Tartalom

Bevezető

A 2000 nyarán rendezett Média Modell. Intermédia - új képfajták - interaktív technikák című kiállításon az ezredforduló talán legdinamikusabban fejlődő művészeti újdonsága, az intermédia, illetve a médiaművészet gyűjtőfogalmai alá sorolható, részben az új technológiák lehetőségeire alapozó művészeti munkákat az elmúlt tíz év kontextusában kíséreltük meg bemutatni, jelezve a legerősebben érzékelhető tendenciákat éppúgy, mint a történeti-mediális kereteket.

A művészeti kategóriákkal nem azt célozzák az ezeket létrehozók (nevezzük őket művészettörténészeknek), hogy a műveket jól-rosszul tákolt, időleges skatulyákba kényszerítsék. A gyűjtőnevek és fogalmak korlátozott érvényességűek, szerepük az, hogy megkönnyítsék a tájékozódást, egyszerűsítsék a művészetről való közbeszédet. A művészettörténésznek nem szándéka, hogy a művek osztályozásával az egyedi kvalitás rovására törjön: célja éppen a kvalitás megmutatása, a mindenkor lehetséges történeti nézőponttal való szinkronizálása, együtt-láttatása. Bár az elmúlt másfél évtized a történeti nézőpont (történelem, művészettörténet, sőt művészet) végéről szóló chiliazmusoktól volt hangos, e tévhiteket épp az adott korszak művészete és történései cáfolták kikerülhetetlen egyértelműséggel. Magyarországon, illetve a kelet-közép európai régióban az 1989-től máig tartó időszakot legalább három féle radikális változás interferencia-képe alapján lehet leírni - akár művészeti összefüggésben is - és közülük bármelyik önmagában is elég lenne ahhoz, hogy korszakváltást indukáljon.

A legdöntőbb és legáltalánosabb kihatású az a kommunikációs átalakulás, mely nem a régióból indult, de szokatlanul gyorsan és átható módon érte el azt, sőt bizonyos elemei a politikai változásokban is szerepet játszottak. A második, egész régiót közvetlenül, a régión kívüli világot azonban már csak áttételesen érintő fordulat a bolsevik típusú diktatórikus rendszerek összeomlása nyomán kialakuló állapot. A "létező szocializmusok" bukása nyilvánvaló összefüggésben állt a gazdasági csődhelyzettel és az új helyzet egyenes következménye az a gazdasági-társadalmi átalakulás, mely a harmadik, itt kiemelendő változás, de aminek a regionális modellváltáson túl már meghatározó, globális elemei is vannak. E világméretű, s a fent említett kommunikációs váltástól egyáltalán nem független gazdasági átalakulás a regionális történések felől tekintve gyakran átláthatatlannak tűnik.

A politikai fordulatok nem járnak szükségképp együtt művészeti változással, bár ahogy a XX. század története mutatta, ideig-óráig befolyásolhatják az aktuális és lokális művészetfelfogást. Az 1989-es év azonban különös módon szimbolikus korszakhatár lehet úgy a politikai, mind a művészeti-kulturális fordulat tekintetében, bár az előbbi látványosan, az utóbbi inkább rejtve történt meg. Az 1956-os mártírok budapesti temetése, az NDK-ból menekülő lakosság előtti határnyitás, a berlini fal leomlása, a romániai televíziós forradalom még akkor is kitüntetett évvé avatja 1989-et, ha a "létező szocializmusok" totális összeomlása még várat magára. Az a tény, hogy az információs robbanást elindító és/vagy a kommunikációs változásokat radikalizáló world wide web "feltalálása" ugyancsak 1989-re tehető - néhány évvel követve a szatellit televíziózást és megelőzve a mobiltelefon elterjedését -, olyan egybeesés, melyet nem érdemes figyelmen kívül hagyni. S ha az 1986-1993 közötti hét átmeneti év még sok feltárandó történeti tényt is rejt, nem hiszem, hogy korszakhatárként jobb választást, könnyebben megjegyezhető, indokolhatóbb dátumot lehetne találni a jövendő érettségizők számára 1989-nél.

Nyilvánvaló, hogy egy-egy új technológia vagy találmány megjelenése önmagában és közvetlenül nem indukál stílus- vagy korszakváltást. Ha így lenne, a fametszet megjelenése, a laterna magica használatba vétele vagy a fotográfia feltalálása korszakolná a művészetet, ilyesmit azonban nem tapasztalunk. Azt annál inkább, hogy a kifejezési lehetőségek, eszközök, médiumok sorának bővülése hat az összes többi, már meglévő médium használati módjára, sajátos lehetőségeinek tudatosítására, ezáltal persze a művészeti változásokra is. Tévedés lenne azonban ezt fejlődésnek tekinteni (Cézanne nem festett jobban, mint Leonardo, hanem más problémákra más módon volt érzékeny): a történeti egymásra-következés, a "később" nem feltétlen minőségi kategória.

A gondolkodás és alkotás művészeti dimenziójának fraktálszerkezete rádöbbenthet, hányféle módon mutatható meg, állítható elénk "ugyanaz", hogy a kifejezés nem korlátozható véges alakzatokba, a fejlődés nem evolucionista modellt, hanem a mellérendelés axiomatikus érvényű, akár monadikusnak is nevezhető, sokszerű világokat alkotó, változó struktúrák szövedékét jelenti.

...