Berde Mária
A gyémánt emberke
TARTALOM, ELŐSZÓ
Tartalom
Előljáró beszéd
A csodatáska
Az ördög leánya
A vén huszár
Hajnalcsillag
A gyémánt emberke
Szegfű Katalin
A boszorkányvár
Az árva királyfi
Együgyű Miska
A pórul járt farkas
Előszó
Tíz eredeti székely mesét adunk itt népünk kezébe, melyeket egy nagyobb gyüjteményből válogattunk össze. Valami negyven évvel ezelőtt a Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság nehány lelkes tagja sorra járta a falvakat és hozzáértő móddal megszólaltatta a regemondó öregeket, akik nemcsak hogy ismerték még a régi meséket, de kicsit talán hittek is a csudás történetek valódiságában.
Ha virágokat gyüjtött volna az a pár lelkes népbarát, akármilyen művészettel is nyomtatja, ragasztja papirosra, színehagyott váz, hártya volna már valamennyi. Ha gyümölcsöt tett volna el gazdasszonyi tudománnyal, mesterséges, avult íze támadt volna már eddigre. Csak a hibátlan gabonaszem marad meg hosszú éveken, úgy, ahogy azt a hadakozó őseink tették le jólépített száraz várpincéikbe. Mondják, mint nagy csudát, hogy az egyiptomi királysírok többezeréves kamráiból a búza még mindig épen kerül elő, és ha el is vesztette mostanára csiraképességét, tápláló ereje megmaradt. Nem tudom, így igaz-é, de még mondának is tanulságos. A tisztabúza nagyidőkig használható, mert azonos marad alkatában a testünket fenntartó elemekkel. Azonban e sírkamrák egyikében írott táblácskára is bukkantak, mely az istenesen élt és holt uralkodónak érdemeit így foglalja egybe: "Soha senkinek könnyhullatást nem okozott." A búza ki nem csirázik többé, de vajjon elveszthette-é csiráját az ige, melyet a táblácskára véstek? Mondhatunk-e ma is emberről jobbat, szebbet? Ma és mindörökkön csak ehhez a törvényhez kell igazodnunk, hogy életünk példaadó és gyümölcshozó legyen: ne szerezzünk soha másoknak könnyhullatást!
A negyven év előtt feljegyzett mesék elfeledettségükben is éppolyan üdék maradtak, mint a ma szakított virág, jóízűek, mint a friss gyümölcs, táplálók, akár a sírkamrában is elevenül elálló búza. És csiraképesek, mint a titokzatos táblácska tanítása, mert a lélek kincsei a legmaradandóbbak az állhatatlan világ változásai között. - Ezek a mesék ma is megépíthetnek, mint a búzaszem, mert azonosak lelkünk alkatával, szükségeivel. Hitetlen Tamásként bizonyára akad, aki erre a tanításra így csóvál fejet: "Ugyan ki merít abból lelki hasznot, hogy földárva legény csodatáskára teszen szert, s benne hét hűséges jótévő óriásra? Hogy a parádés kocsisnak gyémántemberke mutat ösvényt a szép királyleányok kápolnájához, s hogy akinek egész világ ellene esküdt, annak a hajnalcsillag szolgál jótettel, főtanáccsal? Várhatjuk ma a kacsát, aki felhozza nekünk a gonoszul vízbe dobált aranykulcsokat, s a hangyákat, akik szorongó helyzetünkben megsegítenének! Bizony, ma már abban az egyszerű mondásban sincs hitel, amit a mesék megsegített oktalan állatai mondogatnak jótevőiknek, hogy "jótét helyébe jól várj!"
Értelmes ember azonban nemcsak a szószerint való dolgokból tud okulni, s az igazságot a képes beszédből, eseményből is kiolvassa. Igy ismeri fel aztán a gondolkozó fej a mesékben a nép életének, felfogásának hű jelképeit. Csaknem valamennyi itt található rege azzal indul, hogy a hős, akár szegényember fia, akár királyfiú, nyakába veszi a világot, hogy szerencsét próbáljon. Bizony ez a sorsa ma is a legtöbb szegény ifjúnak, ahol a legkisebb a földporció és legtöbb a gyermek, mint az istenfélő családoknál lenni szokott. Korán meg is tanulja ott legényke is, leányka is, hogy ha nincs, azért nincs, hogy próbálja megszerezni, megkeresni magának. Azért kél útra minden meséjében, mert valóságban is mindig útban él. Aztán, mert kicsiny nép fia, mindig is a legárvábbik, legkisebb gyermek ő, akinek örökkön nagyot kell cselekednie, éppen, mint a mesében, hogy sorsát, szerencséjét kivívhassa.
Állítja valaki, hogy tőle soha senki nem kívánta azt a csodatételt, hogy aranyhidat verjen a más gyönyörűségére? Hogy télen is zöld takarmánnyal tartsa nagyurak lovait s olyan hintót fabrikáljon, melyben minden faszeg aranyból készül? - Én pedig azt mondom, hogy láttam tőle nagyobb csodákat is művelni. Szertebarangolván építi ő a világot, de nem gyémántemberkék, csodatáskából előugró óriások, jóakaratú récék, méhek, hangyák segítségével, hanem csak két kezének és egyetlen eszének erejével. Kőszikla felett kenyeret, irdatlan rengeteg helyén emberi szállást, Istent dicsérő templomot bűvöl ő magának, s messziben megszolgált garasaival felrakja a sajátház-nak nevezett tündérpalotát, melybe hazahozza a maga szívének feleségét, aki - ha nem is ragyog hold a térdkalácsán, sem hajnalcsillag a kebelén - úgy napégetten, darócban, szőttesben és mezítlábason is megbecsülendőbb, mint az úri kényelemben heverésző mesebeli királykisasszonyok.
Igy táplál minket a székely népmese csiraképes sok tanulságaival. Meríthetünk belőlük elsősorban rendíthetetlen bizodalmat és jótvárást, hogy a tiszta cselekedet a legjobb mag, mely akkor kél hasznunkra, amikor nem is számítunk reája. Vallja minden szavában, hogy aki megfontoltan és alázatosan indul útjára, azt még az állatok is segítik, hát még a Nagyisten! Hogy a józan ész továbbjuttat, mint az erőszak, s tisztesség szerzi meg az igaz támogatókat. Hogy a szótartó ember becsülete fennragyog, a szószegés szégyenben hágy: ez valóságos alapgondolata, mozgató rugója a meséknek, és vajjon számos nemzeti hibánk mellett nem kell-e büszkének lennünk arra, hogy fajtánkat soha ellenei sem nevezték hitszegőnek?
Fordítsuk csak így egyszerűbb felére az itt közreadott meséket, és akkor megtaláljuk a tündérvilág szépséges álomképei mögött a javunkra szolgáló múlhatatlan igazságokat, és tanulunk annyi életbölcsességet bércek között élő egyszerű testvéreinktől, amennyit néha csak a legokosabb bölcsek írásaiból.
R. BERDE MÁRIA.