---

Tartalom

I. BEVEZETŐ

II. OZSDOLA TEMPLOMÁNAK JOBBÁGYAI, ZSELLÉREI, ÁRENDÁSAI
Ozsdoláról és a templom jobbágyairól
XVII. századi emlékek
Templom jobbágyának állók a XVIII. században
Templom zsellérei a XIX. század első felében
  Templom zsellérének állók
  A templomi földek sorsa
  A templom zselléreinek számbavételei
  A templom zselléreinek szolgálatai
  Életképek az ozsdolai templom zselléreiről
Az eklézsia lakótelkeinek árendásai
  XIX. századi beltelek-árendálók
  Beltelek-árendálók a XX. század első felében
  A templom lakótelkei a XX. század második felében és a XXI. század elején

III. GELENCE TEMPLOMÁNAK JOBBÁGYAI, ÁRENDÁSAI

IV. HILIB FILIÁLIS TEMPLOMÁNAK JOBBÁGYAI

V. LEMHÉNY MEGYÉJÉNEK JOBBÁGYAI

VI. A CSÍKSZENTMIKLÓSI EKLÉZSIA ZSELLÉREI, ÁRENDÁSAI GYIMESBEN
A megyéről és a megye gyimesi birtokain élőkről
A megye zsellérei
A megye árendásai
A birtokok és az árendások összeírásai
Az árendafizetők csoportjai
A határállomás hivatalai, tisztségviselői, alkalmazottai, mint árendálók
Vállalkozók
Egyházi személyek
  A kontumáci templom római katolikus (magyar) papjai
  A gyimesbükki görög katolikus (román) templom és papjai
Messziről jött berszány és örmény állattartó vállalkozók
  A háromszéki transhumáló berszányok havasbérletei
  Örmény állattartók havasbérletei
Parasztsorsú, állattartó gyimesi köznépi lakosok árendálása
  Árendálók és az árendálások dokumentumai
  Gyimesi letelepedők, házépítők, házhoz jutók
  A letelepedési, házépítési kérelmek megtagadása
  Csíkszentmiklós megyéjének elvárásai a gyimesi birtokán lakókkal szemben
  A terjeszkedés megítélése
  Eltávozás, Moldvába szökés
  Irtás és árenda
  Kaszáló-árendálás
  Lenföldek és szántók árendálása
  Legelő-árendálás
  Árendált földterületek tartós birtoklása
  Az árendált birtok, mint a leszármazott "öröksége"
  Az árendált birtokok családon belüli felosztása

VII. DITRÓ MEGYÉJÉNEK JOBBÁGYAI, ZSELLÉREI
1772 előtti emlékek
A havasi "Plátonok" 1772 és 1880 között

VIII. GYERGYÓSZENTMIKLÓS MAGYAR TEMPLOMÁNAK JOBBÁGYAI, ZSELLÉREI, ÁRENDÁSAI
Gyergyószentmiklósi sajátosságok
XVII. század
XVIII. század
A XIX. század első fele
  A templom városbeli zsellérei
  A templom havasi zsellérei

IX. SZÓRVÁNY ADATOK TÁRA
Székelyföldiek
Székelyföldön kívüliek

X. TEMPLOMI KÖTÖTTSÉG A KOMMUNITÁS AKARATÁBÓL

XI. FÜGGELÉK
A szövegközlés módja
A függelékben közölt archív szövegek helységek szerinti megoszlása
(Szövegek 1-112.)

XII. IRODALOM

XIII. RÖVIDÍTÉSEK
Levéltári, irattári rövidítések
Az archív szövegekben meghagyott eredeti rövidítések

XIV. SZÓMAGYARÁZAT, SZÓMUTATÓ, TÁRGYMUTATÓ

XV. TÁJAK, FALVAK, VÁROSOK NÉVMUTATÓJA

XVI. BELTERÜLETI ÉS KÜLTERÜLETI HELYNEVEK

XVII. UTÓSZÓ (A téma kutatásáról és a kötet születéséről)

---

Bevezető

Erdély megye szóval megnevezett falusi és városi egyházközösségeinek XVII-XIX. századi történetében, az írott források tanúsága szerint, létezett egy kis létszámú társadalmi csoport, amelynek tagjait annak idején sokféleképpen nevezték, de most itt leegyszerűsítve, a legjellemzőbb kifejezést használva templom jobbágya néven emlegetem. Könyvem székelyföldi római katolikus plébániák iratainak, valamint a gyulafehérvári érseki levéltár dokumentumainak tanulmányozása révén született, következésképp, az erdélyi római katolikus templomok jobbágyairól szól. Csak utalok arra, hogy föltehetőleg némely erdélyi református és unitárius templomok is rendelkeztek jobbágyokkal. A rájuk vonatkozó adatok föltárása a jövő kutatóira vár.

A templom jobbágya, mint társadalom- és egyháztörténeti fogalom, nem tartozik a túlkutatott, túlírt témák közé. Jószerével alig van érdemleges nyoma az erdélyi irodalomban. A fellelhető előfordulások jobbára apró adatközlések és más jellegű adatok tengerében megbúvó, kommentár, magyarázat nélküli említések.

Sietek előrebocsátani, hogy a nagy múltú templom jobbágya megnevezés mögött meghúzódó hajdani személyekre nem alkalmazható a mesterségesen kreálható "egyházi jobbágy" kifejezés. Elsősorban azért nem szerencsés az efféle átnevezés, mert az "egyházi jobbágy" terminus a magyarországi érsekek, megyés püspökök, szerzetesrendi főapátok hatalmas uradalmainak több tízezer fős jobbágyságát juttathatja eszünkbe. A főpap földesurak tengernyi jobbágya "igazi" jobbágy volt, kilenceddel, robottal, cenzussal, "konyhára valókkal", úriszék alá tartozással és hasonló kötelezettségekkel, kötöttségekkel. A főpapi uradalmak népének "telki állománya" 1770 táján fölkerült az urbári tabellára, következésképp, 1848-ban fölszabadult és a fölszabadított "volt jobbágyok" tulajdonává, ún. parasztbirtokává vált. Ezzel szemben az erdélyi "templom jobbágyai" tulajdonképpen nem voltak "igazi" úrbéri értelemben vett jobbágyok. Falujuk templomát, illetve "megyéjét" tekintették földesuruknak. Legtöbbször a templom beltelkén laktak, és a templom földjeit, kaszálóit használták. Általában azért választották a templom jobbágya állapot viselését, hogy a feudalizmus "rendtartó falujának" világában valahova tartozzanak, és elkötelezettségük révén lakótelekhez, kerthez, esetleg némi földhöz juthassanak. Mivel saját építésű faházuk kivételével "birtokuk" a templomé volt, vagyis nem rendelkeztek úrbéri telki földdel, 1848 után hiába keressük nevüket a felszabadult jobbágyok sorában. A XIX. század második felében árendásként, haszonbéresként legtöbbször ugyanúgy bérelték a templomi beltelkeket és földeket, mint templom jobbágya korukban. A templom jobbágyainak a földesúri szerepben tetszelgő templom, "megye" számára adandó tartozásai, szolgálatai szinte formálisnak tűnnek az "igazi" jobbágyok tartozásaihoz, szolgálataihoz, kötelezettségeihez képest. Ezzel magyarázható, hogy világi földesurak fölszabadított jobbágyai örömmel adták magukat templom jobbágyaiként az eklézsia "protectiója" alá.

A templom jobbágya kategóriába sorolható személy jelölésére az alábbi kifejezéseket használták Erdélyben a XVII-XIX. században: templom jobbágya, megye jobbágya, templom zsellére, megye zsellére, megye árendása, eklézsia árendása, templom cselédje, megye cselédje.

A megnevezésre használt kifejezésekben a "templom," "helyi egyház" jelentésű eklézsia előtag viszonylag ritkán fordult elő. Annál gyakrabban szerepelt a templom és a megye szó, amelyek itt, illetve gazdasági szempontból azonos jelentésűek voltak. A XX. század előtt ugyanis elkülönült egymástól a templom vagyona és a plébánia vagyona. A számadások készítői gondosan megkülönböztették a "templom jószágát", a templomnak jövedelmező földeket, boltokat, malmokat, erdőket, valamint a plébános számára hasznot hajtó "parochiális" birtokokat. A "templom jószágaiból" a "megye" próbált minél több jövedelemre szert tenni, a templom vagyonát a megyebíró kezelte. A templom alkalmazottai egyben a "megye" alkalmazottai voltak. Következésképp, a templom jobbágya, templom zsellére és a megye jobbágya, megye zsellére kifejezések mögött azonos jogállású személyek húzódtak meg. Helységenként, korszakonként, mondhatnánk: jegyzőnként változott, hogy melyik kifejezés került az írott dokumentumokba. A megnevezésekre használt kifejezések második tagja: a jobbágy, a zsellér és a cseléd jelentése sem mutat számottevő különbséget a téma forrásaiban. Míg a feudalizmus "igazi" jobbágyságának világában a jobbágy, a zsellér és a cseléd szavak súlyos fogalmi különbözőségeket hordoztak, az erdélyi templom jobbágyai esetében ezek a tartalmi különbözőségek nem érzékelhetők. A XVII-XVIII. században jobbára a jobbágy megnevezés járta. A XIX. század első felében, talán azért mert a megnevezettek a templom telkén laktak és úrbéri sessióval nem rendelkeztek, győzedelmeskedni próbált a zsellér szó, habár a jobbágyot nem szorította ki végleg. A cseléd szó, a zsellér vélt, de korántsem valóságos szinonimájaként, talán az érintett személyek templomi szolgálatai miatt kelhetett néha életre. Az árendás megnevezés XIX. századi terjedését a templomi birtokok szinte kizárólagossá váló bérbeadásos hasznosítása és némi 1848 utáni polgárias nyelvi finomkodás is serkentette.

A fent említett megnevezések sorából tartalmi szempontból a templom/megye/ eklézsia árendása kifejezés lóg ki egy kissé. Mégpedig azáltal különbözik társaitól, hogy jószerével határtalan. Olyan helységekben és korszakokban, ahol és amikor nyoma sem volt templom jobbágyának, a templom árendására ott is és akkor is akadhatott példa. Hiszen a templom szántóföldjeit, kaszálóit, boltjait, malmát, kocsmáját stb. hasznosítani kellett, és a hasznosítás gyakori módszerének számított az árendába adás. Az árendába vevőt pedig bárhol és bármikor könnyen templom árendásának, megye árendásának nevezték. Ezt a tengernyi templom árendást nem vonhattam be vizsgálódásom körébe, mert ha ezt teszem, jelentősen eltértek kitűzött témámtól. Ezért csak azokkal a templom árendásaival foglalkoztam, akiknek tevékenysége helyileg összefüggött a korábbi templom jobbágyai tevékenységével. Más szóval: azokon a helyeken vizsgáltam a templom árendásait, ahol a XIX. században a templom jobbágyai helyére léptek, illetve ahol a templom jobbágyai formálódtak át lassan templom árendásaivá.

A XVII. század eleje és a XIX. század közepe között a székelyföldi templom jobbágya abba a társadalmi csoportba tartozott, amelyet fejekötött jobbágy néven tart számon a XVII. századdal foglalkozó irodalom. Az efféle jobbágyok általában önszántukból, "oltalomért" adták magukat valamely birtokos hatalma alá. A témával foglalkozó történeti és forrásközlő irodalom leginkább XVII. századi példákat említ, illetve világi földesurak, jobbára 2-3 jobbággyal rendelkező székely uracskák fejekötött jobbágyairól ad hírt. A templom jobbágyai a hajdani fejekötött jobbágyokhoz hasonlóan általában önként léptek jobbágyi szolgálatba, saját akaratukból helyezték magukat földesúri oltalom alá. Nem magánszemélyt, nem világi urat, nem székely úrféle kisnemest választottak földesuruknak, hanem régi vagy új lakóhelyük templomát, "megyéjét". Előfordult, hogy világi földesuruk hagyományozta őket faluja templomára. A templom jobbágya tehát a székelyföldi fejekötött jobbágy egyik változatának tekinthető, akinek nem magánszemély, hanem egy templom, illetve a templomhoz kötődő egyházközség, "megye" volt a földesura.

Tanulmányomban és a hozzá kapcsolódó forrásközlésemben az erdélyi templom jobbágyainak állítok emléket. A fejekötött jobbágyok esetében "szokásos" XVII. századi időszakon messze túllépve, a XVII. század eleje és a XIX. század közepe között vizsgálom a templom jobbágyaira fellehető dokumentumokat, adatokat. Némely esetben utóéletüket, emléküket a XX. században is követem.

...

---