---

Tartalom

Előszó
Wesselényi Miklós: Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében
Deák Ferenc 1861-ben
Horvát-szlavón képviselők köszöntése a magyar parlamentben (1868)
Deák Ferenc felszólalása az országgyűlésben 1868. november 14-én
Részlet Deák Ferencnek a Képviselőházban, 1868. november 24-én elhangzott beszédéből
Greguss Ágost: Akit nem ismerünk, nem is szerethetünk
Grünwald Béla: A magyar nemzet missziója
Nicolae Jorga 1920-ban interjút adott a Keleti Újságnak (ápr. 23.)
Babits Mihály: Örökkék ég a felhők mögött
Dr. György Lajos az erdélyi három nemzet összetartozásáról
A keresztény üzenet
  Egy mondat Esterházy János székfoglaló beszédéből
  Boldog Charles de Foucauld
  Márton Áron plébánosi beiktatási beszédéből (részlet)
  Olafson Placid: Hogyan kezeljük az igazságtalanságot?
Hitvallás. A Vásárhelyi találkozó zárónyilatkozata
Tamási Áron: A jó magyar béke ügyében
Tamási Áron: A magyar és a román nép közeledése
Részlet Mindszenty József bíboros 1956. november 3-án este elhangzott rádióbeszédéből
Sütő András az együttélésről
Márton Áron az összefogásról
Márton Áron: Európába haladva
A 2010. évi XLV. tv. a Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről
Ki mit tud a szórványról?
Böjte Csaba: Közös hazánk

---

Előszó

Száz év alatt eljutottunk oda, hogy közmegegyezéshez közeli az a vélekedés, hogy a trianoni békediktátumot nem lehet egy okra visszavezetni. Az első világháború győztes államainak pillanatnyi önző érdeke, a Monarchiától szabadulni vágyó nemzetek ambíciói, a téves magyar nemzetiségi politika, a demográfiai helyzet és az 1918-ban és 19-ben hatalom lévő magyar kormányok alkalmatlansága mind belejátszott. A sokszor emlegetett történelmi Magyarország területének feldarabolása 1526-ra, a kettős királyválasztásra tehető. A Magyar Szent Korona népeinek egymás ellen fordulását a XIX. századi magyarosítási vágy váltotta ki.

Az 1920-as sokkoló hatású diktátum több folyamatot indított el az országban. Az egyik a területveszteség igazságtalanságán felháborodva a békeszerződés revízióját akarta, a másik pedig egy halálra ítélt ország hatalmas erőfeszítése volt: gúzsba kötve is táncolunk, megmaradunk.

És megmaradtunk. Halálra ítéltek és mégis élünk.

Ez azonban még nem lehet a trianoni történet vége. Az új impérium alá került magyarság bár továbbra is szerves része a magyar nemzetnek, mégis hontalannak érzi magát. Elfogadhatatlan, hogy európai polgárok milliószám hazátlanok legyenek. Mert sajnos ez a helyzet. Az úgynevezett utódállamok számára ők terhet jelentenek. Ezeket az államokat a "nemzetállam" hamis eszméjének a jegyében hozták létre, s ezt alkotmányukba is foglalták, miáltal másodrendű polgárnak minősítettek mindenkit, akinek nem az államnyelv az anyanyelve. Ha el akarjuk érni, hogy régiónkban senki ne legyen "albérlő" a szülőföldjén (Miroslav Kusý), akkor biztosítani kell mindenkinek azt, hogy saját kultúráját művelhesse, hogy anyanyelvét használhassa, hogy etnikai megkülönböztetés nélkül élhessen, és nevelhesse a gyermekeit. A problémát területrendezéssel nem lehet megoldani, hiszen egymásba ékelődve élünk a Kárpát-medencében. Ez a térség közös hazánk. Csak úgy tudunk otthonra lelni benne, ha a múltunkból nem a kisebb-nagyobb mértékben változó területre, hanem az évszázados együttélésre támaszkodunk. Mindannyian jobban járnánk, ha szívélyes szomszédsággá, szívbéli barátsággá formálnánk kapcsolatainkat.

Antológiánknak két pillére van. A kiindulás annak beismerése, hogy egyértelműen elnyomtuk az ország nem magyar lakosait. Ezt nem valami öntudatát vesztett mai megmondó emberre, hanem Wesselényi Miklósra, az árvízi hajósra és részben Deák Ferencre hivatkozva tehetjük meg. A másik pillér pedig a közös haza Böjte Csaba megfogalmazásában. E két pillér között 177 év feszül, benne a gyászos 1920. A közölt írásokból kitűnik, hogy a nemzetiségekkel való megbékélésnek Trianon előtt is voltak hívei. Szép szavakban bővelkedtünk, ha azok a valóságot mutatták volna, akkor talán a világháború elvesztésének következményei sem lettek volna oly súlyosak. A mai gondjainkat viszont nem oldhatjuk meg a múltban, csak a jövőben. A múltra való figyelés nem öncélú: elvezethet a megoldáshoz. Két problémát kell megoldanunk. Helyre kell állítanunk magyar nemzetnek a négy évtizedes kommunizmus alatt megkopott egységét, és szót kellene értenünk a közös jövőről a szomszéd nemzetekkel. Ehhez alapvetően meg kell változtatni a gondolkodásunkat. A nemzetegyesítés terén előbbre tartunk, mert 2010-ben hivatalosan is megtörtént a paradigma váltás: az országgyűlés nagy többséggel meghozta a nemzeti összetartozásról szóló törvényt. Óriási változás, - ami még nem is járta át teljesen a nemzet egészét, - hogy június 4-ének gyásznapjából a nemzeti összetartozás napját, tehát egyfajta ünnepet formáljunk. Történelmünk folyamán ritka jelenség, hogy egy ilyen országgyűlési döntés nem maradt írott malaszt. Iskolásaink kormányzati segítséggel járják a szomszéd országokat és szembesülnek a ténnyel, amit szüleik elől szinte eltitkoltak: hogy odaát is élnek magyarok. Felélénkültek az oktatási és kulturális kapcsolatok, folyik egyfajta gazdasági hídépítés, sőt törekszünk a magyar épített örökség megóvására is.

Hátra van azonban még egy, az eddiginél talán még nehezebb paradigmaváltás. A 2010. évi XLV. törvény rámutat: Trianon ügyben a megoldást csak az egyenrangú országok kölcsönös tiszteleten alapuló együttműködése eredményezheti. Erre Tamási Áron 1937-ben még csak minimális lehetőséget látott. Gál Istvánnal beszélgetve azt mondta: "nem hiszek abban, hogy az a politikai rendszer, amely most fönnáll Magyarországon, Romániában és a többi országban, és ennek a politikai rendszernek az emberei alkalmasak lennének arra, hogy egy ilyen közeledést létre tudjanak hozni. A mai politikai rendszer a dunai államokat még jobban elválasztotta egymástól, mint ahogy önként elváltak volna. Nem lehet hinni ilyen politikusoknak, akik nem arra fektetik a hangsúlyt, hogy a dunai népek közeledjenek egymáshoz, hanem hogy a mai rendszert - még annak az árán is, hogy közeledést mutatnak - megmerevítsék. ... Csak úgy látom lehetségesnek ezt, hogy ha minden egyes dunai államban lévő kormány és intéző hatalom szociális, illetve népi szempontból annyira meg tud változni, hogy tényleg a nép érdekeit fogja képviselni. Bizonyos vagyok benne, hogy mihelyt lesz ilyen politikai változás, és jelentkeznek ilyen politikusok, akkor ezek a népek kívánságait, óhaját és törekvéseit fogják tolmácsolni..."

Most, nyolc évtizeddel később, talán eljött az idő. Részben a migráció hasonló megítélése, részben a brüsszeli centralizációs nyomás elleni közös védekezés miatt régiónk kormányainak többsége kész az együttműködésre. Nagy kérdés, hogy a polgárok mennyire látják és mennyire akarják ezt az összefogást és a feszültségek nemcsak tűzoltásszerű, hanem tartós rendezését. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy sok országban van olyan politikai párt, amelyik jobban érdekelt a feszültségek szításában, mint megoldásában. Gyors megoldás tehát nem lesz, de legalább látunk magunk előtt egy célt, amire törekedni érdemes. A második paradigmaváltás azt jelenti, hogy készek vagyunk rá, és teszünk is annak érdekében, hogy - miként már Babits is megfogalmazta - testvér népek között nőjünk ég felé, mint a fák.

Surján László

---