EDGAR RICE BURROUGHS: TARZAN A RETTENETES

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2021
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitális Tartalomfejlesztési és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-463-9 (online)
MEK-21565

A hatalmas vadállat nesztelenül suhant keresztül az éjszakai dzsungelen. Sárgás-zöld, kerek szeme belemeredt a homályba, feje lelapult és minden izma a vadászat lázában remegett. A dzsungel felett a hold néha megvilágitott egy-egy tisztást, amelyet azonban a nagy macska mindannyiszor óvatosan elkerült. Noha gyorsan haladt előre a tömör sürüségben, kis gallyak, letört ágak és száraz levelek szőnyegén, lépteinek neszét nem foghatta fel semmiféle tompa emberi fül...

Nyilvánvalóan kevésbé volt óvatos azonban az a lény, akire vadászott és aki körülbelül száz lépésnyire haladt előtte, maga is époly nesztelenül, mint a nyomába szegődött sárga ragadozó. Ez a lény két lábon járt és testét - a fején lévő fekete hajzattól eltekintve - nem boritotta szőr; erős formáju, izmos karjai voltak; kemény és karcsu kezén hosszu, tapogató ujjak. Hüvelykujja azonban majdnem a mutatóujj első izületéig ért. Lábszárai is szépen formáltak voltak, lábfeje azonban egészen más volt, mint az embereké és legfeljebb talán valami alsóbbrendü emberfajta lábához lehetett volna hasonlitani, mert a nagyujjai derékszögben álltak el a lábától.

Egy pillanatra megállva a hatalmas afrikai hold fényében, ez a lény most hirtelen felfigyelve fordult hátra, aztán felemelte a fejét, ugyhogy vonásait pontosan lehetett látni a holdfényben. Erős, éles vágásu, szabályos vonások voltak ezek, amelyek férfias szépségükkel a világ bármely táján is magukra vonták volna a figyelmet. De mégis, vajjon csakugyan ember volt-e ez a lény? Ha valaki megfigyelte volna, ahogy tovább halad azon az ezüstös szőnyegen, amelyet a holdfény boritott lábai elé a dzsungel félelmetes talajára, nehezen lehetett volna végleges itéletet formálnia, mert a csipőjét fedő, fekete állatbőrből készült ágyékkötény alól hátul egy hosszu, szőrtelen fehér farknyulván csüngött alá.

A lény egyik kezében egy hatalmas dorongot tartott. Baloldalán pedig egy lógó övön rövid, tokba bujtatott kés fityegett. Ezt az övet, valamint az ágyékkötényt széles szalagok tartották, amelyek ugy csillogtak a holdfényben, minthogyha tiszta aranyból lettek volna; a szalagokat pedig egy drágakövekkel kirakott, diszes mintáju nagy gomb tartotta össze elől a mellén.

Numa, az oroszlán egyre közelebb és közelebb kuszott kiszemelt áldozatához. Ez utóbbi is megsejtette már a veszedelmet, mert egyre gyakrabban forditotta hátra a fejét abban az irányban, amerre a nagy macska lopakodott utána. De azért nem gyorsitotta a lépéseit, megmaradt továbbra is lassu, hullámzó járásánál - már amennyire a tisztások lehetővé tették a nyugodt előre haladást -, éppen csak hogy kissé meglazitotta tokjában a kését és időnként erősebben megmarkolta a dorongját, hogy kellő pillanatban használatba vegye.

Ez az emberfajta lény, miután végre átvergődött a sürü dzsungelnövényzet egy keskeny csikján, végre is egy meglehetős nagykiterjedésü tisztásra ért. Egy percre habozva megállt, gyorsan hátrapillantott, majd felnézett a feje fölé az ágak sürü szövevényére. De ugylátszik a félelemnél és óvatosságnál is sürgetőbb erő hajtotta előre, mert hirtelen elhatározással nekivágott a tisztásnak, maga mögött hagyva a védelmet jelentő fákat... Ahogy azért mégis elővigyázatosan sietett a szórványos fák egyikétől a másikáig, azt bizonyitotta, hogy mégsem érezhette tökéletesen biztonságban magát. A második fa után azonban, amelyet elhagyott, már nagyobb távolság választotta el a következőtől. Ekkor bukkant fel Numa a dzsungel sürüjéből s látva maga előtt nyilvánvalóan védtelen prédáját, megfeszülő izmokkal támadásba lendült.

Két hónap - két hosszu, fáradtsággal, éhséggel, szomjusággal, csalódással és fájdalommal teli hónap - telt el, amióta Tarzan, a majomember megtudta a halott német kapitány naplójából, hogy a felesége még mindig él. Rövid nyomozás után az is kiderült, hogy kisérlet történt Lady Jane-nek a kontinens belsejébe való szállitására, olyan okokból, amelyeket egyedül a német főparancsnokság ismerhetett.

Obergatz hadnagy vezetésével a német bennszülött csoportoknak egy különitménye vágott át a határon az asszonnyal a Kongó-szabadállam felé.

Tarzan, aki egymagában indult felesége felkutatására, nemsokára megtalálta azt a falut, ahol az asszonyt fogolyként őrizték. De csak annyit tudott meg, hogy Lady Jane már hónapokkal ezelőtt elmenekült onnan és hogy a német tiszt is ugyanakkor eltünt. Innen kezdve a különböző főnökök és harcosok előadása - akiket kikérdezett - egyre bizonytalanabbá és gyakran ellentmondóvá vált. Tarzan csak sejtésre volt utalva, még az irányt illetően is, amelyet az eltüntek választottak.

Egyes jelek mindenesetre gondolkozóba kellett, hogy ejtsék. Az egyik ilyen az volt, hogy kétségtelen megállapitása szerint ezek a népek emberevők voltak - a másik az, hogy a faluban a német bennszülött csapatokhoz tartozó különböző egyenruházati és felszerelési tárgyakat találtak. Nem kis fáradtságába került, amig végül rábukkant egy reménysugárra, arra a tényre, hogy semmi olyan holmit nem tudott felkutatni, ami felesége birtokát képezte volna.

A falut elhagyva délnyugat felé vette utját és tömérdek megpróbáltatás után áthaladt egy hatalmas pusztaságon, majd végül eljutott egy olyan vidékre, ahol minden valószinüség szerint még sohasem járt előtte fehér ember és amelyet a szegélyző vidéken lakó benszülött törzsek is csak ősrégi legendáikból ismertek.

Meredek hegységek, vizben bővelkedő fennsikok, széles sik területek és hatalmas iszapos mocsarak váltakoztak itt - de sem a sikságokra, sem a hegyekre nem tudott behatolni mindaddig, amig hetek fáradtságos munkája után nem talált egy helyet, ahol végre átgázolhatott a mocsarakon, amelyek csak ugy nyüzsögtek mérges kigyóktól és más még nagyobb, veszélyes hüllőktől. Időnként olybá tünt, mintha óriási hüllőszerü szörnyeket pillantott volna meg a távolban - minthogy azonban a mocsár környékén nagyszámban fordultak elő vizilovak, rinocérosok és elefántok, sohasem tudta biztosan, hogy vajjon érzékszervei nem csak ezek csalóka képét mutatták-e neki?...

Amikor végre a mocsarakon áthaladva, megint szilárd talajt érzett a lába alatt, megértette, hogy miért nem tudott behatolni erre a területre a környező világból senki, még a leghősibb törzs sem! Pedig mindenféle vad bőven és változatosan tenyészett ezen a területen, ahol találkozhatott állat, madár és hüllő mindenféle fajtájával, amely csak előfordult a világon attól a pillanattól kezdve, amikor az első majom elhullatta szőrét és felegyenesedett, hogy emberként járjon a földön...!

Sok keverék-fajta is volt itt, amelyek közül Tarzan figyelmét különösen felkeltette egy sárga és fekete csikos oroszlán. Ez kisebb volt, mint az a fajta, amelyet Tarzan eddig ismert, ennek ellenére azonban ugyancsak félelmetes vadállat, amely éles kardszerü fogain kivül valóságos ördögi vadsággal rendelkezett. Ennek az ujszerü régi világnak az igazi oroszlánjai egyébként körülbelül ugyanolyanok voltak formában és alkatban, mint azok, amelyeket eddig ismert, legfeljebb abban ütöttek el tőle, hogy egész életükön keresztül megtartották azokat a leopárdéra emlékeztető foltokat, amelyeket Tarzan eddig csak a kölyökoroszlánokon látott.

Ujabb kéthónapi erőfeszités következett, de ennek ellenére sem talált semmi nyomot arranézve, hogy az asszony valaha is betette volna a lábát ebbe a szép, de tilos országba. A kannibál-faluban és más szomszédos törzseknél történt kutatásai azonban arról győzték meg, hogy ha Lady Jane még csakugyan életben van, akkor ebben az irányban kell keresnie. Csak azt nem tudta semmiképpen elképzelni, hogyan tudhatott átjutni az asszony ezeken a félelmetes mocsarakon? És mégis, valami különös megmagyarázhatatlan érzés azt sugta, hogy itt kell lennie, ha csakugyan még az élők sorában van.

Ahogy fáradtságosan előre haladt, sokszor előfordult, hogy Numaval ugyanazt a prédát hajszolták és hol az egyik, hol a másik lett a győztes a vetélkedésben. De akárhogy történt is, a majomembernek nem kellett éheznie, mert a vidék gazdag volt vadban, madárban, halban, gyümölcsben és más növényzetben, ami dzsungelben nevelkedett ember számára táplálékul szolgálhatott.

Tarzan gyakran csodálkozott azon, hogy az ilyen gazdag vidéken nyomát sem találja embernek és végül is arra az eredményre jutott, hogy bizonyára a tüskés bozótokkal benőtt pusztaság és a szörnyü mocsarak alkották azt a gátat, amely e területet elzárta az emberiség elől.

Néhány napos kutatás után végül is felfedezett egy ösvényt a hegyek között és amikor ezen a tulsó oldalon leereszkedett, egy csaknem ugyanolyan vidékre ért, mint amelyet az imént elhagyott. Itt is bőségben volt a vad és egy vizmosás mellett, egy fákkal szegélyezett tisztásnál rögtön az első napon sikerült Bara-t, az őzet elejtenie.

Ez éppen alkonyatkor történt. Különböző irányokból egyre-másra hallani lehetett a nagy négylábu ragadozók neszét és miután a vizmosás nem látszott elég biztonságosnak, a majomember vállára kapta az őz holttestét és megindult vele lefelé a sikság irányában, amelynek tulsó szélén magas fák emelkedtek, valóságos erdő, amely gyakorlott szemei számára nyilvánvalóan elárulta a hatalmas dzsungel kezdetét.

A majomember egyenesen arrafelé irányitotta lépteit. Amikor azonban félig keresztülhaladt már a sikon, felfedezett egy magányosan álló fát, amely alkalmasnak látszott arra, hogy ott töltse az éjszakát. Egyetlen ugrással felvetette magát az ágak közé és nyugodtan megtelepedett a fa koronáján.

Mindenekelőtt jól belakmározott Bara husából, majd amikor jóllakott, a maradékot biztonságba helyezte a fa másik oldalán, kellő távolságban a földtől. Aztán visszatért a kiválasztott ághajlatba és álomra hajtotta a fejét. Egy perccel később az oroszlánok orditása és más, kisebb macskák jajgató üvöltése már süket fülekre talált.

A dzsungel megszokott zajai nem hogy zavarták volna a majomembert, hanem még mélyebb álomba ringatták. Az első szokatlan hang azonban - amely a civilizált ember füle számára egyszerüen felfoghatatlan lett volna - befuródott tudatába és bármilyen mélyen aludt is, felébresztette.

És abban a pillanatban, ahogy felnyitotta a szemét, tudata is egyszerre élesen és tisztán tért vissza és minden késedelem nélkül ugyanolyan élesen és tisztán dolgozta fel érzékszervei benyomásait.

Közvetlenül alatta a fa felé valami lény rohant, amely az első pillantásra egy félmeztelen fehér embernek látszott. A majomember azonban ugyanebben a pillanatban felfedezte azt a hosszu, fehér faroknyulványt is, amely e különös jelenség mögött uszott. És a menekülő emberféle után néhány lépéssel Numa, az oroszlán közeledett támadó iramban.

Abban a pillanatban azonban, amikor Tarzan szeme felnyilott, ugyszólván már meg is született benne az elhatározás, amikor egy hozzá hasonló teremtményt látott menekülni ősi ellensége, Numa elől.

Az oroszlán azonban már oly közel ért a száguldva rohanó emberféle lényhez, hogy Tarzannak nem volt ideje gondosan mérlegelgetni magában a támadás módját. És mint ahogy a buvár ugrik fejest a lába alatt gyürüző vizbe, ugy ugrott le Tarzan, a majomember, egyenesen neki Numanak, az oroszlánnak - jobbjában atyja késével, amely már annyiszor izlelte meg az oroszlánok vérét...

A következő pillanatban egy éleskarmu, mellső láb hasitotta végig Tarzan oldalát, hosszu, mély sebet vágva -, de akkor már a majomember felpattant Numa hátára és a penge ujra, meg ujra belevágódott a vadállat ágyékába. Ekkor már az az emberféle lény sem menekült többé és nem is álldogált tétlenül. Ő maga is a vadon teremtvénye volt és ahogy tudatára ébredt csodálatos menekülésének, megfordult és bunkóját felemelve ugrott előre Tarzan segitségére. Egyetlen borzalmas csapással elkábitotta a vadállatot és Tarzan kése ugyanakkor megtalálta az utat a kegyetlen sziv felé. Egy pillanattal később néhány görcsös rángás, majd hirtelen megmerevedés jelezte a ragadozó kimulását.

A majomember felugrott és zsákmányára téve lábát, arccal Goro, a hold felé fordult, kegyetlen diadalorditását hallatva, amely számtalanszor visszhangzott már odahaza az ő dzsungeljében.

Amikor ez a félelmetes kiáltás elhangzott a majomember ajkairól, az emberféle lény hirtelen megrémülve hátrahőkölt. Miután azonban látta, hogy Tarzan vadászkését visszadugja hüvelyébe és nyugodtan, barátságos arccal fordul feléje, megérezte, hogy erről az oldalról nem fenyegeti veszély.

Egy percig mozdulatlanul álltak egymással szemben és fürkészve méregették egymást. Aztán az emberféle lény megszólalt. Tarzan ugy találta, hogy ez a teremtmény, aki szemben vele áll, artikulált hangokat hallat, amelyek csakugyan valami beszédfélére emlékeztetnek. A nyelv azonban, amelyen megértetni akarta magát, ismeretlen volt Tarzan számára. És mégis kétségtelennek látszott, hogy ez a lény - farknyulványa, majomszerü ujjai és más különös elváltozásai ellenére is - ember volt!

A furcsa lény most észrevette a vért, amely Tarzan oldalából szivárgott. Tarisznyaszerü oldalzacskójából előszedett valami kis holmit és Tarzan felé közeledve, jelekkel megpróbálta értésére adni, hogy szeretné, ha a majomember lefeküdne a földre. Alig, hogy ez megtörtént, szétfeszitette a seb széleit és a nyers husra valami különös port szórt rá. Az orvosság hatása fájdalmasabb volt, mint maga a seb, a majomember azonban - aki hozzá volt szokva a fizikai fájdalomhoz - nyugodtan türte a kezelést és néhány perccel később csakugyan nemcsak a vérzés, hanem a fájdalom is mintegy varázsütésre megszünt.

Most azután Tarzan is megpróbálta megértetni magát társával. Jól beszélte az afrikai benszülöttek különböző törzseinek nyelvjárásait épugy, mint a nagy majmok nyelvét, - de nyilvánvaló volt, hogy ez az ember ezek közül egyet sem ért meg. Végül mindketten belátták, hogy beszéd utján egyelőre nem tudnak érintkezni egymással. Az ősmajom azonban Tarzan felé lépett és balkezét saját szivére szoritva, jobbját a majomember szivére tette. Az utóbbi rögtön megértette a mozdulatot, amely barátságot akart kifejezni és minthogy járatos volt a civilizálatlan fajok szokásaiban, maga is hasonló mozdulattal válaszolt, miután rájött, hogy a másik ezt várja tőle. A mozdulat viszonzása láthatólag megnyugtatta ujonnan szerzett ismerősét, aki erre rögtön ismét beszélni kezdett, majd hirtelen felszegve a fejét, beleszaglált a levegőbe abban az irányban, ahol a fa állott. Aztán egyszerre rámutatott Bara, az őz hullájára, majd a saját gyomrára - és ezt a jelbeszédet még a legostobább ember is megérthette. Tarzan egy kézmozdulattal meghivta vendégét, hogy tartson vele a maradék elfogyasztásában és a másik - kis majom módjára ügyesen ugrálva a fa alacsonyabb ágai között - gyorsan haladt a hus irányába, mig Tarzan az ághajlatban meghuzódva figyelmesen nézte ujonnan szerzett társát, aki csöndben evett, késével kis szeleteket kanyaritva ki az őz husából.

Azon gondolkozott, vajjon ez a teremtmény valami eddig ismeretlen emberfajtához tartozik-e, vagy pedig - ami valószinübbnek tünt - valami csökevény-képződménye a természetnek. Akármi volt is azonban az igazság, itt volt előtte ez a lény: egy ember, faroknyulvánnyal és kétségtelenül kuszásra alkalmas kezekkel és lábakkal! Öltözéke, különösen arannyal kivert és ékkövekkel diszitett mellpáncélja, magasfoku kézmüves munkára mutatott - Tarzan azonban természetesen nem tudhatta eldönteni, vajjon ezek a tárgyak e furcsa lény saját készitményei-e, vagy pedig egy tökéletesen idegen fajtához tartozó valakitől kerültek hozzá.

A vendég, miután befejezte az evést, megtörölte ujjait és ajkát néhány levéllel, amelyeket a közeli ágról szakitott, aztán felnézett Tarzanra, szinte kedvesnek mondható mosollyal, amely felfedte erős fehér fogait. Aztán néhány szót mondott, amit Tarzan a hála és köszönet kifejezésének vett, majd kikeresett magának egy kényelmes helyet a fán, hogy ott eltöltse az éjszakát.

A földet még befödte a szürkületet megelőző sötétség, amikor Tarzan hirtelen arra ébredt, hogy a fát, amelyen menedéket találtak, erősen megrázza valami. Ahogy felnyitotta a szemét, látta, hogy társa is felriadt. Gyorsan körülnézett, hogy felfedezze az érthetetlen esemény okát - és akkor elképedt arra a látványra, amely szemei elé tárult.

Valami hatalmas test elmosódó körvonalai látszottak közvetlenül a fa mellett és a majomember, egyszeribe megértette, hogy ez a szörnyü test surlódhatott az ágakhoz s ez lehetett az, ami felébresztette. A legjobban azonban az nyugtalanitotta és zavarta meg Tarzant, hogy ilyen óriási lény közeledhetett a fához anélkül, hogy ő észrevette volna.

A majomember a homályban először azt hitte, hogy egy elefánt áll előtte. De ha igy volt is - ez az elefánt nagyobb kellett, hogy legyen, mint bármelyik, amelyet eddig látott. Amikor azonban szeme már jobban meg tudta különböztetni a körvonalakat, mintegy husz lábnyira a föld fölött egy furcsán szaggatott taraju hát vonalát pillantotta meg, amely olyan lényre mutatott, amelynek minden egyes hátgerinccsigolyáján egy-egy vastag, erős, szarvszerü képződmény nőtt ki. A majomember ennek az irtózatos hátnak egyelőre csak egy részletét látta, maga a test még elveszett a fa alatti sürü árnyékban, ahonnan olyasféle hang szürődött feléje, mintha óriási álkapcsok hust és csontokat örölnének. A majomember érzékeny szimatjával megállapitotta, hogy odalenn valami hatalmas hüllő fogyaszthatja annak az oroszlánnak a hulláját, amelyet az előző este Tarzan és furcsa társa elejtett.

Tarzan kiváncsi pillantása hasztalan próbált belefuródni a homályba. Ugyanakkor pedig könnyü kéz érintette meg a vállát és ahogy hátrafordult, látta, hogy társa minden módon igyekszik magára vonni a figyelmét. Az emberféle lény kezét ajkára téve csendre intette, aztán megráncigálva Tarzan karját, jelezni látszott, hogy hagyják el rejtekhelyüket.

A majomembernek semmi kedve sem volt elszalasztani azt az alkalmat, hogy ezzel a csodálatos és érthetetlen módon felbukkant óriási hüllővel megismerkedhessék, az ősmajom azonban akkorra már a lehető legnagyobb elővigyázattal lekuszott a fáról és igyekezett oly nesztelenül eltávolodni a veszedelmes szomszédságból, ahogy csak lehetett. Tarzan kénytelen volt belenyugodni abba a tudatba, hogy az ismeretlen környezetben az egyetlen célravezető dolog az lehet, ha alkalmazkodni próbál.

Amikor azután a felkelő nap szétkergette az árnyakat, Tarzan egy hatalmas erdőség szélén találta magát. Vezetője gondolkodás nélkül belevetette magát a fák közé, farknyulványa, kéz- és lábujjai segitségével ügyesen haladva az ágak között - épolyan könnyen és ügyesen, mint maga a hatalmas majomember.

Utközben Tarzannak eszébe jutott az a seb, amelyet az előző éjszaka Numa dühöngő karma ejtett az oldalán. A sebet megvizsgálva, meglepetéssel állapitotta meg, hogy az már nemcsak, hogy nem fáj többé, hanem a szélei körül sem látszik semmiféle gyulladás - ami kétségtelenül annak a pornak a hatása lehetett, amelyet különös utitársa reá szórt.

Egy-két mértföldnyit haladva, Tarzan társa leereszkedett a földre egy füves lejtőn, egy nagy fa alatt, amelynek ágai egy tiszta patak fölé borultak. Ittak a vizből és Tarzan ugy találta, hogy a viz nemcsak kellemesen tiszta és friss, hanem szinte jegesen hideg is, ami arra mutatott, hogy igen gyorsan futhat le azokból a magas hegyekből, ahonnan ered.

Letéve ágyékkötényét és fegyvereit, megfürdött a frissitő hideg vizben, majd mikor néhány perc mulva kijött, hirtelen erős vágyat érzett a reggeli iránt. Közben észrevette, hogy társa csodálkozó és elképedt arckifejezéssel bámul reá. Az emberféle lény végül is odalépett hozzá és megfogva vállainál, megforditotta, ugyhogy Tarzan háttal állt feléje és akkor mutatóujjával megérintette Tarzan gerincének végét. Majd a farknyulványát feldobva a vállára és ismét maga felé forditva a majomembert, előbb rámutatott Tarzanra, majd a saját farkszerü nyulványára és még mindig igen meghökkent arccal, sebesen darálni kezdett mindenféle érthetetlen szavakat.

Láthatólag most jött rá első izben, hogy Tarzan nem valami baleset folytán, hanem természettől fogva farkatlan; ugyancsak nyilván most fedezte fel a sajátjától eltérő lábujjait is és ezek a körülmények rávezették, hogy egy magától eltérő fajtával áll szemben.

A furcsa lény kétkedve csóválta a fejét, mintha csak képtelen volna felfogni, hogy Tarzan miért különbözik tőle ennyire, majd egy reménytelen vállránditással elvetve a megoldhatatlan problémát, maga is ledobta mellpáncélját és fegyvereit s belépett a vizbe.

Amikor a fürdő után ismét felöltözött, letelepedett a fa tövébe és Tarzannak is helyet mutatva maga mellett, kinyitotta a jobboldalán csüngő tarisznyát, amelyből száritott hust és valami Tarzan számára ismeretlen vékonyhéju, diószerü gyümölcsöt szedett elő. A majomember mindkettőt megizlelte és a gyümölcsöt is, a száritott hust is izletesnek találta. Miközben ettek, Tarzan társa minduntalan rámutogatott a dióra, a száritott husra, majd egymás után a különböző közeli tárgyakra és mindannyiszor egy-egy szót mondott, ami nyilvánvalóan az illető tárgyak neve volt. A majomember, aki már jó egynéhány benszülött törzs nyelvét megtanulta, semmi akadályát nem érezte annak, hogy még egy ujabb nyelvet is könnyen megtanuljon, annak ellenére, hogy ez a nyelv a legtávolabbról sem hasonlitott semmi másra, amit eddig ismert.

Annyira belemerültek ebbe a reggelizés közbeni nyelvleckébe, hogy egyikük sem vette észre a felülről reájuk irányuló mohó szempár csillogását és még maga Tarzan sem gondolt semmiféle veszélyre, egészen a végső pillanatig, amikor a fejük fölött lévő ágak közül hirtelen egy hatalmas, szőrös test zudult le társára.

A támadás pillanatában Tarzan tisztán látta, hogy ez a lény nagyságra és formára csaknem tökéletes mása társának, azzal a különbséggel, hogy ennek testét tökéletesen befödte a gyapjas fekete szőr, amely még arcát is ugyszólván teljesen benőtte. Mellvédje és fegyverzete egyébként ugyanolyan volt, mint azé a lényé, amelyet megtámadott. Mielőtt még Tarzan közbeléphetett volna, a gyapjas szőrü teremtmény görcsös dorongjának egyetlen csapásával lesujtotta társát, ugyhogy az eszméletlenül vágódott végig a földön.

Rögtön rájött, hogy a vele küzdő lény valósággal természetfölötti erővel van felruházva. Egyik hatalmas mancsának kigyózó ujjai Tarzan torkát keresték, mig a másikban a dorong emelkedett veszedelmesen a feje fölé. De nemcsak a szőrös támadónak, hanem simabőrü ellenfelének is acélból voltak az ujjai. Ökölbe szoritott kezével egyetlen rettenetes csapást mért a támadó állára, ugyhogy az megingott és akkor ujjaival átmarkolta a szőrös torkát, ugyanakkor pedig másik kezével elkapta a dorongot szorongató kéz csuklóját. Ugyanilyen gyorsan gáncsot vetett neki és teljes sulyával előre lökve, végighengergette a földön.

A támadás lendületétől a dorong kihullott a vadember kezéből, de ugyanakkor Tarzan is kénytelen volt elengedni ellenfele torkát. Egy másodperccel később halálos birkózásban gyürüztek a földön. A vadember harapni próbált, Tarzan azonban gyorsan észrevette, hogy ez nem jelent különösebb veszélyt, mert ellenfelének fogazata jóformán semmiben sem különbözött az övétől. Az egyetlen dolog, amitől komolyan tartania kellett, a furcsa teremtmény hosszu, kigyózó farka volt, amely igyekezett rácsavarodni Tarzan torkára és amely ellen egyelőre még nem találta ki a védekezés módját.

Hörgő lihegéssel küzködve birkóztak a fa tövében. Egyszer az egyik kerekedett fölül, egyszer a másik, - de láthatólag mindegyikük inkább a torkát igyekezett védeni, semmint a másikban kárt okozni.

Közben egyre közelebb és közelebb jutottak a viz széléhez és Tarzan agyán átvillant az a lehetőség, hogy ellenfelét berántsa a vizbe, de olyanképpen, hogy lehetőleg ő maradjon felül.

Ugyanebben a pillanatban azonban felbukkant a hátuk mögött a csikos, kardfogu, keverékfajta ragadozó ugrásra lapuló, ördögi alakja.

Tarzan szőrös ellenfele is észrevette a hatalmas macskaszerü oroszlán fenyegető felbukkanását. Figyelmeztető kiáltást hallatott és igyekezett kibontakozni Tarzan szoritásából, aki szintén tudatára ébredt annak a veszedelemnek, amely nemcsak őket, hanem a földön eszméletlenül elterülő társát is fenyegette. Elengedte tehát ellenfelét és mindketten ugyszólván ugyanabban a pillanatban talpra ugrottak.

Tarzan kését kihuzva, lassan társa mozdulatlan teste irányába huzódott és közben arra számitott, hogy szőrös ellenfele fel fogja használni az alkalmat a menekülésre. Legnagyobb meglepetésére azonban a vadember felkapva a földről dorongját, védően odalépett melléje.

A nagy macska mozdulatlanul hasalt a földön, körülbelül ötven lábnyira az eszméletlen ősmajom testén tul. Amikor Tarzan az utóbbi mellett elhaladt, látta, hogy szemhéjai megrezzennek és felnyilnak. Egyszerre valami furcsa megkönnyebbülést érzett arra a tudatra, hogy társa nem halt meg.

A majomember egyre közelebb és közelebb lépett a kardfoguhoz. És a jobbján haladó szőrös lény mindenütt a nyomában maradt. Már csak valami husz lábnyira lehettek tőle, amikor a korcs-oroszlán támadott - még pedig a szőrös majomszerü lény irányában, aki felemelt doronggal várta a támadást. Tarzan azonban ekkor már előre ugrott és szinte elképzelhetetlen gyorsasággal átkapta a bestia nyakát olyan erővel, hogy mindketten néhányszor végighengergőztek a földön. Az oroszlán-korcs üvöltött és megpróbált kiszabadulni, hogy rávethesse magát támadójára, az ember azonban egyetlen pillanatra sem engedte ki szoritásából.

A támadás esztelennek látszott, különösen akkor, amikor egy pillanatra kettőjük közül a bestia került fölül. Tarzan azonban ügyesen kikerülve a veszélyes mancsokat, lábaival is vaskapocsként kulcsolta át a fenevad hátsó lábait, amelyek tehetetlenül és dühöngve csapkodtak a levegőben.

Ez a pillanat elegendő volt a szőrös, fekete lény számára, hogy előkapja kését és az állat szivébe mártsa. Tarzan néhány percig még átkulcsolva tartotta ellenfelét, de aztán érezte, hogy a test elernyed szoritásában. Akkor kibontakozva ellökte magától és most társával - akivel az imént még életre-halálra küzdött - diadalmasan állott meg a közös ellenség élettelen teste fölött.

Tarzan nyugodtan várakozott, egyformán készen a békekötésre, vagy a további küzdelemre. Hirtelen két szőrös fekete kéz emelkedett a levegőbe: a bal megpihent a majomlény szivén, a másik pedig barátságosan ráfeküdt Tarzan mellére. Ez kétségtelenül ugyanaz az üdvözlés volt, amellyel Tarzan már előzőleg az ősmajommal is békét kötött.

Miután ezen a rövid, kölcsönös szertartáson átestek, Tarzan a simabőrü felé fordulva észrevette, hogy az már visszanyerte eszméletét és most a földön felülve, figyelmes tekintettel nézegeti őket. Ugyanakkor a szőrös fekete lény is abba az irányba fordult és megszólitotta olyan nyelven, amelyet szemmelláthatóan mindketten beszéltek. A simabőrü felelt neki és akkor mindketten lassan közeledni kezdtek egymáshoz.

Néhány lépésnyire egymástól megálltak, aztán előbb az egyik, majd a másik pörgette a szavakat, gyorsan, de minden látható izgalom nélkül, közben időnként Tarzan felé bólintva, ami nyilván arra mutatott, hogy a beszélgetés legnagyobb részben az ő személye körül forog.

Kisvártatva megint néhány lépést tettek egymás felé, majd kölcsönösen megismételték azt a rövid ceremóniát, amely az imént véget vetett az ellenségeskedésnek Tarzan és fekete ellenfele között. Aztán együtt léptek oda a majomemberhez és komoly arccal beszélni kezdtek hozzá, mintha valami fontos mondanivalót akartak volna közölni vele. Ezzel a kisérlettel azonban, mint teljesen reménytelennel, csakhamar felhagytak és visszatértek a jelbeszédhez, amelynek segitségével azt óhajtották megérttetni Tarzannal, hogy ők ketten most együtt szándékoznak folytatni utjukat és felszólitották, hogy ő is csatlakozzék hozzájuk.

Miután a megjelölt ut olyan volt, amelyen Tarzan még nem haladt át, készséggel tett eleget a felszólitásnak, miután már előzőleg elhatározta, hogy csak akkor adja fel végleg a reményt Lady Jane megtalálására, ha előbb töviről-hegyire átkutatta ezt az ismeretlen országot.

Utjuk most néhány napon keresztül a dombok mentén vezetett, amelyek párhuzamos irányba haladtak a mögöttük tornyosuló hatalmas hegylánccal. A harmadik napon elérkeztek egy nagy természetes barlanghoz, amely éppen szemben feküdt egy alacsony sziklával. A szikla tövében egy forrás fakadt, egyike azoknak a hegyi patakoknak, amelyek az alattuk lévő sikságot öntözték, illetőleg vizükkel táplálták az ország szélén elterülő mocsarakat. Itt mindhárman felütötték egy időre tanyájukat és Tarzan a pihenőt arra használta fel, hogy nyelvtudását tökéletesitse és társaival élőszó utján is megérttesse magát.

Nemsokára már megtanulta társai nevét és megismerte a környező állat- és növényvilág közönségesebb jelenségeinek elnevezését is. Tanitómesterének szerepét Taden, a sima, fehérbőrü lény töltötte be igen ügyesen, ugyhogy a tanitvány csakhamar jelentős haladást tett Taden anyanyelvében. Omat, a szőrös fekete teremtmény, ugyancsak kötelességének érezte, hogy kivegye a részét Tarzan neveléséből és igy aztán hol az egyikük, hol a másikuk állandóan társalgást folytatott a majomemberrel, ami csakhamar rendes és zavartalan beszélgetést tett lehetővé közöttük.

Tarzan rövidesen annyira vitte, hogy kifejthette társai előtt utjának célját; sajnos, azonban egyikük sem tudott semmi olyat közölni vele, ami reményeit táplálhatta volna. Nyilvánvaló volt, hogy egyikük sem látott soha olyan asszonyt, aki megfelelt volna az ő leirásának, aminthogy kétségtelenül soha még farkatlan emberi lény be nem tette a lábát a majomemberen kivül ebbe az országba.

- Amióta eljöttem Alurból, - mondta Taden, - Bu, a hold hétszer telt meg. Rengeteg dolog történhetik hétszer huszonnyolc nap alatt. De azért mégis kételkedem benne, hogy a te asszonyod bejuthatott volna a mi országunkba azokon a szörnyü mocsarakon keresztül, amelyek számodra is csaknem áthatolhatatlan akadályt alkottak. És ha igen, vajjon meg tudott volna-e küzdeni azokkal a veszélyekkel, amelyekkel már te is találkoztál és amelyeket még csak ezután fogsz megismerni? Még a mi saját asszonyaink sem merészkednek be a vad vidékre a városokon tul.

- Alur, a Világosság Városa, - töprengett Tarzan, leforditva a szót saját nyelvére. - És merre van Alur? - kérdezte. - Igy hivják a ti városotokat, Taden és Omat?

- Az az én városom, - felelte a szőrtelen, - és nem Omaté. A vazdonoknak nincsenek városaik, ők az erdők fáin és a dombok barlangjaiban élnek, ugye fekete ember? - mondta a mellette álló gyapjas óriás felé fordulva.

- Igen, - válaszolta Omat, - mi vazdonok szabadok vagyunk. Csak a hodonok börtönzik be magukat városokba! Nem szeretnék fehér ember lenni!

Tarzan mosolygott. Ime, még itt is megnyilvánul a faji különbség a fehér és fekete ember, a hodon és a vazdon között!

- Mégis, merre van Alur? - ismételte meg a kérdését. - Most oda akarsz visszatérni?

- A hegyeken tul fekszik, - felelte Taden. - De nem térek oda vissza... Egyelőre még nem. Egészen addig nem, amig Kotan nincs többé.

- Kotan a király, - magyarázta az ősmajom. - Ő kormányozza az országot. Én is egyike voltam az ő harcosainak. Ott laktam Kotan palotájában és ott találkoztam Oloaval, a leányával. Szerettük egymást, a Csillagfény és én, de Kotan hallani sem akart a házasságról. Elküldött, hogy harcoljak Dakat falu lakóival, akik megtagadták az adófizetést a királynak. Azt remélte, hogy meg fognak ölni engem, mert Dakat hires vitéz harcosairól. De nem öltek meg. Ellenkezőleg, győztesen tértem vissza a hadisarccal és magát Dakat vezérét is fogolyként hoztam magammal. Kotannak azonban ez sem tetszett, mert látta, hogy Oloa most még jobban szeret, mint azelőtt.

- Apám, Jadon, az Oroszlán-ember, hatalmas főnök az Alur után következő legnagyobbik faluban. Kotan nem akart vele ujjat huzni és igy kénytelen volt megdicsérni engem sikeremért, de ezt csak nagyon kényszeredetten tette. Tulajdonképpen nem az lett volna-e az igazság, hogy leánya, Oloa kezével jutalmazzon meg? De nem, ő Oloat Bulot számára tartogatta, aki Mosar fia, azé a főnöké, akinek dédnagyapja király volt és aki azt reméli, hogy maga is még király lehet. Kotan ilyenképpen akarja magát biztositani Mosarral szemben és megnyerni azoknak a barátságát, akik vele együtt ugy vélik, hogy Mosarnak kellene lennie a királynak.

- Dehát akkor milyen jutalmat kapjon a hüséges Taden? Mi fölötte nagy tiszteletben tartjuk papjainkat. A templomokban még a főnökök, sőt maga a király is köteles meghajolni előttük. Ennél nagyobb kitüntetés nem érheti Kotan egyetlen alattvalóját sem, minthogy pap legyen: én azonban nem óhajtottam azzá lenni. A papoknak ugyanis, a főpap kivételével, eunuchokká kell lenniök; tudniillik sohasem szabad megházasodniok.

- Maga Oloa hozta meg nekem a hirt. Ugyanakkor a hirnök már utban volt, hogy engem Kotan szine elé rendeljen. Visszautasitani a felajánlott papi tisztséget annyit jelentett volna, mint szembeszegülni a templommal és az Istenekkel - másszóval halált jelentett volna! Ha azonban nem jelenek meg Kotan előtt, akkor nem kerülök abba a helyzetbe, hogy vissza kelljen utasitanom. Oloaval szivemben a reményt, amelyet azáltal, hogy pappá lettem volna, örökre fel kellett volna adnom... Azoknak a nagy fáknak az árnyékában, amelyek a palota kertjében nőnek körülnéztem, szivemre szoritottam a leányt, talán utoljára, aztán - nehogy a hirnökkel találkoznom kelljen - átmásztam a palotát övező falon és áthaladtam a város kapuján. Azóta barangolok távol a hodonok lakhelyeitől, de erős bennem a vágy, hogy visszatérjek, hogy legalább kivülről vethessek egy pillantást annak a városnak a falaira, amelyek között imádottam él! Hogy ismét meglátogassam a szülőfalumat és viszontláthassam apámat és anyámat!

- Én pedig, ha lehet, veled megyek, - mondta a majomember, - mert látnom kell ezt a "Világosság Városát", ezt az Alurt, hogy átkutassam, vajjon nincs-e ott elveszett hitvesem, ámbár te nemigen biztatsz a reménnyel, hogy megtalálhatom... És te Omat, te is eljösz velünk?

- Miért ne? - kérdezte a szőrös. - Az én törzsömnek barlangjai ott fekszenek Alur fölött és noha Essat, a főnökünk elüzött engem onnan, szeretnék visszatérni, mert ott is van egy leány, akit szeretnék még egyszer meglátni és aki maga is örülne, ha pillantását rámvethetné... Igen, én is veletek megyek. Essat attól fél, hogy én kiturom a főnökségből és Essatnak talán igaza is van. De Panatlee drágább az én szivemnek, mint maga a főnökség!

- És együtt harcolhatunk, - tette hozzá Taden kihuzva kését és feje fölé emelve, - hárman mint egyek.

- Hárman mint egyek! - ismételte Omat, kihuzva fegyverét és ugyanolyan mozdulatot téve, mint Taden.

- Hárman mint egyek, - kiáltotta Tarzan a majomember. - Mindhalálig! - és az ő pengéje is megcsillant a napfényben.

- Akkor hát induljunk, - sürgette Omat. - Késem már száraz és hangosan kiált Essat vére után!...

Az ut, amelyre most Taden és Omat rátértek, alig érdemelte meg az ut nevet és inkább hegyi juhoknak, majmoknak és madaraknak szolgálhatott volna ösvényül, semmint embereknek. Ők hárman azonban hozzá voltak szokva olyan utazásokhoz, amilyenekre közönséges ember képtelen lett volna. Ez az ut hol sürü erdőségeken keresztül vezetett, hol ásitó szakadékokon át, amelyeknek csuszós szikláin mezitláb is csak alig lehetett támasztékot találni. Széditő és félelmetes volt ez az ut, amelyen Omat kalauzolta őket, egy hegyláncon keresztül. Az ut végén odaértek egy magasba nyuló sziklához, amely mintegy kétezer lábnyira emelkedett függőleges falszerüen egy rohanó folyó fölé. Mikor végre megállapodtak a sikságon, Omat megfordult és figyelmesen megnézte mindkettőjüket, de különösen Tarzant, a majomembert.

- Azt hiszem, képesek lesztek rá, - mondta végül. - Méltó társai vagytok a vazdon Omatnak.

- Azért hoztalak benneteket ezen az uton, - felelte a fekete, - hogy meggyőződjem róla, vajjon van-e bátorságotok Omatot követni? Essat fiatal harcosai is ezzel szokták bebizonyitani a bátorságukat. A hegyen keresztül azonban igen sok nappal meg is röviditettük utunkat és ennyivel hamarább láthatja meg Tarzan a Jadbenotho völgyét. Jertek utánam!

Most lefelé vezette őket egy zöldelő völgybe, amelyet fehér márványsziklához hasonló, meredező szirtek öveztek. A zöldelő völgy tele volt szórva mély kék tavakkal és az egészet egy kanyargó folyó kék vonala szelte át. A sikság közepén ugyancsak hófehér márványhoz hasonló város emelkedett - egy város, amely még a messzeségből is valami furcsa, de müvészi épitésü helynek látszott. A városon kivül különálló épületek csoportjai tüntek fel, itt-ott magányosan, majd kettesével és hármasával egy csomóban, de mindegyiknek egyforma fehéren világitottak a falai és mindegyik ugyanabban a kissé fantasztikus formában épült.

A völgy körül a sziklákon mély szakadékok látszottak, amelyeket befedett a növényzet. Olyanok voltak, mintha megannyi zöld folyó igyekeznék lefelé a középen fekvő zöldelő tengerbe.

- Jad Pele ul Jadbenotho, - szólt Tarzan az ősmajmok nyelvén. - "A nagy Isten völgyei..." Gyönyörü!

- És itt, ezekben a szakadék barlangokban laknak a Vazdonok, - kiáltotta Omat, - akik nem ismerik el, hogy Kotan az ura az Emberek Országának.

- Ezen nem fogunk vitázni, - válaszolta Omatnak. - Annál kevésbé, mert hiszen ez az a kérdés, amelyet évszázadok sem tudtak eldönteni a hodonok és a vazdonok között. De hadd sugjak meg neked egy titkot, Omat! Mi hodonok kisebb-nagyobb békességben élünk egymás mellett egy uralkodó alatt, ugyhogy, amikor veszély fenyeget bennünket, együtt fordulhatunk szembe az ellenséggel. De, hogy áll ez a dolog nálatok, vazdonoknál? Nektek van egy tucat királytok, akik azonban nemcsak a hodonokkal harcolnak, hanem egymás ellen is. Ha valamelyik törzsetek elindul a hadiösvényen, - még akkor is, ha a hodonok ellen vonul ki, - kénytelen otthon hagyni elegendő harcost, hogy az asszonyokat és a gyermekeket megvédje a szomszédoktól. Ha nekünk szükségünk van templomi eunuchokra, vagy mezei és házi szolgákra, akkor nagy számban kivonulunk valamelyik falutok ellen. Ti még csak nem is menekülhettek előlünk, mert akkor ellenséges szomszédjaitok kezei közé szaladnátok. Amig a vazdonok ilyen ostobák, mindig a hodonok lesznek az urak és az ő királyuk lesz Paluldon királya!

- Talán igazad van, - válaszolta Omat. - Mindez azért van, mert szomszédaink is ostobák; mindegyik azt hiszi, hogy az ő törzse a leghatalmasabb és az uralkodásra hivatott a vazdonok között. Nem hajlandók belátni, hogy az én törzsem harcosai a legvitézebbek és a mi leányaink a legszebbek...

- Hagyjuk ezt! - szólt közbe Tarzan. - Az ilyen viták csak viszályhoz vezetnek. Már pedig közöttünk nem szabad ellenségeskedésnek lennie. Inkább szeretnék megtudni egyet-mást országaitok politikai és gazdasági berendezkedéséről és megismerni vallástokot. Remélem, ugyanazt az istent tisztelitek?

- Ellenkezőleg, ebben ugyancsak különbözünk! - kiáltotta Omat keserüséggel és izgalommal a hangjában.

- De még mennyire különbözünk! - visszhangozta Taden, szintén kiáltva. - Hogy is ne? Csak nem adhatunk igazat azoknak, akik...

- Elég! - vágott közbe Tarzan. - Ugy látszik, darázsfészekbe nyultam. Jobb lesz, ha nem beszélünk többet sem politikai, sem vallási dolgokról.

- Ez tényleg bölcsebb lesz, - hagyta helyben Omat, - de azért kénytelen vagyok kijelenteni, hogy az egyetlen és igaz istennek hosszu farknyulványa van.

- Szentségtörés! - orditotta Taden késéhez kapva. - Jadbenothonak nincsen semmiféle farknyulványa!

- Megálljatok! - lépett közéjük Tarzan. - Ne felejtsük el hüségeskünket és tiszteljük az istent abban az alakban, ahogy kiki elképzeli!

- Most itt állunk a völgy szájánál, - mondta a gyapjasszőrü fekete. - Lemenjünk-e? Az alattunk lévő szakadék lakatlan, ebben a balkéz felől esőben azonban ott vannak az én népemnek a barlangjai. Szeretném ismét látni Panatleet. Taden viszont szeretné meglátogatni apját odalenn a völgyben, mig Tarzan Alurba igyekszik behatolni, hogy megkeresse feleségét, akinek jobb lett volna, ha meghal, semmint hogy Jadbenotho hodon papjainak karmai közé kerüljön! Dehát akkor a három közül melyik utat válasszuk?

- Maradjunk együtt, amig csak lehet, - ajánlotta Taden. - Neked, Omat, éjnek idején, lopva kell felkeresned Panatleet, mert mi hárman nem szállhatunk szembe Essattal és valamennyi harcosával. Abba a faluba, ahol az én atyám a főnök, bármilyen időben is elmehetünk, mert Jadon mindig örömmel fogja fogadni fiának barátait. Ami most már Tarzan behatolását illeti Alurba, az egészen más dolog. De azért erre is van megoldás, benne pedig megvan a bátorság arra, hogy keresztülvigye. Figyelj ide és gyere közelebb, mert Jadbenothonak éles fülei vannak és ezt még neki sem szabad hallania, - s ezzel Taden, Jadon fia belesugta Tarzan fülébe vakmerő tervét...

... Ugyanebben a pillanatban - vagy száz mérföldnyire tőlük - egy kemény izmu fiatal férfi -, aki ágyékkötényen és fegyverein kivül semmit sem viselt -, némán haladt előre a bozótos, kiszáradt sivatagon, kutató tekintettel és táguló orrcimpákkal vizsgálgatva a körülötte elterülő vidéket...

Paluldonra leszállott az éjszaka. Az alacsonyan járó hold fehér fényben fürdette a köröskörül emelkedő mész-sziklákat. Feketén mozogtak az árnyékok Koruljában, az Oroszlánok-Barlangjában, ahol a hasonló nevü törzs élt Essat főnöksége alatt.

A hegycsucshoz legközelebb eső barlangból hirtelen egy szőrös alak emelkedett ki és szikrázó szemekkel vizsgálgatta minden irányban a szikla oldalát.

Essat volt, a főnök. Jobbra, balra nézegetett, mintha csak bizonyosságot akarna szerezni, hogy senkisem figyeli. De egyetlen alak sem mozgott a szikla felületén és egyetlen szőrös test sem bukkant elő a környező barlangok szájából, amelyek rangsorban voltak elhelyezve olyanképpen, hogy a főnök barlangja volt a legmagasabb, a csucshoz közel, mig a törzs többi alantasabb tagjainak barlangja egyre közelebb és közelebb esett a szikla tövéhez.

Essat ekkor kilépett és felfelé kezdett haladni a fehér mészfal puszta felületén. A hold félvilágosságánál tisztán lehetett látni, hogy ez a nehéz gyapjasszőrös sötét test csodálatos módon felfelé mozog a függőleges falon. És csak közelebbi vizsgálódással lehetett volna észrevenni azokat a körülbelül ökölnagyságu szegeket, amelyek a sziklafal mélyedéseiből kiálltak és támasztékául szolgáltak. Essat négy végtagja és hosszu, kigyózó farknyulványa segitségével nyugodtan haladt előre tetszése szerinti irányban - olyan volt, mint egy óriási patkány a hatalmas falon. Ahogy feljebb és feljebb kuszott, mindenütt gondosan elkerülte a barlangnyilásokat és vagy fölöttük, vagy alattuk haladt el.

Ezeknek a barlangoknak a külső formája körülbelül mind hasonlatos volt egymáshoz. A szikla mészszerü falában nyolc-husz láb magasságban és négy-hat láb mélységben nyilások sorakoztak nagyobb tornácszerü épitmények formájában és ezekről nyilott egy körülbelül hat láb magas és három láb széles ujabb nyilás, amely ajtóként vezetett a beljebb fekvő helyiségekhez. Az ajtó mindkét oldalán kisebb bevágások voltak, amelyekről könnyü volt kitalálni, hogy ezek az ablakok, amelyek világosságot és a levegőt szolgáltatják. Hasonló ablaknyilások voltak elszórva mindenfelé a szikla felületén az egyes tornácok között is, ami arra mutatott, hogy belül a sziklát méhkasszerüen elhelyezett lakások töltötték be.

Essat most megállott az egyik tornác előtt és hallgatózott. Majd olyan halkan, mint ahogy a holdfény elsiklik a csörgedező viz felett, eltünt a külső bejárat árnyékában. Az ajtónál megállott, megint hallgatózott, majd nyugodtan félretolva a nyilást befödő nehéz állatbőrt és belépett egy nagy szobába, amely a szikla belsejébe volt vágva. A szoba tulsó oldaláról, egy másik ajtón keresztül halvány világosság szürődött. Essat a legnagyobb óvatossággal lopakodott efelé az ajtó felé, ugyhogy meztelen lába a legcsekélyebb zajt sem ütötte. A görcsös dorongot, amely mostanáig egy szijjon lógott a hátán, leakasztotta a nyakából és balkezébe vette.

A második ajtón tul egy folyosó haladt párhuzamosan a szikla felületével. Ezen a folyosón ujabb három ajtó nyilott, egy-egy a két végén és a harmadik szemben azzal a hellyel, ahol Essat állott. A balkéz felé eső szobából fény szürődött ki. Ennek a szobának egyik sarkában egy körülbelül négy láb széles és nyolc láb hosszu kőemelvény állott. Ezen az emelvényen, - amelyen egy lábnyi magasságban cserzett bőrök voltak felhalmozva - fiatal vazdon nő ült. Egyik kezében valami vékony, nyilván kovácsolt aranyból készült fémdarabot tartott. A szerszámnak fogas vége volt. A másik kezében egy rövid, kemény kefét szorongatott és ezzel a két eszközzel dolgozott az előtte kiteritett állatbőrökön. Sárga és fekete csikos ágyékköténye és vert arany mellpántjai mellette feküdtek egy heverőn, ugyhogy egész tisztán lehetett látni a maguk teljes szépségében mezitelen testének harmonikus körvonalait - mert a leány noha koromfekete volt és teljesen beboritották a gyapjas szőrök, kétségtelenül szép volt.

És hogy Essat a főnök is szépnek találta, azt láthatóan mutatta az a vágyakozó kifejezés, amely arcára kirajzolódott. Gyorsan előre lépve betoppant a szobába. Akkor a leány felpillantott. Szemében azonnal a rémület kifejezése jelent meg és gyorsan felkapta az ágyékkötényét, amelyet egyetlen ügyes mozdulattal maga köré kanyaritott. Mialatt a mellékeket szedte magára, Essat megkerülte az asztalt és odalépett hozzá.

- Igy hát azért küldted el atyámat és fivéreimet azzal az ürüggyel, hogy kikémleljék a korululokat? Nem akarok tudni rólad! Hagyd el őseim barlangját!

Essat mosolygott, az erős és gonosz ember mosolygásával, mint aki tudatában van hatalmának.

- Elmegyek, Panatlee, - mondta. De te is velem jösz! Velem jösz Essat a főnök barlangjába és Korulja minden női irigyelni fognak! Gyere!

- Soha! - kiáltotta Panatlee. - Gyülöllek! Inkább feleségül mennék egy hodonhoz, mint hozzád, asszonyok ostora, gyermekek gyilkosa!

- Nőstény oroszlán! - kiáltotta. - Majd megszeliditlek! Meg foglak törni! Essat, a főnök, azt veszi el magának, akit akar. És aki kétségbe meri vonni e jogát vagy szembe merészkedik szállni akaratával, azt ugy töröm össze, mint ezt itt, - azzal felkapott egy kőedényt az asztalról és izmos kezeivel darabokra zuzta. - Az első és a legirigyeltebb lehettél volna Essat őseinek barlangjában, most azonban az utolsó és a legkisebb leszel és ha majd elegem lesz belőled, prédául foglak odadobni Essat barlangjának összes férfiai elé! Igy járnak azok, akik megvetik főnökük szerelmét!

Hozzáugrott, hogy megragadja, de abban a pillanatban, amikor durva kezei hozzáértek, a leány halántékon ütötte a kezében tartott arany mellpánttal. Essat, a főnök, hang nélkül leroskadt a padlóra. Panatlee egy pillanatra föléje hajolt, magasra emelve rögtönzött fegyverét, hogy azonnal ismét lesujthasson rá, amint a visszatérő öntudat jelei mutatkoznának. Aztán lehajolt és tokjával együtt leemelte a kést, amely szijjon lógott Essat vállán. Gyorsan magára vette, majd feltette mellpántjait, mégegyszer visszanézett a leteritett főnökre, aztán kihátrált a szobából.

A külső szoba egyik bemélyedésében, közvetlenül a tornácra vezető ajtó mellett egy halom, körülbelül tizennyolc-husz hüvelyk hosszu kerekfejü szög volt felhalmozva. Ezekből kiválasztott öt darabot és átfogva őket kigyózó farknyulványának végével, folytatja utját a tornác külső széle felé.

Miután meggyőződött róla, hogy senki sem látja és senkisem követi, gyorsan nekiiramodott azoknak a szögeknek, amelyek lépcsőszerüen voltak beleverve a szikla felületébe és egy majom gyorsaságával kuszott előre egészen a szögek legfelsőbb soráig, ahol vizszintes irányban mintegy száz méternyit haladt. Itt, a feje fölött, kis kerek lukak sora tünt fel, egyik a másik fölött elhelyezve, három párhuzamos sorban. Lábujjaival kapaszkodva most kiválasztott két szöget a farknyulványa végével tartott csomóból, mindegyik kezébe vett egyet és beillesztette őket két szemközt lévő lukba olyan magasan, amennyire csak fel tudott nyulni. Ezen a két szögön megkapaszkodva most mindkét lábával emelt ki egyet-egyet a farknyulvány végén tartott csomóból, ezeket is sorba beillesztette, mig az ötödiket a középső sor legmagasabban elérhető egyik mélyedésébe szurta be és igy ezen a magakészitette létrán gyorsan kuszott felfelé a sima sziklafalon, hol kezeivel, hol lábaival, hol meg kigyózó farknyulványával tartva fenn és egyensulyozva magát.

Ez az ut a végső menedék utja volt azon törzsbeliek számára, akiket az ellenség a sikság felől fenyegetett. Három ilyen vészkijárata volt a falunak, de halálbüntetés terhe alatt tilos volt őket máskor, mint a legvégső szükség esetén felhasználni. Ezt Panatlee is nagyon jól tudta - de azt is tudta, hogy még a halálnál is gonoszabb sors vár reá, ha a megdühödött Essat kezei közé kerül.

A csucsot elérve, a leány gyorsan haladt a homályon keresztül a következő szakadék irányába, amely Korululjától mintegy mértföldnyire szakitotta meg a hegyláncot. Ez volt a "Vizes Szakadék" - Korulul - ahová Essat kiküldte kémkedés ürügyével apját és két fivérét. Abban reménykedett, hogy itt talán megtalálhatja őket. És ha nem, akkor még mindig ott volt az elhagyott "Griff-szakadék" - a Korulul-grif -, amelyet elérve akár végtelen időkig is elrejtőzhetik minden ember elől, ha ugyan el tudja kerülni azt a félelmetes szörnyeteget, amelytől a szakadék a nevét kapta és amely miatt annak barlangjai emberemlékezet óta lakatlanul álltak.

Panatlee elővigyázatosan kuszott végig a Korulul szélén. Fogalma sem volt róla, merre lehet apja és két bátyja. Ezek a kiküldött kémek ugyanis néha fennmaradtak a szikla peremén, néha azonban leereszkedtek a szakadék mélyére is. Panatlee nem tudta, mitévő legyen, merre menjen. Roppant kicsinek és gyámoltalannak érezte magát igy, egyedül, az éjszaka borzalmas sötétjében. Különös zajok ütötték meg a fülét. Ezek a hangok hol a fölötte emelkedő hegylánc felől, hol meg a láthatatlan völgy irányából jöttek és egyszerre jókora távolságban egy hangot hallott, amelyet a griff-bika hangjának vélt. Megborzongott.

Aztán éber fülei hirtelen egy más neszt fogtak fel. Valami közeledett feléje a szakadék peremén. A hang a magasból jött. Figyelve megállott, abban reménykedve, hogy talán atyja, vagy valamelyik bátyja lesz. A hang egyre közeledett és Panatlee most erőlködve furta bele tekintetét a sötétbe. Nem mozdult - lélegzeni is alig mert. Aztán hirtelen egészen közelről a sötét éjszakán keresztül két sárgás-zöld tüzpont csillámlott feléje.

Panatlee bátor volt, de mint minden primitiv ember, szörnyü félelmet érzett a sötétben. Nem is annyira az ismert, mint inkább az ismeretlen veszélyektől borzadt. És ez most kétszeres megrázkódtatás volt számára, mert azt remélte, hogy atyját, vagy valamelyik bátyját fogja megtalálni és ehelyett a halál nézett vele szembe a sötétből!

Bármilyen bátor volt is, idegei nem voltak acélból. Hangos kiáltással, amely élesen visszhangzott a dombok között, megfordult és menekülni kezdett Korulul peremén végig. Háta mögött pedig gyorsan közeledett Paluldon hegységeinek ördögszemü oroszlánja.

Az oroszlán már egészen a nyomában volt - még egy pillanat és ráveti magát. Panatlee ebben a pillanatban ösztönszerüen balra fordult. Alig tett néhány lépést ebben az uj irányban, máris eltünt alakja a Korulul peremén. A meglepett oroszlán még idejében meg tudott kapaszkodni a szakadék szélén. Aztán lebámulva az alant gomolygó sötétségbe, dühös bömbölést hallatott.

A Korululja tövében Omat vezette társait népének barlangjai felé az éjszakán keresztül. Tarzan és Taden mögötte haladt.

Omat hirtelen megállt egy nagy fa alatt, amely éppen a szikla mellett emelkedett.

- Először is felmegyek Panatlee barlangjához, - suttogta Omat. - Aztán felkeresem az én őseim barlangját, hogy rokonaimmal beszéljek. Nem fog sokáig tartani. Várjatok itt rám - rövidesen visszatérek. Aztán majd együtt megyünk el felkeresni Taden népét.

Nesztelenül haladt előre a szikla lábáig, majd Tarzan hirtelen megpillantotta, amint felfelé mozgott a sima felületen, mint valami óriási légy a falon. A gyér világosságban a majomember nem láthatta a szikla felületébe beillesztett szögeket.

Omat elővigyázatosan kuszott fölfelé, mert tudta, hogy a barlangok alsó soránál valószinüleg egy őrszem áll. De ismerte annyira népét és szokásait, hogy feltételezte, hogy az őr valószinüleg aludni fog. Ebben nem is csalódott, de azért továbbra sem tett le az óvatosságról. Haladt tovább, gyorsan és simán mozogva a falon Panatlee barlangjának irányában, miközben Tarzan és Taden alulról figyelték.

- Vajjon hogyan csinálja ezt? - csodálkozott Tarzan. - Semmiféle lépcsőt nem látok ezen a függőleges falon és mégis ugy tünik, mintha egész könnyedén haladna felfelé!

- Te magad is egész könnyen feljuthatsz ugyan ezen az uton, - mondta. - Természetesen a farknyulvány nagy segitségedre lenne...

Figyelve nézték Omatot, aki éppen be akart lépni Panatlee barlangjának száján. Semmi jel nem mutatott arra, hogy valaki észrevette volna és mégis mindketten szinte ugyanabban a pillanatban látták meg, hogy az alsó barlangok szájának egyikéből hirtelen egy fej emelkedik ki. Most már nyilvánvaló volt, hogy valaki felfedezte Omatot, mert azonnal üldözésére is indult felfelé. Tarzan és Taden egyetlen szó nélkül nekiiramodtak a szikla lábának. Elsőnek az ősmajom érte el és Tarzan látta, amint felugrik és megkapaszkodik a feje fölött kinyuló legalacsonyabban fekvő szögben. Most már a majomember is észrevette a cikk-cakkos sorban felfelé haladó szöglépcsőt. Felugrott és elkapta az egyik szöget, majd félkézzel felhuzódzkodott, amig másik kezével elérte a következőt. Aztán mikor annyira volt, hogy már lábát is használhatta, rájött, hogy igy egészen gyorsan tud maga is felfelé haladni. Taden természetesen jóval gyorsabban kapaszkodott felfelé, egyrészt, mert ezek a szöghágcsók nem voltak ismeretlenek előtte, másrészt, mert a kuszásban farknyulványa is segitette.

Ennek ellenére is a majomember alig valamivel maradt el mögötte. Csakhamar még nagyobb igyekezettel kapaszkodott, mert Taden feje fölött járó vazdon ebben a pillanatban lenézett és észrevette üldözőit, éppen mielőtt a hodon utólérte volna. Ekkor vad kiáltás hasitott bele a szakadék csöndjébe, egy kiáltás, amelyet azonnal száz és száz vad torok visszhangzott, amint harcos-harcos után bujt elő barlangjának száján.

A vészjelet adó ember most elérte Panatlee barlangja előtt a tornácot, ahol megállt és szembefordult Tadennel. Lekapva a nyakából lógó szijjra erősitett dorongját, megállt a bejáratnál és ezzel tökéletesen elzárta Taden utját.

Korululja harcosai most minden irányból nyüzsögve közeledtek. Tarzan, aki közben egyszintre ért Tadennel, látta, hogy csak valami csoda mentheti meg őket. Gyors pillantással felfedezett egy barlangszájat, amelyet lakói vagy elhagytak, vagy még fel sem ébredtek és egy pillanat alatt már beugrott a tornácra. Kibontotta hosszu, lasszószerü kötelét és a párkányon kihajolva - olyan pontosan, amilyenre csak a hosszu gyakorlat képesiti az embert - kivetette arra a fenyegető alakra, amely éppen magasra emelte nehéz dorongját Taden feje fölé.

A kötél szára megfeszült, amig a hurok elérte célját, majd áldozata köré csavarodott és a következő pillanatban a vazdon hanyathomlok bukott le a Taden feje fölötti tornácról. A test lezuhant a kötél egész hosszuságában, majd a pillanatnyilag beálló csendben felharsogott egy rettenetes jajkiáltás, amikor a szerencsétlen halálra zuzta magát. Tarzan erejének minden megfeszitésével visszahuzta a testet, amelyet ki kellett szabaditani a lasszó hurokjából, hacsak nem akart lemondani erről az értékes fegyveréről.

A csodálkozás és a rémület egy pillanatra megdermesztette a vazdon harcosokat. Egyikük azonban csakhamar megtalálta a hangját és szidalmazó kiáltásokat hallatva, társait is támadásra buzditva, a majomember felé iramodott. Ez az ember állt most legközelebb Tarzanhoz és csak ő választotta el Tadentől, aki izgatottan unszolta följebb. Tarzan felemelte a feje fölé a vazdon harcos holttestét, aztán a Kercsak-törzs him-majmainak szörnyü csatakiáltását hallatva, iszonyu izmainak egész lendületével hozzávágta a feléje kapaszkodó támadóhoz. A dobás ereje akkora volt, hogy nemcsak a vazdon vesztette el támasztékát, hanem kiszakadt a falból az a két szög is, amelybe kapaszkodott.

A két test - az élő és a halott - most együtt zuhant le a szikla tövébe és egyszerre nagy kiáltozás támadt a vazdonok között:

- Jad guru don! - ismételte az utóbbi mosolyogva. - "A rettenetes ember!" Tarzan, a rettenetes! Lehet, hogy megölnek, de annyi bizonyos, hogy nem fognak elfelejteni téged, soha!

- Nem fognak megöl... Hát ez mi? - kiáltott fel hirtelen Tarzan, amikor hirtelen két embert vett észre, amint halálos birkózásban összeölelkezve kigurultak a barlang száján a külső tornácra. Az egyikükben felismerte Omatot, a másik ugyanahhoz a fajtához tartozó, de még durvább szőrzetü férfi volt. Mindketten egyenlő erejüeknek látszottak és az is nyilvánvaló volt, hogy a küzdelem életre-halálra megy közöttük.

Tarzan természetes ösztönét követve előugrott, hogy beleavatkozzék a küzdelembe és segitségére siessen társának. Omat hörgő lihegése azonban megállitotta:

- Ez itt az ugynevezett gund-bar, a főnökségért való küzdelem, - magyarázta Taden. - Nyilvánvalóan ez az ember Essat, a főnök. Ha Omat megöli őt, egyedül, minden külső segitség nélkül, akkor Omat lesz a főnök.

Tarzan mosolygott. Hiszen ez volt az ő dzsungeljének a törvénye is - Kercsak, a him-majom törzsének törvénye -, minden primitiv ember legrégibb törvénye.

Figyelmét ekkor a tornác külső párkánya vonta magára, amely felett hirtelen Essat harcosai egyikének szőrös arca jelent meg. Tarzan odaugrott, hogy feltartóztassa, Taden azonban már megelőzte.

Az ember figyelmesen nézte a két küzdőt, majd lefelé forditotta fejét, társai irányába és lekiáltott:

- Veletek majd azután számolunk, - mondta és eltünt a tornác párkánya mögött.

A folyosón ezalatt lankadatlan vadsággal folyt a küzdelem. Tarzan és Taden alig tudtak eléggé vigyázni arra, hogy ne kerüljenek a birkózók utjába, akik tépték és cibálták egymást és hurkos farknyulványaikkal igyekeztek fojtogatni egymás torkát. Essat - hála Panatleenek - fegyvertelen volt, Omat oldalán azonban ott lógott a kés, amelyet viszont ő ki sem huzott hüvelyéből, mert ez ellentétben állott volna a főnökségért vivott küzdelem vad és primitiv hagyományaival.

Néha, egy-egy percre szétváltak, csak azért, hogy a következő pillanatban vad bikák módjára még dühösebben rontsanak egymásnak. Az egyik most elgáncsolta a másikat, de olyan szorosan voltak összefonódva, hogy egyikük sem eshetett le anélkül, hogy a másikat magával ne rántsa. Ezuttal Essat sodorta magával Omatot, miközben mindketten veszélyesen himbálóztak a tornác nyilt szélén.

Még Tarzan is visszafojtotta lélekzetét. És egy másodperccel később - megtörtént az elkerülhetetlen! - A két ember, gyilkos ölelésbe fonódva, átbillent a tornác peremén és eltünt a majomember szemei elől.

Tarzan elfojtott kiáltást hallatott, mert megkedvelte Omatot és fájt igy elveszitenie. Tadennel együtt odasietett a tornác párkányához és kinézett rajta. Arra számitott, hogy a derengő szürkületben két összezuzott, élettelen testet fog látni mélyen odalenn a szakadékban - legnagyobb meglepetésére azonban egészen más látvány fogadta. A két ember néhány lábnyira alattuk vadul folytatta a küzdelmet - kézzel, lábbal és farknyulvánnyal kapaszkodva a szögekbe. Ezzel persze megváltozott a taktikájuk is, mert most már mindegyik azon igyekezett, hogy a tapadó végtagokat lefejtse és ezzel a biztos halálba lökje ellenfelét.

Nemsokára nyilvánvalóvá vált, hogy Omat - aki fiatalabb és ennélfogva kitartóbb volt, mint Essat - lassanként fölénybe kerül. A főnök most már ugyszólván csak védekezésre szoritkozott. Omat izmos kezével hirtelen derékövön ragadta ellenfelét, majd messze kitartva őt a sziklától, másik kezével és egyik lábával egymás után letörte az Essat támasztékául szolgáló szögeket és ugyanakkor másik lábával erős rugást intézett gyomra felé. Essat elgyöngülve érezte, hogy a halál torkában van és ekkor megfeledkezett minden becsületről, minden küzdési szabályról és a Korululja főnökéből nyomorult féreggé változott, amely minden eszközzel - akár becstelennel is - küzd életéért.

Omatba belekapaszkodva megfogózott a legközelebbi kiálló szögben, ami még idejében megmentette őt a végzetes lezuhanástól. Ugyanakkor azonban farknyulványával felnyult Omat oldala felé és megragadta az ott lógó kés markolatát.

A penge álnokul villant meg a levegőben és lesujtani készült Omat hátába. De Tarzan ugyanugy észrevette a mozdulatot, mint ahogy észrevették a többi nézők is, akik között haragos és megvető kiáltozás támadt. Tarzan habozás nélkül, egy macska gyorsaságával siklott le a szögeken a küzdők közé. Abban a pillanatban kapta el a szőrös farknyulványt, amikor Omatnak sikerült ellöknie magától Essat testét, akkora erővel, hogy a kitört szögeket szorongatva lezuhant és egy rövid, hátborzongató halálfélelemmel telt jajkiáltás után halálra zuzta magát.

Mialatt Tarzan és Omat visszakapaszkodtak Panatlee barlangjának tornácára és ott megállottak Taden mellett, készen minden eshetőségre, ami Essat halálát követhette - a nap, amely a keleti dombok fölött járt, ugyanakkor megvilágitotta a távolban egy férfi alakját, aki messze, a bozóttal benőtt pusztaság közepén éppen akkor ébredt az uj napra, hogy tovább haladjon fáradhatatlanul egy halvány és el-eltünedező nyomon...

Egy ideig csönd uralkodott a Korululján. A harcosok mozdulatlanul állva, lenéztek a holttestre, amely valamikor főnökük volt és hol egymásra pillantottak, hol Omatra és a mellette álló két emberre.

- Én vagyok Omat, - kiáltotta. - Ki merészeli állitani, hogy Omat nem a gund-ja Korululjának?

Várt, hogy valaki elfogadja-e a kihivást. Egy-két hatalmas termetü fiatal fickó nyugtalanul izgett-mozgott és kihivóan nézegette őt - de felelet nem hallatszott.

- Akkor hát Omat a gund! - jelentette ki végül. - Most pedig mondjátok meg, hol van Panatlee és hol van az apja, meg a fivérei?

- Panatlee a barlangjában kell, hogy legyen, - felelte egy öreg harcos. - Ezt neked kell legjobban tudnod, hiszen most éppen ott állsz. Apja és két fivére elment, hogy kikémlelje Korulult. De mindezek a kérdések bennünket nem érdekelnek. Egyetlen kérdés érdekel: vajjon Omat lehet-e Korululja főnöke, amikor szövetségben van egy hodonnal és azzal a rettenetes emberrel, aki ott áll az oldalán... azzal a rettenetes emberrel, akinek nincsen farknyulványa? Omat először is szolgáltassa ki ezeket az idegeneket a népnek, hogy a vazdonok törvényei szerint kivégezzék őket és akkor azután lehet ő gund közöttünk!

Sem Tarzan, sem Taden nem szólt egy szót sem. Mindketten csak álltak, nézték Omatot és várták a döntést. A majomember ajka körül mosoly játszadozott, Taden azonban tudta, hogy az öreg harcos igazat beszélt - vazdonok sohasem fogadnak be idegeneket és más fajhoz tartozó foglyokat sem hagynak életben.

- Változás mindig van, - mondta. - Még Paluldon ősrégi hegyei sem látszanak kétszer ugyanannak, más-másmilyennek tünnek a szikrázó napban, az elvonuló felhő alatt, a holdban, a ködben, az évszakok változásában. A születéstől a halálig, napról-napra bennünk is állandóan változás megy végbe. A változás tehát Jadbenotho törvényeinek egyike... És most én, Omat, a gund, ujabb változást hozok. Azokat az idegeneket, akik derék emberek és jó barátok, ezentul nem szabad megölniök Korululja vazdonjainak!

- Elég legyen a zugásból, - figyelmeztette őket az uj gund. - Én vagyok a főnök. Az én szavam a törvény. Abban, hogy főnök lettem, egyiketek sem vállalt részt. Egyesek még segitettek is Essatnak, hogy elüzzön engem őseim barlangjából, aki pedig nem segitett, az tétlenül türte. Semmivel sem tartozom nektek. Csak ez a két ember, akinek halálát szomjuhozzátok, csak ez volt hü hozzám. Én vagyok a gund és ha valakinek eziránt kétsége van, mondja ki - és rögtön szembenézhet a halállal!

Tarzannak tetszett a dolog. Szive szerintinek találta ezt az embert. És azt is nagyon jól tudta, hogy szavainak meglesz a kivánt hatása.

- Jó gund leszek fölöttetek, - folytatta Omat, látva, hogy csakugyan senkinek sem jut eszébe szembehelyezkedni vele. - Feleségeitek és leányaitok biztonságban lesznek - aminthogy nem voltak biztonságban addig, amig Essat uralkodott. Térjetek vissza most már aratástokhoz és vadászatotokhoz. Én elmegyek, hogy megkeressem Panatleet. Amig távol leszek, Abon legyen a gund, hozzá forduljatok vezetésért, de ne felejtsétek el, hogy számadással tartoztok nekem, ha visszatérek és addig is Jadbenotho mosolyogjon reátok!...

- Ti pedig, barátaim, - mondta, - szabadon járhattok-kelhettek népem között, azt tehetitek, amit akartok és őseim barlangját tekintsétek ugy, mint a sajátotokat.

- Helyes! - kiáltott fel elmosolyodva Omat. - És ha megtaláltuk, akkor együtt megyünk majd tovább, hogy elintézzük Tarzan és Taden dolgát is. De hol keressük legelőször is? - kérdezte harcosai felé fordulva. - Ki tudja, merre lehet?

De senkisem tudott többet annál, hogy Panatlee az előző este bement a barlangjába - és semmi nyom nem maradt utána.

- Mutassátok meg nekem, hol aludt a leány, - szólt most Tarzan. - Látni szeretnék valamit, ami az övé volt, akármelyik ruhadarabját s akkor valószinüleg fogok tudni segiteni nektek.

Két fiatalabb harcos közelebb kapaszkodott a tornáchoz, amelyen Omat állott: Insad és Odan.

- Korululja gundja! - mondta az utóbbi. - Mi is veled szeretnénk menni, hogy Panatleet megkeressük!

Ez volt az első jele annak, hogy csakugyan forma szerint is elismerik Omat főnökségét. És utánuk most már a többiek is köréjük sereglettek.

- Odan és Insad velünk jönnek, - jelentette ki Omat, - több emberre azonban nem lesz szükségünk. Tarzan, gyere velem és megmutatom neked azt a helyet, ahol Panatlee aludni szokott, bár elképzelni sem tudom, hogy miért jutott eszedbe ez a kivánság, hiszen a leány nincs itt. Erről én magam meggyőződtem.

Mindketten beléptek a barlangba, ahol Omat bevezette a majomembert abba a szobába, amelyben Essat az előző éjszaka rátámadt Panatleere.

- Minden, ami itt van, az övé, - mondta Omat, - kivéve ezt a földön fekvő harci dorongot. Ez Essaté volt.

A majomember némán járt körös-körül a szobában és társa - aki nem vehette észre érzékeny orrcimpáinak finom rezgését - el sem tudta képzelni, mire lehet jó ez a késedelmeskedés, amely miatt máris morogni kezdett.

- Gyere! - mondta végül a majomember és kifelé indult, a külső tornác irányába.

Itt már várt rájuk három társuk. Tarzan odalépett a baloldalon lévő mélyedéshez és figyelmesen vizsgálni kezdte a benne heverő szögeket. De tulajdonképpen nem is a szemével vizsgálgatta őket. Mert még szemeinél is élesebb volt csodálatosan gyakorlott szaglóérzéke, amelyet még gyermekkorában fejlesztett tökéletesre mostohaanyja, - Kala, a nősténymajom - utmutatása alapján.

- Induljunk, - mondta. - Neki kell fognunk a keresésnek, ha valaha is meg akarjuk találni Panatleet.

- Ez tul nagy feladat volna, - mondta Tarzan. - Gyere csak velem, - tette hozzá. - A leány ezen az uton ment!

Megindult arrafelé, amerre a szegek a sziklacsucsa irányában emelkedtek. Itt könnyebben követhette a szimatát, mert ezen az uton senki sem járt azóta, amióta Panatlee erre menekült. Annál a pontnál, ahol a leány elhagyta volt az állandó szögeket és a magával hozottakat használta, Tarzan hirtelen megállt. - Ezen az uton jutott fel a tetőig, - szólt hátra Omatnak, aki közvetlen mögötte haladt, - de a szögek már nincsenek itt.

- Rejtély számomra, honnan tudhatod, hogy erre ment, - mondta Omat. - De majd keritünk szegeket. Insad, eredj vissza és hozz magaddal mászószögeket öt ember számára!

A fiatal harcos csakhamar visszatért. A szögeket kiosztották. Omat átnyujtott ötöt Tarzannak is és megmagyarázta nekik a használatukat. A majomember azonban egyet visszaadott.

- Micsoda nagyszerü teremtvény volnál, ha nem lennél igy elrutitva, - jegyezte meg Omat mosolyogva és büszkén nézegetve hosszu, erős farknyulványát.

- Elismerem, hogy hátrányban vagyok veletek szemben, - válaszolta Tarzan. - De ti csak menjetek előre és hagyjátok ott számomra a szögeket. Mert különben attól félek, hogy nagyon lassan haladhatnék, tekintve, hogy még a lábujjaimmal sem tudok megkapaszkodni a szögekben, mint ti.

- Rendben van, - egyezett bele Omat. - Taden, Insad és én megyünk előre, aztán te következel és végül Odan, aki majd összeszedi a szögeket mögöttünk, mert azokat nem hagyhatjuk hátra ellenségeink számára.

- Hát ellenségeitek nem hozhatják ide a saját szögeiket? - kérdezte Tarzan.

- De igen, csakhogy az késedelmet okoz és megkönnyiti számunkra a védekezést. És azonkivül nem tudják, hogy az itt látható lyukak közül melyik elég mély arra, hogy megtartsa a szögeket. Mert a többi lyuk csak azért van itt, hogy megzavarja ellenségeinket...

A szikla tetejére érve Tarzan ismét szimatjára bizta magát. A szag itt is éppen olyan tökéletesen éles volt, mint a szögek között és igy a majomember gyorsan halad tovább a szikla peremén Korulul irányába.

- A lány itt teljes erejéből futni kezdett, - mondta, - és egy oroszlán vette üldözőbe.

- Talán füből olvasod ezt? - kérdezte Odan elképedve, mialatt a többiek is odagyültek a majomember köré.

- Nem hiszem, hogy az oroszlán elérte volna, - tette hozzá, - de ezt gyorsan megállapithatjuk. Nem, nem érte el!... Nézzétek csak! - És azzal délnyugatnak mutatott, lefelé a szakadékba.

A jelzett irányban a többiek is rögtön észrevettek valami mozgást a bokrok között, amely néhány száz yardnyira volt tőlük.

A többiek csodálkozva és hitetlenül néztek rá. De nem maradhattak sokáig kétségben aziránt, hogy csakugyan az oroszlán bujkál előttük. A bokrok hirtelen szétváltak és a vadállat teljes nagyságában jelent meg előttük, éppen szembe fordulva velük. Gyönyörü példány volt ez a bestia, élesen látható és szimetrikus leopárd-szerü foltokkal. Egy pillanatra merően nézte őket, majd nyilván még mindig a hajnalban elszalasztott préda miatt dühösen, támadásba lendült.

A paluldoniak leakasztották nyakukból dorongjaikat és várták a rohamra közeledő vadat. Tarzan, a dzsungel fia kihuzta vadászkését és leguggolt a támadó bestia előtt. Az állat azonban csaknem éppen fölötte változtatott irányt és jobbra kanyarodott Omat felé. Egy fejére zuduló bunkócsapás azonban földre teritette. De egy pillanat mulva már megint talpon volt és hatalmas mancsaival félresöpörte a feléje meredő fegyvereket. Egyetlen csapással kiütötte Odan kezéből a bunkót, amely zugva röpült Taden felé és azt is leverte a lábáról. Az oroszlán most nekirugaszkodott, hogy rávesse magát Odanra, ebben a pillanatban azonban Tarzan egyetlen szökkenéssel a hátán termett. Erős, fehér fogak mélyedtek bele a foltos nyakba, hatalmas karok fonták körül a bestia torkát és a majomember izmos combjai kapocsként zárták körül a hatalmas hasat.

A többiek - miután lehetetlen volt közbelépniök - elakadt lélekzettel bámultak, mialatt a hatalmas oroszlán ide-oda dobálta magát és vadul csapkodott maga körül. De képtelen volt megszabadulni támadójától. Ujra, meg ujra végig görögtek a földön és a nézők egyszerre csak észrevették, hogy egy barna kéz emelkedik a levegőbe az oroszlán oldala fölött, egy barna kéz, amely egy meztelen pengét szorongat.

A kés lecsapott egyszer, kétszer, sokszor egymásután - mindannyiszor bőszült erővel. És a félelmetes oroszlán bundáján csakhamar egy vérvörös patakocska kezdett csörgedezni.

A vadállat torkából most iszonyu bömbölés tört elő és még egy végső erőfeszitéssel próbálta lerázni magáról azt a szörnyü teremtményt, amely a hátába kapaszkodott. De minden erőfeszitésre csak ujabb és ujabb késdöfés volt a felelet.

A paluldoniak néma bámulattal nézték a látványt, amelyhez hasonlóban - bár maguk is vitéz harcosok és nagy vadászok voltak - még sohasem volt részük.

- És ti azt akartátok, hogy ezt az embert ölessem meg! - kiáltotta Omat rápillantva Insadra és Odanra.

- Jadbenotho meg fog jutalmazni téged, hogy nem tetted! - felelte megfélemlitve Insad.

Az oroszlán most hirtelen elterült a földön és néhány görcsös rángás után nem mozdult többé.

Odan gyorsan odalépett Tarzanhoz. Rátette egyik tenyerét a saját mellére, a másikat Tarzanéra.

- Tarzan, a rettenetes, - mondta. - Nem kérek nagyobb kegyet, csak azt, hogy fogadj barátságodba.

- Én sem kivánok mást, mint hogy Omat barátai a barátaim legyenek, - felelte a majomember egyszerüen, viszonozva a másik üdvözlését.

- Mit gondolsz, vajjon az oroszlán elérte-e Panatleet? - kérdezte Omat aggodalmasan Tarzanhoz lépve és vállára téve kezét.

- Nem, barátom. Ez az oroszlán, amely bennünket megtámadott, még éhes volt.

- Ha testvérem volna, azt sem ismerhetném jobban, mint az oroszlánokat, - felelte Tarzan.

- Csak addig tudjuk követni, amig friss a nyom, - felelte a majomember, azzal szimatjára bizva magát, tovább vezette őket, le a szakadék irányába, majd egy éles fordulattal addig a baloldali ösvényig, amely a Korulul felé lejtősödő szikla csucsához torkollt. Tarzan most néhány percig figyelmesen nézegette a talajt jobbra és balra, majd felegyenesedett és Omatra pillantva, lemutatott a szakadékba.

A vazdon egy hosszu percig lebámult a tátongó mélységbe, ahol egy zajló patak futott keresztül sziklás ágyában. Majd hirtelen lehunyta szemét és borzadva elfordult.

- Még pedig azért, hogy elmeneküljön az oroszlán elől, - egészitette ki Tarzan. - A bestia már egészen a nyomában volt... Nézd, itt magad is láthatod a négy karmának a lenyomatát a füben, ahogy hirtelen visszarántotta magát a szakadék szélén.

- És van valami remény...? - kezdte Omat. Tarzan figyelmeztető mozdulata azonban hirtelen elhallgattatta.

- Odalenn, - suttogta a majomember, - igen sok ember közeledik. Szaladnak errefelé, a hegylánc felől...!

Néhány percig igy maradtak és ekkor már a paluldoniak is meghallották a közeledő lábak dobogását, amelyet időnként egy-egy rekedt kiáltás követett.

- Ez a korululok harci kiáltása, - suttogta Omat. - A vadászkiáltás, amelyet akkor hallatnak, amikor emberek üldöznek embereket. Rögtön megfogjuk látni őket és ha Jadbenotho kegyes lesz hozzánk, akkor nem lesznek sokkal többen, mint mi...

- Sokan vannak, - mondta Tarzan. - Negyvenen, vagy ötvenen. De nem lehet tudni, hogy ebből mennyi az üldöző és mennyi az üldözött. Csak inkább sejteni lehet, hogy az üldözők vannak többen, különben az üldözöttek nem menekülnének olyan gyorsan.

- Ez Anun, Panatlee apja, a két fiával! - kiáltotta Odan. - Ha nem sietünk, elfutnak mellettünk anélkül, hogy észrevennének, - tette hozzá Omatra, a főnökre pillantva.

- Gyerünk! - mondta az utóbbi talpra ugorva és rohanva, hogy a három menekülő elébe kerülhessen. A többiek követték.

A menekülők éppen csakhogy egy pillanatra álltak meg, amig a váratlanul felbukkant segédcsapat hozzájuk csatlakozott és akkor is kutató szemekkel méregették Tadent és Tarzant.

- A korululok sokan vannak, - kiáltotta Anun. - Szivesen szembefordulnánk velük, de legelőször is értesitenünk kell Essatot és népünket.

- Nagyon helyes, - kiáltotta Anun. - Panatlee mindig mondta, hogy vissza fogsz jönni és megölöd Essatot.

- Gyertek! - kiáltotta Tarzan. - Forduljunk meg és nagy kiáltozással támadjunk rájuk. Ők csak három embert üldöztek és ha most azt látják, hogy nyolcan támadnak rájuk, azt fogják hinni, hogy még sokan vannak mögöttünk. Közben pedig az, aki a leggyorsabb közöttünk, elérheti a szakadékot és hirt vihet a törzsnek.

- Helyes, - mondta Omat. - Idan, te vagy a legfürgébb lábu! Vigyél hirt Korululja harcosainak; mondd meg nekik, hogy harcolunk a korululokkal a hegygerincen és hogy Abon azonnal küldjön ide száz embert!

Idan, Anun fia, gyorsan eliramodott a korululják sziklabarlangjai felé, mig a többiek szembefordultak a közeledő korululokkal. Az üldözők vezetői az erősités láttára megtorpantak, nyilván várva a többieket is, hogy hozzájuk csatlakozzanak és azért is, hogy megtudják, milyen erős a velük szembeforduló csapat. A vezetők, akik talán gyorsabb futók voltak, mint a többiek, messze előttük jártak, mert az üldöző csapat még csak most kezdett kibontakozni a bokrok közül és igy, amikor Omat és társai rájuk vetették magukat, hátrálni kezdtek és ennek természetes folyamánya az volt, hogy a többieket is vad menekülésben sodorták magukkal.

Ezen az első sikeren felbuzdulva Omat utánuk vetette magát a bozótba, mig kis csapata vitézül támadott mind a két szárnyon, harsány és félelmetes vad orditozással üldözve a megfutamodott ellenséget. Az ágas-bogas bozótban azonban elszórodtak egymástól és Tarzan, aki mindig gyorslábu volt és különben is kereste a harcot, csakhamar messze a többiek előtt száguldott - amely elővigyázatlansága rövidesen meg is bosszulta magát.

A korulul harcosok ugyanis csak biztonságosabb helyre huzódtak vissza a bozótba, különösen, miután kezdtek rájönni, hogy üldözőik sokkal kevesebben vannak, mint ő maguk. Igy aztán ott helyezkedtek el, ahol a bokrok a legsürübbek voltak - és Tarzan, a dzsungel fia egyenesen beleszaladt ebbe a csapdába.

A száguldó majomember előtt egy magányos fekete harcos bukkant fel, aki menekülve magával csalogatta őt a lesben állók felé. Végül felemelt bunkóval és kihuzott késsel szembefordult vele és amikor Tarzan támadásra készült, egyszerre egy féltucat bozontos szőrü vazdon ugrott elő a környező bokrokból.

Ebben a pillanatban - sajnos azonban már későn - ébredt tudatára a hatalmas majomember az őt fenyegető veszélynek. Egy másodperc viziószerü élességgel villant fel előtte elveszett hitvesének képe és az jutott eszébe, hogy élete párját soha többé nem fogja viszontlátni, mert utolsó órája nyilvánvalóan elérkezett.

A gondolat nyomán vad gyülölet töltötte el szivét ezek ellen az alantas teremtmények ellen, akik keresztezik szándékait és örökre elszakitják őt feleségétől... Vad orditással rávetette magát az előtte álló harcosra. Ugy csavarta ki kezéből a dorongját, mintha amaz csak egy gyámoltalan kisgyerek lett volna. Ugyanakkor baljával megsemmisitő ökölcsapást zuditott a vazdon arcába, amely megrecsegtette a csontokat és amelytől a férfi hangtalanul zuhant végig a földön. Most elesett bajtársuk dorongjával támadt a többiekre, hatalmas csapásokat osztogatva jobbra és balra, de végül is elnyomta a tulerő. A dorong csaknem szilánkokká foszlott kezében és ekkor egyszerre huszan vetették rá magukat. Valaki hátulról fejbeütötte. Egy percig támolyogva állott, - ingadozva, mint a hatalmas fenyő a favágók fejszéje alatt - aztán végigzuhant a földön.

A korululok egy része most Omat csapata ellen fordult. Hallani lehetett a közelben csörtető csatazajt és nyilvánvaló volt, hogy a korululják végül is kénytelenek visszavonulni. S a bozóton keresztül átsüvitett Omat hangja, amint aggodalmasan szólongatta hiányzó bajtársukat.

- Valóban rettenetes, - ismételte az egyik korulul harcos, aki nagynehezen tápászkodott fel arról a helyről, ahová Tarzan lesujtotta. - Tarzan, a rettenetes! Sőt még a rettenetesnél is rettenetesebb!...

Ugyanakkor, amikor Tarzan lebukott ellenségei között - sok mértfölddel odébb egy férfi állapodott meg a Paluldont körülvevő mocsár külső szélén. Meztelen testét csak egy ágyékkötény és három töltényszijj fedte; ez utóbbiak közül kettő a vállán volt keresztbe akasztva, a harmadik a derekát övezte. Hátára szijjazva még egy Enfield-puska lógott; azonkivül egy hosszu kés, egy ijj és egy nyil-puzdra volt nála. Messziről jött; vad és kegyetlen országokon keresztül, életét veszélyeztetve vérszomjas állatok és még vérszomjasabb emberek között, de municiójának minden egyes patrónja megvolt még, ugyanolyan érintetlenül, mint azon a napon, amikor elindult.

Az ijj és nyilak, meg a hosszu kés megnyitotta előtte az utat mindenfelé. Sokszor óriási veszélyekkel nézett szembe, amelyek azonnal sokkal kisebbekké zsugorodtak volna, ha csak egyszer is elsüti gondosan karbantartott fegyverét. Vajjon milyen célra tartogathatta értékes municióját, hogy inkább az életét tette kockára, semmint, hogy egyetlen patront is elpazaroljon? Vajjon kinek a számára tartogatta ezeket a halálthozó golyókat? - Ezt azonban a világon egyedül csak ő tudta.

Amikor Panatlee átlépte a Korulul fölötti szikla peremét, azt hitte, hogy a következő pillanatban halálra fogja zuzni magát a mélységben. De inkább ezt az utat választotta, mintsem, hogy az oroszlán karmai darabokra tépjék.

A sziklák helyett azonban hatalmas zuhanással egyenesen a folyó vizébe esett, amely ezen a helyen meglassitva futását, mély tóvá szélesült.

A leány kétszer-háromszor felbukott, majd ismét lemerült a jeges vizbe, amig végre visszanyerte eszméletét és hatalmas karcsapásokkal uszni kezdett a szemközti part felé. A szárazföldet elérve kievickélt a partra, aztán lihegve végigfeküdt a homokon és teljesen kimerülten maradt ott mindaddig, mig a közeledő hajnali derengés nem figyelmeztette arra, hogy jó lesz valamilyen rejtekhely után néznie, mert hiszen most már népe ellenségeinek országában tartózkodott.

Fölkelt és elrejtőzött a magas növényzet között, amely mindenütt buján tenyészik Paluldon vizben bővelkedő szakadékai között.

Itt, - a fák és bokrok között - biztonságban volt mindenki elől és élelmet is találhatott, mert köröskörül, mindenfelé, szinte kinálkozott az ennivaló, különböző gyümölcsök, bogyók és izes gyökerek formájában, amely utóbbiakat a halott Essat késével vájt ki a földből.

Hiszen ha legalább tudta volna, hogy Essat halott! Micsoda megpróbáltatásoktól, félelmektől és kockázatoktól menekedett volna meg, de eszébe sem jutott más gondolat, mint az, hogy Essat él és ezért nem mert visszatérni Korululjába. Legalább is addig nem, amig a férfi izzó gyülölete le nem csillapul. Talán később megkockáztathatja; majd ha apja és fivérei is visszatérnek barlangjukba, de most még nem!

Viszont itt sem maradhatott sokáig az ellenséges korululok tőszomszédságában és biztonságos helyet kellett találnia a vadállatok elől is, még mielőtt az éjszaka leszáll.

Miközben ezeken a kérdéseken töprengve üldögélt egy fatönkön, hirtelen megütötte a fülét valami össze-vissza orditás, amelyben azonnal felismerte a korululok harci kiáltásait. A hangok egyre közelebb és közelebb furakodtak rejtekhelyéhez. Kisvártatva a levélfüggönyön keresztül három férfialakot látott rohanni az ut mentén s mögöttük egyre hangosabb és hangosabb lett az üldözők vésztjósló orditozása.

A három férfi csakhamar elveszett a szeme elől. Most felbukkantak az üldözők, akik negyvenen, vagy ötvenen lehettek. A leány lélekzetét visszafojtva lapult meg - a harcosok azonban nem tértek le a nyomról és elhaladtak mellette, nem is sejtve, hogy néhány yardnyira tőlük egy ellenséges nő lappang.

Aztán ismét megpillantotta a menekülőket: három vazdon harcost, amint lélekszakadva igyekeznek felfelé a meredek lejtőn. Figyelő szeme tágra nyilt. Lehetséges volna? Óh, Jadbenotho! Ha csak egy pillanattal előbb eszébe jutott volna, akkor csatlakozhatott volna hozzájuk! Mert hiszen a három menekülő nem más, mint apja és két fivére!... Most már azonban késő volt!

Az üldözés pedig folyt tovább, amig csak a menekülők és üldözőik egyként el nem tüntek a boldogtalan leány tekintete elől.

Panatlee tisztában volt vele, hogy most már menekülnie kell innen. Minden pillanatban jöhetnek ellenséges harcosok - és tudta, hogy vége van, ha rábukkannak.

De merre menjen? Mögötte volt Essat és az a korulul csapat, amely övéit üldözte - előtte, a következő szakadékon tul, terült el a Korulul-gryf, azoknak a szörnyetegeknek a lakóhelye, amelyeknek még csak az emlitésére is borzadály töltötte el Paluldon valamennyi lakosának szivét - alatta, a völgyben feküdt a hodonok országa, ahol halál, vagy örökös rabszolgaság várja az idegent - itt viszont Korulul veszi körül, ahol nyüzsögnek törzsének régi ellenségei és rajtuk kivül a különböző, emberhusra éhes vadállatok.

Néhány percnyi habozás után délkelet felé fordult és a vizmosáson keresztül megindult a Korulul-gryf felé - ahol legalább emberektől nem kellett tartania. Mert mint minden primitiv emberben, Panatleeben is meg volt az a tudat, hogy minden ellenséges bestia között az ember a legkegyetlenebb és a legfélelmetesebb.

Óvatosan előrehaladva, elérte a sziklának Korulultól legtávolabb eső szélét és itt ugy délfelé egy aránylag könnyen járható lejtős utra bukkant. Átjutva a szakadékon, most utóljára megállott a Korulul-gryf szélén - annak a helynek a küszöbén, amelyet népének hagyományai különböző borzalmakkal népesitettek be. Odalenn párásan és rejtelmesen terült el a növényzet, hatalmas fák ingatták koronáikat, amelyek csaknem egy magasságba emelkedtek a környező sziklák csucsával - és az egész táj fölött kisérteties csönd honolt.

Panatlee hason csuszott előre és kihajolva a szikla peremén, figyelmesen vizsgálta az alatta elterülő sziklafal felületét. Barlangokat és kőből faragott kapaszkodó szögeket pillantott meg és most eszébe jutottak gyermekkorában hallott mesék arról, hogy miképpen jöttek a griffek a hegyeken tuli mocsarakból és végül hogyan menekült el előlük a Korululják törzse, miután ezek a szörnyetegek tömérdek ártatlant elpusztitottak. Azóta - senkisem tudja milyen régen - ezek a barlangok lakatlanok maradtak. Panatlee megborzongott, de aztán eszébe jutott, hogy ezekben a barlangokban mindenesetre legalább menedéket találhat a griffek elől.

Végre is felfedezett egy helyet, ahol a kapaszkodó szegek fölértek egészen a szikla csucsáig. Kétségtelenül ez volt az az ut, amerre annakidején törzsének emberei végleg elhagyták a szakadékot.

Panatlee lefelé kezdett mászni a legfelsőbb barlang irányában. Az ajtó előtti tornác ugyanolyan volt, mint az ő törzsének barlangjaiban. A tornác padlózata azonban tele volt ágakkal, madárfészkekkel és hulladékkal és ahogy sorba járta ezeket a tornácokat, mindegyiket ugyanilyen mocskosnak találta. Nem volt értelme, hogy tovább keresgéljen. Ez, amelyiknek tornácán állott, aránylag elég tágasnak és kényelmesnek tünt. Késével nekilátott eltakaritani a szemetet, amelyet azután egyszerüen ledobált a mélységbe - félszemmel azonban mindig lefelé pillantott a néma szakadék felé, amerre Paluldon félelmetes szörnyetegei tanyáztak.

De az övén kivül más szemek is voltak ott - amelyeket azonban ő nem láthatott. Ezek a tüzespillantásu, mohó, vad és kegyetlen szemek figyelmesen követték minden mozdulatát és mögöttük egy félig emberi agy hamarosan megszőtte a maga kegyetlen tervét.

Panatlee tapasztalatból tudta, hogy a barlangok közelében mindig lehetett friss ivóvizet találni, ugyhogy az egyetlen nehézséget majd csak az élelem megszerzése fogja jelenteni. De ha erről gondoskodik, akkor aztán örökre is elélhet itt, ebben a sziklába vájt menedékházban, ahol biztonságban van mindenkitől, mert hiszen ember nem meri betenni a lábát a Korulul-gryf elátkozott birodalmába.

A barlang belsejét otthonosnak és ismerősnek találta. Odabenn kevesebb szemét akadt, mint kinn a tornácon és az itt talált ágakból csakhamar tüzet rakott, amelynek fényénél szemügyre vette a beljebb fekvő szobákat is. Körülnézett, hogy nem találna-e valami puhább fekvőhelyet; az előző tulajdonos azonban láthatólag mindent magával vitt, amikor elmenekült... Odalenn a szakadékban bőségesen találhatott puha leveleket és illatos füveket, de Panatlee torka összeszorult arra a gondolatra, hogy testi kényelme kedvéért megkockáztassa a leereszkedést abba a félelmetes szakadékba.

Igy azután, amikor az árnyékok hosszabbodni kezdtek és közeledett az éjszaka, kénytelen volt megelégedni azzal a fekvőhellyel, ami éppen kinálkozott. Fáradt is volt. Már két napja nem aludt és közben különböző veszélyeknek és megpróbáltatásoknak volt kitéve. Nem csoda tehát, hogy a kemény fekhelyen is azonnal elaludt, amint lehajtotta a fejét.

Mialatt aludt, a hold fölkelt és ezüstös fényével bevonta a sziklafal fehér felületét. A távolban egy oroszlán orditott. Aztán nagy csönd terjengett mindenfelé.

Hirtelen a szakadék felső részéből egy mély ugatás hallatszott. Ugyanakkor megmozdult valami a szikla tövében álló fák között. A mély és baljós ugatás, amelyre lentről, az elhagyott falu felől hasonló hangok feleltek, megismétlődött. Aztán valami leesett a fa koronájáról, egyenesen az alá a barlang alá, amelyben Panatlee aludta álmát - leesett és most halkan, óvatosan mozgott a sürü árnyékban. Felfelé kuszott a sziklafalon - s most már meg is lehetett ismerni a körvonalait a holdfényben. Olyan volt, mint valami rossz álomszülte látomás, - mint egy óriási, szőrös hernyó, amelynek azonban kezei és lábai voltak és amely nesztelenül és céltudatosan kuszott felfelé a kapaszkodó szegek segitségével annak a barlangnak az irányába, ahol Panatlee aludta az igazak álmát.

Fájdalmat érzett a fejében és egyelőre körülbelül ez volt minden tudatos érzése. Egy perccel később azonban ide-oda mozgó furcsa árnyak vonták magukra a figyelmét. Látta, hogy valami a barlangban van és körülötte vagy egy tucat vazdon üldögél. Valami durva kőcsészében olaj égett és ez világitotta meg a barlang belsejét és táncoltatta a falon a harcosok megnyult árnyékát.

- Élve hoztuk el neked, gund, - hallotta hirtelen egyikük hangját, - mert ilyen hodon ezelőtt még sohasem volt a világon: nincs farknyulványa és ugylátszik, hogy enélkül jött a világra, mert semmiféle forradás sem látszik, ugyhogy ezt a farknyulványt nem utólag vágták le. Kezének és lábának ujjai is egészen mások, mint akármelyik törzsé, amely Paluldonban lakik. Sokkal erősebb, mint számos ember együttvéve és olyan bátran támad, mint a csikos oroszlán. Élve hoztuk el neked, hogy megtekinthesd, mielőtt megöljük!

A főnök felkelt a helyéről és közelebb lépett a majomemberhez, aki most megint lehunyta a szemét és eszméletlenséget tettetett. Érezte, hogy szőrös kezek megforditják fektében. A gund tetőtől talpig megvizsgálta és közben, főleg kéz- és lábujjai alakjára és nagyságára vonatkozó megjegyzéseket tett.

- Ezekkel az ujjakkal, - mondta, - és farknyulvány nélkül nem is tudhat kapaszkodni.

- Nem, - felelte az egyik harcos. - Egész biztosan leesne akármelyik kapaszkodó szögről.

- Sohasem láttam még ehhez hasonló lényt, - jelentette ki a főnök. - Ez se nem vazdon, se nem hodon. Kiváncsi vagyok, vajjon honnan került ide és mi lehet a neve?

- A Korululják folyton azt kiáltották feléje: "Tarzan jad guru!" és nyilvánvalóan ez a neve, - felelte a harcos. - Most azonban már, hogy megnézted, megölhetjük?

- Nem, - válaszolta a főnök. - Megvárjuk, amig az élet visszatér a fejébe és akkor ki fogom kérdezni. Maradj mellette, Intan, és vigyázz rá. Ha majd észreveszed, hogy magához tér és beszélni tud, akkor hivass ide engem!

Megfordult és kiment a barlangból. A harcosok Intan kivételével követték. Miközben Tarzan mellett elhaladtak, a majomember kivette beszédjük elkapott foszlányaiból, hogy a korululja segitség még idejében megérkezett és visszaszoritotta őket. Idan gyors lába tehát nyilvánvalóan megmentette Omat és harcosai életét.

A majomember mosolygott magában, aztán félig kinyitva szemét, Intan felé pillantott. A harcos a barlang szájánál állott és kifelé bámult - háttal fordulva a fogolynak. Tarzan megvizsgálta a kötelékeit és ugy találta, hogy azok nem tulságosan feszesek. És főleg szerencse volt, hogy kezeit elől kötözték össze. Ami egyébként nyilván mutatta, hogy a vazdonok nem igen szoktak foglyokkal bibelődni.

Óvatosan felemelte csuklóját és szemügyre vette a köteléket. Ugy látta, hogy elég gyönge. A következő pillanatban már munkához is látott erős fogaival, de közben éber szemmel követte Intan, a korulul harcos mozdulatait.

Az utolsó göcs akkor lazult meg és Tarzan kezei akkor váltak szabadokká, amikor Intan éppen megfordult, hogy egy pillantást vessen foglyára.

Azonnal észrevette, hogy a fogoly megváltoztatta helyzetét, már nem a hátán feküdt, mint akkor, amikor magára hagyták, hanem féloldalt és a keze föl volt huzva egészen az arcáig. Intan közelebb lépett és lehajolt hozzá. Ugy találta, hogy a kötelék tulságosan laza a fogoly csuklója körül. Kinyujtotta kezét, hogy megtapogassa a köteléket, ugyanakkor azonban két kéz nyult ki feléje, egyik a csuklóját ragadta meg, a másik a torkát.

A ragadozóéra emlékeztető támadás oly váratlanul érte Intant, hogy nem volt ideje kiáltani. A következő pillanatban támadója előrerántotta, ugyhogy elvesztette egyensulyát, átbukott a foglyon és elterült a földön. Tarzan pedig már a mellén térdelt. Intan görcsösen küzdött, hogy kiszabaditsa magát és igyekezett kihuzni kését tokjából. De Tarzan hamarább kaparintotta meg a kést, mint ő. Most a vazdon farknyulványa rácsavarodott támadója torkára és megszorult körülötte, ha arra került a sor, ő is tudott fojtogatni! Kése azonban, amely most ellenfelének kezébe került, egyetlen vágással tőből lekanyaritotta dédelgetett nyulványát. A vazdon elgyöngülve küzdött életéért, tekintete fátyolossá vált. Tudta, hogy vége van és ebben nem is tévedett. Egy perccel később halott volt. Tarzan felegyenesedett és egyik lábát halott ellenfele mellére helyezte. Óh, mennyire szerette volna ősi diadalorditását hallatni! De nem merte.

Ekkor észrevette, hogy azok, akik elfogták, lasszóját otthagyták a vállán és kését is visszadugták hüvelyébe. Furcsa teremtmények! Ő persze nem tudta, hogy ezek a primitiv lények babonásan féltek a halott ellenség fegyvereitől, mert azt tartották, hogy ha ezek nélkül temetik el, akkor örökre kisérteni fogja azokat, akik megölték. Ugyanez okból ijját és puzdráját is ott találta a közelben, a barlang falának támasztva.

Tarzan odalépett a barlang szájához és kinézett. Az éjszaka éppen leszállott. Hangokat hallott a közeli barlangok felől és orrát megcsapta az éppen főzésben lévő ételek illata. Aztán lenézett és hirtelen megkönnyebbüléssel állapitotta meg, hogy a barlang, amelyben állott, a legalsóbb sorban volt, alig harminc lábnyira a szikla tövétől.

Már éppen azon volt, hogy minden idővesztegetés nélkül megpróbál leereszkedni, amikor egy gondolat villant át az agyán; egy gondolat, amely abból a névből fakadt, amelyet a vazdonok adtak neki - Tarzan jad guru - Tarzan, a rettenetes. Visszafordult és bement a barlangba, ahol Intan holtteste feküdt. Egyetlen vágással lenyisszantotta a harcos fejét, aztán a tornác szélére cipelte és ledobta a lent elterülő sik földre. Majd maga is leereszkedett a szögek alkotta lépcsőzeten, olyan könnyedséggel, amely ugyancsak meglepte volna a korululokat, akik meg voltak győződve róla, hogy ezekkel a végtagokkal nem is tudhat kapaszkodni...

A földre érve felvette Intan fejét és gyapjas hajzatánál fogva, borzongató zsákmányát, eltünt vele a fák árnyékában. Ebben a szörnyüségben azonban volt bizonyos észszerü megfontolás is. Tarzan nagyon jól tudta, hogy a korululok magukon kivül lesznek a haragtól, ha felfedezik tettét. De azt is biztosra vette, hogy ez a harag csakhamar a tőle való félelemnek és remegésnek fog helyet adni.

A falu alá érve Tarzan visszatért a szikla tövéhez és utat keresett, amerre felkapaszkodhatnék a szakadékból és igy elérhetné a korululja Omat faluját. Végre elérkezett ahhoz a helyhez, ahol a folyó oly közel folyt a sziklafalhoz, hogy kénytelen volt átuszni a tulsó partra, hogy az ösvényt követhesse. Éles szimatja azonban itt valami ismerős szagot fedezett fel. Panatlee nyomának szaga volt, tudniillik ez volt az a hely, ahol a leány kievickélt a folyóból és bevetette magát a dzsungelbe.

A majomember abban a pillanatban megváltoztatta tervét. Panatlee élt, vagy legalábbis élt azután is még, hogy leugrott a szikla csucsáról! Már pedig Tarzan eredetileg az ő keresésére indult. Most aztán elhatározta, hogy barátja, Omat kedvéért folytatni fogja a kutatást az eltünt leány után, akinek e szerencsés véletlen folytán ismét a nyomára bukkant.

Szimatja biztosan vezette a dzsungelen át és a szakadékon keresztül, egészen addig a pontig, ahol Panatlee felfelé kezdett kuszni a szemben fekvő sziklákon. Tarzan itt elhagyta Intan fejét, hajánál fogva felkötve egy fa alacsony ágára, mert tudta, hogy ez csak akadályozná a hegymászásban. Aztán majomügyességgel maga is kuszni kezdett, mindenütt könnyedén követve Panatlee nyomának szagát.

Tarzan semmit sem tudott és sohasem hallott a Korulul-gryfről. Látott ugyan már homályos, félelmetes árnyakat az éjben és Taden és Omat beszéltek neki óriási szörnyetegekről, akiktől minden ember reszket. De Tarzan gyermekkora óta hozzá volt szokva ahhoz a tudathoz, hogy a halál mindig ott leselkedik az ember sarkában. Ő ugy élt, mint az oroszlán, vagy a tigris, vagy az elefánt, vagy a majom - igazi fia volt a dzsungelnek, aki csak saját ügyességére és eszére számithatott magányos harcában a többi teremtménnyel szemben. Ennélfogva semmisem lepte meg és semmitől sem félt s ugy haladt keresztül az ismeretlen vidékeken, a félelmetes éjszakán át, mint akár egy békés farmer a tanyája felé, szürkületkor...

Panatlee nyoma most megint megszünt az egyik szikla gerincének csucsán. De ezuttal semmi jel nem mutatta, hogy ismét leugrott volna a szakadék széléről és Tarzan néhány percnyi kutatás után észrevette a kőből vágott kapaszkodó szögeket, amelyek segitségével a leány leereszkedett a falon.

Ahogy ott hasalt a sziklacsucs peremén, figyelmesen nézegetve a szögeket, hirtelen a szikla lábánál valami mozgolódás vonta magára a figyelmét. Nem ismerte fel, milyen lény az, amely amott lappang, de látta, hogy mozog, sőt rögtön azt is észrevette, hogy a lejjebb lévő szögek segitségével felfelé kapaszkodik. Figyelő tekintettel követte, amint egyre magasabbra és magasabbra emelkedett, amig végre már egész tisztán láthatta a körvonalait és az a meggyőződés alakult ki benne, hogy az ismeretlen lény leginkább valami hatalmas majomhoz hasonlit. Csakhogy ennek a teremtménynek is farknyulványa volt és egyéb tekintetekben is valahogy mégis különbözött a valódi majomtól.

Lassan kuszott felfelé a felső sorban lévő barlangok irányába, amelyek egyikében azután eltünt.

Tarzan megnyugodva ismét követni kezdte Panatlee nyomát. És követte a kő-szegek mentén, lefelé a legközelebbi barlangig, majd onnan tovább, végig az egész felső soron. Aztán a majomember hirtelen felvonta a szemöldökét, amikor látta, hogy ez az ut milyen irányba vezet. Igyekezett gyorsabban haladni. Csaknem elérte már a harmadik barlangot, amikor a "gryffek szakadékán" hirtelen éles, hátborzongató sikoltás hasitott végig.

Panatlee a fizikailag és idegileg teljesen kimerültek zavaros álmát aludta. Azt álmodta, hogy a Korulul-gryf mélyén egy nagy fa tövében alszik és egy félelmetes vadállat lopakodott oda melléje, ő azonban sem a szemét felnyitni, sem megmozdulni nem tudott. Sikoltani szeretett volna, de hang nem jött ki a torkán. Emberfölötti erőfeszitéssel mégis felnyitotta a szemeit és abban a pillanatban tudta, hogy csak álmodott. Az álomkép lidércnyomása azonban ekkor sem szünt meg. Abban a homályos világitásban ugyanis, amely beszürődött a sötét szobába, egy elmosódó alakot pillantott meg és érezte magán a szőrös ujjak érintését. Jadbenotho! Ez már nem volt álom! És ekkor iszonyuan felsikoltott. Megpróbálta ellökni magától az ismeretlen lényt. Sikoltására azonban mély morgás volt a válasz és egy másik szőrös kéz ragadta meg hajánál fogva. Az állatszerü lény most felegyenesedett hátsó lábain és kiráncigálta a barlangból a tornácra, amelyet megvilágitott a holdfény. A leány ugyanabban a pillanatban egy második alakot is észrevett, amely éppen felbukkant a tornác tulsó végén - és ezt az alakot egy hodonnak vélte.

Az állat, amely fogva tartotta, szintén észrevette az ujabb jövevényt és vészesen morogni kezdett, de nem engedte el a leány haját. Leguggolt, mintha támadást várna és ugyanekkor morgása is mind fenyegetőbbé vált. Szemben vele a másik ismeretlen lény is leguggolt és az is morogni kezdett - legalább annyira félelmetesen, mint emez.

Panatlee reszketett a félelemtől. Most már biztos volt, hogy ez az ujabb jelenség nem hodon. És noha igen rettegett a hodonoktól, még jobban félt ettől a lénytől. Tisztán érezte, hogy el van veszve. Ez a két szörnyü teremtmény valószinüleg harcolni fog érte, de bármelyikük is győz - neki vége van. Legfeljebb még abban reménykedett, hogy a küzdelem közben talán alkalma nyilik rá, hogy levesse magát a Korulul-gryf sziklái közé.

Abban az állatszerü lényben, amely őt foglyul ejtette, felismerte a torodon-t, - a másikat azonban nem tudta hová tenni magában, annak ellenére, hogy a holdfényben most már egész tisztán kivehette az alakját. Ennek a lénynek ugyanis nem volt farknyulványa. S ahogy kezére és lábára pillantott, észrevette, hogy ezek a kezek és lábak sem olyanok, mint Paluldon bármely fajtájának végtagjai. Ez a csodálatos lény lassan közeledett a torodon felé, egyik kezében fénylő kést emelve, majd hirtelen megszólalt és ekkor Panatlee rémületét nem sokkal kisebb meghökkenés váltotta fel.

- Ha ez az állat elengedi a hajadat, - mondta a lény, - amint hogy rögtön el fogja engedni, mert védekeznie kell, gyorsan szaladj a hátam mögé, Panatlee és siess ahhoz a barlanghoz, amely a legközelebb van azokhoz a szögekhez, amelyeken leereszkedtél a szikla csucsáról! Onnan nézd, hogy mi történik. Ha engem legyőznének, még lesz elegendő időd, hogy elmenekülj ez elől a lassumozgásu állat elől, ha viszont én győzök, akkor odamegyek érted. Én ugyanis Omat barátja vagyok és igy a te barátod is!

Panatleet az utolsó szavak megnyugvással töltötték el, ámbár nem értette őket. Honnan tudhatta ez a furcsa lény az ő nevét? Honnan tudhatta, hogy milyen szögeken ereszkedett le ahhoz a bizonyos barlanghoz?

- Tarzan vagyok, - felelte a majomember, - és most jövök egyenesen Omattól, Korululja gund-jától, hogy téged felleljelek.

Omattól, Korululja gund-jától! Micsoda értelmetlen szavak voltak ezek? De nem volt ideje kérdezősködni, mert a férfi most a torodon felé közeledett és az állat csakugyan azt tette, amit ez a furcsa lény előre megjósolt - elengedte a leány haját, hogy támadhasson.

Egy másodperccel később a két lény halálos ölelésben fonódott össze. Mindegyik a másik torkát kereste. Panatlee dermedten állott mellettük, de nem használta ki az alkalmat a menekülésre. Csak várt és primitiv kis agyában egyre az imént hallott szavak forogtak: "Én Omat barátja vagyok." Csak várt tehát, döfésre emelt késsel, hogy beleavatkozhassék a küzdelembe és segitsen legyőzni a torodont. Azzal ugyanis tisztában volt, hogy az ismeretlen idegen ezt amugy sem lesz képes egyedül véghezvinni, tekintve az állatszerü torodon ügyességét és rettenetes erejét. Ilyen torodon nem sok fordult elő Paluldonban, de bármily kevesen akadtak is, rémei voltak a vazdon és hodon nőknek, mert az öreg him torodonok állandóan ott kószáltak Paluldon hegyei között és jaj volt annak a nőnek, aki a karmai közé került!

A torodon farknyulványa rácsavarodott Tarzan egyik bokájára és igy elgáncsolva lerántotta a földre. Mindketten lezuhantak, a majomember azonban oly fürge volt, hogy esésében maga alá gyürte a bestiát. A farknyulvány azonban most a torka felé kezdett kuszni, ami annál veszélyesebbnek látszott, mert esés közben Tarzan kénytelen volt elengedni a kését, amely a földre esett és most számára elérhetetlen távolságban éppen a tornác szélén feküdt. Viszont mindkét keze el volt foglalva azzal, hogy lefejtse magáról a szőrös ujjakat. És közben a fojtogató farknyulvány halálos biztonsággal, egyre közeledett.

Panatlee lélekzetét visszafojtva állott mellettük, de semmiféle alkalom nem kinálkozott arra, hogy beleelegyedhessék a küzdelembe anélkül, hogy Tarzan életét is ne veszélyeztetné, mert a két küzdő percenként változtatta a helyzetét. Tarzan érezte, hogy a kigyózó farknyulvány lassan, de biztosan nyakaköré hurkolódik, annak ellenére, hogy fejét egészen behuzta a vállai közé. A küzdelem reménytelennek látszott a hatalmas bestiával szemben, amely méltó ellenfele lett volna akár Bolgani-nak, a gorillának is. Ennek tudatában emberfölötti erőfeszitéssel lerázta magáról az óriás karokat és belemélyesztette fogait a torodon nyakának főütőerébe. Ugyanekkor az állatszerü lény farka rácsavarodott Tarzan torkára és most rettenetes küzdelem kezdődött. A majomember mozdulatait és erőfeszitéseit azonban az emberi észszerüség irányitotta és igy történt, hogy a görgő-forgó testük lassanként abba az irányba haladt, amerre Tarzan kivánta - a tornác széle felé.

Már alig birt lélekzetet venni és érezte, hogy a nyelve kilóg a szájából. Tudata kezdett elhomályosulni - de még egy végső kézmozdulattal megragadta a kést, amely ott feküdt a veszedelmes meredély szélén. Minden megmaradt erejét összeszedve, belevágta a pengét a vadállatba - egyszer-kétszer-háromszor. Aztán minden elsötétült előtte. Csak annyit érzett, hogy a torodon karjai közé zárva a halott bestiával együtt átbukik a szakadék peremén.

Tarzannak szerencséje volt, hogy Panatlee nem engedett ösztönös menekülési vágyának. Most ennek a körülménynek köszönhette életét. Abban a pillanatban ugyanis, amikor a leány a drámai végkifejlést látta, gyorsan hasravágódott a tornácon és még a legutolsó pillanatban elkapta a lebukó Tarzan bokáját.

A torodon ilyenformán egyedül zuhant le a széditő mélységbe. Panatlee azonban minden ereje megfeszitésével is csak alig birta tartani megmentőjét, akinek teste csaknem egészen kivül lógott a szikla peremén és igy lassan őt is magával vonta, egyre kijebb és kijebb a tornác szélén. Valami azt sugta neki, hogy ez a furcsa lény nem halt meg, csak elvesztette az eszméletét - érezte azonban, hogy ha sokáig ebben az ájulatban marad, akkor rövidesen el kell pusztulnia, mert gyönge és remegő ujjai már alig-alig tudtak megbirkózni a ránehezedő teherrel.

Tarzan ebben a pillanatban tért magához. Érezte, hogy a bokája köré kulcsolódó ismeretlen kéz fogása lazul - de még idejében elérte kezével a közelben lévő két kapaszkodó szöget. S ezeket éppen abban a szempillantásban ragadta meg, amikor bokája végleg kicsuszott Panatlee kezéből.

Miután lábának is támasztékot talált, első gondolata rögtön ellenfeléhez tért vissza. Vajjon hol lehet most a bestia? Talán odafenn lapul és várja Tarzan felbukkanását, hogy végezhessen vele?

Felnézett és tekintete a tornác szélén kihajló Panatlee rémült pillantásával találkozott.

- Helyes! - kiáltotta a majomember visszakuszva a szögeken a leány oldalára. - És te sértetlen vagy? - kérdezte.

- Idejében jöttél, - felelte Panatlee. - De ki vagy te és honnan tudhattad, hogy itt vagyok és honnan ismered Omatot és honnan jöttél és mit akartál azzal mondani, hogy Omat a gund?

- Várj csak, várj, - vágott közbe Tarzan, - egyszerre csak egyet kérdezz! De szavamra, ti valamennyien egyformák vagytok - Kercsak törzsének női éppen olyanok, mint az angol ladyk, vagy mint paluldoni nővéreik! Légy türelemmel és igyekezni fogok mindent megmagyarázni neked, amit tudni akarsz. Négyen kisértük el Omatot Korululjából, hogy téged megkeressünk. A korululok azonban megtámadtak és szétválasztottak bennünket. Engem elfogtak, de megmenekültem. Aztán ismét rábukkantam a nyomodra, követtem azt és igy értem ennek a sziklának a csucsára éppen akkor, amikor ez a szőrös bestia felfelé kezdett kuszni, hogy téged elérjen. Körül akartam nézni, amikor meghallottam a sikoltásodat - és a többit már te is tudod.

- De te azt mondtad, hogy Omat a gund Korululjában, - akadékoskodott a leány. - Pedig Essat a gund.

- Essat halott, - magyarázta a majomember. - Omat megölte őt és most Omat a gund. Omat azért tért vissza a törzshöz, hogy téged megkeressen. Ekkor ott találta Essatot a te barlangodban és megölte.

- Ez igaz, - mondta a leány, - Essat csakugyan bejött a barlangomba, én azonban leütöttem az arany mellpántommal és elmenekültem.

- És egy oroszlán vett üldözőbe, - egészitette ki Tarzan, - és akkor te leugrottál a szikláról Korululba. Csak azt nem értem, hogy akkor hogyan nem zuztad halálra magadat?

- Van valami, amit te nem értesz? - kiáltotta Panatlee. - Hiszen te mindent tudsz. De ha azt is tudod, hogy egy oroszlán üldözött és hogy leugrottam a szikláról, akkor hogyan van az, hogy nem tudod, hogy egy mély tóba estem és ez mentette meg életemet?

- Ezt is kideritettem volna, ha akkor nem jöttek volna a korululok és nem akadályozták volna meg, hogy nyomodat kövessem. Most azonban én szeretnék feltenni egy kérdést: hogy hivják ezt a lényt, amellyel az imént megküzdöttem?

- Torodonnak, - felelte a leány. - Én magam is csak egyetlen-egyet láttam ezelőtt. Szörnyü teremtmények ezek, amelyek eszesek, mint az ember és vadak, mint az állat. Nagy harcos az, aki egymagában meg tud küzdeni velük! - mondta leplezetlen csodálkozással bámulva a férfire.

- Nos, - mondta Tarzan, - most menj aludni, mert holnap visszatérünk Korululjába, Omathoz és azt hiszem, hogy az elmult két éjszakán nem sok pihenőben volt részed...

Panatlee most már tökéletes biztonságban érezve magát, békésen aludt egészen reggelig, mig Tarzan lepihent a tornác kemény kövére, a barlangon kivül.

A nap már magasan járt az égen, amikor felébredt. És ugyanez a nap már két órája sütött le egy másik emberi alakra, aki sok-sok mértfölddel odébb, hősiesen próbált utat vágni magának azon a mocsaras lápon keresztül, amely Paluldont elzárja a külső világtól. Herkulesi erőfeszitéssel haladt előre ez az ember, örvénylő mélységek és undok hüllők között, ugyszólván méterenként vágva utat magának. Több mint kétórai erőfeszitésébe került, mig végre elérte a mocsár közepén lévő nyilt vizet, amely körülbelül a láp területének felét jelezte. Egész alakját iszap és sár födte már ekkor, és ugyanilyen iszapos sártól volt mocskos dédelgetett Enfield-puskája is, amely két órával ezelőtt még oly gyönyörüen csillogott a felkelő nap első sugaraiban.

A nyilt viz szélén egy pillanatra megállt, aztán belevetette magát, hogy átusszon rajta. Hosszu, könnyü, erőteljes csapásokkal uszott, inkább a kitartásra, mintsem a gyors haladásra fektetve a sulyt. Tudta ugyanis, hogy ezen a nyilt vizen tul még ujabb kétórai küzködés vár rá a mocsáron keresztül, amig ismét szilárd földre teheti a lábát. Már körülbelül a felét megtette a távolságnak és megelégedetten tekintgetett hátra a maga mögött hagyott vizre, amikor a mélységből hirtelen egy félelmetes hüllő bukkant fel közvetlenül előtte és éles sziszegéssel, borzalmas száját tágra nyitva, nekitámadt...

Tarzan felébredt és kinyujtózott. Tele tüdővel szivta be a friss reggeli levegőt. Szeme mohón itta be az előtte elterülő táj szépségét. Közvetlenül alatta feküdt a Korulul-gryf, imbolygó, hatalmas sötétzöld koronáju fáival. Tarzan számára ez a kép nem volt sem borzalmas, sem visszariasztó - ez a dzsungel volt, az ő imádott dzsungele! Jobbra tőle idelátszottak "Jadbenotho Völgyének" alacsonyabban fekvő nyulványai, kanyargó folyókkal és kék tavakkal tarkázva. Fehéren világitottak a napfényben itt-ott elszórt házcsoportok - a kisebb hodon törzsfőnökök feudális erődjei. Alurt, a "Világosság Városát" nem láthatta, mert azt eltakarta előle a sziklahajlás.

Néhány percig önfeledten bámulta a táj szépségét. Ekkor azonban korgó gyomra józanul kezdte figyelmeztetni. És Tarzan megint lepillantott a Korulul-gryfbe. Hiszen itt volt a dzsungel! Mire való a dzsungel, ha nem arra, hogy Tarzant táplálja? A majomember elmosolyodott és elkezdett lefelé ereszkedni a szakadékba. Hogy veszély fenyegetheti? Sebaj! Ki ismerte jobban a veszélyeket, mint Tarzan? Tudta, hogy minden dzsungelben halál lappang és ahol az élet a leggazdagabban burjánzik, ott van a halálnak a legbőségesebb aratása. Tarzan még sohasem találkozott a dzsungelben olyan lénnyel, amellyel meg ne tudott volna mérkőzni - néha elegendő volt rendkivüli ereje; néha a puszta erővel az emberi ész ravaszságát is kellett párositani. De Tarzan még soha életében nem állt szembe a gryf-fel...

Az előző este, miután álomra hajtotta a fejét, hallott különböző ugatásokat a szakadék irányából és el is határozta, hogy reggel megkérdi Panatleet, miféle fajtáju vadállat az, amely ilyenképpen felveri a dzsungel nyugalmát.

A szikla tövét elérve, egyenesen behatolt a dzsungelbe, ahol megállott és éles szemekkel körültekintett. Érzékeny szimattal vizsgált minden légáramlatot, hogy nem sodorja-e orra felé valamilyen elejthető vad szagát. Sok mindenféle különböző illat uszkált a levegőben. Ezek közül egyeseket minden nehézség nélkül felismert, mások azonban idegenek voltak számára - különböző vadak és madarak, fák, bokrok és virágok szaga, amelyek ismeretlenek voltak előtte. Egész halványan valami hüllő szagát is érezte. Ezzel a szaggal már számos izben találkozott, amióta Paluldonba behatolt.

Aztán hirtelen megütötte figyelmesen szimatoló orrcimpáit Bara, az őz erős, édes szaga. A majomember gyorsan, óvatosan haladt előre, mert mindennél jobban kedvelte Bara husát. A zsákmány nem lehetett messze és a vadász egyre közelebb hatolt hozzá, szorosan a fák tövében maradva, de állandóan ott érezte nyomában azt a halvány hüllő-szagot, amely valami hatalmas teremtményről beszélt számára. Magát az állatot még sohasem látta, csak egyszer érezte erősebben a szagát egy éjszaka a fák között. Ezuttal azonban ez a szag olyan elmosódott volt, hogy a dzsungel fia megnyugtató, biztos távolságban érezte magát tőle.

Tarzan, ahogy nesztelenül lépkedett előre, most hirtelen megpillantotta Barat, amint békésen ivott a Korulul-gryfet átszelő patakok egyikéből, egy tisztáson, a dzsungel közepén. Az őz sokkal távolabb állott a legközelebbi fától, semhogy közvetlen támadást lehetett volna kockáztatni, igy hát a majomember kénytelen volt egyetlen nyilvessző erejére és pontos találatára bizni magát. A következő pillanatban az ijj megfeszült kezében, pattanó suhogás hallatszott. Bara felszökkent a levegőbe, majd nyilvesszőtől átfurt szivvel lezuhant a földre.

Tarzan odarohant a zsákmányhoz. Bara mozdulatlanul feküdt. Amikor azonban Tarzan lehajolt, hogy az elejtett őzet vállára kapja, hirtelen mennydörgésszerü orditás ütötte meg a fülét. Olybá tünt, mintha a hang közvetlenül a háta mögül jönne. Amint villámgyorsan megfordult, álmélkodó szemei olyan teremtményt pillantottak meg, amelyről eddig azt hitte, hogy csak az ősrégészek képzeletében élt, valaha, a Föld gyermekkorának leghomályosabb időszakában - egy gigantikus őslényt, amely dühös haraggal, vad orditással vetette rá magát...

Amikor Panatlee felébredt, első dolga volt kitekinteni, hogy megkeresse Tarzant. A férfi azonban nem volt a tornácon. A lány felugrott és kisietett, majd letekintett a Korulul-gryfbe, jól sejtve, hogy a férfi valószinüleg arrafelé ment valami ennivalót keresni. Pillantása még el is fogta alakját, amint éppen behatolt a dzsungelbe.

A lány szivét hirtelen rémület töltötte el. Tudta, hogy Tarzan idegen Paluldonban és ilyenképpen nem is sejti, milyen veszélyek leselkednek reá a rémületes szakadékban. És mégsem kiáltott utána, mert mint bennszülött paluldoni, ismerte a gryf-ek természetét - tudta, hogy szemük gyönge, de fülük hihetetlenül éles és hogy mindig megjelennek, mihelyest emberi hangot hallanak. Miután tehát kiáltani nem mert, gyorsan leereszkedett maga is a szakadékba, hogy Tarzant az ólálkodó veszedelmekre figyelmeztesse.

Panatlee maga is vadászok hosszu sorának nemzedékeiből származott le és igy ösztönszerüen sejtette, hogy Tarzan szél ellen halad, tehát ebben az irányban kereste a nyomait, amelyeket csakugyan meg is talált. A nyomokat követve gyorsan haladt, amig el nem ért a tisztáshoz. Ekkor két dolog történt. Az egyik az volt, hogy megpillantotta Tarzant, amint éppen lehajolt az elejtett őz fölé. A másik pedig az, hogy közvetlen közelből egy fülsiketitő orditást hallott, amely kimondhatatlanul megrémitette. Anélkül azonban, hogy lélekjelenlétét elvesztette volna, ösztönös mozdulattal felugrott a legközelebbi fára és felkapaszkodott a legmagasabb ágig, amely csak elbirta teste sulyát. Onnan aztán lepillantott.

A szörnyeteg, amelyet Tarzan maga felé rohanni látott, monstruozus és félelmetes volt - Tarzan azonban nem rémült meg tőle. Csak bosszantotta az az érzés, hogy kénytelen lesz otthagyni elejtett prédáját - már pedig éhes volt. De azért rögtön átlátta, hogy ezzel a teremtménnyel szembeszállni még az ő erőit is meghaladná és csak egyetlen lehetőség van, elkerülni a biztos pusztulást: ha azonnal és villámgyorsan elmenekül!

Tarzan tehát szaladni kezdett, de Bara, az őz holttestét magával cipelte. Mindössze pár lépést kellett futnia, mert a legközelebbi fa nem nagy távolságra volt tőle. A legnagyobb veszélyt abban látta, hogy az őt üldöző szörnyeteg iszonyu nagy, szinte toronymagasságu volt. Ennélfogva ha eléri is a fát, hihetetlenül rövid idő alatt kell felkusznia a tetejére, mert nyilvánvaló volt, hogy ez a szörnyeteg még harminc, sőt esetleg - ha felegyenesedik irtózatos hátsó végtagjain - még ötven lábnyi magasságból is kényelmesen leszedi bármelyik ágról.

Noha a gryf hatalmas testét meghazudtoló gyorsasággal közeledett, szó sem lehetett arról, hogy a gyiksebességü Tarzant utólérhesse; ami pedig az ágakon kuszást illeti, sokszor még a kis majmok is megirigyelték a dzsungel fiának ügyességét. Igy történt azután, hogy az üvöltő gryf csakhamar meghökkenve torpant meg a fa tövében és hiába nyujtogatta fejét az ágak között, nem volt képes Tarzant elérni.

A majomember, miután biztos és elérhetetlen magasságba kapaszkodott, megpihent. Majd felpillantva, éppen a feje fölött meglátta a kitágult szemmel bámuló, minden izében remegő Panatleet gubbasztani az ágak közölt.

- Szóval azért jöttél, hogy figyelmeztess engem! - mondta a férfi. - Ez nagyon derék és önzetlen dolog volt tőled. Rettentően bánt, hogy igy meghagytam lepni magamat. Pedig ez a szörnyeteg szélirányban volt tőlem és mégsem éreztem meg a közelségét egészen addig, amig nem támadott. Egyenesen érthetetlen!

- Ebben nincs semmi különös, - nyugtatta meg Panatlee. - Ez a gryf-ek egyik sajátsága. Azt mondják, hogy az embernek soha sincs tudomása a közellétéről egészen addig, amig már nem lehet menekülni. Annak ellenére ugyanis, hogy hatalmas testü, szinte hangtalanul mozog.

- Természetesen. Egyébként hogy képzelted volna, hogy például ezt az őzet olyan gyorsan megtaláltam? És ami azt illeti, a gryf szagát is éreztem, csak ugy tünt, mintha az illat nagy távolságból jönne. - Tarzan hirtelen elhallgatott és lepillantott az alattuk bömbölő szörnyetegre. Orrcimpái kitágultak, mintha szagot keresnének, aztán egyszerre felkiáltott: - Óh, most már értem!

- A rajtaütésnek az volt az oka, hogy ennek a szörnyetegnek ugyszólván semmi szaga nincsen! - magyarázta a majomember. - És amit éreztem, az nem volt más, mint az a halvány illat, amely a különböző lények nyomán állandóan megvan a dzsungelben...

- Panatlee, - folytatta elgondolkozva, - hallottál már valaha a triceratopsról? Nem. Nos, ez a lény, amelyet ti gryf-nek hivtok, nem más, mint egy triceratops, amelynek fajtája sok százezer esztendővel ezelőtt kihalt. Egy ilyen őslénynek a csontvázát és rekonstruált alakját láttam egyszer egy londoni muzeumban. Mindig azt hittem, hogy a tudósok, akik az ilyesmivel foglalkoznak, elragadtatják magukat képzeletüktől, de most belátom, hogy nem volt igazam. Ámbár ez az élő példány nem teljesen azonos azzal, amelynek rekonstrukcióját láttam, de mégis annyira hasonlit, hogy pontosan felismerhető. S aztán nem szabad elfelednünk, hogy az elmult korok folyamán maga a fajta is különböző változásokon ment keresztül és talán egy ilyen változott formájában maradt fenn Paluldonban.

- Triceratops, London... - fogalmam sincs róla, miről beszélsz! - kiáltotta Panatlee.

Tarzan elmosolyodott, aztán egy száraz ágat vágott be az alattuk bömbölő dühös szörnyeteg pofájába. Eszeveszett vad hörgés volt a válasz, amellyel az őslény feléjük fordult, ugyhogy most Tarzan alaposan szemügyre vehette.

A hatalmas test teljes husz láb magasságban tornyosult a talaj fölött. Piszkos, szürkés-kék szinü lény volt, sárga fejjel, a nyakszirtjén vörös csontos tarajjal, amely három párhuzamos vonalban huzódott végig a hátán. E hármas taraj közül a középső volt azonban csak tulajdonképpen vörös, mig a két szélső inkább sárgásba játszott. Az ősi dinosaurus öt- és háromujju patája a gryf-nél karmos mancsokká alakult, de a három szarv - egy-egy a szemek fölött és egy középső az orrnyulványnál - megmaradt változatlanul minden korokon keresztül. Kisérteties és félelmetes jelenség volt, amint ott terpeszkedett a fa alatt, hetvenöt láb hosszu testével és tömör farknyulványával, amelyben egymagában egy elefánt ereje lakott.

A gonoszfényü apró szemek felnéztek Tarzanra. A szörnyeteg felnyitotta csontos állkapcsát, amelyekből hatalmas fogak egész sövénye villant elő.

- Őseid lehettek növényevők, - dünnyögte magában a majomember, - de te már régen nem vagy az...

- Most pedig menjünk! A barlangban majd megesszük az őz husát s aztán visszatérünk Korululjába, Omathoz.

- Ostobaság! - kiáltotta a férfi. - Ez az állat nem tud fára mászni. Mi pedig a fák tetején haladva, kényelmesen elérhetjük a szikla tövét és visszajuthatunk a barlangba, mielőtt ez az ostoba szörnyeteg még csak meg is sejthetné, hogy mi lett velünk.

- Akkor te nem ismered a gryf-et, - felelte Panatlee elborulva. - Bárhová megyünk, követni fog. És mindig ott lesz, annak a fának a tövében, amelyről földre akarunk ereszkedni. Soha nem fog lemondani arról, hogy bennünket megfogjon.

- Nos, ha arra kerül a sor, - felelte Tarzan, - mi még igen hosszu ideig elélhetünk a fák tetején és egyszer csak majd ez a bestia is elunja a várakozást.

- Soha! - mondta határozottan. - És aztán akkor még mindig itt vannak az emberevő torodonok. Eljönnek, megölnek minket és miután ettek a husunkból, a maradékot odadobják majd a gryf-nek - a gryf és a torodon ugyanis barátok, mert a torodonok mindig megosztják ennivalójukat a gryf-fel.

- Lehet, hogy igazad van, - mondta Tarzan, - de ha igy is van a dolog, nem vagyok hajlandó addig várni, amig valaki jön és eszik belőlem egy kicsit, a többit pedig odadobja ennek az alattunk várakozó bestiának. Mindenesetre gyere és próbáljunk ellépni innen!

Azzal már meg is indult a fa koronáján, ügyesen bujva át egyik ágról a másikra. Panatlee szorosan mögötte haladva követte. Alattuk, a földön azonban változatlanul a nyomukban volt a felmeredő szarvu dinosaurus és mire elérték az erdő szélét, ahol már csak mintegy ötven lábnyi sik terület választotta el őket a menekülést jelentő szikla tövétől, - már ott állott, várakozva rájuk, az utolsó fa alatt.

- Végig tudnál haladni az egész szakadék hosszuságában a fákon, de igen gyorsan? - kérdezte.

Sebesen visszafelé indult a fák koronáin keresztül, ügyesen emelgetve lábait, cikk-cakkban haladva, mint a majmok. De mindez nem használt. Mire elérték a szakadék tulsó végét - a gryf már megint ott volt alattuk.

- Most megint vissza! - kiáltotta Tarzan. Mindketten megfordultak s ha lehet, még sebesebben igyekeztek átjutni a fák koronáin a Korulul-gryf bejáratához. Az eredmény ugyanaz volt, - illetőleg nem is egészen, hanem még rosszabb: mert közben egy ujabb gryf csatlakozott az elsőhöz és most már ketten vártak rájuk annak az utolsó fának a tövében, amelyen megállapodtak.

Fejük felett ott emelkedett a sziklafal számtalan barlangnyilásával. Oly közelinek látszott - és mégis elérhetetlen volt!

A torodon holtteste még ott feküdt a szikla tövében, ahová az előző napi küzdelem után lezuhant. A fa tetejéről éppen oda lehetett látni. Az egyik gryf lassan odasétált a hullához, körülszaglászta, de nem nyult hozzá. Tarzan, amikor korán reggel arra haladt, maga is megvizsgálta volt és ugy találta, ez a torodonnak nevezett lény a majmok valamelyik magasabb rendjéhez, vagy az emberek igen alacsony fajtájához tartozhatik; talán egy fejletlenebb példánya lehetett az ősmajmoknak, mint akár a hodonok, akár vazdonok - minden valószinüség szerint mindkét faj őse. És mialatt most elnézte a földön fekvő holttestet, agya lázas gyorsasággal dolgozott, hogy kieszeljen valami tervet, amelynek segitségével ő és Panatlee kimenekülhessenek ebből a félelmetes szakadékból.

A fa tövében a két gryf felemelte a fejét és a hang irányába nézett. Egyikük valami mély hörgő ugatást hallatott. Ez az ugatás azonban nem volt sem ellenséges, sem haragos. És rögtön rá ujra felhangzott a "Hi-hó". A két gryf tovább kurrogott és a "Hi-hó" egyre közeledve megismétlődött.

- Nem tudom, - felelte a leány. - Talán valami rendkivüli madár, vagy más rémületes szörnyeteg, amely ezen a borzasztó helyen tanyázik.

A majomszerü lény felegyenesedve és egyik kezében hatalmas botot tartva, lassu, himbálózó járással közeledett. Egyenesen a két gryf felé tartott, amelyek félrehuzódtak előle, mintha csak félnének tőle. Tarzan mereven figyelte a jelenetet. A torodon most egészen közel ért az egyik háromszarvuhoz. A szörnyeteg megrázta a fejét és gonoszul feléje csapott. A torodon azonban abban a pillanatban nekiugrott és botjával többször belevágott a bestia arcába. A majomember legnagyobb csodálkozására a gryf, amely pedig egyetlen mozdulatával eltaposhatta volna a hozzá képest parányi torodont, vonitani kezdett, mint a megvert kutya.

- Hi-hó! Hi hó! - kiáltotta a torodon. És a gryf lassan közeledni kezdett feléje. Egy, a középső szarvára mért ütés megállitotta. Akkor a torodon megkerülve a hatalmas testet, felmászott a farknyulványon és lovagló helyzetben rátelepedett a hatalmas hátgerincre. - Hi-hó! - kiáltotta és szurkálni kezdte a szörnyeteget botjának hegyes végével. A gryf - csodák csodája! - engedelmesen megindult.

Tarzan annyira belemerült a szeme előtt lejátszódó jelenet nézésébe, hogy még a menekülés gondolatáról is megfeledkezett. És most a gryf, amelynek hátán a torodon ült, hirtelen felnézett rájuk és orditani kezdett. A szörnyeteg figyelmeztette urát jelenlétükre. Ez éppen elegendő volt. A torodon azonnal odakormányozta az állatot a fa alá, amelyen ők ketten kucorogtak és ugyanakkor már talpra is állott a szörnyeteg tarajos hátán. Tarzan tisztán látta bestiális arcát, hatalmas agyarait, izomtól duzzadó szőrös karját. Ettől a teremtménytől származott tehát az emberi faj! - gondolta magában. - Aminthogy nem is származhatott mástól, mert csak egy ilyen lény élhette tul az ősi korok hihetetlen veszélyeit!...

A torodon dühösen verni kezdte mellét és szörnyü állatias hangokat hallatott. Tarzan azonban akkor már teljes magasságban felemelkedett a lába alatt megingó ágon. Szép volt és férfias, mint egy félisten.

Ráillesztett egy nyilvesszőt az ijjára és megfeszitette a hurt. A következő pillanatban egy suhanás hallatszott, a nyilvessző befuródott a vadember szivébe és a félelmetes ősmajom hangtalanul zuhant le a szörnyeteg hátáról.

- Tarzan jad-guru! - rebegte halkan Panatlee, önkéntelenül is megadva neki ugyanazt a cimet, amellyel törzsének harcosai felruházták.

- Panatlee, - mondta, - ezek a szörnyetegek ugylátszik csakugyan örökre foglyul akarnak tartani bennünket. Nem hiszem, hogy egyszerre elmenekülhetünk, de mindenesetre van egy tervem. Te itt maradsz, gondosan elrejtőzve a levelek között, én pedig elindulok vissza, a szakadék tulsó oldala felé, még pedig ugy, hogy látható legyek és még kiáltozni is fogok, hogy a bestiák figyelmét magamra vonjam. Hacsak nincsen sokkal több eszük annál, mint ahogy képzelem, akkor követni fognak engem. Amint utánam jönnek, rohanj egyenesen a szikla felé. Várj rám a barlangban, de ne tovább, mint holnapig. Ha holnap napkeltekor még nem jöttem vissza, indulj el egyedül Korululja felé. Mindenesetre vidd magaddal ezt a szarvascombot, hogy addig is legyen ennivalód, - tette hozzá és lekanyaritva a szarvas egyik hátsó lábát, odanyujtotta neki.

- Nem hagyhatlak el téged, - mondta egyszerüen a leány. - Az én népemnek nem szokása cserben hagyni a barátot és a szövetségest. Omat ezt sohasem bocsátaná meg nekem.

- Mondd meg Omatnak, hogy én parancsoltam neked, hogy egyedül menj, - felelte Tarzan.

- Igen, parancs! Isten veled, Panatlee! Siess vissza Omathoz; méltó felesége leszel a Korululják főnökének!

- Isten veled, Tarzan jad-guru! - kiáltotta utána a leány. - Omat és Panatlee szerencséseknek nevezhetik magukat, hogy ilyen barátjuk van!...

Tarzan hangos kiáltozással továbbhaladt és a két nagy gryf hangjától csalogatva követte. Hadicsele nyilvánvalóan eredményre vezetett és most megnyugvás töltötte el, ahogy a morgó szörnyeket egyre távolabb és távolabb vitte Panatleetől. Remélte, hogy a lány ki fogja használni az alkalmat a menekülésre, de egyben némi aggályai is voltak aziránt hogy vajjon képes lesz-e egymagában keresztülvergődni a Korulul-gryf veszélyein.

Mialatt a szakadék tulsó vége felé haladt, igyekezett kijátszani üldözői éberségét - ez azonban sehogy sem sikerült neki. Akárhogy változtatta is az utirányát, akármilyen cikk-cakkban haladt is, nem tudta lerázni őket. A majomember végül is kezdte belátni, hogy helyzete reménytelen.

Közben leszállt az éj és noha már reggel óta próbált kijutni abból a zsákutcából, amelybe belekerült, egy hajszállal sem volt közelebb a szabaduláshoz, mint abban a pillanatban, amikor az első gryf vészes orditással rávetette magát. Az éjszaka közeledtével azonban reményei kiujultak, mert mint a nagy ragadozó macskák, Tarzan is a legbiztosabban éjszaka mozgott a dzsungelben.

Arra is számitott, hogyha leszáll a sötétség, a két szörnyeteg talán mégis csak pihenni tér. De ebben a reményében is csalódott - még nem ismerte a gryf-et, amely ugylátszik sohasem érzi szükségét az alvásnak. Mert amint moccant, a két szörny azonnal követte és minduntalan elzárta előle a szabadulás felé vezető utat. Végül is hajnal felé feladta a reménytelennek látszó küzdelmet és elhatározta, hogy mindenekelőtt kialussza magát az egyik hatalmas fa felső ágai között.

A nap már megint magasan járt az égen, amikor Tarzan kipihenten és felfrissülve felébredt. Rögtön az első pillanatban eszébe jutott kétségbeejtő helyzete és ugy gondolta, hogy most talán elérkezett az alkalmas pillanat, amikor észrevétlenül elpárologhat üldözői elől. Alig mozdult azonban, máris mélyhangu, dühös morgást hallott alulról.

A civilizáció különböző áldásai közül egy mindenesetre ismeretlen volt Tarzan előtt; a káromkodás. Holott ebben a pillanatban csak valami kacskaringós kifakadás tudott volna könnyiteni a lelkén. Hirtelen támadt haragjában leszakitott egy keményhéju nagy gyümölcsöt az egyik közeli ágról és azt dühösen a gryf feléje meredő, undok és félelmetes pofájába vágta. A rögtönzött löveg éppen a két szeme közt találta a bestiát, amely azonban nem felelt rá dühös orditással, mint ahogy Tarzan várta, hanem ellenkezőleg: éppen csak hogy bosszusan utána kapott a gyümölcsnek, amint visszapattant a homlokáról, aztán megjuhászodva elfordult és néhány lépést hátrált.

Ez a mozdulat Tarzannak eszébe juttatta azt a hasonlóképpen lefolyt jelenetet, amelynek előző nap szemtanuja volt, amikor a torodon az egyik szörnyeteg képébe vágott a botjával. Ravasz és bátor agya abban a pillanatban már kiformálta magában a menekülésre vezető haditervet.

Mindenekelőtt lemetszett egy körülbelül két hüvelyk átmérőjü, hosszu, egyenes ágat, amelyről késével lehántotta a kisebb hajtásokat és igy egy körülbelül tiz láb hosszu rudat nyert, amelyet a vékonyabbik végén még ki is hegyezett.

A két szörnyteremtmény felemelte a fejét és a hang irányába fordult. Az egyikük mély, kurrogó morgást hallatott.

- Hi-hó! - ismételte Tarzan és odadobta nekik az őz hullájának megmaradt részét.

A két gryf orditva rávetette magát a zsákmányra. Egy ideig marakodtak rajta, mig végül az egyik hatalmába keritette és félrevonva, mohón falni kezdte. Aztán megint mind a kettő felnézett a majomember felé és most azt láthatták, hogy ez a furcsa lény leereszkedik hozzájuk a földre.

Az egyik rögtön megindult feléje. Tarzan ismét a torodontól tanult kiáltást hallatta. Erre a gryf meghökkenve megállt és Tarzannak ideje volt könnyedén a földre ugrani. Megindult a hozzá közelebb álló irtózatos szörny felé, fenyegetően lóbálva kihegyezett póznáját és az ősember kiáltását hallatva.

Vajjon a kiáltást a szörny meghunyászkodó morgása, vagy dühös, vérszomjas orditása fogja-e fogadni? Ettől függött e pillanatban a majomember sorsa.

Panatlee szorongva figyelte a gryf-ek távolodó lábdobogását, amint Tarzan csalogató nyomába szegődtek. Amikor már biztosra vette, hogy elég messze vannak tőle, gyorsan leereszkedett az ágak közül a földre és mint egy rémült őz rohant a sikságon keresztül a szikla lába felé. Futtában átugrotta a torodon holttestét, ugyanazét, aki az előző éjszaka megtámadta; aztán sebesen felfelé kezdett kuszni a régi, kőből faragott szegeken az elhagyatott barlang-falu irányába. Az egyik barlang szájánál tüzet rakott, megsütötte a Tarzantól kapott őzcombot, majd a szikla hasadékaiban csörgedező vizforrások egyikéből vizet meritett, hogy szomját csillapitsa.

Aztán egész nap várakozott. Néha a messzeségből, néha azonban egész közelről hallotta a gryf-ek üvöltését, amelyek nyilvánvalóan még mindig üldözték azt a furcsa lényt, aki olyan csodálatos módon toppant be az életébe.

Panatlee szemében Tarzan volt a megtestesülése minden bátornak, nemesnek és hősiesnek - s ezenfelül barátja volt Omatnak, akit szeretett. A leány ugy érezte, hogy bármely percben szivesen odaadná életét Tarzanért. És igy - bármennyire vágyakozott is már, hogy övéit láthassa - türelmesen várakozott egész nap és egész éjszaka, remélve, hogy a férfi visszatér és visszaviszi őt Omathoz. Tarzan jad-guru azonban nem jött és igy a tőle kapott parancs értelmében másnap reggel Panatlee megindult, hogy egyedül térjen vissza Korululjába.

A sors könyvében azonban ugy volt megirva, hogy Panatlee sem aznap, sem másnap, sem még nagyon sokáig ne érhesse el Korululját - noha a veszedelem nem az ellenséges vazdonok, sőt nem is vadállatok alakjában leselkedett rá.

Egyelőre minden baj nélkül jutott el a Korululig és - miután leereszkedett a sziklás déli lejtőn, anélkül, hogy egyetlen-egyszer is megpillantotta volna népének ősi ellenségeit, - kezdett visszatérni szivébe a bizakodás. Most már biztosra vette, hogy végül is haza fog érni törzséhez és szerelmeséhez, akit oly sok és hosszu hónapon keresztül nem látott.

Már csaknem keresztül haladt a szakadékon, amikor elért ahhoz az ösvényhez, amely a Korulul hajlatait követve, a hegygerincről levezet "Jadbenotho Völgyének" tágas és termékeny sikságára.

Alig kanyarodott be azonban erre az ösvényre, amikor kétoldalról az utat szegélyező bozótból hirtelen egy csomó magastermetü, fehérbőrü hodon harcos ugrott elő. Panatlee, mint a megrémült őz-suta vetette be magát a bokrok közé. A hodonok azonban gyorsabbak voltak nála és szempillantás alatt minden oldalról körülvették. A leány most kétségbeesésében előrántotta kését és védekező állásba helyezkedett. A harcosok rávetették magukat és noha Panatlee tigrisként védte magát, tulsulyukkal csakhamar elnyomták. De még akkor is rugott, karmolt és harapott, amikor a kést már régen kicsavarták a kezéből, ugyhogy végül is összekötözték a kezét és felpeckelték a száját.

Kétségbeesetten látta, hogy a harcosok a völgy irányába indulnak vele. Megmakacsolta magát és nem volt hajlandó egy tapodtat sem tovább menni. Két hodon azonban durván belemarkolt a hajába és ugy vonszolta, hurcolta maga után. Panatlee végül is kénytelen volt beletörődni sorsába és követni elrablóit.

A Korululba vezető szakadéknál ujabb harcosok csatlakoztak hozzájuk, akik a Korulul törzshöz tartozó vazdon foglyokkal tértek vissza, ugylátszik, valami rabszolgavadász-társaság lehetett a völgyben fekvő hodon városok valamelyikéből. Panatlee tudta, hogy az ilyesmi nem tartozik a ritkaságok közé. Neki magának is voltak olyan barátai és rokonai, akik a hodonok szolgaságába kerültek s éppen ennek folytán azt is tudta, hogy némelyiknek néha sikerült elmenekülnie. Ez a gondolat uj reménységgel töltötte el.

Miután a harcosok másik csoportja hozzájuk csatlakozott, most már a két csapat egyesülve folytatta utját a völgy felé és Panatlee őrei beszélgetéséből csakhamar megtudta, hogy Alur, a "Világosság Városa" felé tartanak.

Amikor a sziszegő hüllő rávetette magát arra a férfire, aki a Paluldon határát alkotó mocsáron akart keresztüljutni, a megtámadott biztosra vette, hogy küzködéses és veszélyekkel teli utja most már be is fejeződött. Még ha a szárazföldön érte volna a támadás, esetleg hasznát vehette volna Enfieldjének, ámbár eddig - bármilyen veszedelem fenyegette is, bármilyen hajszálon függött is sokszor az élete - még egyszer sem használta. Akármilyen célra tartogatta is értékes municióját - ez a titokzatos cél nyilván értékesebb volt előtte, mint a saját élete.

Ha kevés eshetőség látszott is a menekülésre - nem volt hajlandó küzdelem nélkül megadni magát sorsának. És miután sem puskáját, sem nyilát nem használhatta, kihuzta vadászkését és ugy várta a közeledő hüllőt, amely leginkább még valami krokodilfélére hasonlitott, de egyébként teljesen ismeretlen volt előtte.

Az őslényeknek ez a késői és félelmetes leszármazottja tágranyitott állkapcsokkal közeledett feléje. Lecsapásra készen fölemelkedett olyan magasra, mint egy torony és a magányos férfi tudta, hogy csak valami hihetetlen csoda, vagy még a csodánál is elképesztőbb vakmerőség mentheti meg a rögtöni haláltól.

Egy fóka fürgeségével bukott le a viz alá közvetlenül a támadó hüllő előtt és ugyanabban a pillanatban a viz alatt a hátára fordulva, kését belevágta a szörnyeteg sima csuszós hasába. Aztán erőteljes csapásokkal még uszott néhány yardot, majd nyugodtan kibukott a viz felszinére.

A hátamögött megpillantotta a megsebzett szörnyeteget, amely vonaglott a dühtől és a kintól. Nyilvánvalóan a végét járta, amit az is bizonyitott, hogy még csak kisérletet sem tett az üldözésére. A félelmetesen csapkodó hüllő éles orditásától kisérve a férfi végül is elérte a nyilt viz tulsó határát és itt ismét megkezdődött számára az erőfeszitések végtelen sorozata, hogy átjusson a mocsarak hátralévő részén keresztül Paluldon szárazföldjére.

Jó két órába telt, mig keresztül tudott gázolni fáradt lábaival a ragadós iszapon - végül azonban, sárral boritva és végletekig kimerülten felvonszolta magát a mocsár szélén egy puha, füves dombra. Vagy száz yardnyira tőle egy folyó kanyargott, elmosódva a távolban a hegykanyarulatok között. Rövid pihenés után arrafelé indult, majd egy nyugodt öblöt keresve, megfürdött és lemosta ágyékkötényéről és fegyvereiről az iszapot. Ujabb órát töltött a forrón tüző nap alatt, miközben megtisztitotta, kifényesitette és ujra megolajozta Enfield-puskáját és már késő délutánra járt, amikor ezekkel a müveletekkel elkészülve megint felkerekedett, hogy tovább kutasson valami nyom után, amelyet a félelmetes mocsár tulsó partjáig már követett.

Tarzan, miközben a gryfek felé haladt, igyekezett utánozni azokat a hangokat és mozdulatokat, amelyeket a torodontól tanult. De sorsa még mindig bizonytalan volt, mert a szörnyeteg, amely mellett most megállott, csak bámult rá hideg hüllőszerü szemével és sem fenyegető, sem barátságos hangokat nem adott. Tarzan most elszántan megmarkolta dorongját és egy harsány "hi-hó" kiáltással erősen a gryf pofájába vágott.

A szörnyeteg gyorsan feléje csapott állkapcsával anélkül, azonban, hogy elérte volna - aztán morogva elfordult, pontosan ugy, mint ahogy a torodonnal szemben tette. Tarzan pedig, - ahogy a szőrös ősmajomtól látta, - megkerülte a hatalmas testet és fölszaladva széles farkán, feltelepedett a szörnyeteg hátára. A torodon példáját követve most maga is szurkálni kezdte botjának hegyes végével és ilyenképpen, ütések és szurások segitségével kormányozva előre, elkezdte hajtani a szakadéknak a völgy felé nyiló kijárata irányában.

Először tulajdonképpen csak arról akart meggyőződni, hogy vajjon rá tudja-e kényszeriteni akaratát erre az irdatlan szörnyetegre - jól tudván, hogy ez lehet az egyetlen reménye a menekülésre. Most azonban, amikor a szörnyeteg hátán ült, a majomember valami furcsa izgalmat érzett, hasonlót ahhoz, amely gyermekkorában fogta el, amikor először kapaszkodott fel Tantor, az elefánt széles nyakába.

Ugy gondolta, hogy Panatlee ezidőszerint már vagy biztonságban van, vagy elpusztult az ut veszélyei között. Mindenesetre reá már nincs többé szüksége a lánynak. Viszont a Korulul-gryf mögött, a termékeny zöld völgyben feküdt Alur, a Világosság Városa, amely felé attól a perctől kezdve igyekezett, amikor a Paster-ul-ved ormáról letekintve megpillantotta.

Hogy vajjon meg fogja-e találni elveszett hitvesének nyomát a fehéren fénylő falak között - arról természetesen fogalma sem volt. Csak egy volt biztos: ha az asszony itt van Paluldonban, akkor a hodonok között kell lennie, mert ennek az elfeledett világnak szőrgyapjas fekete törzsei nem ejtenek foglyokat... Tehát Alurba fog menni! És hogyan közelithetné meg biztosabban ezt a rejtelmes várost, mint annak a félelmetes szörnyetegnek a hátán, amely Paluldon minden faját emberemlékezet óta rémülettel tölti el?

Egy régi ut, - amelyet emberek és teherhordó állatok meztelen lába számtalan nemzedéken keresztül simára taposott - vezet a folyó mentén Alur felé. És Tarzan most ezen az uton ösztökélte előre a gryfet.

A majomembernek időnként fáradtságába került, hogy engedelmeskedésre birja a nyugtalan bestiát - de ilyenkor végül mindig használt az a félelem, amelyet az aránylag jelentéktelen piszkálófa az állatban keltett. Későn délután, mialatt a folyó torkolata felé közeledtek, a majomember a tulsó parton egy csoport hodont vett észre. Láthatólag Korululja felől közeledtek.

Ugyanakkor azok is észrevették őt és a hatalmas állatot, amelyen lovagolt. Egy percre kimeredt szemmel, szájtátva bámulták, majd - vezetőjük vezényszavára - megfordultak és ész nélkül rohanva, menekültek be a közeli erdőségbe.

A majomember csak egy rövid pillantást vethetett rájuk, de ennyi is elég volt annak megállapitására, hogy a csapatban vazdonok is voltak - kétségtelenül foglyok, akiket valamelyik vazdon-falu elleni rabszolgavadászaton ejtettek foglyul.

A hangok hallatára a gryf félelmetesen üvölteni kezdett és nem törődve a köztük lévő folyóval, azonnal üldözőbe akarta venni a csapatot. Tarzannak ugyancsak nagy megerőltetésébe került, hogy szurkálással és ütlegeléssel visszatéritse a bestiát az eredeti utra. A vadállat azonban ettől kezdve hosszu ideig haragos maradt és még nehezebben lehetett féken tartani, mint eddig.

Amint a nap közeledett a nyugati dombok csucsa felé, Tarzan rájött, hogy aligha fog sikerülni eredeti tervének megfelelően a gryf hátán lovagolva behatolnia Alurba, tekintve, hogy a hatalmas szörnyeteg nyugtalansága és makacssága percről-percre fokozódott, amit valószinüleg az okozott, hogy egyre jobban kezdte kinozni iszonyu bendőjét az éhség.

Ezzel kapcsolatban merült fel Tarzan agyában a kérdés, hogy mi lesz a viszony köztük, ha majd leszáll a hátáról? Vajjon a vadállat akkor is félni fog-e tőle, vagy pedig egyszerre átváltozik vérengző szörnyeteggé? Tarzan nem tudta - de minthogy a végtelenségig még sem maradhatott a gryf hátán, elhatározta, hogy inkább most száll le róla, amig világos van. Csakhogy nem tudta, hogyan állitsa meg az állatot - tekintve, hogy eddig folyton csak az volt a célja, hogy előre ösztökélje. Némi kisérletezés után azonban rájött, hogy meg tudja állitani, ha előre nyul és botjával ráüt az állat csőrszerü szarvára. A közelben voltak ugyan lombos fák, amelyek szükség esetén menedékül szolgálhattak, a majomembernek azonban az jutott eszébe, hogy ha rögtön az ágak közé menekül, a gryf vissza fog emlékezni rá, hogy ő ugyanaz a lény, akit a bestia-társával együtt egész nap üldözött és ennek eredményeképpen Tarzan ujra a szörnyeteg foglyává válna.

Ennélfogva amint a gryf megállott, Tarzan nyugodtan leereszkedett a földre, fölényesen oldalba vágta a bestiát, mintha csak jelezni akarná, hogy nincs többé szüksége rá, majd közömbösen elsétált tőle. A szörnyeteg a jól ismert halk kurrogó hangot hallatta, aztán anélkül, hogy csak rá is pillantott volna Tarzanra, megfordult és belegázolt a folyóba, ahol megállt és hosszu ideig mohón ivott a friss vizből.

Megbizonyosodva afelől, hogy a gryf nem veszélyes többé reánézve, a majomember előszedte ijját és óvatosan nekiindult valami zsákmányt keresni. Tiz perccel később már sikerült is elejtenie egy antilopot, amelynek minden fajtáját Tarzan gyermekkora óta Bara, az őz néven ismerte. Egy combot lekanyaritva magának, elrejtette a legközelebbi fa ágai között, a többit pedig vállára kapta és visszament arra a helyre, ahol a gryfet elhagyta.

A szörnyeteg éppen akkor bukkant ki ismét a vizből, amikor Tarzan odaért a közelébe és a torodonoktól tanult furcsa kiáltást hallatta. Az állat rögtön abba az irányba nézett és a kiáltásra halk kurrogó-morgással felelt. Végül is lassan feléje indult és amikor már csak néhány lépésre volt a majomembertől, Tarzan odadobta neki az őz holttestét, amelyből a vadállat azonnal mohón lakmározni kezdett.

Tarzan megelégedetten tért vissza ahhoz a fához, amelynek ágai között a maga porcióját elrejtette és most már biztosra vette, hogy mégis csak gryf-háton lovagolva fogja elérni Alur városát.

Vacsoráját elfogyasztva elhelyezkedett a fán és csakhamar álomba merült. Másnap korán reggel ébredt, megfürdött a folyóban, majd miután a maradék husból és a közelben szedett gyümölcsökből és bogyókból fényes reggelit csapott, körülnézett és harsány hangon szólitgatni kezdte a gryfet. De hiába várakozott feleletre és minden kurjongatás hasztalannak bizonyult. Végül is kénytelen volt belenyugodni abba a tudatba, hogy valószinüleg sohasem fogja látni többé tegnapi különös paripáját.

Igy aztán gyalog indult tovább Alur felé, bizván hodon nyelvtudásában, hatalmas erejében és nem utolsó sorban veleszületett agyafurtságában.

Mialatt egyre közelebb került a városhoz, figyelmét lekötötték azok a külső épületek, amelyek az alacsony mészkő-dombok oldalába voltak vágva és a szélrózsa minden irányában elszórva övezték a völgyet. A városon kivül máris meglehetősen forgalmasnak mutatkozott az élet, emberek jártak ki-be és Tarzan egy ideig csak azon csodálkozott, hogy miközben elhaladt köztük, egyáltalán nem keltett feltünést. Amint azonban közelebbről szemügyre vehette őket rájött, hogy alig is van valami, amiben különböznének ezektől a benszülöttektől.

Tarzan olyan biztonsággal, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga, belépett a főutak egyikén a hodon Alurba. De rögtön az első gyerek, akivel összetalálkozott, harsányan kiabálni kezdte: "Farkatlan! Farkatlan!..." És köveket kezdett dobálni feléje. Aztán egyszerre elhallgatott és kimeresztette a szemét, mert nyilván ösztönszerüen rájött, hogy ez a furcsa ember nem csupán egy olyan hodon harcos, aki valamilyen baleset folytán elvesztette farknyulványát. Erre aztán a gyerek megfordult és visitva berohant a ház udvarára.

Tarzan folytatta utját. De már tudatában volt annak, hogy rövidesen elérkezik a pillanat, amikor vakmerő tervének sorsa el kell hogy dőljön.

Nem is kellett sokáig várnia, mert az utca legközelebbi hajlatánál szembe találkozott egy hodon harcossal. Mikor meglátta az utóbbi szemében a megütköző csodálkozást, amelyet csakhamar a gyanakvás kifejezése követett, Tarzan tanácsosnak látta megelőzni és ő szólitotta meg:

- Külországból jött idegen vagyok, - mondta. - És szeretnék beszélni Kotannal, a királyotokkal.

- Alurba nem szokott idegen jönni, - mondta, - csak mint ellenség, vagy mint rabszolga.

- Én pedig sem ellenségként, sem rabszolgaként nem jövök, - válaszolta Tarzan. - Hanem egyenesen Jadbenotho-tól! Nézz ide!...

Odanyujtotta feléje a kezét, hogy a hodon láthassa, mennyire más alkatu, mint az övé, majd megfordult és megmutatta, hogy nincs farknyulványa. Éppen erre a tényre alapitotta ugyanis egész tervét, miután visszaemlékezett arra a vitára, amely Taden és Omat között folyt le és amelyben a vazdon azt hangoztatta, hogy Jadbenothonak tekintélyes farknyulványa van, mig a hodon hajlandó lett volna akár késhegyre menni azért a hitéért, hogy az ő istenének egyáltalán nincs farknyulványa...

A harcos szeme kitágult és egész arcán a megdöbbenés tükröződött. De azért még nem tett le minden gyanakvásról.

- Jadbenotho! - ismételte zavarodottan. - Az igaz, hogy te nem vagy sem hodon, sem vazdon és az is igaz, hogy Jadbenothonak nincsen farknyulványa... Gyere, - tette hozzá, - elvezetlek Kotanhoz, mert ez olyan dolog, amibe egy közönséges katona nem avatkozhatik bele. Gyere velem...

Görcsösen szorongatva kése markolatát és időnként gyanakvó pillantásokkal mérve a majomembert, elkezdte vezetni Aluron keresztül.

A város hatalmas kiterjedésü volt. A házak csoportjai néhol meglehetős távolságra voltak egymástól, néhol azonban szorosan össze voltak épitve. Akadtak egészen impozáns csoportok is, amelyeket nyilván egy-egy nagyobb dombba vágtak és amelyek esetenként a száz lábnyi magasságot is elérték.

Utközben számos férfivel és nővel találkoztak, akik valamennyien látható kiváncsisággal nézegették az idegent, de nem viselkedtek fenyegetően, miután kiderült, hogy a harcos a király palotája felé viszi.

Végül is a majomember és kisérője elérkezett egy hatalmas épülettömbhöz, amely meglehetős nagykiterjedésü területet foglalt el és nyugati frontjával egy nagy kéklő tóra nézett. Ezt az épületcsoportot egy fal vette körül, amely jelentékenyen magasabb volt mindannál, amit eddig Tarzan látott. A harcos most átvezette egy kapun, amely előtt tiz-tizenkét katona állt őrséget, majd bekalauzolta a palota udvarára, ahol csakhamar egész sokaság vette körül őket. A harcosok egyike besietett a palotába, nyilván azzal a szándékkal, hogy Kotant értesitse. Vagy negyedórával később hatalmas termetü harcos jelent meg egy nagy csapat katona kiséretében, akik valamennyien kiváncsian nézegették Tarzant.

- Jó barát vagyok, - felelte a majomember - és Jadbenotho országból jövök, hogy a paluldoni Kotant meglátogassam.

A vezetőnek és a harcosoknak láthatólag imponált a felelet. Tarzan látta, hogy összesugnak.

- De, hogy kerülsz ide, - firtatta tovább a férfi, - és mit akarsz Kotantól?

- Elég! - kiáltotta. - Hogy merészelitek Jadbenotho küldöttjét igy kezelni, mint holmi kóbor vazdont? Vezess azonnal a királyhoz, mert különben Jadbenotho haragja le fog sujtani rád!

A harcos elsápadt és gyors mozdulattal kinyujtotta jobbját Tarzan felé, mig balját saját szivére tette, ami a barátkozás szokott jele volt Paluldon népei között.

Tarzan azonban gyorsan hátralépett, mintha irtóznék egy szentségtörő kéz érintésétől.

- Megállj! - kiáltotta. - Ki meri megérinteni Jadbenotho küldöttének megszentelt személyét? Ez a megtiszteltetés csak Kotant érheti, de őt is csupán Jadbenotho különös kegye jeléül!... Siess! máris elég sokáig várakoztattatok! Atyám csodálkoznék, ha megtudná, hogy fiának ilyen fogadtatásban volt része a hodon Alur városában!...

Tarzan eredetileg ugy tervezte, hogy magának Jadbenothonak a szerepét fogja játszani, de aztán eszébe jutott, hogy ez veszedelmes lehet és különben is unalmasnak igérkezett állandóan egy istenség megszemélyesitőjeként szerepelni s aztán rájött, hogy sokkal helyesebb, ha Jadbenotho fiának adja ki magát, mert igy ugyanabban a tiszteletben részesülhet és mégis - mint fiatal isten - nem köteles olyan méltóságteljesen viselkedni, mint egy öregebb és hatalmasabb isten...

Szavainak ezuttal azonnali hatása volt, amit valamennyi körülállón rögtön észlelni is lehetett. Megilletődve huzódtak félre tőle és a vezetőjük csaknem összeroskadt a rémülettől.

- Könyörülj, óh Dorulotho, - kiáltotta halálra ijedten, miközben Tarzan alig tudta elfojtani mosolygását, - könyörülj a szegény, öreg Dakloton! Jer velem és megmutatom neked az utat oda, ahol Kotan, a király már remegve várakozik reád. Félre, kigyók és férgek! - kiáltotta félrelökdösve a harcosokat, akiket nem is kellett nagyon biztatni, hogy táguljanak és utat nyissanak Tarzannak.

- Gyere! - szólt a majomember parancsolóan. - Mutasd az utat és ezek itt szintén jöjjenek velünk!

A halálra rémült Daklot ellenkezés nélkül engedelmeskedett és bevezette Tarzant, a majomembert Paluldon királya, Kotan palotájába.

A kaput, amelyen belépett, gyönyörü mértani ábrákhoz hasonló diszitmények ékitették. Amint azonban sorra keresztül haladt a termeken, a falak diszitése megváltozott, amennyiben itt emberek, állatok és madarak képei alkották a falfestményeket. Számos kőedényen kivül aranytárgyak és különböző állatbőrök voltak mindenfelé felhalmozva, csak éppen szövött holmi nem látszott sehol, mutatván, hogy a hodonok még nem értek el a fejlődésnek erre a fokára, ámbár a folyosók és termek méretezése és szimetriája kétségtelenül bizonyos civilizáció jeleit mutatta.

Tarzan végül is kisérője nyomában belépett egy óriási méretü terembe, amelynek kupolaszerü menyezete teljesen ötven láb magasságban ivelt a padló fölött. A teremben - amelyben már tekintélyes számu harcos nyüzsgött - csaknem az egész területet betöltve, egy széles lépcsőzetü nagy pyramis emelkedett a kupola felé, amelyen néhány kerek, ablakszerü lyukon keresztül szürődött be a világosság.

A pyramis lépcsőin harcosok sorakoztak, fel egészen a csucsig, ahol egy tiszteletet parancsoló külsejü, hatalmas termetü férfi ült valami trónszerü széken. Arany fegyverzete és mellpántja vakitóan csillogott a délutáni nap fényében, amelynek sugarai éppen ráestek a kupola középső, ablakszerü nyilásán keresztül.

- Kotan! - szólitotta meg Daklot a pyramis csucsán ülő férfit, - Kotan és Paludon harcosai! Ime, nézzétek Jadbenotho fiát, akit atyja küldöttként menesztett hozzánk!...

Kotan felemelkedett ültéből és ugyanakkor minden harcos nyujtogatni kezdte a nyakát, hogy jobban szemügyre vehesse az idegent. Azok, akik a pyramis tulsó oldalán állottak, Daklot szavát meghallva, kiváncsian előre tolakodtak. A legtöbb arcon kétkedés tükröződött, ennek a kétkedésnek azonban mindenki óvakodott kifejezést adni, mert végül is nem lehetett tudni, hogy a dolgok milyen irányban alakulnak.

A pillantások egy percre mind Tarzan felé irányultak, majd átvándoroltak Kotanhoz, tekintve, hogy mégis csak annak az elhatározásától függött, hogy ők maguk milyen magatartást fognak tanusitani.

A majomember egyenesen kihuzva magát, mozdulatlanul állott a helyén. Karját összefonta széles mellén és szép arca csak gőgös megvetést tükrözött.

A helyzet egyre feszültebb lett. Valóságos siri csönd uralkodott a hatalmas trónteremben.

- Ki mondja, hogy ez az ember Dorulotho? - kérdezte, félelmetes pillantást vetve Daklotra.

Lehet, hogy a főnök hangjában valami kis guny volt? Otho mentsen! Daklot rápillantott Tarzanra és ebből a pillantásból tisztán kiviláglott a szánalmas ijedtség.

- Ó, Kotan! - erősködött Daklot. - Saját szemeiddel meggyőződhetsz róla, hogy ez csakugyan Otho fia. Nézd ezt az isteni termetet, nézd kezét és lábát, amely egész más, mint a mienk és azt is láthatod, hogy éppen ugy nincsen farknyulványa, mint ahogy nincs hatalmas Atyjának!

Kotan láthatólag most vette észre először ezeket a tényeket és kétkedése ingadozni kezdett. Ebben a percben egy fiatal harcos, aki a pyramis tulsó oldaláról tolakodott előre, hogy jobban láthassa Tarzant, felemelt hangon kiáltotta:

- Kotan, ugy kell lenni a dolognak, ahogy Daklot mondja, mert most már biztos, hogy én is láttam a Dorulothot! Tegnap ugyanis, amikor hazatérőben voltunk a korulul-foglyokkal, láttam őt, amint egy hatalmas gryf hátán ülve lovagolt. Mielőtt még nagyon közel jött volna, elrejtőztünk a fák között, de még igy is eleget láttam ahhoz, hogy bizonyithassam, hogy az az ember, aki a nagy szörnyeteg hátán ült, senki más nem volt, mint ez az égi küldött, aki most itt áll előttünk!

Ez a bizonyiték láthatólag meggyőzte a többséget arról, hogy csakugyan maga az istenség képviselője áll velük szemben. Ez minden arcon tisztán látszott és mindenki hirtelen igyekezett a szomszédja háta mögé bujni. Miután azonban a szomszédaik is ugyanezt szerették volna tenni, az eredmény az lett, hogy egyszerre csak mindenki elpárolgott a majomember közeléből, ugyhogy végül is az egész pyramis kiürült közte és Kotan között.

Az utóbbi - akire láthatólag époly hatással volt alattvalói magatartása, mint maga a bizonyiték - most megváltoztatta a hangját és viselkedését.

- Ha valóban te vagy a Dorulotho, - mondta Tarzanhoz fordulva, - akkor nem szabad rossz néven venned természetes kételkedésünket, miután Jadbenotho semmi jelét nem adta, hogy ilyen módon óhajt megtisztelni bennünket, sőt még csak azt sem tudhattuk, hogy a Nagy Isten-nek fia van?! Ha te vagy Otho fia, egész Paluldon tiszteletben fog részesiteni, ha nem te vagy, gyors és szörnyü büntetés fog járni vakmerőségedért. Én, Kotan, Paluldon királya, szólottam!

- És jól szólottál, - mondta Tarzan megtörve a csöndet. - Ugy beszéltél, ahogy méltó egy királyhoz, aki tiszteli és megbecsüli népének isteneit. Nagyon helyesen teszed, hogy előbb meg akarsz győződni róla, vajjon csakugyan én vagyok-e Otho fia, mielőtt hajlandó vagy megadni a nekem kijáró tiszteletet. Jadbenotho azzal a különleges megbizással küldött, hogy meggyőződjem róla, vajjon alkalmas vagy-e népe vezetésére. Első benyomásom tehát az, hogy Jadbenotho jól választott, amikor királyi lelket fuvalt az anyád keblén szopó csecsemő testébe.

A kijelentés még jobban meglepte a megilletődött gyülekezetet. Most már legalább tudták, hogyan keletkeznek a királyok! Ugylátszik, Jadbenotho már akkor szokott dönteni e kérdésben, amikor a jelölt még csak ölbéli csecsemő! Csodálatos! És ez az isteni lény, aki itt áll előttük, mindezt tudja! Ha volt is eddig kételkedő köztük, annak a hite is visszatért, mert most már nyilvánvalóvá vált, hogy csakugyan az isten fia áll előttük.

- Helyes, - folytatta a majomember, - ha előbb meggyőződést akarsz szerezni arról, hogy nem vagyok csaló. Gyere hát közelebb és győződj meg róla magad, hogy nem olyan vagyok, mint az emberek. De gyere ide már csak azért is, mert nem illő, hogy magasabban állj, mint istened fia!

Egyszerre nagy mozgolódás támadt, mindenki hátrált lefelé a lépcsőkön és maga Kotan is lefelé indult a pyramis csucsáról.

- Most pedig, - folytatta Tarzan, amikor a király megállt mellette, - nem lehet többé kétséged afelől, hogy nem tartozom ahhoz a fajhoz, amelyikhez te. Papjaid bizonyára felvilágositottak már téged, hogy Jadbenothonak nincs farknyulványa. Ennélfogva farkatlannak kell lennie az istenek fiának is, aki az Ő ágyékaikból ered. De elég volt az efajta bizonyitékokból! Te ismered Jadbenotho hatalmát, tudod, hogy égből jövő villámai halált hoznak, ha akarja, hogy tőle függ az eső és a gyümölcsök, bogyók és vetemények érése, tőle kapja életét a fa és virág, tudod, hogy tőle függ élet és halál, mert mindezeket ő irányitja! Hogyan türhetné hát el akkor ez a mindenek fölött hatalmas isten, hogy valaki csaló létére az ő fiának adja ki magát? Ez az igazi bizonyiték, Kotan, mert éppen ugy, ahogy Jadbenotho halálra sujtana téged villámával, ha megtagadnád őt, halálra sujtaná azt is, aki hazugul az ő gyermekének vallaná magát!...

Minthogy ez az érvelés megcáfolhatatlan volt, minden további bizonyitás fölöslegessé vált. Nem lehetett kételkedni Tarzan állitásaiban anélkül, hogy Kotan ezzel egyszersmind hallgatólagosan kétségbe ne vonja Jadbenotho mindenható voltát is.

Kotan most már elhitte, hogy csakugyan istenséggel áll szemben, csak azt nem tudta, hogy milyen formában illik azt tisztelnie. Kétségtelenül megfelelt volna az istenekről alkotott primitiv elgondolásának, hogy jól tartsa étellel, itallal, - a legjobb falatokkal és a legbóditóbb italokkal - de mivel mutathatna nagyobb kitüntetést, mintha maga mellé ülteti a trónra Dorulothot?!

Igy aztán felszólitotta Tarzant, hogy lépjen fel vele a pyramis csucsára és foglalja el a diszhelyet mellette a tetőn álló kőpadon. Amikor az utolsóelőtti lépcsőhöz értek, Kotan a trón felé indult, Tarzan azonban egy kézmozdulattal megállitotta.

- Senkisem ülhet egy magasságban az istenekkel! - figyelmeztette. Aztán nyugodtan fellépve, beletelepedett a trónszékbe. Kotan megrőkönyödve bámult rá, de nem mert ellenkezést mutatni, nehogy ezzel a királyok-királyának haragját fejére zuditsa.

- Egy isten azonban, - folytatta Tarzan, - megtisztelheti hüséges szolgáját azzal, hogy helyet ad neki maga mellett. Jer tehát, Kotan! Te is ebben a tisztességben fogsz részesülni Jadbenotho nevében!

Ezzel a taktikával Tarzan nemcsak tiszteletet akart kelteni Kotanban, hanem arra is vigyázott, hogy ne tegye őt ellenségévé, mert nem tudta, hogy mennyire erős a vallásos érzés a hodonok között, tekintve, hogy attól az időtől kezdve, amikor először akadályozta meg a vallási vitákat Taden és Omat között, ez a téma nem került többé szóba közöttük.

Most aztán intézkedett, hogy folytassák napi tevékenységüket ott, ahol megjelenésekor abbahagyták. Ez a dolog főleg a különböző harcosok között felmerült ellentétek elsimitásában állott. Tarzant magát igen kevéssé érdekelték ezek az ügyek és amikor az audiencia befejeződött, megkönnyebbülten fogadta Kotan felszólitását, hogy Jadbenotho fia látogassa meg a templomot, amelyben a Nagy Isten tiszteletére a vallásos ceremoniák végbemenni szoktak. A király maga vezette a majomembert a palota folyosóin keresztül a királyi udvartartás északi végén álló épületcsoport felé.

A templom tulajdonképpen része volt magának a palotának és épitési módja is teljesen hasonló volt amazéhoz. Itt is voltak különböző nagyságu szertartási termek, amelyeknek célját Tarzan legfeljebb találgathatta. Mindegyiknek egy oltár állott a nyugati és egy a keleti végében. Ezek az oltárok tojásdad alakuak voltak, hosszabbik tengelyükkel kelet, illetve nyugat felé nyulva. Minden nyugati oltár egyetlen kőtömbből állott, amelynek teteje egy hosszukás négyszögalaku medence formájában volt kivájva. A keleti oltárok ugyanilyen kőtömbök voltak, csak tetejük lapos volt és ezen a sima felületen vörösesbarna foltok látszottak. Tarzannak nem volt szüksége rá, hogy közelebbről megnézze őket - éles szimatja elárulta számára, hogy ezek a barnásvörös foltok részben megszáradt, részben még száradó emberi vér nyomai.

E termek alatt ujabb folyosók és szobák nyultak el messzire a domb belsejébe - homályos, borzongató utak, amelyeket Tarzan csak egy pillantásra láthatott, ahogy körös-körül vezették a templomba. Kotan előre küldött egy embert a papokhoz, hogy értesitse őket Jadbenotho fiának megérkezéséről és csakhamar hatalmas csoportban jelentek meg a különböző rendü papok, akik közös ismertető jelként valami furcsa fejdiszt viseltek, olyasfélét, mint egy álarc, amely azonban fából készült és borzalmas faragványai teljesen elfödték viselőjének arcát. A fejdisz néha állati koponyát ábrázolt, amelyet ügyesen az illető pap fejére illesztettek. Csak a főpap, aki ravasz, hunyorgó szemü, kegyetlen, keskenyajku öreg ember volt, nem viselt semmiféle fejdiszt.

Tarzan rögtön az első pillantásra megállapitotta, hogy ez az öreg főpap jelenti a legnagyobb veszélyt számára, mert könnyü volt észrevennie, hogy ez a férfi kételkedik az ő meséjében, másfelől meg Jadbenotho egyedüli bizalmasának tartva magát, gyanakodva néz mindenkire, aki azt állitja, hogy közelebb áll a mesebeli istenséghez, mint jómaga.

Ludon, Alur főpapja azonban - ha kételkedett is - egyelőre nem firtatta Tarzan kilétét, ámbár valószinü, hogy ugyanolyan gyanusnak találta a dolgot, mint nem sokkal ezelőtt még Kotan és harcosai is. Egyelőre azonban mindebből semmit sem mutatott. De Tarzan nagyon jól tudta, hogy az öreg főpap szivében máris megfogant az elhatározás, hogy a csalót leleplezze.

A főszentély bejáratánál Kotan átadta a vendég vezetését Ludonnak és most az utóbbi kalauzolta Tarzant a templom e részén keresztül. Nagy szobákat mutatott neki, ahol a különböző kegyes adományokat őrizték - Paluldon főnökeinek és azok alattvalóinak ajándékait. Voltak e kegyes ajándékok között mindenféle holmik, a legkülönbözőbb értékben, száritott gyümölcstől kezdve, vert aranyból készült tömör edényekig, olyan halomban és olyan gazdagságban, hogy az még Opar titkos kincseskamráinak ismerőjét is elkápráztatta.

A templomban mindenfelé karcsu, fekete vazdon rabszolgák sürgölődtek, akiket a hodonok embervadász kirándulásaik alkalmával ejtettek foglyul. Egy sötét folyosón, rácsok mögött, különböző koru és mindkét nemhez tartozó hodonokat és vazdonokat fedezett fel Tarzan. Egyesek magukba roskadva a földön kuporogtak, mások türelmetlenül jártak fel-alá a rácsok mögött.

- Kik ezek a szerencsétlenek? - kérdezte Ludontól. Ez volt az első kérdés, amelyet a szentélybe való belépése óta a főpaphoz intézett - de azt is azonnal megbánta, mert Ludon most már alig titkolt gyanakvással fordult feléje:

- Dorulotho tiszteletlenségnek tekinti, ha kérdéseire kérdésekkel válaszolnak! - mondta nyugodtan a majomember. - És Ludon, a főpap nyilván nagyon jól tudja, hogy Jadbenotho szemében nem lesz visszatetsző, ha egy hamis pap vére fog gőzölögni templomának oltárán!...

- Ezek az áldozatok, akiknek vére majd felfrissiti a keleti oltárokat, amikor a nap utjának végén visszatér Atyádhoz.

- És ki mondta nektek, - kérdezte Tarzan, - hogy Jadbenotho kedvét leli abban, ha népét lemészárolják az ő oltárain? Hátha tévedtek?

Kotan, valamint körülálló harcosai és papjai feszült érdeklődéssel figyelték a beszélgetést. A szegény áldozatok közül is néhányan odatódultak a rács közelébe, az ajtó felé, ahonnan minden nap alkonyat előtt elvezettek közülök néhányat, akik azután sohasem tértek többé vissza...

- Engedjétek szabadon őket! - kiáltotta Tarzan egy parancsoló kézmozdulat kiséretében, a kegyetlen babona kiszemelt áldozatai felé intve. - Mert én Jadbenotho nevében mondom, nektek, hogy tévedtek!

- Ez szentségtörés! - kiáltotta. - Számtalan éven keresztül ajánlottak fel Jadbenotho papjai minden napszálltakor egy-egy életet a Nagy Istennek, amikor a nap a nyugati égbolton visszatért urához és a Nagy Isten sohasem adta jelét rosszalásának...

- Elég! - vágott közbe Tarzan. - Az csak papjaitok vakságát bizonyitja, hogy nem tudtatok olvasni isten üzenetében. Hiszen harcosaitok napról-napra elpusztulnak a vazdonok késeitől és dorongjaitól, vadászaitok áldozatul esnek az oroszlánnak és a csikos oroszlánnak, nincs nap, hogy valaki meg ne halna a hodonok falvaiban és akkor még azt merészeled mondani, ostoba pap, hogy Jadbenotho nem mutatja ki eléggé rosszalását azokért az ártatlan életekért, amelyeket kioltotok a keleti oltárokon!

Ludon elhallgatott. A kétség és a félelem viaskodott benne - és végül a babonás félelem győzött.

- Jadbenotho fia szólott! - mondta meghajtva a fejét és intve az alacsonyabbrangu papok egyikének: - Vegyétek le a zárat és engedjétek szabadon ezeket az embereket!

A rács ajtaja kinyilott és a foglyok - akik csak most ébredtek tudatára annak, hogy milyen csoda mentette meg őket, - körülözönlötték Tarzant és hálálkodó kiáltásokkal lábaihoz vetették magukat.

Kotant épugy megrenditette az évszázados szokás hirtelen megváltoztatása, mint magát a főpapot.

- Dehát akkor mit tegyünk az áldozatok helyett, hogy kegyet találjunk Jadbenotho szemében? - kérdezte a majomember felé fordulva.

- Ha istennek tetsző dolgot akartok müvelni, - felelte emez, - akkor helyezzetek az oltárokra önkéntes ajándékokat, olyan ételeket és ruhákat, aminők megbecsülésben állanak népetek városaiban. És Jadbenotho kedvét fogja lelni benne, ha ezeket az adományokat szétosztjátok a városban azok között, akik szükséget szenvednek.

Amikor áthaladtak az istenség tiszteletére szentelt épülettömbön, a majomember észrevett egy kisebb, de igen diszes épületet, amely egészen külön állt a többiektől. És ahogy érdeklődő pillantással nézegette, azt is észrevette, hogy az épület ajtaja és ablakai ráccsal vannak elzárva.

- Milyen célra szolgál ez a ház? - kérdezte Ludontól. - Miféle foglyok vannak ott?

- Senki, - felelte a főpap idegesen, - senki sincs ott! - Az egész épület üres. Valamikor használatban volt, de most már sok év óta senkisem lakik benne.

Azzal tovább haladt a palota felé vezető kapu irányában. A kapunál ő és a papok visszamaradtak, mig Tarzan Kotannal és harcosaival együtt kilépett a templomépületek utvesztőjéből.

Azt az egyetlen kérdést, amelyet igazán kérdezni szeretett volna, Tarzan nem merte feltenni, mert látta, hogy máris gyanu vert gyökeret a szivekben. Elhatározta azonban, hogy még az éjszaka folyamán, vagy közvetve, vagy közvetlenül meg fogja tudni Kotantól azt, amit tudni akart: hogy van-e, vagy volt-e Alur városában egy olyan nő, aki ugyanahhoz a fajtához tartozik, mint jómaga?

Amikor aztán a vacsorát felszolgálták neki Kotan palotájának disztermében, egész sereg fekete rabszolga sürgölődött-forgolódott körülöttük. És Tarzan egyszerre csak észrevette, hogy a rabszolgák egyikének tekintete felvillan, mintha csak megismerte volna őt. Azt is látta, hogy ez a rabszolga később összesug egyik társával és fejével arrafelé int, amerre ő ült. A majomember nem tudta mire vélni a dolgot; nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna ezt a vazdont és éppen ezért még csak elképzelni sem tudta, mi lehetett az, ami érdeklődését felkeltette irányában.

Kotan meglepődve és némileg bosszankodva is tapasztalta, hogy isteni vendége igen mértékletesen eszik a pazar bőkezüséggel felhordott ételekből és még csak meg sem kóstolja a hodonok kedvelt bóditó italát. A többiek azonban - köztük maga Kotan is, - annál inkább átadták magukat az evés és különösen a mértéktelen ivás gyönyöreinek, aminek az lett az eredménye, hogy a bóditó ital hatása alatt egymás után dőltek ki és kezdtek el horkolni, ugyhogy nemsokára csak Tarzan és a rabszolgák voltak már ébren a diszteremben.

A majomember felkelt a helyéről és odafordult a mögötte álló hatalmas termetü fekete rabszolgához.

Amint kilépett a teremből, az a rabszolga, aki az imént oly meglepődöttnek látszott, most megint összesugott társai egyikével. És ez a másik, megrőkönyödött pillantást vetve a távozó majomember után, felkiáltott:

- Ha igazat beszélsz, akkor ennek ellenében visszakaphatjuk szabadságunkat!... De ha tévedtél, Jadbenothora mondom, szörnyü sors vár reánk!

- Akkor hát csak egyetlen ember van, akinek ezt elmondhatjuk és az Ludon, a főpap! Amugy is hallottam, hogy igen fanyarul fogadta, amikor ezt a Dorulothot bevitték a templomba és Jadbenotho állitólagos fia ugyancsak okot szolgáltatott neki arra, hogy féljen tőle és gyülölje...

- Akkor siess hozzá és mondd el neki a dolgot! De legyen gondod rá, hogy a leleplezés ellenében kikösd szabadságunk visszaadását!

A fekete vazdon elsietett a templom kapuja felé és ott közölte az őrrel, hogy igen fontos ügyben beszélni szeretne Ludonnal, a főpappal.

Ámbár az idő már későre járt, Ludon mégis fogadta a rabszolgát és amikor végig hallgatta a mondanivalóját, megigérte, hogy nemcsak szabadon fogja bocsáttatni őt és barátját, hanem mindketten még gazdag ajándékokban is részesülnek - ha be tudják bizonyitani állitásaikat.

És mialatt a rabszolga felkereste a főpapot Alur templomában - egy férfi alakja jelent meg a Pastar-Ulved hegygerincére vezető uton. A holdfény megcsillant az Enfield-puska fénylő csövén és a töltényeken, amelyek szorosan egymás mellett sorakoztak a töltényszijjakon, a férfi karcsu dereka és széles, napbarnitotta válla körül...

Tarzant a rabszolga bevezette egy szobába, amely egyenesen a kéklő tóra nyilott. A szobában egy ágyat talált, amely ugyanolyan volt, mint amilyet a vazdonok faluiban látott: egy kőemelvény, amelyen szőrös állatbőrök voltak felhalmozva... Igy tehát lefeküdt, anélkül, hogy feltehette volna azt a kérdést, amely leginkább foglalkoztatta - s anélkül, hogy feleletet kapott volna rá.

Már napkeltekor megint ébren volt és kóborolni kezdett a palotában és a palota környékén anélkül, hogy mással, mint néhány koránkelő rabszolgával találkozott volna. Kóborlása közben hirtelen egy falra bukkant, amely azonnal felkeltette kiváncsiságát annál is inkább, mert feltett szándéka volt, hogy amennyire csak lehetséges, át fogja kutatni a palota s környékének minden részét.

Akármiféle fal volt is, amire rábukkant, annyi nyilvánvalónak látszott, hogy sem ajtó, sem ablak nem volt vágva rajta. Közel hozzá azonban a fal tetején áthajolva, egy fa koronája imbolygott. A majomember, - minthogy máskép nem közelithette meg, - szétbontotta lasszóját és azt a fa egyik ága köré vetette. A kötélszijon aztán egy majom ügyességével felkuszott.

A fal tetejére érve megállapitotta, hogy az épitmény egy minden oldalról körülzárt kertet határol, amelyben gazdagon elszórva fák, bokrok és virágok álltak. Anélkül, hogy Tarzannak előbb eszébe jutott volna megállapitani, vajjon a kert üres-e vagy sem és hogy nincsenek-e benne hodonok, vazdonok, esetleg vadállatok - a majomember nyugodtan leereszkedett a fal belső oldalán és minden további időpocsékolás nélkül hozzálátott az elzárt terület rendszeres átkutatásához.

Kiváncsiságát fokozta az a nyilvánvaló tény, hogy a hely láthatólag elhagyatott volt. Tarzan lassan és szokása szerint szinte nesztelenül lépkedett előre a kertben. Amint áthaladt egy miniatür-erdőcskén, apró virágok övezte tisztásra ért és ugyanebben a pillanatban megpillantotta az első hodon nőt. Szép és fiatal leány állt a tisztás közepén, egy madár fejét simogatva, amelyet félkézzel a keblét diszitő arany mellpántokhoz szoritott. Féloldalt fordulva állt a majomember felé, aki megállapitotta, hogy ez a nő a világ minden részén szépségszámba menne.

A leány lábánál, a füben, háttal Tarzan felé fordulva egy vazdon rabszolganő ült. Tarzan rögtön látta, hogy az, akit ő keres nincsen itt. És minthogy tartott tőle, hogy felfedeztetése esetén zajt csapnának, jobbnak látta ha hangtalanul visszavonul a fák közé. Mielőtt azonban ez még sikerülhetett volna, a hodon leány - valami ösztöntől vezéreltetve - egyenesen feléje fordult.

Amikor megpillantotta a férfit, szemében meglepődött pillantás jelent meg. De nem ijedt meg és nem is sikoltott, sőt még csak a hangját sem emelte fel a szokottnál jobban, amikor hozzá fordult:

- Tarzan jad guru! - kiáltotta, meglepetéssel és egyben megkönnyebbüléssel a hangjában.

- Te ismered őt? - kiáltotta urnője feléje fordulva, ami által Tarzannak alkalma nyilt ujját ajkára téve figyelmeztetni Panatleet, hogy ne árulja el, - mert Panatlee volt az, aki előtte állott!

Urnője kérdése és ugyanakkor Tarzan figyelmeztetése folytán Panatlee nem tudta, hogy miképpen viselkedjék.

- Azt hittem, - dadogta, - de ugylátszik tévedtem... Azt hittem, ő az, akit egyszer láttam a Korulul-gryf tájékán...

- Még mindig nem feleltél nekem, - szólitotta meg ismét Tarzant, - és nem mondtad meg, ki vagy?

- Ezek szerint, - adta vissza a kérdést Tarzan, - még nem hallottál arról a vendégről, aki tegnap a király udvarába érkezett?

- Én Oloa vagyok, Kotannak, a királynak a leánya, - felelte a hodon szépség.

Ez volt tehát Oloa, aki miatt Taden inkább választotta a számüzetést, mint a papságot! Tarzan közelebb lépett a szép, barbár királyleányhoz.

- Kotan leánya, - mondta, - Jadbenotho kegyes hozzád és ennek jeléül minden veszélyeken keresztül megőrizte számodra azt, akit szeretsz!

- Nem értem, miről beszélsz, - felelte a leány, de arcának hirtelen elpirulása meghazudtolta szavait. - Bulot éppen atyámnak, Kotannak vendége a palotában. És nem tudok róla, hogy bármi veszély is fenyegette volna. Tudniillik Bulot az, akinek jegyese vagyok.

- Ellenkezőleg, - szólt Tarzan, - amint mondtam, nagyon is meg van elégedve veled és ezért őrizte meg Tadent a te számodra.

- Jadbenotho mindent tud, - suttogta a leány, - és ugylátszik, hogy a fia is osztozik az ő nagy tudásában.

- Nem, - sietett kijavitani Tarzan, nehogy mindentudósága folytán utóbb még zavarba kerüljön, - én csak azt tudom, amit Jadbenotho szükségesnek tart közölni velem.

- De mondd meg nekem, - unszolta a leány, - viszont fogom-e látni még Tadent és az övé lehetek-e? Az isten fia bizonyára tud olvasni a jövőben is!

- Semmit sem tudok a jövőről, - válaszolta Tarzan óvatosan, - csak annyit, amennyit Jadbenotho megmond nekem. De azt hiszem, nem kell félned a jövőtől, ha hüséges maradsz Tadenhez és Taden barátaihoz.

- Várj, - kiáltotta, hirtelen égnek forditva az arcát. - Most ne szólj egy szót sem! Éppen most kapok üzenetet Jadbenothotól, az én atyámtól!...

A két nő a Nagy Istenség jelenlétének gondolatára megrettenve térdre esett és eltakarta arcát. Tarzan hirtelen megérintette Oloa vállát.

- Kelj fel! - mondta neki. - Jadbenotho szólott. Ő mondta nekem, hogy ez a rabszolganő itt melletted ama korululják törzséből való, ahol Taden tartózkodik és hogy ő Omatnak, a főnöküknek a jegyese. A neve pedig Panatlee.

Oloa kérdő pillantással fordult Panatlee felé. A vazdon lány pedig, akinek egyszerü agya már nem tudta követni Tarzan ravaszságát, csak bólintott és megfélemlitve suttogta:

- Jadbenotho nagy tisztességben részesitette szegény szolgáját, - kiáltotta. - És tolmácsold neki alázatos köszönetemet azért a boldogságért, amelyet Oloanak szerzett.

- Nos, - mondta Tarzan, - atyámnak nagyon tetszenék, ha véghezvinnéd, hogy Panatlee biztonságban visszatérhessen falujába, népéhez.

- Mit törődik Jadbenotho a hozzá hasonlókkal? - kérdezte Oloa meglehetős gőggel a hangjában.

- Csak egy isten van, - felelte Tarzan, - és ő ugyanugy istene a vazdonoknak, mint a hodonoknak, a madaraknak és a vadállatoknak és a virágoknak és mindennek, ami él a földön és a vizek alatt. Ha Panatlee jót cselekszik, akkor kedvesebb Jadbenotho szemében, mint Kotan leánya ha nem cselekszik jót!

Nyilvánvaló volt, hogy Oloa nem értette meg teljesen ezt a magyarázatot, amely annyira ellentétben állott népe papjainak tanitásaival. De bármennyire sértette is hiuságát és önérzetét az az eshetőség, hogy egy vazdon rabszolgalány esetleg fölébe helyeztessék, még sem mert vitába szállni Dorulotho szavaival, különösen most, amikor éppen tanuja volt annak, hogy az egyenes összeköttetésben állott atyjával, Jadbenothoval.

- Jadbenotho akarata teljesülni fog, amennyire hatalmamban áll, - mondta megszelidülve. - De jobb volna, óh Dorulotho, ha atyád kivánságait egyenesen a királlyal közölnéd.

- Addig is tartsd magadnál a leányt, - felelte Tarzan, - és legyen gondod rá, hogy semmi baja ne történjék.

- Csak tegnap hozták őt hozzám, - mondta, - és még sohasem volt rabszolganőm, akit jobban kedveltem volna. Nehezemre fog esni, ha meg kell válnom tőle.

- És sok idegen jön hozzátok külső országokból? - firtatta tovább a majomember.

- Csak a "Jadbenotho Völgyének" tulsó oldalán lakó hodonok, - felelte, - azok pedig nem idegenek.

- Igy tehát én volnék az első idegen, aki valaha is belépett Alur kapuján? - kérdezte Tarzan.

- Lehetséges volna, - tért ki a leány az egyenes felelet elől, - hogy Jadbenotho fiának szüksége van kérdezgetni egy szegény tudatlan halandót, mint amilyen Oloa?

- Mint már előbb is mondtam, - felelte Tarzan, - egyedül Jadbenotho mindentudó!

- Akkor ő bizonyára ezt is megmondta volna neked, - válaszolta gyorsan Oloa, - ha akarta volna, hogy tudjad.

A majomember magában elmosolyodott arra a gondolatra, hogy ez a kis barbár leány a saját ravasszágát használja ki ellene. De miután látta, hogy mindenáron ki akar térni a kérdés elől, annál inkább igyekezett feleletre birni.

- Szóval megfordultak itt más idegenek is az utóbbi időben? - firtatta tovább.

- Nem mondhatok neked olyat, amit magam sem tudok, - felelte a leány. - Kotan palotája mindig tele van hiresztelésekkel, de hogyan tudhassa egy egyszerü leány, hogy ezekből a hiresztelésekből mennyi az igaz és mennyi a valótlan?

- Volt mindenféle szóbeszéd, ami elhatolt a Tilos Kertbe is, - válaszolta Oloa.

- És talán éppen egy idegen fajhoz tartozó nővel kapcsolatban keringtek ezek a hirek? - kérdezte Tarzan és közben az volt az érzése, hogy az izgalom elállitja a szivverését.

- Nem beszélhetek erről a dologról. Mert ha ez olyan fontos, hogy az istenek kiváncsiságát is felkelti, akkor atyám joggal haragudnék reám, ha erről bármit is mondanék.

- Jadbenotho nevében megparancsolom neked, hogy beszélj! - kiáltotta Tarzan. - Jadbenotho nevében, akinek kezében van Taden sorsa!

- Légy irgalmas! - kiáltotta. - Én Taden kedvéért mindent megmondok neked, amit tudok...

- Mit akarsz megmondani? - szólalt meg ekkor egy szigoru hang mögöttük a bozótban.

Mindhárman egyszerre fordultak hátra és Kotant látták kibukkanni a fák közül. A király arcát eltorzitotta a harag, amikor azonban Tarzant megpillantotta, arckifejezése egyszerre meglepődötté és félénkké változott.

- Dorulotho! - kiáltott fel. - Nem tudtam, hogy te vagy az!... De vannak helyek, ahol még a Nagy Istenség fia sem járhat. És Kotan király Tilos Kertje ezek közül a helyek közül való!...

Ez tulajdonképpen parancsolóan volt mondva, de azért mégis inkább bocsánatkérésnek hangzott.

- Gyere, Dorulotho, - tette hozzá gyorsan, - nem tudom, miket mondott neked ez a tudatlan gyermek, de bármit is kivánsz megtudni, Kotan, a király közölni fogja veled. Oloa, - mondta szigoruan a kert tulsó vége felé mutatva, - te pedig azonnal menj vissza a szobádba!

- Mi majd erre megyünk, - mondta Kotan és előre sietve, az ellenkező irányba vezette Tarzant. A falnak azon a részén, amely felé közeledtek, Tarzan észrevett egy kis barlangszerü bemélyedést. Kotan egyenesen arra irányitotta a lépteit és egy kikövezett lépcsőn levezette valami homályos folyosóba, amelynek tulsó vége magába a palotába nyilott. A Tilos Kert e rejtett bejáratánál két állig felfegyverzett harcos állt őrt, jeléül annak, hogy milyen gondosan őrizték ezt a szent területet.

Kotan szótlanul vezette vissza a majomembert a palota felé. Egy hatalmas előteremben főnökök és harcosok tömege várakozott már a királyra és amikor ők ketten beléptek, a terem egész hosszában sorfalat álltak nekik.

A tulsó oldalon lévő ajtó közelében és az előtte álló harcosoktól félig eltakarva állott Ludon, a főpap.

Tarzan csak egy futó pillantásra méltatta, de ennyi is elég volt, hogy észrevegye ravasz és rosszindulatu tekintetét, amely kevés jót jósolt. Ekkor azonban Kotant követve már belépett a következő szobába és a függönyök összecsapódtak mögöttük.

Ugyanebben a pillanatban a külső terem bejáratánál egy alsóbbrangu pap félelmetes fejdisze bukkant fel. A pap egy percre megállva, gyorsan körülnézett, majd felfedezve, akit keresett, megindult egyenesen Ludon irányában. Suttogva beszélgetni kezdtek.

- Eredj vissza azonnal a hercegnő lakására, - vetett véget a főpap a beszélgetésnek - és legyen gondod rá, hogy a rabnőt haladéktalanul küldjék át hozzám a templomba!

A pap meghajolt és elsietett a megbizással. Ludon is elhagyta a termet és a szent épületcsoport felé tartott, amelynek korlátlan uralkodója volt.

- Ludon, a főpap kéri, hogy Kotan, a király jelenjék meg a templomban, - jelentette. - És Ludonnak az a kivánsága, hogy Kotan egyedül jöjjön.

Kotan bólintott annak jeléül, hogy tudomásul vette a parancsot, amelynek még a király is tartozik engedelmeskedni.

- Nemsokára visszajövök, Dorulotho, - mondta Tarzannak. - Időközben pedig rendelkezzél harcosaimmal és rabszolgáimmal, tetszésed szerint.

Több mint egy óra telt el azonban, mire a király visszaérkezett és ahogy belépett a terembe, Tarzan valósággal meghökkent, amikor arcára pillantott. A király arca egészen szürke volt a felindulástól, keze remegett, mintha hideglelős volna és szeme tágranyilt a rémülettől. Tarzan kérdően nézett rá.

A király mormogott valamit, amit azonban nem lehetett megérteni. Mögötte annyi harcos tódult be a terembe, hogy valósággal eltorlaszolták a bejáratot. A király szemrehányóan nézegetett jobbra-balra, rémült pillantásokat vetett a majomemberre, majd felemelve a fejét és az égnek forditva tekintetét, felkiáltott:

- Fogjátok el! - kiáltotta Tarzanra mutatva, a körülötte álló harcosok felé fordulva. - Ludon a főpap azt állitja, hogy ez az ember csaló!

A királyi palota kellős közepén egy ilyen tömegü felfegyverzett harcossal egyedül szembeszállni végzetes lett volna. Tarzan már eddig is tapasztalta, hogy ravaszsággal igen sokra mehet és most - miután reményeit és gyanuját Oloa elejtett szavai igazolni látszottak - ugy vélte, hogy nem szabad életét kockára tennie, ha ezt egyáltalán el tudja kerülni.

- Megálljatok! - kiáltotta tehát, egy kézmozdulattal távoltartva őket magától. - Mit jelentsen ez?

- Ludon szerint neki bizonyitékai vannak arra, hogy te nem vagy Jadbenotho fia, - felelte Kotan. - Azt követeli, hogy a trónteremben állitsanak szembe téged vádlóiddal. Ha csakugyan az vagy, akinek mondod magadat, akkor te tudhatod a legjobban, hogy semmitől sem kell tartanod. De ne felejtsd el, hogy az ilyen dolgokban a főpap parancsol a királynak is és én ezeket a parancsokat csak teljesitem anélkül, hogy magamnak bármi részem volna benne.

Kotan mentegetőzéséből Tarzan arra következtetett, hogy a király nincs teljesen meggyőződve Ludon vádjainak igazságáról és éppen azért minden oldalról biztositani akarja magát.

- Ne engedd, hogy harcosaid hozzám nyuljanak, - fordult hozzá, - mert különben Jadbenotho félre fogja érteni szándékukat és villámával halálra sujtja őket!

Ennek a kijelentésnek azonnal hatása volt. A harcosok, akik vele szemben álltak az első sorokban, egyszerre csak szerényen hátrafelé kezdtek huzódni - udvariasan átengedve helyüket a hátrább állóknak.

- Ne féljetek, - mondta, - én majd saját jószántamból átmegyek a kihallgatási terembe, hogy szembenézzek azokkal az istenkáromlókkal, akik engem vádolni merészelnek!

A nagy trónterembe érkezve uj bonyodalom támadt. Kotan nem volt hajlandó elismerni Ludonnak azt a jogát, hogy helyet foglalhasson a pyramis csucsán; Ludon viszont kijelentette, hogy nem elégszik meg semmi alantasabb elhelyezéssel, mig Tarzan - isteni származásának látszata érdekében - ragaszkodott hozzá, hogy senkisem állhasson magasabban mint ő.

A helyzet komikus voltát egyedül csak a majomember élvezte. Közben az öreg Jadon azt ajánlotta, hogy mind a hárman együtt foglalják el a trónt. Kotan azonban visszautasitotta ezt az ajánlatot azzal, hogy ez a kitüntetés egyedül csak Paluldon királyát illeti és a trónszékül szolgáló padon különben sincsen három ember számára való hely.

- Szóval az fog itélkezni fölöttem, aki vádat emelt ellenem, - szólt Tarzan. - Akkor sokkal helyesebb volna felhagyni minden ceremoniával és egyszerüen megkérni Ludont, hogy mondja ki az itéletet!

Gunyos hangja és mosolygó arca csak még fokozta a vele szembenálló főpap forrongó gyülöletét.

Ugyanakkor azonban nyilvánvaló volt, hogy Kotan és harcosai átlátták az eljárás igazságtalan voltát.

- Egyedül csak Kotan itélkezhetik a saját palotája tróntermében, - szólalt meg Jadon. - Kotan hallgassa meg Ludon vádjait, majd a tanuk vallomását és azután Kotan mondja ki a végső itéletet.

A király azonban láthatólag nem volt különösebben elragadtatva attól az ajánlattól, hogy törvényt üljön a fölött az ember fölött, akiről esetleg kiderülhet, hogy mégis csak az istenség fia s igy igyekezett kibujni a kényelmetlen feladat alól.

- Ez tisztán vallási dolog, - jelentette ki - és a hagyomány ugy irja elő, hogy Paluldon királyai ne avatkozzanak bele a templom ügyeibe.

- Akkor hát tartsuk meg a kihallgatást a templomban, - kiáltotta a főnökök egyike, nyilván ugyanattól az aggodalomtól vezéreltetve, mint királyi ura. És ezt a megoldást a főpap is megfelelőbbnek találta céljai érdekében, sőt titokban szemrehányásokat tett magának, hogy már előbb nem gondolt rá.

- Valóban ugy áll a dolog, - mondta, - hogy ez az ember a templom ellen vétkezett. Hurcoljátok tehát oda, hogy ott hallgathassuk ki.

- Jadbenotho fiát nem lehet sehová sem hurcolni! - kiáltotta Tarzan. De nagyon könnyen lehetséges, hogy ha a kihallgatásnak vége lesz, Ludonnak, a főpapnak a holttestét fogják kihurcolni abból a templomból, amelyet most meggyalázni akar. Jól gondold meg tehát, Ludon, mielőtt ezt az őrült vakmerőséget elköveted!...

A főpap megrémitésére szánt szavai azonban teljesen céljukat tévesztették. Ludon láthatólag semmibe sem vette a majomember figyelmeztetésében rejlő fenyegetést.

- Ez a fickó, - gondolta magában Tarzan, - éppen ugy tisztában van az én állitásaim hamisságával, mint ahogy egy szót sem hisz abból, amit ő maga prédikál.

Rájött azonban, hogy egyetlen reménye abban lehet, ha teljes közömbösséget tanusit a vádakkal szemben. Kotan és harcosai nyilvánvalóan még mindig hittek benne és ez a hit volt az egyetlen, amire támaszkodhatott Ludonnal szemben, aki nyilván már előre megfogalmazta magában az itéletet az ő elpusztitására.

- Dorulothonak mindegy, - mondta, - hogy Ludon hol akarja magára haragitani istenét! Jadbenotho keze épugy elérheti őt a templomban, mint itt, Kotan tróntermében.

A királyt és harcosait módfelett megnyugtatta a problémának ilyetén való könnyü elintézése és most egymás hegyén-hátán tolongtak a trónteremből a templomépületek felé. Látva, hogy Tarzan teljesen közömbösen viselkedik az ellene emelt vádakkal szemben, beléje vetett hitük ismét visszatért.

Helyet foglalva a nyugati oltár mögött, felkérte Kotant, hogy álljon az oltár baloldalára, mig Tarzannak az oltár jobboldalán mutatott helyet.

Miközben Tarzan felhaladt az emelvényre, tekintete haragossá vált arra a látványra, amely fogadta. Az oltár fedőlapjába vágott medence ugyanis vizzel volt megtöltve és ezen a vizen egy ujszülött csecsemő meztelen holtteste himbálózott.

- Már magában az is, hogy ezt nem tudod, - felelte, - bizonyitja, állitásaid hazugságát. Ime, az az ember, aki azt állitja magáról, hogy az isten fia, nem tudja, hogy amikor a lenyugvó nap utolsó sugarai elöntik a templom keleti oltárát, egy felnőtt férfi vére festi vörösre a fehér követ Jadbenotho dicsőségére: és amikor a nap ismét kikel teremtője testéből, akkor az első, amit megpillant a nyugati oltáron, egy aznap született csecsemő holtteste kell, hogy legyen, amelynek szelleme elkiséri őt az égbolton keresztül épugy, mint ahogy a felnőtt áldozat szelleme visszatér vele Jadbenothohoz, amikor az éjszaka leszáll...

- Minden hodon gyerek tudja ezeket a dolgokat, - folytatta, - csak éppen az nem tudja őket, aki azt állitja magáról, hogy Jadbenotho fia!... De ha még ez sem elég bizonyiték, ugy van egyéb is! Gyere ide, vazdon! - kiáltotta egy magas termetü rabszolga felé fordulva, aki társai és a papok közé vegyülve az oltár baloldalán állott.

- Mondj el mindent, amit erről az emberről tudsz! - kiáltotta Ludon, Tarzanra mutatva.

- Én már ezelőtt is láttam ezt az embert, - szólalt meg a vazdon. - Én a Korululok törzséből vagyok és egy napon portyázó csapatunk korululjai harcosokkal találkozott azon a hegygerincen, amely a mi falunkat elválasztja az övéktől. Az ellenség csapatában volt ez a furcsa teremtmény is, akit ők Tarzan jad guru-nak neveztek. És valóban nevének megfelelően rettenetes is volt, mert olyan erővel küzdött, hogy husz ember kellett a foglyulejtésére. De nem ugy küzdött, mint ahogy egy isten fia küzdene, mert amikor egy doronggal a fejére sujtottunk, épugy eszméletlenül rogyott össze, mint bármilyen közönséges halandó... Akkor azután fogolyként hurcoltuk magunkkal a faluba, ahonnan azonban megszökött, miután levágta az őrizetére kirendelt harcosnak a fejét. A fejet azután elvitte magával a szakadékba és a tulsó oldalon hajánál fogva felkötözte egy fára...

- Ugyan! - kiáltotta közbe Jadon, aki már előzőleg is barátságos érdeklődéssel kisérte az állitólagos isten sorsát. - Mit számit egy rabszolga szava egy isteni sarj szavával szemben!

- Ez csak az első lépés az igazság felé, - vágott vissza Ludon. - Kotan leányának, a hercegnőnek szava talán majd nagyobb sullyal fog latba esni az északi vidék nagy főnöke előtt, ámbár az olyan ember, akinek fia megszökött a pappá szentelés elől, valószinüleg nem szivesen hallja a más istentagadók elleni tanuságtételeket.

Jadon kése markolatához kapott, a körülötte álló harcosok azonban még idejében visszafogták.

A nagy főnök kénytelen volt lenyelni Ludon sértését, de az keserű gyülölséget támasztott benne a főpap iránt.

- Mi köze az én leányomnak ehhez a dologhoz! - kérdezte. - Csak nem akarsz idehozni egy házamhoz tartozó hercegnőt, hogy nyilvánosan tanuságtételre kényszeritsd?

- Nem, - felelte Ludon, - nem őt személyesen. De van itt valaki, aki majd helyette fog tanuskodni!

A félelmetes fejdiszü pap előrelépett, csuklójánál fogva ráncigálva magával a vonakodó Panatleet.

- Oloa hercegnő egyedül volt a tilos kertben és nem volt mellette más, csak ez a rabnő, - magyarázta a pap, - amikor a közeli fák közül kilépve, hirtelen megjelent ez a lény, aki a Dorulotho nevet bitorolja. A hercegnő azt mondja, hogy felismerte és nevén szólitotta: Tarzan jad guru-nak. Tehát ugyanazon a néven, amelyen a korululi rabszolga is ismerte. Ez a nő pedig nem Korululból, hanem Koruljából való és ahhoz a törzshöz tartozik, amelynek körében a korululi rabszolga először látta. A hercegnő továbbá elmondta, hogy tegnap, amikor hozzá vitték ezt a nőt, akinek Panatlee a neve, ez már akkor elmondott neki valami furcsa történetet arról, hogy valami csodás lény mentette meg őt egy torodontól a Korul-gryfben és ezt a lényt is Tarzan jad guru néven emlitette. Aztán elmondta, hogy a szakadék mélyén hogyan üldözte őket két szörnyü gryf, akiket ez az ember magával csalogatott, mig Panatlee elmenekült és azt állitotta, hogy éppen akkor esett fogságba, amikor vissza akart térni törzséhez.

- Most már egészen nyilvánvaló, - kiáltotta Ludon, - hogy ez az ember nem isteni lény! Mondta neked valaha, - folytatta ijesztően ráorditva Panatleere, - hogy ő az isten fia?

- Mindenesetre emberfölötti lénynek látszott, - próbált kibujni Panatlee az egyenes válasz alól.

- Mondta-e neked, hogy ő az isten fia? Erre felelj! - faggatta Ludon, könyörtelenül.

- Nem, - válaszolta végre a leány halkan, kétségbeesetten könyörgő pillantást vetve Tarzanra, aki azt barátságos és bátoritó mosollyal viszonozta.

- Ez még mindig nem bizonyitéka annak, hogy nem isten fia, - kiáltott közbe Jadon. - Talán azt képzeled, hogy maga Jadbenotho is állandóan azt kiáltozza: "Isten vagyok! Isten vagyok!"... Te talán már hallottad ezt, Ludon? Ugy-e nem? Hát akkor miért tegye a fiu azt, amit az apja sem tesz?

- Elég! - harsogta Ludon. - Ez a bizonyiték teljesen kielégitő. Ez az ember csaló és én, Jadbenotho aluri főpapja, ezért halálra itélem!

Egy pillanatig csend volt. Ludon nyilván még fokozni akarta a hatást, amikor hozzátette:

- És ha tévedtem volna, Jadbenotho sujtson le villámával igy, ahogy itt, előttetek állok!

Karját kitárva, tekintetét az égnek emelve, szinészi pózban állott a szájtátó harcosok, papok és rabszolgák előtt. A csöndben azonban csak a palota falát mosó tó hullámainak csapkodása hallatszott.

- Ugylátszik, a te istened nem törődik veled, Ludon! - gunyolódott, ami még csak jobban fokozta a főpap gyülölködő haragját. - Nem törődik veled és ezt rögtön be is tudom bizonyitani itt, a papjaid és a nép szeme előtt!

- Istenkáromlónak neveztél, - válaszolta Tarzan. - És magad megnyugtatására bebizonyitottad, hogy csaló vagyok és csak közönséges halandó, aki isten fiának adja ki magát. Akkor hát kérd meg Jadbenothot, hogy bosszuképpen furja át a szivemet a villámával és emésszen el engem!...

Ismét csönd lett és a körülállók várták, hogy Ludon eleget tegyen a felszólitásnak.

- Ugylátszik, nem mered, - ingerelte Tarzan, - mert tudod, hogy ez a villám először is reád sujtana le!

- Hazudsz! - kiáltotta Ludon. - És meg is tenném, de éppen most kaptam üzenetet Jadbenothotól, aki egészen más halált szánt neked!

A papok csodálkozó és megilletődött felkiáltásokban törtek ki. Kotan és harcosai zavarodottan álltak a helyükön. Titokban gyülölték Ludont, de főpapi tisztje oly rettegést keltett vele szemben, hogy senkisem merte szavát felemelni ellene.

Azaz, hogy valaki mégis: Jadon, az észak rettenthetetlen öreg Oroszlán-Embere.

- Az ajánlat becsületes volt! - kiáltotta közbe. Ha Ludon be akarja bizonyitani ennek az embernek a bünösségét, akkor sujtassa agyon Jadbenotho villámával!

- Elég legyen ebből! - vágott a szavába Ludon. - Mióta lett Jadon a főpap?... Ragadjátok meg a foglyot, - kiáltotta a papok és a harcosok felé, - és holnap majd meg fog halni olyan módon, ahogy az Jadbenotho akaratának megfelel!

Néhány harcos rögtön megmozdult, hogy teljesitse a főpap parancsát és az alsóbbrangu papok is fenyegetően közeledtek feléje.

A játéknak vége volt - és ezt Tarzan maga is tudta. Ravaszsággal és taktikázással nem mehetett többé semmire.

Az oltár a terem nyugati falának közelében állott. S közte, meg a fal között csak annyi hely volt, hogy a főpap ott állhatott az áldozati ceremoniák végzése közben. Most is csak Ludon állott Tarzan mögött, mig vele szemben körülbelül kétszáz harcos és pap tolongott.

Az első ember, aki magának akarta azt a dicsőséget, hogy foglyul ejti, már rohant is a majomember felé, kinyujtott kézzel, hogy megfogja. Ehelyett azonban őt ragadták meg acélos ujjak és mintha csak szalmabáb lett volna, lábánál fogva felemelték a levegőbe.

Mögötte azonban már egész embertömeg tolongott, mind készen arra, hogy megragadja Tarzant. És az oltár másik oldala felől Ludon közeledett feléje döfésre emelt késsel.

Nem volt vesztegetni való idő. Tarzan - mielőtt még akár Ludon, akár bárki más csak sejthette is volna, hogy mire készül - hatalmas izmainak teljes erejével odavágta a jajgató embert a főpaphoz és ugyanabban a pillanatban felugorva az oltár tetejére, felnyult és megfogózkodott a templomfal peremében. Egy másodperccel később már a falon állott és onnan nézett le a bámulattól szinte megkövült és elnémult tömegre.

- Ki meri azt hinni, - kiáltotta közéjük, - hogy Jadbenotho cserben fogja hagyni a fiát?

A következő percben már le is ugrott a fal tulsó oldalán és eltünt a szemük elől.

A pap koponyája, akit Tarzan odavágott Ludonhoz, szétloccsant a templom falán, maga a főpap azonban néhány könnyü zuzódás árán megmenekült. Alighogy talpraállt, máris orditozni kezdett:

A papok vadul rohangáltak össze-vissza és a harcosokot is felszólitották, hogy üldözzék a menekülőt, ezek azonban nyugodtan vártak királyuk parancsára. Kotan, akit titokban megelégedéssel töltött el Ludon kudarca, végül is kiadta a rendeletet és most már papok és harcosok együtt kutatták át a templom minden zegét-zugát. A szökevénynek azonban hire-hamva sem volt többé.

A harcosok elszóródtak a palotában és a palota körül, mig a papok átvizsgálták a földalatti szobák titkos rejtekeit, amelyeket csak ők ismertek. Aztán gyors hirnökök járták be a várost, hogy mindenki résen legyen és ha lehet, fogja el Tarzant, a rettenetest. S csakhamar egész Alurban elterjedt tetteinek és menekülésének hire, együtt azokkal a mesékkel, amelyeket a vazdon rabszolga vallomása inditott utnak és egy órával később nők és gyerekek már bezárkóztak a házakba, mig a harcosok komor arccal portyáztak az utcákon, várva, hogy felbukkanjon előttük az a szörnyü démon, aki puszta kézzel megküzd a gryfekkel és szórakozásból darabokra tépi az embereket...

Mialatt Alur harcosai és papjai átkutatták a templomot, a palotát és a várost, hogy kézrekeritsék az eltünt majomembert - Korulja meredek hegyi utjain, Enfield-puskával a hátán megjelent egy meztelen idegen.

Némán haladt lefelé a szakadék mélye irányában és amikor elért egy éles sziklakiugráshoz, hirtelen szemtől-szembe találta magát egy másik lénnyel, aki viszont felfelé igyekezett a szakadék oldalán.

Mintegy száz lépésnyire egymástól mindketten egyszerre megálltak. S ekkor az idegen egy szálas fehér harcost látott maga előtt, aki ágyékkötényétől, vállszijjaitól és övétől eltekintve, ugyancsak meztelen volt. Fegyverzetét egy nehéz, görcsös dorong és egy rövid kés alkotta, amely utóbbi az egyik derékszijján, egy tokban függött.

Taden volt az, aki egyedül vadászgatott barátjának, Korulja főnökének szakadékában.

A hodon maga is meglepődve nézte az idegent, de rögtön felismerte benne, hogy ahhoz a fajhoz tartozik, amelyhez Tarzan, a rettenetes - és a majomember iránt érzett barátság hatása alatt minden ellenségeskedés nélkül nézett a közeledőre.

Az utóbbi kezét nyujtotta Taden felé - amely kézmozdulat a világ minden részén a barátságos szándékok jele. Ugyanakkor közelebb jött néhány lépéssel, majd megállott.

Taden, - aki biztosra vette, hogy ez az ember, aki annyira hasonlit Tarzan jad guru-ra, csak elveszett barátja törzséhez tartozhatik - örömest fogadta a barátkozásnak e jelét, majd ő is közelebb ment a jövevényhez.

Jelek utján igyekezett megértetni a hodonnal, hogy a hegyeken tulról jön és Taden mindebből azt a meggyőződést meritette, hogy ez az idegen Tarzan jad guru-t keresi. Csak még azt nem tudta, hogy mint barát, vagy mint ellenség. Az idegen a maga részéről csodálkozva nézte a hodon furcsanövésü ujjait és hosszu farknyulványát - igyekezett azonban meglepetését elrejteni. Annál jobban örült viszont annak, hogy e különös ország első lakója, akivel találkozott, barátságosan viselkedik, mert bizony csak szaporitotta volna a nehézségeket, ha ellenséges országon keresztül lett volna kénytelen kierőszakolni a keresztülhaladást.

Taden, aki eredetileg vadászni indult, elhatározta, hogy elhagyja e szórakozást uj felfedezése kedvéért és majd elviszi az idegent Omathoz, akivel együtt majdcsak találnak valami módot rá, hogy a jövevény valódi szándékával tisztába jöjjenek. Igy aztán ő is jelek utján megérttette a másikkal, hogy kövesse s együtt haladtak lefelé Omat sziklájának irányába.

A vazdonok láttára, akikkel találkoztak, az idegen megállt és lekapta az ijját, Taden azonban mosolyogva megnyugtatta. És csakugyan, a vazdonok - noha kiváncsian körülrajzották - még csak kisérletet sem tettek rá, hogy feltartóztassák és az idegen most már biztosra vette, hogy békés és barátságos nép közé került.

Amikor elértek a barlangokhoz, Taden nekiindult a szög-hágcsóknak, remélve, hogy ez az idegen époly könnyedén követni fogja tudni, mint Tarzan, a rettenetes. És ebben nem is csalódott, mert társa minden nehézség nélkül kapaszkodott utána, ugyhogy nemsokára mindketten Omat, a főnök barlangjának tornácán állottak.

A főnök nem volt odahaza és csak délután érkezett meg, közben azonban sorban jöttek a harcosok, hogy szemügyre vegyék a látogatót, akinek minden egyes esetben ujra, meg ujra az volt a benyomása, hogy békeszerető népekhez került - nem is sejtve, hogy egy vad és harcias törzs kellős közepébe csöppent, ahol Taden és Tarzan megérkezése előtt soha meg nem türtek idegent maguk között.

Amikor Omat visszatért, a vendég ösztönösen megérezte, hogy a törzs vezetőjével áll szemben, Omat szótlanul vizsgálgatta őt tekintetével, mialatt Taden előadta találkozásuk körülményeit.

- És én azt hiszem, Omat, - fejezte be beszédét a hodon, - hogy ez az ember Tarzant, a rettenetest keresi.

- Tarzan! - kiáltotta. - Tarzan, a majomember! - Majd jelek utján igyekezett értésükre adni, hogy csakugyan ő az, akit keresett.

Arckifejezéséből és egész magatartásából kiviláglott, hogy barátságos okokból óhajtja a Tarzannal való találkozást - Omat azonban előbb még bizonyosságot akart szerezni erre nézve. Rámutatott az idegen késére, majd Tarzan nevét ismételve, megragadta Tadent és ugy tett, mintha feléje akarna szurni, majd rögtön rá kérdő tekintettel fordult az idegen felé.

Az utóbbi hevesen megrázta a fejét, majd szivére tette a kezét a béke jeléül.

- Tarzan! - szólt az idegen is. - Ismeritek őt? Él még? Óh istenem, csak érteném a nyelveteket!...

Majd ismét visszatérve a jelbeszédhez, igyekezett kitudni tőlük, Tarzan tartózkodásának helyét. Megismételte e nevet és különböző irányokba mutatott, a barlangokba, a szakadék felé, a hegyek irányába, le a völgybe - és mindannyiszor kérdően huzta fel a szemöldökét. Omat azonban mindig csak a fejét rázta és szétterpesztette tenyereit olyan mozdulattal, amely világosan mutatta, hogy bár megérti a kérdéseket, fogalma sincsen a majomember hollétéről.

Aztán a fekete főnök próbálta megmagyarázni az idegennek - akit Jardonnak keresztelt el, ami a paluldoniak nyelvén "idegen"-t jelent - Tarzan eltünésének körülményeit.

Rámutatott a napra és igy szólt: "As". Ezt néhányszor megismételte, majd felemelte egyik kezét, szétterpesztette ujjait és mindegyiket külön-külön megérintve, többizben elismételte az "Adenen" szót. Egészen addig, amig az idegen megértette, hogy ezzel ötöt akar mondani. Akkor ujra rámutatott a napra és egy széles ivet irva le a levegőben, ezt mondta: "As adenen". Az idegen rögtön felfogta a szavai értelmét, ami csak annyit jelenthetett, hogy a nap ötször tette meg ezt az utat, vagyis hogy öt nap telt el valami óta. Omat most rámutatott arra a barlangra, amely előtt álltak, érthetően kimondta Tarzan nevét, majd a tornác padlóján két ujjával egy járó ember mozdulatait utánozva, igyekezett megmagyarázni, hogy Tarzan kiment ebből a barlangból és felmászott a szögeken öt nappal ezelőtt.

Ennyit az idegen is megértett és ennek jeléül bólogatni kezdett. Aztán a felfelé vezető szegekre mutatva jelezte, hogy követni szándékozik Tarzant.

- Menjünk mi is vele, - mondta Omat, - hiszen még ugy sem büntettük meg a korululokat barátunk és szövetségesünk megöléséért.

- Beszéld rá, hogy várjunk reggelig, - mondta Taden, - hogy magunkkal vihessünk sok harcost! Ezuttal azonban ne ölesd meg a foglyokat, Omat, hanem hozz haza elevenen annyit, amennyit csak tudsz és valamelyiktől talán megtudhatjuk, hogy mi történt Tarzan jad guru-val.

- A hodon bölcsen beszél, - felelte Omat. - Ugy lesz, ahogy mondod. És ha majd megtudtuk tőlük, amit akartunk, felvisszük őket a Korul-gryf peremére és lelökjük a szikla széléről.

Omat tervét nem volt nehéz megértetni az idegennel, aki rögtön bele is egyezett a dologba, mert a hatalmas fekete lény előadásából arra következtetett, hogy utjuk valószinüleg ellenséges vidéken fog átvezetni, ahol sok harcos kisérőre lesz szükség.

Az éjszakát Omat ősi barlangjának egyik szobájában töltötte és másnap reggel csakugyan utnak indultak körülbelül száz vad harcos kiséretében, akik egy perc alatt elözönlötték a szikla egész felületét, mig mögöttük két harcos haladt, akinek az volt a feladata, hogy a kapaszkodó-szegeket összeszedje.

Végig haladtak a hegygerincen, majd leereszkedtek Korululba, ahol csakhamar sikerült foglyul ejteniök egy magányos és fegyvertelen vazdont, aki hazafelé igyekezett törzse faluja irányában.

- Vigyétek vissza Koruljába, - mondta Omat két harcosának - és tartsátok ott, amig én visszajövök!

A megdöbbent korulult - aki képtelen volt ésszel felfogni, hogyan lehet az, hogy nem ölik meg azonnal - elvezették, a csapat pedig egyik fától a másikhoz lopakodva, folytatta utját az ellenséges falu felé.

A szerencse rámosolyogott Omatra, mert nemsokára egy tekintélyes csapat közeledett feléjük. A koruljaiak lesben álltak a fák között és csak akkor törtek elő vészes kiáltással, amikor a korulul harcosok már közvetlenül a közelükbe értek.

A meglepetésszerü támadás pillanatok alatt szörnyü pusztitást vitt végbe soraik között és az idegen is ösztönszerüen beleavatkozott a küzdelembe. Omat, miután első ellenfelét leteritette, rápillantott Jardonra.

- Olyan vadul küzd, - állapitotta meg magában elismeréssel, - mint a csikos oroszlán!... Hatalmas lehet az a törzs, amelyhez ő és Tarzan jad guru tartoznak...

Aztán ismét belevetette magát a küzdelembe éppen ugy, mint az idegen, aki különös módon hozzá sem nyult ahhoz a hátán függő furcsa és fénylő holmihoz, amely pedig nyilván valami fegyver lehetett.

A korululok végül is megfutamodtak, az utolsó pillanatban azonban Omat harcosainak sikerült vagy féltucatot közülök bekeriteni és foglyul ejteni.

A csapat fáradtan, véresen, de győzedelmesen tért vissza Koruljába. Vagy huszan sebesültek meg közöttük és hatan estek el a harcban, amely talán emberemlékezet óta a legnagyobb volt a koruljaiak és a korululiak között. Omat, a főnök egyszerre a legnagyobb hős lett emberei szemében, de azért nem feledkeztek meg Jardon érdemeiről sem, akinek neve ugyancsak szájról-szájra járt és az emberek áhitatos tisztelettel gondoltak arra a csodálatos fajtára, amely két ilyen harcost, mint ő és Tarzan jad-guru, termelt ki magából.

Omat, miután visszaérkezett barlangjába, egyenként maga elé vezettette a korulul foglyokat és sorban valamennyit kikérdezte Tarzan sorsa felől.

Kivétel nélkül mindegyik ugyanazt a történetet adta elő: Tarzan foglyul esett öt nappal ezelőtt, de megölte az őrzésére kirendelt harcost és megszökött, magával cipelve a szerencsétlen őr levágott fejét a Korulul tulsó határára, ahol hajánál fogva rákötözte egy fa ágára. Hogy azután mi történt vele, arról egyikük sem tudott, kivéve az utolsónak kihallgatott foglyot, azt, akit fegyvertelenül ejtettek foglyul, amikor éppen hazatérőben volt Jadbenotho Völgye felől népe barlangjai felé.

- Én sokat tudnék mondani nektek arról a rettenetes emberről, akiről kérdezősködtök, korulják, - mondta. - Tegnap láttam őt és tudom, hogy hol van. De csak akkor mondom meg, ha megigéritek, hogy én és társaim bántatlanul visszatérhetünk őseink barlangjához. Ha ezt megigéritek, mindent hüségesen elmondok, amit csak tudok.

- Ha ezt meg nem igéritek, igy is, ugy is megöltök, - válaszolta a fogoly. - És ha meg kell halnom, akkor titkomat is magammal viszem.

- Igaza van ennek az embernek, Omat, - szólt közbe Taden. - Inkább igérd meg valamennyiöknek a szabadságukat.

- Legyen hát! - mondta Omat. - Beszélj korulul és ha mindent elmondottál nekem, te is és társaid is bántatlanul visszatérhettek törzseitekhez.

- Ez igy történt, - kezdte a fogoly. - Három nappal ezelőtt néhány társammal együtt vadásztam a Korulul szájánál, nem messze attól a helytől, ahol ma reggel elfogtatok. Ekkor egy nagy csapat hodon támadt ránk. Foglyul ejtettek bennünket és elhurcoltak Alurba. Itt néhányunkat kiválasztottak rabszolgának, a többit, köztük engem is, belöktek azokba a vermekbe, amelyek a főtemplom alatt vannak és ahol azokat őrzik, akiket a hodonok áldozatul szoktak bemutatni Jadbenothonak, Alur templomának oltárain.

- Ugy látszott, hogy a sorsom meg van pecsételve. Szerencsésnek gondoltam azokat, akik legalább a hodonok rabszolgái lehettek, mert ezeknek még legalább lehetett kilátásuk a menekülésre - mi azonban, a rácsok mögött, reménytelen helyzetben voltunk.

- Tegnap azonban különös dolog történt. A király, a papok és rengeteg harcos társaságában a templomba jött egy ember, akit nagy tisztelettel vettek körül. Amikor odalépett a rácsokhoz, amelyek mögött mi szerencsétlenek vártuk végzetünket, legnagyobb meglepetésemre azt láttam, hogy ez az ember senki más, mint az a félelmetes lény, aki nemrégen a korululok foglya volt: ugyanaz, akit ti Tarzan jad guru-nak neveztetek, akit azonban a hodonok Dorulothonak hivtak. Ránk nézett, majd megkérdezte a főpapot s amikor megtudta, hogy mi célra tartanak foglyul bennünket, haragos lett és kijelentette, hogy Jadbenothonak nem az az akarata, hogy embereket áldozzanak fel neki és megparancsolta a főpapnak, hogy bocsáttasson szabadon bennünket - ami meg is történt.

- A hodon foglyoknak megengedték, hogy hazatérhessenek, minket pedig kivezettek Alurból és szabadon bocsátottak. De csak hárman voltunk és egyikünknél sem volt fegyver, ennélfogva egyikünk sem érte el Korulult és már csak én vagyok az egyetlen a három közül, aki még életben van. Ennyi az, amit tudok.

- Legfeljebb még azt tehetem hozzá, - felelte a fogoly, - hogy Alur főpapja, akit ők Ludonnak neveznek, nagyon haragos volt. És hallottam, amikor az a két pap, aki kivezetett bennünket a városból, beszélgetett egymás között és egyik azt mondta a másiknak, hogy az az idegen egyáltalán nem Dorulotho. Ezt állitólag maga Ludon mondta és azt is kijelentette volna, hogy majd le fogja leplezni a csalót és halállal fogja büntetni vakmerőségéért... Most pedig, Korulja főnöke, engedd meg, hogy haza térhessünk!

- Menjetek utatokra, - mondta. - Te pedig, Abon, küldj velük harcosokat, hogy védelmezzék őket, amig el nem érnek Korululig.

Elindult vele felfelé a sziklán és amikor a csucsra értek, lemutatott a völgybe, ahol Alur városa csillogott a lemenő nap fényében.

Amikor Tarzan leugrott a földre a templom fala mögött, eszében sem volt elmenekülni Alur városából mindaddig, amig meg nem győződött róla, hogy felesége nincs-e ott valahol a falak között. De arról viszont fogalma sem volt, hogy ebben a különös városban, ahol most mindenki ellene fordult, hogyan maradhat meg továbbra is és főleg, hogyan folytathatja a kutatást?

Azzal tisztában volt, hogy egyetlen hely van számára, ahol legalább időleges menedéket találhat - és ez a király Tilos Kertje. Ott, a sürüségben, elrejtőzhet és találhat vizet és gyümölcsöket. Ő, aki megszokta a dzsungel életét, akár hosszu időre is elrejtőzhetik ott, ha észrevétlenül el tudja érni azt a helyet. Csak éppen abban állott a nehézség, hogyan tegye meg az utat a templomépületek közül a kertig, anélkül, hogy meglátnák?

- Tarzan hatalmas lehet az otthoni dzsungelben, - mondta magában, - de az emberek városaiban nem sokkal többet ér, mint bármely más halandó.

Rábizva magát éles megfigyelésére és tájékozódási képességére, biztosra vette, hogy a palotáig mindenesetre el tud érni a templom földalatti folyosóin és termein keresztül, amelyeken előző napon átvezették. És ugy gondolta, hogy az mindenesetre okosabb, mint átvágni a szabad területen, ahol üldözői gyorsan felfedezhetik és elvághatják menekvése utját.

Igy tehát alig tett néhány lépést a templom falán tul, máris eltünt minden szem elől egyikén azoknak a kőlépcsőknek, amelyek a földalatti termekhez vezettek. Az az ut, amelyen előző nap ottjártakor keresztülhaladt, kanyarogva vezetett különböző szobákon és folyosókon keresztül, Tarzan azonban ösztönszerüen, habozás nélkül tudta, hogy merre kell tartania.

Attól sem nagyon kellett félnie, hogy itt valakivel összetalálkozhatik, mert biztosra vette, hogy a templom valamennyi papja összegyülekezett odafenn, hogy tanuja legyen kihallgatásának, megaláztatásának és halálának. Ezzel a megnyugtató tudattal haladt tovább, de alig hogy befordult az egyik folyosó hajlatán, szemtől-szembe találta magát egy alsóbbrangu pappal, akinek félelmetes maszkja eltakarta arcvonásait, ugyhogy, ha tükröződött is arcán meglepetés, azt Tarzan nem láthatta.

A majomembernek viszont megvolt az az előnye Jadbenotho álarcos szolgája fölött, hogy abban a percben, amint megpillantotta, már tisztában volt vele, hogy mit fog cselekedni. Igy tehát, mielőtt a pap bármilyen magatartásra határozhatta magát, máris egy hosszu éles kés furódott a szivébe.

Amint a test végigvágódott a földön, Tarzan lekapta fejéről az álarcszerü fejdiszt. Amint ugyanis meglátta ezt az embert, gyors agya máris egy tervet főzött ki ellenségei kijátszására.

Tarzan most a hodon holtteste fölé hajolva, késének egyetlen nyisszantásával tövéből lekanyaritotta a farknyulványát. Majd behurcolta a holttestet a folyosó melletti egyik kisebb szobába, ahol gyorsan levágott egy kis sávot a pap ágyékkötényéből és ezt a farknyulvány felső végére kötve, hozzáerősitette a farknyulványt saját ágyékkötényéhez. Majd fejére illesztette az álarcot és kilépett a szobából. Hacsak valaki egész közelről és alaposabb vizsgálódás után fel nem fedezte volna a hodonokétól elütő kéz- és lábujjait, nem gondolhatott mást, csak azt, hogy Jadbenotho templomának egyik papjával áll szemben.

Megfigyelte volt a hodonok és vazdonok között, hogy nem szokatlan jelenség, ha valaki uszályként fogja fel farknyulványát. Ő is ehhez folyamodott tehát, nehogy a mögötte élettelenül vonszolódó szőrnyulvány gyanut keltsen.

A folyosón és különböző szobákon keresztül most végre a templomon tul fekvő palota területére érkezett. Az üldözők még nem értek ide, ámbár már hallotta háta mögött a közeledésüket. Néhány harcossal és rabszolgával össze is találkozott - ezek azonban éppen csak egy futó pillantásra méltatták, mert hiszen egy pap megszokott látvány volt a palota környékén.

Igy aztán minden baj nélkül átjutva az őrök között, végül is a Tilos Kert belső kapujához érkezett. Itt megállott és gyors pillantással átvizsgálta az előtte fekvő terepet. A kertnek ez a része szerencsére elhagyatott volt, ugyhogy gyorsan megindulva előre, talált is egy csomó virágjában álló bokrot, ahol akár egy tucat ember is kényelmesen elrejtőzhetett.

Bemászott a bokrok közé, aztán levetette a kényelmetlen fejdiszt vállairól és leült, részben hogy megpihenjen, részben, hogy a további teendőket eldöntse magában.

Azt már az előző éjszaka észrevette, hogy a papság ugyszólván külön kasztot alkot, amely szabadon és tetszése szerint járhat-kelhet keresztül-kasul ugy a palotán, mint a templomon. Azt határozta tehát, hogy éjszakánként fogja lefolytatni a kutatást, amikor is kevésbé kell tartania a felfedeztetéstől - a nappalokat pedig itt fogja eltölteni a Tilos Kertben, ahol minden valószinüség szerint semmitől sem kell félnie.

A kerti falon tul most emberi hangokat hallott, amint hol közelből, hol távolból kiabáltak egymás felé - s ebből azt következtette, hogy az üldözés máris serényen folyik. Ő viszont ezeket a nyugodt perceket arra használta fel, hogy a farknyulványt jobban felerősitse ágyékkötényére olyképpen, hogy, azt bármikor a szükség szerint felvehesse, vagy lekapcsolhassa, majd vizsgálgatni kezdte azt a félelmetes fejdiszt, amelynek segitségével teljesen láthatatlanná tudta tenni magát.

Ez az álarc egyetlen fatömbből kivájt ügyes készitmény volt, amelynek külső oldalát az arcvonásoknak megfelelően faragták ki. Oldalt két félköralaku kivágás volt a vállak számára, mig elől és hátul kötényszerüen, egészen a hátáig, illetve a melléig ért le. Maga a fejék egy borzalmas arcot ábrázolt, amely félig az ember, félig a gryf fejére emlékeztetett.

Mialatt a félelmetes papi maszkkal a kezében meghuzódva üldögélt a bokrok között, egyszerre megérezte, hogy nincs egyedül a kertben. Gyakorlott fülei csakhamar megállapitották, hogy meztelen lábak közelednek lassan a kavicsos uton. Első gyanuja az volt, hogy talán valaki az üldözők közül utána lopakodott a Tilos Kertbe - csakhamar megpillantotta azonban a közeledőt, aki nem volt más, mint Oloa hercegnő.

A leány egyedül volt és lehajtott fővel, láthatólag gondolataiba elmélyülve közeledett. Ezek a gondolatok azonban - könnyben ázó szemei után itélve - ugyancsak szomoruak lehettek...

Amikor a hercegnő éppen Tarzan közelébe ért, ez utóbbi ujabb lépések közeledő neszét hallotta. És kisvártatva két pap állott meg a leány mellett.

- Oloa, Paluldon hercegnője, - szólitotta meg egyikük, - az az idegen, aki Jadbenotho fiának adta ki magát, éppen most szökött meg Ludon, a főpap haragja elől, aki leleplezte őt és gyalázatos istenkáromlását! Miután a templomot, a palotát és a várost átkutattuk, most ide küldtek bennünket, hogy vizsgáljuk át a Tilos Kertet is. Lehet, hogy itt rejtőzködik, hiszen Kotan, a király éppen ma reggel emlitette, hogy itt találta őt, ámbár senkinek fogalma sincs róla, hogyan játszhatta ki az őrök figyelmét.

- Egészen biztos, hogy nincs itt, - felelte Oloa. - Már jóideje sétálok a kertben és igy látnom, vagy hallanom kellett volna, ha valaki erre járt volna... De azért, ha ugy kivánjátok, keressétek.

- Nem, - mondta az előbb szóló pap, - semmiesetre sem jöhetett be ide anélkül, hogy te, vagy az őrök ne látták volna. De még akkor is észre kellett volna, hogy vegye az a pap, aki előttünk érkezett ide.

- Egy pap jött át az őrök között kevéssel előttünk, - magyarázta a férfi.

- Akkor kétségtelenül valamelyik másik kijáraton távozott, - jegyezte meg a másik pap.

- Egész bizonyosan, - nyugodott bele Oloa, - de azért mégis különös, hogy én nem láttam...

- Ostobák vagytok, mint Buto, a rinocerosz, - dünnyögte magában Tarzan. - A ti eszeteken aztán nem lesz nehéz tuljárni!...

Alighogy a papok eltávoztak, ismét sietve közeledett a hercegnő felé valaki, akinek lélekzete szinte elfulladt a szaladástól.

- Panatlee! - kiáltott fel Oloa. - Mi történt? Olyan rémültnek látszol, mint a galamb, amelytől nevedet nyerted!...

- Oh, Paluldon hercegnője! - kiáltotta Panatlee. - Csaknem megölték őt!... Csaknem megölték azt a csodálatos idegent, aki azt állitotta, hogy ő a Dorulotho!...

- Éppen most hallom, hogy sikerült elmenekülnie, - mondta Oloa. - Te ott voltál. Mondd el mi történt.

- A főpap megparancsolta, hogy öljék meg. Amikor azonban rárohantak, felkapta az egyik papot és hozzávágta Ludonhoz, olyan könnyedén, mint ahogy te vágnád hozzám a mellpántjaidat! Aztán felugrott az oltárra, onnan felkapaszkodott a templom falára, majd a következő pillanatban eltünt a tulsó oldalon. Most keresésére indultak, de én azon fohászkodom, ó hercegnő, hogy bárcsak ne találnák meg!...

- És miért? - kérdezte Oloa. - Hiszen az ilyen istenkáromló csak megérdemli a halált?

- Szóval te ismered? - csapott le rá Oloa. - Már ma reggel is elárultad magadat, de akkor sikerült félrevezetned engem. Már pedig Oloa rabnői nem tehetnek ilyent büntetlenül!... Szóval mégis csak ő az a Tarzan jad guru, akiről nekem meséltél? Beszélj, de csak az igazságot mondd!

- A korulja Panatlee nem hazudik, - jelentette ki, - még akkor sem, ha az élete függ tőle!

- Akkor hát mondj el mindent, amit tudsz, erről a Tarzan jad guru-ról, - sürgette Oloa.

- Annyit tudok, hogy csodálatos és rettentően bátor ember, - felelte Panatlee, - aki megmentett a torodontól és a gryftől, amint azt elmondtam neked... Csakugyan ő volt az, aki ma reggel itt járt a kertben. És még most sem vagyok bizonyos felőle, vajjon nem csakugyan Jadbenotho fia-e, mert bátorsága és ereje sokkal nagyobb, mint bármely más halandóé. Amikor először láttam, hatalmában voltam és azt tehetett volna velem, amit akart, - de ő ehelyett megvédelmezett. S ahelyett, hogy a maga menekülésén törte volna a fejét, csak reám gondolt. Mindezt pedig azért tette, mert barátja Omatnak, Korulja gund-jának, aki feleségévé tett volna, ha közben a hodonok foglyul nem ejtenek.

- Valóban csodálatos ember volt, - töprengett Oloa hangosan. - Nemcsak azért, mert más volt a keze-lába, meg testalkata, mint a miénk, hanem egyébként is volt valami benne, ami a többiek fölé emelte...

- És aztán, - vágott a szavába Panatlee, - pontosan tudott mindent Tadenről!... Mondd meg nekem, ó hercegnő, hogyan szerezhetne tudomást ilyen dolgokról egy közönséges halandó?

- De akkor is, honnan tudhatná, hogy te szereted Tadent? - érvelt Panatlee. - Én mondom neked, hercegnő, hogy ha nem is isten, de mindenesetre több, mint bármely hodon, vagy vazdon. Koruljából, Essat barlangjából, egész Korululon keresztül követte a nyomaimat a Korul-gryf ama barlangjáig, ahol rejtőztem, noha akkor már sok órája mult el annak, hogy azon az uton jártam és meztelen lábam semmi nyomot nem hagyhatott a sziklás talajon. Melyik halandó ember lenne képes erre?

- Lehet, hogy Ludon tévedett, - mondta Oloa, akire nem maradt hatás nélkül rabnőjének lelkes dicsérete. - Talán mégis isten...

- De akár isten, akár ember, - kiáltotta Panatlee, - tulságosan nagyszerü ahhoz, hogy meg kelljen halnia!... Ó, bárcsak segithetnék rajta! És ha életben maradna, bizonyára megtalálná a módját annak is, hercegnő, hogy visszaadja neked a te Tadenedet.

- Bárcsak igaz lenne, - sóhajtotta Oloa, - de sajnos, már ugyis késő! Mert holnap lesz a napja, hogy feleségül adnak Bulot-hoz.

- Igen, ő volt az, az a kerekképü és nagyhasu ember, - kiáltotta irtózva a hercegnő. - És hozzá még olyan lusta, hogy sem vadászathoz, sem harchoz nincs kedve. Csak enni és inni szeret s nem törődik semmi mással, csak kedvteléseivel, meg a rabszolganőivel!... De gyere, Panatlee, szedjünk néhány virágot, legalább ezek emlékeztessenek itteni boldog életemre, amelyet bizonyára nem fogok megtalálni Bulot apjának, Mosarnak falujában...

Most mindketten közelebb léptek ahhoz a virágzó bokorhoz, amely mögött Tarzan rejtőzött és a hercegnő - egy különösen szép virág után nyulva - közvetlenül a majomember mellé lépett. A mozdulat oly gyors volt, hogy Tarzannak már nem volt ideje hátrahuzódnia, igy hát egy pillanattal később szemtől-szembe álltak egymással.

- Ne félj, hercegnő, - szólt gyorsan Tarzan ujját ajkához emelve, - Taden barátja üdvözöl téged!

- És most, hogy rámtaláltál, - fordult Tarzan a hercegnőhöz, - ki fogsz szolgáltatni Ludonnak, a főpapnak?

- De ha atyám, Kotan, megtudja árulásomat, - suttogta rémülten Oloa, - haragja határtalan lesz!... Annak ellenére, hogy hercegnő vagyok, Ludon követelni fogja feláldoztatásomat, hogy Jadbenotho haragját kiengeszteljék!...

- De sohasem kell megtudniok, - könyörgött Panatlee, - hogy láttad őt, hacsak te magad nem vallod be, mert Jadbenotho nevére esküszöm, hogy én sohasem foglak elárulni.

- De ha isten vagy, - kérdezte a leány, - akkor miért kell menekülnöd halandók elől?

- Amikor istenek egybekeverednek közönséges emberekkel, époly sebezhetők, mint maguk a halandók - felelte Tarzan. - Még magát Jadbenothot is meg lehetne ölni, ha testi alakban jelenne meg.

- Dehát láttad csakugyan Tadent és beszéltél is vele? - kérdezte a leány meglehetős következetlenül.

- Igen, láttam és beszéltem is vele, - válaszolta a majomember. - Körülbelül egy hónapon keresztül állandóan vele voltam.

- És ő... - a leány lesütötte a szemét és arcát mély pirosság boritotta, - ... és ő még mindig szeret engem?

- Igen, - felelte Tarzan azzal a biztos érzéssel, hogy most már nyert ügye van. - Taden kizárólag csak Oloaról beszélt és alig várja azt a napot, amikor eljöhet érte.

- De igen, eljön ez a boldogtalanság és akkor életem végéig vágyódhatom Taden után, aki sohasem lehet az enyém.

- Ha Ludon nem lépett volna közbe, segithettem volna rajtad, - mondta a majomember. - És ki tudja, vajjon igy is nem segithetek-e még?

- Ó bárcsak megtennéd, Dorulotho, - kiáltotta a leány. - Tudom, hogy ha lehetséges volna, meg is tennéd, mert Panatlee elmondta nekem, hogy milyen nemeslelkü vagy...

- Csak Jadbenotho ismeri a jövőt, - szólt Tarzan. - Most azonban jobb lenne, ha elmennétek mind a ketten, mert valaki felfedezhet benneteket és gyanut foghat.

- Elmegyünk, - mondta Oloa, - de Panatlee majd visszajön és ennivalót hoz neked. Remélem, hogy el tudsz menekülni és Jadbenotho nem fog haragudni azért, amit tettem!...

Alkonyatkor Panatlee csakugyan különböző ételekkel tért vissza és ezt az alkalmat Tarzan gyorsan felhasználta arra, hogy különböző kérdéseket tegyen fel.

- Mondd meg nekem, - érdeklődött, - mit tudsz arról a titokzatos idegenről, akit Oloa emlitett? Hallottál valamit róla azóta, hogy itt vagy?

- Igen, - mondta Panatlee, - hallottam, amikor a többi rabnők beszéltek róla egymás között. Erről persze csak suttogni mernek és ez olyan dolog lehet, amelyről senkisem merészel hangosan beszélni. Azt mondják, hogy a templomban egy idegen nő van elrejtve, akit Ludon papnővé akar avatni, Kotan viszont feleségül akarja venni, de egyik sem meri keresztülvinni a szándékát, mert fél a másiktól.

- Azt is tudod, hogy ez az idegen nő hol van elrejtve a templomban? - érdeklődött Tarzan.

- Nem, - felelte Panatlee. - Honnan is tudnám? Hiszen még az sem biztos, hogy ez az egész nem kitalált mese-e, csak azért mondom el, mert a többiektől hallottam.

- Köszönöm, Panatlee, - mondta. - Nagyobb segitségemre voltál, semmint képzelnéd.

Mihelyt az éjszaka leszállt, Tarzan magára öltötte a templom alsó járatában megölt pap maszkját és felerősitette a halott farknyulványát. Még igy sem merte azonban megkockáztatni, hogy mutatkozzék az őrök előtt, mert attól tartott, hogy késő éjszakai felbukkanása gyanut kelthet. Felkapaszkodott tehát arra a fára, amelynek ága átnyult a kerti falon és a másik oldalon könnyedén leugrott a földre.

Nem mert a már eddig járt uton haladni és ezért a palota felől közelitette meg a templomépületek tömbjét. A sötétben is csodálatosan tájékozódva, rövid idő alatt eljutott céljához, ahhoz a diszes épülethez, amely felől már érdeklődött előzőleg Ludonnál, aki azonban azzal tért ki a válasz alól, hogy ez az épület lakatlan. Ami önmagában nem is lett volna feltünő - csak az tette gyanussá, hogy a majomember abban a pillanatban tisztában volt vele, hogy Ludon hazudott neki...

Most végre ott állott a toronyszerü ház előtt, amely a többi templomi épületektől külön, három emelet magasságban emelkedett. Egyetlen bejáratát egy sziklába vágott kapu alkotta, amely egy gryf fejét ábrázolta. Ennek a gryfnek a kitátott szája volt a bejárat, amely azonban sürü és erős vasrudakból készült ráccsal volt elzárva. Köröskörül a bejárat két oldalán hasonlóképpen berácsozott, kis, ovális ablakok sorakoztak.

Meggyőződve róla, hogy nem jár senki a közelben, először a kapu rácsaival próbálkozott, amelyek azonban tulságos szilárdan voltak beépitve ahhoz, hogy boldogulhasson velük. Majd az ablakokat vette sorra, de hatalmas ereje minden megfeszitésével sem sikerült egyetlen vasrudat sem megmozgatnia.

Most közelebbről megvizsgálta az épület falát, amelyet - épugy, mint a palota és a templom falait - faragott ékitmények diszitették, amelyek segitségével, mint azt rögtön megállapitotta, a dzsungel fia minden különösebb nehézség nélkül felkapaszkodhatott.

A sulyos és kényelmetlen fejdisz azonban erősen akadályozta a mozgásában és igy ezt előbb lehelyezte a földre a fal tövébe. Aztán gyorsan felkuszva a falra, végigvizsgálta az emeleti ablakokat is, de legnagyobb bosszuságára kiderült, hogy azok a rácson kivül még külön függönyökkel is el voltak látva belülről. Nem is időzött itt sokáig, mert rögtön megfogamzott agyában az az ötlet, hogy sokkal egyszerübb bejárást találhat az épület belsejébe a kupolaszerü tetőn keresztül, amelyen - épugy, mint Kotan palotájának tróntermében - szellőző nyilások voltak elhelyezve. Ezeket a nyilásokat már odalentről, a fal mellől észrevette és most már csak az volt a kérdés, elég szélesek-e ahhoz, hogy a majomember izmos vállai keresztül férjenek rajtuk.

Amikor azonban a harmadik emeletnél kis pihenőt tartott, itt az egyik ablakon keresztül, a belső függöny ellenére is észrevette, hogy odabenn a helyiség ki van világitva. És ugyanakkor megcsapta orrát valami ismerős illat, amely szinte megfosztotta az eszétől. A civilizált emberből egy másodperc alatt Kercsak dzsungeljének félelmetes himjévé változott.

Most hangokat hallott belülről: Ludon hangját, amint kérdezett valamit és rögtön utána a gőgös, megvető feleletet, amelyből azonban szinte reménytelen kétségbeesés sirt ki. És ez a második hang valósággal önkivületbe ejtette Tarzant.

Egyszerre megfeledkezett a kupoláról, valamennyi szelelőnyilásával együtt. Megfeledkezett minden józanságról - felemelte hatalmas öklét és egyetlen rettentő ökölcsapással pozdorjává zuzta a kis ablak rácsait, amelyek a tartókövezet egy részévet együtt bezuhantak a belső helyiség padlójára.

A következő pillanatban Tarzan fejjel bevetette magát a nyiláson, magával rántva az antilopbőrből készült függönyt is. Mire azonban talpra ugrott és kiszabaditotta magát a rácsavarodó bőrfüggönyből, - mélységes sötétség és csönd vette körül.

Harsányan kiáltotta azt a nevet, amely hosszu, hosszu hónapok óta nem hagyta el ajkát:

Ujra meg ujra megismételte a kiáltást, aztán tapogatózva próbált tájékozódni a szoba pokoli sötétjében. Orrában még mindig ott érezte azt az ismerős illatot, amely legelőször meggyőzte arról, hogy felesége ott volt ugyan ebben a szobában. És még hallani vélte azt a drága hangot, amely oly kétségbeesetten felelt az elvetemült főpapnak... Ó, bárcsak elővigyázatosabb lett volna! Ha nem ragadtatta volna el magát ösztönétől, akkor most karjaiban tarthatná az imádott lényt és kielégült bosszuval léphetne rá Ludon holttestére!...

Az önvádaknak azonban most már nem volt semmi értelmük. Vakon botorkált a sötétben, amikor hirtelen megmozdult alatta a padló, megfordult valami láthatatlan tengely körül - és Tarzan lezuhant egy még az előbbinél is mélységesebb sötétbe. Érezte, hogy teste valami sima felületet surol, mintha valami csavaros kéményen keresztül esne lefelé. Ugyanakkor hallotta Ludon hangját, amint gunyosan és fülsértően rikácsol utána:

A majomember valami köves talajra zuhant, ahonnan feltápászkodva, egy rácsokkal elzárt kerekded ablakot fedezett fel közvetlenül maga előtt, azontul pedig megpillantotta a lejebb fekvő kék tó vizét, amelyen megcsillant a holdsugár. Gyors pillantással megállapitotta, hogy valami nagyobb fajta szobába került - ugyanakkor pedig valami ismerős szagot szimatolt meg a levegőben: a gryf gyönge, de félreismerhetetlen szagát!

Tarzan most hallgatózva megállott. S hirtelen olyasféle hangot hallott, mintha valami hatalmas láb közeledne egy köves uton.

A hang egyre közelebbről és közelebbről hallatszott. S csakhamar tisztán felismerte a rettentő vadállat szuszogását. A szörnyeteg nyilván figyelmes lett esésének zajára és most közelebb jött, hogy a betolakodót szemügyre vegye. Tarzan még semmit sem látott belőle, de tudta, hogy nem lehet messze - s csakugyan, a homályos folyosó felől hirtelen fülsiketitően harsant fel a gryf őrjöngő üvöltése.

A majomember jól tudta, hogy a bestia szemei gyöngék - az ő szeme viszont már hozzászokott a sötétséghez és ez volt az egyedüli reménye arra, hogy a megdühödött szörnyeteg elől menekülhessen. Itt semmi hasznát nem vehette a torodonoktól tanult taktikájának és különben is tul nagy lett volna a kockázat -, mert most már nemcsak a saját életéről, hanem feleségének sorsáról is volt szó. Bármennyire reménytelennek tünt ugyanis helyzete, gondolatai még e percben is a szeretett nő körül forogtak és magában hálát adott istennek, hogy annyi hónapi reménytelen keresés után végül mégis legalább életben találta!

A dzsungel fürge fia most nesztelenül kitért a dühöngő támadás utjából és a szélső falhoz lapulva, előre lopakodott. Hirtelen feltünt előtte a folyosó sötét nyilása, amelyen keresztül a szörnyeteg berontott a tágas terembe. Tarzan habozás nélkül belevetette magát a folyosó homályába.

Ez a folyosó széles és magas volt - amint hogy olyannak is kellett lennie a benne tanyázó ősállat hatalmas méreteinél fogva - és igy Tarzan elég gyorsan tudta követni zeg-zugos kanyarulatait. Közben azt is észrevette, hogy az ut nem nagyon meredeken, de mégis észrevehetően lefelé lejtősödik. A folyosó azonban végtelen hosszunak tünt - és a majomembernek egyelőre fogalma sem volt róla, hogy hová vezet.

A gryf azonban - amelynek ha szeme gyenge volt is, de hallása annál élesebb - érezhetően mindenütt a nyomában volt. Szörnyü üvöltése velőtrázóan visszhangzott a sziklafalakról és bármennyire rohant is Tarzan, csakhamar észrevette, hogy a gryf egyre jobban és jobban megközeliti.

A homály hirtelen oszladozni kezdett és amikor Tarzan elhagyta a folyosó utolsó kanyarulatát, egyszerre egy holdvilágos szabad térség bukkant fel előtte. Megujuló reménykedéssel rohant előre, amint azonban kilépett a folyosó tulsó nyilásán, egy hatalmas köralaku udvarban találta magát, amelynek minden oldalán megmászhatatlan sima meredek fal emelkedett. Balkézre tőle egy kis tavacska csillogott a fal tövében: nyilvánvalóan ez volt a gryf ivóhelye.

A szörnyeteg most szintén előbukkant a folyosó száján és Tarzan végső menedékként a kis tó partjára huzódott. A kijáratnál a gryf egy percre megállott, gyönge szemeivel mindenfelé széttekintgetett, mintha áldozatát keresné. Ez volt az utolsó pillanat. A majomember kétségbeesésében felemelte hangját és a torodonoktól tanult harsány "Hi-hó" kiáltást hallatta.

A hatás tökéletes volt - a gryf irtózatos orditással nekiszegezte hármas szarvát és vadul a hang irányába rontott.

Sem jobbra, sem balra nem lehetett menekülni. Mögötte a tó vize csillogott, mig szemben vele a megsemmisülés közelgett. A szörnyü test már ott dübörgött közvetlenül a közelében, amikor a majomember megfordult és fejest ugrott a sötéten csillogó vizbe.

Az asszony szivében megdermedt a remény. Jane Clayton a fogság hosszu hónapjai alatt keményen küzdött életéért, megbirkózott veszéllyel és fáradalmakkal - most azonban érezte, hogy nincs tovább!

Minden reménynek vége volt, amikor most szemben állott Ludonnal a főpappal, börtönében, az aluri Gryf Templomában. Az idő és a fáradalmak semmi nyomot nem hagytak rajta - de éppen szépsége zuditotta rá a veszélyt, mert jól tudta, hogy Ludon megkivánta őt. És ha az alsó-papoktól nem volt is mit tartania, tudta, hogy Ludontól nincsen biztonságban.

Kotan, a király is vágyott utána és eddig ez volt az, ami megmentette attól, hogy valamelyiküknek áldozatául essék. Most azonban Ludon ugylátszik elszánta magát a végsőkre és azért kereste fel éjszakának idején, hogy akár erőszakkal is birtokába vegye.

Először gőgösen utasitotta vissza, igyekezvén időt nyerni - ámbár fogalma sem volt róla, hogy ezzel az időnyereséggel mit kezdhet. A főpap szemében mohó kéjvágy csillogott, ahogy feléje közeledett és meg akarta ragadni. Az asszony meg sem moccant - csak állt mereven és mozdulatlanul, gőgös és megvető arccal, amelyből lenézés és utálat sugárzott. Ludon pontosan átérezte tekintetének jelentését, amely azonban - noha bosszantotta - csak még hevesebbre szitotta vágyát.

- Ne érj hozzám! - kiáltotta az asszony, amikor Ludon már kinyujtotta a kezét feléje. - Mielőtt szándékodat véghez vihetnéd, kettőnk közül egyik meg fog halni!

Ludon azonban aljas vigyorgással még közelebb ugrott hozzá - s ebben a pillanatban érte egy rettenetes ökölcsapás az ablakot védő rácsot, amely a falazat egy részével együtt bezuhant a szobába. Ugyanakkor egy emberi alak ugrott át a szabaddá vált nyiláson.

Jane Clayton tisztán látta, hogy a főpap arcán meglepetés és ijedtség tükröződik. Ludon azonban nem habozott sokáig. Egy szempillantás alatt odaugrott a mennyezetről lecsüngő bőrkötélhez, amelyet elég volt megrántania, hogy a következő pillanatban valami ravaszul megszerkesztett elválasztófal ereszkedjék közéjük és a váratlanul behatoló ember közé.

A falon keresztül már csak halványan hallott valami kiáltozó hangot, de, hogy kinek a hangja lehetett és hogy mit kiabált, már nem tudta kivenni. Ugyanakkor látta, hogy Ludon most egy második kötelet ránt meg és látható feszült izgalommal vár valaminek a bekövetkezésére. Néhány perc telt el... akkor Ludon elmosolyodott és ismét müködésbe hozta azt a gépezetet, amely az elválasztó falat ezuttal visszatolta helyére.

A főpap most nyugodtan átlépett a szobának abba a részébe, amely eddig el volt választva tőlük, letérdelt a padlóra és valami csapóajtó félét felemelve, rikácsolóan és gunyosan belekiabált a feltáruló mélységbe:

A csapóajtót visszaerősitve a helyére, a főpap felkelt a földről és megint az asszony felé fordult.

De nem fejezte be a mondatot. Illetőleg nyilván valaki máshoz intézve szavait, haragosan kiáltott fel:

Jane Clayton önkéntelenül a hang irányába fordult és ekkor a bejárat küszöbén észrevett egy hatalmas termetü harcost, akinek arcáról tekintély és szilárdság tükröződött.

- Kotantól, a királytól jövök, - felelte Jadon, - hogy elvigyem a szép idegen nőt a Tilos Kertbe.

- A király szembe mer helyezkedni velem, Jadbenotho főpapjával? - kiáltotta Ludon.

- Ez a király parancsa! Szólottam! - vágott vissza Jadon, aki sem félelmet, sem különösebb tiszteletet nem mutatott a főpappal szemben.

Ludon jól tudta, hogy a király miért választotta ki követnek éppen ezt a főnököt, akinek vele szemben érzett ellenséges megvetése közismert volt, de akit hatalma megóvott a papok bosszujától... Lopva odapillantott a mennyezetről lecsüngő bőrkötényre... Miért ne?... Az egész csak azon mulik, hogy át tudja-e csábitani Jadont a terem másik oldalára...

- Nincs semmi megbeszélni valónk, - válaszolta a főnök. De azért mégis követte a főpapot.

Jane figyelmesen nézte őket. A harcos arcáról bátorság és becsületesség sugárzott. Benne még lehetett valami bizalma - Ludon kezei között azonban biztos pusztulás és gyalázat várt rá. És amint észrevette, hogy Ludon rápillant a kötelekre, azonnal cselekvésre határozta magát.

- Vitéz főnök! - mondta Jadon felé fordulva. - Ha kedves az életed, át ne lépj a szobának abba a másik részébe!

- Milyen veszély fenyeget? - kérdezte Jadon Jane-től, mintha nem is hallaná Ludon szavait.

- Nézd, - mondta. És mielőtt még a főpap megakadályozhatta volna, megrántotta az egyiket. Abban a pillanatban leereszkedett az elválasztó fal és elzárta Ludont előlük.

- Ugylátszik, szépen tőrbe csalt volna, - ismerte el végül. - És itt tartott volna engem bezárva mindaddig, amig téged elrejt valahol, a templom valamelyik hozzáférhetetlen rejtekében.

- Még sokkal rosszabbul járhattál volna! - felelte Jane és meghuzta a másik kötelet. - Ez ugylátszik mozgásba hozza a padló alatti csapóajtó fedőlapját. Lezuhantál volna a templom alatti barlangba. Ludon sokszor megfenyegetett engem ezzel. Nem tudom, hogy igazat beszélt-e, de azt mondta, hogy ott őrzik a templom démonát - egy hatalmas gryfet.

- Csakugyan, van egy gryf valahol a templomban, - mondta Jadon. - A papok áldozzák fel nekik a halálra itélt foglyokat, bár sokszor saját népünkből is áldozatul esnek olyanok, akik magukra vonták Ludon gyülöletét. Engem is már rég kiszemelt magának. És a te segitséged nélkül most véghez is vitte volna tervét... De mondd csak, miért figyelmeztettél engem? Nem mindegy neked, hogy melyik ellenség kezébe kerülsz?

- Egyik sem lehet borzalmasabb Ludonnál, - felelte az asszony - és te különben is derék és tisztességes harcosnak látszol.

- Kotan királynővé akar tenni téged, - mondta végül. - És ez nagy megtiszteltetés számodra, mert hiszen éppen ugy rabszolganőjévé is tehetne...

- Ámbár kifejezetten nem mondta nekem, - felelte Jadon, füléhez hajolva, mintha attól tartana, hogy avatatlanok is meghallhatnák, - de megvan győződve róla, hogy te is az istenek fajához tartozol. Miért is ne? Jadbenothonak nincsen farknyulványa, ennélfogva Kotan joggal hiheti, hogy az istenek mind ilyenek. Az ő felesége már régen meghalt, miután egyetlen leányával megajándékozta. Ő azonban fiu után vágyódik...

- Dehát én már férjnél vagyok! - sikoltotta Jane. - És nem mehetek férjhez más valakihez. És én nem kivánom sem őt, sem a trónját!

- Hát te sem akarsz megmenteni engem? - kiáltotta kétségbeesetten az asszony.

- Ha Jalurban lennénk, - válaszolta a főnök, - megvédhetnétek akár a királlyal szemben is...

- Mi az a Jalur és merre van? - kérdezte Jane belekapaszkodva még ebbe a szalmaszálba is.

- Az a város, ahol én uralkodom, - felelte a férfi. - Én vagyok a főnök ott és az egész környező völgyben.

- Nem, - válaszolta a főnök mosolyogva, - nincs messze, de ebben hiába is reménykednél, ugy sem érhetnéd el soha. Üldöznének és foglyul ejtenének mindenképpen. De ha tudni akarod, amellett a folyó mellett fekszik, amely a Jadbenlulba ömlik... Bevehetetlen város az, ahová még soha ellenség be nem tette a lábát.

- Te bölcs vagy, - jegyezte meg Jadon, megértve a reménytelen sóhajtást. - Most gyere, elviszlek a hercegnő házába, a Tilos Kerthez. Ott fogsz maradni Oloaval, a király leányával. Mindenesetre jobb lesz, mint ez a börtön, amelyben eddig voltál.

- Ahhoz, hogy királynő lehess, - magyarázta Jadon, - sok ceremoniára van szükség. Ezek több napot vesznek igénybe.

- Magát az esketést, - mondta a férfi. - Azt ugyanis a király házassága esetén csak a főpap személyesen végezheti...

E beszélgetés közben Jadon lekisérte az asszonyt azon a kőlépcsőn, amely a Gryf Templomának felső emeletéről a földalatti termekhez és folyosókhoz vezetett. Most éppen ahhoz a kapuhoz érkeztek, amelynek egyik oldalán két pap, a másik oldalán két harcos állott őrséget.

Az előbbiek, amikor meglátták a Jadon társaságában lévő nőt, fel akarták tartóztatni, mert ők is tudomással birtak arról a vetélkedésről, amely a király és a főpap között a szép idegen birtokáért kitört.

- Az asszony csak Ludon engedélyével távozhat el innen! - mondta egyikük, megállva Jane Claytonnal szemben és elzárva előtte az utat.

- Az asszony Kotan, a király rendeletére távolik el innen, - mondta - és azért, mert Jadon, a főnök kiséri... Félre az utból!

- Mi itt vagyunk, Jalur gund-ja, - mondta az egyikük Jadon felé fordulva, - hogy engedelmeskedjünk parancsaidnak.

- Hagyd elmenni őket, - csititotta társát. - Nem kaptunk egyenes utasitást Ludontól az ellenkezőjére és a templomnak meg a palotának az a törvénye, hogy főnökök és papok jöhetnek és mehetnek minden akadály nélkül.

- Akkor hát engedd őket, mert hiszen ugyis hárman vannak kettőnk ellen... és mi megtettük a kötelességünket.

Zavartalanul érkeztek el Oloa hercegnő lakása elé, ahol a főbejárat előtt a palota harcosainak egy kis őrcsapata állott. Jadon átadta foglyát a hercegnő háztartásához tartozó fekete eunuchok egyikének.

- Vidd fel az asszonyt a hercegnőhöz, - parancsolta - és vigyázz rá, hogy meg ne szökhessék.

Az eunuch egy csomó folyosón és szobán keresztül vezette lady Greystoke-et, majd végül megállva egy ajtó előtt, amelynek bejárata a csikos oroszlán bőréből készült függönnyel volt elfedve, botjával megütötte az ajtó melletti falat.

- Oloa, Paluldon hercegnője! - kiáltott be. - Itt van az idegen asszony, a templom foglya.

Az eunuch félrehuzta a függönyt és lady Greystoke belépett. Egy közepes nagyságu, alacsony mennyezetü szobában találta magát, ahol a sarokban álló emelvényszerü magaslaton, állatbőrökből készült fekhelyen Paluldon hercegnője pihent. Az emelvény lábánál egy vazdon rabszolgalány állott.

Oloa intett neki, hogy lépjen közelebb. S mikor Jane már ott állt egészen a fekvőhelye mellett, felkönyökölt és tetőtől-talpig végigvizsgálta pillantásával.

Jane szomoruan mosolygott: hiszen éppen a szépsége volt az, ami veszedelembe döntötte.

- Ez valóban nagy elismerés, - felelte gyorsan, - olyan ragyogó szépség részéről, mint Oloa hercegnő.

- Ó! - kiáltotta a hercegnő jóleső meglepetéssel. - De hiszen te beszéled a mi nyelvünket! Nekem pedig azt mondták, hogy te valami idegen fajhoz tartozol és olyan távoli országból való vagy, amelyről mi, paluldoniak még nem is hallottunk.

- Ludonnak gondja volt rá, hogy a papok megtanitsanak, - magyarázta Jane. - De csakugyan távoli országból való vagyok, hercegnő, ahová nem tudok visszatérni... s ezért nagyon boldogtalannak érzem magamat.

- De Kotan, atyám, királynővé akar tenni téged, - kiáltott fel a lány - és akkor nagyon boldog lehetsz.

- Én azonban mást szeretek és annak már a felesége is vagyok, - felelte a fogoly nő. - Ó hercegnő, jobban meg tudnál érteni engem, ha tudnád, hogy mi az: szeretni valakit és akkor belekényszerülni egy mással való házasságba!...

- Tudom, - mondta végül. - És éppen ezért nagyon sajnállak. De ha a király leánya sem tud megmenekülni attól a sorstól, hogyan segithetne valaki egy rabszolganőn?...

Kotan palotájának disztermében ezen az estén a szokottnál is korábban kezdődött meg a dáridó, mert a király most ünnepelte egyetlen lányának férjhezmenetelét Bulothoz, Mosar, a főnök fiához, akinek dédnagyapja valamikor még uralkodott Paluldonban és aki még ma is jogcimet formált a királyi méltóságra.

Mosar is, Bulot is alaposan részegek voltak már. De ugyanilyen részegek voltak - a királyt beleszámitva - a többi harcosok is.

Kotan szive legmélyén nem szerette sem Mosart, nem Bulotot, amint, hogy ezek sem viseltettek különösebb vonzalommal irányában. Csak azért adta férjhez leányát Bulothoz, mert azt remélte, hogy e kapcsolat folytán Mosar le fog mondani trónigényeiről. Jadon után ugyanis Mosar volt a leghatalmasabb a főnökök között - és Kotan, bár félt Jadontól, azt is tudta róla, hogy az öreg oroszlánember sohasem akarná őt letaszitani a trónról.

Primitiv emberek még józan állapotban sem nagyon tapintatosak és diplomatikusak - hát még részegen!

Bulot magasra emelte a poharát, amelynek tartalmát egyetlen hörpintéssel nyelte le.

- Ezt Oloa egészségére iszom! - mondta. Majd elvéve a szomszédja poharát, hozzátette: - Ezt pedig a kettőnk fia egészségére, akinek révén Paluldon trónja visszakerül jog szerinti birtokosához!

- A király még nem halt meg! - vágott közbe Kotan, felugorva a helyéről. - Bulot sem férje még a leányomnak... sőt még elég idő van arra, hogy Paluldon megmenekedjék ettől a nyulszivü fajtától!...

A király dühös felkiáltása és Bulot közismert gyávaságára való sértő célzása egy percre kijózanitotta és elnémitotta a társaságot. Minden tekintet Bulot és Mosar felé fordult, akik éppen szemben ültek a királlyal. Az előbbi már nagyon részeg volt, noha ugylátszott, mintha hirtelen kitisztulna a feje. De annyira részeg volt, hogy még a gyávaságáról is megfeledkezett. Hirtelen felkapta a kését és azt félelmetes erővel Kotan felé dobta. Paluldon harcosai különben is gyakorlottak a késdobás müvészetében és ilyen közeli célpontot el sem lehetett volna téveszteni.

A gyáva gyilkosságot pillanatnyi csönd követte. Bulot rémületében halálsápadt lett, aztán hátrálni kezdett az ajtó felé, amikor késüket döfésre emelő harcosok támadtak rá, hogy megbosszulják királyuk halálát. Mosar azonban fia védelmére sietett.

- Kotan meghalt! - kiáltotta. - Mosar a király! Ide hozzám Paluldon hüséges harcosai!

Elég számosan gyülekeztek köréje és Bulot köré. De sokan még mindig felemelt késekkel álltak velük szemben.

- Fogjátok el mindkettőjüket! - kiáltotta. - Paluldon harcosai majd megválasztják a maguk királyát, miután Kotan gyáva gyilkosai elvették méltó büntetésüket!

A köztiszteletben álló főnök parancsára a harcosok rávetették magukat a védekező csoportra. Szörnyü, vad küzdelem támadt - amely javában tombolt, amikor Mosarnak és Bulotnak sikerült a küzdők között észrevétlenül kioldalogni a teremből.

A palotának a felé a része felé siettek, amely aluri tartózkodásuk idejére lakásukul szolgált. Itt voltak a szolgáik és azok a harcosok, akik nem vettek részt Kotan estélyén. Ezeket gyorsan egybegyüjtötték, majd összeszedték minden holmijukat, hogy haladéktalanul utnak indulhassanak.

- A hercegnő! - figyelmeztette suttogva. - Nem hagyhatjuk el nélküle a várost... Ha őt kezünkbe keritjük, az fél győzelmet jelent és biztos utat a trón felé!

Bulot, aki időközben teljesen kijózanodott, tiltakozni próbált. Neki elege volt már a harcból és a kockázatból.

- Csak siessünk el minél előbb Alurból! - mondta sürgetően. - Mert különben rögtön a nyakunkon lesz az egész város. A hercegnő nem lesz hajlandó ellenállás nélkül követni bennünket és most minden időveszteség végzetes lehet.

- Elég időnk van, - ellenkezett Mosar. - A harc még javában áll a palotában. Ki tudja, mikor veszik észre eltünésünket és most, hogy Kotan halott, senki sem fog gondolni a hercegnő biztonságára... Gyere!

Bulot vonakodva követte atyját a hercegnő lakása felé. A bejáratnál még ott álltak az őrségül kirendelt harcosok.

- Harc ütött ki a palotában, - mondta Mosar az őrségnek. - A király megparancsolta, hogy azonnal siessetek hozzá és addig majd mi vigyázunk a hercegnő biztonságára!

A harcosok ismerték a főnököt és tudták, hogy a hercegnő másnap feleségül megy fiához, Bulothoz. Természetesnek találták tehát, hogy hirtelen támadt zavar esetén éppen Bulot és Mosar kapjanak megbizást a hercegnő őrzésére. Mosar különben is hatalmas főnök volt, akivel veszélyes lett volna tengelyt akasztani.

Engedelmeskedtek tehát. Alig, hogy elmentek, Mosar belépett a házba és Bulot kiséretében egyenesen a hercegnő hálószobája felé tartott.

Egy perccel később mindketten betörtek a szobába, ahol e pillanatban három nő tartózkodott. Oloa, amikor megpillantotta őket, felugrott fektéből.

Mosar közelebb lépett és megállt vele szemben. Ravasz agyával azonnal egy tervet formált, hogy tőrbe csalhassa. Ha ez sikerül, akkor sokkal könnyebb lesz magukkal vinni, mintsem erőszakkal... Ekkor azonban tekintete Jane Claytonra esett. Eltátotta a száját a csodálkozástól és a gyönyörüségtől. De gyorsan összeszedte magát, mert nem volt vesztegetni való idő.

- Oloa, - kiáltotta, - ha majd megtudod, hogy milyen sürgős ügy vezérelt hozzád, meg fogsz bocsátani nekünk. Szomoru hireink vannak számodra. Lázadás tört ki a palotában és Kotant, a királyt megölték. A zendülők már errefelé tartanak... Azonnal el kell hagynunk Alurt és te sem vesztegethetsz egy pillanatot sem! Gyere gyorsan velünk!...

- Atyám halott? - kiáltotta Oloa. - Akkor az én helyem itt van a népemnél! Ha Kotan meghalt, akkor én vagyok a királynő addig, amig a harcosok uj uralkodót nem választanak - ez Paluldon törvénye. Ha pedig én vagyok a királynő, akkor senki sem kényszerithet arra, hogy férjhez menjek olyanhoz, akihez nem akarok... már pedig, Jadbenotho a tanum, hogy én sohasem akartam gyáva fiad felesége lenni. Eredj utadra!

Mosar most belátta, hogy sem csellel, sem rábeszéléssel nem megy semmire. Már pedig minden perc drága volt. Megint rápillantott arra a gyönyörű nőre, aki Oloa mellett állott. Ezt az asszonyt még soha sem látta, de a palotában szállongó hirekből sejtette, hogy senki más nem lehet, mint az az isteni eredetü idegen nő, akit Kotan feleségül akart venni.

- Bulot! - kiáltotta a fia felé. - Fogd a magad asszonyát és én is viszem a magamét!...

Azzal előre ugrott és derékon ragadva Jane-t, karjaiba ragadta. Majd mielőtt még Oloa és Panatlee felocsudhattak volna, már el is tünt az emelvény melletti ajtó függönyén keresztül, magával hurcolva a küzködő és öleléséből mindenáron menekülni próbáló asszonyt.

Most Buloton volt a sor, hogy megragadja Oloat. A hercegnő mellett azonban ott volt Panatlee, aki mint egy tigris vetette magát a támadóra és Bulot csakhamar rájött, hogy a két nővel szemben nem boldogul. Egyszer már sikerült is felemelnie Oloat, akkor azonban Panatlee átfogta a térdeit és igyekezett lerántani őt a földre. Látva, hogy ilyen módon semmire sem megy, kénytelen volt egy percre elereszteni a hercegnőt, ugyanakkor pedig megkapva Panatlee haját, kihuzta kését és...

A háta mögött hirtelen szétnyilt a függöny. Két hatalmas ugrással egy karcsu alak cikázott át a szobán és mielőtt még Bulot kése lecsaphatott volna, egy acélos kéz kapta el a csuklóját. Ugyanakkor egy iszonyu ökölcsapás zudult le rá. Egyetlen hang nélkül terült végig a padlón. Bulot, a gyáva gyilkos és áruló kiadta a lelkét anélkül, hogy valaha is megtudhatta volna, ki volt az, aki végzett vele.

Amikor Tarzan, a majomember belevetette magát a tóba, a viz felszinével egyvonalban egy keskeny lefolyó nyilást vett észre a sziklafalba vágva, a tó tulsó oldalán. Erőteljes csapásokkal uszott abba az irányba, még pedig olyan gyorsan, ahogy csak tudott, mert tisztában volt vele, hogy üldözőjét a viz sem fogja hátráltatni. Amint hogy nem is hátráltatta - Tarzan hallotta a hatalmas loccsanást, amellyel az irtózatos szörnyeteg belevetette magát utána a tóba. Hallotta a hátamögött a viz sistergését, ahogy az állat egyre közeledett. A majomember most már egészen közel jutott a falba vágott nyiláshoz - csak az volt a kérdés, elég nagy lesz-e a nyilás ahhoz, hogy teste kiférjen rajta? Hacsak akkora az egész, amennyi a viz tükre fölött látszott -, akkor semmiesetre sem. Élete tehát most attól függött, hogy mekkora ennek a nyilásnak a felszin alatti része. A gryf már közvetlenül a hátamögött uszott - nem volt semmi más választás, semmi más remény. A majomember minden erejét összeszedve siklott előre, lebukott a viz szine alá és mint a hal suhant a nyilás felé.

Ludon dühös elképedéssel vette észre, hogy az idegen asszony tuljárt az eszén. Attól nem félt, hogy ő maga nem tud kimenekülni a Gryf Templomából, ahol minden zeget-zugot ismert - inkább attól tartott, hogy ez a rövid idő is elegendő lesz Jadonnak arra, hogy az asszonyt Kotan kezére játssza.

- De esküszöm Jadbenotho és minden démonai nevére, hogy mégsem lesz az övé! - fogadkozott magában.

Gyülölte Kotant. Titokban ő volt az, aki szitotta Mosar indulatát, akiben engedelmes eszközt vélt találni. Arra számitott, hogy előbb-utóbb majd csak kitör a lázadás, amely letaszitja Kotant trónjáról, Mosart ülteti helyére - és akkor Ludon lesz Paluldon valódi uralkodója.

Dühösen sziva a fogát, elkezdte keresni azt az ablakot, amelyen keresztül Tarzan behatolt a templomba és amely most egyetlen kivezető utjául szolgálhatott. Óvatosan tapogatózva haladt előre és amikor észrevette, hogy a csapda szája nyitva áll, dühös felkiáltásba tört ki:

Átkapaszkodott az ablakon és könnyedén lekuszott a földszintre. Most aztán mitévő legyen? Vegye üldözőbe Jadont és az asszonyt s megkockáztasson egy összetüzést a félelmes főnökkel, vagy várjon, amig cselszövény utján elérheti célját?

- Elérkezett az idő, - mondta nekik, - amikor a templom uralmát biztositani kell a palotáéval szemben. Kotan helyébe Mosart kell tenni, mert Kotan szembehelyezkedett a főpappal! Eredj, Pansat és hivd ide titkon Mosart a templomba, ti többiek pedig járjátok be a várost és szólitsátok fel a megbizható harcosokat, hogy készenlétben legyenek, ha szükségem lenne rájuk!...

Vagy egy órán keresztül tárgyalták az összeesküvés részleteit, amelynek célja az volt, hogy kezeik közé keritsék a hatalmat Paluldon fölött. Közben azonban Pansat, amint belépett a palotába, észrevette, hogy valami rendkivüli dolog történik a nagy ebédlőterem környékén. És néhány perccel utóbb - Ludon legnagyobb meglepetésére - magából kikelve és elfulladva rohant vissza a főpaphoz.

- Ó, uram! Mialatt mi itt ültünk és tervezgettünk, időnk elérkezett, de közben el is mult!... Kotan meghalt és Mosar elmenekült!... Hivei még harcolnak, de nincs vezetőjük, mig ellenfeleiket Jadon vezényli. Csak keveset tudhattam meg az ijedt szolgáktól, akiknek legnagyobb része rögtön a harc kezdetén elmenekült. Egyikük elmondotta, hogy Bulot megölte a királyt, aztán Mosarral együtt elpárolgott a palotából.

- Ha nem sietünk, - dünnyögte a főpap, - ezek az ostobák Jadont fogják királlyá választani. Siess be a városba, Pansat! Szedd a lábadat és kiáltsad mindenfelé, hogy Jadon ölte meg a királyt és igy akarja elkaparintani a trónt Oloa elől... Azt is hireszteld mindenfelé, hogy Jadon a papok kiirtásával és a templomok lerombolásával fenyegetőzik. Szólitsd fel a harcosokat, hogy azonnal támadják meg az istentagadót. Azon a titkos uton keresztül, amelyet csak mi papok ismerünk, vezesd őket a templomba és onnan majd rázuditjuk őket a palotára, mielőtt még megtudhatnák az igazságot... Eredj, Pansat, gyorsan és egy percet sem késlekedj!

- De várj csak! - kiáltott a már indulóban lévő pap után. - Nem tudsz valamit arról az idegen fehér nőről, akit Jadon kiszabaditott a Gryf Templomából, ahol be volt börtönözve?

- Csak annyit, hogy Jadon átvitte a palotába és megfenyegette a papokat, akik nem akarták átengedni, - felelte Pansat. - Ennyit tudok a papoktól. De, hogy aztán hol rejtette el az asszonyt a palotában, azt nem is sejtem.

- Kotan ugy rendelkezett, hogy a Tilos Kertbe kell vinni, - mondta Ludon. - Ott majd valószinüleg meg is fogjuk találni... Most azonban, Pansat, siess és végezd el feladatodat!

A Ludon szobája melletti folyosón egy félelmetes maszkba bujtatott pap hajolt lapulva a függönnyel eltakart ajtónyilás mellé. Ha hallgatózott, akkor hallania kellett minden szót - már pedig, hogy hallgatózott, az nyilvánvaló volt abból, hogy azonnal visszahuzódott, amint Pansat sietve elhagyta a szobát és megindult azon a titkos folyosón, amely a palota alatt elhuzódva, egyenesen a városba vezetett - nem is sejtve, hogy egy némán utána lopakodó ember állhatatosan követi minden lépését.

A félelmetesen üvöltő gryf meghökkenve torpant vissza, amikor Tarzan karcsu, barna teste a viz alatt átsiklott azon a falnyiláson, amely a kis tó vizét összekötötte a külső Nagy Tóval. A majomember mosolyogva gondolt vissza rá, hogy aránylag milyen könnyen sikerült meghiusitania a főpap gyilkos szándékait - de arca megint elsötétült, amikor eszébe jutott az a veszély, amely feleségét fenyegette. Rögtön elhatározta, hogy amilyen gyorsan csak lehet, megpróbál visszatérni abba a szobába, ahol utóljára látta őt a Gryf-Templomának harmadik emeletén, - de hogy a templomépületek tömkelegén keresztül miképpen fogja megtalálni az odavezető utat, arról egyelőre fogalma sem volt.

Hatalmas karcsapásokkal uszva tovább, figyelmesen nézegette a falat, hogy felfedezzen valamilyen támpontot, ahol megkapaszkodhatnék. Észrevett számos nyilást a falban, ezek azonban sokkal magasabban voltak, semhogy elérhette volna őket. Reménye azonban hirtelen felcikázott, amikor megpillantott egy elég tágas nyilást, amely körülbelül egy magasságban volt a viz szintjével. Néhány kartempóval odauszott, majd a nyilás szájánál megállt és fürkészve körülnézett. Senkit sem látott. Óvatosan felhuzódzkodott a bejárat szélére, miközben sima barna teste megcsillant a holdfényben, ahogy lerázta magáról a gyöngyöző vizet.

Előtte egy homályos folyosó huzódott el, amelyet csak a nyiláson beszürődő holdfény világitott meg kis távolságra. Tarzan gyorsan, de azért megfelelő óvatossággal hatolt be a barlang belsejébe. Hirtelen éles fordulóhoz ért, ahonnan egy lépcsősor vezetett a magasba. A lépcsők végén egy második folyosóra érkezett, amely nyilvánvalóan párhuzamosan haladt a szikla felületével. Ezt a folyosót azonban már homályosan megvilágitották pislákoló kőmécsesek, amelyek meglehetős távolságban egymástól, különböző falmélyedéseken voltak elhelyezve. A majomember gyorsan körülpillantva a folyosó két oldalán, számos benyilót fedezett fel és ugyanakkor hangokat is hallott, amelyek arra mutattak, hogy ezekben a folyosóról nyiló helyiségekben emberek - nyilvánvalóan papok - tartózkodtak.

Egészen valószinütlennek látszott, hogy áthatolhasson ezen az ellenséges méhkasszerü épitményen anélkül, hogy felfedeznék. Álöltözetről kellett gondoskodnia - a gyakorlat már megtanitotta rá, hogyan juthat a legkönnyebben hozzá. Nesztelenül lopakodott előre a folyosón a legközelebbi ajtónyilás felé. A következő percben feje eltünt az ajtó függönye mögött. Aztán a vállát dugta be, majd végül izmos teste tünt el. Egy perccel később, rövid hörgő hang hallatszott, majd megint csönd lett. Aztán elmult egy perc, még egy és még egy, - majd a függöny szétcsapódott és egy nyilvánvalóan Jadbenotho templomához tartozó, ijesztős maszkba bujtatott pap lépett ki ismét a folyosóra.

Most már biztos léptekkel haladt előre és éppen be akart fordulni egy oldalfolyosóra, amikor tisztán kivehető hangok ütötték meg a fülét a balkéz felől eső szobából. Az álarcos pap megállt és nesztelen léptekkel az ajtóhoz suhant. Jóideig hallgatózva állott, majd hirtelen hátraugrott és elrejtőzött az oldalfolyosón, mert ugyanakkor félretolódott az ajtó függönye és a szobából egy pap sietett ki a főfolyosóra. A hallgatózó várt egy darabig, mig a másik kicsit előrehaladt, aztán némán a nyomába szegődött.

Pansat néhány lépést haladva kiemelt egy kőmécsest az egyik falmélyedésből, aztán hirtelen befordult egy balkéz felé eső kis helyiségbe. Rövid idő mulva üldözője is követte. Legnagyobb meglepetésére itt valami lejáratot talált, amely láthatólag mélyen a föld alá vezetett. Nyugodtan lebocsátkozott a pap után és amennyire a szük és alacsony folyosó engedte, igyekezett mindenütt a nyomában maradni. Körülbelül hetvenöt lábnyit haladhatott lefelé a fölső folyosó szintjétől számitva, amikor látta, hogy a lépcsősor végén Pansat egy kis szobába ér, amelynek egyik sarkában összevissza halmozott kövek álltak.

Pansat letette mécsesét a földre és elkezdte széthányni a köveket. Csakhamar kis nyilás tünt elő a fal tövében - éppen csak akkora, hogy testével átférhetett volna. A pap a következő pillanatban eltünt üldözője szeme elől.

Egy perccel később azonban Tarzan is követte és miután ő is átmászott a fal nyilásán, egy pallószerü épitmény közepén találta magát, amely körülbelül félmagasságban volt a szikla csucsa és a tó szintje között. Ez a palló egy szomszédos épület hátsó kapujához vezetett és a majomember éppen idejében bukkant ki, hogy megláthassa Pansatot, amint a kapun keresztül kilép a város egyik utcájára.

Amint a pap alakja eltünt a legközelebbi saroknál, Tarzan előlépett a kapu mélyéből és gyorsan körülnézett. Körülbelül száz yardnyira tőle a palota fehér falai rajzolódtak fel az északi égboltozatra. Bármily veszélyesnek látszott is, hogy oda behatoljon, meg kellett kockáztatni, mert szövetségesekre kellett találnia, hogy kiszabadithassa hitvesét.

A palota kapujának őrségén könnyen jutott keresztül, mert papi álöltözete minden gyanuval szemben megvédte. Éppen csak arra vigyázott, hogy amikor a harcosok közelébe ér, hátrategye kezét, nehogy a paluldoniakétől elütő ujjai elárulják. Az őrök azonban annyira hozzá voltak szokva a különböző papok állandó jövés-menéséhez, hogy ugyszólván figyelemre sem méltatták.

Utjának célja a Tilos-Kert volt, ahová innen már ismerte az utat. A kertet minden különösebb nehézség nélkül el is érte, de inkább mégis a falon kapaszkodott át, mintsem, hogy a belső kapunál álló őrök előtt mutassa magát, mert tartott tőle, hogy esetleg eszükbe jutna megkérdezni, mi keresnivalója van ott ilyen késő éjszakának idején?

A kertben nem volt senki és annak, akit keresett, nyomát sem találta. Már pedig Ludon és Pansat beszélgetéséből kivette, hogy az asszonyt idehozták és kizártnak tartotta, hogy a főpapnak ideje lett volna azóta Jane-t ismét hatalmába keriteni. A legvalószinübb föltevésnek az látszott, hogy az asszonyt - miután kétségtelenül Kotan rendeletére hozták ide - Oloa lakásának valamelyik részében fogja megtalálhatni.

Egyenesen egy kapubejárat felé tartott, amely a palotának a Tilos-Kerttel határos szárnyába vezetett. Legnagyobb meglepetésére nem találkozott őrökkel. Alig tett azonban néhány lépést, haragos és izgatott hangok ütötték meg a fülét. A hangok irányába haladva átsietett néhány szobán és folyosón, majd végre megállt az előtt az ajtó előtt, amely mögül a hangok jöttek. Kissé felemelve az állatbőr-függönyt, belesett a szobába. Két nőt látott, amint egy hodon harcossal birkóztak. Az egyik Kotan lánya volt, a másik a korulja Panatlee.

Abban a pillanatban, amikor Tarzan félretolta a függönyt a harcos éppen durván ellökte magától Oloat és Panatlee haját megragadva, kihuzta a kését, amelyet döfésre emelt a leány felé. A majomember ugyanabban a percben lekapta a fejéről a megölt pap fejdiszét, amely akadályozta mozgásában, két ugrással a szoba közepén termett és egyetlen, rettenetes ökölcsapással lesujtotta a két leány támadóját.

Amikor az ismeretlen harcos élettelenül elterült a földön, a nők felnéztek Tarzanra és azonnal megismerték. Panatlee térdre esett előtte és fejét lábaira akarta fektetni, a férfi azonban türelmetlenül intett, hogy keljen fel. Most nem volt ideje arra, hogy hálálkodásokat hallgasson végig.

- Azt mondjátok meg nekem, - kiáltotta sürgetve, - hol van az az idegen asszony, akit Jadon idehozott a templomból?

- Ebben a pillanatban tünt el, - felelte Oloa. Majd megvetően rámutatva a földön fekvő Bulotra, hozzátette: - Ennek az apja, Mosar, rabolta el és hurcolta magával.

- Merre? - kiáltotta a férfi. - Gyorsan, mondjátok meg, melyik irányba vitte?

- Erre! - felelte Panatlee, rámutatva az ajtóra, amelyen keresztül Mosar áthatolt. - Az idegen asszonyt a hercegnővel együtt Tulurba akarták vinni, Mosar városába, amely a Sötét Tó mellett fekszik!

- Először őt kell kiszabaditanom, - mondta a férfi Panatleenek, - mert ő a feleségem!... De ha ez sikerül, módot fogok rá találni, hogy téged is megmentselek és visszavigyelek Omathoz.

Be sem várva a leány válaszát, eltünt az emelvény lába közelében nyiló ajtó függönye mögött. A folyosó, amelyre jutott, gyéren volt megvilágitva és kanyarogva vezetett föl-le, mig végül egy udvarba torkollt. Ez az udvar azonban Tarzan szerencsétlenségére tele volt harcosokkal, akiket éppen most szólitottak elő, hogy segitségére siessenek azoknak, akik még mindig vadul harcoltak Kotan holtteste fölött benn a teremben.

Amikor megpillantották Tarzant, aki sietségében elfelejtette magára ölteni a vonásait eltakaró papi fejéket, nagy kiáltozás támadt.

- Istenkáromló, templomgyalázó! - harsogott feléje fenyegetően. Néhányan azonban "Dorulotho"-t kiáltottak, ami azt bizonyitotta, hogy mégis akadtak olyanok, akik továbbra is rendületlenül hittek az ő isteni mivoltában.

Egyedül szembeszállni a palotaudvart megtöltő felfegyverzett harcosokkal még a hatalmas majomember szemében is lehetetlenségnek tünt. Valami ravaszsághoz kellett tehát folyamodni. Igaz, hogy visszatérhetett volna a folyosón keresztül a Tilos Kertbe, ez azonban hátráltatta volna őt Mosar és az elrabolt asszony üldözésében.

- Megálljatok! - kiáltotta a fenyegetően közeledő harcosok felé. - Én vagyok a Dorulotho és üzenetet hozok nektek Jadontól, mert Atyámnak az az akarata, hogy ő legyen a királyotok most, miután Kotant megölték!... Ludon, a főpap el akarja foglalni a palotát és el akarja pusztitani az urukhoz hü harcosokat, hogy Mosar legyen a király, aki azután engedelmes eszköze lesz Ludonnak... Kövessetek engem! Nincs vesztegetni való idő, ha meg akarjátok akadályozni, hogy az árulók, akiket Ludon összegyüjtött a városban, a titkos uton be ne hatoljanak a palotába és odabenn le ne mészárolják Jadont hiveivel együtt!

- Honnan tudhassuk mi, - kérdezte, - vajjon nem te akarsz-e félrevezetni bennünket? Hátha csak el akarsz most csalni innen bennünket, hogy ne mehessünk Jadon segitségére.

- Az életem lesz a biztositék! - felelte Tarzan. - Ha ugy találjátok, hogy megcsaltalak benneteket, éppen elegen vagytok hozzá, hogy ugy végezzetek velem, ahogy akartok. De gyertek, ne töltsük az időt! A papok már gyüjtik a harcosokat a városban!

Minden további nélkül megindult feléjük, az udvar tulsó végén lévő kapu irányában. A harcosok pedig önkéntelenül is elismerve felsőbbségét, szótlanul követték, mint természetes vezérüket.

Egyenesen kivezette őket a városba, egészen addig az épületig, ahonnan a templomba vezető rejtekut nyilott. És amikor éppen a titkos bejárathoz értek, mindnyájan észrevehették, hogy a szomszédos utcákon csapatostól gyülekeznek a harcosok, akiket a papok tereltek össze Ludon céljainak keresztülvitelére.

- Ugylátszik, mégis igazat beszélsz, idegen, - mondta a Tarzan mellett lépkedő főnök, - mert a harcosok között papokat is látok, ugy, ahogy mondtad.

- Most pedig, - felelte a majomember, - miután teljesitettem igéretemet, megyek megkeresni Mosart, akivel nagy leszámolásom van! Mondd meg Jadonnak, hogy Jadbenotho az ő oldalán áll és ne felejtsd el közölni vele, hogy Dorulotho akadályozta meg Ludont abban, hogy rajtaütéssel elfoglalhassa a palotát.

- Nem fogom elfelejteni, - felelte a főnök. - Menj, szerencsésen utadra. Mi pedig most már elegen leszünk arra, hogy végezzünk az árulókkal.

- Mondd meg azonban nekem, - érdeklődött Tarzan, - miről ismerhetem meg Tulur városát?

- Ez a város az Alurtól számitott második tó, déli partján fekszik, - válaszolta a főnök, - annál a tónál, amelyet Jadinlul-nak, Sötét Tónak neveznek.

A harcosok ebben a pillanatban rávetették magukat a gyülekező ellenségre, Tarzan pedig befordulva egy mellékutcába, kifelé igyekezett a városból, hogy megkeresse az utat, amely déli irányban, Tulur felé vezet.

Mosarnak ugyancsak küzködnie kellett, amig ki tudta cipelni a minden erejével védekező asszonyt a királyi palotából és végül is csak igen nagy időveszteség árán tudta elérni harcosait. Örült, amikor végre két emberére bizhatta Jane-t, akit azok azután felkapták és ugy vitték tovább.

Sietve indultak el, mert félve Kotan hiveinek bosszujától, nem mertek a városban maradni. Leereszkedve az aluri dombokról, az egész csapat - a két hátramaradó harcossal együtt, akik Jane Clayton-t cipelték - elérte a Nagy Tó szélét, ahol cölöpökhöz és fák törzséhez kötözve barbár faragásokkal ékitett és élénk szinüre festett canoe-k álltak.

- Nos, szépséges nő, - mondta a főnök, - legyünk jóbarátok és akkor nem fog semmi bántódásod esni. Mosarban jó uradra fogsz találni, ha engedelmes leszel!

Abban a meggyőződésben, hogy szavaival jó hatást tett az asszonyra, levétette róla a kötelékeket, amikre ugy sem volt többé szükség, hiszen azt kizártnak tartotta, hogy az asszony megszökhessen a harcosokkal megrakott csónakból. Itt éppen olyan biztos helyen volt, mint akár a börtön rácsai mögött.

A kis flotta vagy száz evező halk csapása alatt megmozdult és nesztelenül lefelé kezdett siklani, követve azoknak a folyóknak és tavaknak egybekapcsolódó vonalát, amelyek a Jadbenotho Völgyének vizeit a déli hatalmas mocsarakba vezetik le.

A sorban utolsónak haladó canoe-ban Mosar először kedveskedésekkel próbálta magához édesgetni makacskodó foglyát, majd miután ezek a próbálkozások eredményteleneknek bizonyultak, hátat forditott neki és fáradtan lehajtva a fejét, aludni próbált.

Jane Clayton azonban ébren volt. Hónapok óta állandó őrizet vette körül - előbb az egyik vad törzs foglya volt, most meg a másiké. Azóta a régmult napok óta, hogy Fritz Schneider kapitány és benszülött bandája elpusztitotta a Graystoke-bungalowot és fogságba hurcolta őt, meg nem szünt az örökös rabság. És hogy azóta tulélhette a számtalan veszedelmet, amelyen keresztül kellett mennie, azt egyedül és kizárólag a Gondviselés jótékony őrködésének tulajdonitotta.

Először a német főparancsnokság rendeletére, mint értékes tuszt őrizték és ezeken a hónapokon keresztül aránylag még jó dolga volt. Amikor azonban a keletafrikai sikertelen hadjárat vége felé a németek szorongatott helyzetbe kerültek, elhatározták, hogy tovább cipelik magukkal a földrész belsejébe - de ez már csak bosszuból történt, mert hiszen katonai szempontból amugy sem vehették többé hasznát.

Kiséretére Erich Obergatz hadnagyot rendelték ki, aki Schneider közvetlen alantasa volt és akinek eddig az összes tisztek közül egyedül sikerült elkerülnie a majomember bosszuját. Obergatz egy ideig egy benszülött faluban őriztette, amelynek főnöke nem mert szembehelyezkedni a kegyetlen német elnyomókkal. Itt azután már pokoli élete volt és a helyzet is egyre veszedelmesebbé vált, mert Jane Clayton átlátta - amit a kegyetlenkedő Obergatz nem vett észre, - hogy a benszülött katonák titokban a falu benszülött lakosságával rokonszenveznek és elég egyetlen szikra, hogy felrobbantsa a gyülöletnek és a bosszuvágynak azokat az aknáit, amelyeket az elvakult és zsarnokoskodó német tiszt önmaga helyezett el saját lába alatt.

Ezt a szikrát véletlenül egy szökevény német benszülött katona robbantotta ki, aki halálra fáradtan és vánszorogva vonszolta be magát a faluba az egyik nap estjén és mielőtt Obergatz tudomást szerezhetett volna róla, már az egész falu értesült, hogy a németek afrikai uralma véget ért. Ettől a pillanattól kezdve az ő szemükben Obergatz nem volt egyéb, mint védtelen és gyülölt idegen, akinek napjai meg voltak számlálva.

Még ugyanazon az estén az egyik benszülött asszony, aki kutyahüséggel ragaszkodott Jane Claytonhoz, elsietett hozzá, hogy értesitse a készülőben lévő gyilkos tervről, amely egyuttal az ő sorsát is eldöntötte volna.

- Már azon vitatkoznak, - mondta az asszony Jane-nak, - hogy melyiküké legyél...

- Ma éjszaka, - felelte a benszülött asszony. - Mert ha egyedül van is, még mindig félnek ettől a fehér embertől. Igy tehát éjszaka fogják megtámadni és álmában ölik meg.

Jane megköszönte az asszonynak az értesitést, majd elküldte magától, nehogy gyanut keltsen. Aztán átsietett abba a kunyhóba, ahol Obergatz lakott. A német csodálkozva nézett rá, amikor belépett, mert az asszony ezelőtt sohasem járt itt nála.

Jane néhány szóval elmondta, amit hallott. A tiszt azonban eleinte csak hencegett és nagyhangon bosszut emlegetett, amig az asszony el nem hallgattatta.

- Ez haszontalan beszéd, - mondta röviden. - Ön magára bőszitette ezeket az embereket és most már akár igaz az a hir, amit hallottak, akár nem, egy dolog mentheti meg az életünket: a menekülés. Ha nem tudunk napkelte előtt kiszökni a faluból anélkül, hogy észrevennének, mindkettőnknek végünk van.

- Ilyen aggasztónak látja a helyzetet? - kérdezte a tiszt érezhetően megváltozott hangon és modorban.

- A dolog ugy van, ahogy mondom, - válaszolta az asszony. - Ma éjszaka betörnek önhöz és álmában megölik. Inkább szerezzünk pisztolyt, puskát és municiót és aztán mondjuk azt, hogy vadászni megyünk a dzsungelbe. Ön ezt máskor is gyakran megtette. Legfeljebb az kelthet gyanut, hogy én is elkisérem - ezt azonban most meg kell kockáztatni. És vigyázzon rá, hadnagy ur, hogy ugyanolyan keménynek mutassa magát, mint addig, mert különben észreveszik, hogy fél és rögtön gyanitani fogják, hogy kitalálta szándékaikat. Ha minden jól megy, vadászatra megyünk a dzsungelbe... és nem szükséges visszatérnünk többé.

- De mindenekelőtt, - folytatta rövid szünet után, - meg kell esküdnie, hogy egy ujjal sem ér hozzám, mert különben jobb lesz, ha hivom a főnököt, kiszolgáltatom önt neki és magamat is agyonlövöm!... Esküdjék meg arra, amit mondtam, mert époly kevéssé érzem biztonságosnak az önnel való együttlétet a dzsungelben, mint akár azt, hogy itt maradjak kiszolgáltatva ezeknek az embereknek!...

- Esküszöm, - felelte a tiszt ünnepélyesen, - Isten és császár nevére, hogy részemről semmi bántódásban nem lesz része, Lady Greystoke!

- Helyes, - mondta az asszony. - Segitségére leszünk egymásnak, hogy visszajuthassunk a civilizált emberek közé, de egyszer és mindenkorra vegye tudomásul, hogy részemről semmiféle egyéb érzésre nem számithat. Én most fuldoklom és ön a szalmaszál, amibe kapaszkodom. Ezt ne felejtse el!

Obergatz minden további diskurzus mellőzésével átnyujtott Jane-nek egy pisztolyt, egy puskát és néhány töltényövet, majd szokott nyers módján beszólitva szolgáit, közölte velük, hogy ő és a fehér kali vadászni indulnak a dzsungelbe. Meghagyta, hogy a hajtók észak felé, egészen a kis dombig menjenek és aztán kelet felé visszakanyarodva közeledjenek a falu irányába. Ő maga Janevel körülbelül félmértföldnyire kelet felé fog felállni és várakozni rájuk.

A feketék engedelmesen bólogattak. Amikor azután Jane és Obergatz elhagyta a falut, az utóbbi észrevette, hogy pusmognak és összenevetgélnek a hátuk mögött.

- Ezek a disznók, - morogta Obergatz a fogai között, - nagyszerü tréfának találják, hogy mielőtt lemészárolnának bennünket, még vadászatra megyünk!...

Mikor a hajtók eltüntek a falumögötti bozótban és a két fehér is megindult a nyomukban, sem a főnöknek, sem harcosainak eszébe sem jutott feltartóztatni őket, sőt még örültek, hogy vadat lőnek számukra, mielőtt végeznének velük.

Vagy negyedmértfölddel a falu mögött azonban Obergatz hirtelen délnek kanyarodott. És most mind a ketten szaporázták lépteiket, hogy még az éjszaka beköszöntése előtt minél nagyobb távolságba kerüljenek a falutól. Biztosra vették ugyanis, hogy éjszaka amugy sem merik követni őket, mert nem volt olyan benszülött, aki kimerészkedett volna a faluból napszállta után, amikor Numa, az oroszlán vadászatra indul...

S ezzel kezdődött a szenvedésekkel és megpróbáltatásokkal telt félelmes napok és szörnyü éjszakák végtelen sorozata.

A keleti part lett volna a legközelebb, Obergatz azonban hallani sem akart arról, hogy visszatérjen arra a területre, amely most már megint angol uralom alatt állott. Ragaszkodott hozzá, hogy délnek folytassák utjukat, az ismeretlen vadonon keresztül Délafrika felé, ahol a burok között menedéket remélt találni.

Az asszony kénytelen volt vele tartani. Igy haladtak keresztül egy hatalmas, kiszáradt és bozótos pusztaságon, amelynek végén a Paluldont körülvevő mocsarak széléhez érkeztek. Éppen az esős időszak kezdete előtt értek oda, amikor a mocsarak vizei a legalacsonyabbak voltak. Ilyenkor az egész óriási láp csaknem teljesen kiszárad. Ez az állapot néha csak hetekig, néha csak napokig tart - a két vándor azonban szerencsére elfogta a kedvező időpontot, ugyhogy csaknem akadály nélkül gázolhatott át az egyébként járhatlan mocsarakon.

Most már csak a hegyeken kellett átjutniok, hogy leereszkedhessenek Jadbenotho Völgyébe. És itt, az egyik lejtőn lefelé haladva bukkant rájuk a hodon rabszolgavadászok egy csapata. Obergatz elmenekült, Jane azonban fogságba esett és magával tehetetlen rabnőként került Alurba. Azóta sem hallott többé a német tisztről és nem tudta, vajjon elpusztult-e valahol a furcsa országban, vagy sikerült elmenekülnie és eljutnia végre Délafrikába.

Ő maga fölváltva, hol a palota, hol a templom foglya volt, aszerint, amint vagy Kotannak, vagy Ludonnak sikerült őt hatalmába keritenie valami ravaszság utján. És most végül uj rabszolgatartó kezébe került... aki hangosan hortyogva az utolsó canoe végében, itt aludt a lábánál.

A sötét déli part egyre közelebb látszott, amikor Jane Clayton, lady Greystoke nesztelenül lecsuszott a csónak orrán keresztül a tó hideg vizébe. Csak annyi karmozdulatot végzett, hogy a viz ne menjen bele az orrába, egyébként azonban nyugodtan várta, mig a canoe-sor lassan elhalad és elvész a távolban. Akkor aztán egyenesen a déli part irányába kezdett uszni.

Egyedül volt, fegyvertelenül, csaknem teljesen meztelenül, olyan országban, ahol lépten-nyomon vérszomjas vadállatok és még azoknál is kegyetlenebb emberek fenyegették - és mégis, hónapok óta először, boldogan lélegzett fel. Szabad volt! Most már azt sem bánta, ha a következő pillanatban eléri a halál, mert legalább egy rövid időre érezhette megint a szabadság mámoritó tudatát. Amikor kikapaszkodott a vizből és megpihent a néma parton, alig tudott elfojtani egy ajkaira kivánkozó diadalmas örömkiáltást.

Körülötte sötéten terpeszkedett a dzsungel, különös, meghatározhatatlan neszeivel. És talán most ébredt először tudatára, hogy mit jelenthetett ez a rengeteg férje számára!... Ó, bárcsak a férje most itt volna mellette! Micsoda boldogság és öröm lenne!... Az ő oldalán a világ minden városainak ragyogása, a civilizáció minden kényelme és luxusa semmivé törpült volna amellett a nagyszerü szabadságérzés mellett, amelyet a dzsungel jelentett...!

Jobbkéz felől a sötétből egy oroszlán bőgése hallatszott. Az asszony érezte, hogy hideg borzongás fut végig a hátán - de azért nem félt. Nyugodtan és elszántan megindult az erdő felé. Az oroszlán bőgése azonban most már közelebbről hallatszott. Jane kikeresett egy alacsonyra nyuló ágat, amelyen könnyedén felkapaszkodva, menedéket talált a fa koronáján. Itt összegubbaszkodva, körülbelül harminc láb magasan a föld felszinétől, nekikészülődött az éjszakai pihenésnek. Hideg volt és kissé kényelmetlenül is érezte magát a szokatlan környezetben, de azért békésen aludt, mert szivét az ujjáéledt remény melegitette.

Egészen addig aludt, mig a magasan járó nap sugarai fel nem költötték. Kipihente magát és ugy érezte, hogy ezzel ereje is visszatért. Egész lényét átjárta a nyugalom és a boldogság érzése. Felegyenesedett a gyengén himbálózó ágon, kinyujtózkodott, majd figyelmesen körülnézett és miután megállapitotta, hogy nincs a közelben élőlény, amelytől félnie kellene, leereszkedett a földre. Szeretett volna megfürdeni, de nem látszott biztonságosnak kimerészkedni a tóhoz. Gyalogszerrel vágott neki tehát a sürüségnek és közben ennivaló bogyókat szedett, amelyeket jóizüen elköltött. Evett és pihent, evett és pihent - egyelőre ebből állt egész életmüködése. A szabadság felemelő érzését nem akarta a jövőt illető tervekkel elrontani. Csak élni akart - egyszerüen csak élni, békében és várni... Megint visszatért szivébe a régi remény. Tudta, hogy ha férje életben van, egyszer, valamikor, el fog jönni érte!... Ha életben van!... Ha pedig már nem volna az élők sorában, akkor ugyis minden mindegy számára, akkor akár itt is maradhat az idők végtelenségéig...

Vándorlása közben egy kristálytiszta patakhoz ért, amely kitünő ivóvizzel szolgált. Itt meg is fürdött egy mélyen lenyulóágu fa alatt, amelyen szükség esetén bármikor gyorsan menedéket találhatott. Nyugodt és szép volt a hely - az első perctől kezdve megszerette. A patak ágyát szép, szines kavicsok és üvegszerü obszidián-szilánkok boritották. Miközben egy maroknyit gyüjtött a kavicsokból, egyszerre észrevette, hogy az egyik ujja vérezni kezd. Lehajolt, hogy megnézze az okát és akkor felfedezte, hogy a vulkánikus üveg egyik borotvaéles szilánkja sebezte fel.

Jane Clayton boldogan kiáltott fel. Ime, a véletlen hozzájuttatta valamihez, amiből fegyvert készithetett magának - egy éles pengéhez!

Most aztán szorgalmasan munkához látott és nagy csomót szedett össze ezekből a számára értékes kődarabokból, majd felkapaszkodott a nagy fára és ott biztonságban lévén, nyugodtan, sorba megvizsgálta őket. Voltak köztük olyanok, amelyek késpengére hasonlitottak, másokat viszont ugy látszott, hogy könnyü lesz átalakitani dárdaheggyé, mig a legkisebb darabokat, mintha maga a természet is azért fabrikálta volna, hogy nyilhegyként szolgáljanak.

A fa oldalában, elég jókora távolságban a földtől, hatalmas odu tátongott. Ide rejtette el "kincseit", egyetlen késalaku obszidiánkő kivételével. Ezzel lemászott a földre és kikeresve egy karcsu, egyenes ágat, addig nyiszálta, amig az levált a fa törzséről. Az ág mérete pontosan megfelelt a kedvelt vazirijai által használt vadászdárda méreteinek. Gyakran megfigyelte, ahogy ezeket a dárdákat készitették és ők tanitották meg a használatára is - épugy, mint a nehéz harci dárdák kezelésére. Most aztán csak azokat a liánszerü növényeket kellett megkeresnie, amelyek a leghosszabb szálu és legerősebb kötélrostokat szolgáltatták, majd visszakapaszkodva a most már végleges lakásául szolgáló ághajlatba, jókedvüen dudorászva munkához látott.

- Csaknem ugy érzem magam, - sóhajtotta, - mintha John-om a közelben lenne... Ó, John!... Ó, Tarzan!...

Először is kellő hosszuságura vágta a dárda nyelét, gondosan lehántva a kisebb ágnyulványokat és addig dörzsölve és csiszolva, amig az egész nyél simává és egyenessé vált. Akkor meghasitotta az egyik végét és a hasadásba beillesztette a kőszilánkot. Amikor ezzel is készen volt, a száradó és most már elég erős növényrostokból vastag köteléket font, amelyet körülcsavart a dárda hegyét tartó hasadás körül, ugy, amint azt a benszülöttektől tanulta. A dárda, amely ilyenformán elkészült, meglehetősen durva fegyver volt, de ennél jobbat igazán senkisem kivánhatott tőle ilyen rövid idő alatt. Később, - fogadkozott magában, - majd még jobbakat is készit, sokat, olyan dárdákat, amelyekre még a legkitünőbb vaziri harcos is büszke lehet!...

Ámbár Tarzan egészen hajnalig kutatott a város környékén, seholsem tudott eltünt hitvese nyomára bukkanni. Végül is azonban felfedezte az Alurtól délkeletre vezető nyomot, amely Mosar városa, Tulur felé vezetett. A nyomok sok ember ottjártáról tanuskodtak és ebből arra is lehetett következtetnie, hogy ezek Jane Clayton elrablói voltak.

A nyomok egyenesen a nagy tó partjáig vezettek, ahol a csapat otromba canoe-kra szállt, hogy a tó nyugodt vizén áthajózzon.

A parton kikötve több ilyen csónakot talált és ezek közül egyet kiválasztott magának arra a célra, hogy az üldözést folytathassa. Már elég magasan járt a nap, amikor áthaladt azon a tavon, amely a Nagy Tó után következett és erős csapásokkal evezve elsiklott egy nagy fa mellett - amelyen elveszett felesége aludta az igazak álmát.

Ha a könnyü szellő, amely a tó felett lengedezett, véletlenül déli irányból fujt volna, - a hatalmas majomember és Jane Clayton már ekkor összetalálkozhattak volna. A kegyetlen sors azonban másképpen akarta.

A folyó hajlatát követve Tarzan most egyideig északnak haladt és közvetlenül, mielőtt elérte volna a Sötét Tavat, figyelmét elkerülte egy kis öbölszerü kiágazódás, amelyet ha észrevesz, jó néhány órai evezést megtakarithatott volna.

Ennek a kiágazódásnak az északi csücskénél kötöttek ki rövid időre Mosar és harcosai és itt vette észre a főnök a fogoly eltünését. Minthogy Mosar nem sokkal az Alurból való eltávozás után elaludt és a harcosok közül senkisem tudott visszaemlékezni rá, hogy mikor látta utoljára a rabnőt - még csak hozzávetőlegesen sem lehetett megállapitani, hogy körülbelül hol menekülhetett el. Az általános vélemény azonban ugy szólt, hogy a szökés valószinüleg azon a keskeny folyón történt, amely a Nagy Tavat a következővel köti össze, amelynek Jadballul a neve, ami szabad forditásban körülbelül Arany Tavat jelent. Mosar dühöngött és kedve lett volna visszatérni, hogy a szökevényt megkeresse, de félt attól, hogy összeütközik Jadon, vagy a főpap üldöző csapataival, jól tudván, hogy mind a kettőnek éppen elég oka lenne a vele való leszámolásra.

Igy aztán a lehető legnagyobb sietséggel folytatta utját és a csapat megint kievezett a Sötét Tó vizére.

A reggeli nap éppen ráesett Tulur fehér kupoláira, amikor Mosar evezősei odahajtották a csónakokat a város szélén elterülő parthoz. Mosar, miután ilyenképpen biztonságban érezte magát, három, harcosokkal megrakott csónakot küldött ki, részben azért, hogy felkutassák az asszonyt, részben pedig, hogy felhatoljanak egészen Alurig és megállapitsák Bulot érthetetlen késlekedésének okát.

Amikor a három canoe az imént megtett uton visszafelé haladva ismét elérte az öbölszerü kiágazódást, a harcosok hirtelen meglepődve pillantottak meg egy canoe-t, amelyen két pap evezett szorgalmasan a Sötét Tó irányába. Először azt hitték, hogy ezek ketten talán Ludon csapatainak előőrsei, akiket majd nagyobbszámu sereg követ. De azért nyugodtan hagyták közeledni őket, mert általában lenézték a férfiatlan papokat és titokban nem nagyon tartottak tőlük.

Amikor már egész közel értek egymáshoz, a papok a béke jeléül szivükre tették kezüket, majd arra a kérdésre, hogy csak ők ketten vannak-e utban a Sötét Tó felé, igenlően válaszoltak.

- Mit kerestek itt, Mosar országában, - kérdezte, - ilyen távol saját várostoktól?

- Üzenetet hozunk Mosarnak, Ludontól, a főpaptól, - válaszolta az egyik pap.

- Csak mi ketten vagyunk, - hangoztatta a pap. - Ludonon kivül egész Alurban senkisem tud róla, hogy mi erre a küldetésre indultunk.

- Akkor hát menjetek utatokra! - zárta le a beszélgetést a csapat vezetője.

- Hát az kicsoda? - kérdezte ugyanebben a pillanatban a másik pap a tó északi partja felé mutatva, abba az irányba, hol az Arany Tó beletorkollik.

Minden tekintet arra felé fordult és akkor megpillantottak egy magányos harcost, aki csónakján éppen beevezett a Sötét Tó vizére és láthatólag Tulur felé igyekezett. A harcosok és a papok az öböl két oldalán megálltak és lesbe huzódtak a parti bokrok mögé.

- Ez a rettenetes ember, aki Dorulothonak adta ki magát! - suttogta a papok egyike. - Alakját akármilyen sokaságban rögtön felismerném!

- Igazad van, pap, - kiáltotta az egyik harcos is, aki Tarzant az előző napon látta, amikor megérkezett Kotan palotájába. - Ő az, akit joggal neveznek Tarzan jad guru-nak!

- Siessetek, papok! - rendelkezett most a csapat vezetője. - A ti kettőtök canoe-ja könnyebb lévén, gyorsabban haladhat, tehát még őt megelőzve érkezhettek Tulurba és figyelmeztethetitek Mosart a veszedelemre!...

A papoknak semmi kedvük sem volt mutatkozni a félelmetes ember előtt - a harcosok azonban minden tiltakozásuk ellenére kényszeritették őket, hogy csónakba szálljanak és elevezzenek Tulur felé.

A harcosok pedig továbbra is megmaradtak a bozótok védelme alatt, mert noha tulnyomó többségben voltak, mégsem volt semmi kedvük harcba elegyedni ezzel a borzalmas hirü emberrel és ugy vélték, hogy nem az ő dolguk feltartóztatni, miután őket csupán a megszökött asszony felkutatására küldték ki.

A két pap pedig, miután elérte a város szélén lévő partot, amilyen gyorsan csak tudott, kikászálódott a csónakból és csaknem futva igyekezett Mosar palotája felé.

Kérésükre egyenesen a főnök elé vezették őket, akinek udvara körülbelül ugyanolyan, legfeljebb valamivel kisebb volt, mint az aluri királyi rezidencia.

- Ludontól, a főpaptól jövünk, - mondta az egyik, aki nyilván az ékesszólóbb volt kettőjük körzül. - Ludon békét óhajt Mosarral, akit mindig barátjának tekintett. Jadon harcosokat toboroz, hogy királlyá kiáltassa ki magát. A hodon falukban ezren és ezren vannak, akik egyedül csak Ludonnak, a főpapnak hajlandók engedelmeskedni. Mosar csak Ludon segitségével lehet király és Ludon azt üzeni, hogy ha Mosar vissza akarja nyerni Ludon barátságát, akkor késedelem nélkül küldje vissza velünk Alurba azt az idegen asszonyt, akit magával hurcolt Oloa hercegnő házából.

Ebben a percben egy harcos lépett a főnök elé. Arcán látható izgalom tükröződött.

- A Dorulotho itt van Tulurban és követeli, hogy azonnal vezessék Mosar szine elé! - jelentette.

- Igy üzente, - felelte a harcos. - És valóban, egészen más, mint Paluldon harcosai. Ugy hisszük, ő az, akiről az Alurból ma visszatért harcosok beszéltek és akit egyesek Tarzan jad guru-nak, mások Dorulothonak neveznek. Azt is gondoljuk, hogy igazat kell beszélnie, mert hiszen csak egy isten fia bátorkodhatik egymagában belépni egy idegen városba.

- Fogadd őt kegyesen, Mosar, - ajánlotta az, aki az előbb szónokolt, ura hüséges tanitványának bizonyulva, - fogadd kegyesen és ha meggyőződik barátságodról, le fog tenni az elővigyázatról. Akkor azután ugy bánhatsz el vele, ahogy akarsz. Ha azonban Ludon, a főpap örök háláját akarod biztositani magadnak, Mosar, akkor legyen gondod rá, hogy ezt a gonosztevőt elevenen keritsd kézre urunk számára!

Mosar megértően bólintott, majd a harcos felé fordulva, megparancsolta, hogy vezesse be a látogatót.

- Nem szükséges, hogy ez az istentagadó itt lásson bennünket, - szólalt meg most a másik pap. - Közöld velünk, Mosar, mit üzensz Ludonnak és akkor máris utunkra indulunk.

- Mondjátok meg Ludonnak, - válaszolta a főnök, - hogy az idegen nőnek az én beavatkozásom nélkül teljesen nyoma veszett volna. Azért akartam idehozni Tulurba, nehogy Jadon karmai közé kerülhessen. Az éjszaka folyamán azonban nyomtalanul eltünt. Mondd meg Ludonnak, hogy harminc harcost küldtem ki a felkutatására. Tulajdonképpen csodálom is, hogy errefelé jöttötökben nem találkoztatok az embereimmel...

- De találkoztunk, - erősitette meg a pap. - Ők azonban nem árulták el nekünk küldetésük célját.

- Ugy van, ahogy én mondom nektek, - folytatta Mosar. - És nyugtassátok meg uratokat, hogy amint harcosaink megtalálják az asszonyt, itt, Tulurban fogom sértetlenül megőrizni számára. Azt is megmondhatjátok neki, hogy szivesen küldök harcosokat segitségül Jadonnal szemben, amint megüzeni, hogy szüksége van rá. Most azonban menjetek, mert Tarzan jad guru azonnal itt lesz!

- Vezesd a papokat a templomba, - parancsolta, - s mondd meg Tulur főpapjának, legyen gondja rá, hogy jól tartsa és engedje őket visszatérni Alurba, amikor akarják.

Alighogy a két pap egy kis ajtón keresztül eltünt, a főbejáraton Tarzan jad guru lépett be Mosar elé.

A majomember ezuttal nem használta a béke jelét, még csak üdvözletet sem intett, hanem egyenesen odasietett a főnökhöz, aki a szörnyü jelenség láttára alig birta rémületét eltitkolni.

- Én vagyok Dorulotho, - mondta a majomember egyenletes hangon, amely azonban ugyancsak fenyegetően hangzott. - Én vagyok a Dorulotho és eljöttem Tulurba azért az asszonyért, akit te, Mosar, elraboltál Oloa hercegnő házából!

Mosar és harcosai egyként megdöbbenve meredtek rá. Már maguk is kezdték hinni, hogy valóban csak Jadbenotho fia lehet az, aki ilyen vakmerőségre képes. Mert lehetetlenség volt elképzelni, hogy bármely más halandó merészelt volna egyedül belépni egy idegen városba és ott harcosai körében felelősségre vonni a hatalmas főnököt!

- Jadbenotho a tanum, hogy az asszony nincs Tulurban, - erősködött a főnök. - Átkutathatod a palotát és a templomot és az egész várost, ha akarod, de nem fogod megtalálni, mert nincs itt.

- Hát akkor hol van? - kérdezte a majomember. - Te vitted el őt az aluri palotából! Hol van, ha nincs itt? De nehogy azt merészeld mondani, hogy valami baja történt! - lépett közelebb Mosarhoz olyan fenyegető arckifejezéssel, hogy a főnöknek a hideg futott végig a hátán.

- Megállj! - kiáltotta reszketve. - Ha csakugyan te vagy a Dorulotho, akkor tudni fogod, hogy az igazat mondom... Csakugyan elvittem az asszonyt Kotan palotájából, hogy megkaparintsam Ludon, a főpap számára, mert attól féltem, hogy miután Kotan meghalt, most Jadon kezére fog jutni... Az éj leple alatt azonban az asszony megszökött tőlem valahol Tulur és Alur között és éppen most küldtem ki három harcosokkal megrakott csónakot a felkutatására.

A főnök remegő hangja és egész magatartása azt mutatta, hogy legalább részben igazat beszél. A majomember kénytelen volt belátni, hogy ezuttal ismét hiába tette ki magát kiszámithatatlan veszélyeknek és haszontalanul pocsékolt el egy csomó értékes időt.

- És mit kerestek itt, Ludon papjai, akik előttem nálad jártak? - kérdezte Tarzan, aki ugyan egyfelől nem tudott semmi bizonyosat, de amikor még a tavon megpillantotta a két vadul evező embert, akik láthatólag kerülték a vele való találkozást, rögtön azt következtette, hogy azok csak Alur főpapjának küldöttei lehetnek.

- Ők is ugyanabban járnak, amiben te, - felelte Mosar. - Épugy visszakövetelik az asszonyt, akiről Ludon azt gondolja, hogy magamnak loptam el. Ő azonban ugyanolyan alaptalanul gyanusit engem, ó Dorulotho, mint te!

Öntudatos és biztos fellépésének meg is volt a kivánt hatása. Mosar nem tudta mitévő legyen, de végül is titkon csak örült a kinálkozó lehetőségnek, hogy a szörnyü ember haragját önmagáról Ludon papjaira hárithatja. Ugyanakkor azonban mentőötlet villant át az agyán és ugy gondolta, hogy ezzel kihuzhatja magát a veszedelmes csávából.

- Én magam fogom idehozni őket, Dorulotho! - mondta és azzal máris gyorsan elhagyta a termet.

Egyenesen a templomba sietett, ahol Tulur főpapjának társaságában meg is találta Ludon küldötteit, akikkel közölte a majomember parancsát.

- Nekem nincs háboruskodásom vele, - válaszolta óvatosan Mosar. - Békével jött és békével el is távozhatik. Ki tudja, különben is, vajjon csakugyan nem ő-e a Dorulotho?

- Mi tudjuk, hogy nem az, - felelte Ludon küldötte. - Minden bizonyitékunk megvan rá, hogy ő is csak egy halandó; különös teremtmény, aki valami más vidékről került ide. Ludon felajánlotta életét Jadbenothonak, ha csalódik abban a hitében, hogy ez az ember nem isteni sarj. És ha maga Alur főpapja, - aki Paluldon összes főpapjainak legfőbb papja - annyira biztos abban, hogy ez az ember csaló, hogy még életét is fel meri tenni hite igazolására, akkor ki adhat hitelt az ilyen istenkáromlónak?... Nem, Mosar, nem kell félned tőle! Ő csak egy magányos harcos, akivel a te harcosaid könnyüszerrel elbánhatnak. Ha Ludon nem parancsolta volna meg, hogy elevenen kell kiszolgáltatnod neki, akkor most azt tanácsolnám, hogy támadjatok rá és öljétek meg, de Ludon parancsa annyi, mint Jadbenotho parancsa és annak valamennyien engedelmeskedni tartozunk.

Mosar azonban még mindig nem volt teljesen meggyőzve és gyáva létére jobban szerette volna, ha más veszi kezébe a kezdeményezést.

- Akkor hát ő a tietek, - felelte. - Tegyetek vele azt, amit akartok. Nekem nincs számadásom vele. Amit ti parancsoltok, az Ludonnak, a főpapnak parancsa, én azonban tovább nem szándékozom beleavatkozni ebbe a dologba.

- Nincs neked valami terved? - kérdezték. - Igen nagyra emelkedhetnél ugy Ludon, mint Jadbenotho szemében, ha módját találnád, hogy ezt a csalót elevenen kézrekerithessük.

- Itt van az oroszlánverem, - suttogta a főpap. - Most üres. És ha elég jó volt az oroszlán és a csikos tigris őrzésére, akkor az idegen sem szabadulhat ki belőle, hacsak nem tényleg ő a Dorulotho.

- Nem fog kiszabadulni onnan, - nyugtatta meg Mosar. - Aminthogy nem fog kiszabadulhatni az a gryf sem, amelyet majd összezárunk vele!

A papok egy percig mérlegelték magukban ezt az ajánlatot, aztán az egyikük megszólalt:

- Ludon már megbukott ravaszságával az idegennel szemben, - jegyezte meg Mosar. - Ez azonban a ti dolgotok. Csináljátok ugy, ahogy a legjobbnak gondoljátok.

- Alurban, - mondta most a másik pap, - Kotan nagy tisztességben részesitette ezt a Dorulothot és a papok körülvezették őt a templomban. Most sem fogna gyanut, ha itt is ugyanaz történnék vele. Tulur főpapja tehát hivja meg őt a templomba, gyüjtse egybe összes papjait és tegyen ugy, mintha valóban elhinné róla, hogy Jadbenotho fia. Aztán intézze ugy, hogy vezesse keresztül az oroszlánbarlangon, ahol a fáklyavivők hirtelen oltsák ki fáklyáikat, s mielőtt az idegen ráeszmélhetne, hogy tulajdonképpen mi történik vele, a kőkapuk már bezáródhatnak és azok mögül nem menekülhet el többé.

- A veremben azonban ablakok is vannak, amelyeken keresztül világosság szürődik be, - jegyezte meg a főpap. - Ugyhogy ha kioltják is a fáklyákat, még mindig láthat és elmenekülhet, mielőtt a kőkapu a helyére zárul.

- Küldj hát ki valakit, aki betömje ezeket az ablakokat, - felelte nyugodtan az aluri pap.

- A terv jó, - mondta Mosar, aki örült, hogy a részesség minden gyanuja alól mentesitheti magát, - mert keresztülviteléhez nincs szükség harcosokra. Már pedig ha csupán papok lesznek körülötte, akkor eszébe sem fog jutni gyanakodni...

Most küldönc szakitotta meg a további beszélgetést, jelentve, hogy a Dorulotho már türelmetlenkedik és kijelentette, hogy ha az aluri papokat nem hozzák azonnal elébe, ő maga fog eljönni a templomba és megkeresi őket.

Mosar csak a fejét csóválta. Egyre jobban kezdett hinni benne, hogy közönséges halandónak nem volna bátorsága ilyen magatartáshoz és most kétszeresen örült neki, hogy semmi tevőleges részt nem vállalt a Tarzan elleni cselszövésben.

Mialatt azonban Mosar kerülő uton megindult a palota felé, három pap kereste fel Tarzant és alázatos szavakkal - amelyek azonban nem egészen találtak hitelre nála - elismerték Jadbenothotól való származását és a főpap nevében felkérték, hogy tisztelje meg látogatásával a templomot, ahol aztán módjában lesz találkozni az aluri papokkal.

Tarzan most már nem állhatott meg többé a magaválasztotta uton. Tudta, hogy csak végletekig menő vakmerőséggel vághatja ki magát. És végül is ugy gondolva, hogy a templomban sem fenyegeti nagyobb veszély, mint a palotában, elfogadta a meghivást.

A templomban magas származásának megfelelő tisztelettel fogadták. Kihallgatta a két aluri papot, akik azonban csak megismételték előtte ugyanazt a történetet, amelyet már Mosartól hallott. A beszélgetés után a főpap felszólitotta, tekintse meg a templom többi épületeit is.

Először az oltárok udvarába vezették, amely csaknem teljesen ugyanolyan volt, mint amilyet már Alurban látott. Itt is vérfoltos oltár állott kelet felé és vizzel telt medence az udvar nyugati végében. Aztán levezették a földalatti folyosókon keresztül különböző termekbe, majd végül egy nedves és sötét folyosóra, ahol a fáklyák fényét is alig lehetett már látni. És a folyosó egy nagyobb szobába torkolt, ahol Tarzan azonnal megszimatolta az oroszlán nehéz szagát...

A fáklyák hirtelen kialudtak. A kőpadlón ide-oda suhanó meztelen lábak topogását lehetett hallani. Aztán egy éles csattanás hallatszott, mint amikor kő kőre zuhan - és a majomembert egyszerre a sir némasága és sötétje vette körül.

Jane elejtette élete első zsákmányát - és nagyon büszke volt rá. Ez a zsákmány nem volt ugyan valami félelmetes állat, mindössze csak egy nyul; de ez is korszakot jelentett az asszony életében. Többé már nem volt ráutalva a vadbogyókra és növényekre, hogy fenn tudja tartani magát. Most már hust is tudott szerezni, amely erőt és kitartást ad - amire pedig ugyancsak szüksége volt, ha meg akart birkózni primitiv léte szükségleteivel.

A következő lépés a tüzcsinálás volt. Kényszerüségből megehette volna nyersen is a hust, mint ahogy ura és parancsolója tette - ettől azonban visszariadt. Még a gondolat is borzadállyal töltötte el. Már eddig is gondolt a tüzcsinálásra, csak elhalasztotta a dolgot, amig nem volt mulhatatlanul szüksége rá. Most azonban másként állt a helyzet - most már lett volna mit megsütnie és szájában összefutott a nyál, ahogy a zsákmány husára gondolt, amelyet majd izzó parázson fog megsütni. Visszasietett az otthonául szolgáló fához. A kincsek között, amelyeket a folyó ágyában gyüjtött, különböző nagyságu és formáju kristálytiszta vulkánikus üvegdarabok voltak. Addig keresgélt, mig egy homoru darabot talált közöttük. Akkor aztán visszasietett arra a helyre, ahol az imént dolgozott, összeszedett egy maréknyi száraz háncsport és egy csomó száraz levelet és füvet, amelyet már kiszivott a forró nap. Kezeügyében egy halom száraz galyat és vékony ágacskát halmozott fel.

A kis üvegdarabot a porhalom fölé tartva, lassan mozgatni kezdte, amig végül sikerült a nap sugarait egy helyre gyüjtenie vele. Aztán lélekzetét visszafojtva várakozott.

Lassan ment a dolog, de végül is vékony füstszál csavarodott föl kecsesen a mozdulatlan levegőben. Egy pillanattal később láng csapott ki a porból. Jane felkiáltott örömében - sikerült tüzet gyujtania!

Előbb a vékony galyakat, majd vastagabb ágakat s végül egy kis kidőlt fatörzset dobott a tüzbe, amely nemsokára vidáman ropogott. Régen nem hallott olyan hangot, amely ennyi örömmel töltötte volna el. Közben, mig a tüz égett, gyorsan megnyuzta és kizsigerelte a zsákmányt, gondosan elásva a földben a fölösleges belső részeket, amint azt Tarzantól tanulta, nehogy a rothadó belek illata odacsalogassa a nagy ragadozókat.

Aztán botot szurva át a huson, a lángok fölé tartotta és ezen a rögtönzött nyárson megsütve zsákmányát, megint felkapaszkodott a fára, ahol magasan a föld felett biztos nyugalomban elköltötte az ebédjét.

Napjai ettől kezdve tele voltak foglalatossággal. Annyi dolga volt, hogy az órák is tul rövideknek tüntek. Sok mindent akart elvégezni, miután ugy találta, hogy csaknem ideális tartózkodási helyre talált, ahol bátran felüthette tanyáját addig, amig elkészithet minden fegyvert, amire szüksége volt a vadászat és az önvédelem szempontjából.

Ugy találta, hogy a jó dárdán kivül késre, ijjra és nyilvesszőkre is szüksége volna. Ezeknek a birtokában talán komolyan megkisérelhetné, hogy utat törjön a civilizáció valamelyik legközelebbi előretolt őrállomása felé. Közben azonban szükségesnek tünt, hogy valami biztos menedékhelyre tegyen szert, ahol - különösen éjszakára - nagyobb biztonságban érezhesse magát, mert tudta, hogy akármelyik éjszaka rábukkanhat egy-egy portyázó párduc, vagy más vad ragadozó. Ettől a veszélytől eltekintve aránylagos biztonságban érezte magát a fán lévő rejtekhelyén.

Igy azután a napnak azokat az óráit, amelyek az élelem gyüjtése után fennmaradtak, azzal töltötte el, hogy hosszu és erős rudakat vágott a dzsungelben. Ezeket a rudakat egyenként felcipelte a fára és végül is összeállitott belőlük két erős ágon nyugvó padlózatot. Egymáshoz és az ágakhoz a füvekből sodrott kötelekből kötözte ezeket a rudakat és hasonló módon épitette föl lassanként a falakat és a tetőt is, amely utóbbit hatalmas levelekkel zsuppszerüen födött be.

Igen fontos volt a rácsos ablakok és az ajtó megszerkesztése. Két ablaknyilást rácsozott el vékonyabb rudakkal - mind a kettő elég széles volt és a rudak is erősen álltak a helyükön. Az ajtónak azonban csak egészen szük nyilást hagyott, amelyen éppen, hogy négykézláb, kuszva keresztül tudott bujni; de éppen ezért annál könnyebb volt bármikor eltorlaszolnia. Az idő, ami e házépitéssel eltelt, nem jött számitásba - annyi ideje volt, hogy szükségtelennek látszott számon tartania. Már azt sem tudta, mennyi idő telhetett el azóta, amióta ő meg Obergatz megszöktek a néger faluból. Attól kezdve pedig, hogy a ház elkészült, most már a vadászaton kivül az foglalta el, hogy a berendezést tökéletesitse. Nyugodtan tevékenykedett naphosszat - éjszaka pedig fáradtan aludt, amig ujra fel nem kelt a nap...

Az első éjszaka, amelyet a teljesen elkészült házban, a rácsos ablakok és az eltorlaszolt ajtó mögött töltött, kimondhatatlan megelégedéssel és boldogsággal töltötte el. Most már nem rémitették az éjszakai neszek és ez volt az az első éjszaka, amikor igazán nyugodtan hajtotta álomra a fejét.

Ezután már messzebbre is merészkedett a cserkészésben. Eddig csak néhány kisebb rágcsálót tudott elejteni dárdájával - most azonban végre egy antilopra fájt a foga, nemcsak azért, hogy a husát megehesse, hanem, mert szüksége volt az inaira az ijja elkészitéséhez, a bőrére pedig azért, mert sejtette, hogy az esős időszak után hidegebb napok fognak következni, amikor is az antilop bőre meleg ruházatul szolgálhat. Megfigyelte, hogy ezek a fürge és kecses állatok az ő szállása fölött mindig ugyanazon a helyen szoktak átvágni a folyón, ez volt tehát a legalkalmasabbnak látszó hely arra, hogy elejthesse őket. Óvatosan és lopakodva, mint a párduc nyomult tehát előre az erdőben, nagy kerülőt csinálva, hogy a szélmentes irányba kerüljön s időnként meg-megállva, hogy meggyőződjék róla, vajjon őt magát, a vadászt, nem fenyegeti-e valami lappangó veszély.

Némán lépkedve közeledett a kiválasztott hely felé. Szerencséje volt: egy gyönyörü himantilop állott a folyó partján és gyanutlanul lehajolva ivott a vizből.

Az asszony egyre közelebb kuszott hozzá. Végül sikerült prédáját hasoncsuszva annyira megközeliteni, hogy dárdáját kihajithatta. Akkor óvatosan felegyenesedett és pontosan célozva, minden ereje megfeszitésével gyorsan elhajitotta a dárdát az állat felé. Az antilop-bak felugrott a levegőbe, majd visszazuhant a földre és élettelenül elterült.

- Bravó! - kiáltotta ugyanekkor egy férfihang angolul a folyó tulsó partján fekvő bozótból.

Jane Clayton megállt. Szinte megdermedt a csodálkozástól. S ekkor különös, bozontos férfialak jelent meg a szemei előtt. Először nem ismert rá - de amikor meglátta, hogy kicsoda, önkéntelenül is egy lépést hátrált.

- De lehet ám! - felelte a német tiszt. - Kétségtelenül különös jelenség lehetek, de azért mégis én vagyok: Erich Obergatz!... És ön? Láthatólag ön is alaposan megváltozott, amióta utoljára láttam!...

Érdeklődve nézegette az asszony arany mellpántjait és a csikos oroszlán bőréből készült ágyékkötényét, melyek a hodon asszonyok szokásos viseletét alkotják és amelyekkel Jane-t Ludon, a főpap ruházta fel, amikor szenvedélye felébredt iránta.

- De miért van ön itt? - türelmetlenkedett Jane. - Azt hittem, hogy már régen sikerült visszakerülnie a civilizált emberek közé, ha ugyan egyáltalán életben maradt...

- Istenem, - mondta a férfi, - magam sem tudom, hogyan sikerült életben maradnom! Eleget kivántam a halált, de ugyanakkor görcsösen ragaszkodtam az élethez... Ugylátszik azonban, nincs semmi remény a szabadulásra. Arra vagyunk itélve, hogy életünk végéig ebben a szörnyü országban maradjunk!... Ó, ez a rettenetes mocsár!... Végig jártam a szélét mindenütt, amig csaknem egészen megkerültem ezt a félelmetes vidéket. Annakidején elég könnyüszerrel sikerült átjutnunk; azóta azonban beálltak az esőzések és most halandó ember nem vergődhet keresztül rajta!... Pedig hányszor megpróbáltam!... És ez az átkozott vidék tele van vadállatokkal! Éjjel-nappal egy pillanatnyi nyugtom nincs tőlük...

- Csak menekültem és menekültem, amerre láttam. Néha napokon keresztül étlen és szomjan kuporogtam fák tetején. Fegyvereket készitettem magamnak - dorongokat és dárdákat - és azt is megtanultam lassanként, hogyan kell használni őket. Egyszer egy oroszlánt teritettem le dorongommal... a sarokba szorult patkány harcol igy az életéért!... De most beszéljen önmagáról! Mert ha csodálatos az, hogy én még élek, még sokkal csodálatosabb, hogy ön életben tudott maradni!...

Az asszony néhány szóban elmondta neki eddigi vándorlásai történetét, közben pedig azon töprengett, mitévő legyen, hogy megszabadulhasson a nem kivánatos társaságtól. Mert arra még csak gondolni sem akart, hogy hosszabb ideig a közelében maradjon. Akkor már ezerszer jobb, ha egyedül van! Közös vándorlásaik hosszu hetei és hónapjai alatt gyülölete és megvetése egy parányival sem csökkent a férfi iránt és most is visszaborzadt arra a gondolatra, hogy esetleg naponta látnia kelljen. Meg aztán félt is tőle. Sohasem bizott meg teljesen benne - most azonban volt valami furcsa fény a férfi szemében, amelyet nem tudott mire magyarázni, csak érezte, hogy ettől a különös tekintettől reszketős hideg fut végig a hátán.

- Ön tehát sokáig élt Alur városában? - kérdezte a férfi hirtelen a paluldoniak nyelvén.

- Valami félvad embertörzs közé kerültem, - válaszolta a férfi, - amely kitaszitottan él azon a sziklás vidéken, amelyeken keresztül a folyók ömlenek bele a mocsarakba. Ezeket vazhodonoknak nevezik - sziklabarlangokban tengődő, tudatlan és babonás népség... Amikor először megláttak és felfedezték az övéktől elütő testalkatomat, féltek tőlem és meg voltak győződve róla, hogy valami isten, vagy valami démon lehetek. Miután olyan helyzetben voltam, hogy sem megszökni, sem védekezni nem tudtam volna, merészen eléjük léptem és sikerült is annyira megfélemlitenem őket, hogy elvittek a városukba, amelyet ők Bulurnak neveznek, ahol aztán jól tartottak és emberségesen bántak velem. Minél jobban megtanultam a nyelvüket, annál inkább sikerült elhitetnem velük, hogy isteni lény vagyok, mindaddig, amig egy vén gazember - valami pap, vagy orvosságos-emberféle - féltékenykedni kezdett növekvő hatalmamra. És ez lett a vég kezdete. Az öreg bebeszélte nekik, hogy ha én csakugyan isten vagyok, akkor nem fogok vérezni, ha belém döfnek egy kést - ha viszont vérezni fogok, az annak a bizonyitéka lesz, hogy nem vagyok isten. Anélkül, hogy tudtam volna róla, egy este összegyüjtötte az egész falut. Ez egyike volt ama számos alkalmaknak, amikor esznek-isznak pogány istenségük, Jadbenotho tiszteletére. A vén orvosságos-ember ekkor szándékozott keresztülvinni tervét, amelyet azonban - szerencsére - egy asszony elárult nekem; nem annyira azért, hogy figyelmeztessen a veszélyre, mint inkább női kiváncsiságból, mert tőlem magamtól szerette volna megtudni, vajjon csakugyan vérezni fogok-e vagy sem, ha a kést belém döfik. Most aztán csak a halál vagy a szökés között lehetett választanom. Megmondtam az asszonynak, hogy fel vagyok háborodva isten-voltom kétségbevonása miatt és haragom jeléül haladéktalanul elhagyom őket és visszatérek az égbe.

- A mennybemenetelt az asszony is látni szerette volna, én azonban azt mondtam neki, hogy megvakulna, ha látná azt az égi fényességet, amely lépteimet kiséri, tehát sürgősen magamra kell hagynia és nem is szabad visszatérnie legalább egy óráig. Azt is elárultam neki, hogy ha bárki a faluból egy órán belül közeliteni merne, valamennyiöket tüz fogja elemészteni...

- Mondanom sem kell, - fejezte be harsány nevetéssel, amelytől az asszonynak megint hideg futott végig a hátán, - hogy egy órába sem telt, amig nyomtalanul elpárologtam és azóta sem merészkedtem még csak a közelébe sem Bulur városának...

Mialatt Obergatz beszélt, Jane kihuzta dárdáját az antilop testéből és hozzálátott a zsákmány megnyuzásához. A férfi még kisérletet sem tett arra, hogy segitsen neki; csak állt mellette és beszélt, miközben mocskos ujjaival állandóan torzonborz hajában és szakállában turkált. Arcát és testét piszok boritotta és rongyos ágyékkötényét leszámitva, teljesen meztelen volt. Fegyverzetét egy dorong és egy kés alkotta. Ezek vazdon készitményeknek látszottak és nyilvánvalóan Bulur városából szerezte őket. De mocskosságánál és fegyvereinél is jobban megborzasztotta az asszonyt az a szaggatott nevetés, amelyet időnként hallatott és az a furcsa tekintet, amely szemében bujkált.

- Obergatz hadnagy, - mondta, - a véletlen folytán ismét összetalálkoztunk. Ezt a találkozást azonban nyilván ön époly kevéssé kereste, mint én. Nekünk semmi közünk egymáshoz. Én csak nagyon is érthető megvetéssel és gyanakvással tudok önre nézni, mint aki végtelen szenvedéseim és nyomoruságom egyik okozója volt. A világnak ez a tenyérnyi része az enyém, mert én fedeztem fel és én vettem birtokomba. Távozzon tehát innen és hagyjon békében élni. Ez a legkevesebb amivel jóváteheti azt, amit ellenem és enyéim ellen vétett!...

A férfi egy hosszu percig némán nézett rá, aztán egyszerre hátborzongatóan, félelmesen felnevetett.

- Elmenni! Békében hagyni önt! - kiáltotta. - Éppen most, amikor ismét megtaláltam!... Ellenkezőleg: jó barátok leszünk. Egyedül vagyunk a világban, soha senkisem fogja megtudni mi történt velünk... És most ön arra kér, hogy menjek el és hagyjam egyedül ebben a pokoli magányban!...

Ismét felnevetett, anélkül azonban, hogy ez a nevetés tulságos vidáman hangzott volna.

- Igéretek! Igéretek! Mit számitanak az igéretek? Azokat azért teszi az ember, hogy legyen mit megszegnie... Erre megtanitottuk a világot Liégenél és Louvainnél. Nem, nem! Szó sem lehet arról, hogy elmenjek. Itt maradok és meg fogom védelmezni önt.

- Nincs szükségem a védelmére, - felelte az asszony. - Láthatta, hogy magam is elég jól tudom kezelni a dárdát!

- Az igaz, - ismerte el a férfi. - De nem hagyhatom itt magára, hiszen végül is csak gyönge asszony... nem, nem: én a császár tisztje vagyok és nem hagyhatom itt védtelenül.

Jane önkéntelenül is megborzongott és undorodását még csak titkolni sem igyekezett.

- Nem vonzódik hozzám? - kérdezte a férfi. - Nos, ez bizony nagyon szomoru. De eljön még az idő, amikor majd szeretni fog engem, - tette hozzá ujabb félelmetes nevetés kiséretében.

Az asszony a megtisztitott husdarabokat belerakta az antilop lenyuzott bőrébe, majd az egész batyut felemelve, a vállára vette. Másik kezében erősen megmarkolta a dárdát és szembefordult a német tiszttel.

- Menjen innen! - torkolta le szigoruan. - Elég szót vesztegettünk egymásra. Ez az én területem és azt meg is fogom védelmezni. Ha mégegyszer itt látom, könyörtelenül meg fogom ölni! Megértette?

Obergatz arcvonásait dühös rángás torzitotta el. Dorongját felemelve közeledett az asszony felé.

- Megálljon! - kiáltotta Jane, hajitásra emelve dárdáját. - Láthatta, amikor megöltem ezt az antilopot... És különben is igaza volt, amikor azt mondta, hogy senkisem fogja megtudni, ami velünk történik. Jól vesse össze ezt a két dolgot, mielőtt egy lépéssel közelebb merészkedik hozzám!

- Nos, - próbálkozott megint rábeszélő hanggal, - legyünk inkább barátok, lady Greystoke. Végre is sokban segithetünk egymásnak és én megigérem, hogy nem fogom önt bántani.

- Jusson eszébe Liége és Louvain! - figyelmeztette gunyosan az asszony. - Én most elmegyek és nehogy eszébe jusson követni engem!... Egynapi járásra innen szabom meg az én területem határát. Ha ezen belül meglátom, meg fogom ölni!...

Nem lehetett kétség aziránt, hogy szavait komolyan is gondolja. Ezzel nyilván a férfi is tisztában lehetett, mert csak állt dacosan és fenyegetően a helyén, amig az asszony zsákmányát vállára vetve el nem tünt az erdő fái között.

A Kotanhoz hü harcosoknak azt a csoportját, amelyet Tarzan vezetett el a titkos folyosó bejáratához, szörnyü sors várta. A papok először hizelgő szavakkal környékezték meg őket, mondván, hogy kötelességük megvédeni atyáik hitét az istenkáromlókkal szemben. Jadont ugy festették le előttük, mint a templomok meggyalázóját és megjósolták, hogy Jadbenotho haragja fog lesujtani azokra, akik őt követik. Főleg azt hangoztatták, hogy Ludon nem akar beleavatkozni a trónkérdésbe, csak azt kivánja megkadályozni, hogy Jadon ragadhassa magához a hatalmat, mielőtt a hodonok törvényei szerint uj királyt választanának.

Az eredmény az lett, hogy a palota harcosai közül sokan csatlakoztak a városbeliekhez és amikor a papok azt látták, hogy az ő hiveik száma felülmulja a másik csoportét, megtámadták az utóbbiakat és sokat megöltek közülök. Csak egy maroknyi töredéknek sikerült biztonságban elérni a palota kapuit, amelyeket azután gyorsan eltorlaszoltak maguk mögött.

A papok a maguk seregét a titkos folyosón keresztül a templomba vezették, mig azok, akik hivek maradtak Jadonhoz, felkeresték a főnököt és elmondták neki a történteket. Jadon ilyenképpen szerzett tudomást az Oloa lakásán lefolyt eseményekről és igy értesült arról a szerepről is, amelyet Tarzan játszott Ludon terveinek meghiusitásában. Mindezek a dolgok természetesen még csak fokozták az öreg harcos baráti hajlandóságát a majomemberrel szemben és most már őszintén sajnálta, hogy hatalmas szövetségese elhagyta a várost.

Oloa és Panatlee tanubizonysága csaknem kétségtelenné tette Jadon és követői szemében a különös idegen istenvoltát és kétségtelennek tartották, hogy megjelenése egyszerre eldöntené a harcot az öreg főnök javára. A Dorulotho azonban távol volt tőlük és hiába fohászkodtak hozzá - nem mutatkozott. A gyöngébb lelküek ebből arra kezdtek következtetni, hogy ügyüket nem kiséri isteni pártfogás. Egyébként is ártalmas és rontó hirek zavarták meg az egységet Jadon táborában, amely hireket a város lakói terjesztették, akik többé-kevésbé barátsággal viseltettek Ludon, a főpap ügyei iránt. Az eredmény aztán az lett, hogy Ludon hatalma egyre növekedni kezdett, mig Jadoné fokozatosan csökkent. Erre következett a templomi seregek kitörése, amelynek során a palota védői vereséget szenvedtek és noha rendben vissza tudtak vonulni, kénytelenek voltak a palota birtokát átengedni Ludonnak, aki ilyenformán tényleges uralkodójává vált Paluldonnak.

Jadon - magával vitte a hercegnőt, Panatleet és a többi rabnőket, valamint hü követőinek feleségeit és gyermekeit is - kiüritette nemcsak a palotát, hanem Alur városát is és visszahuzódott saját városának, Jalurnak falai közé. És most itt tartózkodott, sereget gyüjtve az északra fekvő közeli falvakból, amelyeknek lakóihoz nem ért el az aluri papság befolyása és akik tüzön-vizen keresztül hajlandók voltak követni az öreg főnököt, aki esztendőkön keresztül barátjuk és védelmezőjük volt.

Mialatt északon ezek az események zajlottak le, Tarzan jad guru a tuluri oroszlánverem foglya volt. Közben követek jöttek-mentek Mosar és Ludon között, akik közül mindegyik a maga számára szerette volna biztositani a Paluldon fölötti hatalmat. Mosar tisztában volt azzal, hogy amennyiben nyilt szakadás állna be közte és a főpap között, igen jó hasznát vehetné foglyának, mert még a saját népe között is igen sokan voltak meggyőződve róla, hogy ez az idegen valóban isteni származásu, sőt nem más, mint maga a Dorulotho. Ludonnak viszont azért fájt a foga Tarzanra, hogy saját kezével feláldozhassa a nép előtt a keleti oltáron, jól tudva, hogy tekintélye és hitele csak akkor fog megint teljes mértékben helyreállni, ha a vakmerő és hősies idegent sikerül eltennie az utjából.

Az a mód, ahogy Tulur főpapja foglyul ejtette Tarzant, meghagyta a majomember birtokában a fegyvereit, ámde kevéssé látszott valószinünek, hogy ezeknek még valaha is hasznát veheti. Ugyanugy megvolt a tarisznyája is, amelyben mindenféle látszólag haszontalan lim-lom rejtőzött - obszidián-darabok, nyilnak való tollak, egy régi kés, egy nehéz csont-tü, tüzkő-darabok és más hasonlók -, amelyek azonban mind fontos segédeszközök voltak a majomember félvad életkörülményei között.

Amikor Tarzan észrevette, hogy tőrbecsalták, el volt készülve rá, hogy előbb, vagy utóbb egy oroszlánt fognak rászabaditani. Addig is azonban, amig ez megtörténik, ideje volt alaposan átkutatni börtönét. Rögtön felfedezte az eltorlaszolt ablakokat, amelyeket haladéktalanul szabaddá tett és amikor végre beáramlott a világosság, rájött, hogy noha a verem mélyen a templom udvara alatt volt, mégis jó néhány lábbal magasabban feküdt, mint annak a dombnak a töve, melybe a templom bele volt vágva. Az ablakot olyan sürü rácsok fedték, hogy nem tudta megállapitani, mi az, ami közvetlen alatta fekszik. Nem nagy távolságra azonban felfedezte a Sötét Tó kéklő vizét, azon tul pedig az erdőkkel boritott partokat és a messzeségben elmosódó hegyeket.

Gyönyörü kép volt ez, amelyre kitekintett - valóságos paradicsom, amelyet isten különös kegye megtartott a maga természetes eredetiségében, olyannak, amilyennek valamikor megteremtette...

Az ablakok most elég világosságot szolgáltattak arra, hogy Tarzan a verem belsejét is alaposan szemügyre vehesse.

Maga a helyiség meglehetősen tágas volt és mindkét oldaláról egy-egy ajtó nyilott - egy nagyobb ajtó az emberek és egy kisebb az oroszlánok számára. Mind a két bejáratot hatalmas kőtömbök zárták el. A két ablak aránylag keskeny volt és mind a kettőt rácsok födték; még pedig - vasrácsok. Ez volt az első vas, amelyet Tarzan Paluldonban látott. A vasrudak bele voltak ágyazva a falba és az egész olyan erősnek látszott, hogy minden menekülési kisérlet lehetetlenségnek tünt. Tarzan azonban fogságának első negyedórája után máris hozzálátott szökése előkészitéséhez. Előkereste tarisznyájából a régi kést, aztán munkához látott. Az egyik ablak vasrácsai körül igyekezett kiásni és kimozditani a köveket. Lassu munkának igérkezett ez - de Tarzannak volt türelme!

Minden nap ételt és italt csusztattak be számára a kisebb ajtón keresztül, melyet csak annyira emeltek fel, hogy az edények keresztülfértek rajta. A fogoly ebből arra következtetett, hogy nem oroszlánok elé akarják vetni, hanem nyilvánvalóan valami más halálnemet tartogatnak számára. Ezzel azonban egyelőre nem törődött. Tudta ugyanis, hogy ha még néhány napig késlekednek, akkor már olyan sorsot szánhatnak neki, amilyent akarnak - ugyis hült helyét találják, mire annak kivitelére kerülne a sor!

Ezekben a napokban történt, hogy Pansat - Ludon jobbkeze - megérkezett Tulur városába. Szinleg azért jött, hogy üzenetet hozzon Mosarnak az aluri főpaptól, amely szerint Ludon ugy döntött, hogy Mosar legyen a király és felszólitotta a főnököt, hogy haladéktalanul jöjjön Alurba.

Alighogy azonban Pansat átadta az üzenetet, kifejezte abbeli kérését, hogy elmehessen a templomba, ahol imádkozni szeretne... A templomba érve pedig egyenesen Tulur főpapját kereste fel, akinek átadta Ludon igazi üzenetét.

- Mosar király akar lenni, - sugta a tuluri főpap fülébe - és Ludon is király akar lenni. Mosar itt szándékozik tartani ezt az idegent, aki Dorulothonak adja ki magát, mig Ludon végezni akar az istenkáromlóval. Igy hát most - folytatta még közelebb hajolva a füléhez, - csak rajtad áll, hogy te lehessél Alur főpapja!

Pansat elhallgatott és várakozóan nézte a tuluri főpapot, akire láthatólag nagy hatással voltak a szavak. Alur főpapjává lehet! Hiszen ez csaknem annyit jelent, mint egész Paluldon fölött uralkodni! Mert nagy annak a hatalma, aki az aluri oltárokon bemutatott áldozatok sorsát intézi...

- Ugy - felelte -, ha az egyiket megölöd, a másikat pedig élve hozod Alurba!

Azzal eltávozott, biztosan tudva, hogy a másik bekapja a csalétket és minden tőle telhetőt el fog követni, hogy a nagy célt elérje.

Pansat tulajdonképpen csak egy ponton vétette el a számitását. A főpap ugyanis hajlandó volt akár árulást, akár gyilkosságot elkövetni azért, hogy az aluri magas méltóságot elnyerhesse - csak azt értette félre, hogy melyik áldozatát kell megölnie és melyiket kell kiszolgáltatnia Ludonnak. Pansat, aki Ludon terveinek minden részletébe bele volt avatva, azt az érthető tévedést követte el, hogy a másik is tisztában lesz vele, hogy mi a teendője. A tuluri főpap azonban abban a meggyőződésben élt, hogy Tarzant kell megölnie és Mosart kell élve Alurba juttatnia. Arról is meg volt győződve, hogy ha mindezeket hüségesen elvégzi, ő lesz a főpap Alurban - csak azt nem tudta, hogy már az a pap is ki van szemelve, akinek el kell őt tennie láb alól abban az órában, amikor Alurba megérkezik és hogy már egy földalatti titkos sir várja, ugyanannak a templomnak - amelyik uralmáról álmodik -, egyik földalatti szobájában...

Igy aztán ahelyett, hogy főnöke ellen fordult volna, néhány megvesztegetett harcost vitt magával le a templom alatti sötét folyosókon keresztül, hogy az oroszlánverembe zárt Tarzannal végezzen.

Leszállt az éjszaka. Egyetlen lobogó fáklya mutatta az orgyilkosoknak, akik - tudatában vannak, hogy rosszban járnak és olyan dolgot készülnek müvelni, amiért főnökük haragjától kell reszketniök - lábujjhegyen lopakodtak a verem felé...

A cella homályában a majomember fáradhatatlanul dolgozott az ablakrács körül. Éles fülei hirtelen a külső folyosón közeledő léptek neszét fogták fel - és ezek a lépések a nagyobbik ajtó felé közeledtek. Eddig mindig a kisebbik ajtó felől hallotta az ételhordó szolgák lábának zaját. Most azonban többen voltak és megjelenésük éjszakának idején csak rosszat jelenthetett. Tarzan folytatta a reszelést és kaparást. Aztán hallotta, hogy a csapat megáll az ajtó mögött. A halálos csöndet csak a majomember késének fáradhatatlan reszelése szakitotta meg.

A kivülállók is meghallották a zajt és egy ideig fülelve álltak, igyekezvén a furcsa hangok eredetét megmagyarázni. Aztán halkan tanácskozni kezdtek. Elhatározták, hogy két ember gyorsan felemeli az ajtót, a többiek pedig berontanak és dorongjaikkal a fogoly felé sujtanak. Nem vállalnak semmiféle kockázatot, mert már Tulurba is eljutott a hire Tarzan jad guru rettenetes erejének és csodálatos ügyességének... Ekkor a főpap jelt adott. Az ajtót elzáró kőtömb felemelkedett és tiz harcos ugrott be a homályos helyiségbe magasra emelt dorongjával. A nehéz fegyverek a szoba tulsó sarkában látszó sötétebb árnyék felé röpültek, ugyanakkor felvillant a pap kezében a fáklya és akkor látták, - hogy az a valami, amely felé fegyvereiket hajitották, egy csomó állati bőr: nyilvánvalóan az ablak leszakitott függönye. Egyébként azonban senki sem volt a veremben.

Az egyik harcos az ablakhoz sietett. Az ablakon már csak egyetlen vasrud busongott és erre az egyre is egy hurkolt kötél volt ráerősitve, amelyet ügyes kezek az ablak letépett függönyéből hasitottak és fontak össze.

Jane Clayton életét most már az is megnehezitette, hogy Obergatz tudomást szerzett az ottlétéről. S ez jobban aggasztotta az asszonyt, mint akár az oroszlán, akár a párduc, - mert mindig is félt ettől az aljas embertől, aki különösen most, elhanyagolt és piszkos megjelenésével, olyan volt, mintha valami kimondhatatlan borzalom megtestesülése lenne.

A szabadon töltött egészséges életmód megacélozta az asszony idegeit, de ha csak gondolt is arra, hogy ez az ember esetleg egy ujjal is hozzányulhatna, ijedten felsikoltott és közel volt az ájuláshoz. A találkozásuk utáni napon Jane ujra, meg ujra szemrehányásokat tett magának, hogy nem ölte meg Obergatzot ugy, mint ahogy megölte volna az oroszlánt, a csikos tigrist, vagy bármelyik más ragadozót, mely létét veszélyeztette. Ezeket a szörnyü gondolatokat semmivel sem lehetett menteni, - de nem is szorultak mentségre. Jane Clayton önmagára volt utalva és ha Erich Obergatz hadnagy puszta létét veszélyeztette, akkor ugyanolyan ellensége volt, mint például Ja, a csikos oroszlán...! És el is határozta, hogy ha mégegyszer közeledni merészel hozzá, ugyanugy fogja dárdáját használni, mintha bármelyik más bestiával állna szemben...

Ezen az éjszakán még a fa koronájába ágyazott magasan fekvő kis erőditménye is kevésbé tünt biztosnak számára. Az ilyen menedékhely védelmet nyujthat valami kóborló párduccal szemben, de nem jelenthet komoly akadályt egy mindenre elszánt ember számára. És ez a gondolat nem engedte aludni. A legkisebb zajra is felriadt és lélekzetét visszafojtva fülelt, hogy a dzsungel különböző éjszakai hangjai között eligazodjék. Egyszer arra ébredt, mintha valaki, vagy valami magán a fán járna. Még lélekzetet venni is alig mert. Igen, most ujra hallotta ugyanazt a neszt, amely ugy hallatszott, mintha valami puha test surlódnék a fa görcsös törzséhez.

Az asszony kinyujtotta a kezét a sötétben és megmarkolta a dárdáját. A titokzatos éjszakai látogató egyre közeledett. Jane már hallani vélte a lélekzetét is. Az ismeretlen most megállapodott az ajtónál. Az asszony hallotta, ahogy a zár körül motoz...

Vajjon ki, vagy mi lehet? Az asszony négykézláb, nesztelenül odakuszott az ajtóhoz, jobbkezében görcsösen szorongatva a dárdát. Bármi volt is, nyilván be akart jutni anélkül, hogy őt felébresztené. Mindössze néhány szál füvel összekötözött vékony galy - az ugynevezett ajtó - választotta el őket egymástól.

Az asszony felegyenesedett és balkezével tapogatózni kezdett, amig egy kis résre akadt. A kivülálló nyilván meghallhatta a motozását, mert hirtelen taktikát változtatott és dühösen fel akarta tépni az ajtót. Jane ugyanebben a pillanatban teljes erőből kilökte a lándzsát az ajtórésen. Érezte, hogy a fegyver hegye husba hatol. Egy orditás és egy átkozódás hallatszott, majd valami sulyos test zuhant le az ágak és levelek között.

Obergatz volt. A káromkodás nem hagyott kétséget az iránt. Az asszony visszahuzta a dárdáját és hallgatózott.

Lentről nem hallatszott többé semmiféle hang. Vajjon megölte? Egész szivével kivánta, hogy ugy legyen!... Őszinte megkönnyebbülésre szolgált volna, ha tudja, hogy végleg megszabadult ettől az undok teremtménytől.

Az éj hátralévő részét ébren, hallgatózva töltötte. Elképzelte, hogy lent a fa tövében holtan terül el a gyülölt férfi... A hold hideg fénye megvilágitja eltorzult vonásait... Fekszik élettelenül, a hátán és felbámul feléje...

Magában azon fohászkodott, hogy bárcsak jönne a csikos oroszlán és elhurcolná magával a holttestet. De egész éjszaka nem hallott többé semmiféle közeledő hangot. Nem bánta, hogy megölte a férfit, csak irtózott attól a gondolattól, hogy milyen megpróbáltatás vár rá másnap, amikor el kell temetnie Erich Obergatzot és majd ott kell élnie a sir közelében, amely egy embert takar, akinek életét ő oltotta ki...

Szidta magát gyöngeségéért és ujra, meg ujra azt ismételgette magában, hogy teljesen jogosan, önvédelemből ölt, - de azért a megnyugvás mégsem akart egészen beköltözni a szivébe.

Végre nagysokára hajnalodni kezdett. A nap lassan jött fel a Sötét Tó mögötti távoli hegyek felől. Az asszony azonban még egyre halasztgatta, hogy kinyissa az ajtaját és egy pillantást vessen odalenn fekvő áldozatára. De végre is rá kellett szánnia magát. Lassan kioldozta az ajtót megerősitő kötelet, aztán lenézett, - de csak a fü és a virágok néztek vissza rá. Leereszkedett a fáról és megvizsgálta a talajt mindenütt a fa környékén - de amerre csak ellátott, semmiféle élő, vagy halott embernek nyoma sem volt.

A fa tövében felfedezett egy vértócsát és onnan végig a füvön egy vöröslő ösvény vezetett párhuzamosan a Arany Tó partjával... Ezek szerint tehát mégsem ölte meg a férfit!

A megkönnyebbülésnek és a sajnálkozásnak valami furcsa keveréke lepte meg. Most aztán sohasem érezheti biztonságban magát többé. A férfi bármikor visszatérhet, - de legalább nem kell a sirja felett élnie!

Egy ideig arra gondolt, hogy talán követnie kellene a véres nyomot, de aztán elvetette magától azt az ötletet, mert attól tartott, hogy majd holtan - vagy ami még annál is rosszabb volna - sulyos sebesülten bukkan rá. Akkor aztán mitévő legyen? Meg nem ölheti, vissza sem hozhatja, nem is ápolhatja, de viszont ott sem hagyhatja, hogy elpusztuljon étlen-szomjan, akármelyik arra vetődő fenevad védtelen prédájaként... Inkább nem is követi a nyomát, csakhogy ne kelljen rátalálnia!

Idegei csaknem felmondták a szolgálatot. Egész nap azzal az érzéssel küzködött, hogy menedékhelyét és azt a kis erdőrészletet, amelyet birtokába vett, sohasem mondhatja többé magáénak. Mint állandó fenyegetés, ott bujkál körülötte ez az ember. Soha többé nem hunyhatja le nyugodtan a szemét... Kis világának békéje örökre összeomlott.

Aznap éjszakára kétszeresen is megerősitette az ajtót védő köteleket. És bármilyen fáradt volt is, sokáig hevert álmatlanul, tágranyitott szemmel meredve a sötétbe. Végre is elaludt a kimerültségtől. Hogy ez a jótékony álom meddig tartott, nem tudja. De hirtelen felrezzent és megint hallotta azt a kétségbeejtő hangot, amint valami test hozzásurlódik a fa törzséhez.

Érezte, hogy hideg fut végig minden porcikáján. Aztán ujra felmarkolva dárdáját, kuszva, lopakodva az ajtó felé közeledett.

Tarzan éppen az utolsóelőtti rácsrudat távolitotta el a helyéről, amikor meghallotta börtönéből a harcosok tanácskozását a kőajtó mögött. Az előzőleg elkészitett szijkötél egyik végét a még megmaradt tartóvashoz erősitette s mialatt odakünn a harcosok suttogtak, a majomember karcsu teste átcsuszott a keskeny nyiláson és eltünt a párkány mögött.

A veremből megszökve azonban még mindig ott volt azon a körülfalazott területen, amely a palotát, a templom udvarait és épületeit foglalta magában. Miután a környezetet már előzőleg kikémlelte az ablakból, felfedezett egy kanyargós és rendszerint elhagyatott sikátort, amely a palota környékéről a városba nyiló külső kapuhoz vezetett.

Ugy számitotta, hogy a homályban feltünés nélkül elhagyhatja a palotát, sőt a várost is. Ha sikerül a kapu őrségének figyelmét kijátszania, a többi már könnyen fog menni.

Nyugodtan haladt előre, nem nézve sem jobbra, sem balra, mert ugy okoskodott, hogy ilyenformán nem fog gyanut kelteni. A homályban tényleg hodonnak nézhették, mert miután már elhagyta a keskeny sikátort, még mindig nem találkozott senki olyannal, akinek eszébe jutott volna feltartóztatni. Igy érkezett el végül is a palota kapujáig, amely előtt az őrség állott.

Mellettük is ugyanilyen megjátszott közömbösséggel akart elhaladni, ami talán sikerült is volna, ha hirtelen egy férfi nem közeledik futva a templom irányából azzal a kiáltással:

Egy harcos azonnal elállta a kaput és ugyanakkor a jövevény felismerte Tarzant.

- Itt van! - kiáltotta. - Fogjátok meg! Fogjátok meg! Add meg magad, mert különben a halál fia vagy!

Az egész csapat ott szorongott Tarzan körül, de egyiknek sem volt mersze rátámadni. Ismerték hirből rettenetes erejét és küzdőképességét s célszerübbnek vélték a biztos távolból dobálni feléje dorongjaikat. A majomember azonban már kitanulta ezt a harcmodort, amióta megérkezett Paluldonba. Omat és Taden megtanitották rá, hogyan kell kivédenie e veszedelmes fegyvereket, ügyesen forgatva egy másik dorongot, ugy, hogy egyetlen egy sem tudta eltalálni.

Az igazi veszedelmet azonban nem is maga a közvetlen támadás, hanem inkább a harcosok fülsiketitő orditása jelentette. Tarzan joggal tartott attól, hogy kiáltozásuk hovatovább az egész várost a nyakára fogja csőditeni és a tulnyomó erővel szemben végül is tehetetlen lesz. Nem volt tehát vesztegeti való idő.

Mindkét kezébe egy-egy dorongot kapva, megforgatta az egyiket és hozzávágta a vele szemben álló egyik harcoshoz. A hodon kitért a csapás elől, Tarzan azonban megragadta és mintegy pajzsként tartva maga előtt, a második doronggal a többiek ellen fordult. Ezek vérszemet kapva, rá akarták vetni magukat, a majomember azonban most kétkézzel felkapva foglyát, hozzávágta a közeledő csoporthoz, ugyanakkor pedig odaugrott a kapubejáratot megvilágitó fáklyához. Ellenfeleinek pillanatnyi megzavarodását felhasználva, kikapta tartójából a fáklyát és belefurva a földbe, eloltotta.

Koromsötétség lett, amelynek védelme alatt Tarzan eltünt Tulurnak a palota kapuin tul fekvő zegzugos utcáiban. Kis ideig még hallotta az üldözők lábdobogását, amely azonban csakhamar elhalt mögötte a Sötét Tó irányában. Egy ideig még keringett a kanyargó uccákon, amig egészen kiért a városból, akkor aztán - meggyőződve róla, hogy üldözői helytelen irányba tértek le - nyugodtan észak-nyugat felé fordult, Alur irányába.

Tudta, hogy észak felé az Arany Tó esik utjába és ennek partján akart tovább haladni egészen addig a folyóig, amely ezt a tavat összeköti a Nagy Tóval, amelynek partján Alur fekszik. Az utat nem ismerte ugyan, de jobbnak vélte, ha gyalogszerrel halad, semmint hogy megkockáztasson eloldozni valahonnan egy canoe-t és egyedül felfelé evezni a folyón. Már csak azért is ezt a megoldást választotta, mert lehetőleg minél messzebbre akart kerülni Tulurtól, jól tudván, hogy Mosar nem fog egykönnyen belenyugodni a szökésébe és legkésőbb másnap ugyis utána uszitja harcosait, hogy feltartóztassák és elfogják.

A várostól vagy két mértföldnyire hirtelen egy erdőségre bukkant és itt most már sokkal nagyobb biztonságban érezte magát, mint akár nyilt területen, akár a városokban. Az erdő, a dsungel volt az ő igazi hazája. Már maguknak a fáknak és a különböző füveknek az illata is jólesően csiklandozta a hatalmas Tarmangani orrát. Tele tüdővel szivta magába a friss, tiszta levegőt, amely szinte életeleme volt.

Az első fánál felkapaszkodott és attól kezdve a fák koronáján keresztül folytatta utját, nem is annyira szükségből, mint inkább kedvtelésből, hogy azt a régi, szabad mozgást ujra kiélvezhesse. Ámbár sötét volt és nem ismerte a rengeteget, mégis, csodálatos ösztönétől vezéreltetve, biztosan és könnyen haladt előre. Valahol a távolban hallotta a csikos oroszlán orditását és közvetlen a közelében, jobbkéz felől egy bagoly gyászos huhogását - ezek az ismerős hangok azonban félelem helyett a felszabadultság könnyü és boldog érzésével töltötték el.

Végül is egy kis folyócskához érkezett, ahol egy tisztásnál megszakadt a fák összefüggő sora, ugy, hogy le kellett ereszkednie a földre és átgázolnia a vizen. A tulsó parton egyszerre egész testében megmeredve, megállt, mintha hirtelen kővé változott volna. Orrcimpái kitágultak és remegve szimatoltak a levegőbe. Egy hosszu percig állott igy, majd hirtelen gyorsan, óvatosan és csöndben megindult. Most azonban lábai már láthatólag valami meghatározott cél felé vitték, ami nyilvánvalóan fontosabb volt számára, mint az az eddig sürgető vágy, hogy Alurba visszatérjen.

Hirtelen megállt egy hatalmas törzsü fa alatt, amelyre föltekintve, az ágakon keresztül néhány durván ácsolt és derékszögben álló gerenda halvány körvonalait pillantotta meg. Tarzan torka összeszorult, amig könnyedén felkapaszkodott az ágak közé. Szivében vadul kergetőzött a félelem és a boldogság érzése.

Az ágak közé épitett kezdetleges menedékház előtt hallgatózva megállapodott. Érzékeny orrcimpái magukba itták a belülről kiszivárgó illatot, amely ugyanaz volt, mint amely körülbelül egy mérföldnyire, a kis folyócska partján feltartóztatta. A kis ajtó közelében kuporogva állott az ágon.

Odabentről hirtelen mély lélekzetével (lélekzetvétel?) hallatszott, majd olyan zaj, mintha egy test zuhanna végig a padlón. Tarzan megpróbálta kioldozni az ajtót tartó kötelékeket, miután azonban nem boldogult velük, türelmetlenül megragadta hatalmas kezével a gyönge ajtódeszkát és egyetlen rántással feltépte. A kis szobába belépve, ott találta a földön elnyulva hitvese látszólag élettelen testét.

Karjába felfogva, szivéhez szoritotta. És érezte, hogy még lélegzik. Nyilvánvalóan csak elájulhatott...

Amikor Jane Clayton ismét eszméletre tért, a hatalmas, izmos karok között találta magát, amelyek annyiszor vigasztalták és védelmezték. Eleinte nem volt biztos benne, hogy vajjon mindezt nem csak álmodja-e. Félénken simogatta meg férje arcát.

- Én vagyok, - válaszolta. - De valami van a torkomban, - mondta csaknem szégyenkezve, - amitől alig tudok beszélni...

Aztán egy ideig egyikük sem beszélt. Elég volt számukra az az érzés, hogy egymásra találtak; az a tudat, hogy mindketten élnek és épségben vannak. De csakhamar megtalálták a hangjukat s akkor aztán beszéltek egészen napnyugtáig, hiszen annyi mesélnivalójuk volt egymásnak, annyi kérdést kellett feltenni és annyira kellett választ adni...

- Nem tudom, - felelte Tarzan. - Amikor utoljára hallottam róla, akkor az argonnei fronton volt.

- Ó, akkor még mindig nem teljes a boldogságunk! - mondta az asszony egy kis szomorusággal a hangjában.

- Nem, - felelte a férfi, - de ugyanigy van ez most számtalan más angol családban is.

- Én is, - válaszolta Tarzan - és majd idejében valószinüleg vissza fogjuk kapni. Az utolsó értesités ugy szólt, hogy biztos helyen van és nem sebesült meg... Most azonban - tette hozzá - azon kell gondolkodnunk, hogy miképpen térhetünk ismét haza. Volna kedved megint felépiteni a házunkat és magunk köré gyüjteni a hüséges waziriket, vagy inkább szeretnél visszatérni Londonba?

- Londonba csak azért mennék, hogy viszontláthassam Jack-et, - mondta az asszony. - De egyébként csak a bungalowról álmodok... Ez azonban álom is marad John, mert Obergatz azt mondta, hogy ő körüljárta ezt az egész országot és egyetlen gázlót sem talált, amelyen keresztül ki lehetne vergődni e szörnyüséges mocsarak közül.

- Én nem vagyok olyan kishitü, mint Obergatz, - jegyezte meg Tarzan mosolyogva. - Ma még pihenni fogunk, holnap azonban utnak indulunk észak felé. Vad és veszélyes terület ez, de ha egyszer sikerült átjutnunk rajta, átjuthatunk másodszor is.

Igy aztán másnap reggel a Tarmangani és felesége nekiindult az utnak Jadbenotho völgyén keresztül. Elszántan vágtak neki a vidéknek, ahol vad népek és vérengző vadállatok leselkedtek rájuk Paluldon égig érő hegyei között és a hegyeken tul a hüllőktől nyüzsgő mocsarak és a mocsarakon tul az a kiszáradt bozótos pusztaság és még sok-sok számtalan hosszu mérföld és ujabb ezer és ezer veszély és megpróbáltatás, mig elérhetik feldult otthonuk romjait...

Erich Obergatz hadnagy négykézláb kuszott végig a füvön, mindenütt véres nyomot hagyva maga után. Amikor a dárda husába hatolt, irtózatos üvöltés tört fel torkából, de utána azután egy hangot sem mert hallatni, mert attól félt, hogy ez az ördögi nő követni fogja és megöli. Csak eloldalgott, mint valami megsebesült vadállat, helyet keresve a sürüségben, ahol meghuzhatja magát és elrejtőzhetik.

Először azt hitte, hogy ütött a végső órája. De másnap már kiderült, hogy sebe aránylag elég jelentéktelen. A durvahegyü obszidián-dárda csak fájdalmas, de nem veszélyes sebet ejtett oldalán, a jobbkarja alatt. Amint erre rájött, egyben mohó kivánság lepte el, hogy olyan messzire kerüljön Jane Clayton közeléből, amennyire csak lehet. Igy aztán négykézláb haladt tovább, mert zavarodott agyával valahogy ugy képzelte, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy megmenekülhessen. Menekülés közben azonban állandóan bosszuterveket forgatott magában. Az asszonynak fizetnie kell azért a fájdalomért, amelyet neki okozott! Fizetnie kell azért, hogy megszégyenitette!... Ugyanakkor azonban valami megmagyarázhatatlan érzés azt diktálta, hogy meneküljön és rejtőzzön előle. De elhatározta, hogy visszatér. Visszatér és birtokába keriti, aztán megfogja a két kezével a sima torkát és kiszoritja az életet belőle...!

Ezt ismételgette ujra, meg ujra magában és e gondolatra hangosan felnevetett, azzal a recsegő, félelmetes nevetésével, amelytől Jane annakidején halálra rémült. Hirtelen észrevette, hogy térde is vérzik és fáj. Óvatosan hátrapillantott. Senkit sem látott. Megállt és hallgatózott. Semmi jele nem látszott annak, hogy valaki üldözné, tehát felegyenesedett és ugy folytatta tovább az utat. Kócos hajával és szakálával, vértől és piszoktól boritott, fáradt testével szánalmas látványt nyujtott. Fogalma sem volt az időről. Bogyókat és gyümölcsöket szedett és növények husos gyökereivel táplálkozott, amelyeket ujjaival ásott ki a földből. Mindenütt a tó és a folyó partján haladt, hogy ivóvizben ne szenvedjen hiányt, ha pedig a csikos oroszlán morgását, vagy orditását hallotta, felkapaszkodott a legközelebbi fára és ott remegve megbujt az ágak között.

Igy érkezett el azután egy idő mulva a Nagy Tó déli partjára, ahol egy széles folyó állta utját. A kéklő vizen tul egy fehér város csillogott a napfényben. Hosszu ideig hunyorogva nézte, mint a bagoly. Majd elkinzott agyában lassanként ébredezni kezdett az emlékezés. Ez volt Alur, a Világosság Városa. Kézenfekvő képzetkapcsolódás utján Bulur és a vazhodonok jutottak eszébe, akik őt Jadbenothonak nevezték. Erre hangosan felnevetett, kihuzta magát és fel-alá kezdett járkálni a parton.

- Én vagyok Jadbenotho! - kiáltotta. - Én vagyok a Nagy Isten. Alurban van az én templomom és az én főpapom. De mit keres Jadbenotho egyedül a dsungelben?

Megállt a viz szélén és hangját felemelve, hangosan orditani kezdett a folyón keresztül Alur felé.

- Én vagyok, Jadbenotho! - kiáltotta. - Siessetek hozzám, rabszolgák és kisérjétek isteneteket a templomába!

A távolság azonban tul nagy volt ahhoz, hogy bárki is meghallhassa. Közben zavarodott agyát már egész más dolgok kötötték le: a levegőben röpködő madarak és a folyóban uszkáló halak. Belegázolt a vizbe és kézzel próbálta elkapkodni a halakat, amelyek azonban minduntalan kisiklottak a markából. Majd hirtelen az jutott eszébe, hogy ő tulajdonképpen fóka és most megpróbált ugy uszni a vizen, hogy egyik lábát olyanképpen mozgatta, mintha uszony lenne... A nélkülözések, a fáradalmak és a rémület nyilvánvalóan megfosztották eszétől Erich Obergatzot.

A tó szinén egy vizikigyó uszott és a férfi utána vetette magát. Ott, ahol a folyó a tóba torkollik, egy sürü nádas állott és itt elvesztette szem elöl a vizikigyót - de helyette egy canoe-t talált. Felnevetett, amikor megpillantotta a jármüvet és benne a két evezőt. Aztán hirtelen támadt ötlettel megfogta az evezőket és belehajitotta őket a folyó sodrába. Egy darabig utánuk nézett, majd leült a canoe mellé a partra és kezével paskolni kezdte a vizet. Tetszett neki ez a cuppanó hang. Aztán belemártotta a jobbkezét a vizbe és az csakhamar észrevehetően fehéredni kezdett, ahogy a piszokréteg lassanként levált róla. Most dörzsölni kezdte magát és lemosta a vért és a szennyet testéről. Tetszett neki ez a játék.

Majd hirtelen megint a város felé nézett, amely fehéren szikrázott a nap fényében.

- Alur! Világosság Városa! - kiáltotta és erről megint Bulur jutott eszébe, meg a vazhodonok, akik őt Jadbenothonak hitték.

Ekkor tekintete a canoe-re esett és ettől egy uj ötlet vert gyökeret a fejében. Végignézte a testét és észrevette piszkos ágyékkötényét, amely még szakadozottabb volt, mint valaha. Letépte magáról és beledobta a tóba.

- Istenek nem viselnek piszkos rongyokat, - mondta hangosan. - Azok csak koszorukat és virágfüzéreket viselnek... és én isten vagyok... én vagyok Jadbenotho... és illő módon fogok bevonulni megszentelt városomba, Alurba.

Most már elkezdett bizonyos rendszer kialakulni az őrültségében. Visszament a partra, virágokat és illatos füveket szedett, amelyeket hajába és szakállába font. Miután ilyenképpen biztosra vette, hogy most már mindenki istennek fogja nézni, visszatért a canoe-hez, ellökte a parttól és beleugrott. A lökés ereje a folyó sodrába vitte a canoe-t és az áramlat tovább hajtotta ki a tóra. A meztelen férfi kiegyenesedve állott a kis jármü közepén. Karját összefonta mellén és a város felé fordulva, harsányan kiáltozta:

- Én vagyok Jadbenotho! Jöjjön ki a főpap és jöjjenek a többi papok is és részesitsenek tiszteletben engem!

A szél belekapaszkodott a csónakba és sodorta tovább a tavon. Már a viz közepén járt, mire valaki felfedezte a palota faláról és ahogy közelebb került, már egész csoport harcos, asszony és gyermek figyelte - köztük Ludon, a főpap is.

Amikor a csónak oly közel ért hozzájuk, hogy szemügyre vehették alakját és meghallhatták az orditozását, Ludonnak hirtelen ötlete támadt. A főpap ugyanis már értesült arról, hogy Tarzan megszökött és attól tartott - ami valószinünek is látszott -, hogy Jadonhoz fog csatlakozni, magával csábitva mindazokat, akik még most is meg vannak győződve arról, hogy csakugyan ő a Dorulotho... Most aztán egy ellen-istenség, - még ha hamis is, - nagyon kapóra jött Ludon terveinek.

A csónak most már közeljárt a parthoz és az alsóbbrendü papok tettrekészen várták Ludon utasitásait.

- Hozzátok ide! - parancsolta a főpap. - Ha ő Jadbenotho, én majd meg fogom ismerni.

- Menjetek és hozzátok az idegent Ludon elé! Ha ő a Jadbenotho, akkor mi majd meg fogjuk ismerni...

- Én vagyok Jadbenotho, - kiáltotta a német. - Az égből jöttem. Hol van a főpapom?

Ludon ravaszul összehuzta a szemét. Olyan mélyen meghajolt, hogy homloka csaknem az idegen lábát surolta. És ezt a jelenetet a papok és a palota harcosai is jól láthatták.

- Hé, rabszolgák! - kiáltotta felegyenesedve a főpap. - Hozzatok vizet és ennivalót a Nagy Istennek!

Az embereknek ezek után nem lehetett többé kétsége felőle, hogy Erich Obergatz hadnagy maga Jadbenotho - és a hir rövidesen futótüzként terjedt el a palotában, majd végig az egész városon és azon is tul minden faluban, Alurtól egészen Tulurig.

Eljött tehát az igazi isten - maga Jadbenotho - ezzel jelét adva annak, hogy magáévá teszi Ludon, a főpap ügyét. Mosar most már haladéktalanul Ludon rendelkezésére bocsátotta magát és többé emliteni sem merte trónigényeit. Ugy érezte, hogy még szerencsésnek nevezheti magát, amiért főnökségét megtarthatta Tulurban - és ebben nem is nagyon tévedett. Ludonnak azonban egyelőre még szüksége volt rá és ezért életben hagyta. De üzenetet küldött neki, hogy harcosaival együtt igyekezzék Alurba, mert az a hir járta, hogy Jadon nagy sereget gyüjtött össze északon és nemsokára elindul a Világosság Városa ellen.

Obergatz közben kitünően érezte magát az isten szerepében. Tömérdek enni-innivalót kapott, nyugodtan henyélhetett - és a pihenés csakhamar visszaadta lelki egyensulyát, amely a nélkülözések következtében oly váratlanul megbillent. Csak egy szempontból volt őrültebb, mint valaha: most már semmiféle földi hatalom el nem tudta volna hitetni vele, hogy ő nem maga a Nagy Isten. Rabszolgákat bocsátottak rendelkezésére, akikkel szemben tetszése szerint éreztethette hatalmát. A főpap viszont hatalmas segitőtársat talált ebben az idegenben, akinek segitségével örökre kiterjeszthette hatalmát egész Paluldon fölé és igy Obergatz sorsa biztositva volt mindaddig, amig Ludonnak szüksége volt az istenség megszemélyesitőjére.

A templom főudvarán a keleti oltárral szemben egy trónszéket állitottak fel és itt ült Jadbenotho személyesen és innen nézte végig azokat az áldozatokat, amelyeket mindennap alkonyatkor bemutattak neki. Kegyetlen, félőrült agya annyira élvezte ezt a látványt, hogy időnként ő maga is felragadta az áldozókést és ilyenkor a papok és a nép térdrehullottak a félelmetes istenség előtt.

Jadbenotho neve rettegettebbé vált, mint valaha. Ludon papjai és rabszolgái utján sietett kihasználni ezt a körülményt és mindenütt azt hireszteltette, hogy Jadbenotho egyenesen megparancsolta, hogy minden hive Alur főpapjának zászlója alá sorakozzék; akik pedig ellene foglalnának állást - különösen Jadon és az a gonosz szélhámos, aki magát Dorulothonak nevezte - átkozottak lesznek és ez az átok szörnyü és kinos halál formájában fog megnyilatkozni. Az eredmény nem is maradt el. Az emberek mindenfelől özönlöttek Alurba, hogy felajánlják szolgálataikat Ludonnak.

Tarzan és Jane végighaladtak az Arany Tó mentén és a folyó torkolatánál vágtak át a másik partra. Kényelmesen haladtak előre, állandóan ügyelve a biztonságra és a nyugalomra, mert a majomember, miután megtalálta hitvesét, nem volt hajlandó mégegyszer fölösleges kockázatot vállalni, amely Paluldonból való menekülésüket késleltette volna.

Egyelőre keveset törődött azzal a problémával, hogy miképpen fognak tudni áthatolni a mocsarakon - ugy gondolta, hogy ezen majd ráér gondolkozni akkor, ha a pillanat bekövetkezik. Most csak élvezték a boldogságot, amely eltöltötte őket, miután ily hosszu távollét után ismét egybekerültek; állandóan volt miről beszélniök, mert hiszen mindegyik éppen elég megpróbáltatáson és különös kalandon ment keresztül azóta, amióta utoljára elszakadtak egymástól.

Tarzannak az volt a szándéka, hogy az Alur fölötti utat választja, amely a város és az elszórt hodon falvak között vezetett a hegyek közé. Ilyenformán a lehetőséghez képest elkerülték volna mind a hodonokat, mind a vazdonokat, mert ez a terület ugyszólván semleges vidék volt a két néptörzs között. Az volt a terve, hogy igy megy tovább északnyugati irányban egészen a Koruljáig, ahol rövid időre megpihennek, meglátogatják Omatot és átadják a gund-nak Panatlee üzenetét.

Utjuk harmadik napján már csaknem elérték a folyót, amely Aluron folyik keresztül, amikor Jane hirtelen megragadta Tarzan karját és előre mutatott, a közeli erdő széle felé. A fák árnyékában egy hatalmas test körvonalai látszottak.

- Ez a gryf, - felelte a majomember. - És a lehető legrosszabb helyen találkoztunk vele! Negyedmértföldnyi távolságra nincsen egyetlen nagy fa sem, csak az, amely alatt éppen áll. Gyere, siessünk vissza, Jane! Miután velem vagy, semmit sem akarok kockáztatni... Csak reméljük, hogy nem vett észre bennünket.

- Azt, hogy el tudok-e bánni vele és rá tudom-e kényszeriteni akaratomat, mint ahogy egyiknél már sikerült, - válaszolta Tarzan. - Hiszen elmeséltem neked... bizonyára emlékszel!

- Emlékszem, de nem képzeltem volna, hogy ez a szörnyeteg ilyen rettentő nagy! Te, John, ez akkora, mint egy csatahajó!

Lassan hátrálni kezdtek, abban a reményben, hogy el fogják tudni kerülni a szörnyeteg figyelmét.

- Azt hiszem sikerülni fog, - suttogta az asszony. Hangjában visszafojtott izgalom reszketett. Ugyanekkor azonban távoli menydörgésre emlékeztető morgás hallatszott az erdő felől. Tarzan reménytelenül megcsóválta a fejét.

- Az utolsó felvonás megkezdődött, - mondta. Aztán hirtelen magához szoritotta az asszonyt és megcsókolta. - Nem lehet tudni, mi történik, Jane, - tette hozzá gyorsan. - Megkiséreljük, amit lehet... ennél többet nem tehetünk. Add ide nekem a dárdádat... és ne szaladj el. Egyetlen reményünk abban van, hogy tuljárunk a szörnyeteg eszén. Hogy sikerül-e vagy sem... rögtön meglátjuk.

A bestia most előbukkant az erdőből és gyönge szemeivel körülnézett, láthatólag őket keresve. Tarzan a torodonoktól tanult kisérteties kiáltást hallatta:

A hatalmas állat egy percig mozdulatlanul állt, a kiáltás irányába figyelve. A majomember - Jane Claytonnal az oldalán - egyenesen feléje indult.

- Hi-hó! - kiáltotta ismét. Amire a gryf hatalmas torkából szelid morgás válaszolt - és a bestia is lassan megindult feléjük.

- Remek! - kiáltotta Tarzan. - A dolog kedvezően alakul. Most már csak meg kell őrizned a nyugalmadat... de ebben nem is kételkedem.

- Nem ismerek félelmet, ha Tarzan, a majomember van mellettem, - felelte gyöngéden az asszony és a férfi érezte karján puha ujjainak becéző szoritását.

Igy közeledtek a régmult korok e hatalmas szörnyetege felé, mig végre megálltak közvetlenül mellette, óriási törzsének árnyékában.

- Hi-hó! - kiáltotta Tarzan és a dárda nyelével belecsapott az állat félelmetes pofájába. A gryf - ugy, amint Tarzan várta - utána kapott szájával a dárdának. De egyébként nyugodtan állott.

- Gyere, - mondta Tarzan és kézenfogva Jane-t, megkerülte vele a szörnyeteget, majd felsegitette a lépcsőzetes széles farkon keresztül az állat hatalmas, tarajos hátára. - Most aztán lovagolni fogunk ugy, ahogy talán legrégibb őseink lovagolhattak! - kiáltotta vidáman. - Volna-e kedved egyszer átnyargalni a Hyde-Park-on ilyen paripán?

- Attól tartok, John, - nevetett vissza az asszony, - hogy a rendőrök ugyancsak meg volnának botránkozva!...

Tarzan az általa választott irányba forditotta a gryfet, amelynek számára a lejtősödő partok és az utjukba akadó folyók sem alkottak számbavehető akadályt.

- Olyan ez az állat, mint valami történelemelőtti tank, - jegyezte meg Jane, miközben nevetgélve és beszélgetve haladtak tovább utjukon.

Amikor egy alkalommal egy kis tisztásra értek, hirtelen körülbelül egy tucat hodon harcos bukkant fel előttük. Az emberek gyanutlanul feküdtek egy magányos nagy fa árnyékában. Amikor azonban a bestiát megpillantották, rémülten ugrottak talpra. Össze-vissza kiáltozásukra a gryf félelmetes orditással felelt és egyenesen feléjük rohant. A harcosok szétszaladtak a szélrózsa minden irányában, mialatt Tarzan azon fáradozott, hogy dárdája hegyével bökdösve az állat pofáját, megállásra birja. Ez végül sikerült is éppen akkor, amikor a gryf már fel akart nyársalni egy szegény ördögöt, akinek nem sikerült idejében elmenekülnie. A gryf csaknem eltaposta a szerencsétlent, akinek arca halálsápadt volt a rémülettől - szerencsére azonban Tarzan éppen ekkor állitotta meg, ugyhogy a hodon kétségbeesett iramodással bemenekülhetett a sürüségbe.

A majomember szivét öröm töltötte el. Mostanáig nem bizott benne, hogy fékezni tudja a vadállatot, ha az egyszer valamelyik kiszemelt áldozatára veti magát és éppen ezért ugy határozta, hogy utjára fogja bocsátani, mielőtt Korulját elérné. Most azonban megváltoztatta tervét - egészen Omat falujáig fognak lovagolni a gryfen és Koruljának lesz mit beszélnie az elkövetkezendő generációkon keresztül. A majomember azonban nemcsak a szinpadi hatás kedvéért választotta ezt a megoldást, hanem azért is, mert ilyenformán Jane is nagyobb biztonságban volt, tekintve, hogy ember és állat egyaránt félt volna még csak megközeliteni is Paluldon legfélelmetesebb szörnyetegét.

Amint aztán haladtak tovább a Korulja irányában, egy csomó halálrarémült harcos vetődött vissza Alurba és ezek hajmeresztő történeteket kezdtek terjeszteni a Dorulothoról, akit azonban természetesen nem mertek hangosan is Dorulothonak nevezni. Ehelyett Tarzan jad guru néven emlegették és elmondták, hogy találkoztak vele, amint egy hatalmas gryf hátán ült azzal a gyönyörü idegen asszonnyal, akit Kotan Paluldon királynőjévé akart megtenni. A történet végül eljutott Ludon füléhez is, aki aztán maga elé citálta a harcosokat és alaposan kikérdezte őket. Végül is meggyőződött róla, hogy igazat beszélnek és amikor megmondták neki, hogy milyen irányba látták haladni, Ludon kitalálta, hogy valószinüleg Jalur felé igyekeznek, hogy egyesüljenek Jadonnal. Ezt pedig mindenáron meg kellett akadályozni.

Mint máskor is az ilyen zavaros ügyekben, most is Pansatot vonta bele a tanácskozásba. Hosszu ideig törték a fejüket, mig megszületett az a terv, amely sikerrel kecsegtetett. Pansat egyenesen hazasietett a lakására, ahol is lerakta fejdiszét és papi jelvényeit, amelyek helyébe a harcosok páncélját és fegyvereit öltötte magára. Igy felszerelve tért vissza Ludonhoz.

- Nagyon jó! - kiáltotta a főpap, amikor megpillantotta. - Még paptársaid, sőt azok a rabszolgák, akik naponta körülötted tevékenykednek, sem ismernének fel. Ne vesztegess időt, Pansat, mert minden a gyorsaságtól függ. És ne felejtsd el: ha lehet, öld meg a férfit, az asszonyt azonban minden körülmények között elevenen hozd ide nekem! Megértetted?

- Igen, uram, - válaszolta a pap. És igy történt, hogy nem sokkal később egy magányos harcos indult utnak Alurból északnyugat irányba haladva, Jalur felé...

Jadon a Korulja fölötti legközelebbi lakatlan szakadékban gyüjtötte össze seregét, amellyel Alur ellen szándékozott vonulni. Ezzel kettős célt kivánt elérni; az egyik az volt, hogy ha titokban tudja tartani tervét, meglepetésszerü támadást intézhet Ludon seregei ellen olyan oldalról, ahonnan legkevésbé várnák, más részt pedig elérte azt, hogy ilyenmódon nem juthattak emberei füléhez azok a hiresztelések, amelyek szájról-szájra jártak a városokban arról, hogy Jadbenotho megjelent Alurban és személyesen sietett segitségére a főpapnak Jadon elleni küzdelmében.

Ez volt a helyzet akkor, amikor a szakadék mögött emelkedő hegy egyik kiugró pontján felállitott őrszem váratlanul jelentette, hogy az alanti völgyben valami egész rendkivüli dolgot látott: egy gryfet, amelynek hátán két emberi lény ül. És - jelentette továbbá - a veszedelmes utasok a folyó mentén fölfelé, Korulja irányában közelednek.

Jadon az első pillanatban nem akart hitelt adni az őrszem jelentésének és maga kapaszkodott fel a szikla gerincére a harcos mellé. Alig hogy elfoglalta ott a helyét, az őrszem megérintette a karját és előre mutatott:

És csakugyan - körülbelül negyedmérföldnyire Jadon megpillantott valamit, amit Paluldon fennállása óta még alig valaki látott - két emberi lényt, akik lovagolva közeledtek egy gryf széles, tarajos hátán.

Első pillanatban azt hitte, hogy káprázik a szeme. Csakhamar felismerte azonban a szörnyeteg hátán ülő férfit és akkor hangos kiáltással ugrott talpra.

A gryf és az utasai meghallották a kiáltást, bár magukat a szavakat nem tudták kivenni. A gryf félelmesen felüvöltött és robogni kezdett a hegygerinc irányába, Jadon pedig - néhány rettenthetetlen harcosától kisérve - elébe sietett.

Tarzan bonyodalmaktól félve megpróbálta megforditani az állatot, de jó néhány percig kellett küzködnie, mig végre sikert ért el. Már egész közel voltak egymáshoz, amikor végre sikerült megállitania a megvadult szörnyeteget.

Jadon és harcosai az utolsó pillanatban a támadás rohama elől a közeli fákra kapaszkodtak és Tarzannak éppen a fák alatt sikerült megfékeznie a gryfet. Jadon lekiáltott hozzá:

- Barátok vagyunk!... Én vagyok Jadon, Jalur főnöke. Én és harcosaim fejünkkel érintjük Dorulotho lábát és könyörgünk, hogy legyen segitségünkre Ludon, a főpap elleni igazságos harcunkban.

- Tehát még mindig nem győztétek le? - kérdezte Tarzan. - Én pedig már azt hittem, hogy réges-régen te vagy Paluldon királya.

- Nem, - válaszolta Jadon. - A nép remeg a főpaptól, sőt most van még valaki a templomban, akitől még az én harcosaim is reszketnek, mert azt hiresztelik róla, hogy ő maga Jadbenotho. De ha megtudják, hogy a Dorulotho visszatért és megáldotta Jadon ügyét, akkor a győzelem a miénk lesz.

- Jadon azon kevesek közé tartozott, akik hittek bennem és akik tisztességesen bántak velem. Ezt az adósságomat le akarom róni Jadonnal szemben és egyben Ludont is meg akarom büntetni nemcsak magam, hanem főleg feleségem miatt. Veled tartok, Jadon, hogy Ludont elérje az a büntetés, amelyet kiérdemelt. Mondd meg főnök, hogyan lehet Dorulotho leginkább szolgálatára Paluldon népének?

- Ugy, hogy ha velem jön Jalurba és a közbeeső falvakba, - felelte Jadon gyorsan, - hogy a nép is láthassa: csakugyan a Dorulotho tért vissza és hogy ő rámosolyog Jadon ügyére.

- Gondolod, hogy most inkább fognak hinni bennem, mint ezelőtt? - kérdezte a majomember.

- Ki merészkednék kételkedni abban, hogy az, aki egy hatalmas gryf hátán lovagol, csak isteni sarj lehet? - felelte az öreg főnök.

- És ha én is részt vennék az Alur elleni harcban, - kérdezte tovább Tarzan, - biztositani tudnád-e hitvesem biztonságát, amig távol vagyok?

- Az asszony itt maradhat Jalurban Oloa hercegnővel és az én asszonyaimmal, - válaszolta Jadon. - Itt biztonságban lesz, mert leghüségesebb harcosaimra fogom bizni az őrzésüket és védelmüket. Mondd, hogy velünk jösz, ó Dorulotho és ezzel boldoggá teszel engem! Fiam, Taden már utban van Alur felé északnyugati irányból és ha most mi is támadásra indulunk, még pedig a Dorulotho vezérletével, északkelet felől, akkor a győzelem nem lehet kétséges.

- Ugy fog történni, ahogy kivánod, Jadon, - felelte a majomember. - Előbb azonban hozass ide valami hust a gryf számára.

- Igen sok elejtett állat van odafönn a táborban, - válaszolta Jadon, - mert embereimnek alig van más dolguk, mint a vadászat.

Amikor a szállitmány megérkezett, a majomember lecsuszott az állat hátáról és saját kezüleg etette meg.

- Gondoskodj róla, hogy mindig elegendő hus álljon rendelkezésemre, - mondta Jadonnak, mert jól tudta, hogy enélkül uralma csak rövidéletü lenne a vad és kielégithetetlen étvágyu szörnyeteg fölött.

Reggel indultak tovább Jalur felé. Tarzan a gryf-et ugyanazon a helyen találta, ahol este elhagyta két antilop és egy oroszlán hullájának társaságában. Reggelre azonban a gryf már mindent elfogyasztott.

- És az ősrégészek még azt állitják, hogy ez a fajta növényevő volt! - jegyezte meg Tarzan, amikor Janeval együtt a szörnyhöz közeledett.

Jalur felé több elszórt falun keresztül vezetett az ut. Tarzan előtt egy csapat harcos haladt, hogy kellőkép előkészitse a falvak népét nemcsak azért, hogy ne szaladjanak szét a gryf láttára, hanem azért is, hogy a Dorulothot magas származásának megfelelő tisztességgel fogadják. Az eredmény teljesen megfelelt Jadon várakozásának és egyetlen faluban sem kételkedett senki - amerre csak keresztülhaladtak - a majomember isteni származásában.

Mikor már Jalur közelében jártak, egy idegen harcos csatlakozott hozzájuk, akit Jadon hivei közül senkisem ismert. Azt állitotta, hogy a Dél egyik falvából menekült el Ludon papjainak üldözése elől. Ezért jött most Északra abban a reményben, hogy Jalurban otthonra fog lelni. Miután az öreg főnöknek minden harcosra szüksége volt, megengedte, hogy az idegen is csatlakozzék hozzájuk és igy az most velük együtt érkezett meg Jalurba.

Most aztán felmerült a kérdés, mi történjék a gryffel, amig ők a városban tartózkodnak? Tarzan már amugyis csak nehezen tudta visszatartani a vadállatot, hogy rá ne támadjon az emberekre, amikor beléptek Jadon táborába, a Korulja melletti lakatlan szakadékba. Ugylátszott azonban, hogy a szörny lassanként kezdi megszokni a hodonok jelenlétét annál is inkább, mert azok tiszteletteljes és óvatos távolban maradtak tőle. Bármennyire kezesnek mutatkozott is azonban, nem látszott tanácsosnak szabadjára engedni a városban. Végül is ugy döntöttek, hogy a palota mellett egy elkeritett területre viszik, ahol ellátják hussal és magára hagyták. A palota lakói annyira féltek tőle, hogy még a falra sem mertek felkapaszkodni, hogy egy pillantást vessenek rá.

Jadon elvezette Tarzant és Janet abba a házba, ahol Oloa hercegnő lakott. A hercegnő, amikor megpillantotta a majomembert, levetette magát a földre és homlokával megérintette a lábát. Panatlee is ott volt vele és ő is boldognak látszott, hogy Tarzan jad guru-t ismét láthatja. Amikor kiderült, hogy Jane nem más, mint a hatalmas istenség felesége, rá is döbbent félelemmel néztek fel épugy, mint a jaluri harcosok, akik most már meg voltak győződve róla, hogy Jadon, az oroszlánember csakhamar győzelmesen fogja elfoglalni Paluldon trónját.

Tarzan megtudta Oloatól, hogy Taden visszatért törzséhez és népük vallási szertartásai szerint feleségül is fogja venni, amint diadalmasan megjön Alurból.

A városban már gyülekezni kezdtek a harcosok és az volt a terv, hogy másnap Jadon és Tarzan visszatérnek a fősereghez a szakadékban lévő táborba, majd az éjszaka leple alatt haladéktalanul támadást intéznek Ludon aluri seregei ellen. Erről értesitést küldtek Tadennek is, aki harcosaival a Nagy Tó északi oldalán, néhány mértföldnyire Alurtól várakozott.

E terv keresztülviteléhez természetesen az is hozzátartozott, hogy Jane ott maradjon Jadon jaluri palotájában, minthogy azonban Oloa és a rabszolganők is körülötte voltak és számos harcos maradt vissza őrizetükre, Tarzan nyugodt lélekkel mondott nekik bucsut és ismét elfoglalta helyét a gryf hátán.

A szakadék torkolatánál azután a majomember végleg szabadjára eresztette őskori paripáját, amelynek nem vehette többé hasznát, tekintve, hogy a következő nap éjszakájára volt kitüzve az Alur elleni támadás ideje, amikor tehát az ellenség ugy sem láthatta volna őket. Dárdájával néhányszor a hatalmas állat felé sujtott, amely erre morogva távolodott el a Korul-gryf irányába. A majomember nem is nagyon bánkódott utána, mert végül is nem tudhatta, hogy csillapithatatlan éhségében, vagy pillanatnyi szeszélyében, mikor fordul ellene, vagy harcostársai ellen.

A szakadékba való érkezésük után rögtön megkezdődött az Alur elleni felvonulás.

Mikor az éjszaka leszállott, Jalur palotájából egy harcos lopózott át a templom területére. Egyenesen arrafelé tartott, amerre az alsóbbrangu papok szállása volt. Megjelenése nem keltett gyanut, mert hiszen nem volt szokatlan, hogy egyes harcosoknak néha dolguk akadt a templomban. Végül is eljutott ahhoz a szobához, ahol a papok vacsora után összegyülekeztek.

A harcos tudta azt, - amit egyébként csaknem egész Paluldon tudott - hogy Jalurban a templomot és a palotát nem valami erős kötelékek füzték egymáshoz s hogy Jadon csak azért türte meg egyáltalán a papokat és engedte meg véres és kegyetlen áldozataikat, mert ezek a ceremoniák emberemlékezet óta hagyományosak voltak a hodonok között. Azt is tudta mindenki, hogy Jadon soha be nem lépett a templomba épugy, mint ahogy a főpapja soha be nem tette a lábát a palotába.

A harcos mindezzel tisztában volt - talán sokkal inkább, mint ahogy közönséges harcos létére feltehető lett volna róla. Éppen ezért fordult azonban a templom felé, ahol megtalálni vélte azt a segitséget, amelyre céljai érdekében szüksége volt.

Amikor belépett a terembe, ahol a papok tartózkodtak, a Paluldonszerte szokásos módon üdvözölte őket, de ugyanakkor ujjával jelzést adott, amelyet csak az vehetett észre, aki a mozdulat jelentésével tisztában volt. Nyilvánvalóan akadtak a szobában, akik felismerték ezt a jelet, mert két pap azonnal felkelt a helyéről és odasietett hozzá az ajtóhoz.

Ez a három ember most néhány percig suttogva tárgyalt egymással. Aztán a harcos megfordult és elhagyta a termet. Nem sokkal később előbb az egyik, majd a másik pap is követte.

A folyosón ismét találkoztak a várakozó harcossal, akit elvezettek egy keskeny folyosóról nyiló kis szobába, ahol hosszu ideig tanácskoztak vele, aminek végeztével a harcos visszatért a palotába, a két pap pedig a szállására.

Jalur palotájában az asszonyok lakosztálya a hosszu, egyenes folyosó egyik oldalán fekszik. Mindegyik szobából kis ajtó vezet a folyosóra, a szobák tulsó végéről pedig ablakok néznek a kertre. Egy ilyen szobában aludt Jane, egyedül. A folyosó mindkét végén egy-egy őrszem állott, mig az asszonyok szállásának kijárata közelében, egy szobában nagyobbszámu őrség állomásozott.

A palotában mindenki aludt - Jalur nyugalmas város volt Alurhoz viszonyitva. Jadon szobáinak és legközelebbi hozzátartozói lakásának ajtaját azonban mindig is válogatott harcosok őrizték.

Ezek az őrségek rendszerint csekélyszámuak voltak - legtöbbször öt-hat ember teljesitette ezt a szolgálatot olyanképpen, hogy felváltva egyikük őrködött, mig a többi aludt.

A folyosó két végén álló őrszemhez - akik Jane Clayton és Oloa hercegnő biztonságára vigyáztak - a rendes időben odalépett két ujonnan jött harcos aki elmondta a szokott szavakat, amelyekkel az őrséget átvenni szokta. A két előző őr gyanutlanul adta át a posztját, aztán sietett a szállására, hogy kipihenje magát.

Ekkor váratlanul egy harmadik harcos jelent meg a folyosón és most mind a hárman odalopóztak ahhoz az ajtóhoz, amely mögött a majomember felesége szunnyadt. A három közül az egyik az az idegen harcos volt, aki Jalur előtt csatlakozott az előző napon Jadonhoz és Tarzanhoz - ugyancsak ő volt az, aki néhány órával ezelőtt felkereste a papokat a templomban.

Hangtalanul emelték fel a függönyt, amely az ajtóbejáratot födte és lábujjhegyen beléptek a szobába. A szoba távolabbi sarkában, egymásra teritett állatbőrökön lady Greystoke aludt. A belopakodók meztelen lába zajtalanul suhant végig a kőpadlón. A hold egy sugára az ablakon keresztül éppen rávilágitott az alvóra.

A padlót néhány szőnyeg fedte. Amikor a három férfi elérte az alvó asszony fekhelyét, a vezetőjük lehajolt és egy kisebb fajta szőnyeget emelt fel a földről.

- Most! - suttogta és ugyanakkor rádobta a szőnyeget az asszony fejére. Két társa rávetette magát áldozatára, megragadták karjait és rövid küzdelem után összekötözték. Aztán felpeckelték a száját és szorosan becsavarták egész testét a szőnyegbe. Oly gyorsan és ügyesen végezték munkájukat, hogy a szomszédos szobák lakói a legcsekélyebb gyanus neszre sem lehettek figyelmesek!

A fogoly asszonyt azután az ablak felé igyekeztek vezetni, ő azonban nem volt hajlandó jószántából velük tartani, hanem levetette magát a földre. Támadói dühösen dulakodtak vele és csak azért nem éreztették természetes kegyetlenségüket, mert tudták, hogy Ludon sértetlenül akar hozzájutni prédájához.

Végül is kénytelenek voltak felemelni és vállukon elcipelni a szobából. Ez sem volt éppen könnyü feladat, mert a fogoly nő teljes erejéből rugkapált és birkózott, amennyire csak kötelékei engedték. Végül is sikerült átemelniök az ablakpárkányon és leengedni a kertbe, ahol azután a papok egyike vette át a vezetést és a néma csapatot a déli falba vágott kis rácsos-kapu felé irányitotta.

Ezen a kapun tul rövid lépcsősor vezetett le a folyóhoz. A lépcső alján több canoe állt kikötve a parton. Pansat láthatólag szerencsés kézzel választotta meg segitőtársait, akik alaposan ismerték ugy a palota, mint a templom titkos utjait, mert különben sohasem sikerült volna foglyát kicsempészni Jalurból.

Lefektetve az asszonyt a könnyü canoe aljába, Pansat maga is beugrott a csónakba és megragadta az evezőt. Segitőtársai eloldották a kötelet és belökték a jármüvet a vizbe. Majd áruló munkájukat befejezve, megfordultak és visszatértek a templomba, mig Pansat az áramlattól segitve, sebesen haladt lefelé a folyón a Nagy Tó, illetve Alur irányába.

A hold elhomályosult, a keleti égbolton azonban még nyoma sem volt a hajnalnak, amikor a sötétség leple alatt harcosok hosszu sora lopózott be csendben Alur városába. Tervük készen állott és sikerrel kecsegtetett. Már Tadennak is értesités ment, hogy Tarzan kis csapatával be fog hatolni a templomba azon a titkos folyosón keresztül, amelyet csak ő ismert, mig Jadon a főhaddal ugyanakkor támadást fog intézni a palota kapui ellen.

Maroknyi csapatának élén a majomember lopakodva haladt előre Alur kanyargó sikátorain, mig végül elérte azt az épületet, amelyből a titkos folyosó nyilott. Minthogy ennek az utnak a titkát csak a papok ismerték, természetesen őrség sem védte a bejáratot. Tarzan fáklyát gyujtott és annak fényénél vezette harcosait a keskeny, kanyargós és egyenetlen talaju alaguton keresztül a templom felé.

A majomember biztosra vette, hogy ha sikerül válogatott harcosaival elérnie a templom belső termét, döntő eredményt érhet el, mert e váratlan ponton való támadás teljesen meg fogja zavarni a papokat és lehetőséget nyujt Tarzannak arra, hogy hátbatámadja a palota védőrségét ugyanakkor, amikor Jadon a palota kapui felől, Taden és harcosai pedig az északi falak irányában indulnak rohamra. Jadon ezenkivül sokat várt attól a morális hatástól is, amelyet Dorulothonak a templomban való érthetetlen megjelenése fog kiváltani.

Tarzan, aki jobban ismerte az alagut kanyarulatait, mint társai és azonkivül fáklyát tartva a kezében, gyorsabban is haladhatott, mint amazok - türelmetlenségében meglehetősen előre sietett, nem törődve azzal, hogy ez a sietség esetleg veszedelmessé válhat.

Igy azután jóval harcosai előtt érte el azt a felső folyosót, amelyről Ludonnak és segédpapjainak szobái nyiltak. És amikor befordult erre a halványan lobogó mécsesektől megvilágitott folyosóra, hirtelen még valakit látott felbukkanni a félhomályban - egy harcost, aki félig cipelt, félig vonszolt maga után egy fogolyasszonyt, akiben Tarzan abban a pillanatban felismerte Janet, akit biztonságban hitt Jadon jaluri palotájában.

A foglyával küzködő harcos ugyanakkor vette észre Tarzant, amikor ez őt felfedezte. Hallotta a majomember fenyegető morgását és látta, hogy vésztjóslóan veti magát feléje. Pansat azonban a folyosó tulsó oldalán a támadás elől beugrott egy kis szobába, magával hurcolva az ellenkező asszonyt is.

Tarzan, a majomember szorosan a sarkában maradt. Most eldobta fáklyáját és előhuzta hosszu kését, amely valamikor még apjáé volt. Mint egy dühödt bika vetette magát Pansat után. Amikor azonban a szoba ajtófüggönye becsapódott mögötte - tökéletes sötétségben találta magát.

Csaknem ugyanebben a pillanatban egy kő csattanása hallatszott előtte és - mielőtt még ideje lett volna megfordulni - a háta mögött is. E két hang eleget mondott: a majomember tudta, hogy ismét kelepcébe esett Ludon templomában.

Mozdulatlanul állott azon a helyen, ahol az első kőajtó csattanását meghallotta. Nem volt hajlandó sem valami verembe esni, amelynek mélyén talán ismét a gryf várakozik rá, sem más hasonló veszedelemnek kitenni magát. Szeme lassanként kezdett hozzászokni a sötétséghez és felfedezett valami halvány világosságot is, amely valami ismeretlen nyiláson keresztül szürődött a szobába. Aztán néhány percnyi kutatás után felfedezte a fény forrását is: a szoba menyezetén észrevett egy kis hasadékot, amelynek talán mindössze három lábnyi átmérője volt.

Attól kezdve, hogy a kőajtók becsapódtak előtte és mögötte, bármennyire figyelt, egyetlen hangot sem hallott többé. Igy aztán még csak következtetni sem tudott arra, hogy feleségét milyen irányban hurcolták el. Lassanként aztán kezdte megkülönböztetni cellájának egyes részeit. Kis, alig tizenöt láb szélességü szoba volt. Négykézláb kuszva, a legnagyobb elővigyázattal végigvizsgálta az egész padlózatot. A szoba közepén, közvetlenül a tetőn lévő nyilás alatt, csakugyan valami csapdanyilás volt - egyébként azonban a padló szilárdnak látszott. Igy tehát erről az oldalról nyilvánvalóan nem fenyegette veszedelem, csak éppen a csapda nyilását kellett gondosan elkerülnie. Aztán a falakat vizsgálta végig. Két ajtónyilás helye látszott - az egyik az, amelyiken ő belépett, a másik vele szemben az, amelyiken keresztül a harcos magával cipelte Jane Claytont. Mind a két ajtónyilást azonban áthatolhatatlan kőtömbök zárták el.

Ludon, a főpap csámcsogva nyalogatta keskeny ajkát és elégedetten dörzsölte csontos kezét, amikor Pansat lehurcolva Jane Claytont, odalökte eléje a foglyot a szoba padlójára.

- Derék dolog, Pansat! - kiáltotta. - Ezért a szolgálatodért nagy jutalomban fogsz részesülni. Ha még a hamis Dorulothot is hatalmunkba kerithetnők, egész Paluldon lábaink előtt heverne.

- Micsoda? - kiáltott fel Ludon. - Elfogtad Tarzan jad guru-t? Talán megölted? Beszélj, gyorsan, derék Pansatom! Szivem repes a vágytól, hogy mindent megtudjak!

- Ludon, parancsolóm, - felelte Pansat, - én elevenen fogtam el őt! Ott van abban a kis szobában, amelyet még őseink épitettek, hogy foglyul lehessen ejteni benne azokat, akikkel szemtől-szembe nem tanácsos harcolni.

- Gyorsan, uram, gyorsan! - kiáltotta. - A folyosókon Jadon harcosai nyüzsögnek!

- Megőrültél! - förmedt rá a főpap. - A templom is, meg a palota is az én harcosaim birtokában van.

- Én igazat beszélek, uram, - felelte a pap. - Még ennek a szobának a folyosójára is harcosok nyomultak be és a városba vezető titkos ut felől özönlenek errefelé.

- Lehet, hogy ugy van, ahogy mondod, - szólt közbe Pansat. - Tarzan jad guru is abból az irányból közeledett, amikor észrevettem és kelepcébe csaltam. Ugylátszik, ő vezette ide a harcosokat a szentek-szentjébe.

Ludon, az ajtóhoz sietett és kitekintett a folyosóra. Egyetlen pillantással megállapitotta, hogy a megrémült pap igazat beszélt. Vagy egy tucat harcos nyomult azonnal feléje - de láthatóan valamennyien zavarodottak voltak és nem tudtak mihez kezdeni, miután vezetőjüket rejtélyes módon hirtelen elvesztették.

A főpap gyorsan visszaugrott a szobába és megrántotta a menyezetről lecsüngő bőrkötelet. Ugyanabban a pillanatban egy érc-gong tompa hangja dübörgött végig a templomon. Még néhányszor megrángatta a kötelet, aztán odafordult a várakozó két pap felé.

Átsietve a szobán, keresztülhaladt egy kis ajtón, a két pap pedig felkapta Jane Claytont a földről és nyomába sietett. Egy keskeny folyosón, majd egy lépcsősoron haladtak felfelé, hol jobbra, hol balra fordulva be a kanyargós utvesztőkön, mig végre elérték a föld felszinét - a templom legbelső udvarán, közvetlenül az oltár-udvar keleti oltár mellett.

Ekkor már a földalatti és földfeletti folyosókon mindenütt nyüzsögve tódultak arrafelé a papok, akiket felriasztott az ércgong kongása. A papok a hozzájuk hü harcosokat is magukkal hozták, ugyhogy Tarzan követői nemcsak vezérüket vesztették el, hanem hirtelen tulnyomó számban lévő ellenséges sereggel is találták magukat szemben.

Akármilyen bátor emberek voltak is, e pillanatban ugyszólván védtelenül kiszolgáltatva ellenfeleiknek, nem tehettek egyebet, minthogy hanyathomlok rohantak vissza ugyanazon az uton, amelyen jöttek. A keskeny titkos folyosón aránylag biztonságban érezhették magukat, mert itt ellenfeleik is csak egyenként támadhattak.

Ugyanakkor, mikor a templom jelzőgongjai megszólaltak, Jadon - abban a hiszemben, hogy Tarzan és csapata megkezdte a hadmüveleteket - maga is elrendelte a támadást a palota kapui ellen. A templomudvarra csakhamar beszürődött a harcosok vad orditása, amely a döntő ütközet megkezdését jelentette. A főpap otthagyva Pansatot és paptársát az asszony őrzésére, átsietett a palotába, hogy személyesen vezesse a védelmet. Időközben alkalmat talált rá, hogy közölje embereivel az örömhirt: a hamis Dorulotho a templom foglya lett!

Amikor a csatazaj fellángolt Alur körül, Erich Obergatz hadnagy felébredt és felült puha fekhelyén. Megdörzsölte a szemét és körülnézett. Köröskörül még éjszakai sötétség uralkodott.

A rabszolganő, aki az ágy lábánál kuporgott a földön, összerezzent és homlokával a földet érintette.

Hirtelen egy pap rohant be, félrecsapva az ajtó függönyét. Térdre ereszkedett és fejét egészen a kőpadlóig hajtotta.

- Ó, Jadbenotho! - kiáltotta. - Jadon harcosai megtámadták a palotát és a templomot. Már Ludon lakosztálya közelében, a folyosókon folyik a harc és a főpap kéret téged, jöjj azonnal a palotába és jelenléteddel bátoritsd hüséges harcosaidat.

- Én vagyok Jadbenotho! - orditotta. - Villámaimmal fogom lesujtani azokat az istenkáromlókat, akik meg merészelik támadni Alur szent városát!

Néhány percig céltalanul rohangált ide-oda a szobában, mig a pap és a rabszolganők változatlanul térdeltek előtte a földön.

- Gyerünk! - kiáltotta Obergatz, dühösen oldalba rugva a szerencsétlen rabszolganőt. - Gyerünk! Mit vesztegetitek itt az időt, amikor a sötétség hatalmai elözönlik a Világosság Városát?!

A Nagy Isten haragjától halálra rémülve mindketten felugrottak a helyükről és követték Obergatzot a palota felé.

- Jadbenotho van itt közöttünk, a hamis Dorulotho pedig fogolyként várja sorsa beteljesülését a templomban!

Amikor a nap felkelt, Jadon seregei még mindig ott rostokoltak a palota kapuja előtt. Az öreg harcos elfoglalta azt a magas épületet, amely közvetlenül a palota szomszédságában emelkedett s ennek a tetejére őrszemet állitott fel, hogy kisérje figyelemmel a palota északi falát, amerről Taden támadásának kellett megindulnia. A percekből azonban lassanként órák lettek és még mindig nyoma sem volt a másik seregnek. Amikor azután a nap már teljes fényében ragyogott, az egyik palotaépület tetején megjelent Ludon, a főpap, Mosar, a trónkövetelő és mellettük egy furcsa, meztelen férfi, akinek hosszu hajában és szakálában pompázó virágok voltak befonva. Mögöttük egy csapat alsóbbrangu pap tünt fel, aki kórusban kiáltozta:

- Várjatok! - kiáltotta vissza Ludon. - Ha nem mutatom meg nektek, mielőtt a nap lement, akkor megigérem, hogy megnyitom előttetek a palota kapuját és az én harcosaim fogják letenni a fegyvert.

A majomember nyugtalanul járt fel-alá keskeny cellájában. Keserves szemrehányásokat tett önmagának, amiért olyan ostoba volt, hogy kelepcébe hagyta csalni magát. De vajjon csakugyan ostoba volt-e? Mit tehetett volna egyebet, minthogy segitségére siessen hitvesének? Csak azt nem tudta, hogyan sikerülhetett Ludonnak elraboltatnia az asszonyt Jalurból. Ekkor hirtelen felvillant emlékezetében annak a harcosnak a képe, aki az asszonyt magával hurcolta. Vonásait különösképpen ismerősnek találta. Egy ideig gyötörte az agyát, hogy vajjon hol is láthatta ezt az embert ezelőtt. Aztán rájött: ez volt az az idegen harcos, aki akkor csatlakozott hozzájuk, amikor Tarzan a nagy gryf hátán belovagolt a Koruljával szomszédos szakadékon át az északi főnök fővárosába. De ki lehetett az az ember? Tarzan biztos volt benne, hogy azelőtt a nap előtt sohasem látta.

A külső folyosó irányából hirtelen gongütés hangja szürődött be hozzá, majd igen halkan lábak dobogását hallotta. Ebből, valamint az orditozásból azt gyanitotta, hogy harcosait felfedezték és most valószinüleg küzdelemre került a sor. Szidta a balvégzetet, amely megakadályozta, hogy ebben a harcban résztvehessen.

Ujra meg ujra megpróbálkozott börtönének ajtajaival és a padló közepén lévő csapóajtóval, de bármennyire erőlködött is, egyik sem engedett. Aztán felbámult a feje fölött lévő nyilás felé, de ott sem látott semmit. Igy hát csak járt tovább föl és alá a cellájában, mint fogolyoroszlán a ketrec rácsai mögött.

Egymásután multak a percek, az órák. Elmosódott kiáltozásokat hallott nagymessziről. Nyilván még mindig folyt a harc. Vajjon Jadon fog-e győzni és ha igen, rá fognak-e bukkanni barátai valaha is erre a domb mélyébe rejtett titkos kis szobára?... Maga sem nagyon bizott benne.

Most azonban, ahogy megint felpillantott a tetőn lévő nyilásra, hirtelen észrevette, hogy annak közepéről lassan lefelé ereszkedik valami. Közelebb lépett és erőltette a szemét, hogy láthasson. A valami: egy kötél volt. Tarzan most nem tudta biztosan, vajjon ez a kötél már előzőleg ott csüngött-e? Ugy okoskodott, hogy ott kellett lennie, mert azóta nem hallott semmi ujabb hangot és a szobában annyira sötét volt, hogy bizony könnyen elkerülhette eddig a figyelmét.

Kinyujtotta kezét feléje. Éppen, hogy el tudta érni a kötél végét. Aztán megpróbált rácsimpaszkodni, hogy kipróbálja, vajjon elbirja-e a sulyát. Miután erről meggyőződött, egyideig gyanakodva méregette, mint ahogy az ember valami furcsa, ismeretlen állatot nézeget, majd végül megfogózkodott benne és lassan felfelé kezdett mászni rajta.

Egyre közelebb és közelebb került a menyezethez. Már olyan magasságba emelkedett, hogy fejebubjával csaknem átbujhatott a nyiláson. Ahogy azonban kinyujtotta karját, hogy felkapaszkodjék a nyilván fölötte lévő helyiségbe, hirtelen valami körülzárta mind a két karját, ugyhogy meg sem tudott moccanni és tehetetlenül függve maradt a levegőben.

Ugyanebben a pillanatban a felső szobában világosság támadt és ekkor Tarzan egy félelmetes papi maszkkal találta szemközt magát. A pap bőrből készült köteleket tartott a kezében, amelyekkel összekötözte Tarzan csuklóját és alsókarját a könyökétől egészen az ujjai hegyéig. Emögött a pap mögött Tarzan csakhamar felfedezte a többieket is, akik rávetették magukat és keresztülhuzták a menyezet nyilásán.

Alighogy tehetetlenül elnyult a padlón, rájött, hogyan sikerült a papoknak őt ismét tőrbe csalniok. A nyilás körül ugyanis ezek a ravasz emberek két hurkot helyeztek el és nyugodtan várakoztak a szoba sötétjébe visszahuzódva mindaddig, amig ő kiemelkedett. Abban a pillanatban, amint kellő magasságba jutott, a hurkot összehuzták és ő foglyuk lett anélkül, hogy még csak halvány lehetősége is nyilt volna annak, hogy védhesse magát, vagy hogy elbánhasson támadóival.

Most aztán összekötözték mint egy bugyrot, majd felkapták a földről és kicipelték a szobából. Egyetlen hang sem esett - némán vitték a templom udvara felé.

A csatazaj ismét erősödött. Jadon uj erőfeszitésekre ösztönözte harcosait. Taden még mindig nem érkezett meg és az öreg főnök seregén egyre jobban kezdett erőt venni a csüggedés.

Ekkor jelentek meg a palota tetején a papok a foglyul ejtett Tarzan jad guru-val, akit a két oldalon álló csapatok tisztán láthattak.

Obergatz, aki megzavarodott agyával már csak tétován tudta követni a körülötte folyó eseményeket, hirtelen egy pillantást vetett a földön fekvő, összekötözött és magával tehetetlen fogolyra. És amikor meglátta a majomember nemes arcvonásait, szeme kitágult a megdöbbenéstől és a rémülettől. Arca hideglelősen elkékült. Egyszer látta csak ezelőtt Tarzant, a majomembert, de sokszor álmodott róla azóta és mindig az a lidércnyomás kisértette, hogy az óriási majomember megbosszulja azokat a gaztetteket, amelyeket a három német tiszt követett el ellene, aki a benszülött csapatok segitségével feldulta Tarzan békés otthonát. Fritz Schneider kapitány is, von Goss alhadnagy is meglakoltak már - és most hármuk közül az utolsó, Obergatz hadnagy nézett szembe a végzettel.

Hogy ellenfele megkötözve és tehetetlenül állott előtte, az nem csökkentette a boldogtalan félelmét. Ugylátszik, nem tudta felfogni agyával, hogy ez az ember már nem árthat neki. Remegve és minden izében reszketve állott előtte, amig Ludon oda nem lépett hozzá és sürgetően a fülébe nem sugta:

A német tiszt összerázkódott. A főpap szava megint visszazökkentette őrültségébe.

- Ön Obergatz hadnagy, a német hadseregből, - mondta kifogástalan német nyelven. - Ön az utolsó a három közül, akiket hosszu idő óta keresek és aljas szivében jól tudja, hogy isten végül is nem hiába hozott össze bennünket.

Obergatz hadnagy agya e pillanatban szokatlan világossággal és gyorsasággal dolgozott. Észrevette a körülötte állók kétkedő pillantásait. Látta, hogy az ostromló seregek és a palotát védő harcosok tekintete egyaránt feléje és a majomember összekötözött alakja felé fordul. Megértette, hogy a legkisebb határozatlanság is a bukást, a bukás pedig a könyörtelen halált jelenti.

Felemelte éles, recsegő hangját, amely annyira ellentétben volt előző határozatlanságával, hogy még Ludon ravasz arca is meglepődést tükrözött.

- Én vagyok Jadbenotho! - kiáltotta Obergatz messze hallhatóan. - Ez a csaló nem az én fiam. De elrettentő például minden istenkáromló számára, az áldozati oltáron fog meghalni, annak az istennek a kezétől, akit meggyalázott. Vigyétek a szemem elől és amikor a nap legmagasabban áll, gyüljenek össze a hivők a templomudvarban és legyenek tanui isten lesujtó bosszujának!

Egy kézintésére a papok, akik idehozták Tarzant, ismét fölkapták és elsiettek vele. A német pedig a kapu előtt álló sereghez fordult.

- Dobjátok el fegyvereiteket, Jadon harcosai, - kiáltotta feléjük, - mert különben villámaimmal foglak elemészteni benneteket! Akik szavamnak engedelmeskednek, azok bocsánatot nyernek. Rajta! Dobjátok el fegyvereiteket!

Jadon emberei tanácstalan, tétova pillantásokat vetettek hol vezetőikre, hol a palota tetején álló félelmetes férfire. Jadon odaugrott emberei elé.

- A gyávák és a rabszolgák tegyék le a fegyvert és menjenek a palotába, - kiáltotta, - de Jadon és a jaluri harcosok sohasem fognak meghajolni Ludon és hamis istene előtt! Mindenki tegyen ugy, ahogy akar!

Néhányan éltek az alkalommal és elhajitva fegyvereiket, besettenkedtek a kapunyiláson keresztül a palotába. A többség azonban hüségesen kitartott Jadon mellett és vad harci kiáltással vetette rá magát Ludon csapataira. A küzdelem csakhamar ismét teljes erővel tombolt a palota kapui körül.

Jadon serege időnként visszaszoritotta a védőcsapatokat, majd megint a város utcáin dühöngött a küzdelem - de Taden és vele együtt a segitség még mindig nem érkezett meg.

Már délre járt az idő. Ludon most válogatott embereket szedett össze, akiket Pansat vezérlete alatt a titkos uton keresztül kicsempészett a városba és ez a sereg most váratlanul hátbakapta Jadon kimerült embereit.

Az elkeseredett ellenállás csakhamar megtört a kétoldalról támadók tulerejével szemben! A sereg megadta magát és az öreg főnököt fogolyként megkötözve vezették Ludon elé.

- Vigyétek a templom udvarára! - rendelkezett a főpap. - Legyen tanuja büntársa halálának! Azután majd Jadbenotho felette is itélkezni fog!

A templom belső udvarát ellepte a sokaság, a nyugati oltár két oldalán, - megkötözve és tehetetlenül egymással szemben állott Tarzan és a felesége.

A csatazaj elhallgatott és a majomember nemsokára láthatta, amint a megbilincselt kezü Jadont is bevezetik a belső udvarba.

- Ugylátszik, ez a vég! - mondta nyugodtan. - Jadon volt a mi utolsó és egyetlen reményünk.

- De legalább megtaláltuk egymást, John, - válaszolta az asszony - és együtt töltöttük az utolsó napjainkat... Csak azért imádkozom, hogy ha téged megölnek, engem se hagyjanak életben!

Tarzan nem felelt, mert szivét ugyanez a keserü aggodalom gyötörte - nem attól félt, hogy vele, magával végeznek, hanem inkább attól, hogy az asszonyt nem ölik meg, ami még a halálnál is szörnyübb sors lett volna... Megpróbálta szétfesziteni kötelékeit, de természetesen semmire sem ment velük. Egy mellettük álló pap észrevette az erőlködését és gunyos nevetéssel a tehetetlen majomember arcába vágott.

- Már máskor is megtörtént velem, Jane, hogy igy megütöttek, - mondta - és az, aki megütött, eddig minden esetben az életével fizetett érte...!

- Még élek, - felelte a majomember röviden. Az asszony csodálkozva nézett rá, mert neki már nem volt kétsége afelől, hogy Tarzannak pontosan délben meg kell halnia az oltáron, annak a halálos itéletnek az értelmében, amelyet Obergatz mondott ki fölötte. És azt is tudta, hogy Tarzan maga is el van készülve a halálra, csak büszkesége és bátorsága nem engedi még önmaga előtt sem bevallani.

Most felnézett a férfire, aki egyenesen és bátran állott vad őrei között. Gonosz és igazságtalan dolognak tünt, hogy ennek a csodálatos lénynek igy kelljen elpusztulnia. Szivesen felajánlotta volna cserébe a maga életét, de ugyis tudta, hogy ez csak fölösleges szófecsérlés volna, mert hiszen azok, akik foglyul ejtették, ugyis el fognak bánni velük. A férfinek a halál fog osztályrészül jutni, neki pedig... valami még borzalmasabb, aminek még a gondolatára is összerázkódott.

Most Ludon és a meztelen Obergatz jelent meg előttük. A főpap odavezette a német tisztet az oltár mögé, mig maga baloldalán foglalt helyet.

Ludon valamit Obergatz fülébe sugott és közben fejével Jadon felé intett. A német haragos pillantást vetett az öreg főnökre.

Tekintete most Jane Clayton alakja felé fordult. De Ludon ugyanakkor megkérdezte:

- Az asszony ügyével majd később fogok foglalkozni, - felelte Obergatz. - Ma este majd beszélek vele, miután már alkalma volt látni, hogy milyen következményekkel jár Jadbenotho haragjának felidézése.

Ludon a Tarzan köré gyült papok felé intett. Ezek megragadták a majomembert és felemelték testét az oltárra, ahol hátára fektetve ugy helyezték el, hogy a feje a nagy kőlap déli végén nyugodott, mindössze néhány lábnyira attól a helytől, ahol Jane Clayton állott. Mielőtt bárki is közbeléphetett volna, az asszony odarohant hozzá és fölébe hajolva, homlokon csókolta.

A papok megragadták az asszonyt és elhurcolták az oltár közeléből. Ludon pedig ugyanekkor átnyujtotta Obergatznak az áldozókést.

- Én vagyok a Nagy Isten! - kiáltotta a német. - Igy sujt le isteni haragom valamennyi ellenségemre!

Ebben a pillanatban egy éles, pattogó hang ropogott fel a néma és szájtátó sokaság feje fölött. Valami fütyülve süvitett a levegőben - és Jadbenotho rázuhant kiszemelt áldozata testére. A félelmetes hang megismétlődött és Ludon is elbukott, majd rögtön utána Mosar vágódott végig a földön. A harcosok és a nép az uj és ismeretlen hang irányába fordultak, az udvar nyugati vége felé.

A templomot övező fal tetején két emberi alak állott - egy hodon harcos és mellette egy csaknem meztelen ember, aki nyilvánvalóan ugyanahhoz a fajtához tartozott, mint Tarzan jad guru. Válla és csipője körül furcsa, széles övek voltak, amelyekbe betüzve apró acélkupakok csillogtak a déli nap fényében. Kezében valami fából és fémből készült különös szerszámot tartott, amelynek egyik végéről vékony, kékesszürke füstszalag csavarodott az ég felé.

- Az igazi Jadbenotho szól most küldöttjének, a Halál Angyalának szájával! - kiáltotta. - Vágjátok el a foglyok kötelékeit. Vágjátok el Dorulotho és Jadon, Paluldon királya, valamint annak az asszonynak a kötelékeit, aki isten fiának a felesége!

Pansat őrjöngő fanatizmusában megdöbbenve látta, hogy az uralom, amelyhez egész életével ragaszkodott, nyomoruságosan összeomlik és mindörökre eltünik. A végzetes összeomlásról pedig egyetlen-egy valaki tehet - az a szörnyü lény, aki megkötözve fekszik az áldozati oltáron.

Az áldozókés még ott feküdt az oltár szélén, ahová Obergatz megmerevedő ujjai közül kiesett. Pansat egyre közelebb és közelebb somfordált, majd hirtelen ugrással az oltár mellett termett és megragadta a kés nyelét. Alig, hogy ujjai összezárultak körülötte, ismét megszólalt az a különös szerszám annak a különös lénynek a kezében, aki a templom nyugati falán állott - és Pansat egyetlen jajkiáltással élettelenül zuhant rá főnöke és mestere holttestére.

- Tegyétek ártalmatlanná a papokat, - kiáltotta Taden a harcosok felé. - És kövessétek Jadbenotho küldöttének parancsait, mert különben valamennyieteket halálra fog sujtani!

A nép - amely a számára érthetetlen csoda szemtanuja volt - döbbent sietséggel vetette rá magát a papokra. Ugyanakkor a templom nyugati fala felől hatalmas sereg özonlötte el a templom környékét - Taden serege, amelynek soraiban csodálatosképpen számos fekete és szőrös vazdon is helyet foglalt.

A csapat élén a fénylő fegyverü idegen haladt. Jobbján a hodon Taden, balján pedig Omat, Korulja fekete gund-ja lépkedett.

Az oltár mellett álló egyik harcos felkapta az áldozókést és elvágta vele előbb Tarzan, majd Jadon és Jane Clayton kötelékeit. A három megmenekült fogoly most ott állott egymás oldalánál az oltár mellett és amikor a harcosok menete a templomudvar nyugati végéről odaért hozzájuk, az asszony szeme kitágult a csodálkozástól. Az idegen pedig bőrszijjánál fogva vállára vetve fegyverét, egyenesen odarohant hozzá és karjaiba zárta.

- Jack! - kiáltotta az asszony, fejét zokogva a vállára ejtve. - Jack, fiam!

Most Tarzan lépett oda hozzájuk és ölelte át mind a kettőjüket. Aztán Paluldon királya és a harcosok és a nép térdeltek le a templom udvarán és homlokukkal érintették a földet az oltár előtt, ahol a három ember állott.

Ludon és Mosar bukásától számitott egy órán belül Paluldon főnökei és vezető harcosai egybegyülekeztek az aluri palota nagy tróntermében, a pyramis-alaku emelvény lépcsőjén és felvezetve a csucsra Jadont, királyukká kiáltották ki. Az öreg főnök egyik oldalán Tarzan a majomember, másik oldalán Korak, a Halál Angyala, a hatalmas majomember méltó fia állott.

Amikor a rövid ceremonia befejeződött és a harcosok buzogányaikat felemelve hüséget esküdtek az uj uralkodónak, Jadon megbizható embereket küldött ki, hogy Oloat, Panatleet és a saját házanépéhez tartozó asszonyokat elhozzák Jalurból.

A harcosok azután megbeszélték Paluldon jövőjét és felmerült az a kérdés, hogy ezután mi történjék a templomokkal és a papokkal. S ekkor történt, hogy Jadon Tarzanhoz fordult a kérdéssel:

- A probléma nagyon egyszerü, - mondta a majomember, - ha valóban isten kedvében akartok járni. Papjaitok, hogy saját hatalmukat növeljék, arra tanitottak benneteket, hogy Jadbenotho kegyetlen isten, aki gyönyörüségét leli a vérben és a szenvedésben. Tanitásaik hamisságát azonban a papság mai gyökeres veresége bizonyitotta... Vegyétek el tehát ezeket a templomokat a férfiaktól és adjátok oda a nőknek, akik majd kedvességgel, irgalommal és szeretettel fogják azokat vezetni. Mossátok le a vért a keleti oltárról és örökre száritsátok ki a vizet a nyugatiból... Egyszer már alkalmat adtam Ludonnak arra, hogy ezeket a dolgokat megtegye, ő azonban nem vette figyelembe parancsaimat és e rácsok mögé zárt folyosót megint áldozatokkal tömte meg. Szabaditsátok meg ezeket a foglyokat Paluldon minden templomában. Helyettük önkéntes adományokat helyezzetek el istenetek oltárán, aki viszonzásul meg fog áldani benneteket, az adományokat pedig Jadbenotho papnői majd szét fogják osztani azok között, akik a legjobban rászorultak...

Amikor elhallgatott, helyeslő morgás futott végig a tömegen. Az emberek már régen torkig voltak a papok kapzsiságával és kegyetlenségével és most örültek, hogy a hit alapjainak megváltoztatása nélkül - mintegy felsőbb parancsra - megszabadulhatnak tőlük.

- Ami pedig a papokat illeti, - kiáltotta egy hang, - őket a saját oltáraikon fogjuk feláldozni, ha Dorulotho megparancsolja.

- Nem! kiáltotta Tarzan. - Nem szabad több vérnek folynia! A papoknak adjátok vissza a szabadságukat és azt a jogot, hogy olyan foglalkozást választhassanak, amilyenhez kedvük van.

Aznap este nagy ünnepség zajlott le a palotában és Paluldon történetében először fordult elő, hogy a fehér és fekete harcosok békében és barátságban foglaltak helyet egymás mellett... Jadon és Omat szerződést is kötöttek egymással, amely a vazdonokat és hodonokat örök időkre barátokká és szövetségesekké tette.

Az ünnepség alkalmával értesült Tarzan arról is, hogy miért késett Taden a támadással a megbeszélt időpontban. Kiderült, hogy egy küldönc érkezett Jadontól és azt az utasitást hozta Tadennek, hogy csak délben támadjon. Csak később fedezték fel, hogy a küldönc nem más, mint Ludonnak egy álruhás papja. A hirvivőt ekkor kivégezték, megtámadták a falakat és behatoltak a templom udvarára - ahová az utolsó pillanatban érkeztek meg.

A következő napon megérkeztek az aluri palotába Oloa, Panatlee és Jadon családjának nőtagjai. És a nagy trónteremben történt meg Taden és Oloa, valamint Omat és Panatlee esküvője.

Tarzan, Jane és Korak épugy, mint Omat és fekete harcosai még egy hétig maradtak Jadon vendégei. Akkor aztán a majomember kijelentette, hogy most már el akarja hagyni Paluldont. Vendéglátó gazdáiknak csak homályos fogalmai voltak az ég hollétéről, valamint arról, hogy az istenek milyen uton-módon szoktak közlekedni mennybéli otthonuk és az emberlakta területek között és igy aztán belenyugodtak abba, hogy a Dorulotho feleségével és fiával együtt az északi hegyeken keresztül fogja elhagyni Paluldont.

A Koruljáig vezető uton a vazdon harcosok és Taden vezetésével nagyobb csapat hodon kisérte el őket. A király - otthonmaradt harcosai és népe társaságában - egészen Alur határáig ment velük és miután bucsut mondtak egymásnak, Tarzan az isten áldását kérte rájuk. Ekkor a benszülöttek valamennyien alázatosan földig hajtották homlokukat és igy maradtak leborulva a porban mindaddig, mig a távozó menet el nem tünt a közeli erdőség fái közt.

Egy napot Koruljában is eltöltöttek, ahol Jane csodálkozva nézegette e különös nép ősrégi barlangjait, aztán tovább indultak utjukon, kikerülve a Pastar-Ulved sziklás bérceit és a szemközti lejtőn haladva lefelé a nagy mocsarak irányában. Békésen és biztonságban utaztak a hodon és vazdon harcosoktól kisérve.

Az eszkort emberei magukban azon töprengtek és azt várták kiváncsian, hogy ez a három fehér istenlény hogyan és mi módon fog átjutni a hatalmas mocsáron. Tarzant azonban a legkevésbbé sem izgatta ez a probléma - változatos és kalandos élete folyamán rájött arra, hogy a céltudatos akarat nem ismer lehetetlenséget. Egyébként kigondolt egy módot arra, hogy könnyüszerrel átjuthasson a tulsó partra - ennek lehetősége és kivitele azonban kizárólag a véletlentől függött.

Az utolsó nap reggelén, amikor éppen tábort bontottak, hogy utnak induljanak, a közeli cserjésből hirtelen szörnyü üvöltés mennydörgött feléjük. A majomember elmosolyodott. Itt volt az alkalom! Dorulotho, felesége és fia illő módon hagyhatják el Paluldont!

Kezében még mindig ott volt a Jane-készitette dárda, amely éppen azért, mert az asszony kezemunkája volt, nagy becsben állott előtte.

Amikor azután a mennydörgő hang megszólalt mellettük, a hodon harcosok - akik közül néhányan Jadon székhelyétől egészen Jalurig kisérték Tarzant - kérdően pillantottak a majomemberre, mig Omat vazdon harcosai a fák felé igyekeztek, mert a gryf Paluldon egyetlen teremtménye volt, amelyet a harcosok még csapatostól sem mertek megtámadni.

- Maradjatok nyugodtan, - mondta a majomember, aztán dárdájával a kezében, a torodonok különös kiáltását hallatva, megindult a gryf felé.

Ami ezután történt, az már csak megismétlődése volt annak, amit a majomember e hatalmas és félelmetes bestiával szemben már többizben megélt. Az üvöltés fokozatosan halk morgássá csillapult... És igy történt, hogy Jane, Korak és Tarzan az őskori háromszarvu hátán gázoltak át a Paluldont övező mocsarakon, amelyek kisebb hüllői sziszegve menekültek a rémitő szörny elől. A másik oldalra érve kiáltásokkal bucsuztak el Tadentől, Omattól és a kisérő harcosoktól. Tarzan pedig tovább hajszolta titáni paripáját észak felé, csak akkor bocsátotta szabadon, amikor meggyőződött róla, hogy a vazdonok és hodonok biztonságban elérhették dombokba vágott sziklabarlangjaikat.

A bestia fejét Paluldon felé forditva, most mindhárman leszálltak hátáról a földre, aztán Tarzan dárdájának egy éles ütésével hazafelé inditotta a szörnyeteget. Egy ideig mozdulatlanul állottak mindhárman és visszanéztek arra a földre, amelyet az imént elhagytak - a torodonok és gryfek, az oroszlán és a csikos tigris földjére, a vazdonok és hodonok országára, a borzalom, a hirtelen halál, a béke és a szépség földjére, amelyet mindhárman megszerettek...

Aztán megint észak felé fordultak és könnyü, bátor szivvel indultak neki hosszu utjuknak a mindenek között legjobban szeretett vidék - a haza felé.