasszony: menj fel arra a dombtetőre tova. Ott vagyon egy té-tócsa, húzódj meg mellette egy bokorban, odaszáll három réce fürdeni, de jól ügyelj, mert azok nem récék, hanem az ördög leányai. Amint a tóba beúsztak, kapd fel az öltözetüket, hanem jól vigyázz, hogy a két nagyobbikét az egyik hónod alá együtt, a kisebbikét pedig a másik kezedbe külön vegyed, s nehogy lelked legyen valahogy összetéveszteni, - akkor fussál velök. Amikor egy jó darabot elfutottál, tedd le a két nagyobbnak a ruháját. Később, mikor gondolod, hogy most már igazában nem érhetnek utól, leteheted a kisebbikét is. Akkor aztán visszaülhetsz a csipkebokorra, s mehetsz tovább bátorsággal, ne félj többet, hogy az ördögnél bajod lesz, mert a kisebbik leány e perctől kezdve ki fog segíteni minden helyzetedből.

A királyfi mindenekben eljárt az öregasszony meghagyása szerint, akkor visszaült a csipkebokorra s meg sem állt többet az ördög kapujáig.

Kérdezi az ördög: miért jött olyan későn. Azt mondja a királyfi: rossz volt az út, hát nem lehetett hamarább.

Másnapra kerekedik az idő. Eléáll az ördög s azt mondja: na királyfi, legelőbb is három próbára teszlek, s ha azoknak mind emberül megfelelsz, én visszaengedlek apádhoz, hogy ne mondhasd, hogy igazságtalan voltam. De ha nem tudsz eleget tenni, itt maradj örökös szolgámul!... Látod tova azt a kősziklát? - Holnap reggelre a helyén szőlőskert legyen, hogy a szőlőjéből is egyem, de még a borából is igyam.

Megbúsul, de erőst a királyfi, mert hogy lehessen olyan igazi istent-megkísértéshez fogni, de még csak meg is gondolni.

Hanem alighogy kifordult a szobából, kérdi az ördög kisebbik leánya: miért búsulsz te királyfi olyan nagyon?

Ó, ha egyéb baj nincsen, sose bánkódj, mind meglesz reggelre, - vígasztalja az ördögleány. - Eridj, feküdj le s egyet se gondolj reá. - De ő maga kiment a sziklához, beléfujt egy ezüst sípba, de omlott egyszeribe annyi ördög elé minden likból, szakadékból, hogy annak aztán nem volt se szere, se száma.

- Egy részetek hányja el azt a kősziklát, a más a helyét trágyázza meg, a harmadik részetek szőlőt ültessen belé, megnövelje, megérlelje, hogy reggelre érett szőlő legyen a kőszikla helyén!

Reggelre kelve vitte el a királyfi a jó édes mustot, a jó érett félkéz kosár szőlőt.

Azt mondja ekkor az ördög: ezt valami erővel, de jól megcselekedted. Hanem látod-e tova azt a másik kősziklát? - Holnap reggelre álljon annak helyén 300 boglya széna felgyüjtve, 300 csorda ökör pedig térdig érő fűben legelészve bömböljön!

Kérdezi az ördög kisebbik leánya, amint jön ki az apja szobájából nagy lelógó, szomorodott fővel a királyfi: mi bajod van ismét?

Elmondja a királyfi, hogy mi istenkísértést kéne neki végeznie, ha tudná.

- Menj csak a szobádba, - biztatja a leány - feküdj le s aludjál, ne is gondolj reá. Hanem ő maga kiment a sziklához, beléfujt az ezüst sípjába, jött egy percre annyi ördög mindenfelől, hogy nem volt annak se széle, se hossza, se eleje, se utólja.

- Én azt - elkezdi az ördög leánya - hogy ennek a kősziklának a helyén reggelre 300 boglya széna rakódjék össze, 300 csorda ökör pedig térdig érő fűben legelve bömböljön!

Hát ördögteremtette - hallák-é, - még jóformán ki se ejté a száján, s hiszik-é, nem-é: teljesítve volt a parancsolat.

Azt mondja reggel az ördög: na királyfi, még egy próbád vagyon, ha annak is megfelelsz, bizony én hazabocsátlak. - Van nekem három kabalám, s azt úgy megjártasd, hogy az izzadsága nyomán libák s récék fürödjenek, ha nem, holtig szolgám leszel.

Kérdezi a leány, amint kijött a királyfi az apjától: mit adott fel apám harmadik próbának? - Mondja a királyfi.

- Na, - elkezdi a leány, - az a három kabala mi leszünk, én s a két néném. A kabalák meghordoznak téged földön, égen, szárazon s vizen, és fenn az ájerben is: te azonban ne azon légy, hogy őket kiizzaszd, hanem abban járj, hogy le ne essél valahogy, mert ha leesel, abban a percben véged van. - Közbül hagyj engem, s amíg engem jártatsz, kipihened magad.

Akkor azt mondja az ördög: valamiféle paraktikával, de kifogtál rajtam, de ha már megígértem, a szavamnak állok.

Mondja a királyfi, hogy már ő ma - ha meg lenne engedve, - nem megy el innen. Kipihenné magát, mert szörnyen kifáradott.

De hogy szavamat ehelyt egymásba ne keverjem, nem a fáradtságért, hanem azért nem akart aznap elmenni, mert összebeszéltek előre a leánnyal, hogy az éjjel együtt szökjenek meg, mert igen megszerették egymást, annyira, hogy nem akartak egymás nélkül élni.

Észreveszi reggel az ördög a szökést. Aj, nagyszakállú Durumó! - milyen dühös méregbe jött. Egy áldott szempercre sasmadár lett belőle, s avval utána a leányának, mint a sebes szélvész.

Látja a lány, hogy baj van. Mondja a királyfinak: jön apám utánunk sasmadár képében. Én köles leszek, te meg gatyás fiú, s ha majd kérdez apám, mondd, hogy nem láttál te semmit.

Egy pillanat alatt át is változának. Hanem nyomban érkezett az ördög is, s kérdi a fiútól: nem látott-é egy királyfit egy leányt szöktetni.

Az ördög avval visszatért nagy dérrel-dúrral. Kérdi otthon a felesége, hogy nem érte utól őket?

- Nem én, sehol a nagy világon. Egy fiú őrizte a kölest, még attól is megkérdeztem, de ő se tudott nyomra igazítani.

- Ó, te ügyetlenség bogara, te... - kárpál az ördög felesége, - hiszen ők voltak azok! Szaladj vissza izibe, hátha még beéred.

Erre újból csak utánuk szökött az ördög nagy méreggel, saskeselyű képében. Észreveszi a leány s mondja a királyfinak: ismét itt van apám! Hamar, én leszek egy ütött-kopott, mohos kápolna, te pedig egy abban imádkozó barát. S hogyha kérdez újra, felelj imádkozva, hogy nem láttál semmit. - Éppen úgy is lett.

- Nem láttam én egyebet, - feleli az ördög, - egy mohos kis kápolnánál s egy abban imádkozó barátnál.

- Ó, te tátottszájú málé, te, hiszen ők voltak azok, - pattog az ördögné. - Elmegyek én, hogy lám lesz-e annyi istenes lelkök, hogy rajtam is ki tudjanak fogni.

Lett belőle ülümadár. Hanem azért észrevette a leánya. Azt mondja a királyfinak: most már aztán úgy ügyelj, hogy édesanyám jön, s ő apámnál sokkal ravaszabb. Én hát té-tócsa leszek, te meg réce abban. De ki ne jöjj, amíg én nem hívlak, ha kedves az életed.

Ezenközben érkezik az ördög felesége is. Leszállt a tópartra, kerülgette, hívta a leányát mindenféle kérő, édesgető szóval, de nem tudott semmire menni.

Addig istenkedik, hogy így, meg úgy, szívemtől szakadt szerelmes gyermekem, nézd ez életforrást, téged ez táplált, s te most már elhagynád, - hogy egészen kimerült belé. Leült azért a tó partjára kipihenni magát.

A királyfi, hogy nem hallott több beszédet, azt hitte, hogy elment az ördögné. Kiüti az egyik szeme sarkát, hogy utána nézzen, mi van a dologban. - Hanem az asszony egy villanat alatt odacsapott, s kikapá a szemét. Amikor azonban látta, hogy mégsem ért célt, megátkozta a leányát, hogy úgy elfelejtkezzék róla is a királyfi, mint ahogy ő elfeledkezett az anyjáról, s avval visszaindult haza.

Mikor aztán a királyfi s az ördögleány összeszedhették magukat, mutatja a királyfi a lánynak, hogy az anyja elvitte a félszemét.

- Ejha - rikkant fel a leány - s kapja magát, sólyommadárrá változik. Felrepült a magasba, az anyján is felül, s olyan meleget árasztott, hogy az anyja a melegtől s szomjúságtól egészen eltikkadt. Akkor nagyhamar előre vágott, leszállott egy hegy tövébe s olyan szép csurgó forrásvízzé változott, hogy az anyja nem állhatta meg, hogy ne igyék abból, s mert bágyadt is volt a tikkadt levegőtől: hát elnyomta az álom. Akkor az ördögleány ügyesen kivette a királyfi szemét az anyja zsebéből, avval visszasurrant a királyfihoz, megnyálazta, visszatette a helyére, s hát hétszerte külömbül látott vele a királyfi, mint annak előtte.

Végre aztán útnak indultak ők is, s úgy elmentek, hogy estére éppen a királyfi városába értek. - Azt mondja a királyfi az ördögleánynak: te most maradj itt ebben a fogadóban, mert nem vihetlek egyenesen s éppen ilyen alkalmatossággal az apám udvarába. Hanem eljövök én érted királyi pompával, hat lovas hintóval, s úgy szállítlak haza.

Hej, volt öröm a királyi udvarban, amint a királyfi hazaérkezett, olyan, hogy ilyent osztán ne láss!

Egyszeribe csorda tulkot öletett le a király a fia örömére. Híre is ment hamar, hogy a nem várt királyfiú hazaérkezett.

Jött a sok gróf, herceg, s hercegkisasszony s folyt a vígság, a dáridó éjjel-nappal egyaránt.

A királynak s a királynénak meg is tetszett egy hétszépség vendég hercegkisasszony, - mondják a királyfinak is, hogy annak a fele sem volna tréfa, ha azt a szép hercegkisasszonyt feleségül venné.

A királyfi sem sokat tette, vette magát, hanem ahajt ő is beléegyezik nagyhamar, hogy hát legyen úgy, ha úgy kell lenni, mert neki is tetszik a szépséges hercegkisasszony. De még mindjárt lakodalmat is hirdettek.

Hallja az ördög leánya a dolgot, rögtön tudta, hogy ez az anyja átka lesz. Kerít magának hamarosan egy szarkát. Odaadja annak a királyfi gyűrűjét, amelyiken az apja neve is rajta állt, s mondja a szarkának, hogy a lakodalom napján, amikor a királyfi az első kanál levest vinné a szájához, ejtse azt a gyűrűt belé a kanálba.

Hej, megdöbbent a királyfi, amint meglátta a gyűrűt, mert eszébe jutott az ördög leánya, s elgondolta magában, hogy őt mégiscsak ez a leány szabadította meg az örökös szolgaságból, ez a leány hagyta oda érette apját, anyját, ez a leány gyógyította meg az ő félszemét, ez a leány az, akit ő még most is szeret, és elgondolta, hogy mégsem istenes dolog, meg háládatlan is, hogy ő most ezt az ő szerelmes jótevőjét otthagyja támasz nélkül ezer idegenben egyedül senyvedni.

Csak felszökött az asztaltól, befogat hat hintóba hat-hat lovat, ráülteti a nászvendégeket, el a fogadóba, egy szempillantás alatt elhozta a leányt, s avval mondott hitet.

De csaptak is olyan lakodalmat reá, hogy hét álló hétig örökös örökké szólott a banda, zengett a hegedű, pengett a cimbalom. Lett jókedv, öröm olyan, hogy még a cserbenhagyott szép hercegkisasszony is elfelejtett bút-bánatot; evett-ivott, táncolt s nagy kanállal kanalazta a jó forró, édes kávét!

A királyfi azután boldogul élt az ördögleánnyal, s még ma is él, ha az ördög eddig ismét el nem vitte.

Volt egyszer valahol, de még nem is olyan messze, egy huszár. Rendes volt, pontos volt, öreg huszár volt, éppen húsz esztendős katona. Mégsem volt az istenteremtette vén csavarosbajszú huszárjának még csak egy porszemnyi kis csillagja sem. Gondolja a huszár: az ebugattát is, szép élet, gyöngyélet ez a huszárélet, de mit ér az ő egész huszárkodása, ha húszéves szolgálatára sem adnak neki csak bár egy fia kis csillagot is. Ez nem igazságos dolog, akárhogy s mint is. Legyen azért is a király hírével, majd igazat ad ő nekem, tudom Istenem.

Kapja magát, megnyergeli a hókát, s elszökik a századjától a király elébe.

Megy, mendegél hegyeken, völgyeken, mindenen keresztül. Estére ér egy rengeteg erdőbe. Amint ott csavarog alá s fel, mert elvesztette az utat, elétalál egy pantalonos urat.

- Én biza, szép huszár, a király udvarából való vagyok, itt voltunk vadászni, elvesztettem magam, hát most nem tudok hazatalálni.

- Te a király udvarából, hiszen te akkor tokos német vagy, no jere csak hát velem, én sem tudom az utat, az igaz, hanem azért majd csak helyére jutunk mi valahogy!

Na jól van. Mentek, mendegéltek, s a közben még beszédbe is elegyedtek ketten.

Elbeszélte a huszár, hogy ő már húszéves katona, mindig jól viselte magát s mégsem kapott csak egy körömfeketényi kicsi kis csillagot sem, hát ő most éppen a király őfelségéhez indult raportra, mert nagyon jól tudja ő, hogy a felséges király, amint megtudja ezt az igazságtalanságot, mindjárt igazat teszen.

A nagy beszéd közben kiérnek a hegytetőre is, hanem az erdőnek csak nincs vége. Mondja a huszár egy magas szál fára mutatva: eredj fel erre a fára s nézz egy kicsit széjjel, nem látnál-é világot valahol?

- Már jó huszár uram, kigyelme lóháton jött, én meg gyalog, erőst kifáradtam, legyen szíves, menjen fel kigyelme, megfogom én addig a lovát.

- De nem megyek én, mordizom teremtette tokos németje, hát azt hiszed, adom én a felséges királyom lovát olyan jött-ment kezébe, mint te is! Egy, kettő, előre indulj, célpont a fa teteje!

Mit volt mit tennie, mennie kellett a királynak. Látott is világosságot, megjelölte hát az irányt s avval útnak indultak a fény felé s el is érték szerencsésen.

- Szerencsés jó estét, öreg anyó, - elkezdi a huszár, - van-é kendnél a lovamnak széna, zab, magunknak meg jó vacsora, jó bor?

- Hát hiszen valami csak akad, édes vitéz úr, de az Isten megfizeti, egyenek hamar, menjenek innen, ha kedves az életök, mert ez éppen a rablók tanyája, mindjárt hazajönnek, s hogyha itt találnák, nem tudom, hogy mi lesz.

- Kisebb gondja is nagyobb legyen annál, nannyó, - hol a széna meg a zab a lovam számára, nékünk meg tegyen oda húst szaporán sütni, főni s az asztalra hozzon bort bé a javából!

Iszik a huszár s kínálja a királyt. Hanem annak bezzeg, hogy nem ízlett ez az egész huszárkomédia, mert elgondolta, hogy biz ennek a fele sem lenne tréfa, hogyha itt találnák a rablók.

A király nem vette tréfára a dolgot, s meghúzódik a kemence megé, merthát mégsem dicsőséges dolog, de még egy cseppet sem, itt veszni el hitvány rablókéztől.

A rablók pedig csak ámultak, bámultak, hogy miféle járásbéli emberfia lehet az, akinek mersze volt az ő tanyájukra menni, éppen egymagára!

De bezzeg nem várt kérdést a huszár, hanem izibe eléjük állt nagy haragosan, hogy így, meg úgy, - milyen nagy urak, mennyit váratnak magukra, mert hát tudja meg az Isten, de meg a rablók is, hogy ő megúnta a katona életet. Egy élete, egy halála, hát megszökött onnan, s rabló lenne, hogyha befogadnák.

Haj, lett öröm erre, s úristenes vivát, hogy ilyen ember kell nekik, ilyen emberből lesz az igazi fáin rabló.

Asztalba ülének, de csaptak olyan áldomás-ivást, hogy az erdő is csak úgy zengett belé.

Azt mondja egyszer a huszár: hozzon egy veder bort vén nannyó a tűzhöz, hanem tegyen belé két összemarék jó paprikát is, még pedig szegedit, hadd mutatom meg ezeknek a fia-rablóknak, hogy kell inni az igazi rablónak áldomást, hiszen egyik sem tud inni. Pedig »fél húsán volt« egytől egyig mindenik a sok áldomásivástól, addig biztatgatta a vén huszár őket.

Jól van. Felfő a bor, benne a jó összemarék paprikával. Azt mondja akkor a huszár:

- Álljatok csak karébe pajtás, s nézzetek mind ide. - Csődültek ezek szó nélkül is, bámulni a csodát, s már előre is kacagták, hogy fog majd a vén huszár prüszkölni a forró, fövő paprikás bortól.

Hanem, amikor már mind körbe állottak, a huszár ahelyett, hogy a szájához vitte volna a poharat, egy villanásra felkapá a vedret s ugy szemközött önté vele a rablókat, hogy szemük, szájuk megtelt a fövő paprikás borral. Akkor aztán kirántá jó kardját s mind egy szálig feje nélkül hagyta a tizenkét rablót.

Amint megvolt a nagy atak, rászól a királyra: állj elé, hé, tokos német, hol vagy, hozd elé azt a vén szipirtyót, hadd mutassa meg, hol van az a temérdek rablott kincs!

Bezzeg, hogy két kézzel mutatta az öreg, csak éppen hogy az életét kíméljék. Kaptak kincset annyit: aranyat, ezüstöt, mindenféle drágaságot, hogy vagy 12 szekérre valónyit ítéltek belőle.

Azt mondja akkor a huszár: na hallád-é, tokos német, ha igazában a király kíséretéből való vagy, menj most rögtön a királyhoz s mondjad, hogy küldjön vagy tizenkét szekeret a kincs után. De azt is elbeszéld, hogy s mint juthattunk hozzá! Én meg addig itt maradok őrizni a kincset.

Azt mondja a király, mikor már a városba érkeztek, no, vitéz huszárom, ez itt a király fogadója, szálljon bé most ide, s egyék-igyék, amennyi csak kell. Parancsoljon azt, amit szeme, szája megkíván, mert mindent fizetni fog a király, azt izente. Hanem ma már nem beszélhet vele, mert az idő is későre jár s még egy huszár is fáradt lehet.

- El én mindent a világos világon, hiszen azért rendelte tán ezt a pompás szállást s jó ellátást is.

Bérendezkedék a huszár a fogadóban, hanem el is aludt úgy, hogy csak másnap dél felé ébredett meg.

Aj, elkezdett huszárosan rezonírozni, hogy miféle király az, hogy annyi ideig engedi őt aludni.

- Hol van az az ilyen-olyan tokos németje - kezdte szorgosan ráncba szedni a szolgákat, s rájuk parancsol nagy mérgesen, hogy ha a föld alól is, de eléteremtsék, mert hátha nem is szólott a királynak, csak úgy hazudott néki, né, s hát ha azt a tengersok kincset is magának foglalta el.

- Felséges királyom, életem, halálom kezében, de az a vén huszár mind fontra akar aprítni, hogy teremtsük elé a tokos németet. Mit csináljunk vele, kilökjük a fogadóból?

A király perc alatt felöltözik a tegnapi vadászruhába s megy tüstént a huszárhoz. Jelenti neki, hogy várja a király, s felvezeti a királyi palotába.

Haj, bámult a huszár, hogy milyen egy tündérpalota a király palotája, s milyen igazi becsülettudó ott az a sok nagy uraság, hogy köszöngetnek azok neki!

Egyszer észreveszi, hogy az a tokos német nem hogy köszöngetne, de még kalapot sem emel a sok alázatos köszöntésre.

Haj szerelmes Jézusom, elkezd huszárosan kárpálni, hogy miféle ember ez, aki még sapkát sem emelint annyi becsületes, nagy úr előtt.

Egy szép tágas szobához érve azonban béküldi a huszárt a király s mondja neki, hogy a bennlévő urakkal együtt várja meg ő is a királyt.

Avval hamarosan felöltözött a királyi gúnyájába s bément ő is a kihallgató szobába.

Haj, mindenható, megtartó, be megijedett a szegény, vén huszár, ahogy megismerte, hogy ő a királyt tokos-németezte, sokkal jobban, mint a tizenkét rablótól.

Hanem azt mondotta a király: egyet se félj tőlem, te derék vitéz huszárom, még a hajad szálának sem szabad meggörbülni. Menj vissza a szolgálatba, megkapod a csillagot.

Csakhogy jóformán meg sem érkezék a századához, mint szökött katonát tüstént elfogták, nyakig vasba verték, bétették a siralomházba, s elítélték akasztó-halálra. - Még a király is jóváhagyta a halálos ítéletet.

A tett időre kiviszik a huszárt az elvesztő helyre, hanem amikor éppen akasztanák, vágtat egy lovas lobogtatva fehér kendőjét s kiáltva istenesen a pardont. - Hát az éppen a király volt. Amint odaérkezett, parancsolja a kapitánynak, hogy vesse csak le kapitányi ruháját, de meg a huszár is a huszári gúnyát. Egy miccenésre egymáséba öltözteti őket. S azt mondja akkor a király: aki csak ilyen igazságot tud tenni az én derék vitézeim között, az nem érdemel kapitányi rangot. Te lész ezután a kapitány, én derék huszárom!

Elég az ahhoz - hiszik-é - hogy egy szent percre elcsapák a kapitányt a királyi parancsolatra, a vén huszárból pedig kapitány leve, s ahajt még most is él s kommandiroz, hogyha eddig meg nem halt.

Élt egyszer valahol, hetedhét országon is túl, egy király. Volt annak a királynak egy fia, aki már ide s tova legénysorba jutott volt. Ő bizony - gondolja a királyfi, - elmegy s feleséget keres magának. El is indult világ-belátni, magához való szép leányt keresni.

Összejárt toronyát-boronyát, s mégsem kapott magához való leányt, pedig két álló esztendőig örökké jött-ment, királytól ki, királyhoz bé.

Búsult, de erősen a szép, dali királyfi, hogy mégis csak a felséges anyjának s apja urának kell szót fogadnia, s azt a világcsúf, sánta, kancsi és vastag szomszéd királyleányt kell elvennie, amelyiket erőszakkal is, vagy akarja, vagy nem, csak a nyakába akarnak varrni. - Amint így nagy búbánatba merülve, tenger gonddal mendegél, megszólítja egy hófehérhajú, szakállú, tisztes öreg ember: ugyan miféle nagy világ gondja nyomhatja a vállad ilyen fiatalon, te szép szelíd királyfi?!

- Hej, kedves öreg apámuram, nagy az én bajom, nem lehet már - úgy látom - segíteni azon.

Az öreg addig vígasztalja, kedveskedi, míg a királyfi elbeszéli az ő búbajának a sorját.

- No te szép királyfi, segítek én rajtad, még ha felséges apádék nem hagynák is azt. Eredj el haza s készíttess egy olyan erős bárkát, amelyikbe víz behatolni ne tudjon.

Amikor ez készen volt, elindult az öreg a királyfival hetedhét ország ellen víz mentében. S úgy elmentek, hogy csak a jó Isten volt a tudója, hogy meddig. Amikor már szinte hogy az óperenciás tengerbe is beleértek, hát jutottak a selyem híd lábához.

Azt mondja az öreg: na te szép királyfi, ebben a városban lakik a réz király. Annak van egy ország-világra szóló, híres-szép leánya. Ennek a leánynak a szobalányai pedig innen a híd lábától szoktak úrnőjüknek vizet vinni minden áldott reggel. Te itt kiszállsz. Ebből a hajóból akkor arany-selyem-bársony sátor lesz, rubin asztallal benne, s azon arany, ezüst, gyémánt cipellők. Az arany szegeken meg arany, ezüst, gyémánt köntösök. Te árulni fogod azokat. Meglátják a híres-szép királykisasszony szobalányai, s elmondják majd úrnőjüknek. Az leizen neked, hogy vigyél fel hozzá belőlük. Hanem te ne küldj semmit, csak izenj vissza, hogy jöjjön ő maga le, ha szüksége van reá. Amikor aztán lejön a leány, s a sátorban az asztalon belül lépett, öleld át, csókold meg s mondjad neki, hogy feleségül viszed. Akkor a sátor összecsapódik, ismét hajó lesz abból, s ne félj, nem érnek utól azután.

A szép királyfi kiszáll a hajóból. És lássanak csudát: minden, minden úgy történt, ahogy az öreg megjövendölte!...

Hej, nagy öröm volt a bárkában. Mert hiába, csak erősen megszerették egymást, már az első perctől kezdve! Azért is vígadoztak, ettek, ittak. De az öreg sem nem evett, sem nem ivott, kint ült a bárkán esőben, hóban, viharban egyaránt, s ügyelt a bárkára és a fiatalokra.

Egy estére kelve a bárkára száll három hattyúmadár s azt mondja a legkisebbik: be szép pár ember lakik itt a bárkában! Be szépek, be kegyesek! De mit ér az ő szépségük, kegyességük, mert alig hogy hazaérkezhetnek, hintót küldenek eléjük a fiú szülői, de az a hintó méreghalálba lesz edzve, s ahogy beléülnek, lángot vet, és halálnak halálával halnak meg. Aki ezt megmondja nekik, térdig kőbálvánnyá válik.

Telt, múlt az idő, továbbhaladt a bárka. A fiatalok örvendettek, ettek, ittak. De az öreg sem nem evett, sem nem ivott, csak kint ült a bárkán. Azt kalauzolta szélben, fagyban, esőben, hóban egyaránt.

Egy idő megestülve ismét a bárkára száll a három hattyúmadár s azt mondja a középső: be boldog örvendező egy pár van ebben a bárkában! Be szépek, be kegyesek! De mit ér az ő szépségük, amikor hazaérkeznének, két öltözet ruhát küldenek elébük a királyfi szülői, de az a ruha méreghalállal lesz kivarrva, és amikor magukra veszik, lángot vet a testük s tűzhalállal halnak meg. Aki ezt megmondja nekik, övig kőbálvánnyá válik.

Avval csak telt, múlt az idő, haladott a bárka. A fiatalok vigan voltak, ettek, ittak. De az öreg sem nem evett, sem nem ivott, csak ült künn a bárkán s azt kalauzolta hidegben-melegben.

Egy estére kelve ismét odaszáll a három hattyú, s azt mondja a harmadik: be örvendő egy pár lélek lakik ebben a bárkában. Be szépek, be kegyesek! De mit ér az ő szépségük, szerelmetes ifjúságuk, mert amikor megérkeztek az apai kastélyba, beteszik őket az egyik palotába, a kedves márványszobába, hanem éjjel belopódzik a hétfejű sárkány, s az megöli őket, büdösköves lánggal agyonfojtja őket. Aki pedig ezt megmondja nekik, egész testben kőbálvánnyá válik.

...Három bűnöm lesz nekem a megérkezés után, de te, szép királyfi, ígérj bocsánatot előre is értök.

- Megbocsátom, édes jó pártfogóm, előre is ezt ígérem - feleli a királyfi.

Alighogy hazaérkeznek, küldi a király a gyémánthintót, hogy a fia azon vigye haza menyasszonyát. Kiszállnak a bárkából.

Azt mondja az öreg: én vagyok az első. Avval kapta a nyilját s egy pillantásra keresztüllőtte a hintót, hogy az egyszerre széjjelpattant, tüzet fogott, s kocsist, lovat mind összeégetett.

- Megmondottam, hogy nekem is lesz három bűnöm ezen a vétkes világon, de te azt engedd meg!

Hozzák a pompás királyi gúnyát, hogy öltözzék belé a szép fiatal pár. Azt mondja az öreg: én vagyok az első. - Avval kapja az ő nyilját, s otthelyt keresztüllövé a királyi gúnyát, hogy az lángot vetett s tüstént hamuvá lett.

- Megmondottam, hogy nekem is lesz három hibám ezen a bűnös világon, de te ezt engedd meg!

Hej én uram, én Istenem, hogy haragudott, dúlt-fúlt - tudják meg - a király s a királyné, hogy ez az engedetlen fiok sem jártában-keltében, sem az elkészített nagy, erős méregben nem veszett el az ő idegen jegyesével. Mert roppantul haragudtak reá, hogy mért nem vette el azt a rusnya királyi leányt, amelyet ők akartak. Sem a rézkirály gyönyörűséges leánya, kegyes viselete, sem az ő fiok gyermeki kérése meghatni őket nem tudá.

Megestül az idő. Az öreg ember belopózik a márványszobába s ott elbúvik.

Hát teszik bé a fiatalokat is éjjeli hálásra. Hanem azok úgy elaludtak a hosszu út fáradalmai után, mint a holt.

Hallik éjfélkor a nagy zúgás, sivítás, hát jön a hétfejü sárkány, hogy elpusztítsa a fiatalokat. Az öreg sem volt rest, kirántotta hirtelen a kardját, s amint a sárkány dugta fel a fejét, mind a hetet leszedte.

Hanem egy csepp vér a fiatal királyné arcára loccsant. Gondolja az öreg, hogy ő nem engedi azt odaszáradni, hát elkezdte a nyelvével letisztogatni onnan. Történetesen megébredt a királyfi s meglátta. Nem tudta mire vélni a dolgot, s mit teszen az öreg, nagyot kiált reá és azt mondja neki: na öreg, sokat tettél rövid napok alatt ellenem. Semmivé tetted lakodalmi kocsinkat, nászruhánkat: megengedtem neked. Hanem ezt, amit most tettél a feleségemmel szemben, nem bocsátom meg soha, nem.

A királyfi összegyüjti a tanácsurakat, előadja nekik a dolgot s felszólítja, hogy ítéljenek az öreg felett, de még hamar és keményen!

A királyi tanács akasztófára ítéli a vén bűnöst. És nyomban ki is viszik a királyfi kivánságára a kivégző helyre.

- Készen vagyok én a halálra, úgy sincs kedvem élni ezen a bűnös világon, de egy a kívánságom: halálom óráján adjátok meg nekem, hogy mondjam el tetteimet, s azután nem bánom, érjen el a halál. Hogy lásd meg királyfi, nem bűnből tettem én, hogy a szép királyné arcát tisztáltam én. Te pedig azért, hogy nem állottál szódnak, hét évig bűnhődjél, amíg bűnödet lélekből meg nem bánod.

- Jól van, öreg apám, jót is tettél velem, legyen teljesedve ezen utolsó kérésed.

Elmondja erre az öreg a három hattyú beszélgetését útközben a bárkán, s hogy mit mondott az első hattyú. Mikor addig ér hogy: kőbálvánnyá váljék, aki ezt elmondja, az öreg térdig kőbálvánnyá változott.

Erre már megdöbbent a királyfi is, kezdte a dolgot sejdíteni, s kérlelte az öreget, hogy ne mondja már tovább, ő ezennel megkegyelmez.

- Nem tartottad meg a szódat, késő a megbánás. - Avval csak elmondta a második hattyú intését is, amikor addig ért, hogy: aki ezt elmondja, övig kőbálvánnyá váljék, az öreg tüstént övig kőbálvány lett.

A királyfi erre már egészen megriadt, mert világosan kezdette látni, hogy apja, anyja ellene volt, és csak ez az öreg egyedül az ő jóakarója. Kérni kezdte újra, ne mondja már tovább.

De az öreg azt felelte reá: én elmondom az enyémet, s te lássad, hogy megbánjad a szószegésedet.

És elmondja a harmadik hattyú jóslását is s elbeszéli, hogy amikor a sárkány fejeit levágta, vér cseppent a fiatal királyné habfehér arcára, s hogy ő a nyelvével azt el akarta takarítani onnan: egyszerre csak egészen kőbálvánnyá változék az öreg.

Sírt, de rítt, de búsult a szegény királyfi olyan keservesen, hogy az egész ország megsajnálta nagy keserűségét. Az apját, anyját klastromba záratta. Hiszen, hogy legyen az ilyen király jó a maga népéhez, amikor még az ő szívétől szakadt gyermekéhez, a szép szerelmes menyéhez is ilyen gonosz akarattal van!

Hét álló esztendeig örökké siratta az öreget. Minden istenáldotta nap elment a kőbálványhoz. Kérte nagy hangos sírással: engedjen meg neki. - Közben a fia is nagyra nőtt. Azt is vitte, annak is elmondta, panaszolta az ő nagy bűnét s mindig így végezte: ne ítélj hirtelen!

Hét esztendő múltán, amint a bálványnál ismét sírt a király s oktatta a fiát, megbotlott a gyermek, megindult a vére s a kőbálványra cseppent.

Erre nagyhirtelen szétpattant a bálvány, eléállt az öreg s azt mondta a királyfinak:

- Na te szép királyfi, amiért olyan istenes ember voltál, hogy a jótéteményt nem felejtetted el, eljöttél hozzám, elsirattál minden istenáldotta nap, azért én, aki eddig is a jók őrizője voltam, megáldalak téged, hogy e földön semmi búbaj soha ne érhessen. Jó királya lész a népednek, s igazságos lesz a neved. Élj boldogul, velem többet nem beszélsz, de ha látni akarsz, jöjj ki hajnalonként s a keleti égen mindig láthatsz engem.

Avval felszállott az égre s higgyék nekem, hajnalban már ott is ragyogott egy szép fényes csillag, minden csillagok közt a legfényesebb a keleti égen. Ha nem hiszik el, nézzék meg hajnalban: ott ragyog az ma is!

A királyfi pedig élt békén, áldottan a rézkirály szép, kegyes leányával, s tán még ma is élnek, hogyha meg nem haltak.

Volt, hol nem volt, az óperenciás tengeren túl, de hetedhét országon túl-e, vagy innen, arra már nem emlékszem tisztán, volt egyszer egy király. Amilyen istenfélő, igazlelkű, vallásos volt ez a király, párját ritkította messze földön. Mégis, mégis, huszonötéves házas létére nem volt neki még csak akkora fia sem, mint egy cső törökbúza, bár lefektében, felkeltében örökké azért imádkozott, azt kérte a jó Istentől.

Addig imádkozott, hogy a jó Isten meghallgatta a kérését, s ezt az álmot adta reá: Holnap térdepeltesd le a feleségedet a palotád küszöbére, mondjatok el együtt három imádságot, s kívánságod teljesül.

Másnapra virradva elmondja a király a feleségének az ő csudálatos álmát, az isteni kijelentést, s el is mondják ketten a három imádságot a palota küszöbén. Hát az ígéret beteljesedése nem is maradt el, idejére olyan szép fia lett a királyné asszonynak, aminél szebbet ne láss.

Megvolt a nagy öröme a királynak, de még a királynénak is. Felnőtt a királyfi, s olyan ügyibe való, szép fiú lett belőle, amilyen csak egy derék, szép királyúrfi lehetett.

A királyfi nagyon szerette a vadászatot. Egyszer a többek között, amint jönne haza a vadászatból, körülvesznek a kopók egy nagy szálfát, s ugatni kezdik, hogy erőszakkal sem lehetett elhozni onnan. Nézik, kerülgetik a szálfát, hanem nincs ott a világos világon semmi, a fa pedig mindenfelől ép, csupán a teteje volt egyhelyt kissé suta.

- Mi a csudát érezhetnek ezek a kutyák: - gyöntölődik a királyfi, s megparancsolja a vadászának, hogy csak szaporán menjen fel arra a fára, ha nem látna-e valamit.

Felmegy a vadász, Hát a tetejéről egy lik vezet a fába, de van abban olyan világosság, hogy a vadásznak még a szeme is csak úgy káprázott belé.

Azt mondja egy hang a fából: ha már ennyiben van, kimászok én innen, csak ne perzseld rám a fát, mert mind összeégnék, s akkor úgysem vehetnéd hasznomat.

Ki is jött onnan. Hanem halljanak csudát, olyan szép, picurka, ragyogó gyémánt emberke volt, hogy a királyfi is szinte hanyatt esék a bámulattól. Megszerette úgy a kis, inci-finci emberkét, hogy oda nem adta volna a nagyvilágon semmiért.

Haza vitte. Csináltatott neki színarany kalickát, akkorát, hogy jól elférjen abban, de még sétálhasson is benne, ha kedve tartja.

Történt egyszer, hogy az egész házban csak a királyfi maradt otthon egyedesegy lelkére. Azt mondja akkor a gyémánt emberke: Látod te királyfi, engem bátran kiereszthetnél innen, úgysem mennék semmifelé tőled.

A királyfi teljesíti is tüstént a gyémánt emberke kívánságát. De alighogy kieresztette, úgy oda lett a pöttömnyi piripócsija, mintha csak a föld nyelte volna el.

Haj, megbúsul a királyfi, de búsult úgy a kicsi emberke eltűnésén, hogy senki megvígasztalni nem tudta, még a felséges édesanyja sem.

Azt mondja az anyjának: már felséges anyámasszony, tarisnyáljon engem útra fel, mert én most úgy elmegyek, hogy addig vissza sem térek, amíg fel nem találom valahol a kerek világon az én gyémánt emberkémet.

A szegény királyné sírva marasztotta, hogy ne menjen, ne hagyja itt őket vénségükben árvaságra, egy csepp gyermek nélkül.

De olyan istenes lelket nem lehetett verni a királyfiba, hogy maradjon: elment.

Nekiindult egy rengeteg havasnak, s ment-mendegélt tovább, tovább, éjjel-nappal szünet nélkül. Hanem akkora volt az a havas, hogy többet abból kiérni nem tudott, ha akart volna sem. Pedig már az elemózsiája is egy befaló falásig elfogyott volt. Amint bandalog alá s fel, ér egy szép csörgedező forrás mellé.

Ő biza, - gondolja, - ha nem ehetik, hát legalább iszik egyet ebből a hűvös havasi forrásból, úgyis ez lesz az utolsó, mert már nem bírhatja sokáig a dolgát, ahogyan agyonéhezett s fáradott!

Ahogy jót ivott egyet, még jobban megéhezik, de annyira, hogy nem bírt már magával, hát kirázta a tarisnyát a markába, hogy ami kicsi morzsalék még lehet abban, enyhítse avval is a nagy éhségét.

Amint ezt teszi, suhogást hall hátul. Odapillant. Hej, nagyot ugrék, de csapta össze a kezét végtelen örömében, amikor maga mellett látta a gyémánt emberkét.

- Megszántalak, te királyfi, - mondja az emberke - s azért jöttem, hogyha már ennyiben van, hogy többet ne keress, de tudd meg azt is, hogy én most hozzátok nem megyek. Hanem ha olyan erősen tetszem neked, azt ajánlanám: tartsál velem, lássunk országot, világot. Menjünk mindig napkelet felé, s hidd el, nem bánod meg.

Na, jól van. Úgy elmennek, hogy éppen egy királyi városnál állottak meg. Azt mondja a gyémánt emberke a királyfinak: te most menj fel a királyi kapuhoz, s ha kérdik, hogy mi járatban vagy, mondjad, hogy szolgálatot keresel, s állj aztán akármiféle szolgálatba, egyet se tarts semmitől. Adok egy pár kesztyűt, s bármiféle munkához látsz is, ezt örökké húzd a kezedre, megsegít ez mindenben. Ha pedig valamivel mégis megakadnál, hívj csak engem, ott leszek én rögtön segítni a dolgon.

A királyfi leül a király kapujához. Hát kérdi a darabont, hogy mi járatban volna. Mondja a királyfi, hogy ő bizony szolgálatot keresne, ha kapna.

- Na várj csak itt, a parádés kocsisnak éppen ma telt le az ideje, bejelentlek a királynak.

Éppen jókor. Behívatja a király, megalkusznak szépen, amint illik, kezet is adnak rá, s avval megvan.

Hanem bezzeg hogy hasznát vevé a kesztyűnek. Olyan igazi kövér, de jó, de tiszta, fényes lova egynek sem volt az egész királyi pajtán, mint neki.

Irígyelni kezdették a cselédek a dolgát. Egy sánta kocsis be is ment a királyhoz, s igazságtalanul vádaskodott rá, hogy így, s hogy úgy felséges királyom, az új kocsis olyan büszke, hogy még a dolgát is mind kesztyűs kézzel végzi. De még avval kérkedik, hogyha ő akarja, az egész áldott télen frissen kaszált sarjufűvel tartja a lovait?

- Azt bizony, felséges uram, s szakadjon el a nyelvem tőből, ha nem igazat szólok, - erősítgeti az irigy kocsis.

- Hát akkor az is igaz, hogy te azt mondottad, hogy a lovaidat, ha akarod, frissen kaszált sarju-fűvel teleled ki?!

- De az már nem igaz, - mondja a királyfi. - Merő hazugság az egész, akárki mondta is.

Hanem a király nem sokat kérdezte, igaz-é, nem igaz-é, csak megparancsolta, hogy ha a lovait nem zöld fűvel teleli ki, fejét véteti, hogy máskor ne kérkedjék, s affélékkel a többit ne bosszantsa.

A szegény királyfi lemegy nagy búsan a pajtába. De sóhajtozott, hogy mit tehetne ő most. - Istenem, Istenem, - fohászkodik - bár az a gyémánt emberke jönne ide, hogy valamerre kisegitene, úgyis ő az oka.

Csak megszólal erre egy hang a háta megett: Ha én vagyok az oka, ne búsulj, segítek is rajtad, csak azt mondd meg, hogy mi a bajod.

Visszanéz a királyfi, hát a gyémánt emberke áll a háta megett. Panaszolja a királyfi, hogy mint járt a királlyal.

- No barátom, - mondja az emberke - egy cseppet se ölögesd magad érette a búval. Eligazítom én, ha csak ennyi a baj. Amikor megestül az idő, fogj csak be két lovat a terűs szekérbe!

Estére kelve be is fogja a királyfi a két lovat, s ülni akar a szekérre nagy gonddal, hogy merre is hajtson ő: hát ott a gyémánt emberke már az ülésen. Azt mondja a királyfinak: feküdjél csak hátra, s aludj, amig felköltelek. Maga pedig elkiáltotta: előttem világosság, hátam megett sötétség, egy pár óra alatt meleg Indiában legyünk.

Néz széjjel a királyfi, hát lássanak bámulást, amit az a királyfi tett. Sehogysem éri fel ésszel, hogy eshetett az, hogy ő lefeküdött havas télben, nagy hidegben, s alig egy pár óra mulva felébredt forró nyárban, hő melegben. De még milyen szép vidéken, hogy a fű, fa csak úgy virult, mint egy szép üde, virágos kert.

Vágint egyet a királyfi, hát csak omlani kezdett a fű utána, hogy percek alatt lett abból egy jó szekérre való is.

Azt mondja a gyémánt emberke: bukjál át a fejeden, s lesz belőled egy hófehér galamb. Szállj el ahhoz a kápolnához, nézd meg, kiket látsz ott?... A királyné leányait, tündéri erővel jönnek ide minden áldott éjjel imádkozni. Repülj be az ablakon s vedd el az asztalról a legnagyobbik gyűrűt.

Átkecskebukázott a királyfi a fején, s nyomban fehér galamb lett, s avval repült a kápolnához. Hanem olyan gyönyörűséges három leány imádkozott benne, mint három szép liliomszál, hogy a királyfi halálosan szerelmes lett a legnagyobbikba. Berepült az ablakon, s amíg a leányok észrevehették volna, elvette az asztalról a gyűrűt. Utánakap a legnagyobbik, de csak egy tollát ragadhatta meg, az a kezében is maradt.

Mire visszatért a gyémánt emberkéhez, a szekér már úgy meg volt rakva fűvel, hogy az már aztán ember legyen, aki még egy villányit tehetett volna rá.

Átbukik a fején, visszanyeri az elébbi alakját, hát a kicsi ujja hiányzik, az maradt a tollu képében a királykisasszony kezében. Csak tett-vett valamit a gyémánt emberke, egy kicsit reá fújt, s mindjárt ismét helyreállt a királyfi kicsi ujja.

- Most ülj a szekérre, feküdj le, aludd ki magad hazáig - mondja az emberke, azzal felül a kocsira ő is, s elkiáltja: előttem világosság, hátam megett sötétség, egy pár óra alatt legyünk a király városában.

Még jóformán be sem tellett a pár óra, s már költötte a királyfit, hogy helyben vannak, majd azt mondja neki: Légy most ismét kocsis, hanem ügyelj, amint a királyi udvarba hajtanál be, akkor érkeznek a király leányai is meg, a nagyobbik eléd kerül, s kérni fogja a gyűrűt, de te addig oda ne add, amíg a jobb lába bokáját meg nem mutatja. - Úgy is lesz.

Mikor menne be a külső udvaron, szállanak le a királykisasszonyok nagy szemkápráztató fényességgel a magas égből. Elébe áll a legnagyobbik, s kérni kezdi a gyűrűt, merthogy neki abban van a tündéri ereje. A királyfi megköti magát, hogy ő odaadja ugyan, de elébb nem, csak ha megmutatja a jobblába bokáját.

Szabódik a szegény királyleány eleget, így is, úgy is, hanem semmire sem mehetett, csak meg kellett mutatni, hogy azon ugyan semmi nincsen a világon, pusztán csak egy fekete félhold.

Telt, múlt az idő, hogy már lejárt vagy hat hét is, amikorra fogyatékán volt ismét a fű. Újra elkezd sóhajtozni a királyfi, hogy mi lesz már ezután. - Bárcsak az a gyémánt emberke lenne itt, - fohászkodott félhangosan a szegény megszorult királyfi.

- Jaj, kedves pártfogóm, nagy baj van erősen, mind elfogyott a fű, mit csináljak immár!

- Mit! - mondja a gyémánt ember - hát azt, amit a multkor. Este fogj be a terűs szekérbe, s ne törődj egyébbel.

A királyfi, ahogy megvacsorált, fogta be a lovakat, települt a szekérre, hát már Isten csudájára, ott ült a gyémánt emberke.

- Na, - szólt oda a királyfinak, - feküdj le s aludjál, - maga pedig rákezdi: előttem világosság, hátam megett setétség, egy pár óra alatt legyünk meleg Indiában!

Néz szét a királyfi, hát szép, friss nyári zöldben vannak, a hegyen is ott áll a kápolna.

- Bukj csak át a fejeden, s repülj a kápolnába, - szólítja meg az emberke - ott van most is a három leány. A nagyobbiknak a selyem-palástja van melléje letéve, hozd el bátran, ne félj, könnyen bírod.

A királyfi egy perc alatt ezt is megtevé. S már amikor visszaszállt, rakva volt a szekér frissen kaszált sarju-fűvel, hogy egy szál nem sok, annyi sem fért volna több reá.

Hamarosan szekérre ültek, s nehány óra alatt a királyi városban voltak. Azt mondja a gyémánt emberke a királyfinak: amikor a királyi kapuhoz érsz, a leányok is ott lesznek. Kérni fogja a nagyobbik a selyempalástot, hanem oda ne merd adni, amíg meg nem mutatja a bal lába térdét.

Csakugyan, amikor fordulna be a palota külső kapuján, ereszkednek le a királyi leányok nagy fényességgel, s áll eléje a legnagyobbik, s kéri nyájasan a palástját. Hanem a királyfi kereken kijelentette, hogy ő addig a palástot nem adja vissza, amíg a bal lába térdét meg nem mutatja neki.

Eleget vonakodik a leány, de utóljára sem tehetett egyebet, hanem nagy szemérmetesen meg kellett mutatni, hogy nincs azon, csak egy veres félhold, s egyéb semmi.

A sarjufűvel ismét beérték a lovak úgy hat hétig, de akkor még egyszer el kellett menni egy szekérre valóért, mert a király országában még mindig nem derült annyira a tavasz, hogy onnan lehessen élni.

Újból küldötte a gyémánt ember a királyfit, hogy amíg ő megrakja szekerét, hozza el a kápolna-asztalról a nagyobbik kisasszony imakönyvét, mert a leányok most is csak ott voltak.

Akármilyen percre megtevé ezt is a királyfi, mire visszaért, már rakva állott a szekér, s egy pár óra alatt ismét a királyi város végére jutottak. Azt mondja akkor a gyémánt emberke: amint fordulsz be a külső kapunál, ott vár már a nagyobbik királyleány, s kérni fogja az imakönyvét. Hanem olyan lelked ne legyen, hogy odaadd, amíg a keblét fel nem fedi.

Úgy is lett. Már várta a kapunál a nagyobbik királyleány s kérte nagy isten-fizessével a szent könyvet. - Mondja a királyfi, hogy addig nem adhatja, amíg a keblét fel nem fedi.

Haj, megrőkönyödik a királyi szűz. Hogy mutassa ő azt! De végezetül is úgy kellett, hogy tegyen. Hát volt azon olyan szép gyémántcsillag, hogy a királyfi csak úgy hüledezett belé a nagy ámulattól.

Hanem hogy s mint esett, a király éppen kinézett az ablakán, s meglátta hogy az ő kocsisa a leányának adogat valamit. Tüstént maga elé rendelte a kocsist, s erős vallatóra fogta, hogy mer ő éjnek éjszakáján a királyi leánnyal találkozni.

Azt feleli a királyfi, hogy ő kész mindent elmondani, csak elébb ígérje neki a leányát feleségül. Mert erőst szereti, s mert ő, - tudja meg a király, - nem kocsisfajtából való, s az ő apja sem kondás, hanem ő is király. A fia pedig csak világot látni jött ide, de egyet sem kocsisnak.

Hej, megörvend a király, hogy már az ő leányának kérője akadt, mégpedig királyi. Hát még a királykisasszony, hogy örvendett, mert ő is úgy megszerette a királyfit, hogy a betevő falatját sem jobban.

Csak annyi, hogy királyi hintót állítának elé, s odavitették a királyfi apját, anyját is, s csaptak olyan lakodalmat, hogy a hetedik határba is elhallatszott a bandaszó.

De volt öröme a királyfi édes szülőinek, hogy az ő egyetlen kedves fiok él, s hogy ilyen boldog vőlegény, hogy még ők is táncra kerekedtek szívbeli nagy örömükben.

Azután szép csendesen hazatértek, s mert már igen öregek s törődöttek voltak, átadták az országot a fioknak. Jeles király lett belőle, kedvelték a népei, sokáig uralkodott s élt nagy boldogul a feleségével. Hanem egyszer ők is mirígyhalálba estek. Eltemették őket nagy fényes pompával, s király nélkül maradt az ország.

A gyémánt emberkét akarták akkor királynak, de az attól a naptól kezdve, hogy a királyfit eltemették, úgy eltűnt valamerre, hogy még máig senki sem látta, s így aztán még ma sincs király: éppen magát várják István bátyám, ha elmenne.

Egyszer volt, hol nem volt, egy igen szegény ember. Olyan szegény volt az istenadta embere, mint a templom egere. Azaz, hogy mégsem, mert volt neki annyi gyermeke, mint a rosta lika, tán még eggyel több is.

Egy estére kelve két utas megy be a szegény ember hajlékába, s kértek szállást az asszonytól, mert a férje akkor is a korcsmán lelte helyét.

Mondja a szegény asszony: adnék én lelkeim szállást jó szívvel, hanem olyan részeges, házsártos uram van, hogy azt mindig éjfél veti haza, s olyan kötekedő, hogy beleakad az minden teremtett lélekbe, s félek, hogy még valami galibát csinál itt. Aztán meg hely sincs. Ez az istenadta sok apró-cseprő gyermek minden szegletet megtölt.

Azt mondja Krisztus urunk, mert éppen ők voltak Szent Péterrel: hiszen ők kicsi helyt megférnek egy szegletben, valahogy csak eltelik az éj.

- Jól van hát, - beleegyezik az asszony, s lefeküsznek. Szent Péter kívül, Krisztus urunk meg belül.

Jön haza éjfélkor a gazda nagy kurjongatással. Meglátja a két szállót. Mit gondol részeg fővel, mit nem, kapja magát s jól megveri a kívül fekvő Szent Pétert.

Telt, múlt az idő. Hát egy este ismét érkezik két szálló, s kérik a szállást.

- Jaj, kedves lelkeim, - elkezdi az asszony - Isten látja lelkem, én tiszta szívből adnék, de nekem olyan egy részeges, kötekedő természetű uram van, hogy az mindig csak éjfélkor kerül haza, s ha csak idegent kap a háznál, minden igaz ok nélkül nekimegy s elpáholja. A minapában is megvert egy ártatlan beszállót.

- Hiszen mi egy szegletbe behúzódunk, hogy meg sem lát, s hogyha meg is, nem lesz mindig olyan verekedő kedvében. Setét az éjszaka, hogy ne menjünk tovább.

Jól van. Belenyugszik az asszony. Lefeküsznek. De Szent Péter most belül került, nehogy ismét kikapjon, - mert most is csak ők voltak.

- Na feleség - mondja - a minapában is két szállónk volt épen. Akkor elláttam a külsőt, most megverem a belsőt, ez az igazság.

Hajnalra kerekedik az idő, hát a szegény asszonyt eléri a szülés ideje. Mondja Szent Péter Krisztus urunknak: Uram, szabadítsd meg szegényt a terhétől.

Nézi Szent Péter s azt mondja: olyan sötét van Uram, hogy az ember még a feltartott ujját sem látja.

Ismét kéri Szent Péter Krisztus urunkat, hogy szabadítsa meg a szegény asszonyt.

Nézi Péter s azt mondja: olyan eső, olyan szélvihar, hogy még a kutyát sem kergetném ki.

Jön vissza Péter s hírül hozza: olyan szép, de tiszta, de csillagos az égbolt, hogy gyönyörűség nézni.

Amint ezt Szent Péter kimondta, az asszony abban a pillanatban megszabadult a terhétől s a szenvedésektől. De született olyan patyolat, ragyogó szép leánykája, mint a hajnalcsillag.

Virradattal köszönik a szállást s avval felkerekednek. Mikor egy darab utat megtettek, eszébe jut Krisztus urunknak, hogy ők minden ajándék nélkül hagyták ott azt az ártatlan újszülöttet, abban az egyiptomi nagy szükségben.

Visszatértek, keresztelőt ültek. Krisztus urunk lett a keresztapa, s elnevezték az újszülöttet Szegfű Katalinnak.

Azt mondja Krisztus urunk Szent Péternek: Én koma-ajándéknak azt adom, hogy valahányszor ezt a leánykát megfürösztik, mindannyiszor akkora arany maradjon a fürdő vizében, mint a fejecskéje. Valahányszor sír, mindig gyémántgyöngy hulljon a szeméből, könny helyett. Ha megsétálja magát, akkora buja fű nőjjön a nyomában, mint ő maga. És ahányszor csak elneveti magát, mindig arany szegfű hulljon ki a szájából. -

Füröszti, de nagy örömmel a bába egy hétig Katalint. Azt mondja a hét végével: én még egy hétig szívesen megfürösztöm.

Mikor letelt a másik hét is, azt mondja az anyának: úgy ügyeljen, hallja-e, hogy a leányka után minden fürösztésre akkora arany marad a kád vizében, mint éppen a feje. Nehogy a vízzel azt is kiöntse!

Telt, múlt az idő, annyira, hogy a leányka már nagy, de kegyes, istenfélő hajadon leve, olyan, hogy messze földre is híre ment.

Egyszer, amint a királyfi jön az úton nagy parádéval, megy szembe vele az istenes hajadon: Szegfű Katalin.

A királyfinak megakad a szeme rajta. Rákacsint, a nyelvével csattint, hogy be gyönyörűséges, ügyibe való leány ez! Elneveti magát Katalin a királyfi rajta való nagy csudálásán: hát egy szép szál aranyszegfű hull ki a szájából.

Haj, egek ura, ne hagyj el, hogy rajta felejti még jobban a szemét az a királyfi! S ahogy eszménkedhetett, többet nem tudott mondani a parádés kocsisának, csak: na hallod-é, Pista, sokat jártam, sokat láttam, de még ilyen leányt nem találtam világ-életemben. Fordulj vissza iziben, tudjuk meg, hol lakik.

Hanem még csak akkor esett igazán álmélkodásba, amikor még jobban megismerte, s mindent megtudott róla.

Tüstént elhatározta, hogy királyleány ide, királyleány oda, neki egy sem kell, hanem Katalin nélkül élni sem tud többet; hát elkezdett készülni a lakodalmára.

Meghallja az ördöngős szüle, hogy a király fia nem királyi, de csak olyan polgári leányt akar feleségül venni. Elfutja a pulykaméreg, hogy miért nem az ő leányát, ha már polgárleány! Hát polgárleányka lehet-é különb széles e világon, mint az ő leánya? - Elhatározta, hogy akár így, akár úgy: de mégis az ő leánya lesz a királyné, nem más...

Olyan tizenkét, bársonyfolyós, arany hintót állított elé a lakodalmához a nagyszerelmes királyfi, amilyenre csak egy gazdag király fia tehetett szert. Hozták hát a szépséges menyasszonyt nagy királyi fénnyel, pompával. S hogy még jobban tessék és kényelmesebben is üljön a szép Katalin, még a nászhintóba is egyedül tette a királyfi.

Amint egy berek mellett haladtak volna, kiáll az ördöngős szüle a leányával a királyné hintójához s kérni kezdi, hogy vegye fel őt leányostul a hintóba, amilyen nagyon fáradtak.

A jószívü Katalin több kérést sem várt, hanem helyet adott nekik maga mellett.

Még jóformán el sem helyezkedtek, csak lerántja az ördöngős szüle Katalint, s egy toppra a berekbe vivé. A két szemét kivette, a menyasszonyi gúnyáját letépé róla, s avval otthagyta egy álló helyében. Egy kanyarodónál ismét elejébe került a királyi hintónak, felszállott a leányához, s beléöltöztette a Katalin selyem nászruhájába.

Kacagtatja otthon a királyfi a feleségét: nem fakad szájából arany szegfű! Sétáltatja: nem nő fű a nyomában! Előveszi, jól megszidja: könny hull csak a szeméből, de nem gyémántgyöngy.

Na, már csak annyi, hogy éldegéltek együtt, úgy ahogy, hanem a királyfinak sehogy sem ment a fejébe a nagy változás.

A szegény Katalin pedig a berekben csak sírt, csak sírt nagykeservesen, hogy már egész nyakig sírta volt körül magát gyémántgyönggyel, amikor egy öreg halász ráakadt. Hazavitte magával szegény Katalint, s ott éldegélt a leány nagy búbánat között a halászkunyhóban.

Telt, múlt az idő. Azt mondja egyszer az öreg halásznak: lelkem öregapám, legyen szíves egy fürdőt készíteni nekem, olyan rég nem fürödtem már.

A jószívű halász egyszeribe gyógynövényfürdőt készített. Gondolta magában, megérdemli szegény vak leány, mennyi gyémántgyöngyöt sírt már nekünk!

De az öreg másnap, harmadnap mondatlan is készítette a fürdőt. Hiszen minden fürdés után akkora arany darabot kapott a fürdő vizében, mint a Katalin feje.

Időközben nyarat értek. Nagy volt a szárazság, s akkora szénaszükség állott be a király udvarában, hogy a királyi istálló lovait is ki kellett osztani telelőre a zsellérei közé. A vén halász is a király zsellére volt, azért hozzá is tettek egy lovat. S mert szegény embernek ismerték az öreget, hát hozzá a leggyengébbet, elhullani valót állítottak be.

Azt mondja Katalin: vigye csak be, lelkem öregapám, a pajtába azt a lovat, s egyet se búsuljon, majd csak kiteleljük. Avval ő maga is bement a pajtába, megsétálta magát benne, de nőtt egyszeribe akkora buja fű utána, mint éppen ő maga. Nagyot toppantott a pajta közepére, és tüstént kút nyílt a nyomában. Azt mondja akkor a vén halásznak:

- Na lelkem öregapám, most már falazza be azt a lovat, s tavaszig feléje se nézzen. Nekem meg hozzon be egy darab aranyat, hátha készíthetnék belőle valamit.

Rögtön hozott az öreg egy darabot. De olyan pompás, arany forgó-kereket gyúrt Katalin a darab aranyból, hogy szebbet, jobbat sose láss. Odaadja a kereket a vén halásznak s azt mondja: menjen el evvel a kerékkel, lelkem öregapám, s adja el a király városában, de oda ne adja a világon semmiért, csak egy szemért.

Beviszi az öreg s elkezdi ott árulgatni a piacon alá s fel. Úgy hozta az Isten, hogy éppen arra sétáljon az ördöngős szüle, avval a csalfa úton meglett királyné leányával, s megtetszett neki az arany tekerő-kerék. Kérdezik az árát. Megmondja az öreg, hogy egy szemen alól semmiért sem adja.

- Anyám - szól a királyasszony - ott a két szem a zsebében, adja oda az egyiket, úgysem vesszük semmi hasznát.

Vette az öreg nagy örömmel a szemet, s avval igyekezett haza. Csak megnyálazza Katalin a szemet, odateszi a helyére, s hát halljanak csudát, még százszor jobban látott vele, mint annak előtte.

Idő ráteltével újból mondja Katalin: lelkem öregapám, úgy gondoltam magamban, hozna be még egy darab aranyat, próbáljam meg, hátha tudnék abba a tekerő-kerékbe egy orsót is formálni.

Odaadja a vén halász az aranyat. Hát egy olyan fáin aranyorsót gyúrt Katalin belőle, hogy az már tiszta csuda.

A jó Isten adtára újból csak meglátja az ördöngős szüle a leányával együtt, s kérdik az árát.

- Ott van anyám a zsebében még az az egyik szem, adjuk oda érte, de fínom egy aranyorsó, éppen találni fog abba az arany tekerő-kerékbe.

Na, megy haza az öreg evvel is, még nagyobb örvendezéssel, s átadja Katalinnak. Ez pedig csak megnyálazta, a helyére tette s hát újra megvolt a két látó szeme.

Ezalatt az idő is tavaszra vált, azért rendre összeszedegették a telelésre kiosztogatott királyi lovakat. Egy udvari kocsis a halászhoz is beállít. Kibontják az istállót, hát olyan dali, kövér, fényesszőrű táltos lett abból a hitvány állatból, hogy a kocsist az ámulat ölte meg. Nem akart hinni a saját szemének.

Elkacagja ezt Katalin, s nyomban arany szegfű hull ki a szájából. A kocsis nagyhirtelen felkapja és a kalapjára tűzi.

Jelenti otthon a kocsis a királynak: felséges uram, a kiadott lovak mind olyan hitvány állapotban vannak, hogy jóformán lépni sem tudnak, de a szegény halászhoz kiadott gebéből olyan tüzes paripa lett, hogy közel menni sem lehet ahhoz. Olyan kövér, mint egy hájfalat, pedig az egész áldott télen, amilyen hosszú csak volt, mindétig az istállóba volt befalazva.

Amíg ezt a kocsis bejelenti, meglátja a király az arany szegfűt a kalapja mellett.

- Jaj, felséges királyom, - elkezdi a kocsis - olyan szépséges fejércseléd van annál a vén halásznál, hogy még nézni is csupa gyönyörűség. Hát az elkacagta magát s akkor hullott ki a szájából.

Hej, nagyot rikkant a királyfi erre a hírre szertelen örömében. Egy perc mulva hintóba ült s el a halász kunyhójához.

Bezzeg, hogy pápaszem nélkül is mindjárt megismerte az ő igazi feleségét, a szépséges Szegfű Katalint, aki azonhelyt el is beszélt neki mindent, mi s hogy történt.

Az ifjú királyfi hintóba ültette, s avval haza nyargalvást, mint a sebes szélvész.

Bezzeg lett hadd el hadd az ördöngős szülének s a leányának. A király lófarkhoz köttette mindakettőt, s a városon háromszor is végighurcoltatta. Aztán elhivatta a Katalin édesanyját, és csapott olyan örömünnepet, hogy még a pulykapásztor is bocskorban - s nem mezitláb - járta két álló hétig a csűrdöngölőt.

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is messze túl, volt egyszer egy király, s ennek a királynak egy leánya. Szép is volt, jó is volt ez a királykisasszony; aki ismerte, mindenki szerette, de legjobban szerette őt az apja, a király. Irígyelték is sokan ezt a királytól, de leginkább irígyelte egy vén boszorkány. Merthát volt annak a boszorkánynak is egy leánya, de az olyan csúnya volt, mint a kölcsönkérés. Jó szívvel férjhez is adta, reányomta volna valakire, de az ördögnek sem kellett. De bezzeg járt a királykisasszonyhoz annyi királyfi, herceg, báró, gróf és az Isten tudja, miféle nagy urak, hogy a királykisasszony sem tudta szerit-számát: mind egymásnak adták az ajtókilincset. Nó, megállj, - gondolá a boszorkány - mindjárt megszűnik ez a nagy koslatás. Fogta magát, befut azonmód a királyi palotába, felkapja a királykisasszonyt, s úgy elviszi, mintha soha ott se lett volna. De hova vitte? ki tudja megmondani? No, megmondom én! A biz' elvitte a boszorkányvárba, s ott bezárta a szegény királyleányt egy szobába. Hanem olyan vár volt az, hogy abba a boszorkányok híre-tudta nélkül lelkes ember bé nem tehette lábát. Volt ott annyi szoba, hogy nem volt annak vége-hossza, s mindenikben hol egy királyfit, hol egy királykisasszonyt tartottak fogva. Tudta is azt minden ember, hogy abban a várban mennyi szép fiatal királyfi és királyleány senyved. Mert a boszorkányok mindenfelé hírré tették, mikor valakit abba a várba zártak, hogy aki meg akarja váltani, jöjjön a boszorkányvár eleibe szerencsét próbálni.

No, megtudta hamar az öreg király is, hogy a leánya a boszorkányvárba került. Ki is hirdette tüstént az egész országban, hogy aki leányát a boszorkányvárból kiszabadítja, annak adja feleségül a leányt, s míg él, fele királyságát, holta után pedig az egész országot.

Hát jöttek is mindenfelől a királykisasszony kiváltására királyfiak, hercegek, grófok, bárók s mindenféle úrfik és válogatott legények. Hanem bizony azok hiába jöttek, mert a boszorkány kívánságát nem tudta egy se teljesíteni, úgy tértek vissza, ahogy oda mentek.

Élt abban az országban egy szegény ember, s ennek volt két fia. Azt mondja egyszer a nagyobbik fiú az apjának:

- Édesapám, elmegyek én is a boszorkányvárba, szerencsét próbálni, hátha ki tudnám szabadítani a király leányát. Nem kéne nekem, sem a királykisasszony, sem a fele királyság, szegény legény vagyok, úgyse illetne meg engem, de hátha a király egy csomó pénzt adna, jól fogna, nem lennénk többet ilyen szegények.

- Én bizony nem bánom, fiam, eridj, próbáld meg, hátha hozna valamit a konyhára.

Fel is tarisnyálták mindjárt a legényt; ami volt szegény házuknál, mindenből tettek. Még fehér kiflit és zsemlét is vettek neki. No, elindult a legény, ment, mendegélt, s talált útjában egy hangyabolyt. Kérik szépen a hangyák, hogy segítsen nekik a hangyabolyt megcsinálni, mert megszolgálják. De a legény ügyet sem vetett a hangyákra, sürgősebb a dolga, gondolta, s odább állt. Hát amint nagysietve megyen, meglát a vízben, egy csomó récét. Kérik a récék, hogy hajítson nekik egy kicsi kenyérbelet, mert erősen megéhültek, aztán ők sem felejtik el. De a legénynek kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a récéknek kenyérbelet vessen. Nem tartóztatta magát, igyekezett a vár felé, s nemsokára egy kosár méhet pillantott meg. A méhek is kérték a legényt, hogy adjon nekik egy kis lépes-mézet, mert döglenek meg étlen. Hiszen volt is a legénynél lépes-méz, otthon tettek a tarisnyájába azt is, de ő jó szónak sem adta magát, hanem csak tovább ment.

Egy nap este felé aztán megérkezett a boszorkányvárhoz. Zörget az ajtón, hogy eresszék be. Megszólal valaki belülről, s kérdi:

- Én szegény legény vagyok, s ki akarom váltani a királykisasszonyt! - felelé.

Letelepedik a legény a vár kapuja előtt, előveszi a tarisnyáját, s otthelyt jól falatoz. Aztán lefekszik a vár oldalában, s úgy elaluszik, mint a bunda. Egész éjen egyet aludt, s reggel akkor ébredt, mikor már bujt fel a nap.

Felugrik nagyhirtelen, nehogy elkéssék, s fut egyenesen a vár kapujához, aztán ismét zörgetni kezd. Kérdi újból valaki belülről, hogy ki és mit akar. Erre újból megmondja.

Hát kisvártatva jő a boszorkány, és széjjelönt a vár előtt a fűbe egy véka apró lencsét, s azt mondja:

- No, te legény, egy óra mulva visszajövök, s ha addig ezt a véka lencsét fel nem szeded egy szemig, nem kapod meg a királykisasszonyt!

Elmegyen a boszorkány. De a legény csak nézte-nézte a lencsét s vakarta a fejét, hogy ő most már mit csináljon. Hogy szedje fel azt a sok apró lencsét! Node nagykésőre mégis szedegetni kezdte a lencseszemeket. Hát mikor egy óra mulva jő vissza a boszorkány, a legény biz a lencsének felit sem szedte volt fel. Azt mondja ekkor a boszorkány:

- No, te legény, az első próbát - látom - nem állottad meg, hát most jere, próbálj még egyet.

Avval elvezette egy folyóhoz, s abba belehajított egy csomó arany kulcsot, és azt mondá:

- Egy óra múlva ismét itt leszek, s ha addig a kulcsokat mind meg nem keresed s elé nem hozod, nem kapod meg a királykisasszonyt!

Hej, búsult a legény a lencséért, ahogy búsult, de a kulcsokért majd felvetette a bánat. Hát ő hogy menjen belé ebbe a sebes folyóvízbe, mikor úszni sem tud, s elviszi az ár! Addig búsult, addig törte a fejét ott a parton, hogy eltelt az egy óra, s jött ujra a boszorkány. Csudájára a legényt azonhelyt kapta meg, ahol elhagyta volt, nem hozott az ki a vizből egyetlen kulcsot sem. Mondá ekkor a boszorkány:

- No te legény, látom, hogy élhetetlen vagy, nem tudsz te semmit. Hanem én nem bánom, jere, próbálj még egyszer szerencsét, de ha most sem tudsz semmire menni, akkor a halál fia vagy!

Elindulnak s a boszorkány bevezeti a legényt a várba, ott aztán beviszi egy szobába s azt mondja neki:

- Nézd fiam, itt van három arckép, betakarva. Egy óra alatt válasszad ki, melyik a királykisasszony arcképe. De ha nem birod kiválasztani, akkor jaj lesz a fejednek!

Elmegyen a boszorkány, ott marad a legény. Nézi, nézi a képeket, töri a fejét, hogy melyik is lehet a királyleány arcképe? De meg is volt ijedve, reszketett, mint a nyárfalevél, mert ha nem tudja kiválasztani, akkor vége az életének. De amíg ő ott töpreng, jön-megy, búsul, csak eltelik ismét az óra, s jő a boszorkány.

- No te legény, tudod-e, melyik a királykisasszony arcképe? - kérdi kíváncsian.

Avval a boszorkány kitakarja a középső arcképet, aztán nem is szól egy szót se, hanem csak hirtelen megcsípi a fiút, s úgy kihajítja az ablakon, hogy künn csak megnyekkent! Úgy megütötte az oldalát, hogy jó darabig fel sem tudott állani a földről. Nagy-későre magához tért, üggyel-bajjal felkászálódott, s elindult haza. Otthon aztán búsan elbeszélte, hogy mi minden történt vele.

- No, édesapám, elmegyek én is, szerencsét próbálok, hátha ki tudnám váltani a királykisasszonyt.

Nem jó szívvel egyezett belé az apja, mert kisfiát erősen szerette, s félt, hogy még valami baja esik, vagy pedig elveszti az utat, s többet sohasem kerül haza. De János addig kérte az apját, addig könyörgött neki, addig bíztatta, hogy nem lesz neki semmi baja, jól ügyel, nem veszti el az utat, hogy az apja utoljára is beleegyezett, eleresztette.

Nohát feltarisnyálták Jánost is, mint a bátyját, de talán még jobban, és elindult ő is a boszorkányvár felé. Ment, mendegélt, éppen azon az uton, amelyiken a bátyja is elindult volt.

Hát megtalálta ő is a hangyabolyt. Kérték őt is a hangyák, hogy segítsen nekik, mert megszolgálják. Segített is jó szívvel. - Amint tovább haladt, meglátta a récéket. Azok is kérték, hogy vessen nekik egy kis kenyérbelet, mert erősen megéhültek, aztán ők sem felejtik el. János nem is kenyérbelet, hanem szép fehér zsemlét s kiflit hányt nekik oda. Tovább mentében megpillantotta a méheket is. A méhek is megígérték, hogy megszolgálják majd, ha egy kis lépes-mézet ad nekik, mert már régen nem ettek. Adott bizony János készségesen, hiszen tettek volt otthon lépes-mézet jócskán a tarisnyájába!

Igaz, hogy így el is veszített egy csomó időt, s nem ért oly hamar a boszorkányvárhoz, mint a bátyja, de ő azt nem bánta, mert egy este mégis csak azon vette észre magát, hogy a vár előtt áll.

- Én annak a szegény embernek a kisebbik fia vagyok, s azért jöttem, hogy a királykisasszonyt kiváltsam valahogy, - felelé János.

- Hát jere csak holnap reggel jókor, akkor szerencsét próbálhatsz! - mondá belül a hang.

Erre eljött János a kaputól, letelepedett a fűbe, elővette a tarisnyáját, egy jót falatozott, s aztán lefeküdt a vár oldalába.

Erre kijött a boszorkány és elhintett a fűbe egy véka apró lencsét. Megmondá neki is, hogy egy óra alatt szedje azt fel az utolsó szemig, mert ha nem, nem kapja meg a királykisasszonyt.

No, elmegyen a boszorkány, s ott marad János nagy szomorúan, hogy ő mármost mitevő legyen, hogyan szedje fel azt a temérdek apró lencsét! Hát amint ott búslakodik, - halljatok csudát! - egyszercsak jönnek nagysürögve a hangyák, s egy óra sem telt belé, mind egy szemig felszedték a lencsét, és el is takarodtak onnan. Volt is öröme Jánosnak, alig birt magával. - Amikor aztán a boszorkány a mondott időre visszatért, csak csudálkozott, hogy a lencse az utolsó szemig ott volt a zsákban.

Ekkor a boszorkány elvitte Jánost a folyó partjára, beleszórta a sok kicsi arany kulcsot a vízbe, s azt mondta a fiúnak, hogyha egy óra alatt a kulcsokat mind elő nem teremti, akkor ide hiába jött.

Nagyon megbúsul erre János, töri a fejét, hogy már most mit csináljon? Hát amint nagy szomorúan jár föl-alá a parton, - halljatok csak ide! - jönnek nagy hápogva a récék, lebuknak a víz alá s perc alatt kihozzák a kulcsokat mind, odaadják Jánosnak, s avval úgy eltűnnek, mintha ott se lettek volna.

A boszorkány még azután jóval egy fertály óra mulva került csak elő, János nem szólott semmit, csak odaadta neki a kulcsokat. - Mondá erre a boszorkány:

- No te János, immár két dolgot véghez vittél, még csak egy van hátra. Ha ezt a próbát is megállod, akkor ott van, vigyed a királykisasszonyt. De ha nem birkózol meg vele, vége az életednek!

Evvel bévezette Jánost a boszorkányvárba, s ott éppen abba a szobába vitte, amelyikből a bátyját oly csúnyán kihajította. Megmutatta neki is a három betakart arcképet, s meghagyta, hogy egy óra alatt válassza ki a királyleány arcképét, mert ha nem, úgy jaj neki!

Nohát félt eddig János, ahogy félt, de most igazán megszeppent! Mondaná, hogy a középső, de hátha a boszorkány elcserélte? Aztán melyik felől tette? Jobbról-e, balról-e? Hej, most bizonyosan itthagyja a fogát! De ahogy így évelődik, na, tudjátok-e, mi történt? Csak berepülnek a méhek az ablakon, odaszállnak a középső képre, s nem is mozdulnak arról jó darabig. Megismeri János, hogy ezek az ő méhei, kiknek ő lépes-mézet adott, s gondolja magában, hogy ők bizonyára segíteni akarnak rajta. - Úgy is volt. A méhek elrepültek, jött a boszorkány, s kérdi Jánostól, hogy melyik a királykisasszony arcképe?

- No, eltaláltad! - mondá a boszorkány, s meg is mutatta a fiúnak a királykisasszony arcképét. - Node, neked ördögöd is van, te János, hogy mindent így meg tudtál oldani! Hány királyúrfi, herceg, báró, gróf s miegymás próbált már a királykisasszonyért szerencsét, de azt még egy sem tevé meg, amit te! De már ha így van, én nem akarlak megcsalni, ott a király leánya a szomszéd szobában, s vigyed, amerre neked tetszik és a szemed lát!

Bezzeg volt Jánosnak öröme, majd kiugrott a bőréből. Örömében olyan táncot járt, hogy még a boszorkány sem állhatta meg kacagás nélkül, pedig annak nem is áll jól a kacagás!

A szép királykisasszony sem tudta, hogy mit csináljon hirtelen. Úgy szökött, ugrált nagy jókedviben, mint egy bárány, szinte megtáncoltatta Jánost is! Madarat lehetett volna vele fogatni. - Aztán elindultak ketten, siettek ki a boszorkányvárból, ahogy csak tudtak. Elég sokáig voltak ott!

Mentek, mendegéltek, s útközben sokat beszélgettek. Addig mendegéltek, addig beszélgettek, hogy egészen megszerették egymást. Nem is csuda! Szép volt a királykisasszony, de ügyes, dali legény volt János is. - Egyszercsak azt mondja a királyleány:

- No János, más senki sem tudott, de te megszabadítottál engem az én rabságomból. Ügyes, derék legény vagy, azért senkinek nem is leszek felesége, csak neked.

Eleget János, hogy így, hogy úgy, ő szegény legény, - a királykisasszony oly szépen beszélt hozzá, oly jó szívvel, hogy aztán már ő sem vonakodhatott tovább.

Mikor ketten hazaérkeztek, erősen megörvendett az öreg király is. Mindjárt vendégséget hirdetett s meglett a nagy esketés és utána a dínom-dánom. Ott volt Jánosnak az apja is. A király Jánosnak adta fele királyságát, holta után pedig reászállott az egész ország. Boldog feleségével még ma is él, ha meg nem halt.

Egyszer volt, hol nem volt, még az óperenciás tengeren is túl, volt egy öreg király s annak a felesége. Mindenképen jól voltak. Boldogok is, szerették, megbecsülték egymást, igazságosak voltak a néphez, hogy hét országon is eljárt a hírük. Mégis, mégis szomorúak voltak, mert hosszú életök végén nem volt szegény fejüknek bár egy akkora gyermekük sem, mint a kicsi ujjam. Pedig éj-nap folyton imádkozott érette szegény király, de még a királyné is.

Egyszer, amint a király a palota belső szobájában forgatja a királyi írásokat, akad egy a kezébe, melyet ő addig soha nem vett észre. Olvasni kezdi nagy kíváncsisággal, hát az van rá írva, hogy a jó Isten meghallgatta mindennapi imájukat, csak legyenek ezután is Istenben bízók. Menjen ki a király a feleségével a palota elé. Ott van egy nagy lapos kő, térdeljenek rá arra, mondjanak el azon egy imát, két miatyánkot és két hiszekegyet, és kívánságuk teljesül.

Megtették az imát, úgy ahogy az írás rendelte. Hát beteljesedék a jövendölés, s idő ráteltével olyan gyönyörű fiok született, éppen mint egy szál virág.

Telt, múlt az idő. Hanem amikor a gyermek esztendős korú lett volna, azt mondja a királyné: már énnekem, édes királyi férjemuram, itt van a halálom; árván marad egyetlen gyermekünk, mert holnap déli tizenkét órakor meghalok, így jelentette nekem éjjeli álmom, mával harmadikszor. Temessetek engem a palota végénél levő rózsabokor árnyékába. A kicsi árvát pedig neveld tudós, derék, istenfélő nagy emberré, hogy élhessen ezen a világon.

Eltemettette a király nagy, fényes pompával, de búsult utána olyan erősen, hogy sem éjjele sem nappala nem volt. Sem nem evett, sem nem ivott, sem nem aludt; az országa dolgát is csak úgy nézte, mintha nem is tartoznék az reá.

Volt neki egy táltos csikója. Elment hozzá panaszolni az ő nagy búbánatát, s azt mondja neki, hogy úgy készüljön s úgy elvigye őt erről a helyről, hogy soha ebben az életben nem hogy emberrel találkozzék, de a hírét se hallja, mert ő csupán az árvájának akar élni mán túl, s azt nevelni, hogy időre derék ember legyen.

Azt mondja a táltos: elviszlek én, felséges gazdám. Olyan helyre viszlek, ahol földönjáró embernek híre-pora sem lesz, ahová a világ lármája sem hallik. Ahol örök nyár leszen. Csakhogy azt tanácsolnám, hajtsuk el a királyi juhokat is, mert azok tartanak ki majd étellel.

Felkészül a király. Bezárja a palota minden ajtóját, s nekiindulának a nagy, hosszú, szomorú zarándok-útnak.

Mentek, mendegéltek, tíz álló hétig örökké, Isten tudja meddig, mezőről ki, mezőre be. A király a fiúval a táltoson, a juhok a csikó előtt; ő terelgette, hajtogatta azokat maga előtt, tovább. Ahol meg alkalmas helye volt, legeltette a juhokat.

Végre elértek egy rengeteg, világnagy havasba. Abban is mentek még hét nap, s hét éjjel mind egyformán, amíg elérkeztek egy szép, de gyönyörű tisztásra. Ott megállt a táltos s azt mondotta: itthon vagyunk, felséges gazdám. Itt üssünk fel sátrat, ennél a vadrózsa bokornál. Itt alább a kristálytiszta forrásvíz, s mán túl a fiadon kívül ne törődj egyébbel, csak a juhok tejét, sajtját, túróját gondozzad. Előrzöm én őket, tél itt soha sem lesz.

Csak telt, múlt az idő. Éldegélt a király nagy búsan, szomorúan. Tanítgatta, oktatgatta az árva királyfit, egész húsz esztendős koráig. Mikor a királyfi a húsz évet éppen betöltötte, egy szépséges, tiszta, hervatag őszi napon sírni kezd a király olyan szívettépő, fájó nagy zokszóval, hogy még a kő is megsajnálhatta volna.

- Semmi egyéb, édes fiam - feleli a király - déli álmot szenderegni dőltem s azt mondotta álmomban egy öreg, ősz ember: készüljek a halálomra, amely holnap beáll. - Hiába vígasztalja a fiú, hogy így, s hogy úgy, kedves apám, ne is gondoljon reá, álom s esős idő!... az öreg királyba nem lehetett lelket verni többé. Meghagyakoz mindent, hogy mi legyen vele a halála után, hogy ide a vadrózsabokor árnyékába temessék, aztán elbúcsúzott a fiától.

Másnapra kelve csakugyan meghalt a király. Eltemették parancsa szerint, de a szegény árva királyfiból is elköltözött a lélek. Kifáradott, elaludott, felébredt s újra kezdte olyan fennszóval a keserves sírást és panaszt, hogy messzire zengett belé a vadon rengeteg.

Amint megint siránkozik, hogy mi lesz belőle, merre kapjon haza, hogy jusson emberek közé, eléje áll egy világnagy fekete medve s azt mondja neki: na, királyfi, tegnap múltam kétezer esztendős, de olyan igazi szívből jövő sírást nem hallottam még soha, mintahogy te sírsz. Hát mondd meg, mi bajod, ki-mi bánt, miért sírsz úgy?

Elbeszéli a királyfi a históriáját elejétől végig, és ismét gondba esik, mint jusson ki innen. - Azt mondja a medve: sohase sírj ezért, ne búsulj te azon, elvezetlek én éppen a hazádig, a királyi palotáig, csupán fogadd meg a kardodra, hogy soha ebben az életben fehérnéppel mégcsak szóba sem állasz.

A szegény árva királyfi, minthogy jó móddal azt sem tudta, mi fán terem a fehérnép, s milyen is lehet az: örömében, hogy az őserdőből kijuthat, meg is esküdt rögtön.

Tereli haza este a táltos a juhokat, s mondja a királyfi, hogy ő mint járt egy nagy fekete medvével, s készüljön, mert virradóra kelve útnak indulnak a hazája felé.

Megbúsul a táltos, hogy mint tehetett a királyfi olyan oktalan fogadalmat, amit százszor is megbán majd. Hiszen hogyha elárulta volna bizalommal, mi az óhajtása, ő is hazavitte volna, mint az a rosszmájú, irígy s otromba medve. - Dehát ez már megvolt.

Hajnalra kelve indulni kellett, mert indította őket a medve. Addig mentek, mendegéltek, hogy tíz álló hétre éppen a királyfi városához értek. - Hej, volt öröm, mikor a népek meglátták a nagy turma juhot, amint a határt ellepték, hogy itthon van ismét az ő jó királyuk! Csaptak olyan örömünnepet, hogy hét országra híre járt. Gyűltek a királyfihoz a szép, büszke daliák, a gyönyörűséges herceg s királykisasszonyok, mint egy-egy pompás virágbokréta.

De bezzeg, hogy megmozdult a királyfi szíve a sok szép fehérnép láttán, úgy, hogy tüstént elfelejtett medvét, fogadást, mindent. Azt mondja ott helyből a legszebbik leánynak: hallod e, te szép hercegkisasszony, egyet se mondj nemet, hanem én a tiéd, te az enyém; legyünk mi egymásé, mert én úgy megszerettelek, hogy nálad nélkül mán túl nem élet nekem ez az élet többet.

Mert a leánynak is nem kicsit tetszett a szép halavány, szomorú királyfi, csak kezet adott s azt mondta: ásó, kapa, s a nagy harang válasszon el minket, te szép, szomorú királyfi!

Csak annyi, hogy sok szót ne vesztegessek, abban a nyomban kézfogót tartottak, s egy füst alatt találkozó-ünnep s lakodalom megleve.

Megtudja ezt a királyfi táltosa, de hivatja, mégpedig sürgősen királyi gazdáját.

- Az, felséges gazdám, - mondja a táltos, - hogy most fogadást szegtél, s aki a szavának nem áll, mindig baj éri azt.

Mondja a királyfi: az olyan tudatlanul tett fogadalmat Isten is megbocsátja, kedves táltosom, s arra fordítja a bajt, aki tudva is rosszba viszi az embert.

- Már felséges gazdám, nem bánom én, akárhogy legyen, csak jól legyen, - feleli a táltos, - de félek, hogy rossz vége lesz mindennek, azért tégy meg annyit a kedvemért, hogy amikor esküvőre mentek, engem is vigy magaddal; ha kell, hogy kéznél lehessek.

Elgondolja a királyfi, hogy bizony mond valamit ez a táltos, mert annak a fele sem volna tréfa, ha az az otromba, hámbárnagy medve el találna jönni. Hogy valamelyest biztosítsa magát, parancsot ad, hogy a vártörő ágyúkat úgy készítsék el, hogy lövésre mindig készen álljanak.

Mikor a lakodalom napján a sok vendég összegyűlt már, s menni akartak éppen a templomba, hát ott a medve a várkapuban. Parancsolja a királyfi: tüstént zárba a kapukat, s a medvére sütni valamennyi ágyút! Hanem azt kiáltja a medve, hogy ide ne merjetek lőni, ha kedves az életetek s a városotok, mert tudjátok meg, hogy engem a golyó úgy sem jár meg, s ha mégis reám lőtök, irgalom nélkül semmivé teszem az egész királyi várost. Jobb lesz, szépen adjátok ki a királyfit, s nem lesz akkor semmi bántódástok.

De már, - gondolták a vendégek, - hogy adják ők ki, amikor mégis csak elsőbb nekik a királyfi, mint egy otromba, vad medve. A táltosra ráültetik a királyfit, a vár másik kapujánál kibocsátják, s amikor messze haladt már, lekiáltanak a medvének, hogy szedje hát a talpát, mert a királyfi a vár másik kapujánál rég megszökött.

A királyfit vitte is a hű táltos, úgy mint a gondolat, hetedhét országon át egy perc alatt, hogy estére éppen a szelek királyához repítette.

Szerencsés jóestét köszön a királyfi, amint illik, s panaszolja az öregnek, hogy ő mi járatban volna, s oltalomért esedeznék.

Azt mondja a szelek anyja: én nem segíthetek rajtad királyfi, hanem mindjárt hazajön a fiam, s ő szívesen segít, ha tud.

Éppen érkezik is a szél-király, s elpanaszolja neki is a királyfi az ő búját, baját s kéri az oltalmat.

- Hm - mondja a szélkirály, - éppen láttam ehelyt a kapu előtt, de fene egy otromba, nagy medve ez! Én nem tudlak megmenteni tőle, hanem pihenj le reggelig, akkor kiszöktetlek innen előle. Menj el a holdkirályhoz, hátha ő segítene. - Édesanyámnak meg azt mondanám, süssön ennek a királyfinak reggelre egy akkora nagy pogácsát az útra, mint én magam. Neked meg azt mondom, a pogácsából ha falsz is egyet-kettőt, nehogy egészen megegyed, mert szükséged lehet rá!

Hajnalra ébredve útra teszi a szélkirály a királyfit a táltossal. Ment az úgy, mint a gondolat, hetedhét országot egy perc alatt, hogy estére éppen a holdkirály palotájához tevé a királyfit.

Bemegy a királyfi, köszön illedelmesen, s engedelmet kér, hogy ő ilyen későn alkalmatlankodik, dehát szükség törvényt ront, s ő oltalomért jött volna, ha szerencsés lenne.

- Bizony én rajtad segíteni nem tudok - mondja a holdkirály - hanem reggelig már pihend ki magad, holnap aztán menj a napkirályhoz, az tud segíteni, ha akar, majd én is beszélek még vele. - Édesanyámat meg arra kérném: süssön egy akkora pogácsát ennek a fiúnak, mint a mekkora magam vagyok. De te, királyfi, ha falsz is abból egyet-kettőt, gondját viseld, mert még hasznát veheted.

Hajnalban aztán útra tette a hold a királyfit. De vitte úgy a hűséges táltosa, mint a villanat, hetedhét országon át is egy perc alatt, hogy estére éppen a napkirályhoz vederedtek.

Jóestét köszön szépen a királyfi s panaszolni kezdi az ő megszorult állapotját.

- Tudom fiam, tudom - mondja a nap anyja. - Mindjárt jön a fiam, oda van a jó Istenhez, részedre is oltalomért esedezni.

Ezenközben érkezik is a napkirály. Panaszolni kezdi a királyfi az ő keserves, megszorult életét, de közbeszól a nap: nincs baj most az egyszer, hanem többet ismeretlenül olyan fogadást ne tégy a nap alatt. Most pedig feküdj, le s aludjál reggelig. - Édesanyámat arra kérném, süssön ennek a fiúnak akkora pogácsát reggelre, mint én magam. Neked meg azt tanácsolom, hogyha megéhezel, egyet-kettőt falhatsz ugyan belőle, de meg ne merd enni, mert úgy cseppenhet, hogy szükséged lesz reá!

Reggelre virradva odaad a napkirály a királyfinak egy korbácsot s azt mondja: csak menjetek, tudja a táltosod, hogy meddig. Amikor pedig olyan folyóvízhez értek, amelyik alul tűz, felül forró vízzel buzog: ott ahol a forró víz a tűzzel összeér, suhints keresztül ezzel a korbáccsal, akkor a tűz meg a víz kétfelé nyílnak, te átmész rajtuk, s a hátad megett majd visszacsapódik, hogy a medve nem tud általmenni rajta, s így megszabadulsz.

Megindult a táltos, de ment úgy mint a gondolat, hogy már délre ott volt a tüzes-vizes-folyónál. Végigsuhint a korbáccsal rajta a királyfi, és csakugyan kettényílt az egy szempillantásra, hogy a táltos szerencsésen átjuthatott rajta.

Hanem ment úgy a medve is mindenütt a nyomukban, hogy vissza sem csapódhatott a királyfi után a víz a tűzzel, s már a medve is átkerülhetett azon. Hanem bezzeg volt aztán drága dolga, amikor összecsapott. Isten csudájára menekülhetett meg csupán, de még akkor is úgy, hogy egyik oldala leforrázva, a másik meg leperzselve. Csakhogy a szeme volt még valamennyire ép!

A királyfi, amint átért a folyón, csak elámult, hogy ő milyen kedves szép vidékre ért. Hogy ő bizony elhatározta, hogy ha már most úgy is barátságos helyre jutott, ma egyet sem megy tovább, hanem kipiheni, kigyönyörködi magát ezen a felséges vidéken. A táltost legelni csapta, a pogácsákat: egyiket a jobb kezéhez, másikat a balhoz, a harmadikat a fejéhez helyezte, s avval ledőlt, és el is aluvék egy szemrebbenés alatt, mert erősen bágyadt volt.

Hát szerelmes szent Istenem, amikor megébredett, akkora három oroszlán ült a három pogácsa helyén, mint három nagy határdomb. Egy kicsit megszeppent a királyfi, hanem az oroszlánok azt mondották: ne félj te szomorú királyfi, mi a szolgálatodra vagyunk kirendelve, hanem addig egyet se tudunk mozdulni, amíg meg nem keresztelsz.

Megkeresztelte hát a királyfi: jóllátó, jólhalló és földneheze lett a nevük, s avval tovább indultak egy felé.

Minél tovább mentek, annál szebb vidékre értek, s értek annak a közepén egy olyan tündéri palotát, akár fényes királyi kastélyt.

Kiáll a kastély ajtójába egy havasnagy medve s azt mondja a királyfinak: ne menj tovább jó királyfi, ilyen szép erdőt, rétet, vidéket úgy sem találsz az élő világon. Én háromezer éves vagyok, s hét éve hogy mind egyedül. Ha itt maradsz, fiamnak fogadlak, s boldogul eléldegélünk, csak azokat a csúf vadakat ne hozd be magaddal.

- Már édes medveanyó - feleli a királyfi - én csak úgy fogadom el a meghivását, ha ezeket is szívesen látja, s beereszti, mert nem tudnak ezek nálam nélkül élni, de meg én sem hagyom el őket.

A vén medveanyó inkább a vadakat is elfogadta, csak a királyfit el ne szalassza.

Telt, múlt az idő. A királyfi minden reggel vadászni ment, s mindig csak az este vetette haza. Egyszer hát megérkezik a vén anyamedve kétezer éves fia is.

Azt mondja az anyamedve: rég vártalak fiam, jó, hogy nem haltál bele a nagy sebeidbe. Tudod-e, hogy itt van a királyfi ellenséged, most elbánhatsz vele; csakhogy ügyelned kell, mert olyan három oroszlánja van, mint három határdomb. - Hogy megörvend a hírnek a kétezer esztendős medvefióka!

- No anyám - elkezdi - reszelje ki hamar a fogaimat, de olyan élesre, mint egy jó arató sarlót, s oda a góc fejéhez ássunk egy likat, én bele fekszem, kegyed egy szőnyeggel betakar, akkor nem veszik észre, hogy itt vagyok, s amikor mind elaludtak, egy falásra béfalom az egész királyfit.

Késő estére jön haza a királyfi az állataival. Útjába esik egy olyan két bivaly heverésnyi, kora-nyári pocsolya. Nekidől földneheze, valamit érzett, a víznek, s úgy meghengerődzik benne, hogy ami víz csak a pocsolyában volt, azt ő mind egy cseppig magára itatta.

- Én? - mondja földneheze - ha tudná, kegyed sem kérdezné édes királyi gazdám.

Hazamentek s megvacsoráltak. Földneheze pedig, ahogy a komlós cipóját csak megehette, azon csuromvizesen neki a tűzhely fejének s végigesett úgy a szőnyegen, hogy még a hely is megrengett belé. De úgy megnyomta reggelig a likba szorult szegény medvefiókát, mert az még mukkanni sem mert földneheze alatt, hogy amikor másnap a királyfi ismét vadászni ment, alig tudá szegényt az öreg anyja a likból kiemelni. Ahogy aztán valahogy magához térhetett, azt mondja az anyjának szörnyű dühvel, fogcsikorgatva: reszelje ki édesanyám még egyszer a fogam éppen tűhegyesre, s ássunk likat most az asztal alá!

Jön haza este a királyfi. A pocsolya ismét tele volt. Beheverész újból földneheze, s magára itatja az egész pocsolya vizét. S amikor haza érkeztek, még jóformán le sem nyelte a komlós cipóját, azon csuromvizesen végighanyatlott ismét az asztal alatt a szőnyegre, úgy, hogy a szegény kalodába szorult medve nagyot nyekkent belé. Aztán megnyomkodta istenesen reggelig, annyira, hogy amikor hajnalban megint elment a királyfi vadászni, alig is tudta szerencsétlent az anyja a likból előszedni.

- Jaj, - elkezdi a medvefióka - jaj, így sem jó, időnap előtt végem lesz, ha ez tovább így tart! Holnap valahogy marassza itthon a királyfit, anyám, mutogassa meg neki a virágos kertet. Az állatokat meg rekesszék be abba a vasléckeretű kriptába, úgy aztán ha elbánhatok vele. Mégis azért ma éjszaka próbálok még egyet, de most úgy kireszelje a fogam, hogy éppen ánglus tűhegyesre, s ássunk az ágy alá likat, ott talán csak nem fogja megkaphatni a szőnyeget.

Estére kelve jött haza a királyfi, de útközben ismét csak belefeküdt földneheze a telt pocsolyába s magára itatta a sok vizet. S amint haza jöttek, s ahogy lenyelte a komlós cipóját, hengergőzött be az ágy alá. De úgy megnyomogatta, úgy meggyúrogatta reggelig a medvét, hogy csak alig győzte szusszal.

Reggel menni akar a királyfi vadászni. Hanem eléállott az anyamedve, s nem engedte; kérte, hogy most ne menjen vadászni, mert még meg sem is nézte a virágos kertet. - No, addig erre, addig tova, míg kibeszélte a királyfit a szép eszéből s otthon maradott. De sőt még abba is beléegyezett, hogy berekesszék az oroszlánokat, nehogy a szép virágokat összetapossák. Bezárták őket az öntött vasérc-kriptába.

Mikor a királyfi kigyönyörködte volna magát a dús virágos kertben, elébe áll váratlanul a medve-fiú, s rárivall: na, királyfi, most a kezemben vagy, meg is etted mával az utolsó falatodat.

A királyfi hamar át is látta, hogy itt most már komolyan megszorult, mert ráismert a medvére s egy pillanat alatt egy jegenyefán termett.

Azt mondja a medve: én amondó vagyok, sokkal jobb lesz, ha szépen leszállasz onnan, mert ha ki kell tépnem érted ezt a szép fát, tudom istenem, hogy százszorosan megkeserülöd, mert elevenen szaggatlak ízekre, érted-e ezt?

Azt feleli a királyfi: tudom, hogy végem van, le is szállok mindjárt, csak engedj előbb hármat imádkoznom.

Elkiáltja magát erre a királyfi: jóllátó, jólhalló, földneheze, ne hagyjatok!

Mondja a királyfi, hogy ez görögül van, s újból elkiáltja: jólhalló, jóllátó, földneheze jertek elő!

Hanem jóllátó, jólhalló ugyancsak törték volna a vasléckerítést, mert jól hallották a kiáltást, csakhogy az egyet sem engedett.

Harmadszor is elkiáltja hát a királyfi: földneheze, jólhalló, jóllátó, ne hagyjatok!

Felkél akkor földneheze s azt mondja: most már menjünk. Uram segíts! - avval nekifeküdt az öntött vasléc-keretnek úgy, hogy a kereten volt kettős körabroncs egy mérföldre pattant róla, de még a vaslécek is mind szilánkká szakadtak. Akkor egy villanatra a medvénél termettek, s pár perc alatt széjjeltépték anyástul.

A királyfi leszállt most a fáról, elővezette a táltost s haza indult vele.

Alighogy a királyfi a városba érkezett, hall hangos, víg muzsikaszót. Bemegy egyik házba s kérdi, miféle lárma s vígasság van ebben a városban, amikor a királyfit kellene, hogy gyászolja minden igaz lélek.

Mondja a háziasszony, - mert belátta a gúnyájáról, hogy a vendége királyfi: - bizony lelkem királyfi, ép tegnap múlt hét esztendeje, hogy elment, el a mi drága fiatal királyunk, azóta örökös örökké sírva várta vissza a menyasszonya. De hogy máig sem jött meg, és hogy az ország se legyen már tovább király nélkül, úgy határozott, hogy férjhez megy. Annak az örömünnepe ez.

- Hej, lelkem nénikém, - mondja a királyfi, - itt van ez a fél zsebkendő, vigye el a királykisasszonyhoz. Mert, hogy ehelyt egyik szavamat a másikba öltsem, amikor a királyfi, a medve elől menekülni kényszerült, előbb az ő zsebkendőjét is, a királykisasszony jegyeséét is kettéhasította, s felét-felét mind a kettőnek eltették magukhoz, és még gyűrűt is cseréltek.

Meglátja a királykisasszony a menyasszonykori zsebkendőjének a felét, s rögtön ráismert. - Haj, egeknek Ura, milyen öröme lett erre a szép kisasszonynak, de milyen kedve, mint a derűs ég, hogy az egész palotát felverte nagy jókedvében. Mindjárt tizenkét hintót állított elő, nászvendégeket abba, s egy szemhúnyításra a királyfinál termett. Bezzeg nem sokáig nézegették egymást, s méregették a zsebkendőt. Tüstént egymásra ismertek, összeölelkeztek, összecsókolóztak, hazamentek s csaptak olyan világra szóló, díszes lakodalmat, hogy hét nap s hét éjjel egyre csak vígadtak. S aki maguk közül ezt nem akarná elhinni, a holnapi napon utána járhat.

Egyszer volt, hol nem volt, valahol - ha jól emlékszem a Bekecsen túl - volt egy ember, kit úgy hívtak, hogy az együgyű Miska. Rá is szolgált az istenadta mulya embere a nevére, mert egyebet sem tett világ életében sült bolondságnál.

Egyszer, hogy hogy nem, két tehénre tett szert, de még az is az egyik kajla, a másik másfél szarvú volt. Befogja Miska az állatokat s elmegy velük az erdőre fáért. Meglát a többek között egy szép derék szál cserfát. Ejha - rikkant fel összecsapva a bokáját - ezt viszem haza né. Ebből bezzeg lehet tüzelni eleget.

A fa alá tereli a teheneket a szekérrel, hogy amint a fát kivágja, dőljön egyenest a szekérre, s ne kelljen törődni azzal is, hogy külön tologassa rá.

Kivágja a fát, hát rá is dőlt az a szekérre nagy zuhanással, hanem szekeret, tehenet úgy szétlapított, mint a palacsinta. Hej, vakarta a füle tövét Miska, mit tegyen ő most! Utóljára sem tehetett egyebet, mint hogy üres kézt ne menjen haza, vette a fejszét, a szekérkötő láncot a félkarjára s hazaindult vele.

Útközben elér egy tóhoz, s meglát abban a nád között három vadrécét úszkálni. Hogy a feleségét is a tehenekért kibékítse - gondolta - lehajít a fejszéjével egyet közülük.

Csakhogy a récék elrepültek, a fejsze pedig a vízbe csubbant, s avval annyi.

Hej, törte az eszét, hogy vegye ő ki a fejszét mármost. A vízbe csak nem megy érte!

- Ne te, ne - kurjantja el magát Misó észbe kapva, - hát ez a lánc mirevaló?

Veszi a láncot, a fejsze után hajítja, hogy ahol az megkoppan, mégis csak ott a fejsze, s akkor aztán csak megérdemli a kettő, hogy utána menjen. - Hanem bezzeg hogy a lánccal is csak úgy járt; egyet sem koppant az, csak csubb, s avval vége.

Hej, méregbe jön Misó. Csak azért is megkoppantalak én, - kiáltja dühösen. Volt a zsebében húsz ezüst huszas. Elékapja nagy bosszúsan, s egyiket a másik után mind a tóba hajigálja, de csak nem koppant az egyet se. - Aj, aki ördöge van - átkozódott Misó szertelen méreggel. Csak azért is kiveszlek én mind! - Egy perc alatt nekivetkőzött s a tónak állt, megkeresni a behajigált tárgyakat.

Öreg este lett, mire a keresést megunta, de meg erőst meg is fázott a hosszas eredménytelen kutatásban. - Keresi a ruháját, hát nincs sehol, bizonyosan ellopták. Végtére is csak annyi, hogy azon pőrén ment haza, beszámolni a feleségének a napi eredményről.

Hej, éktelen méregbe jött az asszony, hogy tudott nekik annyi kárt okozni a maga sületlen eszével! - Elékapta a laskasirítőt s úgy megpotyikálta innen s túl Misót, hogy az már csak megjárt!

Másnapra virradva feltarisnyálta s elkergette az iskolába, ha egy kevés magához való észt tudnának beleverni a buta fejébe.

Amint megyen az iskola felé, talál az úton egy tarisnya pénzt. Szalad vissza nagy örvendezéssel: itt van né, Isten mégis kirendelte a tegnapi károsodás árát.

Keresi a birtokosa az elveszített pénzt, s találkozik Misóval is, s kérdi tőle: nem látott egy ilyen, meg olyan tarisnya pénzt?

Aj, úgy helybenhagyá a szegény káros keservében Misót, hogy még a feje is csupa daganat lett tőle, hogy minek csúfolódik vele nagy ember létére!...

Telt, múlt az idő. Azt mondja egy vasárnap az asszony: hallja-e apjuk, én elmegyek a templomba. Amíg hazajövök, ügyeljen a szál kolbászra s a fazék káposztára, nehogy odasüljön, vagy összeégjen.

Odaül az ember a tűzhöz, forgatja a kolbászt s csipegeti; forgatja a káposztát, s igen a húst, abból is. Addig s addig, hogy a káposztából a húst, a lábasból a kolbászt mind elcsipegeti s úgy jól lakik, mint egy esperes.

Ejnye, - sóhajt egyet Misó kisvártatva - hiszen ma tán vasárnap volna, vagy mi: igyunk bort is reá!

Leindul borért a pincébe, hanem a kutya is sompolygott utána. - Csiba te ne, mit leskelődöl utánam, hogy vigyed a hírt a szomszédba!

Megereszti a csapot, s akkor látja, hogy a kutya még mindig ott serte-pertél körülötte; ejnye, hogy a farkasok... engem ugyan nem árulsz be asszonyodnak, ne félj, - kikapja a hordóból a csapot s a kutya után hajítja. A kutya el is futott onnan nagy vonítva, hanem a bor is kifolyt a hordóból, mind egy cseppedős-cseppig.

- Ejnye, ejnye, teremtette, hogy tevék ilyen bolondot, - töprenkedék s vakará a fejét Misó. - Izibe nekiáll a zsáknak s elkezdi a puliszkalisztet hordogatni a pincébe, beitatni a bort. Áldott szerencsére, hogy jött haza az asszony a templomból.

Látja a kárt a pincében. Megy a konyhába, ott meglátja, hogy sem hús, sem kolbász. Erős nagy méregbe jön, elékapja a laskasirítőt, hogy elpántolja Misót, aki csak az ágy alatt tuda megmenekülni, úgy ahogy az agyonütéstől.

Nem volt Misónak már otthon-maradása. Elindult hát világgá szolgálatot keresni.

Találkozik az ördöggel. Azt mondja az ördög, hol jársz itt ember a mi országunkban?

Megalkusznak hevenyében. Misó az ördöghez állt szolgálni, s avval hazamentek.

Hanem annyi gyermeke van az ördögnek, mint a rosta lika, de még eggyel több is. Kérik a vizet nagy lármával. Elibe gurítanak Misónak egy nagy hordót, hogy üresen is alig vonszolta, hadd hozza tele vízzel.

Megérkezik Misó a kúthoz, de tünekedett, mit csináljon ő most. Hiszen jó, hogy üresen elvoncikálta, hol erre, hol arra, de vízzel tele csak megbillenteni sem bir ekkora hordót! Amíg ő így tusakodék magában, megunják otthon várni az ördögök, s egyet utána küldenek. Meglátja Misó az ördögfit, hogy az egyenesen feléje tart. Hej, megszeppent, hogy mi lesz mármost vele. Hogy valamit csináljon, hát elékap egy fácskát s ásni kezdi vele a kút mellékét.

- Mit - elkezdi Misó - hát azt hiszitek, hordom én nektek hordónként a vizet, inkább kiásom a kútat, s egyszerre hazaviszem az udvarotokra!

- Jaj, ne tedd, jaj, ne tedd, - kezdett rimánkodni az ördögfi - mert az a sok szomjas ördögfióka egyszerre mind ki találja inni, s mit iszunk vajjon azután! Inkább én hordok helyetted.

Másnap az erdőre küldötték fáért. Hogy vigyen ő haza akkora fákat a hátán, mikor azokból a világnagy szálfákból csak egy félreejtett szilánk is bőven elég volna hazaemelni!

Törte a fejét: mit csináljon ő most. Unalmában elkezdette azt a tengersok fát összekötözgetni.

Megúnják várni az ördögök, s egyet utána küldöttek. - Hát te most mit csinálsz itt? - kérdi az ördög, látva hogy Misó a fákat bogozza-fűzi egymáshoz.

- Mit-é, hisz csak nem járok mindennap az erdőre fáért, hát hazacipelem az egészet mind!

- Jaj, ne tedd ezt, mert ha otthon volna, mind elégetnők egyszerre s a télen egy szál fánk sem maradna. Inkább én hazahordozgatom a hátamon rátánként - ajánlkozik az ördög.

- Hát aztán úgy is jó, hordjad ebadta ördöge, ha nem lett belőled abódi pap.

Hanem otthon összesúgtak az ördögök, hogy tegyék el láb alól Misót. Elhatározták, hogy éjjel, mikor alszik, összeaprítják. - Ezer szerencséjére Misó éppen hallgatózott a kulcs likán, s meghallá a tervet.

Mikor aztán megestült az idő, vitte Misó a favágócsutakot be a szín alá, s a szokmányával beteríti, - már mintha az ő volna, - maga pedig bebújt a szalmakazalba.

Mennek éjjel az ördögök élesre fent kardokkal, s úgy felapríták a favágócsutakot, mint a forgácsot. Mondják egymás között: ez ugyan erős s kemény volt; hogy csattogott, hogy pattogott az ütések alatt, na, de csakhogy megvan.

Reggel vette Misó a szecskába vagdalt szokmányt a hátára, s indul a házba nagy pálinkás jóreggelt kívánva.

- Hát hogy! A bolhák majd megettek, úgy csípdestek! Éktelen sok ott a bolha, hanem nem is fekszem én többet oda.

Csak most kerekedett még igazi ijedtség az ördög-familiában, amikor hallották, hogy az ő súlyos kardvágásuk Misónál csak bolhacsípés számába ment. Mindjárt színültig töltöttek egy kádat arannyal, hogy vigye innen, s menjen, amerre a szeme lát, csak nekik hagyjon békét.

- De azt a bolondot csak nem teszem, hogy én vigyem! - pattogott Misó. - Ha azt akarjátok, hogy elmenjek tőletek, hozzátok haza a béremet is, különben itt ülök, amíg az esztendőm ki nem telik.

De hiszen, inkább hazavitték a kád aranyat, de még őt is a kád tetején, csak távozzék tőlük!...

A házánál éppen össze volt gyűlve a fonócéh, amikor az ördög megérkezett a kád arannyal s Misóval a kád tetején.

S mert az ördög már erőst ki volt fáradva, akkorát lehelt, hogy az asszonyokat, mint a pihetollat, úgy fujkálta fel a levegőbe, hogy azok mind a padlás felé jártak.

Megijed az ördög; fel nem foghatta, hogy mit akarnak ezek most, mert az eszeágába sem jutott, hogy az ő nagy lélekzése emelte volna a levegőbe guzsalyostól.

Kérdi Miskától: hát mit akarnak, mit csinálnak ezek a sápadt fehérnépek itt most?

Azt mondja Miska: hát nem látod, hogy azokkal a hegyes nyársakkal kerülgetnek téged, hogy nyársra húzzanak!

Hej, megijed az ördög, ledobja sebtében a kádat Miskástul, aranyostul, s úgy elfutott, mintha csak a szemét vették volna ki.

Miska pedig, kinek ezalatt az esze is megjött valamennyire, összeszedé a széjjelfolyt aranyat, s boldogul élt abból, s tán még ma is él, ha meg nem halt.

Egyszer volt egy szegény embernek négy darab marhája: egy lova, két berbécse és egy szamara. Kiteleltette szegényesen a marháit s tavaszra kerekedve felcsapta a havasi legelőre. Legelőször a lovat csapta el, s ez, ahogy térült-fordult az erdőn, találkozott egy farkassal. Azt mondja neki a farkas:

Másodszor a két berbécset csapta el a hatodra a szegény ember. Mikor mennének, a farkas ezeknek is útját állja s rájuk rivall:

- Ne falj fel, mert most rajtunk nincs mit rágni, csontnál-bőrnél egyebet, hanem várd meg az őszt, akkorra szépen kihízunk.

A farkas eleresztette őket. - Nemsokára jött a szamár. De a szamár olyan hitvány volt, hogy alig is tudott menni, s annyi hús sem volt rajta, amennyivel egy verébfióka beérhette volna. Mégis avval fogadta a farkas:

- Ne egyél meg, mert most úgysem lakhatnál jól velem, - kéri a szamár. Várd meg az őszt, akkorra jól kihízom, s nem bánom, ha aztán befalsz.

Telt, múlt az idő. Eljött az ősz s eszébe jutott a farkasnak, hogy neki van négy marhája, elcsapva a legelőre. Elment hát arra az útra, ahol a tavasszal találkozott velük. Hát éppen jött a ló; azt mondja neki a farkas:

- Én nem is bánom, - feleli a ló - ha megeszel is, csak még a télen a kovács megsértette volt a lábam és megsántultam. Legalább annyit tégy: a patkószeget húzd ki, hogy sántán ne haljak meg.

Odahajol a farkas, hogy a patkószeget húzza ki a lábából, de a ló úgy megrugta, hogy rögtön hanyatesett. Nagy üggyel-bajjal feltápászkodik a farkas s egyet sóhajt:

Jött a két berbécs is jó-kövéren, ugrándozva vigan hegyen-völgyön, virágos kedvükben. Odakiált a farkas:

- Nem bánjuk, édes farkas-koma, - mondá a két berbécs - ha megeszel is minket, csak még egy darabig ne. Szüle nagyapánkról maradt egy káposztaföld, s azt oszd el nekünk igazságosan.

Mondták a berbécsek: úgy, hogy te állj a káposztaföld közepére, s mi a két végére, és amelyik hamarább hozzád fut, azé lesz a káposztaföld.

A két berbécs aztán úgy futott, hogy egyszerre érkezett meg a középre, s úgy összelapították a farkast, hogy az oldalbordája mind összetörött. A két berbécs pedig jókedvvel továbbtáncolva hazament.

- Nem talál hozzám a mérnökség sem, nem volt sem apám, sem semmi pereputtyom mérnök, s még én magam sem leszek soha többet.

Azután kiállt az útra a szamár elé, gondolta magában: no, ezt már megeszem, legalább egy kicsit jól élek belőle. Reám fér.

- Te farkas-koma, ne egyél meg, neked jó hangod van, s bő búza-kenyérbe teszlek nálunk. A kántor éppen most halt meg, s az ő helyébe beszerezlek és belső ember leszel!

A farkas kapott rajta, hogy hivatalbéli ember lesz, s felült a szamár hátára. A szamár, amint vitte a házak között, apró kutyákkal találkozott, ezek ugatták. A farkas erre megkérdezte:

Mennek tovább, s ekkor már nagyobb komondor-kutyák ugatták őket. Kérdezi a farkas:

- Ezek törvénytevő hitesek, ők adják a hírt a bírónak, hogy én téged viszlek.

A falu közepén lakott egy mészáros, s amikor odaértek, annak hatalmas kutyái kegyetlenül ugatni kezdették őket. Újra kérdezte a farkas:

Igy is történt. Kiszaladt a sok nagy mészároskutya, lehúzták a szamár hátáról a farkast, s úgy össze-vissza marcangolták, hogy alig maradt ép hely a bőrén, s csak nagy keservesen menekülhetett ki a mezőre. Ott leült s azt gondolta magában:

- Jól megjártam én is, mindenféle mesterséget akartam tanulni, mégsem tudok semmit. Legelőbb kovács akartam lenni, de nem sikerült. Másodszor mérnök, de azzal is póruljártam; harmadszor hívatalba kívántam lépni, de szinte, de szintehogy belehaltam! Átok alatt meghagyom mindenféle nemzetségemnek: ki amiben született, azt szeresse, azt becsülje meg!