Gerson és neje

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2023
ISBN 978-963-417-577-3 (online)
MEK-21497

Kedves Barátom, amikor Born-Himmelsdonner herceg feleségül vette Krepp Gittát, a hires táncosszinésznőt, a nemzetközi sajtó naponként oldalakon át szellőztette a mésalliance részleteit. Emlékszem, hogy asztalunkat is rendkivüli módon foglalkoztatta az ex-herceg és a Deauvilletól Assuanig és Pasadénától Zoppotig közismert nagy kokott szerelmi története, amely nem szükölködött megható részletekben sem. Kétségtelenül a legmeghatóbb, hogy amikor az uralkodóhercegnek, a házi törvények szerint, le kellett mondania rangjáról és hitbizományi majorátusáról, Krepp Gitta nyilatkozott a lapokban és mintegy magára vállalta, hogy az egzisztenciátlanná vált Born-Himmelsdonner herceget továbbra is rangjához méltóan fogja eltartani. Az asszonyi önfeláldozásnak ezt a mértéktelenségét bizonyára alaposan kiaknázza majd e nagy szerelem anyagából készülő hangosfilmszcenárium, amely a demokratikus Nyugat-Európa közönségét épugy el fogja büvölni, mint ahogy - némely, a cenzura által megkövetelt változtatásokkal - forró estéket szerez a hagyomány- és tekintélytisztelő Kelet-Európa mozirajongóinak is.

Mi már akkor megállapitottuk, hogy ezek a szenzációs házasságok, mésalliance-ok és morganatikus nászok leginkább filmszcenáriumnak valók, mert megvan bennük az a varázslatos sablón, amely egyedül tudja ujra és ujra felgerjeszteni és kielégiteni a napi munka és gond polgári és proletári tömegeinek képzeletét. Mert ebben az esetben is mi történt? A dusgazdag herceg - természetesen fiatal, szőke, autó-, póló-, galamblövő-bajnok -, aki a német császárság bukása után megmentette óriási birtokait, menthetetlenül beleszeretett a táncosnőbe. Ahogy ez Orth Jánossal, Wölfling Lipóttal és Burg Ferdinánddal történt, a fiatal hercegnek fontosabb volt a boldogság, mint a rang és a vagyon. Elhagyta keresztesháborutjárt ősei kastélyát és ha nem is szállt le a kunyhóig, de beköltözött a grunewaldi villába, amit Gitta, kinek apja nyerges és szijgyártó mesterlegény volt, akárcsak Ebert, az első német köztársasági elnök, huszéves pályájának erőfeszitésével avatott a »Sport in Bild« és a »Das Leben« cimü magazinok leghatásosabb illusztrációivá. Krepp Gitta hálószobája a »Das Leben«-ben: felejthetetlen hindu pompa és francia raffinement; Krepp Gitta tornaterme a »Sport in Bild«-ben nemcsak a legmodernebb felszerelésről és zuhanykészülékről, de egy, az évtizedes küzdelmekkel töretlenül dacoló, hibátlan aktról is tesz tanuságot.

Amikor tehát ez a főuri házasság nyilvánosságra került, sőt robbant, Hollywoodtól Budapestig minden szinházi ujságiró és filmember izgalomra gerjedt. Ragyogó, regényes főuri és müvészszerelem; mésalliance, de nem tulságosan demokratikus; semmi Arme Leute-szag. Kastélyfelvételek és kéjlakinterieurök - ezredszer ujra a legbiztosabb befektetés. És mintha csak egyedül Metro-Goldwynnek lenne igaza a kerek világon: az asztalunknál ülő finom és müvelt hölgyek, sőt okos és komoly férfiak lélekben már meg is váltották zsöllyéiket az előadásra. Akkor én valahogy azt találtam mondani, hogy véleményem szerint, a vasárnapi fővárosi lapok bármelyik házassági hire mögött sokkal több váratlan, rejtelmes és izgalmas huzódik meg, mint akár a mayerlingi tragédiában, amelyről Claude Anet most irta meg a 2747-ik regényt. A társaság hitetlenkedett, csak te voltál az egyedüli, aki azzal a fentartással, hogy az átlagpolgárral általában nem nagyon történhetik különös érdekesség, elvben igazat adtál nekem. Akkor elhatároztam, hogy állitásomat igazolni fogom és felkértem a társaság egy tagját, hogy jelöljön meg az ujságban tetszés szerint egy házassági hirt és én ki fogom bányászni belőle a szenzációt. A társaság téged bizott meg ezzel a feladattal és te ceruzával körülkanyaritottad a következő közleményt:

Hat hónap telt el azóta és én egy történetiró alaposságával, később egyenesen a kutató szenvedélyességével vetettem rá magam a Gerson-Wlissingen-házasság anyagának feltárására. Hihetetlenül izgalmas részleteknek jöttem a nyomára. Hogy milyen módszerrel, mellékes, s hogy sikerül-e felizgatnom vele korunk szenzációéhes közönségét, azt sem tudom biztosan. Mindenesetre, megállapodásunkhoz hiven, itt közlöm a Gerson-Wlissingen-ügy pontos adatait, nyersen, minden alakitás, hozzáadás és elhallgatás nélkül.

Gerson nyitott szemmel feküdt az ágyban. Izgatottan gondolkozott, sokszor pillanatokra előreszaladtak a gondolatai s ilyenkor nem tudott egyébről, csak a nedves gipszszagról és a friss brunolin és terpentin ózonillatáról. Háborúutáni új ház az új Lipótvárosban, közel a hajógyárakhoz és a fertőtlenítő-intézethez. Kétszobás komfortos lakás. Most csak a szagát érezte, mert éjfélutáni éjszaka volt és csupán a tükrös fehérneműszekrény homlokzatdíszére esett sárga folt egy fatelep hamvas izzólámpájának világából.

Még nem ismerte a lakást, mert csak két napja költözött bele. Szemközt azonban bizonyosan ott áll a két ikerszekrény, az összetolt ágyak előtt kétségbevonhatatlanul, négykézláb, a díván, letakarva a méterre vásárolt arab imaszőnyeggel. Hogy asztal van-e a szobában, nem tudja. Felül, hogy megbizonyosodjék, de a szoba öble sötét titok. Visszahanyatlik és találgatja, hol vannak a villanykapcsolók. Azt tudja, hogy az ajtó mellett nincs; már amikor először végigjárta a lakást, megállapította, hogy ezek az új házak "impraktikusabbak", mint a régiek. A komfortos fürdőszobában már az első napon nem folyt a víz. Az előszobában folyton gázszag: a resót ki kell cseréltetni. Költözködéskor az udvariban megrepedt a plafon, amikor a könyvszekrényt a helyére zökkentették a munkások. Ő a maga részéről szívesebben költözött volna régi házba, legszívesebben a Lágymányosra, közel a gyárhoz. De a "jósnő" ragaszkodott az új házhoz és a komforthoz. Egyáltalában a jósnő bele sem engedte őket szólni, hogy hol fognak lakni és hogyan. Ő bérelte ki ezt a visegrádiuccai lakást és ő vette a bútorokat is. Gerson szóhoz se juthatott, pedig lett volna néhány óhaja. Nem mintha különleges igényei lennének, de neki is van valamelyes elképzelése az ízlésről és a lakályosságról. De a jósnő meg akarta kímélni őket a berendezéssel járó kellemetlenségektől s az esküvő után úgy költöztek be a saját lakásukba, mint egy ismeretlen szállodába, ahol nekik kell alkalmazkodniok a bútorok véletlen karakteréhez, idegen akarattól meghatározott topográfiájához.

Két napig "nászutaztak" a Lukács-fürdőben s mikor hazatértek, mindketten végzetesen elkedvetlenedtek. Elly már a hallban kezdett toporzékolni, lekapta a falról a kommód fölé kiszegezett japán legyezőt.

- Hányszor mondtam a mamának, hogy nem kell ez a vacak! - s a földhözvágta és rátaposott.

A "vacak" trienti emlék volt, a jósnő egy ezredünnepélyen nyerte a tombolán. Elly apja akkor kapitány volt és a jósnő fiatal és sovány. A legyezőnél kezdődött és folytatódott a kínai zsirkő-nippeknél és betetőződött az úriszobában, amikor észrevették az íróasztal fölé kiszegezett szarvasagancsot. A szarvasagancsot a Wesselényi uccában vásárolta a jósnő, szintén részletre, mint az ágyakat és a fürdőszoba gazdag higiénikus berendezését. Elly nyomban le akarta szakítani a falról, de Gerson megakadályozta. Azzal az ürüggyel, hogy a szegek helye megmarad a falon, - valójában azonban titokban tetszett neki a szarvasagancs, férfiasnak és vidékiesen úrinak érezte. Elly valahogyan ösztönszerűen ráeszmélt a stílszerűtlenségére, - de csakugyan, mit csináljanak a sebekkel a frissen festett falon? Három képük volt mindössze: egy nyirfasor alkonyatban; egy csendélet görögdinnyével és két banánnal és a Kelenföldi Kendergyár túristaklubjának csoportképe, felvéve a Dobogókőn. A három kép már a falon függött és hasonló okból nem lehetett őket elmozdítani a helyükről. A szarvasagancs tehát egyelőre az íróasztal fölött maradt.

Gersont azért meglepte Elly indulatossága. Az irodában, ahol hét évig együtt dolgoztak, de még a kéthetes menyasszonyság és a nászút alatt, a Lukács-fürdőben sem sejtette egy pillanatig sem, hogy ilyen harsány hangok és elszabadult gesztusok lappanganak benne. Valósággal megrémült, amikor a hangos szóáradat rekedt rikácsolásba szaladt s a papucsos lábak pattogva fel-alá tappogtak, amiben a tegnapi albérlő bérkaszárnyafolyosói patáliák szokott kísérőzenéjére ismert.

Elly az irodában a dolgozni kényszerült úrilány, katonalány kivételes szerepét töltötte be. Ornstein vezérigazgató kissé mindig büszke volt, hogy a "bulankai hős" leányának diktálhatja a leveleit. A bulankai hősről ugyan nem tudtak a hadikrónikák, mert Elly apja, Wlissingen ezredes, főhadbiztos volt a szkutarii hadseregnél és Bulankánál nem az ellenséges golyó, hanem a gyomormérgezés végzett vele. Romlott kaviárt evett az ezredes és négy nap mulva már el is temették. A katonák, akik a zenés temetéshez a dísz-szalvét szolgáltatták, azt sem tudták, mi a kaviár, sőt már-már azt sem tudták, mi a kenyér. Ám azért Wlissingen ezredes hősi halottnak számított és a családi legendát, amely szerint albán parasztok megmérgezték, átvette a Kelenföldi Kenderfonó is. Elly a legenda presztízsével ült az írógéphez és mindenkor a megkülönböztetett kegyelet és az eredetének kijáró, kissé idegenkedő tisztelet tapintatával bántak vele felettesei épúgy, mint kollégái. Gersonban ez a tisztelet kezdettől tökéletes közönnyé szürkült. Túlságos fehérsége, mozdulatlan szőke haja, amiből, mintha rézből lett volna öntve, egy tincs sem lazult ki sohasem, egykedvű, vízszínkék szemei, amelyekből sem intelligenciájára, sem temperamentumára nem lehetett következtetni, egyszerűen nem foglalkoztatták. Sohasem firtatta tovább: mellek, csipők, combok - nem is látta őket. Hogy vele valaha kapcsolatba kerülhet, erre sohasem gondolt.

Öt év előtt kánikulában napokon keresztül kettesben dolgoztak a szűk udvari irodában. Gerson bocsánatot kért és levetette a kabátját, mert csurgott róla a víz. Elly biccentett s szokott merev tartása nem módosult, lélektelenül kopogtatta a betűket, miközben le sem vette tekintetét a gyárudvaron emelkedő salakdombról. Gerson egyszer félbeszakította a diktálást.

Csakugyan, a bőre száraz volt, az arcán épúgy, mint a szűk dekoltázsból kilátszó mellén. Gersonról szakadt a víz, a homlokáról, a füle mögött. A zefír-ing alatt külön érzékelte az egyenként leszaladó izzadsággyöngyöket. Az izzadt tenyerét folytonosan a nadrágjába törülgette. Ekkor bizonyos kényelmetlen csodálat támadt benne a lány testi magasabbrendűségével szemben, ez a csodálat azonban még inkább elválasztotta tőle. Gerson ifjúkora kezdetétől küzdött eredendő maszatossága ellen. Valójában nem is a maszatosság, hanem a tisztátalanság bűntudata ellen. A fatelepi raktárnok családja öt gyermekkel egyszobakonyhában húzódott meg. Gerson tizennyolcéves korában látott először polgári fürdőszobát. A kereskedelmi iskolában egyszer nyilvánosan megszégyenítették, mert nem volt tiszta a füle. Egy Gallai nevű osztálytársa jelentette fel; törvényszéki elnök fia volt és hasonlóan túlfehér és barátságtalanul tiszta, mint Wlissingen Elly. A grafitporos iskolapadokon együtt pancsoltak és Gallai keze fehér maradt, mint a kisasszonyé, mialatt az övére éveken keresztül lemoshatatlanul rátapadt a tintaceruza indigókék nyoma és a körme alja kiirthatatlanul feketéllett. Gallai ruháján soha egy folt, egy gyűrődés, holott egész éven át ugyanabban a szürke öltönyben járt iskolába. Az övére ismeretlen anyagok nyoma tapadt, sok olyasmié, amivel sohasem került érintkezésbe. Az ülepén nagy olajfolt éktelenkedett; kifürkészhetetlen, hogy került oda.

Amikor Gallai mosatlan füle miatt bejelentette az osztályfőnöknek, sírva védekezett:

Ez a Gallai verseket írt, szinte túlságosan tiszta rímekkel -, ő meg sem próbálta, mert érezte, hogy sohasem tudna egy rímpárt összehozni. De vezetett a kereskedelmi levelezésben, amelynek nehézkes, rozsdás fordulataiban sok komolyságot és realitást talált. Gallai volt az osztályban a legtrágárabb, a fiúk nagyrészét ő fertőzte meg a kamaszkori kéjjel, ám míg a többiek egyre fonnyadtabbakká és lesujtottabbakká váltak, ő változatlanul vidám és üde maradt.

Mikor Gallai följelentette Gersont a füle miatt, Kondor tanár úr szigorúan összevonta a szemöldökét. Kondor tanár úr sötétszürke ruhát hordott, magas, majdnem papos mellényt és hatszögletű fehér pikényakkendőt, mindig ugyanazzal a rózsaszín kamea-tűvel. A manzsettáját nem gombolta fel az ingére, ezért állandóan széles, patétikus gesztusokkal kísérte az előadását, miközben folyton gépiesen kapkodott a már-már kicsúszott kézelője után. Nyári melegben a manzsettáját maga elé rakta a katedraasztalra. Gersont, noha a legjobb tanulók egyike volt, nem szerette. Palástolhatatlanul örök proletárságát tanári puritánsággá nemesítette az idő. De ez a puritánság szinte feltünően vonzódott a tiszta, szőke, lányosképű fiúkhoz. Ezeket nem szidta össze, ha valami csibészséget követtek el, holott általában, ha kijött a sodrából, szinte családiasan durva volt -, ezeknek a lelkükre beszélt s végül megsímogatta őket.

Kondor a fiú göndör hajában, fényes képében, félszeg, alázatos modorában saját gyerekkorára bukkant s ezért, ha csak tehette, elkerülte. Még felelni sem hívta fel szívesen. Titokban talán elnézőbb volt iránta, mint a többiek iránt, de inkább becsületességből, mint ellágyulásból. Most azonban mégis feltámadt benne valami automatikus szolidaritás és keményen leintette Gallait:

- Ez nem tartozik magára. Nem vagyunk óvodában. Nem tűröm ezeket a hecceket.

Mert Gerson ellen állandóan konspiráltak. Igaz, hogy megtorlásképpen, mert hiányzott belőle mindenféle kollegialitás. Sohase tudta megérteni, milyen erkölcsi parancsra kell közösséget vállalnia a fiúk többnyire logikátlan, haszontalan és veszélyes kalandjaival. Gerson tanulni akart, le akarta tenni az érettségit, mert apja és bátyja sorsán megismerte a szörnyű proletárságot. A fiúk heccei, érzése szerint, zavarták abban, hogy a kitűzött célját símán elérje, hogy úriember, hogy polgár legyen. És aztán: irtózott a szemérmetlen nyiltságtól is, amelynek a fiúk nemi érésük tüneteiről beszámoltak egymásnak, sőt nem ritkán falkába verődve, a tornaterem öltözőjében, vagy a ligetben közösen kísérleteztek. Ő is megtántorodott néha, de titokban és pokoli, hosszantartó lelkiismeretfurdalások árán.

Semmi érzéke nem volt az "összetartás" iránt. Ő bizony kiadta az első tanári kérdésre a tettest, aki a kilincset bekrétázta, vagy a táblára csúfolódó, esetleg palánkra való ábrát rajzolt. Árulkodott és úgy érezte, neki van igaza, mert tiszteli a törvényt. Született tekintélytisztelő volt, a tanáraival szemben legyűrt magában minden kritikát. Különösen Kondorért rajongott és annál inkább, minél elérhetetlenebbé vált, hogy a legkitűnőbb tanulmányi eredményekkel és minden mozdulatára leső mohó udvariassággal kicsikarjon belőle a maga számára egy kis közvetlenséget. Otthon a családban valóságos Kondor-legenda támadt előadásai nyomán. Ezekbe néha kitalált intimitásokat csempészett, atyai beszélgetéseket és gyengédségeket, amelyeket elképzelni is boldogság volt Kondorral kapcsolatban. Fenséges megközelíthetetlenségében Kondor három éven át középponti istensége volt iskolai mitológiájának.

Gallait éveken keresztül gyűlölte, de egyúttal gyáván elismerte, hogy különb nála, másféle, másfajta. Ugyanúgy, ahogy ezt Wlissingen Ellyvel kapcsolatban már az első pillanatban megállapította. Nem mintha azóta nem végezné el szinte tulzóan, sőt ceremóniásan mindazt, amit a higiéne s a mindennapi kozmetika egy jól szoanyírozott úriember számára előír, de sohasem tudta többé leküzdeni az aggodalmat, hogy valamely legyőzhetetlen, ősi, örökölt tisztátalanságot hordoz magával, mint a néger a feketeségét. Sötétbarna bőre volt és göndör, drótszerű haja. A fehérekben és szőkékben antipódusait gyűlölte. Minthogy semmi kedve nem volt a megszégyenüléshez és a fiaskóhoz, ahova, rögeszméjévé vált hite szerint, a hozzájuk való közeledés feltétlenül elvezetett volna, még férfiismerősökben is kerülte ezt az ellenséges típust. A fehér terror idején, ha szembejött vele egy magas, szőke, kékszemű fiatalember, meggyorsult a szívverése és a lába. Föllélegzett, amikor elhaladt mellette anélkül, hogy öklével az arcába vágott volna. A nőkről nem is beszélve... Még prostituáltban is a kissé molett, fekete, olajfényes bőrűt kereste.

Lenyűgöző, nagy belső bizonytalanságérzetét nem utolsósorban ilyen külsőségek táplálták. De Wlissingen Ellyvel szemben nem csupán ez a motívum kényszerítette tartózkodásra, ami tulajdonképpen nem is volt tartózkodónak nevezhető, mert hiszen soha egy reflexmozdulatot sem tett utána.

Gerson a nőket két kategóriára osztotta: akiket meg lehet kapni, nem is egy éjszakára - mert ehhez sem volt elég képzelete és mohósága -, csak egy órára és akiket feleségül lehetne venni a pénzükért. Wlissingen Elly egyik kategóriába se tartozott. Gerson megszokta, hogy ott van az irodában, női segéderő, úrilány, ezredes árvája, aki előtt nem lehet malackodni és testi ordináréságát, amelynek fegyelmezését a nyolcórai irodai idő nagy próbára tette, szabadjára ereszteni. Lassanként azonban elkényelmesedett vele szemben ebben a viszonylatban is. Végül is, a felettese. Először még engedélyt kért tőle, hogy levethesse a kabátját, később már engedélyt sem kért, sőt a nagy melegben a gallérját is levetette.

Egy kulcs lógott vaskarikán az ajtófélfába vert szegen. Eleinte még nagy mesterkedésébe került, hogy észrevétlenül leemelje, szinte lelopja és közönyös képpel kiosonjon. Idővel nyilt, bátor gesztussal nyúlt érte és szinte játékosan csörgette a karikát. A lány meg se rebbent. Egyáltalában a lány sem látszott az ő létezését a lediktált levelektől elkülönítve tudomásul venni.

Iroda után rendszerint együtt mentek a kapuig. Wlissingen Ellyt egy magas, szőke, pakonpartos fiatalember várta minden este a kapuban. A fiatalember kopott tiszti uniformist viselt, paroliján két levágott csillag helyével. Leszerelt tiszt. Gerson másfél éven át naponként találkozott vele, de a villamosmegállóig mindennap el is felejtette.

- Visz lát! - mondták egymásnak a kapuban Gerson és Elly. Gerson megbillentette a kalapját, Elly biccentett és megváltozott arckifejezéssel, élénk beszélgetésbe kezdett a tisztiruhással.

- Csakugyan, hova lett a tisztiruhás? - kérdezte most Gerson a sötétben, mert ráeszmélt, hogy az utóbbi hetek mozgalmában elfelejtette a tisztiruhás létezését. Most hirtelen gyanakodni kezdett, de nem izgatottan, féltékenyen, hanem inkább bizonyos kajánsággal önmaga iránt. Mint aki ismét talált valamit, ami miatt még rászedettebbnek, még gyámoltalanabb hülyének érezheti magát. Mert az alaphangulata az esküvő óta inkább az öngúny volt, mint a kétségbeesés.

- Na tessék, ezt jól megcsináltad, alaposan bevásároltál magadnak - motyogta maga elé önkínzó kárörömmel.

Gerson Zoltán nyitott szemmel feküdt az ágyban. A szomszéd ágyban hangtalanul aludt Wlissingen Elly. Öt napja, hogy megesküdtek. Csak az anyakönyvvezető előtt, a felekezeti különbség miatt. Gerson nem akart hitet változtatni, tekintettel az öregekre. A raktárnok és a felesége ugyan olyan messze éltek Pesttől, hogy kérdéses - "tekintettel a súlyos gazdasági viszonyokra" -, hogy valaha is viszontlátják-e Zoltánt s az is igaz, hogy Gerson valósággal száműzte őket Pestről, amint kezdett valaki lenni a Kelenföldi Kender-nél. Kétségtelen, hogy azért konvencionálisan gyengéd volt a szülőkkel szemben és sohasem árulta el, milyen halálosan neheztel rájuk. Az anyjára drótszerű hajzatáért, az apjára nemcsak a szakasztott mása miatt, de főként, mert ifjúsága gusztustalan, civilizálatlan szegénységét neki tulajdonította. S amellett az öreg Gerson akkoriban olyan büszke volt a maga étel- és testszagú otthonára, hogy szigorúan megsértődött, ha észrevette, hogy elvágyódik belőle. Valójában Zoltán elvágyódása nem is volt igazi meghasonlottság: egészen őszintén ő is otthonosabban érezte magát az ismerős szagok között s a lompos családi fesztelenségben, mint bárhol másutt.

Reggel hatkor a két fiú nagy pöfögéssel, locsolással készül a gyárba. Az öreg már öt óra óta sétál a volt barakk-kórház körül. Az anyja reggelit oszt, az egész kép olyan, mint kis átszállóállomáson hajnali vegyesvonat-érkezéskor a III. osztályú váróteremben. Ő tulajdonképpen félig-meddig végig ébren van, de nem nyitja ki a szemét. Neki csak hét órakor kell ébrednie. Ő a családban az egyedüli intellektuel. A bátyja és az öccse ipari munkások, az egyik cipőfelsőrészkészítő, a másik vasesztergályos. Nekik hétkor sípol a gyár, neki nyolckor szalutál a portás:

Negyednyolckor bejön az anyja és megrázza. Úgy tesz, mintha a legmélyebb álomból, álmélkodva ébredne. Reggelire kávét kap és kiflit, a többiek csak tejet és kenyeret. A cipőjét, ruháját kitisztítva teszik az ágya elé. Aztán gyors öltözés, felületes homlokcsók a mamának, el a villamosmegálló felé. A sarkon ujságot vesz, a villamoson olvas egészen a gyárig. Délben a Kenderfonó tisztviselő-menzáján étkezik. Este nem biztos, hogy időben hazamegy, de a vacsoráját félreteszik. Megtalálja a konyhában a rezsón, akármilyen későn is érkezik a kávéházból. Egyetlen szenvedélye a biliárd, néha órákig eljátszik Brosch úrral, a pénztárossal, vagy akár vadidegenekkel. Néha éjfél van, amikor hazatér, sötétben vacsorázik, sötétben eltalál az ágyába, anélkül, hogy beleütköznék valamibe. Ő egyedül alszik, a többiek párosával.

A lakás szörnyü, ha napközben elképzeli: nyomortanya, éjjeli menedékhely. A kályhán, pohárban olaj úszik a víz tetején, az olaj színén kerek fadarabon átfúrt kanóc. Ez a mécs derengi be Gerson éjszakáit és orrfacsaró világosságával könyörtelenebbül leplezi le a szobát, mint a napfény, amely különben is csak délelőtt kilenc óra tájban deríti fel az egyik falat néhány pillanatra. Ennek a falnak alapszíne vörhenyes, befröcskölve barna pettyekkel. A szalmazsákokkal folyton a padlóra zökkenő ágyak, kék és piros cihákkal. Összecsukható cselédágy, amit reggel a fiúk kivisznek a folyosóra. Barna puhafa szekrények. Stokedli lavórral. A sarokban kávéházi álló vasfogas. Foncsoravesztett tükör, melyben csak leguggolva, ferdéntartott nyakkal látja magát az ember, ha önborotválkozik.

Az ágyak felett nagypapa és nagymama krétarajza: az öreg olyan, mint a vénségére sem megjavult zsebtolvaj, az asszony, mint a méregkeverőnő a bíróság előtt. A mécs fölött tussal és arannyal cirkalmazott rajz zsidó betűkből és számokból: nagymama és nagypapa halálozási évfordulóinak rituális naptára. És kifürkészhetetlenül - senki sem emlékszik, kitől kapták, hogyan került oda - a szemközti falon meggypiros, aranyszegélyű rámában régi olajnyomat: Faust és Gretchen.

Éjszaka egymás hegyén-hátán, a székeken, az ágytámlákon és az ablakkilincsekre aggatva, a levetett ruhák. Lerúgott cipők a földön és lapuló harisnyák, mint az alvó vakondokok. És nappal is - örök reménytelenség, hogy a sok emberhez tartozó tárgy végleges helyet találhasson. Néha napokig hever a széken egy foltozásra váró fehérnemű-darab. Lyukas harisnyák gomolyaga az ablakdeszkán. Asszimetrikusan, szétjárt papucsok orra szimatol ki az ágyak alól. A mama már nem is harcol a tárgyak fatális önrendelkezése ellen. Örül, hogy úgy-ahogy helyre tudja állítani a rend látszatát. Reggeltől estig motoz és közben főz a konyhán, kevés pénzen sokat, sok embernek. Ide-oda topog és hallgat a hosszú délelőttön, amikor nincs otthon senki. Lehetőleg nem gondol semmire. De ha hazajönnek, akkor az első alkalommal kicsattan. Senki sem hallgatja már a mama félig mártíri, félig gonosz kiabálását, de az öregasszony az egész délelőtti némaság után mohón zsörtölődik. Mire azonban Zoltán hazaérkezik az irodából, már kifáradt, már közönyös, sőt Zoltánhoz sokszor egyenesen gyengéd. Ő volt testileg a leggyengébb a fiúk közül, inkább ezért taníttatták, mint feltűnően jelentkező eszességeért. De Zoltán szorgalmával és szívósságával, kezdettől a legjobb tanulók közé emelkedett. Ez meglepte, később elragadta a szülőket. Simonhoz, az idősebbhez, vagy Kornélhoz, a fiatalabbhoz, a legkisebb konfliktusra odavágódott az ószövetségien sötét átok: "Bár meghaltatok volna, amikor szültelek benneteket!" "Hogy miért nem pusztul el az ilyen, aki így halálra tudja kínozni az anyját." Zoltánra csak gyerekkora elején zúdultak az ordináré lamentációk, de mióta az intellektuel szemükben misztikus útját járta, soha többé.

A papa kemény ember, bár csak ritkán fortyant fel, de akkor fékezhetetlenül. Ilyenkor az arca vérvörös lett és hatalmas tenyerei nem mérlegelték, hova sujtanak. Egyébként, szemben a mamával, szerette az életet és istenfélő optimista volt. "A mindenható majd csak megsegít", mondta a háborúban, amikor ötvenéves korában sáncot ásott, a kommün alatt, amikor öreg szakszervezeti ember létére éhezett családostól, az ellenforradalomban, amikor négy napig benntartották a rendőrségen, mert rá akarták bizonyítani, hogy kommunista volt. Holott ő mentette meg a cég vagyonát. Tizennégyéves kora óta dolgozott a cégnél. Előbb nehéz testi munkát, később a testi és a primitív szellemi munka keverékét. Kölyökkorában kidolgozatlan parkettkockák toronybarakásával kezdte. Majd megbízhatósága és értelmessége munkafelügyelővé léptette elő. Megnősült, elvette egy kisfuvaros leányát. Három fia született. Otthont alapított és büszke volt az otthonára, szépnek és nagynak látta.

Most raktárnok, aki pepitafüzetbe jegyzi a köbméterek számát, de néha még ma is ledobja a kabátját és segít megrakni a vagonokat, ha sürgős a szállítmány. Fizetése kétszáz pengő és tüzelőfa. A munkásokkal való érintkezésben megkérgesedett, ám ez a durvaság a családi körben többnyire érdes jovialitásban oldódik fel. Ő is Zoltánt szereti legjobban a fiai közül. Dédelgetett álma volt, hogy a fiú idővel a vállalatnál legyen könyvelő. De Zoltán az érettségi után nem ment el bemutatkozni az igazgatóhoz, holott a szerződtetése már el volt intézve. Nem akart az apja tehertételével indulni pályájának -, úgy érezte, apja proletársága egyszer és mindenkorra lehúzná magához.

Céltudatosan el akart szakadni miliőjétől, lazítani a kapcsolatot a családdal és elfeledtetni önmagával is a házat, amelyben született és fölserdült. Sárga ház, pesti ház, a régi váci vám körül. Aki építette, még a misztikus maltersárkányok és a mafla gipszangyalok költészetét is irígyelte azoktól, akik homlokzata mögött fognak élni. A földszinten egy tejcsarnok kékbetűs cégtáblája. Szomszédjában péküzlet, a kenyér állandóan étvágygerjesztő szagával. Egy bezárt bolt, valaha temetkezési vállalat volt benne, de mióta községesítették a halált, nem költözött helyébe semmi. Pedig Zoltán gyerekségének hétéves koráig egyetlen csillogása: a sárgaréz splitterrel kivert kék gyerekkoporsó.

Bent, a rozsdás vasrácsok mentén, a barna ajtók mögött mindenféle ember. A napszámosétól az állásnélküli középiskola tanáráéig mindenfajta szegénység, szenny és cikornya. A ház arisztokratája a cigányprímás, aki körúti hotelétteremben muzsikál és minden délben tanítja a bandát az újabb slágerekre. Zoltán így ismeri meg a zenét. De soha sincs otthon, amikor a banda már folyékonyan játszik, így a zenéről egész életére az marad az érzése, hogy nem egyéb a hangszerek hamis zür-zavaránál. A házmester rendőr és úgy bánik a lakókkal, mint a foglyokkal. A ház néha napokig szinte melankólikusan csöndes, mint a járványkórház. Néha megvadul s olyan, mint a tébolyda.

Gerson, mióta a gimnáziumba beiratkozott, alighogy érintkezett a házbeliekkel, de senkivel se barátkozott. Már ebben az időben csupa felnőttes megfontoltság és rendszeretet. Zsebkése van patentgombos tokban, töltőtolla és az iskolai és otthoni fiókja kulcsát karikára fűzi. Ő revideálja a hónap végén a fűszereskönyvet. A ritkán érkező leveleket vele olvastatják fel. A ház gyerekei egyébként is sokkal erősebbek és vállalkozóbb szelleműek voltak, semhogy követni tudta volna kalandjaikat. Az öccse és a bátyja viszont minden "zríben" benne voltak. Egyszer be is vitték őket a rendőrségre, mert késpengével kifosztottak egy automatát. Amikor felnőttek és inasnak adták őket, a szakszervezetekben "lopták az időt" és lányok után jártak. Mikor a bátyja tizenhatéves volt, teherbeejtett egy tizenötéves nyomdászlányt, aki a harmadik emeleten lakott. A lány anyja, aki szintén a nyomdába járt, berontott hozzájuk és pénzt követelt, hogy a magzatot elcsinálják. Pénz nem volt, a gyerek megszületett, de szerencsére meghalt. Az apja ekkor minden másnap félholtra pofozta Simont, mire a fiú három hónapra elköltözött hazulról, de visszatért, mert nagyon anyás volt. Ő mindettől végig idegen és érintetlen maradt, de most, hogy új életének keretei még üresek voltak, mindez mégis izgatóan hiányzott.

Mikor cégvezetői kinevezése után végre egyedül maradt a saját szobájában, kényelmetlen, zavaró ünnepélyesség tölti el: mintha sajátmaga inkább feszélyezné magát, mint a család. Zavarja a külső zaj: a józsefkörúti járáskelés robaja, villamos, autó - és sokáig hiányzik neki a belső zaj a békés elalváshoz. A szuszogás és horkolás és nyöszörgés orkesztere, mely huszonhét évig álomba zenélte.

Eleinte nem mer korán hazamenni. Közeli kávéházban tölti éjfélig az időt. Biliárdozik s közben a kenyereslánnyal kezd barátkozni. Egy este felviszi magához. A kenyereslány Újpesten lakik és szívesen marad vele, hogy ne kelljen órákig villamosozni az éjszakában. Így valahogy lassankint barátságosabb a szoba, idegensége megtörik, a tárgyak egyre inkább beavatódnak az intimitásaiba. Aztán, amikor már éppen megtalálná a helyét, csunya hetek következnek: megbetegszik a lánytól, ebédidőben ambulanciára jár és éppen abban az időben, amikor Ohrnstein vezérigazgató először hívja meg vacsorára.

Ez közvetlenül a sztrájkmozgalom után történik. Gerson nagy szerepet játszik a sztrájk meghiúsítása körül. Ő az, aki egy héttel előbb értesíti az igazgatóságot, hogy a munkások készülődnek s a tisztviselők, ha nyiltan nem is szolidárisak velük, de a kezükre járnak. Gerson szívből nem szereti, ha a szegény emberek hepciáskodnak.

- Láttuk a közelmultban, hova vezet, amikor a prolik kezébe kerül a hatalom -, vágott vissza égő meggyőződéssel Broschnak, a pénztárosnak, aki, bár nem volt szocialista, morális és kollégiális szempontból kifogást emelt a "besúgás" ellen. Végeredményében Gersonnak volt igaza, mert cégvezetővé léptették elő. A vezérigazgató meghívta vacsorára és félévenkint emelték a fizetését.

Gersonnak a szociális mozgalmak iránt való ellenszenve gyerekkori élményekben gyökeredzik. A sárga házat valamikor szinte félévenként megrendítette a sztrájk. Egy délután, váratlan időben hazatoppannak a férfiak, a képük vörös, a szemük dülledt és fényes, ököllel gesztikulálnak és döng a léptük. Egész magatartásuk fenyegetődző és erőszakoltan elbizakodott, mintha a hangosságukkal és durvaságukkal önmagukat bátorítanák. Az asszonyok előbb szótlan ijedelemmel merednek rájuk, csöndesen leteszik, ami éppen a kezükben van, aztán kimennek a szobából. A konyhában leülnek a vizespadra és az ölükbe ejtik a kezeiket. Aztán előbb szipogva, később hevesebben, majd végül görcsösen sírnak. A gyerekek csodálkozva köréjük sereglenek és átragad rájuk a sírás. A férfiak ekkor kivágják az ajtót és handabandázva a síró csoport elé dobbannak. Előbb üvöltve magyarázkodnak, majd, amikor a sírás nem csitul, közéjük csapnak. Ekkor a sírás ordítássá fokozódik. A férfiak fejükbe vágják a kalapjukat és hajnalban kerülnek vissza, részegen vagy egészen csöndesen, kifosztva minden önbizalmukból.

Reggelre azonban az asszonyok visszanyerik cselekvőképességüket és elindulnak a környékre hitelért. A férfiak hepciásan vagy behúzott nyakkal elvonulnak a sztrájktanyára. Otthon az asszonyok elkeseredése lázadó haraggá fokozódik a férjek ellen, akiket mindúntalan megbolondítanak a bujtogatók. Az egész ház rikácsol, minden nyitott konyhaajtón ugyanaz a delíriumos szöveg árad ki, mint jó időkben az ételszag. Aztán, néhány nap múlva, a férfiak is többet ülnek otthon, mert a sztrájkalap kezd kimerülni. Ettől kezdve félóránként más és más egyszobakonyha robban, mint a tempírozott akna. Döngetik egymást, edények és ablakok csörömpölnek. Aztán, néhány nap múlva, bekövetkezik a melankólikus depresszió. Egy csecsemő meghal. Egy kamaszlány megúnja az üvöltést és a koplalást és eltűnik. Csönd van, mintha minden ajtóra kiszögezték volna a fertőzőbetegség vörös céduláját. A férfiak ágyban maradnak naphosszat. Az asszonyok kiapadt szemmel és szájjal baktatnak föl a lépcsőkön, kezükben a lottyadt cekkerekkel. Egy este detektívek jönnek, kérlelhetetlenül faggatódznak, magukkal visznek egy-két embert.

Aztán egy este megérkezik a hír, hogy másnap reggel munkába állnak. A gyár majdnem mindig győz. Gerson a törvényszerűen ismétlődő fegyverletételekből messzemenő tanulságokat von le. A gazdagok az erősebbek, a gazdagokkal nem lehet kikezdeni - állapítja meg. - A gazdagokat tisztelni kell, sőt lehet is őket tisztelni. Egyszer vizsga után az apja bevitte a gyárirodába, a főnökhöz. Soha senki nem bánt vele barátságosabban, mint az a gazdag ember. Egy újonnan vert koronát ajándékozott neki. Az apja is, akárhogy verték a mellüket a sztrájkolók, naponkint ellopódzott a gyárba és trafikált a főnökökkel.

A kommunizmus alatt a középső kereskedelmit végezte. Az osztályban alig akadt valaki, aki ennek a riasztó változásnak igazi értelmét fel tudta volna fogni. Számukra ez a forradalom csupán a fiúk lázadása volt az apák, a tanárok, a felnőttek ellen. Ebben a lázadásban a legszélsőségesebben éppen a gazdagok és a tekintélyesek fiai vettek részt. Minél több gonddal és részletességgel foglalkoztak otthon a nevelésükkel, annál elnyomottabbaknak érezték magukat s most végre elérkezettnek látták az időt, hogy "megszabaduljanak láncaiktól". Az osztály két-három proletárja, akiket születésük óta kénytelenül szabadjukra hagytak, nem érezték olyan mértékben a friss szabadságot, mint a nevelőnőktől, nyelvtanároktól, zongoratanároktól, illemszabályoktól agyonterrorizált úrifiúk. A legforradalmibb Gallai volt, a törvényszéki elnök fia. Az öreg Gallai a legfélelmesebb tanácselnök volt a törvényszéken. Nemcsak a büntetés mértékét szabta meg könyörtelen szigorral, de a vádlottal való bánásmódban is megsemmisítően érdes és kéjelgően kaján volt. Egyike volt az ország legnépszerűtlenebb embereinek. Otthon, a családban, szintén "elnökölt". A fiúk, akik egyszer megfordultak Gallaiéknál, nem merték többé betenni lábukat a tisztviselőtelepi villába. Az ötszobás lakásban mindenki lábujjhegyen járt és suttogott. Az elnököt sohasem lehetett látni. A kertrenyíló úriszobában lappangott, de a házban mégis az volt az érzése mindenkinek, hogy mindent lát és mindent hall. Ha a fia elkövetett valami csirkefogóságot, elzárásra ítélte. Az eset súlya szerint, elsőfokon az éléskamrába, másodfokon a WC-be, harmadfokon a pincébe. A fiúk egyízben, amikor Gallai négy napig nem jött az iskolába, azt beszélték, hogy Gallai mamája öngyilkossági kísérletet követett el. Az ujságok azt írták, hogy álmatlanságban szenvedett és sokat vett be az altatóporból.

A kommunizmus alatt Gallai lett az osztály főbizalmija. A tanárok rettegtek tőle, mert az igazgatót mingyárt az első héten elmozdította a diáktanács segítségével. Igazi forradalmisága azonban mégis a család felé fordult. Május elején egy reggel az öreg Gallait bevitték a gyüjtőfogházba. A kis Gallai diadalmasan jelentette be az osztálynak, hogy "elintézte az öreget".

Gerson szorongva, zavartan figyelte ezt a fejtetőre állított világot. Egy pillanatra sem szabadult a biztos tudattól, hogy az egész átmeneti képtelenség és a felnőttek és a gazdagok végül diadalmaskodni fognak. Ugyanolyan lehetetlenségnek tartotta, hogy a szegények végkép beüljenek a grófi és bankári palotákba, mint azt, hogy a Nap helyére a Föld kerülhet fényforrásnak. Az apja mérséklete megnyugtatta, az öreg sem mozdult az egyszobakonyhából, pedig a Nagy János uccában jelölt ki neki háromszobás lakást a lakáshivatal. Az iskolai mozgalmakban passzív volt, bár eljárt a gyűlésekre. Május elsején azonban, amikor az iskola felvonult a Milleniumi emlékhez, otthon maradt. Betegséggel mentette ki magát, de a fiúk ellenforradalmárrá bélyegezték és üldözőbe vették.

Ekkor, egyízben, közel kerülhetett az imádott Kondorhoz. A puritánságba és ünnepiességbe belemerevedett Kondor, aki évtizedek szorgalmával úgy nevelte magát neuraszténiás, izgatott filozopterből kiegyensúlyozott konzervatívvá, mint ahogy a talmi patinát edzik az új bronzra, sehogy sem találta meg az új helyzethez illő hangot és gesztusokat. Az egzisztenciájáért való reszketés alkalmazkodásra ösztönözte, ám ugyanekkor föltámadt benne a félelem: hátha vége lesz és akkor jön a számonkérés. Különben, ha akart is alkalmazkodni, a fiúk nem engedték. A nehézkes, dogmatikus pedagógus képviselte legmerevebben a fenség elvét a katedrán. Akárhogy próbálkozott, az új korszak dialektikája is atyai pátosszal hangzott az ajkáról és gesztusai majesztózusak maradtak. A fiúkat ez a magatartás ösztönszerűleg ingerelte, különösen, mert az elasztikusabb jellegű tanárok az első perctől opportúnusan cimborálni kezdtek velük. Végül határozatot hoztak, hogy Kondor nem taníthat tovább, már csak azért sem, mert a kereskedelmi levelezésre nincs szükség a munkástársadalomban. Az öreg tanár húsz évet öregedve hagyta el a katedrát, az egyetlen fix pontot, amely az élethez rögzítette.

Gerson egy hét múlva véletlenül találkozott vele a nyugati pályaudvarnál. Megemelte a kalapját és tovább akart menni. Kondor megállította. Aztán sokáig járkáltak a Podmaniczky uccán. Kondor szinte vénasszonyos kétségbeeséssel lamentált és Gerson most is olyan tiszteletteljesen felelgetett, mintha még mindig tőle függött volna a tandíjmentessége.

- Meglátja, édes fiam, rossz vége lesz. Az én álláspontom: csak semmiben sem benne lenni, édes fiam!

Rémülten körülnézett és, bár nem volt a közelben senki, sietve elbúcsúzott és szinte a földhöz lapulva eltünt egy mellékuccán.

Az egyik pánik elviharzott és jött a másik. A sárga ház fele börtönben ült. A szomszédházból egy embert fölakasztottak. Zoltán rettegett, de nem csodálkozott. Ő kezdettől tudta, hogy nem lehet ujjathúzni a gazdagokkal és a hatalmasokkal. Az apját is becitálták a rendőrségre, neki is meg kellett inni a mások őrültségének levét.

- Csak semmiben sem benne lenni - ismételte meg Gerson az apja előtt Kondor axiómáját. Azóta sem ábrándult ki ebből a bölcsességből. Józan ember csak a saját maga dolgával törődik, csak saját magán igyekszik segíteni. Mikor a hullámzó nyugtalanságra rátelepedett az ájult megadás békanyála, megtelt bizakodással. A fehér terrortól inkább irgalmatlanul félt, mint felháborodott. Az öccse és a bátyja csikorgatták a fogukat, az apjuk kispolgári ösztönnel szubordinálódott az új rendnek, az új és eddig elképzelhetetlen nyomorúságnak.

De Gerson, mióta a Kelenföldi Kenderhez került, tudatosan leszögezte magát a hatalom mellé. Csak a gazdagok és a hatalmasok révén lehet elérni valamit, csak semmi rumli! - állapította meg. Szorgalmas és szívós volt az irodában, mint az iskolában és alázatos és szolgálatkész mindenkivel szemben, akitől függött. De valójában csak akkor szilárdította meg a helyzetét, amikor rendkívüli szolgálatot tett a cégnek. Őt is beavatták az akcióba, melynek az volt a célja, hogy a munkások, akár sztrájk árán is, kierőszakolják a túlóradíjak kommunizmuselőtti színvonalát. A csendőrség éppen nagyarányú megrendelést adott a gyárnak s a sztrájkot ennek a munkának megkezdése előtt akarták kimondani, hogy a vállalatot kényszerhelyzet elé állítsák. A hivatalnokok, akik újévkor nem kaptak remunerációt, rokonszenveztek a mozgalommal. Gerson felismerte a veszedelmet. Ha valaki, ő tudta, mi volt a sztrájk a sárga házban és egy éve sincs, hogy látta, mi történik, ha az igazi hatalom, a pénz és az állam hatalma megrendül. Legalább annyi őszinte meggyőződés, mint stréberség ösztönözte tehát, amikor bement Ohrnsteinhez és leleplezte "a készülő merénylet"-et.

Ez a vezérigazgatói vacsora most minden mozzanatában fölelevenedik Gerson előtt. Ohrnstein délelőtt behivatta és azt mondta neki:

Gerson alól kiszaladt a lába. Hebegő boldogsággal mondott valami köszönésfélét és kihátrált a szobából, mintha attól tartott volna, hogy a vezérigazgató közben meggondolja magát. De ahogy visszatántorgott az íróasztalához, a boldogság helyét nyomban elfoglalta a riadt bizonytalanságérzet. Még sohasem volt úriháznál vendég. Otthon - otthon mindenki úgy viselkedett az asztalnál, úgy evett, ahogy jól esett. Az apjának volt egy régi zsebkése, feketenyelű, a nikkel fénye rég lekopott a fokáról, azzal nyeste, vágta az ételt vagy húsz év óta. Ebéd után megtörölte a terítőben, ott, ahol az asztallap szélén szegletesen megfeszült. A kést nem tette zsebre, étkezés előtt oda kellett készíteni a tányérja mellé. Ha az öreg raktárnok vidékre ment átvételre, a mama evett a késsel. Afféle családfői jelvény volt a zsebkés, mint régen, a harcos időkben, az apa fegyvere. Gersonnak gyerekkori kevés vágya között szerepelt, hogy egyszer ehessék az apja késével. Egyéb emléke az otthoni kosztolásokkal kapcsolatban alig volt. Csak vendéglői étkezései kezdetén tudta meg, hogy a húst általában nem eszik a leveses tányérból s az evőeszközt nem kell megtörölni az asztalkendővel a következő fogáshoz, mert minden ételhez újra adnak kést és villát. A késsel és villával való szabályos bánásmódot vendéglői szomszédaitól leste el. Bár nem volt általános szokás, megfigyelte, hogy a vendéglői étkezők nagyrésze, mielőtt hozzáfogott volna az evéshez, kitörölte az üres tányért a szalvétával és végigsimította vele a késeket és a villákat is.

Gerson évek mulva is belepirult és nyugtalanul fészkelődni kezdett, amikor eszébe jutott a baklövés, amit a vezérigazgatói asztalnál elkövetett. Különben is zavarban volt az első pillanattól. Egész délután tanácstalanul gyötrődött: hogy lesz, mit mond, amikor belép, hogy fog viselkedni a hölgyekkel szemben, általában mi történik? Csengetett, fehér bóbitás szobalány nyitotta ki a vasrácsos, aranydárdás kaput. Ő talán kissé túlmelegen köszöntötte, mint aki nyomban a küszöbön meg akarja nyerni magának a jóindulatokat. A szobalány közönyös szolgálatkészséggel vette el a kabátját és beakasztotta egy faliszekrénybe.

Gerson átszédült a nagy, hideg hallon, felment a lépcsőn és szinte eszméletlen bekopogott a kétszárnyú fehér ajtón és benyitott.

Nagy szoba, félhomály, amelyből csak nehezen bontakoznak ki a mennyezetekig érő könyvszekrények. Az állólámpa fényudvarában, két fotőjben két cigarettázó hölgy, egy idősebb és egy fiatalabb. Ő még mindig az ajtó közelében áll, földig hajol és nem tudja, elinduljon-e vagy várjon, hogy történjék valami. De már előlép a vezérigazgató és a vállára csap:

- Örülök, hogy eljött! - kiáltja joviálisan és a hölgyek felé: - Ez itt Gerson, aki leleplezte a csirkefogókat! Engedjétek meg, hogy bemutassam Gerson urat! A legjobb emberem! - Aztán: "A feleségem és kis sógornőm."

Gerson szédült gépiességgel lép elébük. Kezet csókol a két nőnek és annyira öntudatlan, hogy a vezérigazgató kezére is ráhajol. Hajszálon múlik, hogy meg nem csókolja. Ohrnstein nevetve hőköl:

Nem, Ohrnstein nem püspök, de ahogy Gerson ellágyult pillanataiban mondani szokta: szent ember. Ez az ember, aki az irodában szinte megközelíthetetlen s az arcán állandóan a felelősségteljes munka komolysága, itthon úgy viselkedik, mint egy kamasz. Pajtáskodóan átkarolja a vállát és lenyomja a fotőjbe. A fotőj váratlanul mély, Gerson nyakig zökken bele, két karjával megkapaszkodik a támláján. Most úgy érzi, hogy nagyon komikusan hathat s a kevés lélekjelenlét, amit az egész délután erőfeszítésével összegyűjtött, szétszalad. Csak másodpercekre lopakodik a tekintetével a két asszonyra - gyönyörűek! - s rémülten menekül a tekintetével a háromszögű fehérségekről, a dekoltázsokról. A hölgyek finom elnézéssel bánnak vele, úgy tesznek, mintha nem vennék észre a zavarát.

- Magának mindegy, hogy édes vagy erős? Szerintem az ember karakterére jellemző, hogy milyen italt szeret.

Erről aztán hosszas vita kerekedik. Ohrnsteinné szerint egyáltalán nem biztos, hogy a "férfias férfi" az erős italokat kedveli. Ő már találkozott nagyon is "férfias férfiakkal", akik szerették a holdfényt és a hárfát és nem ittak egyebet limonádénál. Ohrnstein szerint mindkét félnek van valami igaza.

Gerson még soha nem ivott whiskyt és sejtelme sincs, mit értenek a hölgyek "férfias férfi" alatt. Egyáltalában, amennyire zavarától telik, csodálkozik, hogy e kevéssé jelentékeny kérdésről ilyen hosszan vitatkoznak. Ő úgy képzelte, hogy ma este elsősorban a sztrájkról lesz szó. A vezérigazgató méltatni fogja érdemeit és a hölgyek ki fogják fejezni köszönetüket. Általában azt hitte, hogy a gyárról, a hivatalnokokról, a vezérigazgató legközelebbi terveiről és más fontos dolgokról fognak beszélni. Nem ismerte azt az elvet, hogy az ember otthon "magánember". Nem ismerte a társalgás technikáját, mely tanácstalanságból apró-cseprő torz ötletfoszlányokat témává, problémává szélesít, pszichológiai és szociális mélységeket tudálékoskodik beléjük, miközben fölcifrázza a viccek szalmavirágjával. Végkép megzavarodott és a legnagyobb erőfeszítéssel tudta kinyögni a következő mondatot:

- Na, majd a hölgyek leszoktatják erről a józanságról - mondta Ohrnstein kedélyesen.

Szóval, neki döntenie kell, hogy az erős italt szereti-e vagy az édeset és meg kell tanulnia táncolni. Ösztönszerűen lenézett a földre és meglátta a lábait az ujdonat lakkcipőben. Amikor leült, a nadrágját felhúzta vagy ötujjnyira, hogy ne térdesedjék. Kilátszott a lilanyilas, fekete selyem fuszekli. Ezt a nyilat idegenszerűen elegánsnak érezte és azt akarta, hogy érvényesüljön. De most egyszerre végigfut rajta a hideg. Valahogy eszébe jut, hogy a nadrág esetleg túlságosan felcsúszott. Talán olyan magasra is, hogy kilátszik a meztelen lába. Valami hűvösséget, huzatfélét is érez, mintha a levegő közvetlenül érné a bőrét. Most nem mer mozdulni. Legkevésbé arra gondol, hogy nyilt gesztussal lejjebb húzza a nadrágját. Fészkelődik, de rémülten konstatálja, hogy minden mozdulattal több látszik ki a harisnyából. Közben bizonyosra veszi, hogy valamennyien fölfedezték a meztelen lábát és azért beszélnek olyan heves izgalommal mindenfajta érdektelen, fölösleges témákról, mert úgy tesznek, mintha nem akarnák észrevenni. Most a vezérigazgatóné kedvenc sportjáról, a lovaglásról, majd a táncról, majd később a szerencsejátékról folyik olyasféle diskurzus, mint az imént az italokról. Ohrnstein megkérdi mindig őt is, ha megoszlanak a vélemények. Ő bódultan makog valamit, de közben ilyeneket gondol magában: "Hosszú harisnyát kell hordani, akkor ilyesmi nem fordulhat elő."

Aztán irgalmatlanul hosszú kínlódás után végre bejön a fehérbóbitás szobalány és jelenti, hogy tálalva van. A nadrágtartót kellett volna leereszteni -, állapítja meg útközben, amikor átvonulnak az ebédlőbe. Az ajtónál még egy kis epizód, Ohrnstein mindenáron maga előtt akarja betuszkolni az ajtón, de ő huzakodik, majdnem testileg ellenkezik, míg végül Ohrnstein mosolyogva, vállvonogatva megadja magát. A kerek asztal a kék meisseni szervísszel, a fölvirágozott, gúlába rakott szalvétákkal elkápráztatja. Megbámulja a szarkofágszerű tálalóasztalt, amelyen gyümölcsök, piros és sárga saláták, edénytornyok és borosüvegek sorakoznak. Végre leülhet s eldughatja a lábát az asztal alá.

Ohrnstein szent ember. Ohrnstein csupa jóság és tapintatosság. Érzi, hogy Gerson a zavar örvényében vergődik s egy-egy bátorító, közvetlen szóval mindig odadobja neki a mentőövet. Mennyi tapintatosság volt abban, ahogy ez a nagyvilági ember vacsora után félrehívta és úgy, hogy a hölgyek ne hallják, ezt mondta neki:

- Ne haragudjék, kedves barátom, ezt csak azért mondom meg szemtől szembe, mert azt akarom, hogy minden körülmények között feltalálja magát: priváthelyen nem szokás megtörölni a tányért a szalvétával, nem beszélve a késekről és a villákról.

Mert valóban elkövette ezt a marhaságot. De a baj csak ezután kezdődött. A tányérok mellett egész sereg evőeszköz sorakozott függőlegesen és vízszintesen. Olyan volt az asztal, mint az ambulancia orvosi asztala: tele ismeretlen rendeltetésű lanzettákkal és csipeszekkel. Amikor hozzákezdett az étkezéshez, zavarában valóságos xilophon-koncertet rendezett. Végül mégis lebonyolította a vacsorát, bár még véletlenül sem találta el, hogy melyik késnek melyik villa a párja. A gyümölcshöz már nem maradt egyéb szerszáma egy óriási villánál, ezért aztán nem is evett a narancsból és a banánból.

Vacsora után ismét "könnyed csevegés" következett, amelyben Gerson csak igen-nemmel vett részt, de a zavara már múlóban volt. Legtöbbet Ohrnstein beszélt, végrevalahára róla és a hivatalról is. A hölgyek leültek a kártyaasztalhoz.

- Azért szeretem magát, fiam - magyarázta neki -, mert magában nincs semmi nyugtalanító, semmi prepotencia! Nekem nem kellenek a fantaszták, akik mindennap új ötlettel molesztálják az embert. A Kelenföldi Kender az államnak szállít, konzervatív üzem. A mai világban a legnagyobb erény a végletekig való alkalmazkodás.

Gerson mohón szívta magába ezt a bölcsességet. A vezérigazgató minden mondata egy-egy aforizma. Gerson még most is emlékszik minden szóra, amit ezen az estélyen beszéltek. A vezér egyre intímebbé vált, magánügyei, majd családi körülményei iránt érdeklődött.

Ekkor történt valami, amit Gerson sohasem tud megmagyarázni magának. Máig sem tudja, miért felelte erre a kérdésre a kegyetlen, vérlázító hazugságot:

Gerson hápogva fuldoklott a hazugságban, s most utolsó lélekjelenlétével a felszínre verte magát s mintha legalább valamivel enyhíteni akarná az "apagyilkosságot", túláradó melegséggel válaszolt:

Gerson megrémült. Imádja szegény öreg mamát, de lehetetlen, teljesen lehetetlen összehozni a vezérigazgatóval. A mama egyszerű asszony volt mindig. Jóságos, de élesnyelvű, szókimondó, külvárosi veszekedésekben, keresetlen családi harcokban eldurvult és hozzá most a vénség -, a ráncos kezei szegénykének, mondjuk meg nyiltan, olyanok, mint egy mindeneséi és nem tud semmiről a világon, csak a maga kis életének nagy bajairól. Hát ez lehetetlen, teljesen lehetetlen!

Mikor Gerson elmegy a vezérigazgatóéktól, nem is azért tartja magát elvetemedett gazembernek, mert megölte a papát és a mamát száműzte Erdélybe. Inkább azért öli a lelkiismeret, mert ezt a szent embert, aki kitárta előtte otthona kapuját és szívét, rútul becsapta.

- Rútul visszaélek a bizalmával. - Még emlékszik a szóra. Soha máskor nem használta a "rútul" kifejezést, amellyel akkor megbélyegezte magát. Szeretett volna visszarohanni és mindent megvallani őszintén, de mindent amúgy sem vallhat meg. Nem, ő csakugyan az utolsók legutolsója. Beengedik egy úri, selyemtapétás, perzsaszőnyeges villába, leültetik az asztalukhoz: a drága Ohrnstein, a "gyönyörű" vezérigazgatóné, az "aranyos" kis sógornő -, ez a két állandó jelző, amivel a vezérigazgatóné lesoványított, petyhüdt szikárságát és a kis sógornő mozgékony, kreol gömböcségét egyszer és mindenkorra ünnepelte -, igen, befogadják maguk közé... és ő délben még ott állt a Poliklinika várószobájában türelmetlenül, amíg szólítják és amikor végre bejut a rendelőbe, a fiatal, vörösbajszú, sündisznószemű segédorvos otromba heccet csinál ebből a megszégyenítő, mocskos állapotból és kezelés közben mindennap ugyanazzal a fölényes, vicces mondattal bátorítja:

Ha a vezérigazgatóék tudták volna, milyen méltatlan volt akkor a bizalomra!

Gerson Zoltán nyitott szemmel fekszik az ágyban. Három napja, hogy Wlissingen Elly a felesége, illetve... három napja, hogy itt fekszik mellette, de még mindig nem a felesége. Elly beteg. Ez is a fatális pechek közé tartozik, amelyek Gersont szinte törvényszerűen utólérik. De most megpróbált férfiasan, szinte atyaiasan gyengéd lenni. Fel is ült, hogy ezt a hangulatot élménnyel táplálja, hogy megnézze az alvó lány bájosan meghatónak elképzelt arcát -, de meglepően öreges és rosszindulatúan bamba, az eddiginél is idegenebb nő feküdt arasznyira a párnájától. A szája széle felszaladt az ínye fölé és csipkés volt, kis bőrszálak lefegtek rajta és csak most fedezte fel, hogy az állán egy szemölcs van, amelyben három vöröses szőrszál ágaskodik. A szeme alja szürkésfekete, az orra fényes, két mély barázda vezet a szája szögletéhez. A kisímult homlokán két hosszú és egy rövid ránc letörölhetetlen nyoma.

Mikor visszafeküdt, először kérdezte meg magától, előbb tragikusan, később kétségbeesett humorral:

Mert mindeddig nem ért rá föltenni a kérdést és sokkal jóhiszeműbb volt, semhogy föltette volna.

Ha most visszaidézi a döntő délutánt, alig tud megkonstruálni valamelyes logikus előzményt. Kétségtelenül aznap reggel óta rosszkedve volt. Elsősorban is, a takarítónőjét már előző délután bevitték a kórházba, vesebajjal. Aztán esett az eső és ő a hivatalban felejtette az esernyőjét. Aztán délelőtt, talán életében először, afférje volt Ohrnsteinnel. A brünni levelek nem készültek el idejében és Ohrnstein, aki hihetőleg más okból volt a szokottnál idegesebb, ráförmedt:

- Gerson, mi van a Tachauer-féle levelekkel? Maga is csak olyan, mint a többi!

Gerson elsápadt, nem tudott válaszolni. Meghajtotta magát és kiment. Majdnem elsírta magát. Hogy ő is olyan, mint a többi? Ezt még a legvadabb idegesség állapotában sincs joga kimondani a vezérigazgatónak. Ő szereti ezt az embert, igen, szereti és megérti, ha ideges, mert egy milliós vállalat sorsát hordozza a vállán, de pont Gerson Zoltánnal nem lehet ilyen igazságtalan. Ki volt az, aki a vállalatot megmentette a sztrájktól, a legnehezebb napokban, éppen a legtöbb megrendelés idején? És ki volt az, aki a leépítés hálátlan szerepét magára vállalta, hogy a vezérigazgató népszerűsége ne veszítsen. Ohrnstein ekkor elutazott egy hétre a Semmeringre.

- Nézze, Gerson, megszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy egy sereg ember kenyértelenné válik, de meg kell lennie a vállalat érdekében. Én most elutazom és maga fogja közölni velük. Maga mégis csak közülük való, magától jobban meg fogják érteni.

Azt nem tudja a vezérigazgató, hogy gyűlést rendeztek ellene a Magántisztviselők Egyesületében... jó, ő mindent vállalt, mert szereti ezt az embert... Amikor a képviselőházban interpelláltak, hogy az állammal szállítási viszonyban levő Kelenföldi Kendernél a vezetőség terrorizálta a munkásságot és a tisztviselői kart, hogy állásvesztés terhe mellett a kormánypárti jelöltre szavazzanak - nem vállalta-e örömmel, hogy ő volt az az alárendelt tisztviselő, aki az igazgatóság tudta nélkül túlbuzgóságból terelte be a gyári alkalmazottakat a kormánypártba?

Ő szereti ezt az embert és hálás neki, mert nemcsak főnöke, de sok tekintetben atyja is. Mióta a szegény papáékat leküldte Lugosra, ez az ember az egyetlen a világon, akihez minden szeretetével, tiszteletével és csodálatával ragaszkodik. Szegény papa... ő megértette és amikor kínlódva megmagyarázta neki, hogy a karrierje érdekében szükséges, hogy a család elköltözzék Pestről, nyomban beleegyezett. A drága öreg, még maga keresett állást a vidéken - kapott is egy raktárnokságot Teplic mellett egy gőzfűrésznél, de Gerson mindenáron azt akarta, hogy Erdélybe költözzenek. Az is gazság, hogy Gerson úgy protezsálta az öreget, mint egy minden jóindulatra méltó idegent. Összeköttetései révén sikerült elszerződtetni Lugosra rosszabb fizetéssel, de az apja, szegény, belement, mert Gerson egyrészt azzal érvelt, hogy "Erdélyben nagyobbak a lehetőségek", másrészt, mert kérdezetlenül beletörődött, hogy Gerson jövője érdekében rejtélyes okokból éppen az szükséges, hogy ő Erdélyben lajstromozza és őrizze a rönköket.

Ezzel az Erdéllyel Gerson egy kicsit a lelkiismeretét akarta rendbehozni. Szegény papa, őt alaposan eltette láb alól, de legalább az legyen igaz, hogy a mama Erdélyben él.

Ezen a napon azonban szinte kétségbeejtően hiányzott neki a család. Olyan magányos volt a koratavaszi lucskos napon, olyan megbántott és csalódott, hogy nagy szüksége lett volna a szegény papa igénytelen optimizmusára és a drága mama bamba imádatára. Azelőtt, ha néha hazalopódzott, egy kicsit kibujhatott agyonfegyelmezettségéből - bár fitymálkozott és nem vallotta be magának -, napokra felüdült. Levetette a kabátját, mellényben, ingujjban ült az asztalhoz, lerúgta a cipőjét, mint régen és felvette a papa papucsát, mert a lába tulajdonképpen szakadatlanul fájt, amióta divatos cipőket kezdett hordani és ez a fájdalom hozzátartozott a közérzetéhez. És akármit mondott, bölcsesség volt. Mindez nagy kényelmet jelentett a folytonos feszültség és védekezés közben. A testvérei ugyan megpróbáltak opponálni, de az öregek elhallgattatták őket. A fiúk, amióta Gerson a Kelenföldi cégvezetője, különben is elhúzódtak tőle.

Ezek ipari munkások, szervezettek, a kisebbik pláne kommunista. Amikor Gerson leleplezte a készülő sztrájkot és este büszkén hazaszökött, hogy bejelentse a szülőknek a cégvezetői előléptetést, a fiúk felálltak és tüntetően kimentek a szobából.

- Annyi baj legyen, - gondolta és vállat vont. - Az őrültek! Öreg napjaikra éhen fognak dögölni! Majd éppen ők fogják megváltoztatni a világ rendjét! Szocializmus! Láttuk már egyszer. Ő is megfordult a szövetségben és konstatálta, hogy a hanyag tisztviselők a leghangosabbak. Akik nem szeretnek dolgozni, akik nem éreznek együtt a vállalattal.

Annyi baj legyen, legalább nem kell velük tartani a kapcsolatot. Nem, szó sincs róla, nem, mintha nem szeretné őket. Benne épúgy van testvéri, mint fiúi szeretet. De megint más lapra tartozik, hogy az ember köteles-e fenntartani a bensőséges érintkezést a rokonaival, ha azok nemcsak hogy alacsonyabb társadalmi osztályhoz tartoznak, de nem is akarják elismerni a magasabb társadalmi osztály fölényét. Kérdés: köteles-e Gerson Zoltán érintkezni a fivéreivel, ha azok nemcsak hogy nem respektálják intellektuel arrivált bátyjukat, de megmagyarázhatatlan, komikus gőggel, sőt gúnnyal bánnak vele? Ha néha vitatkoznak, azokkal a folyékony nagyképűségekkel és fantazmagóriákkal próbálják ledorongolni, amelyeket ő még arra sem méltat, hogy elolvassa őket.

Nevetséges, ostoba proligőg! Neki több jogcíme lenne a fölényeskedéshez, azonkívül neki is megvan a dolgokról a véleménye. Ő nem olvassa a propagandafüzeteket, amelyekből a testvérei tudálékos hülyeségeiket merítik, de minden könyvet megvesz, vagy kivált a kölcsönkönyvtárból, amire az ujságja, vagy, főként, a vezérigazgatóné felhívja a figyelmét. Mert a vezérigazgatóné, amióta hozzájuk járt, kezébe vette irodalmi nevelését. A vezérigazgatóné három nyelven olvas, s amit ő tart érdemesnek az elolvasásra, az bizonyára a legjobb és a legfontosabb. Gerson H. G. Wellstől épúgy elolvassa a Világtörténelmet, mint Pierre Benoit-tól a Királyasszony szeretőjét. Szereti Mereskovszkijt, de Dekobrát sem veti meg. A vezérigazgatóné szerint Dekobrának sok mindent el lehet nézni, mert szellemes. Jack London kutyahistóriái "édesek". A magyar irodalomból - nem tehet róla - még mindig Mikszáthot szereti a legjobban. Herczeget kevésbé, Csathót már inkább. Szereti Kiss József és Ernőd Tamás költeményeit. Ady érdekes, de homályos. Az újabb írók közül Csörsz Aladár a kedvence. Ezt a Csörsz Aladárt kevesen ismerik, ő egy antikváriumban vette meg nagyon olcsón "A fehércsillagos mén" című regényét. A könyvet Dombóváron nyomták, de többet ér, mint ezek a nagy reklámmal hirdetett pesti regények. A spanyol-mór-háború idejében játszódik, egy arab harcos és egy keresztény lány szerelmét tárgyalja. A vezérigazgatóné egy éjszaka kiolvasta és el volt ragadtatva tőle. Azt mondta, hogy ezt a Csörsz Aladárt fel kellene fedezni.

Szóval, ő elolvas mindent, amit érdemes elolvasni, nem is beszélve a szakkönyvekről, mert nem elégszik meg azzal, hogy csak a kereskedelmi kérdésekben legyen otthon, ő érteni akar a produkcióhoz is. Ezt tudja a vezérigazgató és külön a javára is írja. A vezérigazgató nem szereti a szépirodalmat, szerinte a jövő: a technika, a gép.

- Ma, amikor négy nap alatt repül a Zeppelin Berlinből Tokióba, nem érek rá hosszú regényeket olvasni - mondja a vezérigazgató. Erről azután hosszú vitákat folytatnak vacsora után. Török Zelma, az aranyos kis sógornő, a vezérigazgató pártján van. Szerinte: a mai embert az autó izgatja és a film szórakoztatja. A vezérigazgatóné elismeri, hogy a világ az elmúlt 15 év alatt alaposan megváltozott, de ő mégis szívesebben lovagol ki hajnalban Gödöllő felé, mint hogy akár Rolls-Royce-on vágtasson a Nurburg-Ringen és szívesebben nézi meg a Shakespeare-ciklust a Nemzetiben, vagy egy finom Geraldyt a Vígben, mint száz hangosfilmet. A vezérigazgató szerint viszont az ember nem azért jár színházba, hogy ott problémákat fejtsen meg, hanem, hogy elfelejtse napi gondjait. A vita elfajul, a vezér kiabál, föl és alá szaladgál, percenként megiszik egy pohár vizet, az asszony a fotelben a szellemi fölény gúnyos mártírmosolyával megsértődik. Az aranyos kis sógornő temperamentumosan leszögezi:

Nehéz eset. Igyekszik a két álláspontot összeegyeztetni. Alapjában a vezérnek van igaza. Mindenben a vezérnek van igaza. De ahogy dadogva, ideges óvatossággal próbál mindkét félnek igazat adni, egyszerre az egész kérdést kezdik unni, a vita már el is laposodik, már nincs kedvük tovább folytatni.

De Gerson emlékében gyönyörűek voltak ezek az esték, ezek a szép, tanulságos viták: hogy húsz év mulva lesz-e mindenkinek saját repülőgépe, hogy a rádió fejlődhetik-e odáig, hogy mindenki a zsebében hordja a leadóállomást. Hogy a rövid szoknya és a bubifrizura átmeneti jelenség-e, vagy végkép megmarad; hogy a spiritizmus svihákság-e és a grafológiában van-e valami; hogy a zsidóság faj-e vagy felekezet; hogy Budán jobb-e lakni, vagy Pesten; hogy a hangosfilm megöli-e a színházat, hogy a jelenlegi kormány után jöhet-e egyáltalán valaki más; és hogy válságban van-e a házasság?

- Igaz, Gerson, maga mért nem nősül meg? - kérdezte egyszer a vezérigazgató.

- Na, majd én keresek magának valakit - mondta vidám jóindulattal a vezérigazgatóné.

Ez a beszélgetés sokkal fontosabb volt, mint akkor hitte. Máig sem tudja miért, de az volt az érzése, hogy a vezérigazgatónénak abban a pillanatban már volt is számára feleségjelöltje. Az aranyos kis sógornőt, Török Zelmát, akinek rezgő mellét, kissé ferdén táncoló csipőjét oly sokszor vizionálta garszónszobájában, először kirekesztette a lehetőségek sorából. De aztán, hogy jobban végiggondolta a dolgokat, nem is tartotta olyan képtelenségnek. Utóvégre, már volt példa rá, hogy egy vezérigazgató, egy nagy vállalat teljhatalmú ura megbízható munkatársát családilag is magához akarta fűzni. Aztán - ahogy ő informálva van - az aranyos kis sógornőnek nincs olyan nagy hozománya, hogy különleges partira számíthatna, viszont annyi pénze van, hogy egy magafajta főtisztviselő, akinek van jövője a cégnél, pláne, ha a vezérigazgatóval rokonságba kerül, szépen berendezkedhessen és a kamatokkal még kényelmesebbé varázsolhassa az életét.

Először még önmaga előtt sem mert erről az eshetőségről nyiltan gondolkozni. Nem is Zelma miatt, aki önmagában is nagyon kívánatos, főként zsánerének megfelelő nő volt és talán éppen ezért, mert gömbölyű feketeségével az a típus, amelyhez a legkevesebb zavarral tudott közeledni, nem is tartotta olyan elérhetetlennek -, de a vezér miatt, akit viszont elérhetetlennek tartott. A kis sógornő a vezérhez tartozott s átlényegült a vezér csodálatos tulajdonságaival. Már a vezér külső megjelenése, a magas, nyúlánk alak, kissé hajlott hát, az előreugró energikus áll, a húsos ajkak közül kiálló egészséges, erős fogak, a nemesen hajlott karvalyorr, fekete haj ősz halántékkal, nagy homlok, mindenen átlátó fekete szemek -, maga a vezér mesélte, hogy külföldön mindenütt arisztokratának nézik! És a modora, mindkettő, a hivatalos és a magán. Ahogy egy diplomata kimértségével tud elintézni feleket, akik kellemetlenek. Ahogy a világfi elragadó charme-jával megfőzi a legnehezebb miniszteriális embereket. Ahogy ellentmondást nem tűrően parancsolni tud:

Ahogy egy mondattal fejéntalálja a szeget, kibogozza a legnehezebb csomókat. És máskor, ahogy felmelegszik és érdeklődik magánügyek iránt:

- No, mondja meg, nekem megmondhatja, hiszen magunk között vagyunk, van valakije?

Esze van és szíve van ennek az embernek. Gerson büszke rá, hogy ilyen ember alatt dolgozik. Néha, amikor nem veszi észre, percekig el tudja nézni az okos szemeit, az elegáns, mértékletes és mégis energikus gesztusait. Csakugyan, néha rajta felejti a szemét és ha Ohrnstein tekintete véletlenül rátéved, zavartan elfordul és belepirul.

Egyetlen ponton zavarodott meg rövid időre ez a harmonikus rajongás: Gerson egy napon megtudta, hogy Ohrnstein megcsalja a feleségét.

Ősz elején, estefelé, amikor iroda után kilépett a kapun - véletlenül éppen Brosch-sal, a pénztárossal -, a másik járda mellett feltünt neki egy várakozó fekete autó. Pirosruhás nő ült benne, hátrahúzódva, mint aki attól fél, hogy felismerik.

- Ha azt veszem, hogy milyen gyönyörű felesége van és ez a szép családi élet...

- Én nem vagyok vezérigazgató, én is szeretem nőmet, nekem is szép a családi életem: mégis megcsaltam már vagy húszszor a feleségemet.

Ami azt illeti, Gerson számára ez nem ujság. Jól tudja, hogy a férfiak egy-kettőre megfeledkeznek hitvesi hűségükről. Azt is tudja, hogy "ezt enyhébben kell megítélni, mint a nők hűtlenségét". Gerson emlékszik, hogy hatéves korában a mama sokat sírt és hiába faggatta, nem akarta megmondani, miért sír. Simon, a bátyja, akkor már kilencéves volt, koránérett, romlott kölyök. Egy este felvilágosította, hogy a mama azért sír, mert a papa "összeadta magát a fatelepi portásnéval". A papa is... pedig a papánál jobban senki sem szereti a feleségét. De ezek "férfidolgok". Ettől még lehet valaki tisztességes ember. Ezt ő megérti, de...

De mégis, villámcsapásként éri a leleplezés, hogy Ohrnstein is... Igaz, Ohrnstein is csak ember... de... róla valahogyan sohasem hitte volna. Ő Ohrnsteint csak a munka nemes komolyságában és a családi kör előkelő derűjében tudta elképzelni. Eddig sohasem vett észre benne semmi gyengeséget és kicsinyességet. Amikor most elképzelte, hogy a vezér az autóban ül és szorongatja a nőt, mint egy jampec... szinte kétségbeesett a csalódástól. Majd később, mint az Ohrnstein-ház vendége, mint az Ohrnstein családi kör kültagja -, azonosította magát a gyönyörű vezérigazgatónéval. Akinek ilyen gyönyörű felesége van és aki minden szempontból ilyen hibátlan, ilyen tökéletes, mi szüksége van annak ilyen méltatlan kalandra?

Úgy kínozta az eset, mintha Ohrnstein őt csalta volna meg, mintha tőle is elvont volna valamit az érzésekkel és a kegyekkel, amelyeket Prutyira pazarolt. Nem az fájt neki elsősorban, hogy Prutyi nyolcszáz pengőt kap és ő csak ötszázat. Ő nem panaszkodik, a vezér bőkezű vele szemben, félévenként emeli a fizetését. Nem erről van szó... hanem... mit tudja ő... Napokig letört és kedvetlen, éjszaka nehezen alszik el. Ha a vezérrel találkozik az irodában, nem mer a szemébe nézni és a tekintetében lehet valami panaszos és szenvedő, mert a vezérigazgató megint megkérdezi:

Nem, nem beteg, csak tele van megbolygatott illúzióinak nyugtalanságával. - Jó, hát nője van, kinek nincs nője? - százszor megpróbál józanul érvelni, de nem segít, változatlanul feldúlt és csalódott. Csak mikor néhány nap mulva meghívják Ohrnsteinékhoz vacsorára, akkor kezd szétoszlani ez az értelmetlen, féltékenységszerű rossz érzés. Először is konstatálja, hogy a vezér magatartása sem vele, sem a családi körrel szemben nem módosult, mióta a titok lelepleződött. Eleinte még zavarban van, nem mer Ohrnsteinné szemébe nézni, mintha azzal, hogy tudomása van a vezér hűtlenségéről, ő is részes lenne a csalásban. Aztán lassanként megnyugtatja, hogy Ohrnstein époly gyengéd férj, époly elragadtatással figyeli felesége graciózus mozdulatait és szellemes megjegyzéseit, mint azelőtt. És semmi nyoma, mintha akár egy pillanatra is elvágyódnék innen, mintha nem itt érezné magát a legjobban a világon, mintha nem itt lenne a legboldogabb. S a szép, zavartalan, vidám este végén szinte elmosódik a várakozó autó a pirosruhás nővel. S ha nem is tudja bebizonyítani magának, hogy a kaland csak pletyka vagy hallucináció, a mindenáron való vágy, hogy zavartalanul tisztelhesse, az este idillikus hangulatában jelentéktelenné, szinte valószínűtlenné csökkenti az esetet.

Mikor éjféltájban eltávozik, megint csupa lelkesség és harmónia, s ha a fekete autó a piros nővel eszébe jut, úgy löki ki a tudatából, mint a szerelmes diák, ha arra gondol, hogy ideáljának is vannak alantas testi funkciói.

Ez a félénk rajongás, amely folyton attól tart, hogyha egy bizonyos határon túl elárulja magát, minden elromlik; ez a különös, a szenvedély formáját öltő vonzalom, amely a félig megvalósultság állapotában megtalálja a fájdalmas boldogságot és nem meri kockáztatni, hogy megbizonyosodjék: ez tartotta vissza eleinte Gersont attól, hogy komolyan foglalkozzék Török Zelma megkérésének gondolatával. Még akkor sem mert erre nyiltan gondolni, amikor rekonstruálva az emlékezetes beszélgetést és egybevetve a körülményeket, már-már azt hitte, hogy ő követ el tapintatlanságot, amikor úgy tesz, mintha nem értené meg Ohrnsteinék "célzását". Néhány nap mulva ismét meghívták, de a dolog érthetően nem került szóba, mert egy bukaresti gyárigazgató is jelen volt a vacsorán. Ettől kezdve rejtélyes okokból három hónapja nem hívták többé. Már ettől is nagyon sokat szenvedett. A mellőzést már-már annak tulajdonította, hogy a vezérigazgatóék félreértik a gyávaságát és sértődötten vonakodásnak tekintik, mert nem nyilatkozik az aranyos kis sógornő megkérése irányában. Hiszen, ha csak egy szóval biztatnák, ha valahogy megbizonyosodnék arról, hogy nem képzelődik. Mert... ha mégsem erről van szó... akkor viszont, akkor elképzelni is borzalmas, hogy mi történnék. Ha ez a házassági terv meg sem fordult a vezérigazgatóék fejében, akkor őt rögtön kirúgnák a lakásból, talán az állását is elvesztené, mindenesetre a vezérigazgató jóindulatának egycsapásra vége lenne. Mert megtörténhetnék, hogy a vezérigazgató azzal a zuzmarás ridegséggel, amellyel a kellemetlen üzletfeleket szokta eltávolítani, ezt mondaná neki:

- Még a gondolat is arcátlanság, hogy maga be akar nősülni az én családomba, édes barátom!

Mert lehet, hogy ezt mondaná. Bár, ami Zelmát illeti, nem egészen alaptalanul képzelődik. A lány kezdettől vonzódott hozzá. Az ember az első pillanatban megérzi az ilyesmit. Kétségtelen, hogy hármuk közül Zelmával tudott a legközvetlenebbül diskurálni. Époly okos és művelt, mint a többiek, de szellemi fölénye nem jelentkezik olyan méltóságteljes, visszatartó formában, mint például a vezérigazgatónéé. És amellett van oka rá, hogy a lány testi hajlandóságára is következtessen. Egyszer, gramofónnál táncolni tanította: ő amúgyis esetlen volt és semmi áron sem állt volna ki, ha a vezér rá nem parancsol: Na, Gerson, egy-kettő, ne legyen gyerek! - de a zavara szinte részegséggé fokozódott, amikor Zelma egész testével rápréselődött. Átkarolta és ujjait szinte belemélyesztette a hátába. A két nagy melle olyan erővel tapadt rá, hogy ő alig tudott lélekzetet venni. Tánc után a lány leült, lihegett és legyezte magát.

Egyszer - húsvét- vagy pünkösdvasárnap volt három év előtt - autókiránduláson voltak Esztergomban. A hátsó ülésen Ohrnstein és Ohrnsteinné ültek, ők ketten a kisülésen. Alig, hogy elhagyták a vámot, Gerson érezte, hogy a lány combja szorosan az övéhez símul. Ő előbb elhúzta a lábát, mert azt hitte, hogy véletlenség, de a lány követte és még határozottabban hozzátapadt. Ekkor Gerson nem moccant többé. Meglepetten, de a testi gerjedelem minden nyoma nélkül, majdnem udvariasan átengedte neki a lábát, hogy kitölthesse rajta a kedvtelését.

Visegrádnál egy erdőszélen leszálltak, előbb megebédeltek a hólyagpapírból kicsomagolt vegyesfelvágottból, aztán Ohrnstein elvonult egy bokor alá, zsebkendővel letakarta az arcát és elaludt, Ohrnsteinné kifeküdt a napra, hogy lebarnuljon. Ők ketten kalandra indultak az erdőbe. Beszélgetésük jelentéktelen lehetett, mert Gerson már nem emlékszik egy szóra sem. De mégis történt valami, aminek Gerson jelentőséget tulajdonít. Zelma három-négy lépéssel előtte haladt. Hirtelen megállt és megigazította a harisnyakötőjét. Majdnem övig felkapta a szoknyáját, miközben, ha jól emlékszik, az új, nyolchengeres kocsik előnyeit fejtegette.

Gerson szorgalmasan gyüjtögette ezeket az adatokat és belőlük is jogcímet merített az aspirációkhoz, amelyeket a lánnyal szemben egyelőre teoretikusan táplált. Bár voltak kételyei - lehet, hogy egy ilyen túltemperamentumos nő mindenkivel kacérkodik -, de nem, ezeket a sorozatos jeladásokat mégsem lehet félreérteni. Csak volna bátorsága hozzákezdeni! Milyen gyönyörű lenne: nagy esküvő, hosszú, virágos autósorral, bámészkodókkal a járdán, aztán kéthetes nászút Velencébe, aztán... esetleg egy kis budai villa. Nem, nem saját... csak villalakás. Négy szoba, nagy erkéllyel... és egyik este Ohrnsteinéknál, egyik este náluk, aszerint, ahogy a hölgyek telefónon megállapodnának... A csillár messze kivilágítana az uccára és kihallatszana a gramofón, hogy a járókelők egy pillanatra megállnának és ágaskodva bekémlelnének.

Ő néha szintén kilopódznék az uccára és gyönyörködve bebámulna a saját otthonába.

De bármilyen szép álom is, hogy Török Zelma legyen a felesége, mégsem kockáztathatja a vezérigazgatóval való bensőséges kapcsolatot egy esetleges képzelődésért. Nem is azért, mert az állását félti, de ez a kapcsolat mindentől függetlenül drága neki.

Hiszen, ha tudná a vezérigazgató, hogy mit jelent neki! Éveken keresztül szinte felolvadt ebben az érzelemben, olyannyira, hogy a másfajta szenvedélyei szinte elsikkadtak. Ezért nem volt például állandó nője sem, ezért hidegedett el a családjától. Sokszor álmodott róla, hogy a megáradt folyóból kimentette a vezérigazgatót. És mindezért cserében, azon a délelőttön azt mondta neki:

S hiába, hogy tíz perc mulva bevitte a brünni leveleket: a vezér rá se nézett, pedig máskor mindig volt egy-két odavágó megjegyzése, vagy kedélyes mondata. Ő búsan kiódalgott, rövidesen jött az ebédidő és ebben a letört állapotban hagyta el az irodát. Nem ment a menzára, mert attól tartott, hogy a hivatalnokok észreveszik az arckifejezésén, hogy valami kellemetlenség érte. Ha ezek megtudnák, hogy kegyvesztett lett, milyen káröröm kerekedne, milyen elégtételt éreznének!

A kis vámházkörúti vendéglőben, ahol ebédelt, pörköltszag, fejessalátaszag és erős ruhaszag terjedt. A kisigényű, kispénzű vendégekhez szokott pincérek barátságtalanul közvetlenek és szórakozottak. A legnagyobb asztalnál, mint ahogy a püspök misézik a templomban a főoltárnál, a tulajdonos étkezett a családjával. Itt nem szokás, ami az előkelő vendéglőkben, hogy a gazda sorra jár az asztalokhoz köszöntgetni; itt a vendéglős a pater familias, a legfontosabb ember, körülötte sürög mindenki, őt szolgálják ki a legnagyobb gonddal. Ha valamelyik asztalnál hangosabban csörömpölnek, feddően odanéz; olyan dölyfös az arckifejezése, mintha ingyen adná az ebédet. A fogasokon lógó vacak felöltők, körgallérok és gumiköpenyek tulajdonosai mindezt természetesnek tartják, de Gerson bizonyos sértődöttséget érez.

Egyébként, ami azt illeti, valljuk be, neki is elég rosszul megy. Ha legalább az öregek itt lennének... nem, panaszkodni nem panaszkodná ki magát, mert sokkal büszkébb annál, semhogy az öregeknek bevallaná, hogy Ohrnstein már nem a régi. Az öregek a maguk egyszerűségében úgy képzelik, hogy Ohrnsteinnek a Kelenföldi Kender ügyein kívül egyetlen dolog fontos a világon: Gerson Zoltán boldogulása az életben.

De mégis, ha az öregek itt lennének, náluk biztos megenyhülne kissé. Ott mégis csak ő lenne a legfontosabb személy, őt szolgálnák ki a legnagyobb gonddal, ott érezhetné, hogy mégis csak valaki. Igen, a bizonyság hiányzott neki, hogy ő mégse a legutolsó ember, ha a vezérigazgatónak rossz napja is van és ha csakugyan megváltozott is róla a véleménye. Bár őszintén szólva, semmi oka sincs rá. A Tachauer-féle leveleken kívül nem kapaszkodhatik bele semmibe, ezt is csak felfújta, valljuk be, mert az a két nap differencia, amivel az árajánlat később érkezik meg Brünnbe, igazán nem számít.

De akárhogy próbál is szabadulni rossz érzésétől, akárhogy vonogatja is a vállát: sehogyse tud a boldogtalansága fölé kerekedni. Dohog és hepciáskodik befelé, de az életkedve, a jó érzése, az önbecsülése függ attól, mit mond Ohrnstein, mit gondol róla Ohrnstein, mondjuk meg nyiltan, hogy szereti-e Ohrnstein.

Most egészen tisztán érzi, hogy nem szereti. Talán csakugyan a Zelma-ügy miatt. És ha mégsem erről van szó, akkor miről? Talán megúnta a folytonos szolgálatkészségét, a rajongó tekintetét, az élvező mosolyát, amellyel a tréfáira reagál? Hiszen ő mindig mértéket tartott, mert érezte, hogyha túloz, émelygőssé válik. És mindezt nem is szervilizmusból csinálta, hanem szívből, érzésből, igazán, sőt kevesebbet árult el, mint amennyi valóban volt benne, mert szemérmes volt.

Megvette a déli lapot és olvasni próbált, mert még volt egy félórai ideje. Belenézett egy cikkbe, amely az állatkerti vadak színes családi életét tárgyalta. Egy másik cikk szerint a kormány olyan intézkedéseket tervez, amelyek végre megszüntetik a vadvizeket. Parlament: csupa szószátyárság. Aztán: magyar ember építi a világ legmagasabb tornyát. Aztán: a venezuelai köztársasági elnök bízik a magyar igazság győzelmében. A színházrovatban egy angol író nyilatkozik darabjának budapesti előadásáról, amely a legjobb volt a földkerekségen, különösen a hősnő, páratlanul megrendítő. Aztán átnézte a híreket, osztálysorsjáték: ez az öreg raktárnokot érdekli, ő akarja állandóan megnyerni a főnyereményt.

Siegfried Tachauer posztógyáros (Brünn) és Török Zelma (Budapest) jegyesek.

Csöndesen letette az ujságot az asztalra, aztán gondosan összehajtogatta és a zsebébe tette. Elfojtott, dédelgetett reménységei egy pillanat alatt hamuvá égtek. De a bánata nem tartott soká. Az arca hirtelen kiderült és mint aki megfejt egy rejtvényt, felkiáltott:

Ez a vezérnek megint egy mesteri fogása, a brünni gyárat ezzel a házassággal végleg a vállalathoz kapcsolni!

Hát persze, most már érti, az egész idegességnek ez volt az oka. Végeredményben érthető is, hogy a vezérigazgatónak kellemetlen a leendő rokon előtt, hogy a Kelenföldi Kender nem dolgozik elég flottul, dehát az Isten szerelméért, szólni kellett volna! Meg kellett volna mondani:

- Nézze, édes fiam, ezzel a Tachauerral most különös gonddal kell foglalkozni, ezért és ezért, akkor ő teljes gőzzel belefeküdt volna a dologba.

Na mindegy - gondolja felszabadultan -, legalább most már tudja, miről van szó. Szinte vidáman indul vissza az irodába. Még délután szerét ejti, hogy tisztázza ezt az ügyet a vezérigazgatóval. Bemegy hozzá és gratulál - igen, ez illik is. Fájó szívvel gratulál, mert egy szép reménye, egy színes légvára oszlott szét, de - és most szinte kéjjel degradálja le magát még kisebbre, mint amilyen kicsiny valójában -, hogy is juthatott eszébe, hogy ő és Török Zelma? Fellélegzett, mint aki kikerült egy nagy veszedelmet -, milyen okos volt, hogy mégsem állt elő ezzel az őrültséggel! Rossz rágondolni, hogy mi lett volna. Hiába, az ő bázisa a Kelenföldi Kendernél csak a munkája és a vezérrel való emberi és munkatársi közössége. És ha ezt a kapcsolatot most megzavarta egy kis incidens, még ma délután kireparálja.

Már a kapuban megkérdezte a portástól, hogy benn van-e a vezér. Benn van, hála Isten, nagyon helyes, most mingyárt bemegy hozzá. Leveti a zakkóját, fölveszi a vászon munkakabátot. Éppen most érkezik Wlissingen kisasszony.

Elly felakasztja az esőköpenyét a fogasra, kivesz a retiküljéből egy cigarettát. Most kell elszívnia, mielőtt dolgozni kezd, mert Gerson nem szereti, ha a kisasszony munkaközben cigarettázik.

- Hát ha nem lényeges, akkor ne zavarjanak. Több ízben megmondtam - fakadt ki szinte tombolva -, hogy ne jőjjenek hozzám minden vacakkal, csak ha elkerülhetetlenül szükséges!

Gerson makog valamit, aztán kihátrál a szobából. Az ajtó előtt megáll és tragikusan széttárja a karját. Neki sohase mondta ezt a vezér. Ez a többieknek szólt, de neki nem.

Hogy miért, azt sehogy sem tudja megérteni. Visszamegy a szobájába és előveszi a napi munkát. Elly föl se néz, kibámul a salakdombra. Levelek, költségvetések, árajánlatok. Máskor szinte gyönyörűséget talál bennük -, most értelmetlenek, céltalanok. Semmi sem sikerül. Öt levélpapírt elronttat Ellyvel, amíg végre egyet be tud fejezni. Még csak az kellene, hogy ma egy hibás darab kerüljön a vezér elé! Elly automatikusan váltogatja a papirokat, észre sem veszi, hogy Gerson rendkívüli idegállapotban van. És ekkor hirtelen kipattan az ajtó, azzal a jellegzetes, viharos svunggal, ahogy a vezér szokta kivágni maga előtt. Belép Ohrnstein. A két ablak között levő falon ki van szegezve egy üzleti térkép, amelyen feltűnően megjelölték Közép-Európa kenderfonógyárait. A vezér a térképhez szalad és ceruzával a kezében, izgatottan tanulmányozni kezdi.

Gerson reszketegen feláll. Csak néz rá dülledt, fényes, majdnem könnyes, boldogtalan szemekkel. De Ohrnstein, anélkül, hogy megfordulna, hogy egy pillantást vetne rá, már ki is szalad a szobából.

Vége. Vége mindennek! Itt valami jóvátehetetlen történt. Valami miatt megutálta, valamit megtudott róla.

Holott ő tulajdonképpen máig sem érti, hogy futott ki a száján ez a hazugság... És aztán az egyik hazugságból eredt a másik.

Most aztán alaposan megbűnhődik. Most nincs Ohrnstein és nincs papa és mama sem. Most itt áll egyedül a cégjegyzői ranggal, a szép fizetéssel, az úri garderobjával, a kiolvasott könyveivel, a jó modorával és a szívével - és nincs hova menni, nincs kivel egy melegebb szót váltani.

Wlissingen Elly szokott szoborszerűségével ül a gép előtt. Egész magatartása olyan, mintha nem venné tudomásul hol van, s hogy ott, ahol van, jelen van. Kinéz az ablakon, amelyre az esőszálak fáradhatatlanul szövik a szürke függönyt. Gerson leül az íróasztalához, két könyökére támasztja a fejét. Aztán észreveszi a lányt és önkéntelenül követi a tekintetét. Mit néz olyan konokul? Ő is kinéz, de nem lát egyebet, mint a salakdombot, az alacsony, piszkos égboltot, az esőszálak hálójában.

- Rémes, hogy nem akar elállni! - mondja hirtelen borongós, nem hivatalos hangon.

A beszélgetés elakad. Gerson most alaposabban megnézi a lányt. Ez is szegény, ennek is, mi öröme lehet az életből? Valamikor biztosan másképpen képzelte. Milyen más sora volt békében egy tiszti családnak! A nadrágos, keménykalapos, vöröshajú tiszti asszonyok és lányok, akik a Stefánia úton lovagoltak! Mögöttük szarvasbőrnadrágos lovász ügetett. Gersonék közel laktak a hungáriaúti laktanyához - sárga bricskában látta őket, elporozni -, egyszer elgázolt egy ilyen tiszti kocsi egy négyéves kislányt. Egy ilyen szőke tisztilányra emlékszik, vele egykorú lehetett, nagy, fehér agárral szokott sétálni a lóversenytér felé. Akkor látott életében először agarat. Néha belesett a kaszárnya rácsos kerítésén: bakák szaladtak és hasravágódtak. És lehetett látni a nyitott lovardát s távolabb, zöld fák között, a teniszpályákat, ahol fehér tisztek és fehér nők verték a labdát. Ez egy külön világ volt, félelmetes és elérhetetlen!

El lehet képzelni, milyen keserves egy ezredes, pláne a bulankai hős lányának egy hideg, büdös irodában kopogni a gépen. Arról nincs szó, hogy itt rosszul bánnak vele - a vezérigazgató éppenséggel különös respektussal -, de mégis csak parancsolnak neki. És hiába, ahogy az már az irodában kialakul, lassankint elmaradnak vele szemben az apró udvariasságok is: senki sem segíti fel a kabátját és ha leejt valamit, senki sem ugrik, hogy fölvegye. Ő sem. Őszintén szólva, erre most gondolt először. Nem bánt vele sohasem udvariatlanul, de mindig éreztette, hogy a fölöttöse. Ezt végül a szolgálat érdeke is megkívánja. Bizony, ha valamit rosszul csinált, keresetlenül megmondta neki és sohasem törődött azzal, hogy mit gondol magában, mi a véleménye róla.

Biztos, hogy útálja - gondolta - s most ettől is jobban fájt, hogy senki sem szereti.

A hivatalos idő nagynehezen lepergett. Szedelőzködni kezdtek. Megint együtt indultak a kapu felé. Gerson kinyitotta az esernyőjét és meginvitálta a lányt. Közben szidták az időt.

A kapuban ma nem várt a pakompartos tisztiruhás. Gerson, inkább, hogy saját magát vidítsa, ingerkedve megjegyezte:

- Maga? - nézett fel rá a lány hitetlenül, kissé gúnyosan. - Ha nincs jobb dolga...

Olyan hangon mondta ezt Elly, hogy kedve lett volna mégis elbúcsúzni tőle. De nem akart, nem mert egyedül maradni. Rosszkedvű nő ez a Wlissingen Elly. De mért is legyen más? Mi vár rá? Legalább egykorú vele - s van 80 pengő fizetése és mondjuk, hogy egy év mulva lesz száz és aztán - mi jöhet még? És ki veszi feleségül? A tisztiruhás aligha. Nyolc évvel a háború után még mindig nem telik neki civilruhára. Ha pedig jönne valami egyszerű, jóravaló ember, persze, ahhoz a lány nem menne hozzá. Mert ezek a tisztilányok, ha éhenhalnak is, ha az uccára kerülnek is, akkor is megőrzik a gőgjüket. Ezeket a régi szép világban arra nevelték, hogy bemutassák őket az udvarnál. A tiszti tánciskolában az első, amit betanítottak, a "Hofknix" volt. Köztudomású, hogy minden katonatiszt udvarképes volt a monarchia idejében és joga volt megjelenni az udvari bálon. Ezt a velükszületett tiszti gőgöt sohasem lehet megtörni bennük.

- Ez még aránylag tűrhető iroda. Főkép a vezérigazgató miatt. Mi a véleménye Ohrnsteinről?

- Nagyon rendes főnök és korrekt úriember - mondja Elly hűvösen és érezhetően nem őszintén.

Hát ebben igaza van Ellynek: ki nem szeszélyes manapság? De... mindennek van határa..., hogy délelőtt dühöngött... rendben van... igaza volt. De délután? Direkt kirúgta! Miért? Arra persze nem gondolt, hogy ő másképpen reagál az ilyesmire, mint a többiek, akik az alkalmazotti viszonyból nem csinálnak érzelmi kérdést. De ő... ő szereti ezt az embert és ezt a tiszta, nemes, önzetlen barátságot így elintézni, egyetlen szeszéllyel?!

Wlissingen Elly valamelyes hideg gőggel vagy talán inkább lusta beletörődöttséggel tűrte az esőt és minden idegesség nélkül vette tudomásul az egymásután elszaladó teli villamosokat. Gerson oldalvást nézte. Miért is csatlakozott hozzá? Mit kezdjen vele? Mit mondjon neki?

- Egészen elszomorít ez az idő - szólalt meg aztán hosszas hallgatás után.

- Az ember amúgy is tele van keserűséggel és most még ez az idő is... November májusban... ilyenkor meg tudom érteni az öngyilkosokat.

- Ugyan kérem. Magának semmi komoly baja se lehet - jegyezte meg Elly és legyintett.

- Ó, Elly kisasszony, ez az én nagy nyugalmam, ez csak látszat. Nekem is megvannak a magam bajai, sőt jobban, mint másnak.

- Ne legyen hálátlan! Sokan cserélnének magával - korholta a lány fölényesen.

- Nagyon téved, Elly kisasszony. Azért, mert a vezérigazgató néha megkülönböztetett módon bánik velem? Van oka rá. Mert külsőleg látszólag rendben vagyok? Mert van egy-két rendes ruhám és mert van valamirevaló pozícióm? Alaposan megdolgoztam érte... A cég legalább annyit köszönhet nekem, mint én a cégnek. És a hála... erről jobb nem is beszélni.

Elly, láthatóan érdeklődés nélkül, hallgatott. De Gerson egyre intenzívebben sajnálta magát.

- Én szeretem Ohrnsteint, Elly kisasszony..., de néha ő is elveszti a mértéket.

- Ó, dehogy, nehogy félreértsen! Csak objektív akarok lenni. Éppen, mert szeretem, de... hiszen igaz... hivatalos érintkezés közben minduntalan előfordulnak apróbb surlódások. Biztos, hogy magával szemben is elkövettem néhány parasztságot a munka hevében?!

- Mert más a hivatalos érintkezés és más a magánviszony. Például, ha látná, Elly kisasszony, Ohrnsteint otthonában. Nekem tudniillik gyakran volt szerencsém megfordulni a vezérigazgatóéknál... Úgy értem, kint a Nyúl uccában, a villában.

Végre felkapaszkodtak a villamosra, a perrón sarkában furakodtak ki maguknak egy lélekzetnyi helyet. Két utas állott köztük és csak a Ferenc József hídnál kerültek szorosan egymás mellé.

- Örülök, hogy egyszer már privátim is együtt lehetek magával, Elly kisasszony. Nem is hiszi, hogy milyen más, mint az irodában... az ember egyszerre másként látja magát. De talán ez is a helyes. Az ember az irodában ne legyen más, csak munkaerő.

- Téved, egészen más! Most látni csak, hogy külsőleg is mennyivel előnyösebb! Hogy milyen finom arca van és milyen jó alakja!

Elly még a bók pajzán visszautasításának megjátszásáig sem erőlteti meg magát.

- Mit? Istenem... Semmi különöset, illetve... semmi rosszat. Egyébként, hiszen alig ismerem...

Igen, ő azt akarja, hogy megismerjék, mert őt érdemes megismerni. Mennyi minden van rejtve benne, érzés, gondolat, szeretet, barátság, áldozatkészség és most itt áll és soha olyan nagy szüksége nem volt, hogy ezt valaki megtudja és elismerje róla. Soha kevesebb otthonosságot, melegséget nem érzett maga körül, mint a vizes villamos-perrón sarkában. A sűrű eső mögött, messze, Ohrnstein felhős arca és nagyon messze, az esős hegyek mögött, a szegény papa és a drága mama... és lenn, a pesti sárban, a gyűlölködő testvérek és a rosszindulatú kollégák... Brr!

Az egyszerű lelkek példájára, akik a saját szeretetükkel akarják pótolni a mások szeretetének hiányát, most mindenáron szeretni akart valakit, a saját hevétől akart fölmelegedni.

És így, ilyenfajta dialógusokból szövődött tovább a beszélgetés. Gerson ma már tudja, hogy a szavak véletlene hevítette odáig, hogy intenzíven udvarolni kezdett a lánynak. Először testi ékességeit dícsérte választékos szavakkal. Később jellemezte elbűvölő modorát. Sajátmagát is meglepte, hogy milyen símán udvarol és szónoki sikere további kísérletezésre ösztönözte. Minden mondat után érezte, milyen alaptalan és fedezetlen, de egyre több lázzal kergette őket.

A lányt eleinte untatta, később egyre inkább csodálkozott s amikor Gerson azt mondta, hogy "ne higyje Elly kisasszony, hogy ebben a pillanatban született meg bennem az érdeklődés, évek óta várom az alkalmat, hogy megmondjam magának" -, látszólag el is hitte s a kezdeti egykedvű, majd komikus hangulatból átlendült valamelyes fölényes, gúnyos, de figyelő komolyságba. Gerson, miközben beszélt, tulajdonképpen ugyanúgy érezte a lány idegenségét, ugyanúgy nem tartotta kívánatosnak, nekivalónak, mint ezelőtt. De mégis, megalázottságában és magányosságában élvezet volt neki ez a forró fecsegés. Kellett a kárpótlás, kellett valami érzelmi ellenszer, mert irgalmatlanul gyötörte az Ohrnsteinnel való misztikus szakítás. Minden második mondatába beleszőtte a vezérigazgató nevét, miközben nagyokat sóhajtott s miközben ilyeneket mondott: az ember ne bízzék senkiben, se barátban, se főnökben -, azt hitte, hogy valamilyen titokzatos közvetítéssel Ohrnstein meghallja vádoló panaszait és lelkifurdalása támad s egyetlen vágya lesz, hogy jóvátegye a véres igazságtalanságot...

- Az egyetlen fix pont, ahol az ember megvetheti a lábát, a család - mondotta később.

- Erre én is gondoltam - mondta Gerson -, dehát, amíg az ember megtalálja, aki neki való, aki egyszerre szereti és ugyanakkor meg is érti... és ha megtalálja, akkor se biztos, hogy...

Leszálltak a villamosról. Elly az újlaki rakparton lakott, hat percnyire a megállótól. Nekivágtak a szinte hivatalos egyenletességgel zuhogó esőnek. Az esernyő szűk volt, össze kellett bújniok.

A lány közönyösen belekarolt. Egy nagy tócsát kellett átlépniök és Gerson tükrében meglátta magát, karján a lánnyal. Szerelmes párnak hatottak a víz színén és Gerson a kép sugallatára erősebben megszorította Elly karját a karjával.

- Látja, Ellyke, így elmennék magával akár a világ végére is - lelkendezett.

Az öreg, vizes bérházak piszkos ablakait az eső még szürkébbre maszatolta, Gerson felnéz rájuk: mégis, emberek élnek mögöttük, akik törődnek egymással, még akkor is, ha kínozzák, ölik egymást. Ebben az egész nagy városban nincs egy ablak sem, amelyre ő bizalommal felnézhetne... hát még emberi szem... Ohrnstein megsemmisítő tekintete villant meg előtte. Most itt áll az esőben, néhány másodperc és el kell búcsúznia a lánytól s bárhogy védekezik is, egy pillanatra sem tud szabadulni a magánosság, a feleslegesség érzésétől.

A félelem, hogy egyedül marad, most fantasztikusan felnagyította a vékony, fadarab módjára a karján nyugvó női kar értékét. Ez a félelem pergette a nyelvét is.

S miközben riadtan, szinte csodálkozva hallgatja saját mondatait, amelyek akaratától függetlenül, az irritáló előzmények, az eső, az összefont karok véletlenségéből pattantak ki, anélkül, hogy lett volna ereje, hogy megállítsa, vagy legalább ellenőrizze őket, egyre tüzesebb és szárnyasabb szavakat talált. De nem volt gyakorlata a szerelmi dialektikában, nem ismerte az udvarlás, a főzés gazdag szótárát és ökonómiáját s ezért egyetlen félóra alatt megállíthatatlanul elsodródott a végcélhoz. Homályosan úgy érezte, mintha utánozott volna valakit, mintha idegen szöveget mondana fel betéve, de olyan ellenállhatatlan varázsa volt a szituációnak, hogy nem tudott kikecmeregni belőle. Közben egyszer nem nézett Ellyre és nem is emlékezett a lány arcára.

- Mi ketten, Elly kisasszony, ha sok akadály van is közöttünk, meg tudnánk találni egymásban a megértő, szerető társat...

Azzal a megállapodással búcsúztak el, hogy Elly beszél az anyjával, mindenesetre elmondja neki, mint egy kuriózumot, amit nem kell komolyan venni.

- De csak vegye komolyan, Elly kisasszony. Ismer engem, korrekt ember vagyok, azt is tudja, hogy jövőm van a cégnél. Szóval, gondolja meg!

Már akkor feltámadt benne a kényelmetlen érzés, hogy ostobaságot készül elkövetni, de egyrészt, a dolog elindult a maga útján s aztán, nézzük csak: olyan lehetetlen ostobaság lenne, ha ezt a remek fiatal nőt, ezt a rassznőt feleségül venné? Ez a nő nem olyan, mint a mai lányok általában, disztingvált, szolid és amellett mégis olyan hatásos, hogy mindenki megnézi tiszteletteljes érdeklődéssel. Olyan nagy szerencsétlenség lenne, ha Gerson Zoltán, a fatelepi raktárnok fia elvenné feleségül lovag Wlissingen ezredesnek, a bulankai hősnek a leányát?

Kétségkívül baj, hogy nincs pénze. Viszont dolgozik, megkeresi, ami kell neki, a személyére. Aztán, ha megnősül, talán a cég is javít valamit a fizetésén... Bár, ha Ohrnstein mostani hangulatát tekintjük...

Ez a nemvárt eshetőség kétségkívül nagyon szomorú lenne. Lesujtaná őt... bár... bár ez a legvalószínűbb, - állapította meg búsan. Hallani sem akar majd róla - bizonyítgatta félhangosan s valahogy már előre sajnálni akarta magát, a boldogtalan szerelmest s a kikosarazott vőlegényt. Végül melankólikusan leszegezte, hogy az egész ügyből úgysem lehet semmi. A bulankai hős özvegye sohasem egyezhet bele ebbe a házasságba. Egy ilyen katonacsalád különben is tele van előítéletekkel és érthetően, különleges követeléseket támaszt a férfival szemben, akit befogad.

Ő nem volt katona, éppen a korosztálya került volna sor alá, mikor kitört a forradalom... Viszont szintén tele van polgári előítéletekkel. Például sohasem párbajozott s nem is fog, mert egyrészt elvi ellensége az effajta középkori barbárságoknak, másrészt sokkal békésebb természet. Sport? Ohrnstein kedvéért vállalta a Kenderfonó turistacsoportjának pénztárosi tisztjét, de őszintén szólva, szívesebben szorítkozott az adminisztratív teendőkre. "Indulás vasárnap reggel 5 óra 10-kor a Pálffy téri villamosnál" - nem, ez sohasem volt neki való. Az embernek ez az egyetlen vasárnapja van - szokta nyöszörögni, ha elkerülhetetlen volt a dobogókői vagy pilisvörösvári kirándulás. Mert néha Ohrnstein is fölvette a bergsteiger-cipőt. Ilyenkor Gerson állandóan az oldalán szökellt. Ohrnstein közelségétől zergekönnyűvé légiesedtek a léptei. De hála Istennek, a vezérigazgató most már évek óta nem túrázik. Mióta autója van, szenvedélyes sofőr.

Elalvás előtt a legellentétesebb hangulatok között kallódott. Egyszer azt érezte, hogy elégtételt vett magának, bosszút állt Ohrnsteinen. Aztán egyszerűen nem hitte el az egészet... Aztán belelovalta magát egy Elly körül szövődő idillikus családi miliő elképzelésébe. Aztán álszorongással, önmaga előtt is álszenteskedő pesszimizmussal vígasztalta magát, mert a bulankai hős özvegye kikosarazza Gerson Zoltánt.

Másnap Elly nem ment be a hivatalba, amiből Gerson arra következtetett, hogy sejtése alapos volt: az ezredesné ellenzi a házasságot. Már szinte bizonyosra vette a fiaskót, egyre bátrabban merte sajnálni magát. "Ez az én formám, - motyogta keserűen -, végre megtalálom, aki nekem való, akit keresek... és akkor persze... közbejön valami és fuccs az egésznek."

Ohrnstein egész délelőtt nem mutatkozott s ő sem nézett a vezérigazgatói iroda felé. Máskor első dolga, hogy bekukkan a vezér előszobájába, amely egyenesen a kapu alól nyílik és megkérdezi a szolgától:

S a választól függ, hogy mit csinál. Ha bent van, visszamegy a szobájába, zsebfésűjével rendbehozza a haját, megigazítja a nyakkendőjét, a kampósvégü ráspollyal még egyszer utolsókat tisztít a körmein, aztán az előszobában még egyszer megáll a szemléltető falitábla előtt, mely tizenkét képen ábrázolja, hogyan készül a magyar Turul-vászon, a cég büszkesége. Aztán mégegyszer elolvassa a kartonlapra nyomott figyelmeztetést: Tessék a lábakat letörölni! Ez a mesterséges késlekedés jólesően fokozza az izgalmat. Aztán kopog, aztán...

Mindennap olyan drukkal lép be hozzá, mintha először kerülne a színe elé, mintha ez lenne a bemutatkozó-látogatása, amitől minden függ. S csak lassan lohad az izgalma, amikor végre megbizonyosodik, hogy az éjszaka nem változtatott-e a vezér jóindulatán. Végül, miután elintézték a folyóügyeket és váltottak néhány barátságos, privát mondatot, sugárzó arccal kilép az ajtón és olyan mohón rohan neki az íróasztalának, mintha a legínyencebb falatokkal lenne megrakva.

De ma bágyadtan lezökken az íróasztal mellé és szórakozottan, érdeklődés nélkül nyúl a "darabok" után. Kezdődik a peches széria - morfondíroz -, eddig úgy ment minden, mint egy álomban s most egyszerre felébredtem. Gyerekkora óta nem dohányzott s most Brosch úrtól kér egy cigarettát. Rágyújt és a gyakorlatlan dohányzó idegesen gyors szippantásaival szívni kezdi, de köhögési roham fogja el. Eloltja a cigarettát. Egyedül van a szobájában s erről megint eszébe jut Elly. Még csak ez kellett! Most nincs gépírónő, maga ülhet a gép elé. Búsan kopogni kezd. Hát ezzel is megbukott. Hogy tizenegy óráig nem kapott semmi hírt, ez most mesterkélt, forszírozott bánatát komoly keserűséggé fokozta.

- Nem kellek senkinek - állapította meg keserűen -, holott ha tudnák, mennyi jóság, mennyi szeretet van a szívemben. Olyan vagyok, mint a gazdag tőkés, aki nem tudja a pénzét kamatoztatni. A vezér... ő sem tudta értékelni a szívemet... rendben van... ezentúl szürke hivatalnok leszek, ha úgy tetszik. Elvégzem, amit rám bíznak, mint egy óramű, pontosan jövök és egy perccel se maradok tovább. Ha csak ez kell, ezt is tudom. Mert semmi, de semmi sem menti a vezér eljárását.

Tegyük fel, hogy megtudta, hogy hazudott, hogy a papa él... akkor is előbb meg kellett volna hallgatnia, megmagyarázta volna, hogy a nagy izgalomban elvesztette a lélekjelenlétét, hogy maga se érti. Senkit sem ítélnek el kihallgatás nélkül.

Aztán itt van Elly. Biztos, hogy ostobaság volt ajtóstól rohanni a házba, ahogy mondani szokták. De a legkevesebb, hogy válaszolni illenék, nem a legnagyobb bizonytalanságban meghagyni. Hát rendben van: Wlissingen ezredes lányát nem veheti el Gerson fatelepi raktárnok fia. Rendben van, tudomásul veszi, bár, ha szorosan vesszük, ma már mégis csak más világot élünk. Királyi hercegek mentek el ügynöknek. Ha alaposan szemügyre vesszük, ma az egész tiszti előkelőség nem egyéb fikciónál. Mert hiába, hogy a bulankai hős elesett a becsület mezején, a nyugdíja mégis legfeljebb fele lehet a fizetésnek, amit a Kelenföldi Kendernél kap egy cégvezető. A bulankai hős vértanuságából nem lehet hozományt és kelengyét adni, pláne kauciót nem - mert biztos, hogy az ezredesné katonatiszthez szeretné férjhez adni. S aztán... a felekezeti különbség... hát azt hiszik, hogy ő nem hozna áldozatot? Az ő szülei sem úgy képzelték el, hogy az unokáik... és különben is, köztudomású, hogy a zsidó férjek a leggyengédebbek és a legönfeláldozóbbak. Egyáltalában: miért oly válogatós Wlissingen kisasszony? Az újlakirakparti bérház, ahol a negyedik emeleten laknak, a legvígasztalanabb proli-kaszárnya. Miért nem mennek a Várba lakni, ahogy a polgári és katonai előkelőségekhez illik? Végeredményben boldogok lehetnének, ha őt megkapnák. Azért így is, kegyvesztetten is van ő annyi, hogy ilyen, valaha jobb napokat látott, de ma bizonyára komoly gondokkal küzdő család - pláne, hogy a lány már nem is egészen fiatal, legalább egykorú vele -, hálásan kapjon utána. És ha a vezér végkép kiejtette is kegyeiből s ha mindjárt kiutálja is innen, akkor sem elveszett ember. Neki az sem katasztrófa, ha elmegy a Kelenfölditől, őt már ismerik a szakmában; 24 óra alatt kap másik állást. Nem is erről van szó, nem az egzisztenciája miatt van ő kétségbeesve.

De ő szerette ezt az embert és tulajdonképpen ma is szereti. Legalább ő nem tudja elfelejteni azokat az éveket, amelyeket az oldalán töltött.

Ahogy jött, mint kis kamasz a kereskedelmi érettségi után és fogalma se volt a dolgokról, pedig eminens tanuló volt... de a vezér föléhajolt, a vállára tette a kezét és különös passzióval tanítgatta. És mikor már beletanult valahogy, ezt mondta neki: "Magamnak nevelem magát, Gerson, azt akarom, hogy idővel a jobbkezem legyen, hogy nyugodtan itthagyhassam a vállalatot két-három napra." Félév se kellett és már a kisujjában volt az egész üzem. Kívülről tudta, fillérpontossággal a számlakivonatokat. Bilánc előtt három héten keresztül hajnalban mentek haza. A vezér is és ő is segítettek az öreg könyvelőnek. Milyen gusztusos reggeliket költöttek el együtt az éppen nyitó kávéházban!

És mikor tűz volt a gépházban - egy tapodtat sem mozdult el a vezér mellől. Két lépésre esett le az égő gerenda. Éppen csak, hogy ideje volt elugorni...

És amikor a vezért hirtelen beszállították a szanatóriumba epekövekkel! Az az izgalmas délelőtt: az operáció, a halálos aggodalom. És a következő vasárnap: a derűs látogatás a fasori szanatóriumban, a fehér szobában! Amikor már túl volt a veszélyen. Mert a vezér üzent érte: "Gerson kijöhet, nem bánom!"

Gerson keserűen elmosolyodott. Máskor, ha Ohrnstein hívatta, azonnal felpattant, a ceruzát lesodorta az asztal alá, székeket lökött föl - rohant a vezérhez. Most csendesen, fanyar gúnnyal ezt mondta:

Lassan felállt és kiballagott. Ezzel a kelletlenséget mímelő kényelmességgel akarta demonstrálni, hogy most nem neki fontos, hogy bemegy a vezérigazgatóhoz. Igen, megy, persze, hogy megy, mert kötelessége, mert hivatják. És miért hivatják? Mert szükség van rá. Mert őt csak akkor hivatják, ha szükség van rá. Ha megakad az üzem. Mert nélküle a vállalat zavarba jön. A vezért csak a nagy dolgok érdeklik... de a részletek, a nüanszok! Az adminisztráció ezer csínja-bínja, amit ő teremtett meg a saját leleménye, igen, a saját koncepciója szerint. Legalább félévbe telne, amíg valaki beletanulna az ő fascikulus-rendszerének kezelésébe. Most persze, szükség van rá... Mert vele csak huszonnégy óráig lehet haragba lenni.

Halkan bekopogott és a vezérigazgató "szabad"-jára belépett. Ohrnstein felállt és széttárt karokkal, szélesen nevető arccal közeledett felé.

- Mástól kell megtudnom? Ezt érdemlem én meg magától? Na, adja ide a kezét, hadd szorítsam meg!

Hatalmasan megrázta a kezét. Aztán egyszerre veregette meg mindkét vállát.

- El vagyok ragadtatva. Szerencséje van, barátom! Nem választhatott volna jobban.

- Csak azt restellem, hogy én semmit sem vettem észre. Pedig ha valakinek, akkor nekem van szemem az ilyesmihez. És azt sem lehet mondani, hogy nem törődöm az embereim magánéletével.

Gerson még mindig nem tud szóhoz jutni. Sehogy sem érti, hogyan jutott el az ő furcsa leánykérésének a híre a vezérhez.

- Nekem a gyár: a tágabb család, pláne maga édes fiam. Mondtam is az ezredesné őméltóságának, hogy én a fiamnak tekintem magát. Látja, ennek a választásnak igazán örülök. Dupla örömapaság!

- Most ment el az ezredesné. Referenciát kért magáról. Még ma is fess, temperamentumos hölgy. Na, ne idegeskedjék, nyugodt lehet. Magáról őszintén mondtam, amit mondtam. És most már minél hamarább megtartani az esküvőt, mert táncolni akarok a lakodalmán. A házassági költségekre ezennel kiutalok magának ezer pengőt.

- Én szeretem, ha a tisztviselőim konszolidálódnak. A nős tisztviselőkben mindig több a felelősségérzet, mert több a veszteni valójuk. Pláne örvendetes ilyen esetben, amikor a cég kétfelé van érdekelve. Külön öröm nekem, hogy Wlissingen kisasszonyról van szó. A feleségem is örülni fog, ha meghallja. Ő nagyon a szívén viseli a maga dolgát. Ez az ezredeslány rendkívül finom, disztingvált és kötelességtudó úrihölgy. Nagyszerű családba kerül bele fiam!

- De maga nagyon ravasz ember, Gerson, jól el tudta titkolni. Még előttem is. Mióta szereti?

- Maga nagyon jól tudja, hogy speciel magát nemcsak munkatársamnak, hanem barátomnak is tekintem.

Gerson majdnem könnyekig elérzékenyült. Ennyi érdeklődés, ennyi szeretet! De hirtelen eszébe jutott, hogy tulajdonképpen neki is gratulálni kell az aranyos kis sógornő eljegyzéséhez. Bosszankodott, hogy nem előzte meg Ohrnsteint, dehát... ő már tegnap akart gratulálni és nem ő az oka, hogy nem sikerült.

- Méltóztassék megengedni, hogy én is minden jót kívánjak. Már tegnap bátorkodtam, azonban... - és várta, hogy a vezér megmagyarázza tegnapi viselkedését.

- Ja, igen - mondta a vezér derűsen -, hát ez a kis fityfirity is férjhez megy. Bizony, a gyerekek máról holnapra az ember nyakára nőnek.

- Ez a fiú, a vőlegény. Az öreg, az nagy ember. Száztíz szövőszék. Ha meg tudjuk csinálni, amit akarunk... de erről majd később beszélünk. Majd elolvassa az elaborátumot, amit tegnap a két vállalat kooperációjáról szerkesztettem. Azt hiszem, mindkét fél meg lehet elégedve. Számunkra mindenesetre létkérdés, hogy sikerüljön.

Ha létkérdés, akkor sikerülni fog! Mi nem sikerül, ha a vezér akarja. Ahá... az elaborátumot csinálta tegnap, ez mindent megmagyaráz. S ő mingyárt a legrosszabbra gondolt.

Teljesen kiengesztelődve meghajolt, hebegett valamit hálálkodva és ki akart menni. Ohrnstein utánaszólt:

- Nézze csak, most úgy beszélek magával, mint férfi a férfival. Mielőtt az ember megnősül, likvidálja a multját. Ért engem?

- Szóval, nincs. Na mármost... a legfontosabb, hogy az ember ne hurcoljon be magával valami betegséget a családba. Volt valami baja?

- Csak ne szégyelje magát. Mindenkinek volt, nekem is volt. Ilyenkor az ember elmegy egy orvoshoz és megnézeti magát, hogy nem maradt-e hátra valami. Tisztességes úriember ezzel tartozik a tiszta nőnek, akit magához fűz és tartozik leendő gyermekei egészségének, általában a családi élet tisztaságának.

- Nagyon szépen köszönöm a vezérigazgató úr figyelmét, de, hála Istennek, egészséges vagyok...

- Ezt sohasem lehet tudni - folytatta a vezér szigorúan. - Amikor én megnősültem, kiadtam magamnak a jelszót: tatarozni, tatarozni! Az ember legénykorában sok könnyelműséget és ostobaságot csinál, nem nézi, hova teszi le magát, szóval, mielőtt megnősültem, tetőtől talpig lerevideáltattam magam. Ezt magának is meg kell tennie saját megnyugtatása érdekében.

Természetes, hogy meg fogja tenni, ha egyszer a vezér így találja helyesnek.

Az ezerpengős utalvánnyal a kezében, égigérő boldogsággal perdült ki Gerson a vezérigazgató szobájából. Angyal! Hát el lehet ezt képzelni más cégnél? Hát nincs neki igaza, ha rajong érte? Egy ilyen barát - igen, barát, nyugodtan nevezheti annak, hiszen ma nyomatékosan felhatalmazta rá! - mindennél nagyobb ajándék az életben! Micsoda hálátlanság, hogy tegnapi idegességében már-már hajlandó volt lélekben eltávolodni tőle... már-már rosszakat gondolt róla... hát nincs joga egy ilyen embernek egyszer egy évben idegesnek lenni? Akár vele szemben is. Biztos, hogy a feleségével is ideges néha, pedig az a felesége. Becstelen hálátlanság volt, hogy egy pillanatra is meg tudott rendülni. Úgy fájt neki, olyan lelkifurdalást érzett a tegnapi hűtlenség miatt, hogy szeretett volna bemenni hozzá és vezekelni előtte, mert egy pillanatra is kételkedni tudott benne.

Annyira elfoglalta a vezérigazgató iránt való lelkesedés, hogy csak negyedóra mulva villant a tudatába, hogy ő... ő tulajdonképpen alighanem vőlegény. Az ezredesné a vezérnél járt és kedvező referenciákat kapott, ebből világosan következik, hogy ő vőlegény. Mert ha a bulankai hős özvegye a házasság gondolatát mereven elutasította volna, egyáltalában föl sem kereste volna a vezért. Tehát... valószínű, hogy ő, Gerson Zoltán máris vőlegénye Wlissingen Ellynek.

Ez a felfedezés kissé megzavarta a túláradó jóérzést, amely a vezérigazgatóval való beszélgetés után elöntötte. Amikor kilépett az ajtón, csak a vezérrel való harmonikus viszony helyreállásától mámorosodott meg. Wlissingen Elly bekapcsolódása most komplikálta ezt a boldogságot. Nem mintha ő nem vállalná boldogan ezt a házasságot. Ha nem vállalná, akkor nem kérte volna meg. S különösen, hogy a vezér is el van ragadtatva az ügytől. A vezér szerint jobban nem is választhatott volna. "Kitűnő családba kerül, barátom." A család tényleg kitűnő. Ha majd az ismerősök olvassák a lapokban: Gerson Zoltán, a Kelenföldi Kendergyár cégvezetője és Wlissingen Elly, néhai lovag Wlissingen Richárd ezredes és... az anya nevét is ki szokták írni... biztos, hogy gentry nő, előneve van, talán kettő is... És a lány... a lány, ahogy a vezér is mondja, egy rendkívül finom, disztingvált úrihölgy. Más, mint a többi. Más, mint az eddigi zsánere. Más, mint amilyenekkel eddig dolga volt. Pfuj, hogy kikkel is volt dolga!

Így erőszakolta, melengette, forralta magát, mert mindenáron fel akart hevülni annyira, hogy a vezérigazgató lelkes gratulációját jóhiszeműen vállalhassa. Ösztönszerűen azt akarta, hogy a vezér láthatóan őszinte öröme őszinte ügynek szóljon és ösztönszerűen gyűrte le kételyeit, amelyek a túlságosan gyors és valljuk be, látszólag megokolatlan lánykéréssel kapcsolatban támadtak benne. Még mindig kissé álomszerű volt az egész: tegnap délben mindent inkább el tudott volna képzelni, mint azt, hogy ma Wlissingen Elly vőlegénye lesz. De mindegy. Az ember ilyenkor, amikor csak úgy kipattan belőle valami, tulajdonképpen az igazi hajlamai sugallatára cselekszik. Lehet, hogy maga sem tudta, lehet, hogy már régóta él benne ez a vágy elfojtva és most kitört, váratlanul. Talán éppen azért foglalkozott olyan kimért hivatalossággal a lánnyal, talán éppen azért rekesztette ki szinte az öntudatából, mert ösztönszerűen félt, hogy... hogy nagyon is fontos lenne... és főkép azt hitte, hogy úgyis reménytelen. Az ember szívesen kitér olyan harcok elől, amelyekről előre érzi, hogy alulmarad bennük és szívesen tesz úgy, mintha nem is venné észre, hogy harcba kellett volna bocsátkozni. Negligálta, lefitymálta, mint például az olyan társaságot, melyről tudta, hogy úgysem hívja meg.

Éppen az az érdekes ebben az esetben, hogy hétévi eseménytelenség után, minden előzmény nélkül robbant ki. A hivatalokban az a normális, hogy a fölöttes tisztviselő és a gépírókisasszony között idővel kifejlődik valamelyes bizalmasság... vagy esetleg ellenszenv... hogy például az egyik idegeire megy a másiknak... de ez a teljes közöny, ez az abszolút rezerváltság, amellyel ők szemben ültek egymással... ebben volt valami állandó menekülés... en garde... Igen, valamiféle megsejtése annak, hogyha ők egyszer beszélni kezdenek egymással, akkor...

Nem, nem lehet véletlen, hogy ő tegnap megkérte Ellyt. Az ilyesmi mégsem történhetik ötletszerűen. És rendben van, hogy megkérte és ő boldog, ha hozzáadják... nem baj, hogy nincs hozománya: ehelyett hoz magával úri atmoszférát, családi tradíciókat, jó modort... és bizonyára vannak összeköttetései is... És ha nincsenek is... Különben is, nem ez a fontos. A fontos, hogy szeretni fogják egymást és fontos, hogy ez a nagyszerű ember, ez az Ohrnstein meg van elégedve a választásával. Ha Ohrnstein azt hinné, hogy ez a házasság számára nem előnyös, bizonyára félretenne minden kíméletet és lebeszélné róla. Dehát... Kit is vegyen el ő feleségül? Az az álom a kis sógornővel, gyönyörű ostobaság volt. Nem mondja, hogy a pozíciójához és fizetéséhez nem kaphatna húsz-harminc ezer pengő hozományt a vidékről, sőt Pestről is. De tegyük föl, hogy kapna. Ilyen húsz-harmincezerpengős lánynak akkora igényei vannak, mintha ennyi lenne az évi jövedelmük. Viszont Ellynél egyfelől biztos lehet: igénytelen. Mindig jól öltözött, de a ruháiról lerí a szolidság, az olcsó, de jó ízlésű házivarrónő vagy éppen a saját kezenyoma. Ez nem sír majd bundáért és keppért és nem akar majd nagyestélyit és kisestélyit és nem nyöszörög taxiért, ha mozi után hazaindulnak a meleg kis otthonba... Ez megelégszik a villamossal és az autobusszal is, éppen azért, mert nem parvenű, mert igazi, öröklött előkelőség van benne, amely a megváltozott, szűk keretekhez is méltósággal alkalmazkodik.

És az sem baj, hogy a lány már nem egészen fiatal. Olvasta, hogy Németországban és Angliában különösen a háború után egyre emelkedik azoknak a házasságoknak a száma, amelyekben a nő az idősebb. Mert mit kezd egy dolgozó, reggeltől estig elfoglalt férfi egy babával? Nincs ideje, hogy megtanítsa az életre, az élet komolyságára... hogy hogy kell a pénzzel bánni és általában, megosztani a férjjel a felelősséget. De Wlissingen Ellyt nem kell nevelni, sőt, amilyen keménynek és energikusnak látszik, még ez neveli majd őt. És... és remek megjelenés! Dekoratív megjelenés!

Délután négy órakor telefonált Wlissingen Elly, hogy az ezredesné vacsora után szívesen látja feketére. Csak így, uccai ruhában - mondta Elly -, de ő azért mégis hazament és fölvette a zsakettjét. Egy józsefkörúti virágkereskedésből két bouquet-t küldött az újlaki rakparti címre: egy cserép cikláment az ezredesnének és egy csokor mimózát fehér orgonával kombinálva, a menyasszonyának.

Háromnegyed kilenckor taxiba ült és kilenc óra előtt öt perccel becsöngetett az ajtón. Az előszobában háromszárnyú fehér fogas, középső mezejében tükör, jobbról-balról piros filcbetét. A fogas fölött aranyrámában hatalmas fénykép: bécsi iskolásgyerekek Lueger vezetése mellett elvonulnak őfelsége, I. Ferenc József előtt. A császár mögött díszszázad, fiatal, fess főhadnagy, feszes nagygombos waffenrokkban, magas tiszti sapkában, kereszttel megjelölve. Alul kézírással a következő szöveg: "Ich, im Jahre 1894."

Jobbról egy ló, balról egy dogg fotográfiája diszítette az előszobát, egyébként meglehetősen siváran festett. Az olcsó futószőnyegen bizonytalan színű foltok. A mennyezetről dróton csüggött le a pucér villanykörte. Erős ecetszag, sőt egérszag. Az öreg cseléd, aki beeresztette, lompos és kócos. Svábos dialektussal beszélt és közben megvető, rossz pillantásokat lövelt rá. Odaadta névjegyét és várt. Kis idő múlva visszajött a cseléd.

Félhomályos szobába került, amelyben két összetolt ágy dominált. Mielőtt még körülnézhetett volna, már elébe lépett Elly, mögötte az ezredesné.

- Hozta Isten nálunk - mondta az asszony nagyon szívélyesen és energikusan megszorította a kezét. Mikor meg akarta csókolni, elhúzta.

Gerson az első pillanattól az ezredesné ellentmondást nem tűrő kommandójának hatása alá került. A száznyolcvancentiméteres, vaskos, idős hölgy mozdulatai szinte komikusan fürgék voltak. A baracksárga pongyolában, amely szabadon hagyta kövér, de muszklis karjait, úgy festett, mint egy kiöregedett műlovarnő, aki azonban még mindig örömmel száll nyeregbe. Csodálatosképpen kifogástalanul vékony bokák és kis láb tartoztak ehhez a monstruózus testhez. Szélsebesen beszélt és minden mondat után ok nélkül fölnevetett. Gerson figyelmét éppen az ezredesné túlságos élénksége hívta fel Elly konok szótlanságára és szinte engesztelhetetlen tekintetére. A lány hol úgy nézett rá, mintha határtalanul gyűlölné, hol csúfolkodó megvetéssel, a fölény felhős magaslatairól. Ám az ezredesné az első pillanatoktól teljesen háttérbe szorította Elly jelentőségét. Gerson megérezte, hogy ebben a lakásban senki sem tud ellenállni a forgószélnek, amit az ezredesné egyszerre gyerekes és ispánosan rusztikus temperamentuma kavar.

Az úriszobában, viaszos vászonnal leterített asztalnál idősebb, előkelő külsejű úr ül. A fejebubja kopasz, a szemei aprók és vörösek, balszemén monokli. Sötétkék, duplasoros ruha. Sápadt jobbkeze a nagy pecsétgyűrűvel úgy nyugszik az asztalon, mint egy halott kézről készült gipszreprodukció. Az asztal közepén nagy tömeg francia kártya. Látszik, hogy az előbb csapták össze. Az idegen úr kényelmesen fölemelkedik.

- Foglaljon helyet nálunk, Gerson, nagyon örülök - mondta az ezredesné. - Dosztály őméltósága, régi barátunk, jóformán a családhoz tartozik. Egész bizalmas körben vagyunk.

Dosztály észrevétlenül, halkan kopogott az asztalon a kisujjával, amelynek körme abnormálisan hosszúra nőtt. Ez a kopogás azt jelentette, hogy mondani akar valamit.

- Ohrnstein régi barátom. Mint miniszteri tanácsos, évek óta a legkellemesebb összeköttetésben állok vele. Rendkívül tüchtig embernek ismerem.

Lopva körülnézett és észrevette, hogy Elly nincs a szobában. Az ezredesné is eltünt egy pillanatra, aztán visszatért és leült vele szemben azzal a nyomatékkal, amelyből érezni lehet, hogy huzamosabb és fontos beszélgetésre rendezkedik be. Gerson ide-oda jártatta a szemét, végül megállapodott a szemközti falon egy óriási zöldposztós fegyverkészleten. Középen szimetrikusan két vívómaszk, felettük összefonódva vívókardok, olasz vítőrök, bosnyák handzsárok és az egészet kétoldalt két vadászfegyver keretezte be. Gerson a vívómaszkon akadt meg a tekintetével és csak néha sandított az asszonyra, akinek mélyen árkolt, kissé dülledt, mozgékony szeme, sáfrányszín haja és mély, gordonka hangja állandóan nyugtalanította.

- Ha jól tudom, ön bizonyos irányban beszélni óhajt őméltóságával - mondta szokásos előkészület után a miniszteri tanácsos.

Ebben a kritikus pillanatban lassú lendülettel sovány, vedlett, vörhenyes macska ugrott fel az asztalra. Gerson megrettent a váratlan, visszataszító jelenségtől és hátrább rukkolt a székkel. A macska szemei vörösek és csipásak voltak, s az egész lényen fáradtság és életuntság omlott el. Úgy sétált az asztalon, mint egy sírbavágyódó krónikus nagybeteg a kórházudvaron. Az ezredesné és Dosztály szinte észre sem vették. Csak amikor unott sétája közben Gerson elé érkezett s lomhán olyasféle mozdulatot tett, mintha az ölébe akarna ugrani, kiáltott rá az ezredesné:

- Marion andiamo! - és aztán Gersonhoz: - Ne féljen tőle, nem bánt senkit. Triesztben kaptam tizenhat éve egy olasz márkitól. Száz koronát ért akkor, tiszta faj, de persze, most egy vasat se ér. Jó macska volt, de most már a hátára másznak az egerek. Azért nem is hinné Laci bácsi - és nyikkanva fölnevetett -, akármilyen nehezére esik is, holdtöltekor fölmászik a háztetőre és olyanokat nyávog, hogy a környék minden kandúrja összeszalad.

- Aztán, persze, ijedten szétszaladnak, ha meglátják - mondja Laci bácsi szellemesen.

- Dehát, térjünk a tárgyra. Részemről sokat gondolkoztam a dolgon. Sok minden van, ami ellen, ha nincs is kifogásom, de aggódom. Tudja, aranyos ha az embernek csak egy lánya van, mint nekem és annak a boldogsága forog kockán, alaposan meg kell fontolni mindent. Egészséges maga, kedves?

- Maga lesz az első a családban, aki nem volt katona. Apai és anyai ágon katonacsalád. Az én apám kulai és klasztenici Klavács Kálmán mint kapitány kvietált. Mikor megnősült, elment a felesége földjére parasztnak. Aztán el is verte... hahaha...

- Persze, hogy nem fontos. Hát nézze, aranyos, én őszinte leszek. Én tudom, hogy maga kicsoda-micsoda. Ohrnstein úr megmondta nekem. Tudom, hogy jellemes, tisztamultú fiatalember, tudom, hogy mit keres egy hónapban és milyen jövő előtt áll. Ezzel rendben vagyunk. Ellyvel is rendben volnánk. De van egy-két pont... hogy is mondjam...

- Nem kertelek, Laci bácsi, máris megmondom. Először is, ne haragudjék, de meglepett bennünket ez a hirtelen leánykérés. Csakugyan szereti maga a lányomat?

- Én is erre gondolok! Ha nem szeretné, miért venné el. Azt tudja, hogy szegénynek nincs vagyona... Kinek van ma vagyona? Úriembernek nincs. Igaz, ha szegény uram élne, ha nem történik meg vele az a borzalom, hogy az albánok mérget adnak be neki, akkor egészen más volna! Szegény uram, csak a török szőnyegek, meg, tudja, azok a kegyszerek, mohamedán templomokból - mit érnének ma, ha meglennének! De mire leérkeztem a temetésre, már széthordták. Hogy kik, jobb nem kutatni. Azt mondták Bulankán, hogy az albánok... Én mást mondok. De hát... fuccs, elveszett, jobb nem gondolni rá. Szóval, maga mindezt tudja...

- Hogyne tudnám, méltóságos asszonyom. Csak nem méltóztatik gondolni, hogy anyagias célzattal...

- Isten ments... Sokkal jobb információkat kaptam magáról és azonkívül, van szemem is. Látom, kivel van dolgom és teljesen meg vagyok nyugtatva. Csupán egy dolog volna még, ami...

Gerson az első pillanattól lehangolódott. Elsősorban is lehűtötte a gyanús, fagyos ellenségesség, mellyel Elly fogadta. Ő úgy képzelte, hogy Elly szelid, szűzi pírral, gyengéden ajánlkozó, de zavart mosollyal lép elébe: ehelyett egyenesen brüszk volt. Majdnem dühös. A szemei láthatóan ki vannak sírva. Miért? Ő nem erőszakolja a dolgot. És az egész miliő... Az a gyanus szoba az ágyakkal, ahol nem égett a villany. Ez nem az az előkelőség, amelyre ő számított... sem ez a zagyva úriszoba, amelyben mozdulni se lehet a nagy ebédlőasztaltól. Az asztal lábairól lerugdosták a politúrt. A díván jegesmedvebőréről lekopott a szőr. Igen, a képek a falon érdekesek: tisztek díszben és tábori egyenruhában. Wlissingen mint kadettiskolás. Wlissingen mint hadnagy Trientben, mint főhadnagy Bécsben, cserfalevéllel sapkája mellett a király születésnapján. Mint kapitány Komáromban biciklin, aztán mint őrnagy Lembergben virágcsokorral a mozgósítás napján és végül mint ezredes Bulankán... Humoros kép: Wlissingen tetvészkedik Bulankán. Felvételek Wlissingen sírjáról gyászflórral. Aztán... egész sor családi felvétel a díván felett, lécrámában. Elly másféléves korában, meztelen hasikával. Elly hétéves korában az anyjával együtt tiszti jelmezünnepélyen Trientben: Elly kiskadétnak öltözve, az ezredesné nápolyi énekesnőnek. Aztán Elly fürdőruhában Cirkvenicán. A mama lovon, a mama magas biciklin, a mama tenniszrakettel. Tréfás felvétel: a mama kommandíroz, a bulankai hős "Knietiefbeugen"-t csinál. Fent az apró képek között, az íróasztal mögött levő falon a kulai és klasztenici Klavács-család ármálisa: kék hajdú aranyekével. A két ablak között a sixtusi Madonna reprodukciója. A sarokban, a falnak támasztva, egy embermagas hárfa.

Amikor Dosztály felvetette a felekezeti kérdést, Gerson ösztönösen őszinte lett önmagához és szokatlan eltökéltséggel fokozni akarta a fölmerült akadályt. Nagyon önérzetesen ezt mondta:

- Úgyebár, ezt méltóztattak tudni... és én... én nem változtathatok vallást, már csak az öregek miatt sem.

- Senki sem kívánja öntől, hogy megváltoztassa a hitét. Jellemes ember nem is teszi. Őméltósága csupán bizonyos garanciákat kér bizonyos irányban...

- Már csak azért is - folytatta a miniszteri tanácsos -, mert akármennyire igaz is, hogy egyik ember olyan, mint a másik, mégis, ugyebár, manapság egy keresztény embernek sokkal kevesebb nehézséggel kell megküzdenie.

- Miért? - kacagott fel koloratúrázva az ezredesné. - Vegye tudomásul, hogy én fiatal nagymama akarok lenni. Érti, aranyos?

Elly hozta a feketét. Hallotta az ezredesné utolsó szavait, de az arckifejezése változatlan maradt. Csakugyan, ugyanaz az arc, mint az irodában. Tegnap délután, mintha egy-egy pillanatra kiengedett volna, de most ugyanaz a konok száj, hideg tekintet, fölényesen fölszegett homlok. Ez az ő menyasszonya? Ez a szigorú postamesternő?

Elly is úgy viselkedik, mintha az ő látogatása mindenkire tartoznék, csak rá nem. Igen, ez a helyes kifejezés, bár nem tudja miért éppen ez jut az eszébe, de valóban, ez a bürokrata-közöny, ez a hatósági gőg: postásarca van az ő menyasszonyának. Félvállról válaszol és olyan mentes minden érdeklődéstől, hogy talán még sajátmagát sem érdekli.

És ki ez a Dosztály, ez a miniszteri tanácsos? Talán az ezredesnéhez van valami köze?

És milyen alapon vezeti a tárgyalásokat, amikor erről a legintímebb családi ügyről van szó?

De... de ne legyünk igazságtalanok, nem szabad könnyelműen ítélni. Lehet, hogy ami őt lehangolja, elsősorban a szegényes környezet. Ezek a düledező új székek, ez az öreg, hideg viaszosvászonnal bevont, fehér gombokkal kivert díván. De hiszen ezt tudhatta előre. Puritán szegénység, erre el lehetett készülve. Nem számíthatott olyan luxusra, mint Ohrnsteinnél a nyúluccai villában. Neki igazán nem lehetnek ebből a szempontból nagy igényei, ha saját családi otthonával hasonlítja össze. Igaz, hogy már elszokott tőle.

Csak Elly ne lenne ilyen elviselhetetlen. Ilyenkor egyenesen csúnya és öreg. Ő megbocsátaná a csalódást, amit a bulankai hős otthona keltett benne... ő megbocsátaná, hogy nincs harisnyás, fehérkesztyűs, ujjasmellényes öreg komornyik, afféle régi bútor, aki már bölcsőben dajkálta Ellyt, hogy nincs levendulaszag... és megbocsátaná, hogy ezek a méltóságos urak és ezek a méltóságos asszonyok egészen mások, mint amilyeneknek képzelte őket, távolból és a könyvekből. De Elly úgy viselkedik, hogy a legnagyobb jószándékkal sem tud itt fölmelegedni.

Az ezredesné és a miniszteri tanácsos, miután megitták a feketét, "észrevétlenül" kivonultak a szobából. Most ketten maradtak. A macska felkúszott Elly ölébe. A lány a karjára vette és a mellére szorította. A macska fáradt, tompa körmeivel karmolászni kezdett a dekoltázsán. Gerson, miközben beszélt, folyton szemmel tartotta.

- Drága Elly - kezdte kínlódva -, beszéltem őméltóságával és azt hiszem, rendben van minden.

- Mikor jöttem, nem esett, de még mindig be van borulva. Országos eső... pedig vasárnapra szerettem volna jó időt.

- Szerettem volna fölmenni magával a Svábhegyre. Akár hiszi, akár nem, Ellyke - és vigyorgott - még sohasem voltam a Svábhegyen.

- Magam sem értem, pedig bejártam az egész hegyvidéket, amint tudja Ellyke, a túristacsoporttal. Persze, csak ha Ohrnstein is velünk jött, mert Ohrnsteinnel remekül lehet ilyen helyen szórakozni. Ohrnstein tudja a legtöbb dalt és társasjátékban utólérhetetlenül kedves. Angyali! Mint egy gyerek! Persze, maga, Ellyke, csak a hivatalból ismeri.

- Mondja - szólalt meg Elly hirtelen más hangon -, csakugyan eltökélt szándéka, hogy feleségül akar venni?

- Nézze, Gerson. Beszéljünk őszintén. Maga tegnap egy beszámíthatatlan pillanatában megkérte a kezemet. Kinevettem, mert hogy is lehet ilyen őrültséget komolyan venni? Most szépen ismerje be, hogy nem volt az eszénél és fogjunk kezet, mintha nem történt volna semmi.

Gerson megérezte, hogy itt az utolsó pillanat, amikor még ebből a csávából kimenekülhet. A lány nobilisen szabad elvonulást ajánlott fel neki. Már-már beszélni kezdett, azért nem egészen nyiltan, inkább ilyesfélekép: csakugyan, Ellyke, van benne valami, nem ártana, ha egy kis időt adnánk egymásnak, hogy alaposabban megismerjük egymást - ekkor azonban hirtelen eszébe jutott Ohrnstein... aki olyan őszintén örül ennek a házasságnak... és a zsebében volt az ezerpengős nászajándék!... Hogy festene, ha holnap bemenne hozzá és bejelentené, hogy nem gilt az egész... Nem, ezt el sem lehet képzelni. A vezér joggal vonná kétségbe, hogy komoly emberrel áll szemben.

- Mindent meggondoltam. És ha nekem egyénileg lettek volna is kételyeim, Ohrnstein vezérigazgató úr teljesen megnyugtatott. Ha látná, hogy örül a vezér! Dupla örömapának érzi magát.

Ohrnstein, Ohrnstein. Többé-kevésbé róla beszélt továbbra is. A lány ritkán szólt közbe és Gerson kéjelgett az ismerős, boldogító témában. Végre az ezredesné és a tanácsos visszatértek a szobába. Az ezredesné tele borosüveggel, a tanácsos poharakkal. Mikor az öreg asszony meglátta őket, Gersont a dívánon, Ellyt az asztal másik végén, összecsapta a kezét:

- Na hiszen, gyönyörű fiatalság! Mi meg köhögtünk kinn, hogy legyen idejük szétrebbenni.

- Hát várjon. Most kivetem a szerencséjét. Tudniillik, híres kártyajós vagyok.

- Nem tréfa, kérdezze csak meg Laci bácsitól. A város másik végéről jönnek hozzám asszonyok, sőt férfiak is. A multkor itt volt egy egyetemi tanár, megmondtam neki, hogy a felesége megcsalja. Azt is megjósoltam, hogy novemberben jön a kis király. Tudja, hogy mennyi pénzt szerzek én az én hadiárváimnak? Mert mindenkinek kell fizetni valamit. Magának persze nem, kedves!

- Gazdag lesz, rövidesen megházasodik - igen, itt van a Pick dáma - és öt gyereke lesz.

- Illetve nem neki, hanem a feleségének - szólt közbe a miniszteri tanácsos, aki közben egymásután töltögette a poharakat. Gerson eleinte keveset ivott, lazsált. De hol az ezredesné, hol Laci bácsi ráförmedtek:

Végül csak egészen mélyen és elmosódottan parázslottak a kételyei. Ellyről, aki az asztal másik végén csöndes, szinte férfias komolysággal ivott, el is feledkezett. Az ezredesné pezsgőt akart felhozatni, de Laci bácsi leintette:

- Kocsisbor - mondta a tanácsos úr -, ezt issza a magyar ember, a pezsgő maradjon a...

Gerson kéthetes mátkaságának estéi ebben a hangulatban teltek el. A mindenesti pohárcsörömpölő, kártyaverő úri passzióktól hol visszariadt, hol elbájolódott. Végig nem volt tisztában vele, de óvatosan nem is akart tisztában lenni, hogy milyen az őszinte viszonya az új miliővel.

Az ezredesnétől félt és idegenkedett! Sokszor azonban csakugyan elbűvölte, ha hárfázott.

Megfogadta a vezérigazgató tanácsát és elment az orvoshoz, hogy lerevideáltassa magát. Vérvizsgálat, röntgenlelet: negatív. Vizeletvizsgálat: se cukor, se fehérje, sem egyéb.

Az orvos csupán egy kis talpsüllyedést konstatált. A tatarozáshoz elég volt egy betét a jobbcipőbe.

Néha, otthon, lefekvéskor arra gondolt, hogy a felekezeti különbség ellenére is helyes lenne, ha nem csupán az anyakönyvvezetőnél kötnének házasságot. Az egyházi esküvőre egyrészt az ember egész életében emlékszik, másrészt... Nem, ő sokkal felvilágosodottabb ember, semhogy hinne valamilyen személyes istenben... szakállas öregúrban... Ő tudja, hogy a legfelsőbb lénynek, aki a világegyetem központjában áll, kisebb gondja is nagyobb annál, semhogy azzal törődne, mit csinál Gerson Zoltán...

Ám azért legmélyebben, ott, ahol a legprimitívebben, legleplezetlenebbül születnek meg a gondolatok, motoszkált benne a kérdés: hátha a világegyetemnek is van egy vezérigazgatója, hátha csakugyan létezik egy kozmikus Ohrnstein?

Gerson Zoltán nyitott szemmel fekszik az ágyban. Három napja, hogy Wlissingen Elly a felesége. Illetve...

Az esküvő dátumát elkerülhetetlenül meghatározott napra kellett kitűzni. Ohrnstein most már rövidesen megkezdi a szabadságát. Gerson elképzelhetetlennek tartotta, hogy ne a vezérigazgatója legyen a házassági tanuja. Őszintén szólva, az egész cécóban ez volt a legvonzóbb! És milyen megható, ahogy Ohrnstein az egész aktus alatt vele izgult. Elly tanuja egy nyugalmazott tábornok volt, valami Beszkideky. Laci bácsi kimentette magát, mingyárt járatnák a szájukat a minisztériumban, részben összefüggésbe hoznák az ezredesnével, részben Ohrnsteinnel, akivel meggyanusíthatatlan hivatalos kapcsolata van, de az emberek nyomban szimatolnának. Így esett a választás a tábornokra, aki Komáromban térparancsnok volt, amikor az ezredesné a kórházat vezette. Csakugyan, hova tűnt a tábornok az esküvő után? Az ebédre, amit ez a szent ember, ez az Ohrnstein rendezett a saját költségén a Bristolban - el se jött. Derogált neki a civiltársaság? Pedig - Ohrnstein beszédét meghallgathatta volna.

- A bulankai hős lányának és a fiatal ipari generáció egyik feltörekvő tagjának frigye, a kard és gép hazafias összefogását szimbolizálja.

Szóról-szóra ezt mondta Ohrnstein és Gersont mélyen meghatotta és föllelkesítette a szárnyaló ékesszólás. A pezsgő különben is villanyozóan hatott rá és néha úgy érezte, tulajdonképpen rendben is van minden. Még a jósnő jelenlétével is kibékült. A jósnő szerencsére hamar becsípett. Magához intette a cigányprímást és régi magyar dalokat énekelt. Először szólóban. De Ohrnsteinnek is jókedve támadt és tercelni kezdett a jósnőnek. Csodálatos, hogy ez az Ohrnstein hogy tudja ezeket a régi dalokat!

- Erdélyi gyerek vagyok, méltóságos asszony - verte a mellét Ohrnstein, mikor a jósnő ezért megdícsérte. Később csárdásra kerekedtek: a pincérek kedvtelve nézték őket az ajtóból, a vendégek tapsolva verték a taktust.

Gerson nagysokára ráeszmélt, hogy Ellyvel is illenék foglalkozni és néha közelhajolt hozzá, beszélgetni próbált vele. Őszintén szólva, annyira elragadta Ohrnstein kedvessége - az ember nem is hinné, hogy ez a hatalmas, komoly ember ilyen is tud lenni -, hogy percekre megfeledkezett a menyasszonya, vagy ahogy a násznép mondta: a menyecske jelenlétéről. A menyecske rosszkedvű volt, fájt a feje.

- Tűnjünk el? - kérdezte Gerson és talán elsőízben támadt Ellyvel kapcsolatban szerelmes képzelete. Valójában inkább a pezsgőtől és mozgalmasságtól, mint a lány közelségétől. Mert Gerson, amikor beült a gyári autóba, hogy az anyakönyvvezetőhöz hajtsanak, egyelőre el se tudta képzelni, hogy a lánnyal egyedül marad. Nem, mintha szerelem nélkül nem lett volna testi dolga nőkkel számtalanszor, sőt, valljuk be, eddig csakis enélkül volt. De ez a nő, ez a mirtuszkoszorús, fehér selyemruhás ezredes árvája, ahogy biggyedt ajakkal, szűkszavúan válaszol tartalmatlan kérdéseire, ahogy kinéz az ablakon, anélkül, hogy egy pillanatra érdekelné, mit lát; ez a meszes fehérség, ez a sárgarézhideg szőkeség, - a két kis melle alig emelkedik kétujjnyira - hogy fogja ezt megérinteni? Hogy kell ezt megfogni? És hogy lesz azután?... ha levetkőznek? Ő persze kimegy és megvárja, míg a lány levetkőzik, aztán bejön és... leoltja a villanyt és... Az új pizsamát már előre kiküldte a divatáru cég a Lukácsfürdőbe...

Ez a levetkőzés már napokkal előbb megizzasztotta: Gerson éppen sterilitásába vetett gyerekkori kétségei miatt most már évek óta legtúlzóbb gonddal ápolta magát. Ha talált egy hirdetést kéz- és lábizzadás, vagy fejkorpa ellen, nyomban meghozatta a csodaszert. A fehérneműje a legjobb belvárosi cégtől. Alig egy fokkal rosszabb, mint Ohrnsteiné. De most, hogy ezzel a fehér nővel, ezzel az agyagszáraz, aranyzuzmarás, idegen testtel kell mérkőznie, akit sohasem kívánt és aki semmit sem fog neki megbocsátani, ismét elfogja a bizalmatlanság. Ahhoz mindenen keresztül ragaszkodott, hogy sötétben fog levetkőzni. És a lámpát azután sem fogják felgyujtani.

Elly fejfájásról panaszkodott és ő a pezsgőtől megtévesztve azt hitte, hogy a nő a vele való intím együttlétre vágyik. Amikor kiosontak a hátsó kapun és beültek egy taxiba, Gerson esetlenül átkarolta a derekát. Elly nem ellenkezett, de hamarosan elhúzódott.

Na itt van! Így fest az ő nászútja. Most aztán... most mi lesz? Be lesz zárva néhány napig egy szobába egy nővel, aki a legsajátosabb és legegyoldalúbb testi ügyével van elfoglalva.

- Mondtam magának, hogy halasszuk el az esküvőt! - kiáltott rá a lány ridegen és vállat vont - de ha magának olyan sürgős volt!

Na igen, neki sürgős volt Ohrnstein miatt. Ohrnstein a hónap végén elutazik az olasz tavakhoz. De ha megmondta volna miért... akkor természetesen. De ez, őszintén szólva, egészen új helyzet. Erre igazán nem számított.

Nem, ő sokkal jobb ember annál, semhogy ilyesmit meg ne értene, sőt meg ne bocsátana. Naturalia non sum turpia. - Nem is erről van szó, nem holmi undorról. De elsősorban is... szép kis nászút, amikor az ember a szenvedélyét félreteszi, hogy majd napok mulva vegye elő. Aztán... ami már sokkal őszintébben foglalkoztatta: csak most nem tudta igazán, hogy viselkedjék a nővel szemben. Eddig homályosan bízott benne, hogy az efajta nászéjszaka-aktusok természetes, automatikus menetrendje majd átsegíti az elképzelt nehézségeken. A sok képzelgés és töprengés fokozta a félszegségét, de annyit mégis megsejtett, hogy a döntő pillanatban szabadjukra eresztett ösztöneire rábízhatja magát. És most... most fölmennek a hotelszobába és... normálisan az következnék, hogy megölelje és megcsókolja... De megölelheti és megcsókolhatja-e ilyen körülmények között? A hátralévő úton állandóan az foglalkoztatta, hogy mit tegyen vagy legalább is mit mondjon e konvencionális nyitány helyett? De mit lehet tenni és mit lehet mondani? Egyáltalában, mi történhetik? Hogy fogják eltölteni ezeket az éjszakákat, méginkább a nappalokat? Ohrnstein szabadságot adott: ha legalább bemehetne délelőtt a hivatalba.

Az autó megállt a szálloda előtt. A portás kitárta az ajtót és miközben benfentes pillantást váltott Gersonnal, kezébe nyomta a kulcsot. A szobaasszony felvezette őket az első emeleti szobába. Megkérdezte, hogy van-e valami óhajtásuk.

- Nincs, - mondta Gerson, mert minél hamarabb meg akart szabadulni tőle. Olyan zavart volt, mint akkor, amikor garniba szokott belopódzni.

A hotelszoba láttára még inkább elfanyarodott. A fal zöld, vörös frizekkel. Két politúros ágy, olyasféle, mint otthon a papáéknál. Jobbról, balról éjjeli szekrény - ismeri őket gyerekkorából. A rúgós rézgömbzár zenei hangot ad -, régen, ha reggel átmászott a mama ágyába, nagy kedvteléssel csukta-nyitogatta. Két összevissza karcolt, biedermeyer puhafa-szekrény. Asztal, piros alapszínű, sárga virágos terítővel leborítva. Az asztalon fénytelen alpakka-tálca, hasas, homályos vizesüveggel, két felfordított pohárral. Bádog gyufatartó. Porcellán hamutartó, moly- és rovarirtó cég reklámajándéka. Ódon mosdószekrény, fából. A fehér porcellánlavórban szétágazó repedések, a korsó szája csonka. A fehér zománcos kiöntő, fekete csorbákkal. A falban, embermagasságban, kerek lyuk, betömve ujságpapírral, a nyárára leszerelt kályhacső kéménybe vezető nyílása. Csak a kifogástalanul fehér ágynemű és két szabályosan elhelyezett piros selyem plümó adott a dísztelen képnek némi ellensúlyt. Az a bizonyos konzervatív hotelszoba, amelyhez főként a vidéki úriemberek ragaszkodnak, akik nem szeretik a flancos dunaparti helyeket, ahol az ember nem mer "mozogni az előkelőségtől", akik szerint "a fontos, hogy tisztaság legyen, hogy ne legyen poloska és az ágyban lehessen aludni és más egyebet". A szoba valóban ennek a puritán ízlésnek felelt meg, de Gerson egészen máskép képzelte el a környezetet, amelyben élete legünnepibb órái fognak lezajlani.

Elly nem volt zavart, de szinte únott. Nyomban hozzáfogott a bőröndje kicsomagolásához. Ingeket, nadrágokat, harisnyákat rakott a sifonérba.

Gerson szótlanul, tanácstalanul állt a szoba közepén. Aztán hirtelen felvillanó ötlettel, mint aki a füstbement etikettszerű erotikát ünnepélyességgel akarja pótolni, megszólalt:

Elly éppen két pár cipőt lökött be az éjjeli szekrény alsó fiókjába és a papucsát lecsapta az ágy elé.

- Mondja, maga is boldog egy kicsit? - kérdezte Gerson, amikor Elly hosszabb szünet után se szólt semmit.

Gerson odament az ablakhoz. Az öreg fák friss májusi kedvvel integettek be az ablakon.

Gerson a behajló ágon fölfedezett egy varjút. A kövér, fekete madár az ablakkal egy magasságban hintázott és spárga volt a csőrében. Mintha nem akart volna beletörődni, hogy haszontalan, ehetetlen kacatot gyötör, újra és újra nekikezdett, hogy analizálja a csőrével. Gersont annyira elfoglalta a madár kutató munkája, hogy pillanatokra megfeledkezett, mi van mögötte a szobában.

Elly ingben és bugyogóban állt a lavór előtt és éppen szappanozta az arcát. Gerson rémülten kapta el róla a tekintetét és szinte visszaperdült az ablak felé. A varjú közben elrepült.

Sehogy sem értette meg ezt a hirtelen átmenetet. Mi ez tulajdonképpen? Ő úgy tudta, hogy a fiatal házasok között éppen a levetkőzés körül vannak a legnagyobb zavarok. Vőlegénysége kezdetétől neki is ez a legnyugtalanítóbb problémája. S különösen fantasztikus, hogy éppen Elly... aki az egész idő alatt olyan tartózkodó, sőt visszautasító volt... igaz, hogy ő nem is kísérletezett... meg sem érintette, de legfőkép azért nem, mert el sem tudta képzelni, hogy ez a hideg, fagyosan szemérmes nő... Azt elhiszi, hogy a közeli szexuális kapcsolat előre és utólag szentesítené ezt a félmeztelenséget, bár... bár ő eddig úgy hallotta és úgy olvasta a regényekben is, hogy a menyasszony mindenen keresztül ragaszkodik ahhoz, hogy a vőlegény, mialatt ő vetkőzik, hagyja el a szobát... és aztán, mikor a vőlegény visszatér, akkor a menyasszony nemcsakhogy nyakig, de a fejebúbjáig betakarja magát és a falnak fordul.

De különösen ebben az állapotban... mégis csak meglepő... ez a szégyentelenség... Mintha egész életében előtte mosakodott volna, ingben és nadrágban, olyan közönyösen...

És ha, mondjuk, a férje is, ahogy tényleg a férje, akkor sem szokás így, minden átmenet nélkül... vagy azt hiszi, hogy a házasságban in medias res kezdődnek a dolgok? Hogy attól a pillanattól kezdve, hogy megesküdtek, elkezdődik a házassági üzem, mint a hivatalban, mikor fúj a sziréna és leveszi az írógépről a fedelet? Hát csakugyan nincs női szemérem? - kérdezte magától patétikusan, de mégis őszintén. Eszébe jutott egy hirlapi cikk, amit erről a kérdésről olvasott. Vagy talán ennyire semmibe veszi őt? Azt is hallotta, hogy az arisztokrata nők lakájaik előtt fesztelenül járnak-kelnek meztelenül. Ez már tiszti gesztus! Hát azt hiszi, hogy ő a lovásza, a privadinere, aki előtt csak úgy...

Kétségtelen, hogy mától kezdve Isten és ember előtt joga van ingben és bugyogóban mosakodni a férje előtt. De éppen ő... Mikor az autóban hozzáért a derekához... a csípőjéhez... úgy elhúzódott tőle, mint a bélpoklostól...

Gerson tulajdonképpen homályosan kezdettől sejtette, hogy Elly nem akart a felesége lenni, de eddig nem akarta tudomásul venni. Bár az első időkben, ha nem is olvadt fel éppen, sokkal melegebb és intímebb volt vele. Amikor még az iratokért járták a városházát, egész jól megértették egymást. Nem voltak ugyan éppenséggel olyanok, mint a szerelmesek, de mintha mindketten elképzelhetőnek tartották volna, hogy együtt fognak élni. A jósnő sokat rontott a közeledési kísérletek sikerén: el sem tudta képzelni az efajta, kétségkívül váratlan vőlegény-menyasszony viszonyt sem az egymásra való mohó vágyakozás osztentatív fitogtatása nélkül. Pedig Gerson, ha nincs is konkrét bizonyítéka, tudja, hogy a jósnő valósággal terrorizálta Ellyt, hogy belemenjen ebbe a házasságba. Nincs semmi bizonyítéka, de érzi, hogy amilyen katonás, talán meg is verte.

És most mégis úgy vetkőzik le, mintha tíz év óta élnének együtt ebben a szobában.

Most hallja, amint a szoba ajtaja nyílik és csukódik. Hátra les, Elly nincs a szobában. Gerson most még tanácstalanabb. Nem meri érdekelni sem, hogy Elly hova ment. A folyosóról, tompa sustorgással behallatszik egy távoli víztartály moraja. A földön fekszik egy ujságlap, amibe Elly a cipőjét csomagolta. Gépiesen fölemeli és olvasni kezdi a háromhetes híreket. Aztán közelednek Elly léptei. Visszapattan az ablakhoz.

Csak akkor fordul meg, amikor meghallja a díván nyekkenését. Elly rövid fésülőköpenyben fekszik a dívánon és sárga könyv lapjait vágja fel a fésűjével. Gerson két lépésre megáll. Most mit tegyen? Valamit legalább mondani kellene. Végre nagynehezen kiböki:

- Nézze, én úgyis elalszom... a legokosabb lesz, ha maga egy órára lemegy sétálni ide a parkba.

- Lemehetek - mondja csöndesen Gerson, de a szeme megtapad a lány lábszárán, amit jóval térden felül fedetlenül hagyott a fésülőköpeny. A kis fehérség, ami a testéből kiviláglik, megtölti vérrel a halántékát. De az egész pillanatnyi izgalom, amely nem Ellyből, hanem csak a női test meztelen csíkjából árad, gyáván feloldódik egy gyengéd férji gesztusban.

Betakarta a pléddel és miközben eligazította, néhányszor a lábához ért. Az ujja vége izzott. A lány meg se moccant és akkor sem nézett fel a könyvből, amikor Gerson csöndben betette az ajtót.

Mikor lement a Lukács-parkba, fel volt hevülve. Nem a feleségétől, hanem a szexuális gerjedelemtől. Más nők villantak meg előtte, régiek, akikkel már dolga volt s olyanok, akiket kiszemelt magának, de akiket nem érhetett el. Már-már elhatározta, hogy ellátogat egy régi címre. De hirtelen észbekapott és szinte megundorodott magától.

- Micsoda ocsmányság. A nászéjszakádon akarod megcsalni szegény, beteg feleségedet? - szidta magát egyre kíméletlenebbül.

Kifordult a Margit körútra, éppen kigyulladtak a villanyok. A vidékies boltok kirakata előtt aránytalanul nagy transzparensek csábítottak. Ő megállt minden ablak előtt és - mint akinek eredetileg is ez volt a szándéka - fontoskodva nézte az örök alkalmi vételeknek, a megszűnő üzletek végeladásának, a zálogházból kiváltott, okkáziós árucikkeknek lomposan tragikus kiállítását. Micsoda olcsóság, holnap lejövünk ide, veszünk egyet-mást - motyogta. Egy ékszerüzlet kirakatában egy nagy zsebóra mutatta a pontos időt. Gerson megállapította, hogy negyedórája sincs, hogy lejött a szobából. - Korán volna még visszamenni - sóhajtotta és átment a másik oldalra, hogy az ottani kirakatokat is "elintézze". Így jutott a ferencesek temploma elé. A katolikus templomoktól mindig félt, csöndjük és kriptaszerű hidegségük megborzongatta és ha néha bemerészkedett, állandóan attól tartott, hogy felismerik és kiutasítják. Mégis bement, valamivel több biztonsággal - mert most már mégsem egészen jogtalan a betolakodása, a felesége révén van valami jogcíme. A templomban májusi litánia volt, asszonyok, gyerekek, öregemberek ájtatos közönyű sárga arca derengett a gyertyafényben. Beült egy padba, fejkendős, idősebb, szúrósszemű, hegyesorrú asszony mellé. Fészkelődött és jobbra-balra pislogott, mire az asszony feddően rátekintett. Elvörösödött, aztán pár percig közönyt színlelve nézett a főoltár fényei felé, végül felállt és lassú léptekkel, lábujjhegyen kivonult.

Az ékszerész pontos időt jelző órájáról megállapította, hogy mindössze négy percig volt a templomban. A sarkon végre teljes illuminációjában felragyogott a kávéház. Csakugyan, mégis csak a legegyszerűbb, ha itt veri el az időt. Bement, feketét kért és lapokat. Vasárnap volt, a keresztrejtvények napja. Nekifeküdt és háromnegyed óra alatt megfejtett egy egész oldalnyi keresztrejtvényt. Csupán a 17 függőlegessel nem tudott megbírkózni. A 17 függőleges idézet volt Schiller "A harang" című verséből. Ezt majd meg kell nézni valahol vagy meg kell kérdezni valakitől.

Hajnalodott, mikor Gerson végre felszabadult emlékezései ostroma alól. Kétarasznyira békésen aludt Wlissingen Elly, meztelen karja, a paplan fölött, összefonódott az ölében, mintha időtlen időktől ebben az ágyban feküdt volna.

Pedig csak második napja, hogy beköltöztek a visegrádiuccai lakásba. De Gerson számára ma már kezdődik a munkás hétköznap. Félhétkor ébreszti a vekker, de ez a riadó csak neki szól. Anélkül, hogy vitatkozhatott volna, a jósnő elhatározta, hogy Elly nem megy többé az irodába.

- Az a nyolcvan pengő úgysem segít rajtatok és legalább nem éltek úgy, mint a cigányok - mondta a jósnő.

Bár ő nem adott neki igazat. A nyolcvan pengő, csekély hozzácsapással, legalább fedezné a házbért. De mindegy. Legfeljebb ő fog ezentúl többet dolgozni és ahogyan Ohrnsteint ismeri, kérés nélkül elintézi, nehogy a nyolcvan pengő hiányozzék a büdséjükből.

Mert ő azért, akármilyen félálomban is teltek el ezek a hetek, egy este pontosan kiszámította, hogy mennyi kell nekik ahhoz, hogy társadalmi színvonalukhoz méltóan éljenek. Akkor ezt a nyolcvan pengőt bekalkulálta és csak így tudta beállítani azokat a tételeket, amelyekből nemcsak a mindennapi élet szükségleteit lehet fedezni, de bizonyos kulturális és luxusigényeket is.

Végeredményben, neki sohasem volt túlságosan rokonszenves az a típus, amit "dolgozó nő"-nek hívnak. Az ember elvben helyesli, hogy a nők hivatalokba járnak és dolgoznak, mint a férfiak, de ha a feleségéről, vagy a nővéréről van szó, akkor, ha csak nincs föltétlenül ráutalva, nem szívesen egyezik bele. Ha valaki, ő tudja, mi mindennek van kitéve egy nő a hivatalban...

A vekker berregésére Gerson mezitláb kilopódzott a fürdőszobába, begyujtott a gázkályhába és megeresztette a vízcsapot. Aztán kiment az előszobába és levette a külső ajtókilincsről az ujságot. Aztán alágyujtott a "non plus ultrá"-nak, hogy megfőzze a reggelijét. Aztán leült a kád szélére és miközben a víz csorgott, végigszaladt a híreken. Közben a fürdővízbe beöntött egy fél üveg sósborszeszt.

Ezt a háziszert még az apjától tanulta meg értékelni Gerson. Gyerekkora kezdetétől nagy szerepet játszott a Gerson-ház egészségügyi életében a sósborszesz. Univerzális gyógyszer volt minden belső és külső baj ellen. Fogfájásra, gyomorrontásra ugyanúgy sósborszeszt használtak a Gerson-házban, mint sebek fertőtlenítésére és reumatizmus ellen. Gersonnak kiskorában kedvenc csemegéje volt a kockacukorra csöppentett sósborszesz. A Gerson-lakás szagegyvelegének egyik domináns motívuma volt a sósborszesz borsos alkoholszaga. Ekkor már jóformán csak a Diana volt az egyetlen tradíció, amely Gersont az apai házhoz fűzte.

Nagy lendülettel dörzsölte magát, mert fáradt volt és álmos. Végül is, napok óta alig hunyta le a szemét. Ma különösen fontos volt, hogy felfrissüljön, mert házasságkötése óta először megy be az irodába. Ohrnstein a hét végén utazik szabadságra s ma át fogja neki adni az ügyeket. Négy napja nem látta Ohrnsteint. Portásokon, pincéreken, szobaasszonyokon kívül egyáltalában nem beszélt emberekkel. Ez a négy nap telt el a legnehezebben, amióta ismeri a naptárt. Elly nappal a dívánon fekszik és olvas. Éjjel az ágyban fekszik és alszik. Ő csetlik-botlik a szobában, aztán, amikor belefárad, lemegy a margitkörúti kávéházba és megújra átnézi az összes kül- és belföldi lapokat. Rászokott a feketekávéra. Cigarettázik.

Hogy szeretett volna bemenni a hivatalba! Többízben találkozott ismerősökkel: távolról meglendítette feléjük a kalapját, mosolyogtak és diszkréten elvonultak. Pedig megkérte volna őket, hogy üljenek be vele egy kicsit a kávéházba. Beszélgetni valakivel. Ellyvel nem lehet beszélgetni. Ő legalább nem tud. Ilyen egyedül még nem volt soha.

Hiszen, ha tudnák, hogy mennyire nincs oka erre a visszavonultságra. Négy napja, hogy nős és a felesége még mindig nem a felesége... Ehelyett bekapta az első napokban a házasélet minden kellemetlenségét. Dermesztő volt, ahogy tegnapelőtt este, amikor beköltöztek a visegrádiuccai lakásba, Elly elkezdte a hangos patáliát a legyező és a szarvasagancs miatt. Holott neki nincs kifogása a szarvasagancs ellen. Határozottan emeli a szobát... Elly azt mondja, hogy nem való egy modern lakásba. - Vadász maga? - kérdezte tőle gúnyosan. - Nem, ő nem vadász, de Ohrnstein se kertész és a hall mégis tele van kaktusszal és pálmával a nyúluccai villában. S a szarvasagancs éppen Elly miatt illik ide... Ha majd vendégek jönnek és meglátják az agancsot, hadd higyjék, hogy a bulankai hős ejtette el a szarvast... Ő olvasta, hogy a magasrangú tisztek állandóan szarvasra vadásztak a világháborúban. Elly le akarta tépni a falról és azóta is folytonosan zsörtöl. Amikor megjegyezte, hogy ezek a fehér falak kicsit unalmasak, rákiáltott:

Hát ivoár. Akkor is unalmas, akkor is hiányzik neki néhány élénk szín, ami felfrissítse a szemét. Ohrnsteinéknál piros-arany tapéta van.

Hát igenis, ezt a nyakkendőt! Ő Ohrnsteintől leste el, hogyan kell öltözködni. Mindig hasonló ruhát csináltat, mint Ohrnstein és a nyakkendője színe is megközelítő. Nem ugyanaz a szín, mert ez talán bántó lenne, Ohrnstein azt hinné, hogy egyenrangúnak képzeli magát vele. Egy árnyalattal tompább színeket választ ki. Ohrnstein tudja, hogy kell öltözködni, ha Elly kikacagja is a piros, feketetupfos nyakkendőt.

Mert Elly nem nevet, hanem kacag. Ez a kacagás bántóbb, mint a komiszkodása. Ez a kacaj nem hasonlít a jósnő idegesítő, de joviális heherészéséhez. Metsző kacaj, hátborzongató, mint téli éjszaka az összeverődő faágak csörömpölése. Nem is gúnyos, nem is megvető: baljós. Sokszor, ha kérdez tőle valamit udvariasan és szeliden, a nő elfordul és sirálykacagással válaszol. Ezzel a kacagással nem csupán azt jelzi, hogy elérhetetlen magasságban röpdös felette, de azt is, hogy határtalanul ostobának tartja. - Szegény ember, hát nem veszed észre, mi történt veled? - Téved, ha azt hiszi, hogy nem veszi észre. Ő már tud mindent. De sokkal finomabb lélek és sokkal jobbmodorú annál, semhogy a viselkedésével levonná a konzekvenciákat. A lány egyenesen provokálni akarja, szeretné, ha kijönne a sodrából, de ő csak azért is nyugodt és úri marad.

- Csillapodjék, drága! - mondja konok gyengédséggel s ilyenkor a nőnek szikráznak a szemei.

A macska miatt sem volt hajlandó összeveszni. Elly nagyon jól tudta, hogy undorodik a koszos dögtől és talán éppen ezért kötötte magát, hogy a macska átköltözzék a visegrádiuccai lakásba. A dolog nem ment könnyen, mert az ezredesné ragaszkodott a macskához. Csúnyán összekaptak az ő jelenlétében, az ezredesné végül síránkozott: - Azt akarod, hogy egész egyedül maradjak? - Elly könyörtelenül követelte a macskát. A jósnő végül engedett, tegnap este, amikor hazajött, a bestia már az ágyon szunyókált. Véletlenül éppen az ő ágyán. Gerson inkább ijedt, mint rosszaló pillantást vetett rá. A lány elfogta a tekintetét.

- Mit csináljon itt az ember egész nap egyedül? Megőrülök, ha legalább ez a macska nem lehet itt velem!

- Csak? - és most elcsördült a mártírkacaj. - Maga persze azt hiszi, hogy nekem olyan könnyű máról holnapra elszakadni mindentől, az egész multamtól. Ez a macska kedvenc állata volt szegény édesapámnak! Ez a macska eszembe juttatja a gyerekkoromat, amikor még... Nincs joga elvenni tőlem ezt a macskát.

Elly ölébe veszi a macskát és selypesen dédelgeti. - Cicu, cicukám... - Gerson bambán néz maga elé. Gonosz, gúnyos gondolatai támadnak. Mit selypít, harmincéves, csak az esküvő napján tudta meg, hogy másfél évvel idősebb nála! És ez a macska is minden, csak nem cica. És ha ő azt hiszi, hogy ez a macska végkép ott marad, akkor téved. Most, egyelőre, nem akarja izgatni. Egyrészt az állapota miatt, másrészt, mert ha a lányban nincs, benne van annyi stílusérzék, hogy legalább a mézesheteit nem dúlja fel kicsinyes veszekedéssel. Majd később, amikor eljön az ideje, sor kerül a macskára is... És sok mindenre... El kell dőlnie, hogy ki az, akinek az akarata és ízlése uralkodni fog ebben a házban, vagy pedig...

De éjszaka, amikor már egészen bizonyos, hogy Elly mélyen alszik, hangtalanul feltápászkodik és négykézláb kúszva megkeresi a macskát. Az asztal alatt megtalálja, felkapja és lábujjhegyen kisurran vele a konyhába. Olyan erővel vágja a fehér-vöröskockás konyhakövezethez, hogy az állat hangosan felsír. Ekkor letérdel mellé és rémülten csitítgatja:

- Cicu, cicukám - motyogja gyengéden és valóban sajnálja is egy kicsit. A macska, szerencsére, sokkal apatikusabb, semhogy még az efajta súlyos bántalom is hosszabb időre ki tudná hozni a sodrából. Örül, hogy elnyúlhat, hogy békében hagyják. Gerson nagy drukkal csoszog vissza a hálóba. Elly, hála Isten, nem ébredt fel. Gerson megkönnyebbülten felsóhajt. Nem mert volna elaludni abban a tudatban, hogy a macska benn van a szobában és esetleg rámászhat a mellére vagy az arcára is.

De most, amikor a vekker felébresztette, első dolga, hogy kimegy érte a konyhába, óvatosan, hogy meg ne nyikkanjon, a karjára veszi és visszacsempészi a szobába, az asztal alá...

Az ajtót sohasem csukja be maga után. Vagy nyitva hagyja vagy bevágja, hogy az új ház megborzong.

Mindig a harisnyát és a cipőt veti le utoljára. Ő, bár elfordul, ha a nő vetkőzik, néha odasandít. Pikáns francia illusztrált lapokban látni ilyet: akt harisnyában és cipőben.

Mosdáskor derékig leereszti az inget, s ahogy ráhajol a rezervoárra, nem tudja miért, de direkt komikusan hat.

A bal kisujjával időnkint belekarmol a haja tartós hullámai közé, a fejebúbján.

Közelebbről nézve, meg lehet állapítani, hogy mesterségesen szőkítve van a haja. Közvetlenül a fejbőrnél jóval sötétebb.

A papucsot nem szívesen használja. Bár oda van készítve az ágy elé, rendszerint mezítláb tappog fel-alá a szobában.

A cigarettafüstöt az orrán át engedi ki, ami különösen kellemetlenül érinti Gersont. Közönséges szokásnak tartja. Van benne valami ordináré hetykeség. Sofőrök és olcsó prostituáltak allűrje.

A jósnő, alighogy kiteszi a lábát a lakásból, már betelepszik és rendelkezik. Egy hete, hogy a város minden cselédelhelyezőjét mozgósította. Cseléd még mindig nincs, mert a jósnő magának tartja fenn a cselédkérdés elintézését. Ő tárgyal a jelentkezőkkel és egyik sem elég jó neki. Egyik leány túlfiatal, a másikról egész bizonyosan tudja, hogy erkölcstelen, a harmadikról csak úgy szemre állapítja meg, hogy lop.

Hát... ezt jól megcsinálta. Fellélekzik, ha arra gondol, hogy végre bemehet az irodába. De mit fog mondani Ohrnsteinnek, ha érdeklődik? Mondja azt, hogy boldog? Mit mondhat egyebet? Nem lehet őszinte. Nem szolgáltathatja ki a családi élete titkát. Az a fantasztikus az egészben, hogy ilyenkor is mimelni kell a mézeshetek boldogságát. Csirkefogónak tartanák azt az embert, aki a házassága első hetében nyiltan kijelentené, hogy nem boldog, hogy csalódott, hogy kétségbe van esve, hogy menekülni szeretne. Ez egy sablónos helyzet, amikor az emberek pajzán pillantásokkal célozgatnak: - Tudjuk, tudjuk mi ez, mi is voltunk egyszer fiatalok, de majd beszéljen három év mulva!

Három nappal az esküvő előtt tudta meg, hogy az anyósa ellen eddig hétízben indult eljárás tiltott jövendőmondás miatt, mert pénzt fogad el a kliensektől, állítólag a hadiárvák javára. De a rendőrség kinyomozta, hogy soha egy fillért se adott a hadiárváknak. Ha Laci bácsi, nem lép közbe, már régen lecsukták volna. És ki garantálja, hogy holnap nem csukják le? Laci bácsi hatalma se korlátlan.

És egyáltalában, ki ez a Laci bácsi? Hogy került ide? Viszonya van a jósnővel. Az anyósának viszonya van és ilyen nyiltan. Nem is leplezi. Háromszor hetenként: hétfőn, csütörtökön és szombaton megjelenik Laci bácsi az Újlaki rakparton, négyszer hetenként otthon van a családjánál. Két nagy fia van és egy asszonylánya. A legbosszantóbb, hogy folyton mutogatja a fényképeiket és elérzékenyülten beszél róluk. Negyedik napja volt vőlegény, amikor együtt távoztak az Újlaki rakpartról. Az öreg a Lukácsparkban elővett egy mappát - erotikus képsorozat volt benne. 1912-ben hozta Montecarlóból. Kövér, soppos frizurás nők: harisnya és fodros harisnyakötő minden ruházatuk, pofaszakállas komornyikokkal fajtalankodnak a legkülönbözőbb pozitúrákban. Laci bácsi röhögve, hencegve magyarázta, hogy ő is végigpróbálta valamennyit. Ez az ember volt eddig a "férfi" a családban. És Elly? Vajjon tudja-e, hogy ki ez az ember?

Annyi bizonyos - és fanyarul felnevetett -, ő máskép képzelte el az előkelő embereket, ezeket az igazi úriembereket. Sőt úgy látszik, Ohrnstein is máskép képzeli el őket. Az embernek nem szabad hasraesni egy rang, egy cím előtt. Nem szabad bedőlni egy legendának. Neki is imponált eleinte, hogy az anyósa méltóságos asszony, direkt büszkén olvasta el minden újságban, amikor megjelent a házassági hír: "Néhai lovag Wlissingen Richárd csász. és királyi ezredes és kulai és klasztenici Klavács Emilia..." És szinte kéjjel pergette, ha Laci bácsival diskurált:

- De hidd el, méltóságos uram, Ohrnsteinnek a kisujjában van az egész közgazdaság, méltóságos uram...

Egész Európában eltörölték már a rangokat és a címeket. Franciaországban egész egyszerűen azt mondják: "Elnök úr", még a mindennél hatalmasabb Egyesült Államokban is. De nálunk az emberek nemcsak abban kéjelegnek, hogy címeket kapnak, hanem abban is, ha szép címekkel szólítgathatják az ismerőseiket.

Dehát... hol van az megírva, hogy neki együtt kell élnie ezekkel élete végéig? Civilizált világban élünk, vannak törvények, lehet segíteni ezen az állapoton. Nem, Isten ments, azért ő nem fog könnyelműen cselekedni. Meg fogja várni, amíg az egész ügy kialakul, mert végeredményében, mi köze neki a jósnőhöz és mi köze Laci bácsihoz? Hátha Elly kellemetlenkedése csupán a "baj"-ával függ össze? És a jósnő?... A jósnőt egyszerűen ki fogja utasítani. Végül is, nem a jósnőt vette el feleségül.

Ilyen állapotban a nők nagyrésze beszámíthatatlan. Meg kell várni, hogy mi történik később. És ő tud várni. Megpróbálja egy-két hónapig. De ha nem megy, akkor... akkor ő megmond mindent Ohrnsteinnek és...

De egyelőre... egyelőre nem szabad megtudnia semmit a vezérnek. A vezér úgy el volt ragadtatva ettől az ügytől... és olyan pompásan mulatott az esküvőn! És a nászajándék! A vezér felesége küldött egy ezüst gyümölcstartót belül arannyal és a kis sógornő is... az aranyos kis sógornő egy tortatálat és egy tortavágókést. Botrány volna, ha most kiderülne, hogy ez a sok kedvesség és jóakarat mind hiábavaló. Nem, a vezéréknek egyelőre nem szabad megtudni. És különben is, hátha még rendbe is jön minden. Ő szép türelmesen megvárja, amíg Elly jobban lesz és aztán odavonja maga mellé a diványra és azt mondja neki:

- Nézze, drágám, jobb az ilyet akkor elintézni, amikor még nem késő. Vegyük vizsgálat alá magunkat mind a ketten. Tudunk-e együtt élni, akarunk-e együtt élni. Ha igen, akkor próbáljuk meg úgy, ahogy mindkettőnknek a legkellemesebb. Elsősorban is, én nem tartom helyesnek, hogyha Mili mama, akit különben fölöttébb nagyra becsülök, túlságos gyakran tisztel meg bennünket látogatásával. Végül is, fiatal házasok vagyunk. Egy harmadik jelenléte, akármilyen kedves is mindkettőnknek, zavaróan hat. Szóval, ha igen, akkor próbáljuk meg kölcsönös jóakarattal, ha pedig nem, akkor...

Nagyon meg volt elégedve ezzel az ötlettel és az ékesszólásával. Kiszállt a fürdőkádból, felvette a fekete-fehér flanell-köpenyt, aztán nagyon óvatosan lenyomta a hálószobaajtó kilincsét. Mikor benyitott, Elly lassan megmozdult az ágyban. Gerson megállt és várt. Elly megfordult és tovább aludt. Akkor lélekzetfojtva a szekrényhez csoszogott és óvatosan bedugta a kulcsot a zárba. De a szekrényajtó éleset csikordult és Elly kinyitotta a szemét.

- Jó reggelt, drágám - mondta Gerson, aki belső háborgásai ellenére szemtől szemben mindig úgy viselkedett, mint a szerelmes férj. Pontosan olyan volt, amilyennek a háromnapos férjet emlékei és olvasmányai analógiáján át elképzelte.

- Rémes, hogy milyen büdös van ebben a lakásban - dörmögte Elly -. Maga használja ezt a sósborszeszt?

- Huszárok használják, ha a ló feltöri az ülepüket - mondta Elly és hátat fordított neki.

- A kölni sokkal jobb és nem ilyen büdös. Ha nem haragszik, ki fogom önteni a lichthófba.

- Kiönteni azért kár volna - mondta Gerson gyáván. - Ha már megvan, nem árt, ha van. De ha magának nem tetszik, megigérem, hogy ezentúl nem használom.

Gersont vérig sértette ez a hang. Elsőbben is hiába, hogy maga is szinte ösztönszerűen irtotta magában és maga körül otthoni emlékeit és szokásait, azért most mégis bántotta, hogy az ő szegény, drága apja kedvenc háziszeréről azt mondja valaki, hogy huszárok használják a kaszárnyában a feltört ülepükre. Ő ismer egészen kifogástalan úriembereket, akik sósborszeszt használnak. Az evezősök a Margitszigeten például mindig sósborszesszel maszírozzák magukat. És... és a sósborszesznek még mindig van olyan aromája, mint az egér- és ecetszagnak a jósnő előszobájában! És a Laci bácsi boros szájának! A jósnő egyszer csókolta meg az esküvő után. Parfőmös pipaszaga volt. Mi kifogás van ez ellen a sósborszesz ellen? És különben is, hogy jön valaki ahhoz, hogy beleszóljon a legprivátabb ügyébe? Hogy mit önt a fürdővizébe?

Szó nélkül, ám azért indulatos léptekkel visszament a fürdőszobába. Most nem akar vitatkozni, mert különben is sietnie kell és nem őrült meg felizgatni magát. Ma tiszta fejre van szüksége. A vezér ma átadja neki az ügyeket; két hétig teljes felelősséggel kell vállalnia a gyárvezetést. Nem hagyja magát megbolondítani a rigolyáitól. De a legközelebbi alkalmas pillanatban meg fogja mondani neki. "Nézze, drágám, maga nagyon téved, ha azt hiszi, hogy én az én régi és véleményem szerint helyes szokásaimtól el fogok térni csak azért, mert magának úgy tetszik. Én hajlandó vagyok alkalmazkodni magához, de az alkalmazkodás nem lehet egyoldalú."

Igen, ezt ridegen, határozottan meg fogja mondani neki. És egyáltalában le fogja szoktatni erről a fölényről, erről a nyafka finnyásságról. Végeredményben: ez a lakás tündérpalota az Újlaki rakparti lyukakhoz képest. És az új életkörülményei a régiekhez viszonyítva: ég és föld! Ő nem hülye, hogy eltűrje, hogy úgy bánjon vele, mintha csakugyan mésalliance-ot csinált volna, mintha szerelme meggondolatlanságában elhagyta volna atyái kastélyát az egyszerű polgári lakás kedvéért. Legyen boldog, hogy itt lehet, egy szép, komfortos, tiszta lakásban! Adjon hálát mindennap az Istennek és örüljön, hogy nincsenek anyagi gondjai. S hogy itt fekhet az ágyban, mialatt ő rohan az irodába, hogy megkeresse neki, ami kell.

Miközben így pattogott, kiment a konyhába és állva felhajtotta kávéját. Aztán visszatért a hálószobába.

- Hát én most... hát én most megyek, drágám - mondta csöndesen, lágyan Gerson.

- Nem nagyon. És délelőtt jönnek a kárpitosok. Fel kell rakni a függönyöket és már a mamának is tartozom hetvenöt pengővel.

Mikor kilépett az ajtón, szégyelte magát és dühös volt magára. Miért is bánik úgy vele, mintha minden a legnagyobb rendben volna!? Nem tudja megmagyarázni magának miért, de amikor szemtől szemben áll vele, egyszerre meggyávul és megenyhül. De tulajdonképpen még nem is érkezett el az ideje a nyilt színvallásnak. Majd ha megérik a helyzet, akkor egyszerűen megmondja neki, hogy ő azért nősült, hogy meleg otthona legyen, meleg kis családi fészke, ahol kipihenheti magát és erőt gyüjthet az új munkához, ahol nem érzi magát ilyen egyedül.

Mert bizonyos, hogy még sohasem volt ennyire egyedül, mint ezeken az éjszakákon. A félelmetes egyedüllétet szinte hangsúlyozta, hogy Elly is ott volt a szobában. Amikor a szerencsétlen kis kenyereslány járt fel hozzá esténként, milyen más volt a szobája hangulata! Pedig nem volt szűzi ara, kis ringyó volt, biztos, hogy száz férfinál feküdt ugyanúgy... és beteg is lett a kis dögtől. Mennyi idegességébe, útálatába és pénzébe került.

De mégis, amikor ott feküdt az ágyában, akkor érezte, hogy nincs egyedül, hogy nő van mellette... és újra és újra érezte. Jó volt a szuszogását hallgatni. Elly olyan csöndes, mint egy halott.

Néhány hónap múlva úgyis ki fog derülni minden és ha szabadulni akar, majd csak kitalál valamit. A dolog tulajdonképpen egyszerű. Úgy fog taktikázni, hogy látszólag ne ő legyen az, aki otthagyja. Meg fogja útáltatni magát. Komiszkodik, későn jár haza, kevés pénzt ad. Igen, ez a legjobb módszer. Ha kevés pénzt ad, a jósnő biztosan bujtogatni fogja ellene... Hetvenöt pengővel tartozik a mamának. Ő persze elég hülye ahhoz, hogy meg se kérdezi, mire költi ezt a rengeteg pénzt. Hát az ő pénzén nem fognak flancolni. A jósnő kártyaklubokba jár. Az ő tisztességes munkával szerzett pénzén nem fognak hazardírozni. Ő nagylelkűen beleegyezett, hogy Elly ne járjon többet a hivatalba, de be fogja bizonyítani a jósnőnek is és Ellynek is, hogy ez a házasság nem volt érdekházasság.

Nagyon sajnálja, de ő egy egyszerű magántisztviselő s itt nem lesz semmiféle tiszti wirtschaft, dzsentriwirtschaft. És ha végleg rájön, hogy itt baleknak tekintik, akkor kikoplaltatja őket és a végén el fognak szökni ebből a lakásból.

Megfordult. Kornél volt, a fiatalabbik öccse, a kommunista. Zoltán tudja, hogy hét hónapja munkanélküli. A sapkát mélyen a szemébe húzta, nyakig érő orosz inget hordott. Csakugyan olyan volt, amilyennek a kispolgár a kommunista sejtet elképzeli. És nemcsak a külsejében, de a hangjában is volt valami nyegle, teátrális kérlelhetetlenség. A mondatai kész röpirat-mondatok, de bizonyos szubjektív fanatizmus hevíti át őket.

- Hát te mit keresel itt? - kérdezte barátságtalanul, szinte ijedten Gerson.

- Sejtheted, hogy nem jókedvemből kereslek. A papáék írtak. Nem merték a levelet neked címezni, féltek, hogy a méltóságos rokonság kezébe kerül.

- Nem hiszünk semmit - mondta Kornél és legyintett. - Csak menj a magad útján. Az őrültségednek te iszod meg a levét.

- Nem veszed észre, mit csináltál? Biztos kiröhögnek a hátad mögött. Elszedik a kis pénzedet és kiröhögnek. Arany dolguk lesz! Mit képzelsz tulajdonképpen, pont te kellettél neki? A legkevesebb, hogy meg fog csalni.

- Kikérem magamnak! - kiáltott Zoltán egyre dühösebben és dobbantott a lábával. - Nem ismered a feleségemet, hogy mersz ilyet feltenni róla? Egy okkal több, hogy ne álljak veled szóba.

- Mintha eddig olyan nagyon forszíroztam volna. Kisebb gondom is nagyobb annál, hogy mi lesz veled! Mióta elárultad munkástestvéreidet, nem létezel számomra. De aki olyan jó polgár, mint te, legalább tisztelje a szüleit, a családját. A család polgári szentség, de te azt is felrúgtad.

- Tudod, hogy éheznek Lugoson? Tudod, hogy a papa 60 éves korában rönköket emelget? Mindez azért, mert a te hülye ambíciódnak az útjában álltak. Mert egy ezredes lányát kellett feleségül venned. Vagy talán azért, mert annak a munkásnyúzó Ohrnsteinnek...

- Nem tűröm, hogy Ohrnsteint bántsd! - rivalt rá Gerson. - Ezek a ti aljas, demagóg frázisaitok. Munkásnyúzó! Sehol az országban nincs jobb dolguk a munkásoknak, mint a Kelenföldi Kendernél...

- Elsősorban is negyvenet. Ebből a pénzből meg lehet élni. Csak ti hiszitek, hogy mindenkinek autón kell járni.

- Majd éppen veled állok le vitatkozni! De te se leszel mindig ilyen nagy legény.

- Amíg dolgozni tudok és amíg Ohrnstein a Kelenföldi Kender vezérigazgatója, addig mindig tisztességesen el tudom tartani a családomat.

- Azt hiszed, hogy a Kelenföldi Kender örökkévaló? Most, amikor minden recseg-ropog?

- Ha az egész világ összedől is, a Kelenföldi Kenderrel nem történik semmi baj.

A kommunista fölényesen elmosolyodott, aztán hirtelen komoly lett az arca. A komolyságán átütött valami elnéző, oktató gyengédség is.

- Nézd, Zoltán, mégis a testvérem vagy... és talán utoljára beszélek veled...

- Rendben van, nem erről van szó. Hallgass ide. Mielőtt kivándorlok Magyarországról...

- Kivándorolsz? Nagyon helyes! Amerikában majd megtanítanak, hogy nem lehet csak úgy...

- Megőrültél? Gerstlit akarsz enni? Oroszországban éhinség van. És ott próbáld járatni a szájadat. Majd ellátja a bajodat a cseka!

Kornél tetőtől talpig végignézte, előbb tehetetlenül, aztán fitymálkodva, majd megrántotta a vállát.

- Marhaság - mondta. - Veled próbálok én komolyan beszélni? Gerstli, éhinség, cseka! Jól beszajkóztad az ujságodból. Az ilyenek miatt megy tönkre ez a dicső Európa, mint amilyen te vagy! Na, ég áldjon! Szevasz! - és elindult a villamos felé.

- Inkább dolgoznál, ahelyett, hogy járatod a szádat! - kiáltotta utána, de a villamos zörgése elnyelte a hangját.

Gerson állva maradt és a villamos után nézett. Már régen bekanyarodott a sarkon, amikor ő még mindig gondolattalanul, szinte maflán utána bámult. Vérig sértette az öccse fölényes leckéztetése. Már régen meg kellett volna akadályozni, hogy ez a kölyök így elvaduljon. Simon, a bátyja, észhez tért, benősült vidékre, egy mészárosmester lányát vette el... vasesztergályos volt, most jó mészáros... De ez... Éppen az ő érdekében kellett volna közbelépni... mielőtt nem késő. Neki, a saját bátyjának kellene följelentenie a rendőrségen, mert még mindig jobb, ha most, mielőtt valami komoly gazságot elkövet, lecsukják néhány hónapra, mintha később tizenöt évet sóznak rá... Meg is tenné, de ezzel esetleg saját magát is kompromittálná. Egyébként... nagyon helyes, ha kivándorol Oroszországba. Ott legalább egyszer és mindenkorra felébred a lázálmaiból.

Szemérmetlenség, amit a házasságával kapcsolatban mondott. Viszont... bármilyen otrombaság is, most már sehogy sem tudja önmaga előtt sem letagadni, hogy a házassága harmadik napján tele van rossz érzéssel, bizonytalansággal, gyanakvással. Ezek az ő pénzét akarják elsősorban. Dehát csalódni fognak, mert ő már mától kezdve rendszert változtat. A pénzt elsősorban is magánál tartja és csak naponkint ad Ellynek annyit, amennyi a háztartásra kell. És ha ruhát akar venni, majd ő fogja mérlegelni, hogy szüksége van-e ruhára.

És ami azt illeti, hogy meg fogja csalni... hát éppenséggel ez sem kizárt eshetőség. Végeredményben, valljuk be most már őszintén, ez a házasság nem szerelmi házasság. Ő szerette volna, hogy az legyen, benne még most is megvan a hajlandóság. Ő szinte egyebet sem tett, mint állandóan szuggerálta magának, hogy szeresse ezt a nőt, dehát... ha a nő nem engedi magát szeretni! Na jó, megvárja, amíg testileg rendbejön, aztán elsősorban is figyeltetni fogja, anélkül, hogy észrevenné. Végeredményben megcsalhatja. Kit nem csalnak meg? Nem szégyen felszarvazott férjnek lenni. A szégyen csak az, ha az ember büszkén viseli a szarvait. Hát ő nem fogja viselni. Ha megtudja, abban a pillanatban már pakkolhatnak is.

Egy pillanatra szinte óhajtotta, bárcsak megcsalná, de tisztességes ember és háromnapos férj létére nyomban elszégyelte magát és kikergette a tudatából ezt az alantas kívánságot.

Még inkább felháborította, amit Kornél a Kelenföldi Kenderről és Ohrnsteinről mondott. Szinte elérzékenyült, sajnálta Ohrnsteint, mint egy mártírt, mint egy félreismert apostolt, akit a közvélemény helytelenül ítél meg. Ohrnstein szociális jóindulata, Ohrnstein humanizmusa kétségen felül áll. Ohrnsteinről még azok a munkások sem mondhatnak rosszat, akiket vérző szívvel kénytelen volt elbocsátani. Menzát állított fel a hivatalnokoknak. A munkásoknak olcsó posztót ad, szinte ajándékba. Újévkor mindenki kapott egy vég Turul-vásznat. De a túlzásoktól tartózkodni kell. Talán azért árulta el az osztályát, mert elismerte azt az igazságot, hogy a termelés érdekeit össze kell egyeztetni a szociális szempontokkal? Nem lehet egy vállalatot egyszerűen munkásjóléti intézménynek tekinteni.

Igaz, hogy Ohrnsteinnek 150 ezer pengő évi jövedelme van a vállalattól, de hát kinek jár, ha neki nem? Elsősorban is ő teremtette meg az egész vállalatot. Mikor átvette, haldokló üzem volt és most jóformán az egyetlen gyár, amely a háborúutáni dekonjunktúrában nemhogy nem sorvadt el, de egyre nagyobbra nőtt. Ohrnstein megérdemli ezt a pénzt és különben is, az, hogy a gyár most jóformán minden termelvényét az államnak szállítja, kizárólag Ohrnstein érdeme. Ohrnstein teremtette meg a kitünő relációkat a minisztériumokkal, mert Ohrnstein nemcsak ilyen embert tud elbűvölni, mint amilyen Gerson Zoltán. Ohrnstein szuggesztivitásának, Ohrnstein nagyvilági fellépésének, Ohrnstein okosságának és műveltségének, Ohrnstein rábeszélőképességének, Ohrnstein szakértelmének, Ohrnstein házigazdai szeretetreméltóságának, Ohrnstein gavallériájának senki sem tud ellenállni.

Ez az őrült taknyos, azt meri mondani, hogy rövidesen ő sem lesz olyan nagy legény! Hogy recseg-ropog a kapitalizmus. Az lehet, hogy recseg-ropog, de a Kelenföldi Kender sohasem volt olyan szilárd, mint ma. A Kelenföldi Kenderrel nem történhetik semmi baj. A Kelenföldi Kender az egyetlen fix pont. A Kelenföldi Kenderre nyugodtan lehet egzisztenciát és családot alapítani, ha minden elpusztul is.

Sóhajtott. Hiszen, ha ez a családalapítás egy kicsit jobban sikerült volna.

Csak most fedezte fel a kezében a levelet, amelyet már szinte gombóccá gyűrt össze. Félénken feltépte a borítékot és olvasni kezdett.

Az öregek, szegények, boldogan értesültek a házasságról. Nem baj, hogy ők nem lehettek jelen, a fő, hogy a kedves Zoltán megtalálta, akit keresett, a fontos, hogy boldog legyen. Ők nem akarják zavarni, de ha lehet, majd küldje el a kis felesége fényképét. Lugoson nem éppen fenékig tejfel az élet, de majd csak lesz valahogy, amint a papa mondani szokta: A jó Isten eddig is segített, ezután is segít! A mama mindennap imádkozik, hogy az Isten adjon erőt és egészséget a drága Zoltánnak és áldja meg 120 éves életkorral a kedves, jó Ohrnstein vezérigazgató urat. A papa Mehádián fogott egy rókát elevenen, majd lefejtik és kidolgoztatják és elküldik, jó lesz bundabélésül a kis menyecskének.

Aztán újra elolvassa a levelet. Most egyszerre eruptív útálattal fordul saját maga ellen, aki ezeket a drága öregeket elevenen eltemette.

Most mi haszna van abból, hogy a papát "megölte" és a mamát száműzte? Most itt van az új családja. Az ezredesnét, ezt a férfihangú debellát kell mamának szólítania... És Laci bácsi képviseli az apai bölcsességet. Erre jobb nem is gondolni. Igen, ő felrúgta a családot, elárulta... pedig senki sem követelte tőle. Legkevésbé Ohrnstein. Ohrnstein bizonyára még többre becsülné, ha tudná, hogy milyen mélyről került fel...

Megérkezik az irodába, már a kapuban üdvriadallal fogadja a portás. Mikor belép a nagyszobába, ahol a subaltern tisztviselők dolgoznak, harsány kórus ünnepli:

- Éljen az ifjú férj! - adja ki a jelszót Brosch. A többiek utána bömbölik, de Zoltánnak egy pillanatra az az érzése, hogy ebben az ünneplésben van valami malícia is. De aztán mégis jólesik és élvezi. Az egész ahhoz hasonlít, mint amikor az iskolában az osztály mókás ünneplést rendez Kondornak, akit a háta mögött kicsúfoltak, kiröhögtek. A lármára megjelenik Ohrnstein. Meglátja Gersont, int a kezével, jóindulatúan mosolyog, aztán tréfásan csitítani kezdi a diákossá elfajult tombolást.

Gerson kényszeredetten nevet és sorban kezetfog az urakkal. Aztán Ohrnstein elé lép és mélyen meghajol.

- Na, Gerson? - mondja Ohrnstein és a vállára teszi a kezét. - Mi ujság? Na jőjjön be.

- Hát csak becsülje meg, fiam! Kitűnő feleség lesz. Remélem, boldog? Különben, mit kérdem, hiszen csak úgy sugárzik az arcáról a boldogság!

Ohrnstein felállt és fel-alá sétálni kezdett a szobában. Hirtelen megtorpant és fölemelte a kezét.

- Kedden randevúm van Jablonkay államtitkár úr őméltóságával Villa d'Este-ben. Valaki meg akar fúrni bennünket, azt híresztelik, hogy a Turul-vászon kétszeri viselésre elrongyolódik, de remélem, nem sikerül. Amennyiben meg tudunk állapodni és a szállítást megkapjuk, akkor természetesen nem változik semmi.

- Ha azonban nem sikerül megállapodnunk, akkor maga kap egy táviratot tőlem, mondjuk, ezzel a szöveggel: Negatív! Ebben az esetben a következő hétfőn újabb huszonötszázalékos üzemredukciót kell végrehajtani.

- Meg kell őrizni a vállalat egyensúlyát. Ha az állami szállítások elakadnak, kénytelen leszek újabb munkásokat szélnek ereszteni. Tisztában vagyok a munkanélküliség veszedelmével. De, úgyebár, ez egy világjelenség és én nem tudom helyileg leküzdeni.

- A Kelenföldi Kenderrel úgy kell bánni, mint egy kényes műszerrel. Remekül funkcionál, ha okosan kezeljük, de ha túlerőltetjük, akkor épúgy elromlik, mint a többi, aránytalanul igénybe vett vállalat. Szóval: radikálisan kell beavatkozni. Baj természetesen nem történhetik még akkor sem, ha akár egy évre teljesen megállunk. Ez a Tachauer-féle kapcsolat legalább egy évre teljesen bebiztosít bennünket. De, természetesen, mégis jobb lenne, ha a munkát zavartalanul folytathatnók.

- Reméljük. Egyébként, hiszen még beszélünk. Csak hétfőn utazhatok. Örülök, hogy már bejött, mert még részletesen is át kell vennünk a dolgokat.

- Ja, igen. A feleségem vasárnap délután szívesen látja magukat uzsonnára.

Hiába, csak a vezér közelsége tudja visszaadni az önbizalmát és az optimizmusát. A Kelenföldi Kender szilárd, mint a szikla és ugyanilyen szilárd a vezér iránta tanusított szeretete is. Gerson Zoltán, a Kelenföldi Kender vezérigazgatóhelyettese. Vasárnap Ohrnsteinéknál uzsonna - ezen keresztül egy csapásra derűsebbnek látszik a visegrádiuccai lakás is.

Gerson délben nem megy haza. Még mindig nincs cseléd, még nincs üzemben a háztartás. A tisztviselőmenzán étkezik ma is, mint legénykorában. Ellynek majd a jósnő küld ebédet. Gerson távozása után megreggelizik, aztán visszafekszik az ágyba és újra elalszik. Tizenegy órakor felébred. Felnéz, utálja ezt a falat. Ez is azok közé a dolgok közé tartozik, amiket az anyja ráerőszakolt.

Aminthogy ezért az egész nevetséges, buta históriáért tulajdonképpen az anyja felelős.

- Hát azt hiszed, hogy lehet így élni a végletekig? Ki fog elvenni? Talán Elek? Harmincéves vagy!

Ebből a beszélgetésből éjfélre hatalmas családi botrány duzzadt. Anya és leánya a legdurvább kifejezéseket vagdosták egymás fejéhez. Laci bácsi csitította őket, de kezdettől az ezredesné oldalán foglalt állást.

- A mai világban nem szabad sokat válogatni. Elszegényedett grófnők mennek feleségül zsidó bárókhoz, akiknek az apjuk még fütyülőzsidó volt - érvelt Laci bácsi.

Hajnali két órakor, közvetlenül Laci bácsi távozása után az ezredesné óriási pofont mért Elly arcára.

- Csak azért sem! - toporzékolt Elly, majd sírni kezdett és arccal a diványra vetette magát. Tíz körmével tépdeste a vedlett jegesmedvebőrt.

Ekkor az ezredesné hirtelen szelídre vált. Odaült mellé és érvelni kezdett. Hát jó, ő nem bánja. De mit akar inkább, ebből a büdös lyukból elköltözni egy még büdösebbe? Nem lehet sokáig folytatni a mai életmódot sem. Laci bácsi éppen ma közölte vele, hogy nem kaphatják meg a különlegességi trafikengedélyt, mert szegény papa morvaországi, ő meg szlavóniai, szóval nem magyar állampolgárok és ezt a jóslást se lehet a végletekig folytatni. Előbb-utóbb úgyis kitekerik a nyakát, mert Laci bácsi sem tarthatja a hátát örökké. Úgyis állandó rettegésben él, folyton detektívek zaklatják. Szó volt arról, hogy alkalmazzák a Ferenciek terén egy rulett-klubban directrice-nek, de ebből sem lett semmi, mert egy egyetemi tanár özvegye elhalászta előle.

És aztán... Elly tudja, hogy mióta visszajött Montecarlóból, nyakig vannak az adósságban. Naponként jön a végrehajtó. A cselédnek háromhónapi bérrel tartozik. A fűszeres, mikor lement hozzá, hogy még egy heti haladékot kérjen, azt mondta neki:

- Nagyon sajnálom, méltóságos asszony, végtelen tisztelője vagyok a méltóságos asszonynak, de nem mehetek csődbe emiatt a tisztelet miatt.

Ő nem mondja, hogy Elly öregedjék meg amellett a Gerson vagy hogyishívják mellett, de valami átmenetet kell teremteni. Hát mondjuk, hogy férjhez megy. Istenem, a mai világban ez igazán nem jelenti azt, amit valamikor. És ha Elek olyan fontos neki, hát akkor most eltűnik néhány hónapra, majd rövidesen megint előjöhet. 500 pengő nagy pénz, nincs szükség arra, hogy nyolcvan pengőért ő is egész nap gyötörje magát. És titokban is lehet találkozni Elekkel, különösen, ha igaz, amit mond, hogy ez a Gerson egész nap, sokszor éjfélig is el van foglalva az irodában. És aztán, arra is volt már példa, hogy valaki megszereti vagy legalább is megszokja... Ő bevallja őszintén, nem szerette a papát, amikor hozzáment feleségül. Papa főhadnagy volt és ő egy hadnagyot szeretett. Alezredesként ment a háborúba, úgy hallja, most valami könyvügynök Bécsben. Szép fiú volt, jól lovagolt és mulatságosabb volt mint a papa. Mert a papa nagyon komoly ember volt, a bélyeggyüjtés jobban érdekelte, mint a flört. Végül mégis megszerette. Mert szép lassan rájött, hogy jó ember és főkép okos ember. Idővel mindent meg lehet szokni.

De végül is belefáradt az anyai ostromba s apatikusan elnémult. Aztán hirtelen megkeményedett, szinte kajánul gonosz lett: "Hát jó, nem bánom", határozta el kegyetlen élvezettel. Minden kielégületlensége, rosszindulata, bosszúvágya felgyülemlett ebben a hirtelen engedékenységben. Hát jó, hozzámegy ehhez a Gersonhoz... de nem köszöni meg... Elégtételt vesz rajta mindenért, ami rosszul sikerült harminc éve során történt vele. Az útálatos irodai gürcölésért, ezért a pokoli otthonért, sőt azért is, mert a szerelemben nem telik öröme.

Másnap reggel, amikor az anyja felébresztette, kijelentette, hogy nem megy az irodába. Az ezredesné jó jelnek vette a hirtelen lázadást, de óvatosan nem kérdezősködött. Csak déltájban ment be ismét a lányhoz, aki felhúzott combokkal feküdt az ágyban és összevont szemekkel bámult maga elé.

Délután négy órakor Elly lement a trafikba és felhívta a Kelenföldi Kendert. A telefonos kisasszony azonnal kapcsolta Gerson Zoltánt.

Tulajdonképpen nem volt eruptív temperamentum, sőt talán túlságosan egykedvű az elcsigázottságtól és a reménytelenségtől - s most szinte maga is csodálkozott, milyen kérlelhetetlen az elutasításban és találékony a kínzásban. De nem tudott megenyhülni iránta, holott néha, amikor már a végsőkig bántotta, alázta, szurkálta - be kellett ismernie, hogy megható báránytekintete valóban némi részvétre érdemes.

Neki végeredményében mindegy lett volna, hogy ki veszi el feleségül. Csakugyan nem szeret dolgozni, ha valaki eltartja, miért nem?... És ami a szerelmet illeti... Elek azt hiszi, hogy szerelmes bele és eleinte ő is azt hitte... Mindaddig, amíg először fel nem ment a lakására, illetve... amíg rá nem jött, hogy neki az odaadás semmi örömet nem okoz... hogy ugyanolyan közönnyel tud szétnézni a szobában, felfedezni részleteket, amelyeket eddig nem vett észre, elgondolkozni távoli dolgokról, másnapi kis nyavalyákról, mint az írógép előtt...

Ebből a hideg közönyből egy pillanatra sem tudta kimozdítani Elek szinte paraszti szenvedélye... Mire jó az egész... illetve, oly mindegy, hogy ki az, aki... Csakugyan, behúnyt szemmel hozzáment volna bárkihez, aki biztosítani tudta volna neki nem is a fényűző életmódot, csak legalább a gondtalanságot.

De ez a Gerson, ez éppen az a férfi, akiről még a legszámítóbb nő is azt mondaná, hogy ha "tíz évig egyedül maradna vele egy puszta szigeten, még akkor sem". Ő első pillanattól ellenszenvesen nevetségesnek tartotta s hét éven keresztül ez a véleménye már csak azért sem változott, mert egyáltalában nem foglalkozott Gerson személyével. Ő volt az a férfi, aki "nem létezik".

Tizenkétéves lehetett, az apja akkor Trientben volt kapitány. Szelíd, egyáltalában nem katonás különc, aki bélyegeket gyüjtött, mialatt az anyja kommandírozta a házat, sőt egy kicsit az ezredet is. Az ezredes fölöttébb respektálta Wlissingennét, aki kitűnő háziasszony és elsőrendű szervező energia volt. Az ezred évenként többször rendezett bálokat és kerti ünnepélyeket és Wlissingenné valóban csodálatos invencióval talált ki esetről esetre újabb attrakciókat. Egyízben Ferenc Ferdinánd főherceg és a felesége látogattak le Trientbe: a századosné előbb személyes, később levélbeli köszönetet kapott a trónörökösnétől a mesésen ("fabelhaft") sikerült virágkorzóért. A tisztikar gyakran gyűlt össze Wlissingenék házában, az ezredesné már akkor szenvedélyes kártyás volt. Elly már akkor kedélytelen, únott gyermek, nyiszlett, sápadt, szeplős, nagyon szőke -, az iskolában barátságtalan és kevésszavú. Gőgös tisztigyerek - mondták róla még a tanítói is. Valójában nem is volt gőgös, csak egykedvű és korán kiábrándult. Ő látta az apja foltozott ingeit a sujtásos, aranygombos waffenrokk alatt és hallott a szakadatlan harcokról, amelyeket jóformán az egész tisztikar folytatott a lejáró uzsora-váltókkal, főpincéri adósságokkal, egyenruha-szabók fenyegetődzéseivel. Egy alföldi gazdagyerek volt a privadinerjük: hányszor fordult elő, hogy az anyja pénzt kért tőle kölcsön! Azért tudott merev előkelőséggel ülni a hintóban, ha esténként végighajtottak a korzón és tudott alig észrevehetően biccenteni, ha valami polgári előkelőség mélyen leemelte a kalapját a kocsi előtt. De azt is tudta, hogy például Gebauer zászlós miért lőtte főbe magát. Tíz év óta volt zászlós, nem léptették elő, mert csúnya dolgai voltak. Egy festettképű, molett, nála sokkal idősebb nővel élt együtt, a tisztiasszonyok szerint kaszírnő volt Eszéken. Elly gyakran látta őket sétálni a folyó partján. A nő sárga uszkárt vezetett pórázon, a kutya nyakára rózsaszín máslit kötött. Egy napon kiderült, hogy Gebauer esténként könyvelői munkát végez egy almaexportőr irodájában. Megtanult könyvelni és havonként száz koronát kapott az almakereskedőtől, mint utólag megállapították. Mert valaki besúgta, hogy Gebauer "megfeledkezett tiszti méltóságáról", mire az ezred összeült s ha nem is tartotta diszkvalifikálónak e mellékfoglalkozást, de egybevetve a zászlós régi dolgaival, mégis azt a határozatot hozta, hogy bár nem követeli, de tanácsolja: váljon meg az ezredtől és mondjon le a kardbojtról. Gebauer egy revolverlövéssel válaszolt. "Nem tudok egyenruha nélkül élni" - írta az ezredeshez intézett búcsúlevelében.

Elly már kiskorában megismerkedett a tisztinyomorral, de egyúttal természetesnek is tartotta, hogy nem lehet egyenruha nélkül élni. Gyerekkora óta szinte nem is vett tudomást másról, mint akin egyenruha volt vagy egyenruhás emberhez tartozott. A kívüleső világot, ha nem is vetette meg mindenáron, de nem ismerte. Nagypapa is katona volt - az olmützi kadettiskolában tornatanár -, három fiúunokatestvére is katonai növendék. Az egyik, Vaclav, egyszer náluk nyaralt Trientben. Ő tizenkétéves volt akkor, a fiú tizenöt. Nyurga, hetyke, nagyzoló kamasz, aki allürjeivel a felnőtt tiszteket utánozta. Együtt lovagoltak ki reggelenként, miközben a fiú fantasztikus történetekkel traktálta a lányt, kadettiskolai kalandokkal: hogyan másznak ki minden éjjel a falon, hogyan mulatnak reggelig a kávéházi szeparékban, nőkkel, persze! Elly egy este kettesben maradt vele. Az öregek kimentek a kioszkba, a gyerekeket otthon hagyták. A pucer elment a babájához, olasz lány, emlékszik, Petronellának hívták. Vaclavnak remek ötlete támadt: inni fognak. A borosüveget megtalálják az üveges folyosón, a kredencben. A lány is szeret inni, hamarosan spiccesek. A fiú a dívánhoz húzza és csókolni kezdi. A kislány elkábul, félig eszméletlenül tűri, hogy lefektesse. Tudja, miről van szó s az utolsó pillanatban ösztönösen védekezik. A fiú megvadul és cibálni, majd verni kezdi. A kislány egyre erőtlenebb és egyre rémültebb. A ruhája két helyen elszakadt. Nyög és könyörög: "Ne bánts, Vaclav, ne bánts..."

Ekkor nyílik az ajtó és belép Wlissingenné. Mingyárt ráeszmél, mi történik - és hatalmasan megpofozza a fiút. A lányt belöki a szobájába és rázárja az ajtót.

Mire Elly fölébred, Vaclav már elutazott. Wlissingenné egy szóval sem említi a történteket, s ahelyett, hogy bántaná, néha gyengéd jókedvvel néz rá, sőt egyszer el is fordul és zsebkendővel tömi be a száját, hogy hangosan el ne röhögje magát.

Este társaság van náluk. Ellynek fáj a feje, vacsora nélkül lefekszik. A társaság a kertben vacsorázik, mert a lakásban elviselhetetlen a forróság. Elly később mégis megéhezik és ingben kimegy az üveges folyosóra, ahol mindig van valami ennivaló. A nyitott ablakokon át behallatszik a vacsorázó társaság hangos diskurzusa. Most éppen Wlissingenné beszél, pillanatonként kitörő nevetéstől félbeszakítva.

- ... és képzeljétek, ahogy benyitok, ott feküsznek a dívánon... Szerencse, hogy idejében érkeztem, mert különben...

Földrengető kacagás. Remek, nahát, pompás egy fickó ez a Vaclav, igazi katonagyerek... - kiabálják össze-vissza.

- Hát ilyenek ma a gyerekek! - mondja Wlissingenné a nevetés lecsillapultával.

- Talán mi jobbak voltunk? - veti fel a kérdést az ezredes, mire újból kitör a nevetés. De Elly már menekül.

Napokon át magas lázzal fekszik az eset után, görcsei vannak, a törzsorvos tanácstalan, nem tudja kifürkészni a baj okát. Mikor felépül, még szótlanabb és tartózkodóbb. Furcsa, öreges fonnyadtság jelentkezik az arcán.

Elly ettől kezdve állandóan a templomokat járja. Az olasz város sok tornyával, zárdáival, szentek szobraival, naponként ismétlődő búcsúival amúgy is folyton foglalkoztatta a vallásos lelket. A tisztikar intenzív részt vett az egyházi életben, de inkább annak dokumentálására, hogy az egyházat a hadsereg szövetségesének tartja, semmint elmélyült vallásosságból. Elly otthon nem tapasztalt különösebb áhitatot. De most belekapaszkodott a hitoktatóba, egy olasz származású, fiatal, sovány, magas, hajlott hátú, ragyás képű, de forró tekintetű papba. Bondininek hívták a papot és a Szent Özséb-templomban gyóntatott. Elly neki gyónta meg bűnét és boldogan vezekelt. A pap, hittanóra után, gyakran hazakísérte. Ilyenkor is pap volt, istenről, isten szolgálatának gyönyörűségéről, az önmegtagadásról és a tisztaságról zsongító ékesszólással beszélt a süldőlánynak, aki valósággal megmámorosodott a szavaiból áradó világosságtól és rövidesen eltökélte, hogy fölveszi a fátyolt, apáca lesz. Ez a mélységes, tiszta kapcsolat két éven át szakadatlanul tartott. A pap most már olyankor is megvárta, amikor nem volt órája a leányiskolában. Nagy sétákat tettek együtt a hegyekbe és soha egy profán szót nem váltottak.

Wlissingenné nem tulajdonított különösebb jelentőséget ennek a barátkozásnak és felületesen leintette, ha tervezgette, hogy apáca lesz. "Jó, majd beszélünk róla, ha rákerül a sor." A lány közben megnőtt, megerősödött, a formái kezdtek bontakozni. Talán ez a tizenötödik éve volt a rövid periódus, amikor rá lehetett fogni, hogy bájos. Már akadtak fiatal tisztek, akik megnézték tetőtől talpig - de ő mozdulatlan tekintettel, sápadt arcát felszegve, vonult el az effajta firtató pillantások között. Virággal diszítette az oltárokat és hajnali processziókon vonult a néppel, litániákon pergette a rózsafüzért. A pappal most már naponként találkozott. Az utolsó hetekben egyre messzebbre vezette a várostól, fel a magasba, ahonnan tenyérnyinek látszott Trient, amit a pap sok tornya és szobra és ájtatos hívője ellenére is "a bűnök völgyének" nevezett. A lány észrevette, hogy a pap az utolsó hetekben gyaloglás közben egyre gyorsabb tempót diktál és a szavai fojtottabbak, de forróbbak, mint valaha. Egyszer, fenn a hegy tetején, megállította és ezt mondta neki:

- Ígérd meg nekem, lányom, hogy örökre tiszta maradsz, hogy nem engeded sohasem beszennyezni a testedet... Ígérd meg nekem... - és elfulladt a hangja.

Szinte futva indult hazafelé, a lány alig tudta követni. Mikor elváltak, búsan rámosolygott.

Másnap az egész várost megrázta a hír, hogy Bondini belezuhant a folyóba. A holttestet megtalálták a városon kívül, a sziklákon. Csak véletlen szerencsétlenség lehet, állapították meg egyértelműen. Őt is megkérdezték, nem hivatalosan, a rendőrkapitány fölkereste otthon és tudakolta, hol voltak, mit beszélt Bondini, nem vett-e észre rajta valami rendkívülit.

- Nem - mondta visszafojtott sírással és egy pillanatra ösztönösen megsejtett valamit és ez a sejtés megborzongatta a testét. De a következő pillanatban már a leendő apáca-novicia volt, aki lelkének kertészét vesztette el, a szelíd papot, aki az igaz utat megmutatta neki... Nem, ő nem beszél róla rendőrökkel, senkivel, az anyjával sem...

Mindennap lement a kriptába és imádkozott a friss sírnál. Az anyja, látva ezt a mániává fejlődő vallásosságot, most már nem is tiltakozott. "Jó, hát legyen apáca!" - mondta az urának, aki nem akart elszakadni a lánytól, holott, nem szeretetlenségből, hanem passzivitásból, sohasem foglalkozott vele.

Elly már készült felvenni a fátyolt, amikor kitört a világháború és Wlissingent áthelyezték Komáromba.

Komáromban a dunaparti tisztipavillonban kaptak ötszobás lakást. Wlissingen őrnaggyá lépett elő, az asszonyt megbízták egy fiókhadikórház vezetésével.

Elly beöltözése tehát elhalasztódott. Wlissingenné semmi körülmények között nem egyezett bele, hogy a trienti zárdában maradjon. Komáromban, a hirtelen változástól, Ellyben is lelohadt kissé az égi nász után való vágy. Nem rendült meg benne semmi, csak az érdeklődését vonták magukra a zsúfolt események. A kis, sárga város, bezárva a vár gyűrűjébe, normális körülmények között is egyetlen katonai tábor, ahol a polgárok szinte kivétel nélkül a katonák szolgálatából élnek. Egymást érik az egyenruhaszabók, fegyverkovácsok és az urológusok. A kaszárnyák körül bazárok, kocsmák, kávéházak serege gyülekezik, a cégérük többnyire katonás: "Vendéglő a három huszárhoz", "Harminc és feles csárda". Uccákat töltenek meg a katonai bordélyok, külön a legénységiek és a tisztiek. Minden házban lakik egy tiszt vagy továbbszolgáló altiszt. Állandó trombitaszó. A város minden végén katonai gyakorlóterek. A liget, amit "Angliának" hívnak, tulajdonképpen nem egyéb, mint a vársáncokat leplező, némikép parkírozott erdőcske, közepén piros bádoggal fedett zenepavillon, ahol hetenként kétszer valamelyik ezred zenekara hangversenyez. A háború kitörésekor a tábor hatalmasan megduzzadt. A húszezer lakosú városkára rázúdul a negyvenezer bevonuló. Hatszáz kilométerre a fronttól ugyanaz az éjjel-nappal zajló, pánikszerű mozgalom, ami az arcvonalhoz közeleső városokra jellemző. A kis házak folytonosan rengenek a teherautók, trének, ütegek robajától. A repülőgépek állandóan a Szent András-templom tornyai fölött cirkálnak. Az első hét végén kifogy a kenyér és a hús. A boltosok mindent eladnak, ami tíz év óta alszik a polcok mélyén, de már a háború első hetében megismerik a "batyuzás" keserveit.

A tisztipavillont természetesen mindez nem érinti. A tisztipavillon lakói a katonai konyháról étkeznek. Elly sohasem evett még ilyen gazdag menüket. Tengeri rák kerül az asztalra előételként, csemegének ananász és természetesen a legfinomabb borok. A tisztek jókedvűek, mindenki tele van pénzzel és hepciás optimizmussal.

Amíg megérkezik az első vereségek híre és a kórházvonatok meghozzák az első sebesülteket.

Ekkor hirtelen túlsötétre változik a hangulat. A tisztek úgy járnak-kelnek, mintha személyükben lennének felelősek a vereségért. Szakadatlanul indulnak a menetszázadok. Wlissingent Lembergbe rendelik, az etappen-brigádhoz. Az őrnagyné átveszi a kórház vezetését. Eleinte csakugyan sok fáradsággal jár a szamaritánus munka. Reggel hatkor már a kórház konyhájában pattog, bírál, tanácsol, kóstolgat. Kilenc óra tájban Elly is megjelenik a kórházban. Elly az önkéntes ápolónők kosztűmjét viseli, fehér kendőben, fehér köpenyben, vörös kereszttel a karján. Őszinte irgalmassággal akarja a sebesültek enyhítésének szentelni magát. De a kórház lelkésze, nagyhasú, joviális bencés-szerzetes, fájdalmas csalódást okoz neki. Ez a pap nem kenetes, apró disznószemei nem csillognak misztikus fénytől. De ha bemegy egy kórterembe, csakugyan földerül körülötte minden. Dunántúli tájszólással beszél, megérzik paraszti származása. A betegeknek adomákat mesél és nem bibliai példázatokat. A tréfái néha egyenesen vaskosak, de a bágyadt parasztemberek, akik a szalmazsákokon kínlódnak, a hazai hangtól valóban felüdülnek kissé.

Ennek a papnak nagyrésze van abban, hogy Elly egyre inkább eltávolodik az apácaság tervétől. Különben is, a városból teljességgel hiányzik az a tömjénes atmoszféra, amely Trientben ellenállhatatlanul elbűvölte. A nép jár ugyan templomba, de nyoma sincs a középkori szenvedélyességnek, amely a trienti litániákon szinte önkívületbe sodorta. A papok köznapiak, profánok. Udvariasak, mint egy társaságbeli úriember, nőkkel szemben pláne gálánsak. Többnyire elegáns kalapokat és francia cipőt viselnek és szívesen járnak civilben.

A hadikórházban is egyre kevesebb szükség van rá. Néhány hét alatt kiderül, hogy az önkéntes ápolónőket nem lehet használni komoly munkára. Az orvosok szakerőket követelnek és a hölgyeket kicserélik képzett szanitéckatonákkal. Most már csupán a szeretetadományok szétosztása marad meg a hatáskörükben. Elly egyre ritkábban jelenik meg a kórházban.

De Wlissingenné agilitása folyton fokozódik. Ő gyüjti a legtöbb szeretetadományt a város boltosaitól. Egy csemegeüzletben öt üveg pezsgőt rekvirál -, éppen azon a napon, amikor Belgrád elestének álhírére kigyulladnak az örömtüzek az egész monarchiában. Fáklyás felvonulás, zenés takarodó. Wlissingenné a győzelem örömére kibontatja az öt üveg pezsgőt a tiszti kórteremben. Ekkor kezdődik a kórházban a nagy chemin de fer-parti, amely szinte egyhuzamban tart a háború végéig. A játékosok folyton változnak, csak Wlissingenné ül állandóan ugyanabban a karosszékben, szemben az órával.

Elly magára marad. Napközben teng-leng az uccákon, mászkál az Angliában, este bemegy a kórházba vacsorázni, de mikor a tabló összeül, elbúcsúzik és hazamegy.

A beteg tisztek az apja rangjának megfelelő respektussal bánnak vele. Ellynek nem hiányzik a flört, amely egyébként intenzíven folyik a tisztek és a többi önkéntes ápolónő között. Elly őszintén idegenkedik a férfiaktól. Ez az idegenkedés sokszor beteges. Most, tizenhétéves korában, szóval öt évvel a Vaclav-eset után, még mindig gyakoriak az ájulásszerű, görcsös rohamok, amelyek akkor jelentkeztek először. De néha mégis elkomorodik ettől a céltalan magánosságtól. Az anyját elfoglalja a kórház és a kártya. Alig találkoznak percekre. Barátnője nincs.

Néha elnézi az Angliában korzózó városi lányokat a tisztekkel és ha nem is vágyódik közéjük, de fanyar mélabú fogja el.

1917 február végén érkezett a hír Wlissingen ezredes tragikus haláláról. Az ezredesné és Elly az első katonavonattal útrakeltek Bulankába. Az egész gyorsvonatot felizgatta hangos gyászuk, különösen az ezredesné gyászolt feltűnően: talpig feketében, földetsöprő fátyollal fel-alá vágtatott a folyosókon s mindenkivel közölte a tragédiát. Szarajevóban, ahol a vonatról átszálltak a trénszekérre, némikép elfáradt ez az agresszív szomorúság. Különösen Ellyben tompult rémült némasággá. Az út a sziklákon, kátyukon, bosnyák falvakon, katonaszökevényektől megszállt erdőkön és katonatemetőkön át félelmetes, sokszor kísérteties és gyilkosan fárasztó volt. Ezen a szekérúton pattantotta ki az ezredesné, előbb föltevésként, később megdönthetetlen bizonyosságként, hogy Wlissingent bosszúból megmérgezték az albán parasztok. E vádnak semmiféle kézzelfogható alapja nem volt, mert az ezredesné egyelőre senkivel se beszélt a tragédia szemtanui közül és később Bulankán sem merült fel semmiféle gyanú, amely alátámasztotta volna. De mikor az ezredeshez illően magasra hantolt sír fakeresztjére ráborult, tragikus sikolyok kíséretében hangoztatta:

A helyzet valójában az volt, hogy Wlissingen és általában a megszálló hadsereg, a legjobb viszonyban éltek az albánokkal. Ez a jóviszony abban az intim kapcsolatban is dokumentálódott, amit a boldogult ezredes egy harminc év körüli, nagyon magas, szögletes arcú, piszkos albán özvegyasszonnyal hónapokon keresztül fenntartott. Ez a nő épúgy meggyászolta a félszeg bélyeggyüjtőt, mint a felesége és a lánya. Mikor a Durazzóból érkezett kaviár-küldeménytől a fél tisztikar megbetegedett - mint utóbb kiderült, oroszoktól zsákmányolt kaviár volt és a pikszisek légmentesitő ólma lemállott -, az albán asszony egyetlen pillanatra sem mozdult Wlissingen ágya mellől és ő fogta le a szemét is. Fatális véletlen, hogy egyedül az ezredes esett áldozatul a mérgezésnek, a többiek előbb-utóbb talpra álltak. Dentics Zdenkó őrnagy például már fölvette az utolsó kenetet, de a szervezete bikaerős volt és legyőzte az infekciót. Az ezredesné, amikor közölték vele a részleteket, nyomban kifejezést adott ama véleményének, hogy itt feltétlenül "árulás" történt. A tisztek képtelenségnek tartották a vádat, "szelíd, jóravaló nép, éveken keresztül semmi baj se volt velük". Ekkor az ezredesné, férje leveleire hivatkozva, követelni kezdett bizonyos tárgyakat, amelyeket Wlissingen ezredes a hadjárat során vásárolt Albániában. Bizonyos imaszőnyegeket és aranykegyszereket, amelyekről leveleiben azt írta, hogy nagyon értékesek.

Megindult a vizsgálat, a "tárgyakat" nem találták sehol. Az ezredesné ekkor kisütötte, hogy csak az albán asszony lophatta el a kincseket. Dentics őrnagy, aki átvette a parancsnokságot, átkutattatta az albán asszony házát, sőt a szüleiét és a testvéreiét is, majd később egész Bulankát. Nem találtak semmit. Ekkor az ezredesné a tábori csendőrséghez fordult. Az asszonyt letartóztatták és bevitték Skutariba. Az ezredesné és Elly vöröskeresztes autón követték.

Kaszárnyaszerű házban kaptak szállást és a parancsnok, Lotter innsbrucki vezérőrnagy vendégei voltak. A vezérőrnagy elrendelte, hogy az asszonyt minden elképzelhető eszközzel vallomásra kell bírni. Egy bukovinai csendőrszázados vezette a kihallgatást a ház udvarán. Az asszony nem vallott. Ekkor a százados megkérte a hölgyeket, hogy fáradjanak fel szobájukba, mert olyan drasztikus eszközökhöz kell nyúlnia, amilyeneket nem alkalmazhat hölgyek jelenlétében. Fölmentek az emeleti szobába, amelynek ablaka az udvarra nyílott s a függönyök mögül kikémleltek. Elly a hajszától kezdettől idegenkedett. Nem, mintha nem helyeselte volna, hogy a boldogult papa kincsei megszerzéséért minden lehetőt el kell követni, de mégis megriadt a mama túlzásaitól. Most is szorongva várta, mi fog történni. Két katona kivitt az udvar közepére egy priccset, aztán másik kettő megragadta az albán asszonyt. Az asszony huzakodott, mire ököllel az arcába vágtak, a priccsre dobták és lekötözték. Aztán nagy röhej közben felhajtották a szoknyáját, előtűntek barna, inas, viszeres combjai és a szörnyű ülepe. Elly undorodva reszketett az ablakban. Nem a brutalitás undorította, hanem a közszemlére kitett, förtelmes meztelenség. Az ezredesné egyre ezt hajtogatta:

Most egy őrmester bikacsökkel lesújtott az asszonyra. A bőre csattanása felhallatszott az emeletre. Elly ájultan esett össze. Az a bizonyos görcs rángatta, amely a Vaclav-eset óta minden izgalomnál megismétlődik.

Az albán asszony az első két ütést összeharapott szájjal tűrte. A harmadik ütés után azonban állatian felüvöltött és majdnem artikulátlanul, hogy csak kevesen értették meg, kimondta Dentics Zdenkó őrnagy nevét. Nyilván azért vallott ilyen nehezen, mert tudta, hogy Dentics Zdenkó Wlissingen halála után a bulankai körzet korlátlan ura lett és olyan bosszút állhat rajta és a faluján, amilyet akar. Ekkor abbahagyták a verést és lezárták egy pincébe, hogy kéznél legyen, s ha kiderül, hogy hamisan vádaskodott, elnyerhesse méltó büntetését. Lotter vezérőrnagy megnyugtatta Wlissingennét, hogy a nyomozást a legnagyobb energiával megindítja, de tekintettel arra, hogy előreláthatóan hosszabb időt vesz igénybe, félig-meddig parancsolóan azt ajánlotta, hogy utazzanak haza. Négy nap mulva elindultak.

Elly a következő három hónapon át szinte naponként megkapta a görcsöket. Valahányszor a skutarii jelenet eszébe jutott, elöntötte a forróság, aztán az izzadság szinte ráfagyott, fojtogató gombóc képződött a torkában s hanyattfekve rángatódzott, mint akit megszállott az ördög.

Idővel épúgy kiégett belőle a bakfiskori vallásos rajongás, mint ahogy a pubertás végén nem jelentkezett igazi, egészséges nyugtalanságok formájában húszéves nőisége. Még megrögzött szokása volt a templombajárás, de már gépiesen vetette a keresztet. A misztikum, amely valamikor úgy izgatta, mint a normális gyermeki idegrendszert a szerelem sokféle zeg-zuga, egyre szürkébb ködbe merült számára. Kötelességszerűen imádkozott, de már az éggel szemben is emóciótlanná vált. Az Istennel való kapcsolatát is bensőség nélkül való odaadássá dermesztette a frigiditás. Szürkén és passzívan élt a telivér, kicsattanó mama mögött, aki néhány hónap alatt teljesen kiheverte özvegysége bánatát.

A hadikórház városszerte híres kártyacsatáinak a fegyverszünet vetett véget. Az ezredesné nem nagy, de azért jelentékeny nyereséggel fejezte be a háborút. A katonák a bomlás első jelére szétszéledtek a kórházból. Hamarosan megjelentek a város határában a csehek. Wlissingen eredetre morva volt s az ezredesné a bevonulás másnapján jelentkezett a parancsnoknál, hogy férje után való jogát érvényesítse. A parancsnok adjutánsához utasította, aki tartalékos kapitány volt, civilben szocialista mérnök és érezhetően rossz impressziója támadt a hangos, túllojális, mézes-mázos ezredesnéről. Nem adott megnyugtató választ, illetve azzal tért ki a precíz válasz elől, hogy az effajta kérdéseket csak később fogja szabályozni a békeszerződés. A következő elsején már nem is folyósították az ezredesné nyugdíját, de szerencsére volt tartaléktőkéje: a kártyanyereség. Ezzel a pénzzel elég ügyesen operált a bankjegylebélyegzésnél, anyagi gondjai tehát nem voltak. De mióta bizonyossá vált, hogy az új keretek közt nem verhet gyökeret, elhatározta, hogy Pestre költözik, ahol mégis csak több az ismerőse. Magyarországon azonban egyelőre javában tartott a kommunizmus. Így hát várakozóan és visszavonultan éltek egy nádoruccai lakásban, amit a tiszti appartement helyett utalt ki számukra a katonai parancsnokság.

Végre novemberben, amikor a románok kivonultak Budapestről, felköltöztek a fővárosba. Pest éppen az ellenforradalom akut korszakát élte. Egymásután alakultak egyesületek, hogy felrázzák a keresztény és nacionalista tömegeket. Ezek az egyesületek, a régi jótékony hölgyek közreműködésével, egy permanens nemzeti halotti tor rendezésében találták meg a szerepüket. Wlissingenné Budán vett lakást, gyorsan ismerkedett, barátkozott, tájékozódott és már négy hét múlva körzeti alelnöknője lett az egyik egyesületnek. Régi agilitása, organizáló tehetsége itt sem hagyta cserben. Dörgő hangja mindig kihallatszott az asszonyi zsivajból. Impozáns volt népies magyar viseletében, a hatalmas keblektől feszülő meggyszín pruszlikban és a valószínűtlenül formás lábakat rejtegető sárga csizmában.

A békeszerződés első évfordulója alkalmából az egyesület majálist rendezett a hűvösvölgyi nagyréten. Volt cserkészsátor, cowboy-sátor, mezőkövesdi sátor, cigánysátor, pezsgősátor és virágsátor. Az ezredesné a cigánysátort irányította és tréfás, sőt néha találó kártyajóslatainak hamarosan híre terjedt. Az ezredesné csakugyan nem volt egész avatatlan a jövendőmondásban. A szlovéniai tanyán, ahol született és felnőtt, állandóan lebzselt egy két kártyavető cigányasszony. A karavánok messze földön tudták, hogy az ezredesné anyja fölötte babonás és vakon hisz a kártyának, mióta egy cigányasszony megjósolta, hogy Rudolf trónörököst meg fogják ölni és az ő ulánus bátyja húszezer forintot fog nyerni az ezernyolcszázkilencvenkilences osztrák derbin. Milike, Wlissingenné, aki vadon nevelkedett a ház körül, barátkozott a cigányasszonyokkal és csakugyan eltanult valamit a kártya titkaiból. Ha önmagának nem is hitt, később is, fontos elhatározások előtt, sokszor fordult cigányasszonyokhoz.

Általában, a kártyával való inficiáltsága messze gyerekkorába nyúlt vissza. Az apja elátkozott kártyás volt, veszteségei miatt vette el csúnya, állandóan sárgaságos, gazdag feleségét. A klastenici birtok is kártyán úszott el. A családi kúrián sokszor hetekig folyt a kártyaharc egyhuzamban. A közeli Eszékről, sőt Varasdról, Újvidékről is érkeztek vendégek, néha az egész monarchiában híres spillerek, feleségeik társaságában. Az asszonyok is játszottak Klastenicen és Wlissingenné már nyolcéves korában kibicelt az anyjának, aki eredetileg gyűlölte a kártyát, de végül a házijárvány őt is magával ragadta. A fiatal lány minden játékot eltanult, a whistet és az ékártét épúgy, mint a pókert és a bridzset és természetesen a chemin de fert és a bakkarát is. Ismert minden kártyatrükköt és mókát, s a makaónál úgy tudta összeállítani a lapokat, hogy folyton slágert üssön. De meg kell állapítani, hogy ezzel a bűvészettel nem élt vissza: pénzre soha életében nem játszott hamisan.

A majális közönsége ellepte a cigánysátort, ahol az ezredesné fürkészte a sorsot. Magasrangú katonatisztek, lilahasú kanonokok, sőt miniszterek tették próbára, fél tréfásan, fél komolyan -, mert néha csakugyan meglepő volt, ahogy egyiknek-másiknak eltalálta a multját.

Dosztály László miniszteri tanácsossal is a cigánysátorban akadt össze az ezredesné. Mindenekelőtt is megmondta neki a kártyából, hogy felesége van, kicsit beteges, hogy két felnőtt fia a közigazgatási pályára készül és a menyecskelánya másállapotos. Dosztályt nem annyira az asszony clairvoyance-a, mint korpulenciája és egészséges dübörgése babonázta meg. A felesége, szegényke, csakugyan beteges, apró, véznacsontú, a nyakán egyre növekvő golyva, síróshangú és asztmatikusan szuszogó s bár csak negyvennégyéves, hatvannak látszik. Dosztály a nagyarányú, energikus, középkorú asszonytípust kereste. Mikor az ezredesné kivetette a jövendőjét, lefizetett jótékonycélra ezer koronát, de ottmaradt és gálánsan és azonnal nyomatékosan csevegni kezdett vele. Az ezredesnének is rokonszenves volt az előkelő bürokrata eleganciával öltözködő, jómodorú, rangbeli úriember. Dosztály pezsgőt hozatott a szomszédos sátorból és estig ivott az ezredesnével. A majális végén, az utolsó rakéta kilobbanásakor spiccesek voltak mindaketten s miután Ellyt, aki a majálison virágot árult, előkerítették egy tábori lelkész mellől, Dosztály hazafuvarozta a hölgyeket. Dosztály nyomban megállapította, hogy Elly jelentéktelen és durcás szótlanságával ellenszenves típus. Azt is megérezte, hogy a lány sem rokonszenvez vele. De az ezredesnével végkép összebarátkozott és a majális után egy héttel már gyakori vendég volt az Újlaki rakparton. Pontosan minden harmadik este megjelent a lakásban, ahonnan eleinte mindkét hölgyet elvitte vacsorázni valamelyik divatos étterembe.

A barátkozás kezdete körülbelül összeesett az inflációval. Wlissingenné Dosztály tanácsára meglehetős sikerrel játszott a tőzsdén. Elly meglepetésére a kopár, össze-vissza lakást pár hét alatt elborították a perzsaszőnyegek. Az ezredesné tele volt ékszerrel. Ő is kapott egy szolitert és egy platina karkötőórát.

De az ezredesné igazi passziója továbbra is a kártya maradt. Ha együtt vacsoráztak valahol, éjféltájban hazavitték Ellyt és azután fölmentek valamelyik kártyaklubba. Aminthogy az igazi kapocs, amely végkép megszilárdította az ezredesné és Dosztály barátságát, valójában a kártya volt.

Dosztály már miniszteri fogalmazó kora óta szakadatlanul fúrt-faragott egy rulett-szisztémán, amellyel föl lehet robbantani a montekarlói kaszinót. Békében évről-évre, minden nyáron Montekarlóban töltötte a szabadságát, hogy kipróbálja a szisztémát, mert mindig azzal a hittel indult útnak, hogy végre sikerült tökéletesítenie.

A pénze következetesen elúszott, de sohasem esett végleg kétségbe, mert olyan tanulságokkal gazdagodott, melyek a szisztémát fontos árnyalatokkal közelebb vitték a teljes precizitáshoz. Gyógyíthatatlan szenvedélye közismertté vált a minisztériumban is, ezért bizonyos mértékben deplasszírozott is volt. Ha soha nem is merült fel ellene konkrét kifogás, mégsem bíztak rá vezető hatáskört akkor sem, amikor kinevezték miniszteri tanácsossá.

Lényegében csakugyan korrekt volt, bár kis szívességeket szívesen tett és el is fogadott. Ezek a kis machinációk annál kevésbé voltak korruptak, mert a legtöbb, amit Dosztály a minisztériumban el tudott intézni, hogy az iktatóban soronkívül továbbítsanak egy aktát vagy a névjegyével beengedjenek valakit a miniszter titkárához negyedórával a fogadóóra előtt. Egy ankéton, ahova éppen azért küldték ki, mert a minisztériumnak eleve nem volt szándékában az érdekelt felszólalók intencióihoz igazodni, megismerkedett Ohrnstein Andorral, a Kelenföldi Kendergyár Részvénytársaság vezérigazgatójával, aki az államnak szállított. Ohrnstein a dohányzóban, diskurzus közben, megemlítette, hogy neki otthon még van hét üveg békebeli Courvoisier-konyakja, 1912-ből való, ha jól emlékszik, egy csődtömegből vásárolt akkoriban olcsó pénzen egy ládával. A francia konyak ebben az időben nagy kincs volt és Dosztály, amikor meghallotta a híres márka nevét, önkéntelenül csettintett a nyelvével.

Másnap Ohrnstein három üveg Courvoisier-t küldött a lakására. Ettől kezdve úgynevezett szívélyes viszonyba kerültek. Dosztály a Kelenföldi Kendernek elintézett a minisztériumban apró-cseprő, nem is törvényellenes, legföljebb szabályellenes ügyeket. Viszont Ohrnstein újévkor rendszeresen megküldte a láda pezsgőjét s évenként többször kapott vég vásznakat a feleségének és a menyecskelányának. Sőt egyszer-egyszer férfiruhaszövet is érkezett.

A ruhaszövet a legfinomabb angol áru volt, de Dosztály önmagának is elhitte, hogy a Kelenföldi Kender szövőszékein készült.

Elly tulajdonképpen nem tudta megállapítani, hogy az anyja és Laci bácsi milyen időpontban kerültek egészen szoros viszonyba. Ha ez a viszony eszébe jutott, igyekezett kiküszöbölni a tudatából, de egyre inkább s egyre cinikusabban vette tudomásul, hogy az élet nem szegény, megdicsőült Bondini főtisztelendő eszméihez igazodik. Sajátmagáról csak annyit tudott, hogy egy vércseppje sem moccan, ha táncközben magához szorítja valaki. Néha azért elkeseríti, hogy az anyja még most is tele van életörömmel s bár igyekszik megvetni a habzsolását, sokszor mégis keserűen megírigyli.

Ugyanazon a folyosón, egy szoba-konyhás lakásban egy özvegyasszony él feltűnően szép, fekete, karcsú, huszonnégy év körüli leányával. Szentendréről költöztek be Pestre, szerbek, az apjuk egyházközségi jegyző volt, néhány pengő nyugdíjat húznak utána. A lány neve, ahogy az udvarról való felkiabálásokból megtudta: Philomena.

Ez a Philomena két év előtt a Margithídról beugrott a Dunába. Kifogták, bevitték a rendőrségre. Philomena elmondta, hogy kidobták az ezüstgyárból, ahol dolgozott és seholse tud munkát kapni. Végül megigérte, hogy eláll a szándékától, mert a rendőrtanácsos kilátásba helyezte, hogy egy héten belül szerez neki munkát. Mikor lefelé haladt a főkapitányság lépcsőjén, megszólította egy idősebb, szelíd szavú, diszkréten öltözött, finomarcú hölgy. Philomena előbb azt hitte, hogy patronázs-védnöknő, s mert tudta, hogy efféle hölgyek sokat beszélnek és legfeljebb kegyes tanácsokkal látják el az embert, nem volt túlságosan elragadtatva, amikor megígérte, hogy másnap fölkeresi a lakásán. Azért megadta az újlakirakparti címet és a hölgy másnap csakugyan meglátogatta.

Harmadnap délután Philomena visszaadta látogatását a Rákóczi téri urasági lakásban és csak késő éjjel tért haza, meglehetősen desperáltan, nyúzottan, holtfáradtan. Ettől kezdve állandóan feljárt, egyre elegánsabban öltözködött, taxiban érkezett haza és a házmesternek egy pengő kapupénzt adott. A ház már tudta, hogy Philomena találkahelyre jár. Elly is tudta és ha találkozott vele a folyosón vagy a lépcsőházban, hideg arca jégálarccá dermedt.

A tőzsdei krach után máról-holnapra eltüntek a perzsák a Wlissingen-lakásból, majd az ékszerekre került a sor. Elly szoliterjét és platinaóráját is zálogba vitték. A lány nem sajnálta túlságosan, kevés érzéke volt az ékszerek szépségének felismeréséhez. A közszereplés is ellanyhult, a tömegek belefáradtak a folytonos sírvavigadásba. Az ezredesné és Laci bácsi egyre gyakrabban töltötték otthon az estét. Erőltetett vidámsággal kártyázgattak és borozgattak, de a hangulat nyomott volt, mert az Ellyből áradó unalom, ahogy az ezredesné mondani szokta: "fádság" rájuk feküdt. "Fád nő vagy", szokta mondani az ezredesné régebben is, amikor eredménytelenül többízben megkísérelte, hogy Ellyből barátnőt, partnert, cinkost faragjon. De Elly megváltozhatatlanul bélyeggyüjtő apja flegmatikusan borongó temperamentumát örökölte. Ha néha mégis elvitték egy éjszakai lokálba, Elly percek alatt ásítani kezdett. Csak inni szeretett és tudott is, de ha becsipett, hangosan és sokáig sírt.

Mióta beszorultak a lakásba, Elly tulajdonképpen állandóan útjukban volt. Ekkor támadt Laci bácsinak az ötlete, hogy Elly tanuljon gyors- és gépírást. Budán, az egyik nőegyesület tart fenn egy esti-kurzust. Három hónap alatt elkészítik annyira hogy kezdőfizetéssel felvegyék egy vállalatnál. Elhelyezni nem lesz nehéz, tekintettel Laci bácsi összeköttetéseire. A miniszteri tanácsos azonnal Ohrnsteinre gondolt, sőt közölte is velük, hogy a Kelenföldi Kendernél egyetlen szavába kerül, hogy a lányt alkalmazzák. Elly néhány nap mulva megkezdte a kurzust egy budai társaskör tánchelyiségében. A tanfolyam fölöttébb erkölcsös volt, mert a férfiak és a nők külön tanultak. Este fél 9-től fél 10-ig folyt a tanítás. A növendékek többnyire idősebb hölgyek, hadiözvegyek, tönkrement úriasszonyok. Lányok kevesen, de ezek is csúnyák és túl az ifjúságon. Elly, szokása szerint, itt sem melegszik fel. Nem barátkozik senkivel. Szorgalmasan dolgozik. Féltízkor egyedül tér haza és rendszerint anélkül, hogy bemenne a világos úri-szobába, ahol az anyja dübörög és Laci bácsi dörmög, nyomban lefekszik és hamarosan el is alszik.

A lány észreveszi, hogy zavartak, kertelnek, keresik a szót. Valamit közölni akarnak vele, de nem merik elkezdeni. Laci bácsi idegesen kopog a kisujja hosszú körmével.

- Hallgass ide, Elly - szólal meg az ezredesné eltökélten. - Baj lenne, ha két hétre egyedül hagynálak?

- El kell utaznom Szloveniába. Ma kaptam expressz-levelet. Valami örökösödési ügy. Holnapután reggel indulnánk Laci bácsival. Mert ő olyan kedves és elkísér.

- Nem érdemes - vág közbe Laci bácsi. - Itt van a közelben egy kis vendéglő, a Tumperger. Nagyon olcsó és akkora adagokat adnak, hogy elég két személynek.

- Itthon hagyok száz pengőt. Két hét az egész, de lehet, hogy csak 10 nap. Azt hiszem, elég lesz.

Csak amikor az ezredesné három hét mulva ütődötten, megöregedve, sőt némikép lesoványodva és minden poggyász nélkül visszaérkezett, tudta meg Elly, hogy Monte-Carlóban voltak. Kiderült, hogy a szisztéma még mindig nem tökéletes.

Ez a három hét gyökeresen megváltoztatta Elly életét. Az első pár nap eseménytelen volt. Későn kelt. Felhozatta Juszti cseléddel Tumpergertől az ebédet. Délután aludt, majd gyorsírást gyakorolt. Este feljárt a kurzusra s féltiz után néhány perccel, mint rendesen, ágyban feküdt.

Az ötödik nap reggelén megjelent a lakásban a végrehajtó: egy ügyvéd és négy árverési hiéna társaságában. Felmutatta a végzést, amely szerint erre a napra árverés van kitűzve a Wlissingen-lakás minden ingóságára, bizonyos Dietrich és Kalmár - a cég nevére még ma is pontosan emlékszik Elly - varrógép- és motorciklivállalat 197 pengős követelése fejében. Fokozta az ügy komolyságát, hogy a varrógépet nem találták meg a lakásban, sőt Elly nem is tudta, hogy az anyja varrógépet vásárolt. Nyilván, úgy ahogy átvette, el is adta. A cég ügyvédje félrevonta Ellyt és kijelentette, hogy bár azonnal megtehetné őméltósága ellen a feljelentést, nem akar egy előkelő nevet a nyilvánosság előtt meghurcolni s eláll a megtorlástól, ha a követelésre valamelyes számbavehető törlesztést eszközölnek. Elly teljesen járatlan volt effajta helyzetekben s mert ekkor még csakugyan hitt az örökségi mesében, kérte az ügyvédet, várjon néhány napig, míg az anyja visszatér, előreláthatóan nagyobb összeggel, mert éppen egy hagyaték átvétele végett utazott vidékre. Az ügyvéd gúnyosan mosolygott:

- Az ilyesmit ismerjük, kérem, - mondta az ügyvéd - az árverést fájó szívvel kénytelen leszek megtartatni.

Egy fürge, elől-hátul kopaszodó, öreg színészpofa, árverési hiéna közben már fesztelenül végigjárta a szobákat és most megállt a fegyverkészlet előtt.

- A bankároknak az a mániájuk, hogy düledező házakat vesznek a Várban. Egy ilyen fegyverkészlet biztosan talál vevőre - mondta a másiknak, akit viszont főleg a szőnyeg- és szőrmeárú érdekelt.

Elly nem szerette ezt a szedett-vedett lakást, amit az ezredesné főként az infláció ideje alatt vásárolt össze egészen ötletszerűen és hullámzó anyagi helyzete szerint Teleki téri ószeresektől és Rákóczi úti műbútorosoktól. A fegyverkészletet két év előtt vette egy jólvégződő kártyacsata reggelén. A lakás katonás és kúriajellegét akarta kidomborítani vele, de néhány hónap mulva szinte már maga is elhitte, hogy egykor a bulankai hős pusztította az ellenséget a rozsdás Werndl puskákkal és asszózott a vívókardokkal. A fegyverkészlet idővel Elly szemében is átszellemült bizonyos fajta kegyelettel, apai ereklyévé nemesedett. A bulankai fakereszt valószínűtlenül messze volt s ki tudja, áll-e még? Elly az apja emlékével szemben sem volt érzelmes s éppen a tiszti keménység volt az, ami megszólalt benne, amikor mindenáron meg akarta akadályozni, hogy ezek a kupecek a fegyverkészletet elvigyék. Nyolcvan pengője volt még a százból; megkérdezte az ügyvédet, milyen összeggel lehetne elhalasztani az árverést; az ügyvéd ötven pengőt kért, a lány az asztalra dobta, mire a végrehajtó felfüggesztette az eljárást s a megelégedett ügyvéd és a csalódott hiénák társaságában elvonult a lakásból.

Harminc pengője maradt. Ebből kellett volna vagy tíz napig másodmagával megélnie, de harmadnap hozták a villanyszámlát s ismét kevesebbje volt 9 pengővel. A hét végére már csak 6 pengője maradt. Ezzel valahogy ki is húzta volna addig a napig, amelyen az ezredesnének haza kellett volna érkeznie. De az ezredesné sem aznap, sem másnap nem érkezett meg. Elly harmadnap arra ébredt, hogy nincs egy fillérje sem. Nem hozattak ebédet. Jusztinak volt még valami pénze, paprikás krumplit főzött. Ebből vacsoráztak is. Két napig tengődtek így, abban a reményben, hogy az ezredesné bármelyik pillanatban betoppanhat.

A harmadik reggelen Elly, szokása szerint, megnyomta az ágy fölött függő csengőt, de Juszti nem jelentkezett. Előbb azt hitte, hogy lement szerencsét próbálni valamelyik környékbeli üzletbe, de amikor egy óra múlva ismét eredménytelenül csengetett, felkelt az ágyból, kiment a konyhába és megdöbbenve konstatálta, hogy Juszti szekrénye üres, egész cók-mókjával odébbállt. Nagy zavar fogta el, mert sohasem volt még hasonló helyzetben és nem volt fantáziája, hogy el tudja képzelni, mit lehet ilyenkor cselekedni. Tanácstalanságában visszafeküdt az ágyba és elhatározta, hogy végig alussza a napot. Elaludt és este 7 órakor kínzó éhségre ébredt. Ekkor feltápászkodott, sokáig ült az ágy szélén, majd tétován felöltözött s arra gondolt, hogy lemegy a Tumperger-kocsmába, megvacsorázik s fizetéskor azt mondja, hogy otthon felejtette a pénztárcáját. Csakugyan elsétál a kocsmaajtóig, de visszariad és nem mer bemenni. Néhányszor csüggedten fel-alá járkál a szemközti járdán, be-bepislantva a nyílódó-csukódó kocsmaajtón, aztán lassan, tervtelenül, egyre fokozódó fejfájással elindul hazafelé. Ilyen állapotban nem lehet felmenni a tanfolyamra sem, hátha ott esik össze az éhségtől - csakugyan le kell ülnie egy uccai padra, mert a térdei vacognak; vagy tíz percig ül a padon, szinte eszméletlenül, kép és hang érthetetlenül összefolyik, aztán mégis kétlábra vergődik és a fal mellett hazavánszorog. Úgy megy fel a lépcsőkön, mintha félóra előtt esett volna át titkos operáción, amit azzal akar leplezni, hogy a saját lábán megy haza. A folyosó üres. Már bedugja a kulcsot a zárba, amikor a szomszéd ajtón kibukkan egy öregasszony. A Philomena anyja. Csöndesen megszólítja:

- A Juszti csókoltatja a kisasszony kezét, ne tessék rá haragudni, haza kellett neki utazni Tatára, mert az anyja haldoklik.

Elly mindenáron fensőbbséges, tartózkodó akar maradni, de a hangja reszket.

- Nincs valamire szüksége a kisasszonynak? - kérdezi jóindulatúan, szinte részvéttel az asszony.

- Nincs - feleli Elly, összegyüjtve gőgje utolsó foszlányait, miközben majdnem elesik.

Ruhástól vágódott végig az ágyon s órákig szendergett, de ez a szendergés inkább eszméletlenség volt, mint alvás. Késő éjjel, már éjfél is elmúlhatott, éles csengőszóra riadt. Előbb nem akart s nem is nagyon tudott felkelni, de mikor a csengetés többször ismétlődött, nagynehezen kibotorkált az előszobaajtóhoz:

- Ki az? - kérdezte gyenge hangon s mert egy pillanatra azt hitte, az anyja érkezett meg, nyomban kinyitotta az ajtót.

- Ne haragudjon, kisasszony, de amikor hazajöttem, világosságot láttam az ucca felől. Gondoltam...

Egy konyhaajtón valaki kíváncsian kidugja a fejét. Philomena belép az előszobába.

- Ne lármázzuk fel a házat - mondja csitítva s becsukja maga mögött az ajtót.

- Hiszen egész nap nem evett, alig áll a lábán - mondja szinte gorombán Philomena. Én tudom, mit jelent az, nem enni.

- Senkinek a segítségére nem vagyok rászorulva - mondja Elly szinte megsemmisítő gőggel.

De mikor el akar indulni a szobája felé, olyan gesztussal, mint akit egyáltalában nem érdekel a betolakodott idegen jelenléte, a második lépésnél majdnem felbukik. Philomena odaugrik, szinte durván átkarolja a hóna alatt, ágyához viszi és lefekteti.

Elly vérvörös lesz a bizalmaskodástól, de már nincs ereje, hogy energikusan tiltakozzék.

- Egyék, az istenit, mert beletömöm! Micsoda marhaság ez? Éhen akar dögölni?

A tányért az álla elé tolja. A villára felszúr egy darab húst és a szájába akarja gyömöszölni.

- Nem, nem kell - motyogja a lány egyre erőtlenebbül. Philomena nem enged s addig mesterkedik, míg összeszorított fogai szétnyílnak s önkéntelenül belekapnak a húsdarabba. Az első falat után aztán a lány, miközben lehúnyja könnyes szemét, szinte automatikusan enni kezd. Mikor az utolsó falatot is lenyeli, hátravágja magát és sír.

- Ne sirjon, fiam, más is volt hasonló helyzetben. Engem a Dunából halásztak ki.

Leül az ágy szélére és a legvidámabban, tele gúnyos, jasszos humorral önmaga s az élet iránt, előadja történetét. Elly szepeg, majd rebbenés nélkül fekszik, mint a halott. Ám azért figyel minden szóra. Később görcsös csuklás fogja el, mire Philomena megszakítja a mesét s megkérdi tőle:

Philomena kimegy a konyhába, majd visszatér egy pohár vízzel. Fölemeli a fejét és megitatja.

- Köszönöm - mondja Elly és a hangján érezni, hogy megadja magát. Félig kinyitja a szemét és megnézi a lányt. Hálóingben van, csak egy esőköpenyt kapott fel rá. A köpeny szétnyílik és láttatja a síma, melegfényű, kreol bőrét, a nagyra fejlett, de domborúan feszülő melleit. Ahogy a lábait keresztbe rakja, látni a hosszú, vékony és mégsem fiús combját. Elly megállapítja, hogy csakugyan gyönyörű.

- Hát mondja? - fecseg tovább a lány: - Mit csináltam volna? Állás, munka - fiatal. Pályáztam volna Miss Európának? - Teli szájjal röhög ezen az ötleten. - És aztán - folytatja - az ember előbb-utóbb úgyis lefekszik valakinek, ha másnak nem, annak a hülyének, aki van olyan őrült és elveszi feleségül. És biztos, hogy az a legkülönb? Egyik olyan, mint a másik. Az ember lóg valami irodában, vagy műhelyben, egy pitianer diák, vagy vizesnyolcas nem megy le az ember nyakáról, míg meg nem adja magát. Végül ott tart az ember, ahol most én tartok. Mert az egyik után jön a másik, de egyiknek sincs semmi haszna. Gondoltam, inkább felmegyek az asszonyhoz a Rákóczi térre, ha már megteszem, nem vagyok olyan bolond, hogy utána ne legyen más hátra, mint a Margithíd. Az ember úgysem azzal teszi meg, akivel szeretné. Én gyerekkoromban egy hajóskapitánnyal szerettem volna megtenni, később Ramon Novarróval. Marhaság! Ez sem sokkal kellemetlenebb, mint amikor az ember más szakmában olyasmit dolgozik, amihez nincs kedve. Ha nincs kedvem, nem figyelek oda, nem vagyok jelen és passz.

Elly elképedt érdeklődéssel hallgatta a lányt, de ezen a ponton szinte automatikusan közbeszólt a jólneveltsége:

Elly sehogysem értette Philomena rejtélyes irgalmát. Nem ismerte a prostituált szentimentalizmust, amely nyomban könnyeket csalt a lány szemébe, amikor az anyja közölte vele:

- Képzeld, ez a szerencsétlen ezredeslány, itt a szomszédban, két napja éhezik.

Philomena mindenkin szeretne segíteni, az egész világon, "mert ő ismeri az életet, sőt majdnem a halált is". A taxisofőrnek dupla tarifát fizet, mert megtudta tőle, hogy családos ember, öt gyereke van. A házmesternek egy pengő borravalót ad, mert tüdőbeteg a felesége. Ha egy prolilakónak meghal valakije a házban, Philomena önként ajánlja fel a temetkezési segélyt. Nemrégiben a találkahely egyik szobalánya férjhezment, ő gyüjtött nászajándékra valót a lányok közt. Személyesen 20 pengőt adott és a vidéki pasast, aki éppen nála volt és duzzadt a bukszája, ötven pengő erejéig "beugratta". Philomena valóban jó lélek, őszintén szeret jót cselekedni. Most is minden mellékgondolat nélkül sietett Elly segítségére. Eszeágában sem volt, hogy kiélvezze a ház legelőkelőbb lakójának megalázó helyzetét. Csak az anyja dörmögött:

- A híresek! Úgy mennek végig a folyosón, mintha kardot nyeltek volna. De ha az ember szíve nem esne meg rajtuk, felfordulnának éhen. Így néznek ki az előkelő emberek!

Philomenának nem imponál az előkelőség. A lányok és az asszonyok, akik a Rákóczi térre feljárnak, vannak ilyen előkelőek és még csak nem is letört nagyságok. Még ma is a legjobb társaságba járnak. Kettős életet élnek. Philomenát nem ingerli Elly rangja, nem akar győzedelmeskedni fölötte: egészen önzetlenül cselekszik -, mégsem lehet nézni, hogy valaki az ember szomszédságában éhenhaljon.

Elly sokkal elgyötörtebb volt, semhogy szégyelte volna magát, mert a prostituálttól elfogadta az alamizsnát. Sőt, hogy kissé felüdült, megbarátkozott az önkéntelen hálával is, amit a lány iránt érezni kezdett. Csakugyan, ez a lány megmagyarázhatatlan okokból, de jó volt hozzá és nem akart tőle semmit. A többiek vagy komiszak hozzá -, még csak nem is elementáris indulatból, hanem türelmetlenségből vagy tanácstalanságból - vagy pedig közönyösek. És... és szintén nem akarnak tőle semmit.

A lány érdekes, izgató fecsegése és félmeztelen, pompás teste, amit önkéntelenül elképzelt a szituációkban, melyekről a lány leplezetlen szakszerűséggel beszámolt, megbolygatta a fantáziáját. Csakugyan, hát nincs-e neki igaza? Csakugyan, hát van-e értelme éhenhalni, elszáradni, céltalanul megöregedni, mert... miért is? Mert az apja ezredes volt?... s különben is, miért köteles éppen ő tartani magát, amikor már senki sem tartja magát... A mamáról nem is beszélve... Igaz, hogy eddig őt még senki sem akarta levenni a lábáról. Vaclav -, ez nem számít. Szegény Bondini... Hát jó, lassú tűzön fog égni a pokolban, de így viszont megfagy... Ebből a Philomenából úgy áradt a melegség, hogy az ő ereiben is gyorsabban kezdett lüktetni a vér. Egyáltalában, mihez kezdjen magával. Itt hagyták, hogy segítsen magán, ahogy tud. És ha hazajönnek is?! Tulajdonkép kezdettől nem hitt az örökségi mesében... Az anyja effajta regényes pénzszerző kalandjai sohasem sikerültek. Tud gépírni és gyorsírni -, de lesz-e állás és ha lesz, milyen? Hátha Laci bácsi csak járatja a száját? Laci bácsi éppen olyan "komolytalan", mint a mama. Bolond öregek, ezekre nem bízhatja magát.

Igazi hajlamai ellenére, tisztára értelmi alapon s a Philomenától hallott prostituált-életbölcselet hatása alatt érlelődött meg benne az új elhatározás. Ha egy nő nem tud mással boldogulni, csak a testével, akkor meg kell próbálni. Philomena mondja, hogy ez sem sokkal rosszabb, mintha az ember más szakmában olyasmit dolgozik, amihez nincsen kedve. És neki talán olyan nagy kedve van ahhoz, hogy az írógépnél öregedjen meg?

Romantikus, gyerekes eltökéltséggel fog hozzá a terv előkészítéséhez, hogy az első alkalmas férfinak eladja magát. Ez az elhatározás annál irreálisabb, mert egyelőre semmiféle elképzelése nincs a testi szerelemről. Hallott és tud mindent a legapróbb részletekig és fortélyokig, de az egészből semmit sem tud sajátmagára vonatkoztatni. Az egyetlen, amit az ártatlanság elvesztésével kapcsolatban elképzel: egy misztikus, fájdalmas seb, amelyről azt hiszi, hogy sohasem heged be, mint a stigma és sohasem szűnik meg a fájdalmassága. Mielőtt elalszik, ezt a sebet vizionálja és egész éjjel kegyetlen, véres álmai vannak.

Reggel kilenc óra tájban csengettek. Philomena anyja hozza a kávét. Most már mindegy, tegye le.

- Ha valami kis pénzre szüksége lenne a kisasszonynak, szívesen - mondja az asszony. - Sajnos, most nekünk sincs valami bőven.

Délig fekszik az ágyban, nyugtalanító ébrenlét és nyugtalanító álmok között. Az ebédet áthozzák a szomszédból. Ebéd után ismét alszik egy órát, most már nyugodtabban. Délután fölkel, fölveszi a piros kosztűmöt, amit az anyjáéból alakított át divatosra. Feltünő, rikító, térden felül érő, testhezálló ruha. Kifesti magát, túlélénkre, mert úgy tudja, hogy ez is hozzátartozik az alantas varázshoz.

Átmegy a hídon Pestre. Órák hosszat sétál a körutakon. Mindenáron kacér és provokatív akar lenni, de minden mozdulata és kacsintása csupa félszegség. A férfiak nem veszik észre vagy felületesen végigmérik és gyorsan elfordítják a fejüket. Betér egy körúti kávéházba, hirhedt prostituált-tanya. Gyámoltalanul leül egy asztalhoz, szemben a nagy tükörrel. Minden asztalnál nők. Elegánsak, rikítóak s mindegyikre jut egy férfi, aki, ha nem is köt mingyárt üzletet, legalább barátkozik, évődik, malackodik velük. - Rajta keresztül néznek, mintha üres lenne az asztala. Lesujtottan állapítja meg, hogy ezek a nők valamennyien sokkal szebbek, mint ő.

Minden önbizalma elszáll, csalódottan és tele félelemmel indul hazafelé. Most hát minden marad a régiben. A Margithídon férfiak és nők sietnek a strandfürdők felé, ujságpapírba, kis kofferekbe csomagolt úszóruhákkal a hónuk alatt. Hirtelen elhatározza, hogy lemegy a strandra. Ha az arca nem is szép, de az alakját dícsérik. Mikor nemrégiben zuhanyozta magát a fürdőszobában, benyitott az anyja és miután kedvtelve végignézte, ezt mondta: "Olyan alakod van, mint egy görög szobornak!"

A strandon feszes fürdőtrikóba bújik és végig sétál a forró homokon, a hasonfekvő, két tenyérre támaszkodó férfiak előtt. Lustán felnéznek rá, aztán leejtik a tekintetüket. Bemegy a vízbe, körülötte lubickolnak, fröcskölnek, fogdosódnak, egy kövér, szőrös, rövidlátó férfi, aki szemüveg nélkül úgy pislog, mint a hal, nekiúszik: - Pardon - mondja és tovább tempóz.

Kifekszik a napra, hanyatt, felhúzott térdekkel. Gyerekek fogócskáznak körülötte, egy kölyök átugrik rajta, kitör belőle az elkeseredés, felül, ordinárén ráförmed.

Mikor hazafelé baktat, végkép kétségbeejti, hogy nem kell senkinek. Életében talán most szenved először női mivoltában. Nem kielégületlenségből, de értéktelensége tudatától s mert először eszmél rá, hogy a szerelem, ami a legtöbb nőnek és férfinak olyan megbolondítóan fontos, bizonyára jó és boldogító. Most úgy érzi, hogy ebből a jóságból és boldogságból végkép ki van rekesztve.

Monte Carlóból való hazatérése után az ezredesné - talán életében először - csakugyan letört, elcsüggedt. Napokig ágyban feküdt és dörgő hangja panaszosan csöndessé, szinte elégikussá vált. Pénzük nem volt, Laci bácsi hajtott fel néha kisebb összegeket. Elly egy szó szemrehányással sem illette, de zárkózottabb volt, mint valaha. Juszti csak napok mulva tért vissza - az anyja szerencsére felgyógyult -, addig Elly végezte a házimunkát szótlan gyűlölettel. Az ezredesnének nem mondta el, hogyan mentette meg Philomena az éhenhalástól, csupán a varrógép-esetet említette. Gyakran átlopódzott Philoménához, mert megszerette ezt a lányt és még inkább, kiváncsi volt rá. Az ezredesné minden felelősséget Laci bácsira hárított és az öreg valóban látható bűntudattal ült az ágya szélén. Amíg egy napon, vérbeli kártyás módjára, aki az utolsó fillér elvesztése után is változatlanul hiszi, hogy másnap jóra fordul minden, túlzott vidámsággal érkezik.

Beadják a kérvényt, de az engedély késik. Laci bácsi mindennap beszámol, mi jóval kecsegteti az a tisztviselő, akinél az ügy éppen abban a pillanatban fekszik. Három hónap telik el, az engedély még mindig nincs meg. Végre az ezredesné elhatározza, hogy személyesen néz utána. Az akta egy helyettes államtitkárnál rekedt meg. Jelentkezik nála kihallgatásra.

- Áh, hiszen mi már régen ismerjük egymást - mondja a helyettes államtitkár. - Tudja-e, hogy minden bekövetkezett, amit a majálison bemondott? Azt jósolta méltóságod, hogy egy haláleset miatt nagy fordulat áll be az életemben. És mit tesz Isten -, négy nap múlva megütötte a guta szegény Paszternákot, aki rangban előttem volt s én kerültem a helyébe. Maga megélhetne ebből, méltóságos asszony!

- Ami az engedélyt illeti - folytatja az államtitkár -, bizony nem áll valami fényesen, tekintettel arra, hogy a méltóságos asszony nem magyar állampolgár. Az ilyen ügyeket a miniszter úr őnagyméltósága fenntartja magának. Ő természetesen pártolóan terjeszti fel az aktát, de várni kell, mert több mint 2000 kérvény fekszik előtte.

Az ezredesné lehangoltan hagyta el az államtitkár szobáját, de mégis, a vele való beszélgetés adta neki az ötletet, hogy gyümölcsöztetni fogja jövendőmondó-tudományát, mondjuk, valamilyen jótékony célra, a rokkantak, hadiözvegyek vagy hadiárvák javára. Megtárgyalta a dolgot Laci bácsival, az öregnek tetszett a terv és felajánlotta, hogy a miniszteri emberek között verni fogja a dobot. Rövidesen egymásnak adták a kilincset az ezredesné kliensei, nők, férfiak, bakfisok és aggastyánok. Előbb Laci bácsi ismerősei, majd az ismerősök ismerősei, végül vadidegenek. Anyagi helyzetük megjavult. Az ezredesné és Laci bácsi ismét gyakran vacsoráztak házon kívül és Elly jól sejtette, hogy a kártyaklubokba is megint feljárnak. A lányt kezdettől nyugtalan szorongással töltötte el a nyilvános kuruzslás, amelyről rövidesen az egész ház, az egész környék beszélt.

Egy napon csakugyan megjelent a lakásban egy detektív, de szerencsére Laci bácsi ott volt s miután megmondta, hogy kicsoda és megmagyarázta, hogy az ezredesné tisztára passzióból és altruista céllal űzi a jövendőmondást, a detektív sűrű bocsánatkérés közben távozott.

Az ezredesné ekkor époly szuverénül, mint ahogy az albán parasztok árulásának tulajdonította Wlissingen ezredes mérgezését, kitalálta, hogy Philomena jelentette fel a rendőrségen. "Ez a szajha, itt a szomszédban, de majd adok neki" - hajtogatta és fenyegetődzött, hogy bosszúból följelenti titkos kéjelgésért. Elly előbb szenvedélyesen tiltakozott, később csúnyán összekapott vele, végül elmondta neki, hogyan mentette meg Philomena az éhenhalástól.

- Tőled akár felfordulhattam volna - mondta Elly, mire az ezredesné végletesen ellágyult, sírni kezdett, maró önvádat érzett. Nyomban áthivatta Philomenát és ingyen megjósolta neki, hogy rövidesen férjhez megy. Amerikai milliárdos veszi el feleségül.

Elly már hónapok óta befejezte az irodai tanfolyamot. Az ezredesnét és Laci bácsit ismét nyomasztotta állandó jelenléte. Fokozta a kényelmetlenséget, hogy Elly folytonosan opponált, nyugtalankodott az egyre szélesedő jósüzem miatt, s rémlátásaival sokszor őket is megijesztette.

Laci bácsi tintát, tollat kér, levelet ír Ohrnsteinnak, amelyben még egyszer referál Elly származásáról, a bulankai hősről, a méltóságos asszonyról: kulai és klasztenici Klavács Emíliáról és régi barátságukra való tekintettel kéri a vezérigazgatót - bár tisztában van azzal, hogy a hivatalban mindenkinek el kell végeznie a rábízott feladatot -, hogy társadalmi helyzetének megfelelő bánásmódot biztosítson számára.

Elly felélénkülve veszi tudomásul a változást. Minden jobb, mint itt elrohadni. Nem is az a fontos, hogy más emberek, de legalább más falak, más bútorok, más szag, más tájkép az ablakból. Ami az irodai munkát illeti, az is megváltás a mostani félcselédi vagy tetszhalottan tétlen életmód helyett.

Elhatározza, hogy az új környezetben egészen újonnan állítja be magát. Elsősorban nő lesz, igenis, nem ezredes árvája, aki megfélemlítő előkelőséget áraszt magából, hanem egyszerűen nő, akinek fontos, hogy minden férfira hatást gyakoroljon. A hivatalokban, ahogy ő elképzeli, a nők helyzete sokkal inkább függ attól, hogyan hatnak a főnökre és kollégákra, mint attól, hogy milyen munkaerők. Férjhezmenni úgy sem fog - nem is akar és nem is fontos -, de egyszer és mindenkorra szakít ezzel a szoborszerű pózzal, amit gyerekkorában beleneveltek.

Mert nem igaz, ő nem olyan visszataszítóan csúnya, hogy ezért ne kellene a férfiaknak. Alaposan megnézte magát a tükörben -, lehet, hogy az arca nem szép, de egészen tetszetős és az aktja, ezt biztosan tudja, kifogástalan. Ezt ő tárgyilagosan meg tudja állapítani. A lábai kicsinyek és szépek, eltekintve a fagyástól. A bokája vékony. A csipője talán kissé túlszűk, de most éppen ez a divatos, amerikaias. A melle kicsiny s az egyetlen bánata, hogy mégsem egészen feszes. De ez nem tűnik szembe és az sem, hogy a háta és a karja sokszor lúdbőrzik. A baj nem ez. A baj, hogy a lényéből árad valami északi szél, valami akaratlanul elutasító. De ezért is az anyja felelős. Mert az ezredesné, holott egész életében maga volt a hangosság és közlékenység, kiskorában mindig ráförmedt: "- Nem kell mindenkire rámosolyogni." "Ha az ember bemegy egy üzletbe, nem kell fölösleges dolgokról fecsegni a boltossal." "Ha a szabóné bizalmaskodik, végig kell mérni és nem kell válaszolni." "A rendőrtiszt nem katonatiszt, nem kell neki úgy visszaköszönni, mintha meg lennél tisztelve." "Meisterné anyja kocsigyártó volt Bécsben, azért, mert ez a szerencsétlen Meister kapitány elvette a pénzéért, még nem kell belebújnod, ha kimegyünk a tenniszpályára." "A civilekkel hidegen és szigorúan beszélj, mintha közben lovaglópálcát suhogtatnál." És így tovább. Az anyja, aki ezt a tiszti illemtant elméletben kitünően tudta, de a gyakorlatban csak három percig vitte keresztül, mert a negyedik percben az első jött-mentnek kifecsegte legintímebb dolgait, folytonosan egzercíroztatta a lányt, szinte megszabta a biccentési szöget, amelyben a különböző társadalmi állású ismerősöknek köszönni szabad és a mosoly görbéjét, mellyel a kedvessége fokozatait ki kell fejeznie. Később a Bondinival való barátság idegenítette el az emberektől s a fölvett külső pózok és belső gátlások, eredetük tökéletes elmosódása után is, leküzdhetetlenül fogva tartották.

De most elhatározta, hogy az irodában szabad, közvetlen, egyszerű fiatal nő lesz. Philomenára gondolt, az ő derűs romlottságából és a meztelen, állandóan mozgékony, szép testéhez fűződő elképzelésekből merített impulzust.

A bemutatkozó látogatás nagy csalódást hozott Ellynek. Öt percig tartott az egész.

Ohrnstein, miután a vadászruhás portás bevitte hozzá Dosztály levelét, nyomban kitárta előtte az ajtót.

Elly mosolyogva nézett fel rá, leült a fotőjbe és keresztbevetette a lábát. Ma csakugyan szerencsésen öltözött fel, s majdnem elegáns volt szürke angol kosztűmjében. Csakugyan, majdnem bájos. Ohrnstein elétolta a kerekeken mozgó dohányzóasztalt.

- A tisztviselőim jubileumi ajándéka - mondja Ohrnstein büszkén. - Egyiptomit vagy Coronast?

Elly felmosolygott és várta, hogy a vezérigazgató hozzákezdjen. Ohrnstein szinte ünnepélyesen elkomolyodott, leült az íróasztala mögé és kis szünet után patétikusan, szinte szónokian beszélni kezdett:

- Az egész vállalatot megtiszteli, hogy Dosztály őméltósága, az én kedves Laci barátom, ránk volt szíves gondolni, amikor a kisasszonyt el akarta helyezni!

- Laci bácsi áradozva beszélt vezérigazgató úrról -, jegyezte meg Elly hizelgő kacérsággal.

- Oh, túlzás, túlzás -, hárította el a bókot gömbölyűre hízott képpel Ohrnstein. - Megtesszük, amit tehetünk, a mai nehéz viszonyok között. S különösen, ha önről van szó, kisasszony. Katonák gyermekeiről előre lehet tudni, hogy kötelességtudóak és fegyelmezettek. Úgy-e, először van irodában?

Elly, aki úgy tudta és úgy olvasta, hogy a főnökök, ha női munkaerőt szerződtetnek, megpróbálnak kikezdeni velük s valami gáláns, izgató jelenetre számított, csalódottan felelt:

- Legyen nyugodt, kisasszony, itt mindenki a legnagyobb tisztelettel fogja körülvenni. Alkalmazottaim, kivétel nélkül, jónevelésű úriemberek. Mást nem is vennék fel a Kelenföldi Kenderhez. Ezek tudni fogják, hogy ön különleges elbánásra tarthat igényt.

- Pardon - emeli fel a hangját és mutatóujját Ohrnstein, mintha gyűlésen szónokolna -, nem is arról van szó, mintha nem kivánnók meg a kisasszonytól, hogy a munkáját a lehető legpontosabban elvégezze. De a vállalatra vetne árnyékot, ha megtörténnék, hogy valaki itt, akár egy pillanatra is, megfeledkeznék arról a respektusról, amellyel az ön boldogult édesapjának, édesanyja őméltóságának és Dosztály miniszteri tanácsos úrnak tartozik. Ez különben nem eshetik meg a Kelenföldi Kendernél. A Kelenföldi Kender főként az államnak szállít és itt ugyanaz a nobilis tónus uralkodik, ami az állami hivatalokban.

- Egyébként a legjobb emberem mellé osztom be a kisasszonyt. Közvetlen főnöke Gerson cégvezető lesz. Értelmes, szorgalmas szakember. Szereti a vállalatot. A munkában, természetesen, szigorúan pedáns, de magánérintkezésben udvarias és jómodorú. Hamarosan meg fogja szeretni.

A fizetés dolgában majd megegyeznek, folytatja nevetve Ohrnstein. A kisasszonynak nem lesz rá panasza.

Aztán még beszélgettek néhány percig, ugyanabban a hangnemben, a vezér érdeklődött otthoni dolgaik iránt s annak a reményének adott kifejezést, hogy rövidesen megismerkedhet a méltóságos asszonnyal is.

Elly lehülve távozott a vezérigazgatótól, noha kikísérte a gyárkapuig és kezet csókolt neki. Egész idő alatt érezte, hogy Ohrnsteint megtiszteli, hogy Wlissingen Elly, az ezredes lánya fog dolgozni az irodájában. Nyilván ettől a tisztelettől nem tudott benne szóhoz jutni a férfi érdeklődése. És úgy szónokolt, mintha rajta keresztül egy egész, tőle idegen társadalmi réteg kedvező kritikáját akarta volna kiprovokálni. A beszélgetés alatt, amilyen mértékben fokozódott Ohrnstein ünnepélyes feszessége, olyan mértékben tért vissza Elly únottsága, közönye és merevsége. Végül akaratlanul is olyan lett, amilyennek a vezérigazgató látni akarta, hűvös, fölényes, megközelíthetetlennek látszó tiszti lány, gentry lány.

Amikor két hét mulva elfoglalta helyét Gerson íróasztala előtt, az iroda magatartásából megérezte, hogy jeges bűvkör veszi körül, amit a portástól a vezérigazgatóig mindenki respektál és soha senkinek nem is fog eszébe jutni, hogy áttörje. Megkezdődik a munka. Únja, fárasztja. Napok napra telnek eseménytelenül. Az ablak előtt egy salakdomb emelkedett, kényelmes pihenő az üres tekintetnek. Rövidesen úgy ült az írógép előtt, mint kislánykorában, Trientben, a hintóban.

Mindennek ellenére Ohrnstein tetszett neki. Sokat beszél, pozőr. Kicsit orientális típus, de nyurga, vékonycsontú, egészében elegáns és ápolt. Jómodorú, legalább vele szemben - mert néha a szobájából kihallatszik a vad ordítás, dühös, trágár káromkodások -, de hát... ezt Elly éppen elégszer hallotta otthon is.

Egész szép keze van. Félfüllel hallotta, hogy szereti a nőket. A feleségéről azt mondják, zárkózott, irodalom-őrült. Ritkán látni az irodában. Egyízben megvárta a vezért az autóban, a kapu előtt: egész csinos. A vezér babája a volt gépírókisasszony. Autót bérel neki és lakást a Rózsadombon, közel a saját villájához.

Brosch, a pénztáros, zömök, nehézkes, rosszul ápolt, elcsigázott, tipikus magántisztviselő. Folyton grimaszokat vág. Folyton elégedetlenkedik, félhangosan morog. A vezér is tudja, hogy lázong, de kedélyesen fogja fel a forradalmiságát. Brosch 30 éve van a vállalatnál és ahogy a vezér mondja: "Ha kidobnák az ajtón, visszajönne az ablakon." Dühös a vezérre és a vállalatra, de nem tud élni nélkülük. Vele szemben nevetségesen alázatos, mint egy kínai. Ha szól hozzá, beleizzad.

Van még három gyakornok. Ezeket ritkán látja. Kezdők, húszévesek, összetartanak, mint a diákok az iskolában. Együtt jönnek és mennek. Valószínűleg nőkhöz is együtt járnak.

Valamennyi közül még a portás a legkedvesebb pofa. Pirosképű, borszagú paraszt, inkább parádéskocsis fajta. A háborúban őrmester volt. Mióta tudja, hogy Elly ezredes lánya, minden reggel olyan haptákban fogadja, mintha az apja fordulna be a kaszárnya kapuján.

Gerson, a közvetlen fölöttese, egészében kellemetlen ember. Tulajdonképpen nincs konkrét panasza rá. Ha valami hibát csinál munka közben, szárazan, de udvariasan figyelmezteti. Egyébként láthatóan nem törődik vele, hivatalos komolysággal kezeli. A harmadik napon rászólt, hogy gépelés közben ne cigarettázzék, mert a munka rovására megy. Soha el nem mosolyogná magát. Kis, fényes, fekete szeme komor. Csak akkor villan fel, amikor belép a vezér. Ilyenkor kidülled a szeme az alázatos rajongástól. Lehet, sőt biztos, hogy érti a dolgát. A hivatalnokok komisz fráternek, besugónak tartják.

A gallérja korpás. Folyton szipog, csak végső esetben fújja ki az orrát. A keze izzad. Folyton a nadrágjába törölgeti. Diktálás közben sokszor megfeledkezik magáról és a tollszárral a fülében kaparász.

1925 decemberében, ha jól emlékszik, Mikulás utáni estén, Csollán Elek szeretője lett. Egy ezredtalálkozón ismerkedett meg vele. A fiatal, leszerelt főhadnagy, a háború után kilátástalannak találta a katonai pályát és egy konjunktúra-bankban vállalt állást. Az infláció végén a bank megbukott. Ekkor Elek a budafoki úton egy kis garázst bérelt és autójavítóműhelyt nyitott. Egy napon a nagy autóképviselet főnökét, aki Eleket időnként forgótőkével és munkával ellátta, becsukták és a kis üzem elakadt. Kénytelen volt elkótyavetyélni a gépeket és szerszámokat, majd amikor a következő elsején a garázs bérét sem tudta kifizetni, a vállalkozás megszünt. Ekkor különc bátyja, akinek konyha- és virágkertészete és négy melegháza volt a lágymányosi Dunaparton, ajánlotta neki, hogy tanulja ki a kertészetet és később társuljon be hozzá. Elek csakugyan kiköltözött a Lágymányosra, ahol a bátyja az egyik melegházhoz tapasztott vályogházikóba szállásolta el. Egy éven át kék vászonruhában naphosszat ásott, nyesett, öntözött, ojtott, az üvegházakban ellenőrizte a hőmérsékletet és felügyelt a csomagolásnál. A bátyja sokkal idősebb volt, morózus, szótlan, valamikor 600 holdas mintagazda Erdélyben, de a földjét elvették a földbirtokreform alkalmával -, s a boltosokkal való tárgyalást engedte át az öccsének, mert kellemes modora volt, tudott bánni az emberekkel. Csollán Elek, rövidesen főként a kertészet kereskedelmi ügyeit intézte, a nap nagyobb részét a városban töltötte, meglátogatta a feleket, új vevőkört akvirált és inkasszálta a számlákat. Két év telt el így, de a bátyja még mindig nem beszélt a társulásról. Földje elvesztése óta zsugorivá betegítette a félelem, hogy öreg napjaira éhen fog halni és minden fölösleges fillérét svájci bankokban helyezte el. Az öccsének ötletszerűen adott pénzt s ezért Elek kényszerülve volt a maga módján fokozni a jövedelmét. A kisebb szállításokat nem tüntette fel a könyvekben és az értük járó pénzt megtartotta, úgy érezte, teljes joggal. Ezt az elintézést kényelmesebbnek találta, mint nyiltan fölvetni a részesedés kérdését, mert a bátyja sokszor hetekig tartó szótlanságát eruptív durvaságok szokták megszakítani. Elek jövedelme azért így sem rúgott havi 200 pengőnél többre.

Az ezredtalálkozón Elek véletlenül került Elly mellé. Mingyárt vacsora közben élénken, érdeklődéssel diskuráltak. Elly a hivatalról, a hivatalbeli "rémes emberekről". Elek sokkal poétikusabb dolgokról, a virágokról. Kicsit nyujtott orrhangon beszélt, polip van az orrában. Egész éjjel együtt táncoltak, végül hajnalban Elek hazakísérte. Az ezredesné és Laci bácsi kissé túlvidáman húsz lépéssel hátrább haladtak, a fiatalok is megélénkültek a tánctól és az italtól. Elly jókedvű volt, majdnem "temperamentumos". A fiú tiszteletteljesen, de egész odaadással udvarolt.

- Hogy van, hogy én még sohasem láttam magát, pedig szintén kelenföldi vagyok?

- De, tréfán kívül. Mondjuk, hogy maga nem szép: de több annál. Finom, úri, semmiesetre sem ezeknek a pestieknek való.

- Úgy félek ezekben a sikátorokban - mondja Elly nem őszintén, mert valójában nem fél senkitől és semmitől.

- Fogja meg a muszklimat - mondja a fiú hencegve. Fölemeli és behajtja a karját.

A lány megmarkolja a karját a kabáton keresztül, egy acélgolyó motolál a tenyerében. - Csakugyan! - mondja és fölnevet s a hangja rekedten elmélyül.

Mikor elbúcsúznak, Elly úgy érzi, hogy Elek az első igazi férfi, akivel az életben találkozott. Még a tenyerében érzi vonagló izmait, - ez igen, ez az ő világából való, erős, egészséges, kitenyésztett, más, mint ezek az Ohrnsteinok, Broschok és Gersonok, ott a hivatalban, a göthösök és izzadtak... S amellett mégis finom, igazi úr, nem durva. Mikor lefeküdt az ágyba, először érzett valamelyes mélyről jövő asszonyi nyugtalanságot. Ha valamikor, most... most érdemes lenne szerelmesnek lenni. Szerelmes szeretne lenni. Szerelmes akar lenni. Az akaratával próbálja felgerjeszteni magában a fiúra irányuló vágyódást...

Másnap Elek megvárta a gyárkapuban s azontúl majd minden este. Jó időben három megállóval előbb leszálltak és leültek mindig ugyanarra a dunaparti padra. A padot elnevezték "a mi padunk"-nak. A beszélgetések eleinte tájékoztatóak voltak, később egyre halkabbak, egyre hosszabb szünetekkel. Egy hét mulva Elly felhívta Eleket az újlaki rakparti lakásba. Az ezredesné a jóbarátnak kijáró szeretettel fogadta: Érezze magát nálunk otthon. Vacsorára megjött Laci bácsi is. Evés közben anekdótáztak, sokat nevettek. Vacsora után kártyáztak hajnalig. Elek és Laci bácsi együtt búcsúztak, de az öreg ravaszul késlekedett és Elly egyedül maradt a fiúval az előszobában. Ekkor csókolództak először.

Fél éven keresztül kísérgette és látogatta Elek Ellyt, anélkül, hogy csókoknál és intenzív tapadásoknál egyéb történt volna. Ezek a játékok csak kezdetben zaklatták fel a lányt szokatlanságukkal, később azonban inkább azért tűrte őket, mert megállapította, hogy Eleknek jólesnek és ő... ő szerette Eleket. Ő szerette Eleket és gyengéd passzivitással hagyta, hogy Elek a maga módján szeresse. Egy szombat délben, a heti hivatal befejezése után - december eleje volt, estéről reggelre hirtelen beállott a hóolvadás, egy órára szeptemberi hévvel kisütött a nap - Elek javasolta, hogy sétáljanak kifelé a városvégi házak és a vasúti töltés között elterülő mezőkön. A perifériákra futó villamossínek mentén haladtak, mindennapi beszélgetés közben és eljutottak a Sósfürdőig. Onnan már csak egy ugrás Elekék kertésztelepe.

- Akar télen narancsfát látni? - kérdezte Elek - és azaleát, éppen most nyílnak az üvegházban?!

Természetes, hogy Elly látni akarja a téli virágokat. Karonfogva mennek és tócsákat kerülgetve, néhány perc mulva megérkeznek a kertésztelepre. Szombat délután, a munkásokat nem látni, a házmester, aki a bejáratnál levő őrházszerü épületben lakik, jelenti, hogy az idősebb Csollán bement a városba egy ügynökkel, aki újrendszerű szivattyút akar neki bemutatni. Belépnek az üvegházba, Elly érzi, hogy lúdbőröző testét nyomban nyirkos hálójába fogja a párás meleg. Kissé szédülten lépked a szinte hallhatóan lélekző és sercenő növények között - fantasztikus, a narancsfák csakugyan virágoznak, az azaleák nyujtogatják a fejüket, egy kis alléban tearózsák! - az egész kép mesebeli lenne, ha meg nem zavarnák a délszaki tarkaságot az elkövetkezendő primőrök palántái, amelyek február végén már éretten kerülnek a gazdagok asztalára. Azért, bármilyen természetes és mindennapi az ilyen üvegház, mégis milyen csoda: kint tarkák az üres telkek és a távoli háztetők a hótól, száz lépésre a kormoshavú vasúti töltés lejtője, mintha ezer kilométerre nyujtózna a várostól - és itt meleg van, mint a fürdőszobában és jó zöld íz és mézszag.

Mikor kilépnek az üvegházból, Elly megtántorodik a hirtelen hidegtől. A nap ismét elmerült a tejszínű, egykedvű felhők mögött. Szinte szemmel látni, ahogy a szél svungot vesz az utolsó városi háznál, veszekedett iramban vágtat a mezőn s nekiszalad a vasúti töltésnek.

Bemennek. A küszöbön hideg, elhasznált levegő facsarja az orrát. Kis vaskályha van a sarokban. Elek leguggol és az előkészített aprófával és ujságpapírral befűt. Elly körülnéz. Vaságy, letakarva barna pléddel. A zöldterítős asztalon kismirglizett srapnelhüvely, Manlicher-töltényekből készült gyufatartó. Egy skatulya cigaretta-hülzni és töltőkészülék. Önborotva és pamacs. Detektívregény. A kerti nádszék támláján egy öltözet ruha. A sarokban, szegen, báránybőrbéléses bekecs. Az ágy fölött Elek katonakori képe. Az éjjeliszekrény fölött és a díván fölött egy-egy női arckép.

- Ki ez? - kérdi Elly, az egyik képre mutatva. Elek feláll és feléfordul. A kályhában pattog a tűz.

- Ez - réved el Elek és megnézi a képet -, ez egy linzi színésznő. Mikor Linzben szolgáltam, kaptam tőle.

- Ez? Ez boldogult Clombery főhadnagy nővére. Életben soha nem láttam. A fronton folyton mutogatta, csak így, a képről beleszerettem. Mikor elesett, kivettem a zsebéből, eltettem.

- Bocsásson meg, hát majd így - mondja átfülten Elek és megcsókolja a nyakát.

A lány feláll és tűri, hogy az ágyhoz vezesse és leültesse. Elek mellé ül és csókolja és csókolja. Most a lány megállapítja, hogy Elek hirtelen teljesen elváltozik. Konvencionális, tiszti udvariassága és mértéktartó gyengéd lovagiassága helyét egy csapásra elfoglalja valami parlagi, parasztos durvaság. Liheg és pöfög. Elly hatalmas tenyereket érez, amelyek megmarkolják, s mert sehogysem tud elbódulni, az inzultus olyanformán hat rá, mintha nem élő ember, hanem egy bútordarab zuhant volna rá. Nem borul el előtte a világ, s mert szeretné, hogy elboruljon, lehúnyja a szemét. Nem lát semmi egyebet, csak azokat a hideg, szürke fényköröket, amelyek ilyenkor jelentkezni szoktak. Hallja a fiú félig kiejtett, nekivadult szavait. Érzi a kezejárását a testén s néha... néha csakugyan, mintha szikrázna egy pillanatra, mint a rosszul becsavart villanykörte, amely másodpercre kigyúl s aztán nyomban kialszik. Egy-egy másodpercre csakugyan megcsapja valamilyen idegenszerű forróság, hogy a következő pillanatban kihüljön.

Most tisztán emlékszik Elly, hogy az egész idő alatt főkép az a zsarátnok izgatta, amely közben kiesett a kályhából. Ő nyomban észrevette, amint a kályha nyitott alsó ajtajából kiesett és tüzes kört égetett a szuvas deszkán. Egy pillanatra lobot vetett és ő már-már szólni akart a fiúnak, hogy le kellene önteni egy kancsó vízzel, aztán... mégsem történt semmi baj...

S aztán hetenként többször, amikor a fiúnak kedve támad, kimegy a kertészlakásba. Szinte fáj neki, hogy a testi fájdalom is elmúlik és nem marad más, mint a közöny. De a férfi, akiben elementáris és önző a szenvedély, nem tud erről a közönyről. Nem tartozik ama férfiak közé, akik a saját örömüket az okozott öröm mértékével mérik. Meg van győződve róla, hogy a lány nagyon szerelmes és boldog. Csakugyan, a lány hosszú ideig el akarja hitetni magával és valóban azt hiszi is, hogy szerelmes. Később már kezdi érezni, hogy nem az, de... végeredményben mindegy. A fiúnak nagyon kell, az egyetlen férfi, akinek kell... Talán az egyetlen ember, akinek szüksége van rá. Elek és Philoména, ez a két ember, aki őt kicsit mégis csak szerette. Philoména már boldog. Belebolondult egy mentőorvosba. A találkahelyen az egyik lány megmérgezte magát luminállal. Kijött a mentőorvos, akkor kezdődött. Összeköltöztek a Józsefvárosban, az öregasszony vezeti a háztartást. Nemrég találkoztak, a lány boldog, szinte elbutult a boldogságtól. Abban reménykedett éppen, hogy gyereke lesz.

Neki nem kellene gyerek Elektől. Gyereket olyan férfitől kíván az ember, akivel igazi örömei vannak. De fájdalmas biztonsággal érzi, hogy soha sem lesznek igazi örömei, soha sem fogja megtudni, mi ebben a nem túlságosan gusztusos, sokszor egyenesen groteszk aktusban az isteni, amiért élni érdemes és amiért meghalni érdemes.

Öt év telik el így, minden változás, jóformán minden izgalom nélkül. Az irodában Gerson mindennap letép az asztali naptárról egy levelet. A salakdomb néha akkorára nő, hogy elfogja a világosságot, hol váratlanul másnapra eltűnik.

Az ezredesné és Laci bácsi megnyugodva veszik tudomásul, hogy Elly "talált magának valakit". És gyakran megesik, hogy Elly nem megy ki a kertészházba, hanem Elekkel együtt tér haza. Ilyenkor vacsora után elvonulnak Elly szobájába. Soha sem fordul elő, hogy valaki megzavarja őket.

Dél már régen elmult, már a délutáni munka megindulását szirénázzák a Váci úti gyárak. A nyitott ablakon át beverődik a Visegrádi ucca megélénkült mozgalma.

Vajjon sejtette-e az anyja, hogy viszonya volt Elekkel? Biztos, sejtette. De mindvégig úgy viselkedett, mintha nem tudott volna semmiről.

Szegény Elek. Mi lehet most vele? Az anyja írta meg neki, hogy menyasszony és ettől kezdve többé nem várt rá a kapunál.

Rettenetes. Ha azon az esős napon, mikor Gerson ráakasztotta magát és hazakísérte, mégis eljön érte, minden másképp történt volna. Nem következik ez a képtelenség...

Hogy ő?... Ő ezzel az emberrel?... Hát micsoda hülyeség ez? Hogy ezzel a... ezzel a lehetetlen fráterrel össze legyen csukva?!...

Aztán elaludt. Arra ébredt, hogy csengetnek. Amikor felnézett, először értetlenül bámult maga elé. Csak néhány másodperc mulva eszmélt rá, hogy egy Visegrádi uccai házban van. A saját komfortos lakásában.

Elly kiszállt az ágyból s bár majdnem átgázolt papucsán, mezítláb ment ki az előszobába. Az oxidált üvegablakon át nem lehetett látni, ki érkezik, ezért hangosan kiszólt:

Lecsapta az ajtókilincset, aztán befutott a szobába és visszabújt az ágyba. Mire az anyja utólérte, már mozdulatlanul feküdt, felhúzott térdekkel, feje fölé koszorúzott karokkal, félig leeresztve szempilláját. Az ezredesné egyik kezében barna papírba göngyölt csomagot cipelt, a másikban a háromrekeszes, kék zománcos ételhordót lengette. A csomagot letette a díványra, az ételhordót az asztalra állította. Aztán az ablakhoz ment és feleresztette a fehér vászonrollót.

Az ezredesné leült. Szürke porköpönyeget viselt, amilyet országúti kocsizáskor öltenek fel vidéki földbirtokosnék. A porköpönyeg alól előtűnt egy bordó, ételfoltos slafrok. Kalap nem volt rajta, hálóval szorította le az újonnan festett, világossárga haját.

- Olyan meleg van a villamoson, hogy majd szétmegy az ember! - mondta, miközben ülve kibújt a porköpönyegből és hátravetette a szék támlájára. Aztán elől három patentkapcsot kinyitott a slafrokon és előtűnt a kötött leiblije.

- Itt az ebéd! - mondta az ezredesné. - Marhahús és paradicsomszósz. A harmadik lábasban a vacsora van. Székelygulyás. Éhes vagy?

Hirtelen elhallgat. Marion, a macska, előbújik az asztal alól. Lanyhán, rutinosan felugrik az öregasszony ölébe. Az ezredesné le se pillant rá, automatikusan átfogja a két tenyerével.

- Én nem bánom. Végül is te mentél férjhez, nem én. Rólad van szó. Még én sem beszélhetek bele...

- Én? - sopánkodik az ezredesné. - Én csak a javadat akartam! Ezt úgy sem lehetett volna tovább folytatni. A trafikot soha sem kapjuk meg. És tegnap megint idézés. Te voltál a legjobban ellene, hogy jósoljak! És a rulettklubból sem lesz semmi. A Bátor tanárné kapta a direktriszséget. És erre a vén gazemberre is egyre kevésbé lehet számítani. Nyugdíjba akar menni. Belebolondult az unokáiba, családiházat vesz Gödön! Az Isten se tudja, mi lesz velem... De hát, - és nagyot sóhajt - nekem mindegy. Nekem csak az volt a fontos, hogy téged lássalak fedél alatt. Ha tudtam volna valami jobbat...

- Reggel fölkel, ide-oda csoszog. Az ember a haját tépi ettől a csúszás-mászástól... és bebüdösíti a szobát ezzel a rémes sósborszesszel...

- Apád is használt sósborszeszt. Nem olyan nagy bűn, ha valaki sósborszeszt használ. Ha csak ez a baj...

- Én nem fogok megszokni semmit. Látni is szenvedés! Ha az émelygős, alázatos hangját hallom, a plafonig tudnék ugrani.

- Nekem nem kell sehogysem. Se szelíden, se durván. Az sem élet, hogy én folyton kínozzak és szekáljak itt valakit. Értsd meg, mama: ez az ember hét évig ült az orrom előtt és hét év alatt egyetlen egyszer sem jutott eszembe, hogy a világon van. És most azt akarod, hogy...

- Én? - tiltakozik az ezredesné. - Én akarok valamit? Én csak azt akarom, amit te akarsz. Én azt akarom, hogy jobb dolgod legyen, mint eddig volt. Hát azt hiszed - és szenvedélyesen a mellére szorítja a tenyerét -, hogy nem szakadt meg sokszor a szívem, ha láttalak az Újlaki rakparton, hogy nem volt egy rongyod, amit fölvehess... És a sok baj és rumli! Láttam az arcodról, hogy únod az életedet! Én mégis csak egy anya vagyok! Mit gondolsz, így képzeltem el a fiatalságodat Trientben és Komáromban? De hát... én nem tehetek róla, mindennek a háború az oka. Hiszen... ha a kis király visszajönne. Vagy ha jönne egy új háború, akkor persze, hogy mindnyájunknak jobban menne... De ilyen viszonyok mellett? Én megtettem mindent, amit tehettem. De mit tehet ma egy magános asszony?

Elővette a zsebkendőjét, megtörülte a száraz szemét és kifújta az orrát.

- Az igaz - folytatta -, hogy a házasságodat sem így képzeltem el. De, mondjuk, hogy Elek... én ezt sem bántam volna. De hát... volt szó arról, hogy el akar venni feleségül?

- Nem vehetett el, mert neki sincs jóformán... - mondta komoran és elakadt...

- Na látod! - csap le rá az ezredesné. - Hát mit csináltam volna? Éppen tegnap beszéltem Elekkel. Tisztességes ember. Azt mondta, hogy a te helyedben ő sem cselekedett volna másként. Kétségbe van esve, öngyilkosságra is gondolt -, de nem tud neheztelni rád, mert ő nem nyujthatná neked a tizedrészét sem annak, amit ez a... amit ez a Zoli itten.

- Zoli! - robbant ki újra a lány szinte őrjöngő haraggal. - Ne Zolizz, mama!

- Jó, jó, csak ne idegeskedj! És végeredményben... Elek még mindig megvan... nem veszett el...

- Nekem nem kell senki! - rikácsolja a lány. - Útálom az egészet. Ha Trientben nem avatkoztatok volna bele, most nyugodtan élhetnék. Apáca lennék valamelyik hegyen. Hát nem érted, nekem nem kell. Nekem ez a szegény Elek sem kell. Ha éppen tudni akarod, öt év óta úgy élek Elekkel, mint a...

- Fogd be a szád, nem akarok ilyet hallani. Hogy lehet ilyent megmondani egy anyának?

- Esküszöm, hogy nem tudtam semmit! Ha tudtam volna, leütöttem volna a derekadat -, védekezett az ezredesné hamis anyai szigorral.

- Hát mit hittél, miért járok az üvegházba? Persze, kényelmesebb azt mondani, hogy nem tudtad. És az is kényelmes, hogy most rásóztatok erre a...

- Bánom is én - mennydörögte -, csinálj, amit akarsz! De én már felmondtam a lakást, albérletbe megyek. Ha kedved van, összeköltözhetsz velem, fekhetsz a dívánon, fürödhetsz lavórban. Hogy miből fogunk élni? Istenem - és hirtelen elérzékenyül, de önmagát sajnálja -, majd csak lesz valahogy. Egy anya, ha kell, koldul is a gyerekéért. Ha muszáj, gyilkol is.

Láthatatlan könnyekkel sírni kezdett. Vörösre dörzsölte száraz szemét a zsebkendővel. Aztán más, szelid, szinte alázatos hangon megszólalt:

- Nézd, Ellym! Isten látja lelkemet, nem akarlak erőltetni. Hogy egy férfi miért nem kell egy asszonynak, ebbe nem lehet beleszólni. Sokszor atléták nem kellenek és gyönyörű nők vacakokért isznak luminált. De mégis csak tapasztaltabb asszony vagyok, mint te. És... ha legalább szeretnéd ezt az Eleket. Őszintén megvallva, azt hittem, szereted. De úgy veszem ki a szavaidból, aranyom, hogy még csak nem is szereted...

- Elek mégis csak más. Ha nem is szeretem, de legalább elbírom. Legalább nem idegenkedem tőle... Legalább nem izzad a keze, nem korpás a gallérja és...

- Nézd... kényes ilyesmiről beszélni egy anyának a saját lánya előtt. De elmondom, hogy lásd, milyen csacsi vagy. Eleinte én sem bírtam az apádat. Az apád, szegény, csak jócsaládból származott. De mikor összekerültünk, nyomban észrevettem, hogy legénykorában kissé elszokott a rendtől. Kicsit elzüllött. Például kívül mindig tip-top volt, de belül nem adott magára. Mint a nők, ő is csak kifelé öltözködött. És aztán szórakozott is volt. Szóval meg kellett nevelni. Az ilyen kis hibákat egy okos asszony hamar rendbehozza. Én mondom neked, nincs olyan férfi, akit egy asszony idővel meg ne szokhatna, ha egy kicsit akarja.

Elly a fal felé fordulva fekszik és fáradtan, minden indulat nélkül mondja:

- Ej, menj már - mondja az ezredesné. - Harmincéves vagy, fiam, ne felejtsd el, az Isten tartson meg. Nem lehet ugrálni. Egy kis kínlódást megér, hogy manapság, amikor mindenki féllábbal kint van az uccán, rendes lakást tarthatsz és nem kell reszketned, hogy holnap mi lesz veled! Ezért érdemes egy kicsit nyelni is...

Mégegyszer megtörli a szemét, kifújja az orrát. Aztán a retiküljéből elővesz egy saját töltésű cigarettát és rágyújt. Pár percig csend van, csak a rossz cigarettapapír sercegését lehet hallani.

- Ne szórd a szőnyegre a hamut, mama - mondja feddően. - A másik szobában van az íróasztalon a hamutartó.

Az ezredesné átmegy a hamutartóért, aztán visszaül a székre és az ölébe teszi a barna porcellán-tenyeret.

- Most már biztos, hogy holnap lesz cseléd - szólal meg kis szünet után. - A margitkörúti cupringer megígérte. Van egy idősebb asszonyuk, olyan, amilyet én keresek hetek óta.

Az ezredesné lassú léptekkel kimegy a fürdőszobába. Hallani a kigyulladt gáz dobbanását. Aztán csörögve megindul a víz.

Elly hirtelen felül, az ágy széléről lógatja le a keresztbevetett lábait. A macska felkúszik az ölébe és ő öntudatlanul simogatja kócos, vedlett hátát. Majd felpattan, a macska nyekkenve leesik. Elindul a fürdőszoba felé.

- Csupa pattanás a hátad! - jegyezte meg. Aztán lemosta a kezét a rezervoárban és megtörölte a bolyhos fürdőköpenyben.

- Na, megyek! - mondta. - Várnak rám otthon. Nem lehet lerázni őket. Könyörögnek, hogy velük még tegyek kivételt. Mert most igazán abbahagyom ezt a mesterséget. Most már talán nem lesz szükség...

Egy törülközőt nyujtott oda neki. Elly turbánszerűen átkötötte a fején.

Az ezredesné elment. A fehérzománcos, új fürdőkádban félig állt a víz. Elly a kád szélesebb végéhez dőlt, a víz alig lepte el keble felét. A hosszú lábait nem tudta kinyujtani, a két térde kilátszott.

Az anyjával való beszélgetés elcsigázta. Már nem forrott benne a düh, sőt a helyzetétől való kétségbeesés is bágyadt émelygéssé csöndesedett. A meleg víz először elkábította, majd, amikor megszokta, eszmélkedő, mérlegelő nyugalom fogta el. Először is újból konstatálta, hogy hol van. Itt van, Gerson Zoltán lakásában Wlissingen Elly, Gerson Zoltánné. Zoli, ahogy a mama mondja. Ezen a helyzeten egy módon lehetne segíteni: ha most nyomban kiugorna a fürdőkádból, felkapná a ruháját és elrohanna.

Elrohanna -, de hová? Haza, az Újlaki rakpartra? Megborzongott. A mamával nem tudna többé együtt élni. Mindent inkább, csak ezt nem. Nem. Ebből elég volt. Elekhez? Igen. Elekhez mehetne, bizonyos, hogy Elek szívesen látná a kertészlakásban. Talán el is venné, ha forszírozná - hat hónap mulva elválna Gersontól, hűtlen elhagyás -, talán meg is lehetne élni abból a kétszáz pengőből, amit Elek megkeres. És ő dolgozna tovább a Kelenföldi Kendernél vagy másutt.

Elek szereti, ez az egyetlen, ami bizonyos. És... élnének, ahogy eddig. Elek megölelné, mindig azzal a dühös hévvel, mintha először ölelne életében és ő századszor is úgy, mintha sohasem ölelt volna. És... közben mindig lehunyná a szemét... és arra gondolna, hogy megint olyan sokáig kell-e várni a fehérváriúti átszállónál?... Vagy hogy a Juszti kimosta-e a harisnyáit, mert holnapra nincs mit fölvennie... És aztán kinyitná a szemét és látná a linzi színésznőt a falon és a srapnelt és a félig elfogyasztott finom hercegovina-dohány paklit... és a díván mellett Elek öreg, foltozott bakkancsait, amelyekre rászáradt a trágya... Egyszer, amikor kinyitotta a szemét, észrevett az éjjeliszekrényen egy felharapott almát, melynek húsa a levegőn megbarnult és nagy legyek telepedtek rá. Rosszul lett, hányingere támadt.

Most eszébe jut, hogy ő még sohasem vetkőzött le Elek előtt. Nem mintha nem tette volna meg, ha Elek akarja, de a fiú sohasem kérte. Furcsa: egy ötéves viszony és még sohasem feküdtek egymás mellett az ágyban, egy takaró alatt és nem beszélgettek el fáradtan, megbékélten. Eleknek sohasem hiányzott. Nem volt kiváncsi rá, nem érdekelték a teste részletei. Neki csak az volt a fontos, hogy...

Ha jött, Elek sokszor nem volt a kertészház közelében. Valahol a dolga után járt, a földeken. Ilyenkor ő leakasztotta az ajtófélfába vert szögről a kulcsot. Bement a szobába. Ledőlt a dívánra. Az asztalon talált valami illusztrált lapot vagy erotikus mappát. Forgatta, amíg végre Elek előkerült. A fiú tekintete változatlan maradt azután is, hogy meglátta. Gyakran megrekedt benne a munkaközben szerzett bosszúság. Lehajolt hozzá, felületesen megcsókolta s közben ilyesmit dörmögött:

- A fene egye meg ezeket a rohadt parasztokat, ha az ember nincs a nyakukon, mindent rosszul csinálnak.

- Megint elrontották a szivattyút. Valamelyik állat homokos kézzel nyúlt hozzá és...

De miközben pattog, már az asztalra dobja az övét. Az arckifejezése, mely az elrontott szivattyú miatt borong, nem változik akkor sem, mikor nyugodt, egyáltalában nem hevesebb lépésekkel közeledik felé. Csak az utolsó pillanatban torzul el... ahogy mondani szokták: kéjessé. Ő néha kileste ezt a kéjes arcot... Sokszor nevetnie kellett volna... sokszor meg egyenesen megsajnálta... mintha szenvedne valamitől...

S aztán... aztán Elly rendbehozta magát, elszívtak egy cigarettát, Elek megint a parasztokat szidta, akik homokot szórnak a dugattyúba. Elly végül megkérdezte:

Gyors csók, aztán Elly elmegy. Elek néha elkíséri a megállóig, néha már a kaputól visszafordul. Aszerint, hogy sürgős dolga van-e a telepen. De Elek azért szerette őt és biztos, hogy ma is szereti. Így szerette, ilyen egyszerűen, a maga módján, de szerette. Csakugyan, ha most visszagondol... miről is beszéltek öt év alatt? Eleinte Elek harctéri élményeiről és szerelmi viszonyairól, majd, mikor a műsor kimerült... miről is?... Istenem... hát mindenféléről, ami éppen aznap történt.

Visszasüppedt a kádba. Érezte a friss festék szagát. A szeme körüljárt a fürdőszobán. A fehér csempe villogott a világító-ablakon átszűrődő napsütésben. A falba illesztett mozgó nikkelrudakon tiszta törülközők zászlaja. A rezervoár fölött recés üveglap nikkelpilléreken. Az üveglapon kaucsuk szappantartó, kölnivizes flakon, vörös szájvíz, fogkrém és külön üvegtálon a fehér fogkefék.

Ez a vadonat ujság, ez a higienikus tisztaságában szinte esztétikus kép csillapítóan hatott rá. Az otthoni fürdőszoba: a kád zománca lepattogott, folyton felvérezte a bőrét. A rezervoárban az anyja állandóan harisnyát és zsebkendőt mosott. A fogkefék össze-vissza hevertek a mosdó peremén, a fogkrém rájuk száradt. Csempe nincs, a kékesszürke falak átnedvesedtek, a vakolat foszlott.

Általában, az otthoni lakás! Neki tulajdonképpen sohasem volt otthona. Nincs egy állandó, megrögzött képe a szülői házról, amelyre örökké emlékszik az ember. A tiszti család állandóan készen állt a költözködésre, mint a vándorszínészek. Az anyjának mindig az volt az álláspontja, hogy nem érdemes rendes bútort venni, mert a vagonokban úgyis tönkremegy. A trienti bútorokból alig került valami Komáromba, majdnem egészében megvette őket az a tiszt, akit az apja helyébe helyeztek Trientbe. Komáromból csak az ő ágyát és az apja íróasztalát hozták fel Pestre. Az ágyát 14 éves korában vették, még jó, hogy az angyalokat átfestették és a neccet leszerelték róla. A lábait nem tudja benne kinyújtani, mindig felhúzott combokkal alszik, hogy minden reggel újra meg kell tanulnia járni. Olyan, mint egy tábori ágy. Mint Elek ágya. Elek egy volt tiszttársától szerzett baráti alapon egy legénységi ágyat a kaszárnyából. Büszke rá, azt mondja, hogy Ferenc József egész életében ilyen ágyon aludt. Azért mégis lesújtó, hogy egy úrifiúnak, egy aktív tisztnek, ilyen rondaságban kell lakni! Általában, hogy hol tudnak lakni emberek. Mikor a vagónlakók érkeztek, gyakran járt ki hozzájuk az anyjával, szeretetadományt szétosztani. Magasrangú bírák, polgármesterek laktak a vagónokban... Alapjában nem is fogták fel a helyzetet tragikusan. Összejártak, viziteltek egymásnál, sőt zsúroztak is. Trientben egyszer Bondinival végiglátogatták a szegényeket. Egy pincelakásban fiatal tüdőbeteg faszobrász lakott a családjával. Két szalmazsák és egy félig elkészített Mária-szobor volt a pince minden bútorzata. Az egyik szalmazsákon a férfi feküdt 40 fokos lázzal, a másikon a felesége, kilencnapos bélhurutos csecsemőjével. A gyerek még egészen vörös volt és folyton sírt. Iszonyú bűz volt a helyiségben. Az asszony rimánkodott, a férfi káromkodott.

A pap szaladt a kórházigazgatóhoz és térdreesett, úgy könyörgött, hogy vegyék fel a pusztuló családot. A kórházigazgató salamoni döntést hozott: vagy a férfit, vagy a nőt és az újszülöttet veszi fel, válasszanak. A férfi mindenáron élni akart és káromkodva terrorizálta az asszonyt, de Bondini mégis a nőt és a csecsemőt szállította be a kórházba. A férfi negyednapra meghalt, a gyerek meggyógyult.

Bondini is meghalt. Ma is látja az üvegkoporsóban a felpuffadt, kifejezéstelen arcát. Az apja is meghalt. Mikor utaztak Bulankára és a vonat mellett elszaladtak a szalmatetős, trágyadombos falvak: magyarok, szerbek, szlovének, bosnyákok, olaszok, osztrákok -, minden falu elején vagy végén: temető. Aki a vonatban ül, csak kis dombokat, meg köveket lát és éppen úgy nem tudja, hogy kik vannak alattuk, mint ahogy ő nem tudta, hogy azoknak a döglött, fölhasított hasú lovaknak, amelyeknek hullájával a bulankai országúton találkozott: Bimbó vagy Gidran volt-e nevük, amikor még a parasztkocsikat húzták?

Borzongva gondol rá, hogy ő is meg fog halni. Rémes, de egyúttal megnyugtató. Mindig arra kellene gondolni, hogy az ember végül úgyis meghal, akkor sokkal kevesebb faksznit csinálna az életéből.

Az ember csak járatja a száját a halálról. Mindenki gondol ilyesmire, aztán mégis él, ameddig lehet és ahogy lehet. Ő sem tudna még meghalni, nem őrült meg, pedig mit kaphat ő az élettől? Az ember este lefekszik, alszik -, aludni a legjobb dolgok egyike, ő három napig egyfolytában tudna aludni -, dolgozik, ha muszáj, ha lehet, kihúzza magát alóla. A legtöbb ember nem szeret dolgozni, legszívesebben eltartatja magát. Ő sem szeret dolgozni. Hét évig dolgozott és semmi sem jött ki belőle.

Most mosakodni kezd. Fektében végigdörzsöli az egész testét a tisztaságszagú levendulaszappannal. Kidugja a vízből a lábát és szemügyre veszi. Most... most kicsit rendbe kell hoznia magát. Megmossa a haját sampónnal. A háta tele van pattanással. Ki fogja vágni Gerson zsilettjével a bőrkeményedést a talpából, az esküvő napja óta még papucsban is fáj a lába, azért jár mindig mezítláb. A lábával különben is sok baj van. Neki tyúkszeme van és fagyása és pattanás a hátán, ezt titkolja a világ elől. Másnak más ilyenfajta dolgai vannak. Eleknek polip van az orrában, Gersonnak... Barátja és ismerőse és szeretője és férje van az embernek: tulajdonképpen valamennyi nagyjából ugyanolyan, mint ő. Persze, vannak gyilkosok, perverzek, kalandorok és zsenik, de ezekkel nem igen találkozik az ember. - Az emberek általában egyformák, pontosan ugyanolyan, egymás előtt titkolt ordináré szokásaik vannak és abban is egyformák, hogy ujságot olvasnak a WC-én.

Kiszáll a vízből, néhány percig meztelenül áll a gyékényszőnyegen, amíg lepereg róla a víz, aztán belebújik a fekete-fehér, bolyhos fürdőköpenybe és még egyszer végigtekint a fürdőszobán. Négy fal, négy vakítóan tiszta, csempés, biztosan, szilárdan álló fal. Egy pillanatra maga elé képzeli az egész lakást, az egész "otthont": ha az ember nem dühös, ha egy kis jóakarattal nézi, egész tűrhető...

És a házbér az egész negyedévre ki van fizetve. Mennyi baj volt otthon a házbérrel és minden egyébbel...

Odalép a tükörhöz és leoldja hajáról a turbánt. Aztán a rezervoárhoz megy, a zöld szájmosópohárba beleönti a piros szájvizet. A tubusból rányom egy csipetnyi fogkrémet a fogkefére. Mi a fenének hozta a nyakamra a mama ezt a hárfát és ezt a koszos jegesmedve-bőrt? - gondolja, miközben dörzsölni kezdi a fogát. Mikor gargarizál, hátraveli a fejét és meglátja a sósborszeszes üveget.

Gerson lassított, megfontolt léptekkel indult a villamosmegálló felé. Félúton megállt, visszanézett, szemügyre vette a vöröstéglás gyárépületet és a felhőkig érő kéményt: ez a hatalmas tömb, ez az óriási, élő gépezet néhány nap mulva az ő irányítása alá kerül! Még sohasem csinált semmit önállóan: eddig a felsőbb parancs volt élete kalauza, a fölérendeltek irányításának kritikanélküli elfogadása a törvény. A feladat erejét meghaladó nagyságától való szorongását csak az a tudat enyhítette, hogy Ohrnstein végeredményében a távolból is ott lesz mögötte, mint az úszómester, aki a parton kezében tartja a kezdő úszó derekára erősített kötél végét. Viszont... esetleg mégis fölmerülhetnek váratlan fordulatok, amelyek pillanatnyi elhatározást követelnek; de ő... ő semmit sem fog végkép eldönteni, mert... Mert, őszintén szólva, csak most érzi, milyen keveset tud az üzletről, mennyire nem tudja áttekinteni egész területét. Attól tart, hogy Ohrnstein többet tesz fel róla, mint amennyi valójában... holott ő főkép csak a saját reszortjában járatos, de ott aztán igazán: ha álmából keltik fel, akkor is tud kívülről minden adatot! De abba a boszorkánykonyhába, ahol a vezér csinálja a "nagy dolgokat", nem lát be. Misztikus elképzelései vannak a vezérigazgatói munkakörről, mint az ujságolvasónak a miniszteréről vagy diplomatáéról. Azt hiszi, hogy azon túl, amit ő szabadszemmel fölfedezhet belőle, az igazi lényeg valamelyes mágia, amelyhez külön, veleszületett ördöngősség szükséges. Nem tudja, hogy a Kelenföldi Kendert époly kevés bölcsességgel kormányozzák, mint a császárságokat és a köztársaságokat. Az a gyanúja, hogy van egy "másik" Ohrnstein is, akit ő nem ismer és a Kelenföldi Kender igazi irányítását tulajdonképpen ez a rejtélyes Übermensch végzi.

De baj azért nem történhetik, ő mindenben tartani fogja magát a vezér utasításaihoz és azontúl nem csinál semmit a saját feje szerint. Különösen nem csinálhat semmit ilyen kényes helyzetben, mert mit tudja ő?... ha ismeri is a vezér eszejárását, viszont nem lehet kiszámítani, hogy mi ellen emelhetnek kifogást Tachauerék, a brünniek? Kis hibából könnyen támadhat nagy baj.

Egyszerűen elvégzi a saját dolgát, s azonkívül inspiciál a műhelyben, nehogy a munkások lazsáljanak. Este Brosch-sal átveszi a pénztári jelentést és lekontrolálja a pénztári állományt. Éjjel is be fog kukkanni néhányszor, hogy rajta üssön az éjjeli őrökön, nehogy éppen a vezér távollétében történjék valami lopás. És a gyári tüzoltóságot is kordában tartja, mert biztos, hogy ha az emberek tudják, hogy a vezér nincs itthon, könnyebben veszik a dolgukat és - a gondolattól is kiveri a hideg verejték - mi lenne, ha a vezér hazajönne és a gyönyörű, büszke épület helyén nem találna mást, csak üszkös romokat?

Ohrnstein csak öt nap mulva utazik Olaszországba, de Gersont máris szorongatják a felelősség aggodalmai és rémlátásai. Nem bízik magában, viszont, bízik Ohrnsteinben és ingadozó önbizalmát némikép mégis megerősíti a tudat, hogy Ohrnstein nem bízta volna rá az üzemet, ha nem találta volna alkalmasnak. Ő nem tudja megítélni a saját képességeit és, mint minden értékes embernek, természetes, hogy kételyei vannak önmaga iránt. De ha egy ilyen tévedhetetlen szemű, nagyszerű emberismerő, mint amilyen Ohrnstein, tízévi tapasztalatai alapján rá meri bízni a vállalatot - ahogy mondani szokta, ezt a kényes műszert -, akkor bizonyára alkalmas is rá. És - nyugtatgatta magát - végeredményben, mit is kell elintézni? Huszonötszázalékos üzemredukció? Egy kis zajjal jár, megint pofáznak majd a szakszervezetekben -, de végeredményben egy-két mondat az egész. Behívja a munkavezetőt és ezt mondja neki:

- Nézze, Izsák úr, a vezér távirata alapján szombaton kénytelen leszek elbocsátani... mennyit is? Háromszázkilencven az összállomány, ennek kilencvenhét és fél lenne a huszonöt százaléka, fölfelé kerekítve, kilencvennyolc embert. A vezér igazán sajnálja, de a viszonyok így alakultak satöbbi...

Izsák savanyú arcot fog vágni, de mit mondhat erre? Nem mondhatja, hogy nem bocsátja el őket és a munkások sem maradhatnak, ha el vannak bocsátva. Az ügy végeredményben egyszerű...

Persze, még egyszerűbb lenne, ha a vezér el tudná intézni Jablonkayval az állami szállítást. Ebben az esetben még ezt a kis kellemetlenséget is elkerülhetné. Maradna minden a régiben, a gépek teljes gőzzel tovább dolgoznának, az irodában folyna a mindennapi munka. Szinte észre sem lehetne venni, hogy a vezér nincs itthon.

Mire a villamosmegállóhoz ért, elnyugtatta aggodalmait s helyüket csupán új helyzetének boldogító tudata töltötte be. Szinte csalódott, hogy az utasokon nem szalad át halk moraj, amikor belép, mértéktartóan végigmegy a kocsin Gerson Zoltán, a Kelenföldi Kender vezérigazgató-helyettese. Máskor zavarában és unalmában ide-oda szokta járatni a szemét az utasokon - most hangsúlyozott merevséggel bámult maga elé, keresztülnézett az embereken -, majd amikor belefáradt, bosszantotta, hogy nincs egy ujságja, amelyhez kellő méltóságteljességgel le tudná rögzíteni a többiek iránt érzett fölényes közönyét.

Most hirtelen eszébe jutott, hogy hazamegy. Haza, a Visegrádi uccába. Egy pillanat alatt fölelevenedtek a reggel mozzanatai. A sósborszeszveszekedés. Az ostoba találkozás Kornéllal. Az arca bosszús lett, aztán elszomorodott. Felsóhajtott, eszébe jutott a levél, a papáék levele. Oh, ha a papáék itt lennének! Mert legjobban mégis csak az fáj neki, hogy nem tudja kilelkendezni magát élete legnagyobb sikere fölött: hogy ő e pillanatban a Kelenföldi Kender vezérigazgató-helyettese! Oh, a papáék tudnának vele együtt örülni ennek a karriérnek... a papa veregetné a vállát, a mama sírna: hogy valaki a hungáriaúti barakkok környékéről elindul és tíz év alatt az ország egyik legnagyobb vállalatának vezérigazgató-helyettese lesz!

Más férfinak a felesége is tudna ilyenkor örülni. De Elly... mit fog csinálni Elly, ha megmondja neki? Metszően kacagni fog és biggyeszteni a száját, pedig... neki most arra lenne szüksége, hogy túladhasson az örömén, amit sem a vezér, sem a kollégái előtt nem mer igazán kimutatni. Ez az öröm akkor válna igazi örömmé, ha valaki együtt örülne vele. Más embert ilyenkor körülveszi a család. Távoli rokonok is feljönnek a hírre. Férj és feleség a boldogságtól hajnalig nem tudnak elaludni. Minden részletet újra és újra átbeszélnek és színezik a jövőt. De Elly, ha nem kacag, legjobb esetben vállat von és gúnyosan ezt mondja:

- Szép! - s aztán befordul a falnak és elalszik, még a lélekzetét sem lehet hallani... S ő... ő majd fekhet, fészkelődhet egyedül az ágyban. Egyedül a boldogságával...

A vezérigazgató meghívta őket vasárnapra uzsonnára. Azelőtt az ilyen meghívás volt számára a legnagyobb ünnep.

Most, most egyenesen drukkol tőle. Valami veszélytől, botránytól tart. Még az is megtörténhetik, hogy Elly, mert tudja, hogy neki milyen fontos, visszautasítja a meghívást. De ebben az esetben a sarkára áll. Ez lehetetlenség. Akkor inkább mingyárt törésre viszi a dolgot.

Viszont ugyanígy fél attól is, ha elmennek. Ami Ellyt illeti, képes úgy viselkedni, hogy ellenszenves lesz a vezéréknek és az ellenszenvükből rá is ragad valami. És arra is képes, hogy ott is gúnyos, fölényes lesz vele szemben. Bizonyos, hogy néhány hét mulva nyugodtabban nézett volna az uzsonna elé. Akkorra mégis el fog dőlni, hogy egyáltalában lehetséges-e közte és Elly közt valamelyes összetartozás, szolidaritás. Ő úgy képzeli, hogy férj és feleség idegenek előtt olyanok, mint a cinkosok. Közös ügyek, közös titkok, közös szégyenek palástolása közben, közösen alakoskodnak, szépítenek, nagyzolnak, közösen hazudnak is, ha muszáj - előzetes megbeszélés nélkül. Ennek idővel ki kell alakulnia. Ez a házasság egyik legfontosabb alapja. De még, ha szeretnék is egymást, ha minden a legnagyobb rendben is lenne, akkor sem szilárdulhatott volna meg ilyen rövid idő alatt ez a cinkosság. Nem tudja, mitől fél, mi a titkolni valója, de attól tart, hogy Elly, még ha nem akarná is, akkor is, esetleg elszólhatná magát... leleplezhetne valamit... nem tudja mit, de valamit esetleg máskép állíthatna be, mint ahogy azt a vezérigazgatóék elképzelik és...

Mikor felszáll a liften, úgy dobog a szíve, mint eleinte az Ohrnstein-villa kapujában, csengetés előtt. Örül, hogy nincs aprópénze, s várnia kell, míg a házmesterné felváltja a pengőt -, ezzel is telik az idő. A lakása ajtaja előtt megáll, elolvassa a rézplaketten a szöveget: Gerson Zoltán, cégvezető -, aztán kiveszi a nadrágzsebéből a kulcskarikát, amelyről három kulcs csügg. Bár első tekintetre tudja, melyik az előszoba kulcsa, a csomót a tenyerére teszi és pár másodpercig válogat. Aztán mégis bedugja a zárba, az ajtó csattanva nyílik, belép az előszobába, a fogasra fölteszi a kalapját. Erőltetetten köhög.

Benyit a hálószobába: az ágy nyitva, Elly sehol. Átmegy az úriszobába, ott sem találja. Most fel-alá sétál, óvatos léptekkel, mintha még mindig azt szeretné, hogy ne vegyék észre, hogy jelen van.

Néhány perc telik el így, amikor végre belép Elly, papucsban, meztelen lábbal, félig nyitott, világoskék pongyolában. Az egyik tenyerén tányérok és a tányérokon evőeszközök. A másik kezében vizeskorsó. A hóna alatt abroszt és szalvétákat szorongat.

- Ezek az új ajtók nem csikorognak - mondja Gerson és megcsókolja a homlokát. - Wertheim-zárat kellene rájuk szereltetni, mert az embert álmában lephetik meg a betörők.

- No, azért nem olyan veszedelmes - mondja Elly, miközben hozzáfog a terítéshez.

- Dehogy nem! Mostanában gyakran történik ilyesmi! - mondja Gerson hirtelen támadt őszinte aggodalommal.

- Hát majd vesz egy Wertheim-lakatot - hallgattatja el Elly. - Itt vacsorázunk vagy a másik szobában?

- Jól, köszönöm. Holnapra már valószínűleg lesz cseléd. Marhahús van paradicsom-szósszal és székelygulyás. Melyiket szereti jobban?

Gerson álmélkodva hallgatja. Nem, ez a hang nem meleg, nem szerelmes, nem ötnapos menyecske-hang, de: legalább végre normális, emberi, "európai", minden élesség, minden gúny, minden bántó szándék nélkül való! Ezt legalább ki lehet bírni!

Mi történhetett itt reggel óta? - motollál benne a kérdés, miközben nyájasan válaszol:

Elly arca mosolytalan, de már nem gonoszkodó, még csak nem is közönyös. Mintha inkább a terítésre koncentrálná minden érdeklődését. A szalvétákat és evőeszközöket túlzott, geometriai pontossággal helyezi el. Aztán Gerson felé fordul és alig észrevehetően elmosolyogja magát.

- Nézze! - mondja. - Eressze tele a fürdőszobában ezt a korsót. A konyhában vasíze van a vezetéknek!

Gerson majdnem olyan szolgálatkészen rohan el a korsóval, mint ahogyan Ohrnstein szobájából siet ki, egy boldogító utasítással. Mire visszatér, Elly nincs a szobában. Gerson leteszi a teli korsót az asztalra, aztán megtölti a poharakat. Elly alpaccatálcán hozza a vacsorát.

- A vezér angyali volt! Behívott, kikérdezett. Érdeklődött, hogy vagyunk, főkép, hogy maga hogy van, hogy boldog vagyok-e és...

- Nem is hinné, hogy mennyire szereti magát a vezér - mondja most hirtelen Gerson.

- Ugy-e! - gyullad ki Gersonban a tűz. - És ha ma hallotta volna! Ez már nem főnök: apa, mint egy idősebb testvér - komolyan! Ja, igen, mielőtt elfelejteném - ezt úgy mondja, mintha nem az volna a legnagyobb képtelenség, hogy elfelejtheti -, vasárnap délutánra meg vagyunk híva uzsonnára. A vezérné meg akarja ismerni magát, drágám.

- Sajnos, nincs ruhám - mondja Elly elgondolkozva. - Ostobaság, hogy megint a mamára hallgattam. A mama varrónője még soha sem lett készen idejére.

- Erre talán nem lesz szükség! - mondja Elly. - Holnap majd ráülök a nyakára, mert csak úgy lehet vele boldogulni.

- Ahogy akarja, drágám! - lelkesedik Gerson. - De azt szeretném, hogy amikor először megyünk együtt Ohrnsteinékhoz, nagyon szép legyen. A vezérnének kitűnő ízlése van. Mindenütt hallani a városban, hogy milyen jól öltözködik. Egyáltalában, igazán fínom, okos úriasszony! Majd meglátja, hogy meg fogja szeretni.

- Remélem! - mondja Elly és kissé elbiggyeszti a száját. De Gerson nem veszi észre a pillanatnyi hangulatváltozást.

- És egyáltalában nem gőgös - folytatja egyre lángolóbb hévvel -, nem igaz, amit a hivatalban mondanak. Csak tartózkodó. Már akivel. Magával szemben nem lesz az. Mi mégis csak közelebb állunk hozzájuk, - s most végre elérkezettnek látja az időt, hogy ráterelje a beszélgetést a nagy eseményre -, végeredményében mi a Kelenföldi Kendernél rögtön utánuk következünk! A vezér hétfőn elutazik Olaszországba -, ki fogja helyettesíteni? Nem Brosch, aki harminc éve van a vállalatnál, hanem én, aki csak tíz éve! Mit szól hozzá, hogy két hétig én leszek a Kelenföldi vezérigazgatója? - és hiába akarja viccelődéssel csökkenteni az ügy jelentőségét önmaga előtt is, valójában kidülled a melle a büszkeségtől.

- Gratulálok! - mondja Elly mosolyogva. Gerson egy pillanatig gyanakodva, fürkészve néz rá. Mintha megint egy kis malicia csendülne meg a hangjában. Hogy ellensúlyozza a hencegés esetleges ellenszenves hatását, sopánkodva ezt mondja:

- Ugyan - mondja Elly. - Maga remekül el fogja végezni a dolgát. Akar még egy kis húst?

Automatikusan felszúr egy darab kenyeret a villára, de az utolsó pillanatban eszébe jut, hogy nem illik "mártogatni". Ohrnsteinéknél például senki sem mártogat. És ő, bár nem akarja magát Ohrnsteinékkal összehasonlítani, szeretné az ottani szokásokat meghonosítani az otthonában. De olyan csábítóan piros a paradicsomszósz és a keze már elindult -, rövid tusakodás után a "tunkolás" mellett dönt. Ezt az egyet kivételesen be fogja vezetni, mert szereti a szószokat és a szaftokat kitörülni a kenyérrel.

A vacsora zavartalanul, majdnem derűsen telt el. Gerson felállt, kezet csókolt Ellynek:

Aztán levetette a kabátját és belebújt a pizsamába. Elly a kabátot beakasztotta a szekrénybe.

- Édes ez a kis lakás! - kiáltott fel Gerson a szoba közepén, miután a sarka körül megfordulva körülnézett.

- Vacakok - feleli Elly legyintve. - A mama hozta el délután a hárfát és a jegesmedvebőrt. De nekem nem kellenek.

- De drágám! - mondta és széttárta a karját -, én nem akarok beleszólni, végül is, magáé a lakás, én csak vendégségbe járok haza - és hangosan felnevet az ötleten -, de szerény véleményem szerint ez a hárfa nagyon is díszítené a szobát. És a jegesmedve is - inkább, mint ez a pirosbolyhos takaró ott a dívánon! Nem tehetek róla, én szeretem az ilyen dolgokat!

- Miért? - kérdi Gerson hévvel. - Nézzen ide! - és felkapja a hárfát és a jegesmedvebőrt, beszalad velük az úriszobába, az ablak felé döfő szarvasagancs alá. Eltolja az íróasztalt, a dívánt húzza a helyére, aztán letakarja a jegesmedvebőrrel és a hárfát ferdén a sarokba állítja.

Néhány lépést hátrál és úgy vizsgálja a tablót, mint a festő a képét.

- No, most nézze meg! - kiált Ellynek, aki az egész idő alatt az ajtóban állt. - Még most sem tetszik? Az íróasztal ide kerül a középre, innen legalább több világosságot kap az uccáról és ez itt - széles, teátrális mozdulattal kíséri a mondatot -, a díván a jegesmedvebőrrel, a hárfa és a szarvasagancs... Ez lesz a "meghitt sarok"! Hát mondja, nem remek? De igazán, mondja meg, nem tetszik? Mert ha nem...

- De tetszik, tetszik! - vág közbe Elly és dühösen lök egyet az íróasztalon, hogy "mégis legyen valamilyen pofája a szobának".

Tíz óra elmult. Gerson kiment a fürdőszobába, hogy elkészítse éjjeli toalettjét. Megmosdott derékig hidegvízben - erre még szegény papa szoktatta rá - és szinte gépiesen nyult a sósborszesz után. Levette a polcról és megrázta az üveget:

- Mégsem öntötte ki! - mondta mosolyogva és néhány pillanatig győzelmesen tartotta a kezében.

Határozottan szép tőle. Ő viszont hálából ma nem dörzsöli be magát. A kompromisszummal tartozik neki. A változás - reggeltől estig - igazán kellemesen meglepő. Bár van valami érthetetlen, valami gyanús is Elly viselkedésében! Valaminek azért itt történni kellett reggel óta. Az anyja itt volt, természetes, hogy itt volt. Ahogy ő kiteszi a lábát, rögtön megjelenik. Lehet, hogy a lelkére beszélt. Az is lehet, hogy kifőztek valamit és ez a hirtelen változás csak taktika.

De az is lehet, hogy rájött: őrültség, ahogy kezdte. Még ha nem is szereti, ha csak egyszerüen érdekből akar vele maradni, akkor is tudhatta volna, hogy nem lehet ezt a hangnemet egy hétnél tovább kibirni.

Nem, neki sem kellenek a nagy szavak, ő sem szereti az érzelgést, nyalás-falást. Ő szívesen magázódik és tart bizonyos distanciát. Ohrnsteinné sem omlik folytonosan a férje nyakába. Ő a feleségében elsősorban barátot keres... akivel megoszthatja minden búját-baját, akivel közölheti legintímebb gondolatait.

Mikor megmondta neki, hogy ő fogja helyettesíteni a vezért, azt felelte: - gratulálok! Még most sem tudja egészen bizonyosan, nem volt-e meg a hangsúlyában valami a reggeli maliciából. Holott mégis csak a felesége és rá is hárul valami a társadalmi díszből, hogy a férje huszonkilenc éves korában a vezért helyettesíti egy nagy vállalatnál! És végeredményében - annak is csak örülhet, hogy bejut egy rendes, előkelő, ha nem is "tiszti" társaságba... Ha nem is olyan előkelőbe, mint amilyen Laci bácsi... Barátnői lesznek. Ohrnsteinné és esetleg az aranyos kis sógornő.

Kétségkívül kellemes csalódás, hogy a vasárnapi meghívást olyan símán tudomásul vette. Őszintén szólva, el volt készülve rá, hogy akadékoskodni fog, csakhogy bosszantsa. De, úgy látszik, direkt kedve van hozzá. És mit fog mondani majd akkor, ha meglátja a nyúluccai villát, a kertet, a terraszt és a pompás termeket?!

Azért ez a kis lakás is édes. Kevés ember engedheti meg magának manapság a luxust, hogy ilyen lakást tartson. Ilyen fürdőszobákat vízvezetékvállalatok kirakatában lát az ember! Ilyen fehér csempe volt a szanatóriumi műtőben, ahol Ohrnsteint operálták. Azért - ismerjük el - mégis nagy dolog, hogy Gerson Zoltán ide jutott. Mégis csak eredmény. A stokkedlira tett pléhlavórban mosakodott mosószappannal... és most, itt köröskörül ez a tisztaság és fehérség!

Gerson Zoltán elérte, amit akart. Van komfortos lakása, van pozíciója, van felesége - mit szólna ehhez Kondor tanár úr, ha látná? Biztos, nagyon meg lenne vele elégedve. Meg kellene tudni, hogy hol lakik az öreg... meghívni egyszer vasárnapi ebédre. Ebédután átvonulnának az úriszobába... az öreg, ha jól emlékszik, szivarozott, - rágyújtanának - most már neki is rá kellene szokni a szivarra; megfigyelte, hogy minden beérkezett ember szivarozik - és aztán elbeszélgetnének a régi dolgokról, a meghitt sarokban. Ő előadná neki a Kelenföldi Kendert - igen, ez a nagy szakember, aki generációkat nevelt a kereskedelmi és ipari pályára, ez tudná csak élvezni Ohrnsteint és a minta-üzemet!

A meghitt sarokról megint eszébe jutott Elly. Látta az arcáról, hogy nincs elragadtatva a rendezésétől. Nem tehet róla, neki mégis tetszik. Bizarr, férfias és a hárfa bizonyos költőiséget ad az egész képnek. S ha Ellynek nem is tetszik, lehet a lakásnak egy olyan szigete is, amelyet az egyik házastárs a saját ízlése szerint rendez be magának! Elly majd csinálja meg a maga sarkát a hálószobában. De ő, igenis, ott fog heverészni a jegesmedvebőrön vasárnap délután s oda szerelteti a rádió-fejhallgatót is...

Leül a fehér székre, a lábait bebújtatja a fehér pizsama-nadrágba. Szép ez a lakás, az élet is szép, ha az ember nem rontja el, vagy nem engedi elrontani másoktól. A fontos, hogy nem szabad beengedni a négy fal közé a külső világot. A külső világ csakugyan csúnya mostanában. Az emberek jajgatnak és káromkodnak... Dehát, tud ő rajtuk segíteni? Ő, Gerson Zoltán, csak sajátmagán tud segíteni. Ő a Kelenföldi Kendernél és itt, a négy fal között elvégzi a kötelességét. Ő csak sajátmagáért és a családjáért vállalhatja a felelősséget. És rajta nem múlik semmi. Ha Elly akarja, ebben a lakásban nyugodt, szép élet lesz. Jó lesz hozzá, ha Elly is jó lesz, szeretni fogja, ha engedi magát szeretni.

Azért mégis furcsa: öt napja fekszik mellette és már egészen megszokta, mintha nem is lenne nő. Na, de mit csináljanak, ha egyszer beteg. Majd ez is elintéződik valahogy. És majd csak azután lehet tudni, hogy mi lesz velük...

Elkészült az öltözködéssel és megnézte magát a tükörben. "Milyen fiatalosan nézek ki ebben a pizsamában" - állapította meg és belemosolygott a tükörbe, de a mondat másik felét: "és máris vezérigazgató-helyettes vagyok" - nem merte végig gondolni, részben, mert a falon keresztül is érezte Elly kifürkészhetetlen, minden pillanatban gúnyra hajló tekintetét, részben, mert babonás volt és attól tartott, hogy ha az ember túlságosan örül valaminek, a végén elromlik.

Elly is lefeküdt, olvasni kezdett. Valami tiszta, romantikus történetet, melyben az emberek - egy mindenre kapható, gonosz intrikus kivételével - állandóan azon fáradoznak, hogy miképpen hozhatnak egymásért minél nagyobb áldozatot s a férfiak és nők nem érnek egymáshoz, egymás bőrével. Az élet olyan kecsegtetően van lefestve a regényben, mint a fürdőhely a prospektusban. Elly szereti az ilyen nemes, csalékony könyveket. De most sehogy sem tudta lekötni az érdeklődését. A sorok üresen szaladtak el a szeme előtt. Végül hanyattfeküdt és a paplan fölött az ölébe ejtette a könyvet.

Megint négy falat látott. Négy fehér falat, illetve négy "ivoár"-színre festett falat. Ezek a falak és a fürdőszoba csempéi és minden, ami itt van, reggel még halálosan az idegeire mentek, el akart menekülni közülük. Most sem érzi, hogy otthon van. Biztos, hogy az ember éppen ott nincs otthon, ahol van. Az ember azt hiszi, hogy ott lenne otthon, ahova kívánkozik. De hát hová kívánkozik ő? Az Újlaki rakpartra? Isten ments! Elekhez?

Most, hogy így előtte világít a négy tiszta, szilárd fal, amelyet már megszokott és amely azért épült, hogy akármilyen szabálytalan és bizonytalan is, összetartsa az emberek, a családok életét - egyszerre vigasztalannak, sőt elképzelhetetlennek tűnik Elek kertészlakásának négy mocskos vályogfala. S hogy látja az ágyával szemben a nyírfa-allét, sőt a Kelenföldi Kender túristaszakosztályának csoportfelvételét a Dobogókőről, szinte valószínűtlen, hogy az ágyról mégegyszer a linzi színésznő képét lássa s Clombery főhadnagy húga, akit Elek sohasem ismert, tekintsen le rá hegyesállú elérhetetlenségében. Hogy a fürdőszobára gondol, elképzelhetetlennek tűnik neki az ötéves pancsos kaland. Kicsit fellélegzett ebben a tisztaságban, tisztázott helyzetben. Nem, a rossz kedve és az élet iránt való tanácstalan közönye nem lett kisebb. De valahogy úgy érezte magát, mint az eladósodott ember, aki konvertáltatja az adósságát. Az összeg nem lett kisebb, de legalább egy helyre koncentrálódik minden kellemetlenség. Ami haragja, kényelmetlensége, unalma és megszokása megoszlott anyja, Elek és a Kelenföldi Kender irodája között, az most mind idegyűlik a négy fal közé...

Délután még csakugyan el akart menni. Dühöngött, rikácsolt. S közben - milyen furcsa - egy mozdulatot sem tett, mintha csakugyan fel akarna öltözni és el akarna rohanni innen. Pedig őszintén ez volt a szándéka. De valami megmagyarázhatatlan tehetetlenség végül megbénította. Járatta a száját, lázongott, de közben megmaradt az ágyban, az ágyában. El akart menni, de megfürdött és még akkor is el akart menni, amikor felmelegítette a vacsorát és megterített és érdeklődött, hogy mi van a hivatalban és vitatkozott a meghitt sarokról. Közben azt érezte, hogy most sem bírja jobban ezt a Gersont, mint reggel bírta, de - nem rohant el, sőt elhalkult, leszerelt és... engedelmeskedett valami rejtélyes varázsnak... mit tudja ő, miből árad ez a varázs, talán a négy falból?... talán abból a tudatból, hogy az embernek van egy lakása és egy ágya, ami az övé, amit egy nap alatt szinte megszokott...

Itt kell maradni? Itt fog maradni! És most hirtelen sürgősnek tartja, hogy ittmaradása véglegesen megpecsételődjék. Egyszerre túl akar esni az egészen. Mindegy. Nem fog belehalni. Senki sem halt bele.

Gerson visszatért, behozta a vekkert az úriszoba íróasztaláról, beállította reggel 7 órára. Aztán a szekrényhez ment, amelyikbe Elly beakasztotta a kabátját és kivette a belső zsebből az esti lapot. Aztán leoltotta a csillárt, leült az ágy szélére, a lábait kibujtatta a papucsból és nagy lendülettel, hogy az ágy megnyikordult, lefeküdt.

Most mindketten egymásnak hátat fordítva, az éjjeliszekrény-lámpa felé könyökölve, olvasni kezdtek. Percekig csönd volt, csak a papír zizegése hallatszott. Gerson ásított. Átlapozta az ujság utolsó oldalait, aztán ledobta az ágy mellé és leoltotta az éjjeliszekrény lámpáját.

- Na, kezét csókolom - mondta ásítva és a tenyerét a szájához veregette.

- Nem nagyon. De korán kell kelnem és, tudja, most sokkal több dolgom lesz. Alaposan ki akarom pihenni magamat. Egyszerre kell végeznem a vezér dolgát és a magamét.

- Nem fontos, majd máskor - mondja a lány. Magasra nyujtja a két karját és tíz ujjával megfogja az ágy támláját.

- Én igazán nem tudom... - makogja derűs gyanakvással Gerson s az ereiben megindul a dagály.

- Odamehetek? - suttogja. A lány nem felel, a fiú már át is kúszik és mellé bújik.

Elly egy utolsó, biztos mozdulattal eloltja a villanyt. Egészen sötét van a szobában, csak az uccáról dereng be a fatelep ívlámpájának hamvassárga fénye. Elly elengedi magát: mint ahogy valaki egy tárgyat - mondjuk, egy bőröndöt - kölcsön ad egy idegennek, úgy adja neki kölcsön a testét. Szívességből, mert kettőjük viszonya mégis csak olyan, hogy nem tagadhatja meg ezt a szívességet. A fiú mámoros szilajsággal öleli meg. Ez a mámor azonban nem tévesztendő össze a kéjjel. Ezt a mámort nem a nemi boldogság, nem a test fűti, mert a lány testét szinte testetlenné magasztalják fel a szép, polgári illúziók, melyek Gersont e pillanatban eltöltik. Ebben a mámorban szinte egy csapásra eloszlik minden kétely, gyanakvás, ravaszkodás, kínlódás, alattomosság és szégyen. De Gerson nem eszméletlen, tudja, hogy mit cselekszik. Ezekben a pillanatokban olyan gondolatai támadnak, amilyenekkel a polgár legpatétikusabb pillanataiban: parlamentben, vezércikkben, nász- és gyászbeszédekben szokta ékesíteni magát. Arra gondol: "hitvesét" öleli, hogy végre van "élettársa", hogy "családi tűzhelyén" kigyulladt a láng hogy ő most "dinasztiát" alapít: elveti magvát az eljövendő Gersonoknak, akik hatalmas vezérigazgatók és ezredesek lesznek. S azzal a zavartalan, szorongás- és lehangolás nélkül való boldogsággal öleli a nőt, aki isten és ember előtt csak az övé, amellyel csak azok tudnak ölelni, akik a monogámia szenvedélyét kisigényű, fantáziátlan törvénytisztelő és társadalomfenntartó ősök sorozatától örökölték.

Így találkozott és ömlött össze, feloldva egymásban külön kis örvényeiket s külön kis viharoktól borzolt hullámaikat két ellentétes égtájról eredő folyó - és holnap már senki sem tudja megállapítani, hogy eredetileg melyiké volt az iszap és a kavics és a hulladék, amit közösen sodornak a közös mederben s melyikük melyik csonkját hozta magával olyan eszméknek és érzéseknek, amelyek sohasem voltak egészek.

Lujza féltizenegykor, tenyerén két tálcán a reggelivel, benyitott a hálószobába. Előbb bedugta a fejét, aztán, mert megállapította, hogy még mindketten alusznak, szándékos hangossággal becsapta maga után az ajtót. Gerson megmozdult, kinyitotta a szemét, megdörzsölte a tenyerével és álmélkodva felnézett.

- Köszönöm - motyogta Gerson elgondolkozva, mint akinek valami nem jut az eszébe -, csak tegye le.

- Akkor kiviszem a melegre - mondta a lány. Kiment, majd néhány másodperc mulva visszatért az ujság vastag vasárnapi számával és a paplanra tette. Aztán rámosolygott Gersonra és kilibegett.

Gerson két kockacukrot dobott a kávéba, de még nem fogott az evéshez. Az éberség lassan, szivárogva foglalta el a zavaros álmok helyét, amelyeket az ajtócsattanásra egy csapásra elfelejtett. Mikor megpillantotta Lujzát, kis ideig teljesen idegennek, ismeretlennek, érthetetlennek tünt, s csak mikor körülnézett a szobában és megérezte maga mellett a szinte hallhatatlanul szuszogó Ellyt, vált benne tudatossá, hogy kicsoda.

Lujza három napja költözött a Gerson-lakás cselédszobájába. Cselédkönyve és kitünő bizonyitványai szerint 38 éves, unitárius és csupa elsőrendű helyen szolgált. Legutóbb Petersen bankigazgatóéknál volt szobalány, inkább afféle komorna, megelőzően azonban szakácsné Baumfeld zoltánuccai speditőrnél. Szóval van prakszisa, modora és csakugyan érti a dolgát. Szeret dolgozni, a tisztogatás valóságos mániája. Minden rezet kifényez. A vacum cleaner-t sportszerű kedvteléssel kezeli. Vikszelés közben szinte megmámorosodik, mint a vérbeli táncosnő. Sokat ad a külsejére. Fekete, nyakig érő klott-ruhájához keményített infáns-gallért visel. Sötétbarna hajáról sohasem hiányzik a fehér párta. Körmét manikűrözteti. Kicsit elhízott, de telivér trabalitása még mindig vonzóan hathat egy tizenhatéves diákra s házassági gondolatokat kelthet egy középkorú, jobbfajta iparosban. Szolgálatkész, de Gerson úgy érzi, hogy éppen túlzott szolgálatkészségében van valami alázatos szemtelenség. Minden második mondatát így kezdi: "amint méltóztatik tudni, legutóbb Petersen méltóságos uréknál voltam állásban, ahol az volt a szokás..." Lehetőleg minden kérdésben állást foglal. Ha vacsora közben enyhe vitája támad Ellyvel, mialatt körülhordja a tálat - ezt a rendszert is Lujza vezette be -, hirtelen megszólal: "ne tessék rám haragudni, nagyságos úr, a szemtelenségemért, de Baumfeld nagyságos uréknál is úgy volt, ahogy a nagyságos asszony mondja".

Általában mindig Ellynek ad igazat. A régi, cseléd hamarosan felismerte a helyzetet, tisztában volt az erőviszonyokkal. Kitapasztalta, hogy Gerson csupa bizonytalanság, viszont Ellynek mindenben van határozott álláspontja s akármilyen, de kialakult ízlése is. Rájött, hogy Gerson a parancsolásban is kezdő - túlzottan udvarias, minden mondatát így kezdi: "ha lesz olyan szíves, kedves Lujza" -, mialatt Elly kurtán, ridegen, rutinosan rendelkezik. Lujza számot vetett a helyzettel s megérezte, hogy Ellyhez, az erősebb félhez kell alkalmazkodnia, viszont Gersont kiválóan alkalmasnak találta arra, hogy kitöltse rajta különös szenvedélyét. Ahhoz a cselédtípushoz tartozott, amely szenvedélyesen részt akar venni gazdái életében, sőt tőle telhetően irányítani is akarja azt. Előbbi szolgálati helyeiről rendszerint azért bocsátották el, mert, bár mindenütt mintacselédnek tartották, ezzel a passziójával nem ritkán kellemetlen bonyodalmakat okozott. Petersenéknél például ez történt: a méltóságos asszony körül két férfi forgolódott, egy pólólovas huszárkapitány és egy előkelő ügyvéd, aki mellékesen kitünően hegedült. A méltóságos asszony az ügyvédet favorizálta, de Lujzának a pólólovas tetszett jobban. Amikor az ügyvéd telefonon felhívta a méltóságos asszonyt, Lujza nemcsak, hogy több ízben letagadta, de egyszer néhány brüszk mondat kíséretében lecsapta a kagylót. A pólóssal viszont olyan lelkesedéssel tárgyalt, hogy a huszárkapitány joggal hihette, hogy a hű cseléd lelkesedése osztozkodás asszonya hangulatában. Mikor aztán Lujza egyéni akciója lelepleződött, Petersenné kidobta.

Évek óta valósággal nem élt magánéletet, a gazdái életét élte. Mióta ráeszmélt, hogy elmúlt az idő, amikor szalmaözvegy gazdái a nyaraló feleségek távollétében barátkozhatnak vele, nem tartott semmiféle kapcsolatot férfiakkal. Kielégült a leskelődésekben, kulcslyukon való hallgatódzásokban, intrikákban, s a nem ritkán valóban jelentős szerepben, amit gyenge ellenállású házastársak családi életének irányításában játszott, ideig-óráig, amíg végül fel nem lázadtak és ki nem lökték.

Most is, már a második napon, miután kikémlelte a terepet, akcióba lépett. Szombat este volt, Gerson ledőlt a jegesmedve-bőrre, a meghitt sarokban és ujságot olvasott. Elly a fürdőszobában öltözködött a vacsorához, mert a napot megint az ágyban töltötte. Lujza terített, majd rakosgatott, mindig talált valami elrendezni valót. Hirtelen megállt az ajtóban és mosolyogva kérdezte:

Lujza tekintetén látszik, hogy szeretne valamit még mondani. Már indul, de mégis visszafordul és megszólal:

- Ne tessék haragudni, de ahogy nézem ezt az édes kis lakást, eszembe jut... de, úgy-e meg tetszik bocsátani?

- Ez a két ágy, itt a nagyságos asszony szobájában, túlnagy helyet foglal el. Elrontja az egész lakást. Ha szabad mondani, ez ma már nem divat. Vagy dupla francia ágyban feküsznek az urak, ahogy a fiatal Baumfeldéknél volt... Petersen méltóságos uréknál pedig csak a méltóságos asszonynak van ágya, az úr a dolgozószoba díványán alszik!

- Igaza van, Lujza. De ehhez nagyobb lakás kellene. Kétszobás lakásban nem lehet mindkét szoba hálószoba.

- Isten ments, csak úgy mondom. Ha egyszer nem lehet, hát... De biztos, hogy szebb lenne, ha a nagyságos asszony ágyát a sarokba lehetne tolni -, egyszerre duplájára nőne a szoba. Magam ellen beszélek, mert két szobát kellene minden reggel rendbehozni -, de, úgy-e megbocsát a nagyságos úr -, én szívesen dolgozok, csak a lakás legyen minél szebb és ízlésesebb.

Gerson, ha mingyárt elismeri is, hogy Lujza ízlése előkelő helyeken csiszolódott ki, most mégis páratlan szemtelenségnek tartja, hogy a lány már a harmadik nap rendezkedni akar. Ő is tudja, mi a divat, de nem hajlandó ízlése ellenére alávetni magát a divatnak. Neki van saját gusztusa is - "a meghitt sarok" például Ellynek sem tetszett, mégis, milyen sikere volt az ezredesnénél. Tegnapelőtt este felnézett néhány percre, a néhány percből éjfél lett. Laci bácsi nem jött fel. Afféle szakításközi állapotban vannak. Csakugyan komoly a nyugdíj és a gödi családi ház. Ennek Gerson csak örülni tud. Hála Istennek, mintha nemcsak Elly, hanem az ezredesné is megváltozott volna - előnyére.

Egész jól bírta ezen az estén, ekkor mondta neki először: mama. Kicsit furcsa volt eleinte, mert a mama szó neki mégis csak az ő töpörödött, rikácsoló, siránkozó, súroló, kefélő szegény kis anyját juttatja az eszébe. Ezen az estén beszéltek különben először a szüleiről is. Eddig a témát kölcsönösen kerülték - az ezredesné, mert mindennek ellenére mégis csak idegenkedett a rokonság vállalásától az elképzelt alrendű, öreg zsidó házaspárocskával s Gerson, mert fájdalmas szívvel, de mégis csak szívesebben hallgatott róluk -, de most az ezredesné terelte rájuk a szót. Ő melegen, de most is csak általánosságban beszélt róluk: egyszerű, régimódi emberek, jóságosak, de naivak, egészen távol állnak a mai gondolatvilágtól. Az ezredesné szeretné őket végre megismerni: majd egyszer, talán... Öreg emberek - mondja Gerson -, ők nem olyan frissek, mint a "mama", nehezen szánják rá magukat az utazásra. Gersonnak kényelmetlen az öregek életviszonyainak további részletezése, ezért gyanús gyorsasággal, minden átmenet nélkül proponálja, hogy a mama nézze meg az úriszobát az új rendezésben. Az ezredesné el van ragadtatva a "meghitt sarok"-tól. Nem mintha Gerson az anyósa ízlésében feltétlen megbízna, de anélkül, hogy fel akarna lázadni az általános divat ellen, igenis, ő be akarja vinni az egyéniségét a miliőjébe.

Még csak az kellene, hogy Lujza, holmi affektált divatokkal elszakítsa Elly mellől. A nő mellől, akit keresett, a felesége mellől, akivel, mióta megtalálta, nem tud betelni. Az első éjszakák szinte ünnepélyes boldogsága után Gersonnak Ellyben talált öröme kezdett konkrétebb, kézzelfoghatóbb formákat ölteni. Megállapította, hogy ezek az ölelések minden eddigitől különböznek. Mindenekelőtt is, soha nem tapasztalt nyugalom, biztonság töltötte el. Különösen a kenyereslánnyal való eset csunya következményei óta, kalandjait állandóan zavarta az aggályoskodás, s eredendő prózaiságuknál is prózaibbakká váltak a betegségtől való védekezés eszközeitől. Ha garniba ment, félt a razziától, ha uccai nőt kísért el a lakására, minden pillanatát nyomasztotta a szorongás. Általában minden romantikus veszedelmet, amit nőcsábítással és gáláns külvárosi kalandokkal kapcsolatban hallott vagy olvasott, komolyan vett és elképzelhetőnek tartotta, hogy vele is megeshetik. Mikor például a kenyereslánnyal volt jóban, egy este bejött a kávéházba a lány bátyja: magas, angolbajuszos, rosszképű sofőr - mint egy bootlegger a filmeken -, ettől kezdve folyton attól tartott, hogy egyszer fölmegy a lakására és megveri, mint gaz csábítót vagy megzsarolja. Ha belépett egy uccai lány szobájába, a küszöbön megállt, az ajtót nyitva hagyta, s előbb követelte, hogy a lány nyissa ki a szekrények ajtaját, hogy nincs-e bennük valaki elrejtve, aztán leguggolt és az ágy alá kémlelt, hogy nem bujt-e oda a strici, aki a kritikus pillanatban előugrik és revolverrel kényszeríti, hogy adja át a pénztárcáját. Persze, ilyen előzmények után nem lehetett szó földöntúli kéjről. A lányok rendszerint meg voltak bántva s trágár keresetlenséggel megmondták eljárásáról a véleményüket, s mikor nagynehezen mégis lecsitította őket -, mert ha már ott volt, nem akart dolgavégezetlen távozni -, a hagyományos kedveskedéssel is adósok maradtak.

Privát nőhöz viszont azért nem mert közeledni, mert félt, hogy gyereke lesz s akkor vagy el kell venni vagy pedig fizetni kell a bábának, vagy a nőorvosnak. Ezek az aggályok most egycsapásra megszüntek. Most itt van egy nővel, a saját nőjével, a saját lakásában, amelynek ajtaját bezárhatja a világ orra előtt és az egész világ respektálja, hogy a bezárt ajtó mögött azt csinál, amit akar. Itt nem zavarhatja, nem ellenőrizheti senki és másnap reggel senki sem gyanakodhat és kajánkodhat. Itt nem fenyegetik a betegség alattomos veszélyei és ha gyereke lesz, akkor ő lesz a legboldogabb... persze, ha Elly is úgy akarja... ha nem tartja még kissé korainak...

Azért milyen más egy ilyen úrinő -, a tartózkodása, a legforróbb pillanatban is megőrzött szemérme -, ez az, ami megkülönbözteti a többi nőktől, akikkel dolga volt. Ha nem arról van szó, egészen fesztelenül jár-kel előtte öltözetlenül, de olyankor mindig leoltja a villanyt. Úgy viselkedik, mintha nem is venné tudomásul, ami történik. Mintha nem is lenne jelen. És ez az, ami más... Mert az ember kiábrándulna a feleségéből, ha úgy viselkedne, mint a szerető... ha utána is éreztetné és beszélne arról, ami történt. Elly, diszkréten, tapintatosan, rögtön átsiklik más témára. A mult alkalommal például azt mondta, hogy kellene venni egy jégszekrényt, mert most már egyre melegebbek a napok. Ez a feleség hangja, nem a szeretőé!

Igen, ez így szép, így más. Csak így lehet másnap reggel zavar nélkül a szemébe nézni, csak így lehet tisztelni, így maradnak meg róla az ember szép elképzelései...

Egy pillanatra fölmerülnek benne annak az éjszakának az emlékei, amikor Elly először lett az övé. Akkor annyira betöltötték hitvestársi és családalapítói illúziói, hogy csak másnap reggel, amikor testileg kimerülten ébredt s néhány percig még nem jelentkezett érzelmi lobogása, kísérelte meg rekonstruálni nászéjszakájának részleteit. Ekkor megállapította, hogy valahogy nem egészen úgy folytak le a dolgok, ahogy mások előadása nyomán elképzelte... sokkal egyszerűbben... Igaz, hogy neki még Ellyn kívül nem volt dolga érintetlen nővel... De aggályait nyomban szétzavarta, amikor megpillantotta maga mellett Ellyt. Most is, hogy ez a problematikus emlék egy pillanatra felvetődött, megnézte az alvó nőt, aki nyugodt, hideg arccal, szinte szigorúan összeszorított szájjal feküdt a párnán. Az állán levő szemölcsben most már nem volt ott a három vörös szőrszál. Legalább is Gerson nem vette észre. Nyugodt, tiszta, nemes. Nem, ez a nő nem lehetett előtte soha másé -, s ha eddig voltak is pillanatokig zavaró kételyei, most mélyen, örökre elásta őket a tudata alá.

A délelőtt derűsen, izgatott készülődéssel telik el. Előbb Gerson fürdik és Elly nyit be a fürdőszobába: a körömollót keresi az üvegpolcon. Gerson szégyentelenül, pajkos locsolással üdvözli és tréfás követelődzéssel kér egy csókot. Az asszony ellenkezik, végül mosolygós bosszúsággal enged, lehajlik hozzá: jaj, mit csinál, csupa víz a hálóingem. Meztelenségük máris izgalomtalan, természetes ruhájuk. Fürdés után Gerson kivételesen az úriszobában borotválkozik meg, mert Elly már türelmetlenül követeli a fürdőszobát. Gerson bennfelejtette a timsót: most Elly fekszik a kádban és Gerson hajlik le hozzá s nem veszi észre a grimászt, amellyel az asszony a kedveskedéseit kíséri. Ez a grimász már nem az utálkozásé, sőt az ellenkezésé sem. Szavakkal inkább úgy lehetne kifejezni: no jó, jó, itt van, lakjál jól, szegény ember, nem is vagy olyan elviselhetetlen, mint amilyennek hittelek.

Már dél van, Lujza terít, Gerson a "meghitt sarok"-ban, a jegesmedvebőrön hentereg, a vastag vasárnapi ujság fölé könyökölve. Mellette Mario, a macska. Már egész jól megbarátkoztak. "Undok dög, de csakugyan van benne valami öreguras kedvesség." Elly még a fürdőszobában kozmetizál.

Gerson csupa életöröm, csupa beteljesedettség. Minden rendben van. Házassága úgy indul, hogy minden reménye megvan a boldog családi életre. Karrierje elérte delelőjét. Ma délután uzsonna Ohrnsteinéknál -, feszegető jókedvét szinte jólesően zavarja meg a szorongás: hogy fog sikerülni a mai látogatás? Hogy fog tetszeni Elly a vezérnének? És hogy fog ő levizsgázni, mint férj? Boldog izgalma olyan türelmetlen, hogy föltétlenül be kell avatnia valakit. Lujza a másik szobában csörömpöl, átszól hozzá:

- Ohrnstein, Ohrnstein... - aztán hirtelen: - Hogyne! Úgy-e, a Nyúl uccában?

- Igen, igen! - mondja sugárzó arccal Gerson, mert büszke, hogy Ohrnsteint még a jobb cselédek is ismerik a városban.

- Most már emlékszem. Csak egyszer voltak meghíva Petersenékhez. Üzleti okból hívták meg őket. Most már arra is emlékszem, hogy amikor elmentek, a méltóságos asszony azt mondta: a férfi túlhangos és az asszony unalmas. Többször nem is voltak Petersenéknél.

- Akkor a maga Petersennéjének fogalma sincs arról, hogy milyenek az igazi úriemberek. Szeretem az ilyesmit, amikor...

Lujza, aki Gersont eddig csak szelidnek, udvariasnak látta, megrémült a szokatlanul energikus hangtól.

- Ne tessék rossz néven venni, de Petersenné a leggőgösebb asszony Pesten. Mindenkivel baja volt. Senki sem volt neki elég jó - dadogta.

- Mert, aki Ohrnsteinékról azt mondja, hogy nem tudnak társaságban viselkedni, az maga nem tud - kiabál Gerson s most már úgy vitatkozik Lujzával, mint egyenrangú féllel, akit meg akar győzni.

- Tetszik tudni, nagyságos úr, azt mondják, hogy az a Petersenné valamikor vidéki színésznő volt. Az ilyenekből lesz aztán...

Elly hirtelen belép a fürdőszobaajtón. Lujza ijedten kihátrál. Amilyen fesztelenséggel tud Gersonnal trafikálni, mert ösztönszerűen közel hozza őket közös proletári származásuk, annyira megzavarja az asszony puszta jelenlétével. Ha a közönyös, a legbarátságosabb pillanatában is semmibevevő, parancsoló kék tekintetet magán érzi, megzavarodik és elcsendesül.

- Az ember egyetlen fölösleges szót se beszél a cseléddel - mondja Elly szigorúan. - Legkevésbé pedig...

- Hallottam az ajtón keresztül. Kit érdekel a Lujza vagy a Petersenné véleménye Ohrnsteinékről? Ettől lesz olyan szemtelen a cseléd, hogy a végén nem lehet vele bírni.

- No, ne haragudj - könyörög Gerson, tréfásan összetett kezekkel -, esküszöm, soha többet!

Átöleli és meg akarja csókolni. Elly huzakodik, végül odanyujtja a képét, de arckifejezése továbbra is bosszús marad.

Lujza hozza az ebédet, lesütött szemmel, behúzott nyakkal. Szinte lábujjhegyen jár és minden mozdulatára vigyáz, nehogy a csörömpöléssel túlságosan felhívja magára a figyelmet. A lány bűntudatában Gerson is osztozik némiképpen, eleinte a tányérba pislogva, szótlanul eszik. Érzi, hogy Elly haragja nem oldódott még fel teljesen. A néhánynapos idill után először kissé meglepte Elly energikus, leckéztető hangja. De ez már nem volt bántó, komiszkodó - semmiben sem hasonlított a sósborszesz-veszekedéshez. Ezt már a hitves szolidaritása, jóindulata diktálta. Ő sem hibátlan ember, ő is elkövethet valamit, ami nem helyes. Őt is lehet még nevelni, sőt hálás is érte. S ő van olyan objektív, hogy elismeri, amikor neki nincs igaza. Ebben az esetben tényleg ostobaságot csinált -, csakugyan, hogy jön egy ilyen cseléd ahhoz, hogy kibeszélje magát előtte az ember?...

Ebéd vége felé kissé enyhült a feszültség, de nem múlt el teljesen. Ebédután ledőltek egy órára: Gerson a "meghitt sarok"-ban, Elly a hálószobában, az arab imaszőnyeggel letakart ottománra. Elly hamarosan elszunnyadt, de Gerson nem tudott elaludni. Haragudott magára, hogy ezt a szép, várakozásokkal teli napot megzavarta ostobaságával.

Délután félötkor pirostaxin átrepültek a Nyúl uccába. Elly félhosszú, zöld ruhájában, széles, krém kalapban csakugyan feltünő jelenség. Gerson fekete kabátot, csíkos nadrágot és kemény kalapot visel. Pompás, kissé már túlmeleg májusi vasárnap délután. A körutakon és a hidakon a hegyekbe áramló tömegek, a sziget körül, mint lámpa körül a muslincák, kis hajók és csónakok rajzása. A zöld dombok a várakkal és palotákkal: "Ilyen még sincs több a világon" - ahogy Gerson mondja, azzal a biztonsággal, mintha csakugyan látta volna már a világot. Ellyben is kiengedett a déli bosszúság s fölélénkülten reagált a színes képekre. Csak a Lukács-fürdő láttára komorodtak el kissé; Gerson elfordította a fejét, amikor a fák közül előbukkanó tornyait megpillantotta, Elly arca egy pillanatra megfagyott. A Margit körúton Gerson viszontlátta a kirakatokat, melyeket a nászdélutánon végigácsorgott. Az ékszerész pontos időt jelző órája háromnegyedötöt mutatott. A Ferencesek templománál Elly keresztet vetett s ezzel ki is kerültek a rossz emlékek körzetéből.

A sarkon túl már hegyi levegő lepte meg őket s a fátylas, zöldgyapjas hegyek egészen közel kerültek a tiszta, párátlan levegőben. Már kezdődtek a villák, imitt-amott gracilisek, de többnyire tolakodóak, pöffeszkedőek és otrombák. Gerson sokszor járt erre, többnyire gyalogszerrel, kívülről tudta a villák névtábláit és buzgón kommentálta őket Ellynek. Ohrnstein az úgynevezett "self made man"-negyedben lakott. Többnyire romantikus karrierek torkolltak ezekbe a villákba, olyanok, akik ma is büszkén vallják, hogy "alulról kezdték". Ezek a self made man-ek olyan időben gazdagodtak meg, amikor egy egész világ el volt foglalva egymás gyilkolásával és később a temetéssel és a romok eltakarításával. Néhány ezer szemfüles ember az egész világon ügyesen kihasználta ezt az elfoglaltságot arra, hogy a hullák zsebeiből és a romok közül összetallózza, ami érték megmaradt. A háború előtt többnyire névtelen, jelentéktelen kezdők voltak, akadt köztük fezőr, bankár, politikus, ujságíró, vagy csak egyszerűen panamista - egytől egyig olyanok, akik olyankor foglalták el a régiek helyét, amikor azok elvesztették a lélekjelenlétüket a rendkívüli szituációkban.

Ohrnstein nem tartozott ehhez a típushoz, de vonzódott hozzá. Ő is alulról kezdte, termelt is, amíg lehetett termelni, de egyre inkább rájött, hogy a korban, amelyben él, az egyetlen lehetőség a válság piszkos folyamából mosni az aranyat.

Gerson többé-kevésbé ismerte a villanagyságok életét és a tény, hogy ő is "alulról került fel", bizonyos szolidaritásra hangolta irányukban s azzal a titkolt reménnyel töltötte el, hogy "még neki is lehet egyszer egy ilyen villája". Ezt a reménységet eddig még saját magának se merte bevallani, "de a feleségének csak megmondhatja".

- Bár már látnám! - mondta Elly hitetlenül nevetve, mire Gerson elkomolyodva kérdezte:

De már előbukkan a zöld fák közül a két piros loggia, az Ohrnstein-villa két tornya. Gerson izgatottan nyujtja ki a kezét:

- A legszebb az egész negyedben! - lelkesedik Gerson. - Ha nem is a legnagyobb s a legdíszesebb, de föltétlenül a legízlésesebb.

Elly a retiküljéből előveszi a tükröt, a ruzskoronggal kettőt simít a száján, aztán végignézi Gersont.

A taxi nyikorogva lefékez a villa feketerácsos, aranydárdás kapuja előtt. Mialatt Gerson kifizeti a sofőrt Elly nem éppen túlzott kíváncsisággal bekémlel. Hosszú, sárgakavicsos, tujákkal szegélyezett út vezet nyílegyenesen a fehér terrasz felé s csak közvetlenül az épület előtt szakad kétfelé a vörös virágokkal domináló ágyás körül. A terrasz, általában a ház homlokzata, szemben Gerson megállapításával, kissé túlhatásos és zavaros. Székely motívumokba játszó barokk. Gerson csenget, kis idő mulva fehérbóbítás, fehérkötényes szobalány kanyarodik ki a ház mögül és kacér tipegéssel közeledik a kapu felé. Még nem ér egészen a kapuhoz, mikor a terraszon nyílik a nagy üvegajtó és megjelenik Ohrnstein.

- Alázatos szolgája, vezérigazgató úr! - kiált vissza rekedt izgalommal Gerson és szélesen megemeli a kalapját.

Elly mosolyogva biccent a fejével. A kapu nyílik, a szobalány kezet csókol Ellynek. Elindulnak a csikorgó kavicson. Ohrnstein a terrasz lépcsőjén várja őket.

- Kezét csókolom, nagyságos asszony, Isten hozta, Gerson! - és mindkettőjükkel melegen kezet ráz. - Igazán örülök, hogy eljöttek!

- Na, Istenem... - mondja Ohrnstein. - De ha tudná, hogy mennyi munka van vele és mennyi pénzbe kerül.

A faburkolatos hallban a szobalány elveszi Ellytől és Gersontól a kalapot. Elly körülnéz, csakugyan impozáns ez a hall, barnatónusu, kissé magyaros fafaragásaival. Három garnitúra a sarkokban. Egy angol bőrgarnitúra, egy tulipántos magyar s a lépcső alján ripsz szalónbútor. Középen zöld majolika fiú-akt: nem működő szökőkút.

Ohrnstein a ripszgarnitúrához ülteti őket és bocsánatot kér, hogy néhány másodpercre eltűnik. Mikor egyedül maradnak, Gerson mohón kérdezni kezd:

Most a lépcső csikorogni kezd és lassú vonulással megjelenik Ohrnsteinné, barna bársonyruhában, dekoltázsán rubin-csillag, lábán kőrisbogárszínű harisnya és cipő. Felállnak, a vezérné mosolyogva közeledik.

- Szervusz, drágám! Örülök, hogy végre látlak! - mondja és kedveskedve megrázza a kezét. Aztán Gersonnak csókra nyujtja: - Isten hozta, Gerson!

Elly derűsen, ám azért mégis bizonyos tartózkodással fogadja az üdvözlést. Az első pillanatban megérzi, hogy ez az az attitüd, amellyel formailag alantas helyzetében éreztetni tudja származása, társadalmi osztálya fölényét.

- A feleségem már régóta szeretett volna magával megismerkedni - mondja Ohrnstein.

- Igen, egyszer láttalak kijönni az irodából, már akkor kérdeztem... - folytatja Ohrnsteinné.

- Évek óta nem voltam társaságban. Apám halála óta visszavonult életet éltünk, sehova sem jártunk. De igazán boldog vagyok, hogy most...

- Remélem, most már gyakran fogunk látni? Végül is, Gerson jóformán itthon van nálunk. Itt nőtt fel a szemünk előtt, majdnem mi neveltük fel.

Most Ohrnstein cigarettával kínálja Ellyt. Elly rágyújt és Ohrnstein is leharapja egy kravátlis szivar végét.

Hirtelen mozgásba jön az egész lépcső és gyors, szeles ütemben valaki szinte lezuhan rajta. Már ott is van, eléjük perdül, tréfás bókolással bemutatkozik:

- Török Zelma! - és fiúsan kezet ráz Ellyvel. Aztán Gerson elé lép: - Aggyisten, Gerson! - mondja vidáman.

Gerson még inkább megzavarodik, most találkozik először vele, mióta lelkében feleségül akarta venni.

- A sógornőm - mondja Ohrnstein -, ő is rövidesen követi a maguk példáját.

Így indul és bukdácsol a beszélgetés, amelyben Gerson, zavartól megbénult nyelvével alig vesz részt. Ő ezek közt a falak közt hosszú évek alatt nagynehezen megtanult járni és beszélni, de most, mintha elfelejtett volna mindent. Viszont álmélkodva figyeli és hallgatja Ellyt, aki az első perctől kezdve az egyenrangúság, sőt néha a fölény biztonságával bánik velük. S mintha ők is természetesnek tartanák Elly viselkedését, sokkal nagyobb buzgalommal és érdeklődéssel foglalkoznak vele, ahogy ez, Gerson szerint, egy alkalmazott - akármilyen, de mégis csak egy alkalmazott - feleségével szokás, különösen, ha a feleség maga is alkalmazott volt.

- Én nem tudom, de sehogysem tudok megbarátkozni ezekkel a hangos strandokkal. Rendben van, elméletben én is helyeslem a közös fürdést, de valahogy nem bírom ezt a tömeges, gusztustalan meztelenséget.

- A nagyságos asszonynak ebben teljesen igaza van -, szólt közbe Gerson elszántan, inkább Ellynek adresszálva a bátorságát.

- Nincs igaza, dehogy van igaza! A feleségem túlságosan érzékeny, nem tudja beletalálni magát ezekbe az új dolgokba.

- Ésszel én is belátom - mondja Ohrnsteinné -, de mit csináljak, ha nem bírom? Egy tengeri fürdőn inkább, ott, úgy-e, mégis csak jobban ki vannak válogatva az emberek. Különben is, az úszást, mint sportot, sohasem szerettem. Ha már sport, legyen tennisz, golf vagy lovaglás. Szoktál lovagolni, drágám?

- Nincs szebb, mint kora hajnalban kilovagolni a zöldbe, Gödöllő felé. Aki megismeri a lovat, jobban megszereti, mint az embert. Alkalmazkodó, okos, a végén már ő vezet és nem őt vezetik. Én, ha rajtam múlna, legszívesebben vidéken élnék. Tavaly nyáron egy nagynénémnél voltam három hétig. Földbirtoka van Gömörben. Úgy éltem, mint a mesében. Reggel hatkor talpon. Volt ott egy sárga, fiatal kanca - ki a határba. Kilenckor letussoltam magamat és...

- És aztán egész nap úntad az életedet - vág közbe az aranyos kis sógornő. - Mindig ezek a romantikák! Vidéken az ember egy nap alatt megfullad az unalomtól és a portól. És ez a te lómániád! Ha tudnád, hogy az autó mennyivel okosabb állat, mint a ló.

Gerson nem szól bele a vitába, de Zelmácskának ad igazat. Ő egyetlen egyszer volt hosszabb ideig vidéken: Dani bácsiéknál, az anyja bátyjánál, aki falusi kocsmáros Zalában. Csak arra emlékszik, hogy ott még több légypiszok volt az ablakon, mint a Hungária úton s hogy a parasztok buták és gyűlölködők. A falu juhászkutyája megveszett, mire az urasági cselező fiú lepuffantotta: majdnem forradalom tört ki, mert a gróf embere lelőtte az "ő kutyájukat", Gerson különben azóta fél a kutyától. És azóta haragszik a Haggenmacher-sörgyárra is. Dani bácsi a Haggenmacher-sörgyár lerakatával folytatott élet-halál konkurrenciát - és a rosszulmenő kocsma ajtajából mindenkit megátkozott, aki a szembenlevő kocsmába betért. Gersonban is, ha meglátja az uccán a sörgyár plakátját, vagy kocsijait, ellenállhatatlanul jelentkezik az ellenszenv. Most, hogy erre gondol ebben a helyzetben, elszégyelli magát.

- Azért egy ló mégis más - magyarázza közbe Elly. - Az anyámnak volt fiatal korában egy fekete méne, húsz marok magas volt, mindenkit levetett, csak a családot tűrte meg a hátán. Én hatéves voltam, de úgy vitt, mint a dajka az ölében.

A "húsz marok" szakkifejezés s általában az ezredesi mult fölelevenítése mély hatást gyakorolt a társaságra.

- Negyvennel még lehet lovagolni - mondja Ohrnstein - és különben is, a méltóságos asszonyt látni kell. Olyan fess, stramm, meg se kottyan neki!

- Hát bizony, rémes idők. Mégis csak a legborzasztóbb, ami a katonacsaládokkal történt. Magasrangú katonatisztek kénytelenek...

- Hozzám szinte naponkint jönnek nyugalmazott tábornokok, ezredesek - vág közbe Ohrnstein. - Ügynökölnek, diszműveket adnak el részletre. Én szégyellem magam a legjobban.

- Istenem, hát mit csináljanak? Elvesztettük a háborút, kicsiny az ország...

- Éppen ezért kellene jobban megbecsülni a katonákat! Most nincs háború, de bármelyik pillanatban újra lehet.

- Ugyan, kérlek - vitatkozik Zelma -, csak nem őrültek meg az emberek? A mi életünkben már nem lesz többé háború!

- Ahogy te tévedsz! - vitatkozik ingerülten Ohrnstein -, háború mindig lesz. A háború az ember természetében rejlik és akármilyen borzasztó is, a háborúra szükség van. 1914-ben valósággal fellélegzettek az emberek, amikor kitört a háború. Most megint olyan viszonyok vannak, mint akkor voltak. Minden pang, sehol semmi kilátás. Az emberek nagyrésze megváltásként üdvözölne egy háborút!

- Az emberek még nem felejtették el, hogy tízmillió ember pusztult el a háborúban - mondja Zelmácska.

- Sajnos, még mindig sokan vagyunk - mondja Ohrnstein -; azt mondják, Malthus meghaladott álláspont, de végeredményben neki volt igaza: sok a fölösleges ember. Tizenötmillió munkanélküli van Európában. Mihez kezdjen ezekkel a társadalom? Időtlen időkig nem lehet őket eltartani a munkanélküli segéllyel. Kérdezzétek csak meg Gersont: milyen szívszaggató negyedévenként újabb és újabb családapákat szélnek ereszteni?!

- Bizony, kérem, kétségbeejtő látvány, ahogy lehajtott fejjel, mogorván elvonulnak - mondja Gerson.

- Meghalni ígyis-úgyis muszáj - feleli Ohrnstein -, de legalább nem szenvednek a nyomortól!

A háború dícsérete végeredményben mégis Ellynek, a katonalánynak szólt. Valamennyien őt tartották a legkompetensebbnek a kérdés eldöntésére.

- Istenem! A háború szörnyű volt, szegény apám is belepusztult. De én katonacsaládból származom és nekünk a háború egész mást jelentett, mint a civileknek. Az apámnak a háború volt a foglalkozása. Én, ha egyénileg nem is örülnék neki túlságosan, de sokaknak biztosan jobb lenne.

- Persze, hogy jobb - csap le rá Ohrnstein és arra gondol, hogy háború esetén horribilis megrendeléseket szerezhetne a Kelenföldi Kendernek.

Gerson nem szól bele a vitába, de talán életében először nincs egy véleményen a vezérrel. Nem, neki nem kell a háború. Neki semmi kedve sincs ahhoz, hogy katona legyen. Éppen most teremtette meg az élete szilárd kereteit, éppen most találta meg az életcélját, házassága boldog, pályája fölfelé ível -, iszonyú volna, ha máról holnapra elszakítanák az íróasztalától, Ellytől és a meghitt saroktól. Nem, Isten ments, álomnak is szörnyű!

Most egy világosszürke-ruhás, girardikalapos fiatalember jelenik meg a hall ajtajában, Maurice Chevalier-szerűen bonvivános köszöntéssel. A kalap alól kibukkan fényes, gyapjas haja, a szemüveg alól vidáman csillannak meg apró, olajfényes szemei. Ha Gerson nem ülne a ripszfotőjben, azt lehetne hinni, hogy ő az, csak egy oktávval derűsebben, hangosabban, egy fokkal biztosabban és elegánsabban. Az első pillanatban megérezni, hogy egy jókedvű fiatalember érkezett, mert egycsapásra mindenkinek mosolygósra válik az arca. Ez a mosoly legkevésbé az aranyos kis sógornő arcán meggyőződéses. Formailag neki van ehhez a mókás fiatalemberhez a legtöbb köze, de őt szórakoztatja a legkevésbé a revűkomikus-humor, amely ennek a Gerson-típusnak, még ha gazdag és a brünni Tachauer-cég junior-főnöke is -, sehogysem áll jól. De ezek a német kereskedő és nagyiparos fiatalemberek - ahogy Zelma megállapítja - vagy tudósnak maszkírozzák magukat hátrafésült hajukkal és szarukeretes szemüvegükkel, vagy pedig azokat a német filmkomikusokat választják modellül, akik a legkönnyebben megnevettethető karzatnak is ajkára fagyasztják a mosolyt.

Gerson alkalmazotti tisztelettel néz fel a tánclépésben közeledő alteregóra. Ez tehát egyike a hatalmas brünnieknek!

Ezen még jobban nevetnek, mert köztudomású, hogy Tachauer szenvedélyes lokállátogató. Berlinben, Prágában, Brünnben, Bécsben közismert a különböző Tabarinek és Moulin Rouge-ok pincérei és jazzdobosai körében. Mióta Pesten van, a menyasszonyával töltött estéket következetesen valamelyik éjszakai lokálban fejezi be. Egyszer-kétszer Ohrnstein is vele ment s ilyenkor Prutyit, a volt gépírónőt, a vezér babáját is megtáncoltatták.

Most következik a bemutatkozás. Hódolatteljes kézcsók Ellynek, aztán kézfogás, barátságos, ám azért leereszkedő vállveregetés Gersonnak.

- Á, Gerson úr, hírből már ismerem! Ha szabad őszintének lennem: szép felesége van!

- Mondja, Siegfried, maga sohasem akar megjavulni? - kérdi a vezérigazgatóné.

- Én, nagyságos asszonyom? Hiszen éppen azért járok a lokálokba. Ha nem járnék oda, nem tudnék leszokni róluk - felel Tachauer viccesen.

- Igaza van - mondja Ohrnstein -, mit akartok szegénytől? Három hét mulva kezdődik a rabság. Hadd búcsúzzék el a szép, szabad élettől. Aztán úgysem lehet...

- Nagyon tévedsz - feleli Tachauer -, csak akkor kezdődik igazán. Együtt járunk majd a lokálokba, úgy-e Zelmi?

Zelmi - ettől a becenévtől az aranyos kis sógornő olyan dühbe szokott jönni, hogy bele tudna karmolni a cvikkeres fiatalember arcába. Most is belevörösödik és élesen válaszol:

- Azt már nem! De arra hajlandó vagyok, hogy maga is mással és én is mással!

- Rendben van - felel Tachauer hetykén -, de hajnalban valamelyik bableves-kocsmában találkozunk!

Gerson, aki eddig szolgálatkész röhögéssel honorálta Tachauer ötleteit, kissé megütközve hallgatja őket. Az első pillanatban meg lehet állapítani, hogy ezek ketten aligha szeretik egymást. Három hét mulva lesz az esküvőjük, a férfi lokálokba jár és a nő csupa nyilt ellenszenv. És csakugyan, hogy lehet így beszélni... Hát mért házasodnak ezek össze, ha egyszer... mi jó jöhet ki ebből a házasságból...?

Na igen, ez a vezér zsenialitása, a két céget összekapcsolni. A vezérnek végeredményben igaza van. De mégis csak kár ezért a Zelmácskáért. Ő egyszer majdnem szerelmes volt belé. Az autókirándulás Visegrádon... Az erdő, ahol fölemelte a szoknyáját és megigazította a harisnyakötőjét...

Gyorsan elhessegeti magától az illetlen, illetéktelen emlékeket. Mert azért... Ellyhez viszonyítva... Elly más... Elly különb... Elly szebb... Elly az egyetlen...

Megnézi a feleségét -, Tachauer már melléhúzta a széket és bécsi dialektusban fecseg vele.

- Á Trient! Jártam ott - mondja Tachauer -, kicsit unalmas, de szép, nagyon szép.

- Én is voltam egyszer Trientben - mondja Ohrnsteinné -, Meránból Velencébe utaztam, ott kellett tölteni egy délelőttöt...

Mindenki meg akarja nézni. Tachauer Ellyvel megy előre, az aranyos kis sógornő belekarol Gersonba.

Ohrnstein visszamarad a villában: egész sereg telefonálni valója van, holnap utazik. A többiek felkerekednek. Elől a vezérné, aki lelkesen konferálja a kertet.

- Ezek az azaleák a büszkeségeim! - mondja Elly felé fordulva. - Tudod, hogy milyen kényesek? Kelenföldön van egy kertész - jobb ember, valami leszerelt főhadnagy -, attól vettem őket. Ez egy speciális fajta, csak nála lehet kapni. Az egész villanegyed irígyel érte, de senkinek nem árulom el a forrást.

Elly könnyedén elpirul. Régi ismerősei ezek az azaleák. Egy pillanatra az orrába csap az üvegház párás, fülledt illata, hogy a következő pillanatban belefulladjon Elek szobájának elhasznált levegőjébe.

- Én? Dehogy - szedi össze magát Elly és csakugyan az egész emlék jelentősége már el is oszlott. Szinte csodálkozott, mennyire futólagos, lényegtelen.

- De ez a kert - folytatja Elly - igazán olyan szép, hogy direkt elérzékenyíti az embert.

- Téved, nagyságos asszony. Léhább vagyok, mint amilyennek hisz. Az én generációm nem vesz semmit komolyan. A papáéknak még érdemes volt szolidnak lenni. Mit gondol, mi jön utánunk?

Ellyt nem fogja meg ezekben a mondatokban a közhelyes, de valahogy mégis komoly hátterű életfelfogásnak őszintesége, amely jámpecsége néhány tiszta pillanatában csakugyan megszólal a középeurópai ifjúban.

- Na, mindegy! Ha már kert, legyen télikert - mondja Tachauer vidáman. - Szeret táncolni?

- Nahát, akkor ha felmegyünk, majd táncolunk. Ahogy az alakját nézem, maga kitünően táncolhat. Ha nem haragszik, őszintén megmondom: ritkaság itt Pesten egy ilyen igazi rassz nő. Úgy-e, nem veszi rossz néven, de a hosszú combjai, ez direkt amerikai típus...

- Örülök, Gerson. Kívánom magának. Maga nagyon rokonszenves volt nekem kezdettől fogva.

- De tréfán kívül! Mindig mondtam a nővéremnek, hogy maga nagyon jó anyag. És tudja-e, hogy direkt csinos lett? Egész hercig fiú lett magából. Megszépíti a boldogság.

- Ne gúnyolódjék, Zelmácska - mondja Gerson zavartan vigyorogva és egy pillanatra felmerül benne: hátha mégis csak meg kellett volna kérni akkor este! De aztán elkergeti ezt a gondolatot. Nem, az ő sorsa el van intézve és jól van elintézve.

Gerson időnként átpislog a feleségére, aki láthatóan jól mulat Tachauer társaságában. Nem, szó sincs féltékenységről, Gerson tudja, hogy az ember társaságban "nem ülhet rá a feleségére". Mikor visszamennek a terraszra, már terítve van uzsonnához. Csupa kristályüveg és kékvirágos meisseni porcellán. Zöld szőlőlevélen a vaj, meztelen ezüstkaron, széles lila csiszoltüvegtálon gyümölcsök. Ohrnsteinné leülteti őket, az ő helye az aranyos kis sógornő mellett van, Ellyé Tachauer mellett. A vezérné ül az asztalfőre és Ohrnstein az asztal végére.

A szobalány hozza a habos csokoládét. Evés közben decentralizált társalgás indul a szomszédok között. Gerson is egyre elfogulatlanabbul diskurál Zelmácskával. Elly időnkint hangosan felnevet Tachauer mókáin. Aztán a vezérék, Gersonék és Zelmácska között magyarul vita támad arról, hogy villamoson vagy autobuszon megközelíthetőbb-e a villa. Tachauer közbevág.

Ohrnsteinné veti fel ekkor a kérdést, hogy sikerülhetnek-e az olyan házasságok, amelyekben a házasfelek különböző nemzetiségűek. Mégis, mások a szokásaik is. Elly szerint ez egyáltalában nem fontos. Katonacsaládokban például általános a nemzetiségi keveredés. Az ő apja morva volt, az anyja délszláv eredetű magyar, a házasságuk mégis egyike volt a legjobbaknak a tisztikarban.

- Azért az ember legjobban mégis csak az anyanyelvén tudja kifejezni gondolatait - mondja folyton okoskodva Ohrnsteinné. - Én például tudok németül, angolul és olaszul, de intím érzéseket mégis csak azon a nyelven tud az ember közölni, amelyikkel megszületett.

- Tökéletesen mindegy. Nem az a fontos, hogy ki milyen nyelven beszél - s most Elly felé fordul s neki adresszálja a következő mondatot - s ki milyen vallású, ettől még igazán megérthetik egymást a házastársak s a lehető legboldogabbak lehetnek. A fontos, hogy emberek, igazi emberek legyenek.

Ebben azután mindannyian megnyugszanak, bár egyikük sem tudja, milyen az az ember, az az igazi ember, aki, Ohrnstein szerint, nemzetiségen és valláson felül áll. A fontos, hogy Gerson szerint a vezér, mint annyiszor, most is fején találta a szöget...

Aztán megszólalt a grammofón és először Tachauer kerekedett táncra Ellyvel, majd az aranyos kis sógornő pergette meg tréfásan Gersont s Ohrnstein is fordult egyet a feleségével. Vermutot és whiskyt hordtak körül és apró süteményeket és különösen Tachauer és Elly hangolódtak az italoktól hamarosan jókedvre. Gerson keveset ivott, de éppen eleget ahhoz, hogy az egész világot álomszerűen tökéletesnek lássa.

Aztán a vezérné, az aranyos kis sógornő, Elly és Tachauer leültek a hallban az angol garnitúra köré és römizni kezdtek. Ohrnstein és Gerson átvonultak az úriszobába, a szobalány tálcán utánuk vitte az italokat.

- Köszönöm, kérek szépen... de talán majd én -, ám a vezér igazi házigazdai udvariassággal már tölt is neki.

- Hát... holnap indulás, reggel félnyolckor... - kezdi a vezér -, remélem, sikerülni fog. Bár ha nem, akkor sem esünk kétségbe, ugy-e, Gerson?

- Ez a Jablonkay régi lekötelezettem. De sajnos, nemcsak rajta múlik a szállítás. Ha nem sikerül, - hát nem sikerül. A Tachauer-vagyon végeredményben mögöttünk áll akár három évig is, ha kell.

- A fontos - folytatja a vezér -, hogy maga most ügyes legyen. Elsősorban senkinek egy szót sem... és az üzemredukciót úgy kell beállítani, mintha nem lenne összefüggésben a pillanatnyi helyzettel, mintha már régen terveztük volna. Nehogy azt higyjék, hogy valami kedvezőtlen fordulat érte a vállalatot... Szóval, mindenben tartani magát az utasításaimhoz.

- A felesége nagyszerű asszony, Gerson - mondja Ohrnstein más hangon, elgondolkozva. - Hiába, meglátszik rajta, hogy honnan került ki. Magán máris érezni a hatását. Egészen máskép néz ki, a ruha is máskép áll magán.

- Hja, barátom, ezek az ízlést a bölcsőből hozzák magukkal. Nekünk csak későn jut időnk arra, hogy ízlésünkkel is törődjünk. De ha a mi szívósságunk és leleményünk - és itt a vezérigazgató hangját megint szónoki hév önti el - ezzel az ezeréves jóízléssel párosul, akkor ez kész szerencse! Tulajdonképpen ezt kellene forszírozni. Minél több vegyesházasságot - ebből alakulna ki az igazán életképes típus! Ha a maga szorgalma, üzleti ügyessége és megbízhatósága a gyermekeiben párosulni fog Wlissingen ezredes keménységével, a méltóságos asszony nobilis ízlésével és ha örökölni fogják a felesége testi kitenyésztettségét, akkor ideális emberpéldányok lesznek.

- Csak most látom tulajdonképpen, hogy milyen szép asszony a felesége - mondja Ohrnstein kissé melankólikusan, mint akinek eszébe jut, hogy elmulasztott valamit. Ott volt előtte hét évig és nem vette észre. Na, mindegy!

- Az asszonyok - folytatja -, úgy látom, nagyon megszerették. Örülnék, ha minél gyakrabban összejönnének.

- Ha szabad remélnem - motyogja Gerson -, ugyebár... egyszer majd vezérigazgató úrék is megtisztelnek bennünket a kis lakásunkban?

- Természetesen - felelte Ohrnstein -, ha hazajövök, majd szól nekem, megmondja, mikor.

Gerson most szeretné látni magát az ablakon keresztül. Az egész olyan, mint a színpadon. A hallban a nagyvilági hölgyek, köztük a felesége és benn az úriszobában "az urak" szivaroznak: a vezérigazgató és helyettese, Gerson Zoltán. A világ sohasem volt ilyen szép és sohasem volt ennyire rendben. A Kelenföldi Kender mindennek ellenére sziklaszilárd. Három ilyen évet is kibír, a hogy a vezér mondja. És itt van a másik fotőjben ez az ember, ez a szent ember, akinek mindent köszönhet, aki megmagyarázhatatlan okokból az első pillanatban feléje nyujtotta a kezét. A keblére szeretne borulni, nem, a kezére, hogy megköszönje neki...

De amióta itt ülnek egymással szemben, állandóan motoszkált benne a régóta lappangó bűntudat.

Ő mindig őszinte volt a vezérhez, rajongása, ragaszkodása sohasem volt mesterkélt. Sőt, igyekezett mérsékelni, nehogy a vezér megcsömörödjék tőle. De ő csakugyan az életét tudná feláldozni érte, ha arról lenne szó.

És mégis... egyetlenegyszer megcsalta, megtévesztette. Ezért tulajdonképpen szünet nélkül kínozta magát befelé és hét év óta mindig kereste az alkalmat, hogy megvallja neki. Úgy érezte, hogy ez az egyetlen hazugság minden őszinteségének, minden önzetlen baráti és munkatársi rajongásának lefokozza az értékét.

De most, hogy így, mint ember az emberrel szembekerültek egymással, a barátság, az őszinteség tetőfokán s amikor a vezér bizalma odáig erősödött, hogy rábízza féltett művét, a Kelenföldi Kendert, a "kényes műszert" - ahogy mondani szokta - és amikor most már a két család közt is egy tartós barátság volt elindulóban, akármi történik is, meg kell mondani!

- ... de bizonyára furcsának fogja találni vezérigazgató úr. Félre méltóztatik esetleg érteni...

- Dehogy értem félre, csak mondja - felel Ohrnstein kissé lehangoltan, mert azt hiszi, hogy Gerson stílszerűtlenül a privát lakásában akarja felvetni a fizetésemelés kérdését.

- Vezérigazgató úr kérem - makogja Gerson -, mikor először volt szerencsém megjelenhetni itt a villában... bevallom, iszonyú zavarban voltam...

- Én máig sem értem, mi volt velem akkor, hogyan történhetett, azt találtam felelni erre, hogy... meghalt.

- Esküszöm, vezérigazgató úr, hogy... nem szándékosan, valahogy rájárt a nyelvem... és furcsa lett volna később visszavonni. De olyan rémült voltam... és először voltam társaságban. Azt se tudtam, mit beszélek...

- Az apám él, vezérigazgató úr, Lugoson, fatelepi raktárnok. Ezt meg kellett mondanom vezérigazgató úrnak... Százszor hozzáfogtam, de nem volt bátorságom és nem volt rá ilyen kitűnő alkalom. Fájt a dolog, mert... mert én szeretem szegény apámat, vezérigazgató úr... és... úgy érzem, hogy nagy gazságot követtem el vele szemben. Pedig esküszöm, hogy nem akartam letagadni, mert én nem szégyellem, derék, becsületes ember az apám. És fájt azért is, mert ez az egyetlen inkorrektség, amit vezérigazgató úrral szemben tíz év alatt elkövettem.

Ohrnstein mosolyogva, furcsálkodó, de mégis megindult tekintettel nézett a bíborvörös, izzadt homlokú fiúra.

- Maga nagyon derék ember, Gerson - mondja lágyan és megveregeti a vállát. - Feltétlenül helyes, hogy megmondta. Örülök, hogy maga is úgy érzi, hogy köztünk nem szabad lenni semmiféle hazugságnak. Semmi oka se volt, hogy letagadja az apját. Az én apám vegyeskereskedő volt Szatmáron. Ott nőttem fel a boltban, a pulton írtam a dolgozataimat. És még ma is, ha elmegyek egy fűszeresbolt előtt, megállok és mélyet slukkolok abból a gyarmatáruszagból, ami az ajtón kiárad. Na fogjunk kezet, Gerson és remélem, egyszer majd látni fogom az öregeket is. Boldog ember, még élnek a szülei... Istenem, ha én mégegyszer megcsókolhatnám szegény, boldogult édesanyámat!

Könnyekig elérzékenyült. Utoljára a "Singing fool" című film előadása után érezte magát ilyen jó embernek...

Aztán befejeződött a römiparti. Elly kilenc pengőt nyert, állítólag Tachauer nem egészen korrekt segítségével. Aztán elbúcsúztak, Ohrnsteinék a kapuig kísérték őket. Ohrnsteinné, amikor kezet rázott Gersonnal, ezt mondta neki:

- Mit szólsz? Hát van ezeknek párjuk a világon? És a kert, a lakás és az uzsonna?!

- A torta kissé túlgeil volt - mondja Elly, de alapjában véve ő is meg van elégedve mindennel. Majdnem az élettel is.

Már alkonyodik, a piros tetők halványulnak. A self made man-negyed magas, pöffeszkedő villáitól nem látni, hogy a Jánoshegy felől nehéz viharfelhők közelednek. Az autobusz túlzsúfolt, alig kapnak egymástól meglehetősen távol két helyet. Rosszkedvű, rosszarcú emberek ülnek az autobuszban. A délutánt a természetben töltötték, századszor azzal a reménységgel, hogy a naptól, a fűtől és a fától visszakapják az életkedvet, amit a házak, a gyárak, a boltok, a minisztériumok, a parlament, az adóhivatalok, a biróságok, a bankok elvették tőlük. Most rázza őket a rossz rugó, elengedik magukat, előrezökkennek, mint a vagónokban a tejeskannák. Az asszonyok ölében álmos gyerekek, az egyik elsírja magát, elrontotta a hasát vagy felfázott a korai gyepen. A férfiak szemükbe húzzák a kalapjukat, lesütött szemükkel a poros cipőjüket nézik és közben talán arra gondolnak, hogy megint nem találtak elásott kincset a fák alatt. Csak a párok bágyadtságában van valamelyes elégedettség: ők talán éppen ma találtak egymásra, a májusi bokorban. De ez is elmúlik, ha hazaérnek a szobákba, ahol reggel óta nem változott semmi; ugyanaz a szag, amit már nem éreznek és ugyanaz a kopárság vagy sivár dísz, mely hangsúlyozza a dísztelenséget, ugyanazok a nyögő ágyak és ugyanannak a másnap reggelnek kísértete.

Ők ketten, Elly és Gerson sem a felhőket nem veszik észre, sem az autobusz utasainak boruját. Gerson jóérzése ösztönszerűen védekezik a zavaró idegen hatások ellen. Neki ma minden sikerült, még a papát is sikerült feltámasztania. Elly Ohrnsteinéknél aratott diadalától még értékesebbé, izgalmasabbá vált számára. A fiatalasszony pedig hűvösen, reálisan megállapítja, hogy az élete kedvező fordulatot vett.

A Margithíd pesti hídfőjénél leszálltak az autobuszról. A baloldali járdán nagy csődület támadt, mindenki a karfához tolakodott és izgatottan vizsgálta a fekete vizet. Gerson egy kétcsillagos vasúti tisztviselőtől megkérdezte, mi történt. A vasutas buzgó ujságolvasó lehetett, mert precízen válaszolt:

Már jött is a rendőr, hogy megtisztítsa a járdát a bámészkodóktól. Gerson örült, hogy továbbállhat, mert nem szerette az effajta szenzációkat.

- Gyerünk innen! - mondta Ellynek és karjába kapaszkodva, szinte elvonszolta magával.

Ellynek futólag eszébe jutott Philomena és vele az egész újlaki rakparti pokol. De túlságosan szép volt a délután, semhogy hálátlanul ne igyekezett volna elmenekülni emlékei elől.

Az öngyilkosság Gersonból sem váltott ki különösebb emóciót. Olyan idegen és elképzelhetetlen volt számára, hogy, bár látta a nyomában keletkezett izgalmat, sőt az öngyilkos után kutató motorcsónakot is -, mégsem jelentett neki többet, mint egy hírt, amit reggel keresztüllapoz az ujságban. Ez is csak mással történhet meg, tehát olyasvalami, ami jóformán nem is létezik, mint a tropikus láz vagy a tájfun, amely távoli vidékeken pusztít.

Szorosan magához fűzte Ellyt és elindultak a Lipótkörúton. A villanyok már kigyúltak és kékes-sárga fényükben a tíz perc, amely az alkony és az este között vibrált, csakugyan ezüstös fátyolban tündöklött. Néhány pillanatra megtévesztően mozgalmas, lüktető, élvező élettel teli lett a vasárnap esti nagyvárosi ucca. De hirtelen szél kerekedett, beesteledett s az egész kép, mintha beleesett volna egy sötét verembe. A szél a májusi fákról lepergetett néhány sárga levelet. Pesti specialitás a májusi őszi lomb, itt minden szépség és öröm rövidebb ideig tart, mint másutt.

A közeledő vihar felkavarta a port, a szemükbe szórta és térden felül felkapta Elly szoknyáját.

Meggyorsították a lépteiket. A Vígszínház közelében jártak, egy kávéház terrasza előtt mentek el, amikor az ívlámpák fényétől elvakítva, szinte nekik esett egy harminc év körüli, elviselt ruhába öltözött fiatalember. Mikor Gerson megpillantotta, lelkesen rákiáltott:

- Na, ne törd a fejedet, öregem, Gerson vagyok. Gerson Zoltán... Emlékszel még? Az örömvölgyuccai kereskedelmiből.

A fiatalember arcán látszik, hogy kezd emlékezni, de nincs különösképpen elragadtatva.

- Régi osztálytársam a kereskedelmiből - fordul Elly felé Gerson. - Engedd meg, drágám, hogy bemutassam.

- Ugyan kérlek. Mindent megpróbáltam, letettem a különbözetit a reálból. Mérnöki oklevelem van és 120 pengő havi fizetésem a Telefóngyárban. Nem, öregem, ebből elég volt.

- Argentináról sok szépet hallottam - mondja Elly -, csak a klímát nehéz megszokni.

- Én nem értem - mondja Gerson -, nekem hála Istennek, sikerült. Van jó állásom és látod, van feleségem, szép otthonom...

- Neked sikerült, öregem - mondja Gallai fanyar mosollyal -, nekem nem. Szerencse dolga.

- Ezer közül ha egynek sikerül - szakítja meg keserű konoksággal Gallai. - De meddig sikerül, ez a kérdés? Az én érzésem szerint hamarosan vége lesz az egésznek.

- Én mondom, pajtás, aki teheti, szedje a sátorfáját és menjen el innen. Nem terem itt fű senkinek.

- Ne ijessz meg, öregem, nem lesz az olyan veszélyes - és nevet, de a nevetéséből mégis kicsendül valami aggodalom.

Dehogy is törődik Gerson "a szerencsétlen, vacak Európával", mikor elbúcsúzik Gallaitól. Az ő számára Európa a két szoba a Visegrádi uccában, a földgömb a Kelenföldi Kender, a Nap, amely az egészet bevilágítja: Ohrnstein és a hold, amely az egészet megszépíti: Elly. Ezeket félti ő Gallai jóslatától néhány pillanatig, amíg szerencsés fantáziátlansága felül nem kerekedik. Milyen szerencse, hogy nem tudja elképzelni, mi jöhet a mai élet, a mai rend helyébe, ha szilárd keretei és intézményei megdőlnek! A háború és a forradalmak megpróbálták megdönteni őket, de a végén, úgy-e, a régi világ maradt felül, ha mégis megdőlne, Gerson szerint nem jöhetne más, csak a nagy üresség, a nagy semmi, a világ vége. De a világ vége, szerencsére, csak csillagászati álom és dajkamese.

Megrendült idegzetű emberek képzelődése az egész, nem kell komolyan venni - gondolja, miközben a szél egyre erősödik. Már vakítókat villámlik és tompán mennydörög.

- Ez a Gallai már az iskolában nagy fantaszta volt. Én nem értem, mi van az emberekkel? Az öcsém kivándorol Oroszországba, Gallai - képzeld, egy volt törvényszéki elnök fia - Argentinába...

Elly alig figyel. Arra gondol, hogy reggel tízkor érte jön az aranyos kis sógornő az autóval és valószínűleg Tachauer lesz a sofőr.

- Holnap veszek egy ilyen fürdősapkát - mondja és rámutat az üvegen keresztül. - És övem sincs, sajnos.

Felnéz a bolt cégtáblájára, hogy megjegyezze az üzlet nevét. A cégtáblán piros-fekete betűk hirdetik, hogy az üzlet rövidesen feloszlik.

- Csak megszűnő üzletekben lehet manapság jól vásárolni - mondja Elly a jó háziasszony hangján.

Mire a Visegrádi uccához érnek, a szél csillapodni kezd. Korai viharoknál gyakran megesik, hogy vadul nekirugaszkodnak és aztán mégsem törnek ki.

Most a Berlini tér felől hirtelen nekilódul a tömeg és egymás hegyén-hátán ömlik a körút felé. Távolról egyetlen revolverlövés hallatszik. Gerson óvatosan be akar húzódni a Visegrádi uccába. De Elly nem fél és megállíttat Gersonnal egy rohanót, hogy megkérdezze, mi történt.

- Én nem értem az embereket, hogy nem férnek a bőrükbe. Hát azt hiszik, elérnek vele valamit, ha az uccán randalíroznak - mondja és megrázza a fejét.

Most egy mentőkocsi szirénája sikít bele a pánikszerű mozgalomba. Gerson megborzong. Egy pillanatra megérzi az este baljós hangulatát. Mi történik itt ma este? Ők gyanútlanul, tele nyájas örömmel érkeztek a csöndes, virágos Rózsadombról és most itt egymásután ezek az incidensek... Dühös az öngyilkosra, a negyven év körüli, jólöltözött férfira, akinek éppen akkor kellett beugornia a Dunába, amikor ő leszállt az autobuszról. Haragszik Gallaira, aki már az iskolában hirhedt ünneprontó és játékrontó volt. Haragszik a céltalanul háborgó munkanélküliekre, még az Istenre is neheztel, mert viharral akarta megzavarni az ő tökéletes harmóniáját.

Csak amikor már vagy öt percig rosszaló fejcsóválással, hallgatagon ballagott Elly mellett az elcsendesült mellékuccán, csillapodott kissé a nyugtalansága. Jóravaló polgár módjára, ahogy maga mögött hagyta a zavarokat, amelyekhez, legalább hite szerint, nem volt semmi köze, igyekezett őket közömbösíteni és elfelejteni. A mellékuccában béke volt, az új fehér bérházakból kisugárzó optimizmus siettette az ő megbékélését is. Az emberek nem őrülnének meg hétemeletes házakat építeni, egy egész új várost, ha csakugyan igaz lenne, amit Gallai mond, ha hamarosan vége lenne ennek a "szerencsétlen, vacak Európá"-nak. Gerson nem tudja, hogy a tűzhányók kráterei is házakkal vannak körülépítve. És csakugyan, az ablakok olyan derűsen, idillikusan csillogtak, mintha egyetlen beteg vagy boldogtalan nem akadna az egész negyedben.

Bajok mindig voltak -, a fontos, hogy az ő szénája rendben van. A kellemetlen incidensek már el is mosódtak s megint elfoglalták helyüket a rózsadombi délután gyönyörű mozzanatai.

- Szép - felel Elly -, csak holnap ne essen az eső. Szeretnék kimenni a strandra.

Most megérkeznek a ház elé, fáradt, békés cammogással fordulnak be a kapun. A bogár mászik így a fűben, mert nem tudja, hogy a következő pillanatban ráléphet egy cipőtalp - vagy még inkább: a bogár mászik így a falon, mert nem tudja, hogy a következő pillanatban jöhet a cián, amellyel békében a rovarokat, háborúban az embereket irtják.

Hazaérkeztek. Gerson az ablakból felnéz az égre. Már ott a hold. A felhők elmentek másfelé mennyköveikkel, villámaikkal, jégkaszájukkal - valahol már égnek a kazlak és félreverik a harangokat.

De itt, hála Isten, csak a grammofón szól a szomszédból és távolabbról valaki a rádió hangszóróján károgja a pontos időt.

A Csáky ucca egyik telkén három év előtt egy azóta már csődbement részvénytársaság építtetett egy hétemeletes házat. A bérkaszárnya fara a visegrádiuccai fatelep felé fordul és szemben van a házzal, amelyben Gersonék laknak.

A hatodik emeleten egy udvari lakásban albérlő K. J. orvostanhallgató. A diák most készül az első szigorlatra. Estéit rendszerint otthon tölti, mert kevés pénze jut szórakozásra. De van egy színházi látcsöve, amit keresztrejtvénypályázaton nyert egy hetilaptól. Esténként kikönyököl és a látcsővel végigvizsgálja a környékbeli házak ablakait.

Öt nap előtt fölfedezte, hogy a visegrádiuccai új házba, az ötödik emeletre, új lakó költözött. Ahogy a jelekből megállapította, valószínűleg fiatal házaspár. Minthogy a Visegrádi uccán szemközt nincs ház, ahonnan beláthatna valaki, az új lakók teljes biztonságban érzik magukat és nem huzzák le a rollót. A diák tehát esténként a legaprólékosabban megfigyelhette életük minden mozzanatát.

Most is, vasárnap este háromnegyedkilenckor kigyullad a fény a lakásban. A férfi megjelenik az ablakban és föltekint az égre. Aztán megáll a szoba közepén, kedvtelve körülnéz, aztán nagyot ásít. Az asszony leveti a kalapját és az ágyra dobja. A cseléd bejön és megveti az ágyakat. A férfi leveti a kabátját és a mellényét és most átalakul kétfarkú csodalénnyé: ahogy jár-kel a szobában, a hátravetett hózentráger vidáman verdesi a combjait. Aztán leülnek és vacsoráznak: vegyes felvágottat. Aztán a férfi átmegy a másik szobába és lefekszik a dívánra, amit jegesmedvebőr takar, fölötte a falon szarvasagancs, a sarokban egy hárfa. A nő kis időre eltűnik, majd visszajön. Csak kombiné van rajta, most azt is leereszti, de csak derékig, egy pillanatra látni a meztelen fehér felsőtestét, a következő pillanatban elfedi a földigérő hálóing. Most az asszony lép egyet s ott marad mögötte a földreomlott kombiné. Most bejön a cseléd, porcellánedénnyel a kezében és az ágy alá teszi. Most az asszony az ágy szélére ül, kikapcsolja harisnyakötőjét, lerugja a cipőjét, majd fölhúzza a lábát az ágyra és legöngyölíti a harisnyáit. Aztán lefekszik, az éjjeli szekrényről elvesz egy könyvet és könyökölve olvasni kezd. Aztán bejön a férfi, pizsamában, vekker van a kezében. A diák a látcsövön át pontosan meg tudja állapítani, hogy hét órára van beállítva. Most egy nagy, sovány, barna macska lustán felugrik az ágyra és lábtól, középen elnyujtózik. Aztán a férfi leoltja a mennyezetvillanyt, lefekszik az ágyba. Áthajol a nőre és megcsókolja. A nő ledobja a könyvet az ágy mellé és biztos gesztussal eloltja az éjjeliszekrény-villanyt.