E. R. BURROUGHS: TARZAN ÉS A TÖRPÉK

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2024
ISBN 978-963-417-543-8 (online)
MEK-21569

Obebe-nek, az emberevőnek a falujában, az Ugogo folyó partján, egy piszkos kunyhó sötét mélyén kuporgott Esteban Miranda és egy félig sült hal maradékait rágta. Nyakát vaspánt ővezte, amelyet néhány láb hosszu vastag lánc kötött össze egy széles oszloppal. Az oszlop a viskóhoz vezető uton állott, Obebe kunyhója közelében, ahonnan a falu uccájára lehetett kijutni.

Egy éve tartották már láncon Esteban Mirandát, mint valami kutyát és kutya módjára néha kimászott óljának alacsony ajtaján és kifeküdt sütkérezni a napra. Kilétét két különböző feltevés igyekezett tisztázni. Az egyik azzal gyanusitotta, hogy ő Tarzan, a majomember, akit már hosszu ideje személyesitett meg, még pedig olyan sikerrel, hogy amilyen jó szinész volt, végül maga is azt hitte, hogy nemcsak megjátsza Tarzant, hanem valóban azonos is vele. Lázas agyának elképzelése szerint más Tarzan nem is létezett - és Tarzan, a majomember volt ő Obebe, a kannibálfőnök szemében is. De a falu varázsló-doktora még mindig kitartott ama véleménye mellett, hogy ő a Folyó Ördöge és mint ilyet, inkább békiteni, mint dühösiteni kell. Tulajdonképpen a főnök és a varázsló-doktor véleménye közötti ellentét mentette meg egyelőre Esteban Mirandát a falu husosfazekától. Obebe ugyanis mindenáron meg akarta enni, miután azt hitte, hogy régi ellenségét, a majomembert tartja rabláncon. De a varázsló-doktornak sikerült felébresztenie a falubeliek babonás félelmét, miután ugy-ahogy meggyőzte őket, hogy foglyuk a Tarzan álarcába bujt Folyó Ördöge és ha kárt tennének benne, akkor sulyos szerencsétlenség szakadna a falura. Obebe és a varázsló-doktor nézeteltérésének eredménye az lett, hogy a spanyol egyelőre megmenekült a haláltól, amig egyiknek, vagy másiknak állitása igaznak nem bizonyul: ha Esteban természetes halállal hal meg, akkor valóban Tarzannal, a halandó emberrel azonos és Obebe, a főnök feltevése győzött. Ha azonban örökéletü marad, vagy pedig rejtélyes körülmények között eltünik, akkor a varázsló-doktor érvelését fogadja el szentirásnak a falu lakossága.

Miután elsajátitotta a falubeliek nyelvét, tudomást szerzett arról, hogy sorsa milyen véletlenen mulik és alig hajszál választja el az emberevők husosfazekától. Most már kevésbé erélyesen hangoztatta, hogy Tarzannal, a majomemberrel azonos és ehelyett titokzatos jelekből arra engedett következtetni, hogy ő valóban a Folyó Ördöge. A varázsló-doktor örült sikerének és mindenki reszketett a félelemtől, kivéve Obebét, aki öreg volt és bölcs és nem hitt a folyó ördögeiben. De nem félt a varázsló-doktor sem, mert ő is öreg volt és bölcs és szintén nem hitt ilyen lények létezésében, de rájött, hogy a Folyó Ördögéről kitalált mese kitünően alkalmas hivei bolonditására.

Esteban Miranda titokban azt hitte, hogy Tarzannal azonos, de ezenkivül volt más gondja is. Mohó kapzsisággal vizsgálgatta azt a gyémántokkal teli zacskót, amelyet Kraski, az orosz lopott el a majomembertől és amely a spanyol birtokába jutott, amikor meggyilkolta Kraskit. Ez volt az a gyémántzacskó, amelyet az öregember a gyémántpalota völgyében, a gyémánttorony boltivei alatt adott át Tarzannak, amikor Bolgani zsarnoki elnyomása elől menekült.

Esteban Miranda órákon át ült piszkos óljának homályában és számlálta a gyémántköveket. Ezerszer megméricskélte már mindegyiket a tenyerén, számitgatva értéküket, miközben azon álmodozott, hogy ezért az óriás vagyonért milyen örömöket vásárolhatna meg a világ nagyvárosaiban. Miközben a mocskos ólban fetrengett és romlott ételmaradékokon élt, amit tisztátalan kezek löktek be odujába, krőzusi vagyon birtokosa volt és csapongó fantáziájában nyomoruságos kunyhója a drágakövek vakitó fényében fürdő pompázatos palotává változott. És ezalatt minden közeledő lépés zajára felriadt, gyorsan elrejtette mesés kincseit kötényének rongyai alá, miután más ruházat nem fedte testét s ismét a kannibál kunyhó rabja lett.

De most, egyévi magános raboskodás után, Uhhának, a varázslódoktor lányának személyében elérkezett rabsága harmadik, uj fejezete is. Uhha tizennégyéves volt, csinos és érdekes. Egy éve figyelte már távolról a rejtélyes rabot, mig végül a megszokottság legyőzte félelmét és egy napon a közelébe merészkedett, amikor a rab kunyhója előtt a napon sütkérezett. Esteban, aki figyelte félénk közeledését, bátoritóan mosolygott rá. A falubeliek közül egyikkel sem tudott összebarátkozni. Pedig ha csak egyikükkel is barátságot tudna kötni, sorsa megenyhülne és közelebb jutna a szabadsághoz is. Amikor Uhhát már csak néhány lépés választotta el tőle, megtorpant. Gyermek volt még, tudatlan és vad. De leánygyermek volt és Esteban Miranda tudott a lányok nyelvén beszélni.

- Egy éve élek már Obebe főnök falujában - szólitotta meg a leányt - de eddig még nem sejtettem, hogy a község falai olyan szépséget őriznek, mint amilyen te vagy. Hogy hivnak téged?

Most Estebanon volt a sor, hogy örüljön a szerencsének. A sors, amely sokáig olyan mostohán kezelte, végre rámosolygott. És küldött neki valakit, aki a menekülés reményét nyujthatta számára.

- Féltél, mert azt hitted, én vagyok a Folyó Ördöge és bántani foglak? - kérdezte mosolyogva a fogoly.

- Hát ide figyelj, de ne meséld el senkinek, amit most mondok. Valóban én vagyok a Folyó Ördöge, de téged nem foglak bántani.

- Ha te vagy a Folyó Ördöge, akkor miért nem dobod le magadról láncodat? - érdeklődött Uhha. - Miért nem változol át, hogy visszatérhess a folyóba?

- Csodálkozol ezen? - kérdezte Miranda, hogy időt nyerjen valamilyen elfogadható válasz kiagyalására.

- Nemcsak Uhha csodálkozik ezen - felelte a lány. - Az utóbbi időben mások is kérdezték már ugyanezt. Elsőnek Obebe vetette fel a kérdést és senkisem akadt, aki magyarázatot tudott volna adni neki. Obebe azt mondja, hogy te Tarzan vagy, Obebe és népe ellensége. De az én apám, Khamis azt állitja, hogy te a Folyó Ördöge vagy és ha el akarnál menekülni, akkor kigyóvá változtatnád magad és kibujnál a nyakadat övező vaspántból. És az emberek csodálkoznak, hogy miért nem teszed ezt meg és már sokan kezdik azt hinni, hogy te egyáltalán nem vagy a Folyó Ördöge.

- Gyere közelebb, szép Uhha - suttogta Miranda - nehogy más ember füle is meghallhassa, amit neked mondani fogok.

- Én valóban a Folyó Ördöge vagyok - mondotta Esteban - és akkor jövök megyek bárhová, amikor akarok. Éjszakánként, amikor a falu alszik, eltávozom az Ugogo vizén, de azután ismét visszatérek ide. Arra várok Uhha, hogy próbára tegyem Obebe falujának népét, hogy ki a barátom és ki az ellenségem. Azt már tudom, hogy Obebe nem tartozik barátaim közé, Khamis érzelmeiben sem vagyok biztos. Ha Khamis jó barát lett volna, finom ételeket és italokat hozott volna nekem. Én eltávozhatnék, amikor nekem tetszik, de még várok, mert tudni akarom vajjon akad-e valaki Obebe falujában, aki megszabadit béklyóimtól. Igy megtudhatom, ki a legjobb barátom a faluban. Ha akadna ilyen, arra mindig rámosolyogna a szerencse, minden kivánsága teljesülne és magas kort érne meg, mert nem kellene félnie a Folyó Ördögétől, aki minden vállalkozásában támogatná őt. De jól figyelj, Uhha, senkinek sem meséld el, amit most mondtam neked. Még várok rövid ideig és ha nem találok ilyen jó barátot Obebe falujában, visszatérek apámhoz és anyámhoz, az Ugogo folyóhoz és elpusztitom Obebe népét. Senkisem marad közülük életben.

A leány megborzadva huzódott vissza. Látszott rajta, hogy a fiu szavai mély hatást tettek rá.

- Akkor természetesen veled sem tehetek kivételt; de reméljük, hogy akad majd valaki, aki megszabadit és igy megtudhatom, hogy legalább egy barátom van a faluban. Most pedig szedd a lábad, Uhha és ne felejtsd el, hogy senkinek sem szabad elmesélned, amit most mondottam neked.

A félelelemtől reszketve rohant Uhha apjának, Khamisnak, a varázsló-doktornak a viskója felé. Esteban Miranda elégedetten mosolygott és visszakuszott odujába, hogy gyémántjaival játszadozzon.

Khamis, a varázsló-doktor nem tartózkodott viskójában, amikor Uhha a félelemtől félájultan bemászott a homályos helyiségbe. Apja feleségeit sem találta odahaza, ezek gyermekeikkel a földeken, a cölöpkeritésen kivül tartózkodtak, ahol velük kellett volna lennie Uhhának is. Igy azután a leánynak volt ideje gondolkodni a hallottak fölött, aminek viszont az volt az eredménye, hogy pontosan visszaidézte emlékezetébe, amit félelme első lázában majdnem elfelejtett, hogy tudniillik a Folyó Ördöge a leghatározottabban figyelmeztette, senkinek semmit sem szabad elárulnia abból, amit neki mondott. És ő mégis már azon a ponton volt, hogy mindent elmondjon apjának! Milyen borzalmas szerencsétlenség szakadhatott volna reá. Szörnyü sorsának viziójába beleremegett és nem is tudta elképzelni, mi történhetett volna vele. De mi volt most a teendő?

Egy száraz fücsomón kuporgott és nyomoruságos kis agyát eröltette, hogy megoldást találjon erre a szörnyü problémára. Fiatal életének ez volt első komoly gondja azon a mesterkedésen kivül, hogyan bujhatna ki a reáeső munka alól a földeken. Hirtelen talpraugrott, mert eszébe jutott a Folyó Ördögének egyik nagyjelentőségü megjegyzése, ami felvillanyozta. Miért is nem gondolt már előbb erre? Hiszen a Folyó Ördöge meg is ismételte, hogy ha akadna valaki, aki megszabaditaná, akkor tudná, hogy legalább egy barátja van Obebe falujában, az illető magas kort érne el és minden kivánsága teljesülne. De néhány pillanat mulva Uhha gondolatai ismét elkomorultak. Hogyan szabadithatná ki ő, a gyenge kislány egymaga a folyó Ördögét?

- Baba, hogyan pusztithatja el a Folyó Ördöge azokat, akik rosszat tesznek neki?

- A Folyó Ördögének annyi lehetősége van erre, mint ahány hal van a folyóban: számtalan, - felelte Khamis. - Ránk szabadithatja a folyó halait, az őserdő vadjait és elpusztithatja a vetéseinket. Akkor éhezni fogunk. Éjnek idején lehozhatja a tüzet az égből és halálra sujthatja vele Obebe egész népét.

- Ő nem fogja bántani Khamist, aki Obebe akarata ellenére megmentette a haláltól, - felelte a varázsló doktor.

Uhha visszaemlékezett, hogy a Folyó Ördöge panaszkodott, amiért Khamis nem vitt neki jó ételt és italt, de szó nélkül tudomásul vette a választ, noha tudta, hogy apja korántsem áll olyan nagy kegyben a Folyó Ördögénél, mint ahogy azt ő hitte. A leány most más taktikához folyamodott.

- Hogyan szökhetne meg - kérdezte - amikor vaspánt ővezi nyakát? Ki fogja megszabaditani a vasgallértól?

- Senkisem teheti ezt meg, csak Obebe, aki zacskójában hordja a vaspánt kulcsát, - felelte Khamis - de a Folyó Ördögének nincs szüksége segitségre, mert amikor megkivánja a szabadságot, akkor egyszerüen kigyóvá változik át és kimászik a nyakát szoritó vaspántból. De hová mégy Uhha?

A Főnök leánya éppen kukoricatöréssel volt elfoglalva és mosolyogva fogadta a varázsló-doktor leányát.

- Csendben légy, Uhha - figyelmeztette, - mert apám, Obebe alszik kunyhójában.

A vendég leült és a két leány halkan beszélgetni kezdett. Disztárgyaikról, frizurájukról, a fiatalemberekről beszélgettek és valahányszor az utóbbiakra került a sor, pajzánul felnevettek. Beszélgetés közben Uhha szeme gyakran a kunyhó bejárata felé tévedt és a vidám beszélgetés közben szemöldökeit gondolkozva ráncolta össze. Váratlanul ezt kérdezte:

- Hol van az a réz-karperec, amit apád fivére adott neked az elmult hónap elején?

Uhha csalódottnak látszott. Talán megkivánta volna a rézkarkötőt? Szemöldökei már majdnem összefutottak a megeröltető gondolkodásban hirtelen felragyogott az arca.

- Hát akkor hol van az a sok gyöngyből álló nyakláncod, amit apád a legutóbb elfogott és az ünnepen megevett harcostól vett el? Nem vesztetted el?

- Nem. A nyaklánc apám házában van. Kukoricatörés közben akadályoz a munkában és azért letettem.

- Nem fogom felébreszteni, - felelte Uhha és már kuszott is a viskó bejárata felé. Barátnője igyekezett eltériteni szándékától.

- Én megyek érte, mihelyt Baba felébred, - mondotta - de Uhha már nem figyelt rá és óvatosan bekuszott a kunyhóba.

Egy pillanatra megállt, amig szemei hozzászoktak a félhomályhoz. A szemben lévő falnál aludt Obebe és hangosan horkolt. Uhha feléje kuszott. Nesztelen járása Sheetának, a párducnak járására emlékeztetett. Szive ugy vert, mint tam-tam, amikor a tánc eléri tetőfokát. Attól tartott, hogy lépteinek nesze és gyors lélekzete felébreszti az öreg főnököt, akitől éppen ugy félt, mint a Folyó Ördögétől. De Obebe tovább horkolt. Uhha egészen megközelitette. Szemei most már hozzászoktak a kunyhó félhomályához és Obebe oldalán fölfedezte a zacskót, amelyet a Főnök teste félig eltakart.

Reszkető kezét óvatosan kinyujtotta és megragadta a zacskót. Igyekezett kihuzni Obebe sulyos teste alól, de az alvó ember álmában megfordult és Uhha megrémülve visszahuzódott. Obebe megváltoztatta a helyzetét és Uhha azt hitte, hogy felébredt. Ha nem dermedt volna meg a félelemtől, már kimenekült volna a napfényre, de szerencséjére mozdulni sem tudott és csakhamar ismét meghallotta Obebe horkolását. De idegei már felmondták a szolgálatot és csak arra tudott gondolni, hogyan menekülhetne ki a viskóból anélkül, hogy rajtakapnák. Még egy pillantást vetett a főnökre, hogy megbizonyosodjék, valóban alszik-e még. Szemei a zacskóra tévedtek. Obebe teste most nem takarta el és a zacskó szabadon feküdt, ugy hogy könnyen elérhette kinyujtott kezével. Utánanyult, de hirtelen visszakapta a kezét. Szive a torkában dobogott. Elszédült és megtántorodott, de akkor eszébe jutott a Folyó Ördöge és a szörnyü halál lehetőségei, amiket ez tartogatott számára. Mégegyszer a zacskóért nyult és ezuttal kezébe vette. Gyorsan kinyitotta és megtalálta benne a vaspánt kulcsát. A kulcsot kivette, majd becsukta a zacskót és visszahelyezte Obebe oldalára. A kulcsot nagy pálmalevél alá rejtve magával vitte és gyorsan a bejárat felé kuszott.

Ezen az éjszakán, amikor a tüzek már kialudtak a faluban és Obebe népe aludni tért, Esteban Miranda halk neszt hallott viskója bejárata felől. Valaki, vagy valami bemászott a kunyhóba.

- Ki jár itt? - kérdezte a spanyol és hangjának reszketését nem tudta eltitkolni.

- Hallgass - hangzott a halk válasz, - én vagyok, Uhha, a varázsló-doktor leánya. Ki akarlak szabaditani, hogy tudd meg, mégis van barátod Obebe falujában, amelyet most már nem fogsz elpusztitani.

Miranda elmosolyodott. Rábeszélése tehát sokkal előbb hozta meg gyümölcsét, mint ahogy azt remélni merte és a leány valóban engedelmeskedett annak a parancsának, hogy ne beszéljen senkinek titkáról. E tekintetben tulajdonképpen rosszul számitott, mert azt hitte, a tilalommal ellenkező hatást ér el és a leány fünek-fának elmondja majd, amit tőle hallott és azt remélte, hogy a babonás vadak egyike megszabaditja őt rabságából.

Uhha közelebb kuszott a férfihez és átnyujtotta neki a kulcsot. A következő pillanatban már menekülni akart.

- Várjál csak! - kérte a fogoly. - Ha szabad leszek, el kell vezetned engem a dzsungelbe. Aki megszabadit engem, annak ezt is meg kell tennie, hogy elnyerhesse a tenger istenének kegyeit.

Uhha nagyon félt, de nem mert ellenkezni. Miranda néhány percig foglalatoskodott a rozsdás zárral, amig a kulcs megcsikordult benne. Azután a lakatot a földre dobta és a kulccsal a kezében a bejárat felé tartott.

- Hozzál nekem fegyvereket - suttogta a leánynak és Uhha eltünt a falu uccájának sötétjében. Miranda tudta, hogy a leány halálra van rémülve, de bizott abban, hogy szörnyü félelme visszakényszeriti hozzá a fegyverekkel. Feltevése igaznak bizonyult, mert alig öt perc mulva Uhha visszatért egy nyilvessző-nyalábbal, ijjal és egy széles pengéjü késsel felszerelve.

A főuccát megkerülve, a kunyhók hátamögött vezette Uhha a szökevényt a kapuk felé. Kissé meglepte ugyan, hogy a Folyók Ördöge egymaga nem tudja kinyitni a bezárt kaput, mert eddig ezt hitte, hogy a Folyók Ördögei mindenttudóak. De azért teljesitette Miranda kérését és megmutatta neki, hogyan kell kihuzni a hosszu rudat a kapu zárából és segitett neki kitárni a kapu szárnyát annyira, hogy kibujhasson rajta. A kapun tul szabad terület volt, amelyen keresztül a folyóhoz, vagy az őserdőbe lehet jutni. A tájra vaksötétség borult és Esteban Miranda hirtelen rádöbbent, hogy váratlanul visszanyert szabadságának árnyoldalai is vannak. Megmagyarázhatatlan rémülettel töltötte el a gondolat, hogy most, éjnek idején egyedül kell nekivágnia a sötét, titkokat rejtő őserdőnek.

Uhha visszahuzódott a kaputól. Ő elvégezte feladatát és megmentette a falut a pusztulástól. Most be akarta zárni a kaput, hogy visszasiethessen az apja kunyhójába, ahol szörnyü izgalomban és félelemben várakozott volna reggelig, amikor majd a falu felfedezi a Folyó Ördögének szökését. Esteban azonban utánanyult és elkapta a karját.

De Esteban ugyancsak félt és ugy döntött, hogy még ennek a kis néger leánynak a társaságában is jobb lesz nekivágni az őserdőnek, mint egyedül. Napfelkelte után talán visszaengedi a leányt a falujába, de reszketett a gondolatra, hogy az éj sötétjében emberi társaság nélkül kell bemerészkedni a dzsungelbe. Uhha megpróbálta kiszakitani magát kezei szoritásából. Harcolt, mint egy oroszlánkölyök és már vad segélykiáltásban tört volna ki, ha Miranda hirtelen be nem tapasztja száját tenyerével. Majd karjaiba kapta és sebes futással a tisztáson keresztül eltünt terhével az őserdő irányában.

Obebenek, az emberevőnek harcosai békésen aludtak kunyhóikban és nem sejtették a kis Uhha tragédiáját, a távoli őserdőből pedig egy oroszlán bősz üvöltése hallatszott.

Lord Greystoke afrikai bungalowjának verandájáról háromtagu társaság lépett ki és lassu léptekkel sétált a kapu felé a rózsabokrokkal övezett kecses kanyarulatokban futó ösvényen, amely átszelte a majomember egyemeletes házának gondosan parkirozott kertjét. A társaság két férfiből és egy nőből állott, mindhárman khaki szinü ruhákat viseltek, az idősebbik férfi pilótasisakot és egy pár szemellenzőt tartott kezében. Fölényes mosolygással hallgatta a fiatalabb férfi szavait.

- Nem vihetnéd keresztül tervedet, ha anya itthon lenne; ő sohasem egyezne bele ebbe az utazásba.

- Attól tartok, hogy igazad van, fiam - felelte Tarzan, - de csak most az egyszer szállok fel egymagam és megigérem, hogy ezután addig nem ülök gépbe, amig anyád vissza nem tér. Te magad mondottad, hogy milyen ügyes pilótanövendék vagyok és hogy hiba nélkül el tudom egyedül is vezetni a repülőgépet. Nem igaz, Miriam? - fordult a fiatal hölgyhöz.

- Ugy mint az én drága férjem, én is nagyon féltelek téged, apám. Olyan sok kockázatot vállalsz, hogy azt hihetné valaki, halhatatlannak hiszed magad. Óvatosabbnak kellene lenned.

- Miriamnak igaza van - mondotta - valóban óvatosabbnak kellene lenned, apám.

- Ha reád és anyádra hallgatnék, akkor izmaim és idegeim már rég elernyedtek volna. A természet azért ajándékozott meg izmokkal és idegekkel, hogy tetszésem szerint éljek velük.

A bungalowból ekkor egy gyermek rohant ki, nyomában verejtékező nevelővel és hangos kiáltozással Miriamhez futott. Tarzan unokája volt. Tarzan kérésére Miriam megengedte, hogy a gyerek elkisérhesse őket.

A fensikon, amely a bungalowot a távoli dzsungeltől elválasztotta, egy kétfedelü repülőgép várakozott. A gép szárnyai alatt két waziri harcos ácsorgott, akiket Korak, Tarzan fia tanitott ki a repülőgépszerelésre, később pedig pilótáknak képezte ki őket. Tarzan fejére illesztette a pilótasapkát, a szemellenzőket és felkuszott az ülésre.

- Hát legalább az egyik mechanikust vidd magaddal - igyekezett rávenni a fia - esetleg bajba kerülsz, kénytelen leszel leszállni és hogyan javitod ki a motorhibát, ha nem viszel szerelőt magaddal? Mit csinálsz akkor?

- Majd gyalog jövök haza - felelte vidáman a majomember, majd ráparancsolt az egyik négerre. - Inditsd el a gépet, Andua!

A következő pillanatban a repülőgép végigfutott a gyepen, majd könnyedén a levegőbe emelkedett. Nagy köröket irva emelkedett a magasba és csakhamar eltünt a nézők szeme elől.

- Nem hiszem, hogy valami különös célja lenne ezzel a repüléssel. Most szállt fel első izben egyedül és csak gyakorolni akarja magát a vezetésben. De azért az, aki olyan jól ismeri őt mint én, nem lenne meglepve, ha azt hallaná, hogy hirtelen elhatározással Londonba repült és meglátogatta anyát.

- Rendes ember valóban képtelen lenne erre, még ha több tapasztalata is lenne, mint amennyivel ő rendelkezik, de nem szabad elfelejtened, hogy apa nem közönséges ember.

Másfél óra hosszát repült Tarzan anélkül, hogy irányt változtatott volna, vagy pedig tudatára ébredt volna annak, milyen hosszu ideje repül és milyen nagy távolságot tett már meg, annyira elbüvölte a tudat, hogy milyen könnyedén tudja irányitani repülőgépét. Hirtelen nagy tavat vett észre a mélységben, amely később egész sor tóvá szaporodott. A tavakat erdővel boritott dombok övezték, amelyeknek baloldalán észrevette a kanyargó Ugogo folyót. De a tavaknak erről a vidékéről, amelyet ebben a pillanatban fedezett fel, eddig semmit sem tudott. De ugyanakkor felfedezte azt is, hogy körülbelül száz mérföld távolságban jár otthonától, mire elhatározta, hogy nyomban visszafordul. A tavak rejtélye azonban csábitotta és nem tudott volna hazatérni, amig tüzetesen meg nem szemléli a vidéket. Miért, hogy rengeteg vándorlása alkalmával eddig nem akadt rá erre a vidékre? És miért nem hallott soha a tavak vidékéről a benszülöttektől, akik e hely közelében éltek? Még lejjebb ereszkedett gépével, hogy jobban szemügyre vehesse a medencéket, amelyek most régen kihült vulkán krátereinek tüntek fel előtte. Erdőket, tavakat és folyókat pillantott meg, amelyeknek létezését eddig még csak nem is sejtette. Csakhamar azonban rájött a titok nyitjára, hogy miért volt teljesen ismeretlen előtte ez a vidék, noha az egész környéket alaposan ismerte és hogy miért nem tudtak erről a környéken élő benszülöttek sem. Most felismerte a kráterek vidékét ővező erdőségeket, az ugynevezett Nagy Tüskék Erdejét. Évek óta ismerte már ezt az áthatolhatatlan sürüséget, amelyről azt hitték, hogy óriási területet borit, de most megállapitotta, hogy maga az erdőség aránylag csak szük sáv volt, amely lakható, kies vidéket övezett, de ezt az erdősávot olyan sürün boritották a fák és bokrok, hogy az idők végtelenségéig őrizte volna titkát az emberi szem elől.

Tarzan elhatározta, hogy mielőtt repülőgépét hazafelé irányitja, körülrepüli ezt az erdőség által elrejtett titokzatos területet és hogy jobban szemügyre vehesse a vidéket, még közelebb ereszkedett a földhöz. Alatta nagy erdő terült el, majd pedig nyilt terület következett, amely sziklás, meredek dombokban végződött. Kiváncsiságában, hogy mindent jobban láthasson, tulságosan közel ereszkedett repülőgépével a földhöz. Mialatt a tájat szemlélte, a repülőgép nekiütődött egy hatalmas fa koronájának, Tarzan elvesztette uralmát a gép fölött, amely megfordult a levegőben és a fa lombozatán keresztül a recsegő-ropogó ágak között a földre zuhant. A következő pillanatban csend borult a tájra.

Az erdei csapáson egy hatalmas lény csoszogott elő. Teste emberhez hasonlitott, de mégis teljesen idegenszerü jelenség volt. Mintha két lábon járó hatalmas vadállat lett volna, de egyik izmos, kérges tenyerében buzogányt szorongatott. Hosszu haja kócosan hullott vállaira és szőrzet boritotta mellét, karját és lábait, de nem több, mint a civilizált emberfajok néhány példányát. Testét állatbőrök fedték, amelyeket őv erősitett derekához és ővéből bőrből font kötél csüngött alá, amelyek végéhez néhány hüvelyk széles kövek voltak erősitve. Mindegyik kő mellett élénkszinü toll ékeskedett. Az ővébe illesztett köveket tartó bőrszijjak egy-két hüvelyk távolságban sorakoztak egymás mellett és a kövek az asszonyhoz hasonló teremtés térdeit verdesték. Hatalmas lábai meztelenek voltak és eredetileg fehér bőrét barnára cserzette a levegő és a napfény. Erős vállai, kifejlett hát- és karizmai, hatlábnyi termete ijesztően nagy lény benyomását keltették. Erős vonásu arcán széles, lapos orr ült, ajkai duzzadtak voltak, de széles, lapos homlokát szegélyző bozontos szemöldöke alatt mélyenülő szemei rendes emberi szemek voltak. Járás közben széles füleit mozgatta és olykor-olykor fején, vagy más testrészén megránditotta a bőrét, hogy a legyeket igy hessegesse el magáról. Óvatosan haladt, sötét szemei állandóan előre kémleltek, lebegő fülei pedig az égnek meredtek, hogy felfogják az üldözött vad, vagy közeledő ellenség legkisebb neszét is. Most hirtelen megállt, füleit hegyezte, széles orrcimpái a levegőben szaglásztak. Óvatosan folytatta utját a csapáson, amelynek egyik kanyarodójánál emberi alakot pillantott meg, amely közvetlenül előtte, arccal a földreborulva az ösvényen feküdt. Tarzan, a majomember volt. Eszméletlenül hevert a földön, összetört repülőgépének roncsai pedig a szerencsétlenséget előidéző hatalmas fa ágai között lebegtek.

Az asszony még erősebben megmarkolta a buzogányát és a férfi felé közeledett. Arckifejezése meglepetést tükrözött ennek a különös élőlénynek a felfedezése láttán, de azért félelmet nem árult el. Egyenesen a földön heverő emberhez lépett és husángját ütésre emelte. De azután valami megállitotta ütésre emelt kezét. Letérdelt a férfi mellé és megvizsgálta ruházatát. Azután hátára fektette és egyik fülét szivére illesztette. Majd megragadta a férfi mellén az inget és hatalmas kezeinek egyetlen rántásával letépte azt testéről. Most fülét ismét a férfi meztelen mellére fektette. Majd felemelkedett, szaglászva és hallgatózva körülnézett, azután lehajolt, felemelte a majomember testét, könnyed mozdulattal egyik széles vállára emelte és folytatta utját a csapáson abban az irányban, amerre eredetileg haladt. Az erdőn keresztül kanyargó ösvény parkszerü, lejtősödő tisztásba torkollott, amely a sziklás dombok lábáig terjedt, majd pedig, átszelve a térséget, eltünt az elemek által kiképzett szük sziklatorokban, amelyen tul az asszony már groteszk alaku sziklák, szeszélyes fantázia alkotta épületek között cipelte terhét. Körülbelül félmérföldnyi távolságban a sziklatorok bejáratától az ösvény szabálytalan körre emlékeztető, amfiteátrum-szerü térségre vezetett, amelynek sziklás falait számos barlangbejárat tarkitotta és a barlangok előtt a Tarzant cipelő asszonyhoz hasonló teremtmények kuporogtak. Amikor az asszony az amfiteátrumba lépett, minden szem feléje fordult, mert hatalmas füleik éles hallása már jóval előbb tudtukra adta az asszonyhoz hasonló szörny közeledését. Ugy őt, mint zsákmányát tüzetesen szemügyre vették, néhányan közülük felemelkedtek és feléje indultak. Mindnyájan nők voltak és termetre, ruházatukra nézve hasonlitottak a majomembert cipelő asszonyhoz, noha termetük arányaiban és arcvonásaikban különböztek egymástól. Egy szót sem szóltak és nem hallattak semmiféle hangot sem, a Tarzant cipelő asszony sem szólalt meg, amint folytatta utját valószinüleg egy barlang bejárat felé. Furkósbotját azonban keményen fogta és feje fölött forgatta, mialatt társnőinek minden mozdulatát szemmel tartotta.

Egészen közel ért már ahhoz a barlanghoz, ahova valószinüleg igyekezett, amikor a nyomában haladó asszonyok egyike hirtelen előreugrott és megragadta Tarzant. Az asszony ledobta válláról terhét, a vakmerő nő felé fordult és buzogányát meglóbálva feje fölött, villámgyorsan fejbesujtotta ellenfelét. Azután a földön fekvő Tarzan mellé lépett, körülnézett, mint a kölykétféltő oroszlán és várta, ki merészelné még megkisérelni, hogy elragadja tőle zsákmányát. De a többi visszahuzódott a barlangjába és nem törődtek azzal, hogy a legyőzött nő eszméletlenül fekszik a forró homokon. A győztes ismét vállára emelte terhét és folytatta utját barlangjába, ahol a bejárat közelében durván a földredobta a majomembert és melléje kuporodva tovább folytatta zsákmánya vizsgálatát, mialatt állandóan kikémlelt a barlangból, nehogy valamelyik társnője meglephesse. Ugylátszik Tarzan ruházata fölkeltette érdeklődését, vagy ellenszenvét, mert nyomban azon kezdte, hogy eltávolitsa az öltözetet és miután nem volt gyakorlata a gombok és csattok kezelésében, puszta kézzel tépte le Tarzanról ruháját. A nehéz kordován csizmák egy pillanatra akadályozták munkájában, de a csizmaszár végül is engedett hatalmas izmai erőfeszitésének. Csak a Tarzan nyakán aranyláncon függő, gyémántokkal kirakott arany medaillont kimélte meg, amelyet még Tarzan anyja viselt. Az asszony egy pillanatig még szemlélte Tarzant, majd ismét vállára emelte és elindult vele az amfiteátrum közepe felé, amelynek nagyobb része hatalmas kőlapokból épitett alacsony viskókkal volt boritva. A kunyhók ajtaja is kőlapokból állott. Az asszony az egyik viskóhoz cipelte eszméletlen foglyát, ott letette a földre, eltávolitotta az ajtóul szolgáló kőlapot és behurcolta terhét a homályos helyiségbe, ahol ismét a földredobta és tenyerét háromszor összeütötte. A tapsra hat-hét fiu és leánygyermek rohant be a helyiségbe, volt közöttük egyéves és tizenhat-tizenhétéves is. Még a legfiatalabb is biztosan mozgott és ugy tudott vigyázni magára, mint alacsonyrendü állatfajok hasonlókoru kölykei. A lányok közül még a legfiatalabb is buzogánnyal volt felfegyverkezve, de a fiuk sem védő, sem pedig támadó fegyvereket nem hordtak maguknál. Az asszony Tarzanra mutatott, öklével saját fejét ütötte, majd pedig hüvelykujjával többször megérintette mellét. Kezével még egyéb mozdulatokat is csinált, amelyek olyan érthetőek voltak, hogy még az is megérthette jelentésüket, aki egyáltalán nem ismerte ezt a jelbeszédet. Az asszony azután megfordult és elhagyta a házat, kivülről visszahelyezte a kőlapokat a bejáratra, visszatért barlangjába és ügyet sem vetett arra az asszonyra, akit az előbb leütött és aki csak most nyerte vissza eszméletét, amikor ő elhaladt mellette.

Amikor elfoglalta helyét barlangja bejárata előtt áldozata hirtelen felemelkedett, megdörzsölte fejét, bambán körülnézett, majd bizonytalanul lábára állt. Egy pillanatig még támolygott, de azután erőt vett magán és anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna támadójára, elindult saját barlangja felé. Mielőtt azonban elérte volna a barlangot, ugy ő, mint ennek a különös közösségnek a térségen tartózkodó valamennyi tagja közeledő léptek zajára lett figyelmes. Az asszony lába földbegyökeredzett, nagy fülei égnek meredtek, szemei vizsgálódva kutatták a völgyből kigyózó ösvényt. A többiek hasonlóképpen felfigyeltek és egy pillanat mulva észrevették egyik társnőjüket, aki megjelent az amfiteátrum bejáratánál. Ez a nő még hatalmasabb termetü volt, mint az, aki a majomembert megtalálta, testalkata szélesebb és erősebb és kissé magasabb volt és egyik vállán egy antilop holttetemét cipelte, másik vállán pedig egy félig emberi, félig állati lény teste feküdt. Az antilopban már nem volt élet, de a másik lény élt. Bágyadtan mozgott, de mozdulatai már nem harcias szándékot fejeztek ki. Amint az asszony meztelen, barna vállán feküdt, karjai és lábai a levegőben kalimpáltak, akár félig eszméletlen állapota, akár pedig a bénitó félelme miatt.

Az az asszony, aki Tarzant az amfiteátrumba cipelte, most felemelkedett és barlangja bejárata elé állott. Ezentul az Első Asszonynak fogjuk őt hivni miután ugy ő, mint társnői névtelenek voltak. A másik nőt, akit az Első Asszony leütött, a Második Asszony névvel fogjuk megjelölni, az a nő pedig, aki legutóbb érkezett az amfiteátrumba mindkét vállán terhet cipelve, a Harmadik Asszony nevet kapja.

Az Első Asszony tehát felállt és szemeit az ujonnan jött asszonyra szögezte. A Második Asszony is felemelkedett helyéről, ugyanigy mindazok, akik barlangjaik előtt tartózkodtak és mindnyájan a Harmadik Asszonyt figyelték, aki vállán terhével határozott léptekkel tartott célja felé, miközben gyanakodóan szemmeltartotta fenyegető magatartást tanusitó két asszonytársát. A Harmadik Asszony igen erős termetű volt, azért a másik kettő megtorpant és egy ideig merőn bámulták, de azután az Első Asszony előlépett, sokatmondó pillantást vetett a Második Asszonyra, majd folytatta utját, azután megint megállt és ismét a Második Asszonyra bámult. Ekkor saját magára mutatott, majd a Második Asszonyra, azután a Harmadik Asszonyra, aki meggyorsitott léptekkel sietett barlangja felé, mert észrevette az Első Asszony támadó szándékát. A Második Asszony ugyancsak megértette az Első Asszony szándékát és most ő is előrelépett. Mindez egy szó, vagy megjegyzés nélkül történt, hang nem hagyta el ezeket a barbár ajkakat, amelyek még sohasem nyiltak mosolygásra és nem ismerték a nevetés örömét sem. Amikor a két asszony közelebb lépett, a Harmadik Asszony lába elé dobta zsákmányait, erősebben megmarkolta buzogányát és fölkészült, hogy megvédje tulajdonát. A másik kettő fegyvereit forgatva rátámadt. A többi nő csak a néző szerepére szoritkozott. Régi törzsi szokás értelmében, amely a támadók számát a zsákmány mennyiségéhez viszonyitva állapitotta meg, ők nem avatkozhattak a harcba. Amikor az imént a Második Asszony megtámadta az Első Asszonyt, a többiek ugyancsak távoltartották magukat a küzdelemtől, mert a Második Asszony lépett fel elsőnek azzal az igénnyel, hogy birtokába keritse Tarzant. Most pedig a Harmadik Asszony két zsákmánnyal megrakodva jött és amint az Első Asszony és a Második Asszony előléptek, hogy feltartóztassák utjában, a többiek visszahuzódtak.

Mikor a három asszony összecsapott, biztosra lehetett venni, hogy a Harmadik Asszony elterül a másik kettő buzogányainak csapása alatt. Ő azonban a gyakorlott vivó ügyességével és fürgeségével védte ki mind a két csapást, majd pedig ellentámadásba ment át és borzalmas erejü ütést mért az Első Asszony fejére, aki élettelenül terült el a földön, ahol kis vértócsa és kiloccsant agyvelő tanusitotta a Harmadik Asszony buzogánycsapásának rettentő erejét, aminek következménye az Első Asszony dicstelen kimulása lett.

A Harmadik Asszony most minden figyelmét a Második Asszonynak szentelhette volna, de a Második Asszony, okulva társnője sorsából, nem volt hajlandó tovább folytatni a vitát, hanem sarkonfordult és barlangja felé futott, mialatt az a meghatározhatatlan fajtáju lény, amelyet a Harmadik Asszony az antilop tetemével együtt a vállán cipelt, a földön kuszva igyekezett elosonni az ellenkező irányban. Nyilván azt hitte, hogy mialatt gazdája harcol, ő észrevétlenül megszökhet. Ha a harc hosszabb ideig tart, menekülési kisérlete sikerrel is járt volna, de a Harmadik Asszony ügyessége és vadsága néhány másodperc alatt elintézte az egész vitás ügyet és most menekülő zsákmánya után vetette magát. Amikor a Második Asszony ezt észrevette, ő is visszafordult és megragadta az antilop őrizetlenül maradt tetemét. Ezalatt a szökevény talpraugrott és vad futással igyekezett lefelé az ösvényen, amely az amfiteátrumból a völgy felé vezetett.

Amikor a különös lény talpraszökött, kiderült, hogy emberi formája van, de legalább is himnemü lény és valószinüleg ezeknek a különös fajtáju asszonyoknak a törzséből való, noha jóval kisebb és aránylag gyöngébb testalkatu volt náluk. Körülbelül öt láb magas volt, felső ajkát és állát ritkás szőrzet boritotta, homloka jóval alacsonyabb volt, mint az asszonyoké és szemei szorosabban ültek egymás mellett. Lábai hosszabbak voltak és karcsubbak, mint az asszonyok lába, amely izmosabb, de futásra kevésbé alkalmas volt és ezért az üldözés első pillanatában ugy látszott, mintha a Harmadik Asszonynak semmi reménye sem lenne menekülő áldozatának elérésére. Ekkor azonban kiderült, hogy milyen kitünő hasznát veszi a ruháján függő köveknek és szijjaknak. Az egyik követ tartó szijjat könnyüszerrel kiszabaditotta övéből, hüvelykujja és mutatóujja között megforgatta, amig csak a kő nagy sebességgel nem forgott, azután pedig elröpitette a szijjat. Mint kilőtt nyil repült a parittyakő a szökevény után, akit a jókora darab lövedék koponyája hátsó részén talált el. Az ütés következtében a szökevény eszméletlenül zuhant a földre.

A Harmadik Asszony ekkor a Második Asszony ellen fordult, aki a szökevény üldözése közben hatalmába keritette az antilopot. A Harmadik Asszony buzogányát lóbálva rohant rá. A Második Asszony védeni akarta zsákmányát és ő is ütésre emelte a huságját. A Harmadik Asszony azonban, mint valóságos izomtömeg rohant rá, a Második Asszony fenyegetőleg rázta felé buzogányát, de hatalmas termetü ellenfele olyan erős csapást mért fegyverére, hogy az kirepült kezéből és élete most már csak ellenfele kegyétől függött, akit meg akart rabolni. Azt azonban tudhatta, hogy kegyelemre nem számithat. De azért nem esett térdre, hogy életéért könyörögjön. Ehelyett övéből kiszakitott egy nagy parittyakövet, hogy megkisérelje védeni magát. De ez a kisérlete teljesen reménytelen volt. A hatalmas halált osztó buzogány még csak meg sem pihent, hanem nagy ivben zuhant le a Második Asszony koponyájára.

A Harmadik Asszony ekkor megállt és kihivóan körülnézett, mintha kérdezné: »Akad még valaki, aki megkivánja tőlem antilopomat, vagy emberemet? Ha van ilyen, lépjen elő.«

De kihivását senkisem fogadta el, mire megfordult és visszament a földön fekvő emberhez. Durván fölráncigálta és megrázta. A himnemü lénybe lassan tért vissza az élet és megpróbált lábra állni. Próbálkozása azonban kudarcot vallott, mire az asszony ismét a vállára dobta, visszament vele az antilop-tetemhez, amelyet másik vállára vetett és folytatta utját barlangja felé. A barlang szájánál mindkét zsákmányát a földre dobta. Majd kivájt fadarab üregében száraz kovakövek között nagy szakértelemmel megforgatott egy pálcát és tüzet csiholt. Azután nagy darabot tépett ki az antilop husából és mohón enni kezdett. Mialatt az evéssel volt elfoglalva, a him visszanyerte eszméletét, felült és kábultan körülnézett. Hirtelen megérezte a hus szagát és rámutatott az antilopra. Az asszony feléje nyujtotta a durva kőből faragott kést és a husra intett. A férfi megragadta a kést és csakhamar hatalmas darab hust tartott a tüz fölé. Azután mohón falni kezdte a félig sült, félig nyers hust, miközben az asszony kiváncsian nézegette. Nem sok látnivaló volt ugyan rajta, de azért az asszony csinosnak találta. Ellentétben a törzs nőivel, akik nem cicomázták magukat, a férfin karperecek és nyakékek voltak, fogakból és kövekből készült nyakláncot is viselt, hajában pedig, amelyet homloka fölött kis csomóba font, több fából készült, tizenkét hüvelyk hosszu hajék diszelgett.

Amikor a him elfogyasztotta husadagját, az asszony felemelkedett helyéről, megragadta hajánál fogva a himet és bevonszolta a barlangba. Ez karmolva és harapva védekezett, ismét megkisérelte a menekülést, de az asszony könnyüszerrel elbánt vele.

Az amfiteátrum földjén, a barlangok bejárata előtt hevert az Első Asszony és a Második Asszony holtteste. Felettük már rajzottak az őserdő uccaseprői. Ska, a saskeselyü érkezett elsőnek a lakomára.

A sziklakövekből összetákolt különös szobának homályos mélyében, ahova olyan kiméletlenül hurcolták be, Tarzan nyomban néhány fiatal Alalus érdeklődésének középpontjába került. Köréje csoportosultak, aprólékosan megvizsgálták, ide-oda forgatták, tapogatták, csipkedték, majd pedig az egyik fiatal fiu, akinek az arany medaillon keltette fel érdeklődését, leakasztotta azt a majomember nyakából és saját nyakára illesztette. Miután azonban ezek a lények az emberi fejlődés legalacsonyabb fokán állottak, érdeklődésüket semmisem tudta hosszu ideig ébren tartani, csakhamar ráuntak hát Tarzanra is és az egész csapat kivonult a napsütötte udvarra. A majomembert magára hagyták és nem törődtek azzal, hogy eszméletre tér-e, vagy sem. Teljesen közömbös volt számukra, mi történik vele. Az őserdő Urának kegyelméből azonban az erdő lombkoronáin keresztül történt zuhanás erejét fölfogták a repülőgép utjában álló hajlékony ágak és ennek tulajdonitható, hogy Tarzan csak könnyü agyrázkódást szenvedett. Lassanként visszanyerte eszméletét és kevéssel azután, hogy a fiatal Alalusok magára hagyták, szemeit felnyitotta, bambán bámult körül homályos börtönében majd szempillái ismét lecsukódtak. Lélekzése szabályos volt és amikor ismét felnyitotta szemeit, ugy érezte, mintha mély és természetes álomból ébredt volna fel, a szerencsétlenség egyetlen emléke fejének tompa sajgása volt.

Felült és körülnézett, miután szemei lassanként hozzászoktak a helyiségben uralkodó homályhoz. Nagy sziklalapokból durván összetákolt gunyhóban találta magát. Ajtónyilás vezetett egy másik helyiségbe, amely világosabb volt mint az, amelyben ő feküdt. Óvatosan föltápászkodott és a nyiláson keresztül átment a másik helyiségbe. Itt egy másik ajtónyilást is talált, amely a szabadba vezetett. A szobák egész berendezése a földreszórt piszkos, száraz fücsomó volt és semmi sem mutatta, hogy ezekben a helyiségekben emberek élnek. A második szoba ajtaján keresztül szük udvarra nyilt kilátás, amelyet hatalmas kőlapok zártak el a külvilágtól. Az udvaron megpillantotta a körben kuporodó fiatal Alalusokat, akik közül egyesek az árnyékban, mások pedig a napon feküdtek. Tarzan csodálkozva bámulta őket és a rejtélyek megoldásán törte a fejét. Kik lehetnek ezek a különös lények és hova börtönözték őt be? Vajjon ezek a fiatalok börtönőrei, vagy rabtársai voltak? És hogyan került ő ide?

Visszaemlékezett a repülés tragikus befejezésére, emlékezett még arra is, hogy a hatalmas fa lombozatán keresztül a földre zuhant. De azt már nem tudta, mi történt ezután. Egy ideig kutatva bámulta az Alalusokat, akik még nem fedezték föl jelenlétét, majd pedig bátran kilépett az udvarra az Alalusok elé, mint az oroszlán, amely figyelemre sem méltatja a sakál jelenlétét.

Az Alalusok nyomban köréje sereglettek, a lányok félretaszigálták a fiukat és bátran hozzáléptek, Tarzan pedig különböző benszülött nyelvjárások szavaival megszólitotta őket, ezek azonban ugylátszik nem értették meg szavait, mert nem válaszoltak. Végül utolsó kisérletképpen az emberszabásu majomnak, Manunak, a gorillának a nyelvén beszélt hozzájuk, azon a nyelven, amit először tanult meg, amikor mint kisbaba Kálának, az anyamajomnak emlőin szivta az anyatejet és igy igyekezett ellesni a Kercsak törzs vad tagjainak torokhangjait. De hallgatói most sem szólaltak meg, ellenben kezeiket, vállaikat és egész testüket mozgatták, fejüket rázták és ezekben a taglejtésekben a majomember csakhamar bizonyos jelbeszédet fedezett fel. Az egész jelenet folyamán ugyanis az Alalusok egy szót sem ejtettek, amiből arra lehetett volna következtetni, hogy legalább egymással valamilyen élő nyelven érintkeznek. Csakhamar azonban ismét elvesztették érdeklődésüket a jövevény iránt és a földre heveredtek a falak mentén, mialatt Tarzan nagy léptekkel mérte végig az udvart és éles szemei a menekülés utját kutatták. Hamarosan rájött, hogy csak a falakon keresztül menekülhet el, mert biztosra vette, hogy erőteljes ugrással kinyujtott kezei elérhetik a magas fal peremét. De menekülésének még nem volt itt az ideje, meg kellett várnia a sötétséget, hogy menekülése kisérletét szemtanuk nélkül hajthassa végre. Amikor alkonyodni kezdett, az udvar többi foglyainak viselkedése feltünően megváltozott. Ide-oda futkostak, szünet nélkül ki- és bejárkáltak a kunyhóba vezető nyiláson és a második szobában a helységet elzáró nagy kőlap előtt hallgatóztak.

Azután visszasiettek az udvarba, majd ismét vissza a házba, pillanatnyi megállás nélkül. Végül az egyik lábával a földre dobbantott, a dobogást a többi is átvette, ugy hogy a meztelen lábak dübörgését ellehetett hallani szük börtönudvaruk falain tul is. Bármi is volt azonban célja ennek a lábdobogásnak, ugylátszik eredménytelen maradt, mert az egyik leány, akinek mogorva arca nagy felháborodást árult el, két kézzel megragadta buzogányát és a falhoz lépve nagy erővel verni kezdte az egyik hatalmas kőlapot. A többi leány nyomban követte példáját, mig a fiuk tovább verték sarkaikkal a földet.

Tarzan igyekezett kitalálni a fiatalok viselkedésének okát, de végülis saját korgó gyomra adott feleletet a talányra: a fiatalok éhesek voltak és ilyen módon igyekeztek magukra vonni börtönőreik figyelmét.

Az a leány, aki először kezdte verni a falat, hirtelen leeresztette buzogányát és Tarzanra mutatott. A többiek is rápillantottak, majd ismét a leányra, mire ez buzogányára, majd ujból Tarzanra mutatott. Azután pedig gyors, rövid, de nagyon is érthető némajátékkal kifejtette tervét. A némajáték azt magyarázta, hogy a buzogány lecsap Tarzan fejére és ezután egyesült erővel felfalják a majomembert.

A buzogányok most már nem verték a falat. A lábak nem dübörögtek a földön. Az egész gyülekezet figyelmét az uj terv kötötte le. Éhes szemekkel bámulták Tarzant. Anyjuk, az Első Asszony, aki élelmet hozhatott volna nekik halott volt. De ezt még nem tudták. Egyenlőre csak annyit tudtak, hogy éhesek voltak és az Első Asszony már egy napja nem hozott nekik táplálékot. Nem voltak emberevők. Csak az éhinség végső stádiumában vetemedtek volna arra, hogy egymást felfalják, éppen ugy, ahogy talán megtették volna ezt ilyen helyzetben a civilizált emberfajokhoz tartozó hajótörött matrózok is. De erre az idegenre nem ugy néztek, mint saját fajtájukbelire. Éppen ugy nem hasonlitott hozzájuk, mint ahogy nem hasonlitottak azok az állatok sem, amelyeket az Első Asszony hozott nekik éhségük csillapitására. Éppen ugy nem találták bünnek, hogy felfalják, mint ahogy nem számitott bünnek szemükben az antilop elfogyasztása. De azért legtöbbjük még sem gondolt volna arra, hogy Tarzant megegyék. Az idősebbik leány vette rá őket erre, de ő sem jutott volna erre a gondolatra, ha bármi más élelmük lett volna. Ő ugyanis tudta, hogy Tarzant nem ebből a célból hozták ide, hanem azért, hogy férje legyen az Első Asszonynak, aki - éppen ugy, mint ennek a primitiv fajtának minden egyes asszonya - minden évszakban uj férjre vadászott az erdőkben, ahol a félénk himek élték magányos életüket, nem számitva azokat a rövid heteket, amikor az uralkodó nem kőbörtöneikben foglyul tartotta őket és kegyetlenül, mély megvetéssel bántak velük, sőt ilyen megalázó módon kezelték őket ideiglenes házastársaik gyermekei is.

Néha a himeknek sikerült elmenekülniök és előfordult az is, hogy szabadon bocsátották őket, mert a következő szezonban könnyebb volt uj himet zsákmányolni, mint etetni egyet a fogságban egész éven át. Ezeknek a félvadaknak családi életéből hiányzott a szeretet legcsekélyebb érzése is. A fiatalok, akiknek szüleit nem lelki szerelem vezette egymáshoz, nem ismerték saját apjukat és még egymás iránt sem viseltettek gyengédebb érzelmekkel. Bizonyos kötelék füzte őket vad anyjukhoz, akinek keblén néhány rövid hónapig az anyatejet szivták és akitől élelmet kaptak, amig annyira kifejlődtek, hogy az erdőkbe mehettek s el tudták ejteni zsákmányukat, vagy pedig a természet bőkezüségéből valami másfajta élelmet tudtak szerezni maguknak.

Tizenöt-tizenhét éves koruk között a fiatal himeket kiüzték az erdőbe és ettől kezdve anyjuk nem tett semmi különbséget köztük és a többi him között. A lányokat ugyanebben a korukban anyjuk barlangjában helyezték el és ők elkisérték anyjukat a mindennapi vadászatra, amig sikerült elfogniok első férjüket. Ekkor külön barlangba költöztek és szülő és gyermek között ettől a pillanattól kezdve minden kapcsolat megszünt, mintha sohasem ismerték volna egymást, sőt a következő évszakban már mint vetélytársak kerülhettek szembe egymással egy-egy him miatt és halálos kimenetelü verekedésbe is keveredhettek a vadászati zsákmányért. Az asszonyok egyetlen közös tevékenysége a kőtáblákból összeállitott kunyhók és fogdák felépitése volt, amelyekben gyermekeiket és a fogoly himeket őrizték. Ezeket a viskókat egyedül kellett felépiteniök, mert a férfiak megszöktek volna, ha szabadon engedik őket, hogy segitsenek a munkában és valószinüleg ugyanezt tették volna az erősebb testalkatu gyerekek is. De a hatalmas termetü asszonyok egyedül is el tudták végezni titáni munkájukat. Szerencséjükre ritkán volt szükség uj kunyhók épitésére, mert a tömegesen pusztuló asszonyok helyet adtak a felserdült lányoknak. Féltékenység, vadászati szerencsétlenség, egymás közötti villongások sok áldozatot szedtek soraikból. Sőt néha megtörtént az is, hogy a megvetett him, miközben szabadságáért harcolt, leütötte leigázóját.

Az Alalus férfiak nyomoruságos élete következménye volt annak a természetellenes helyzetnek, hogy ebben a közösségben a nők uralkodtak. A férfi hivatása, hogy kezdeményezi a szerelmet és hogy fennsőbbséges tiszteletet és csodálatot ébresszen az asszonyban, akit meg akar hóditani. Miután azonban az Alalusoknál a nők ragadták magukhoz a hatalmat, természetszerüleg kihalt belőlük a férfiak iránti tisztelet és csodálat érzése és igy szerelem sem fejlődhetett ki közöttük. Miután pedig a nők nem éreztek szerelmet férjeik iránt, akiknél sokkal erősebb teremtésekké fejlődtek, a vad Alalus asszony csakhamar megvetéssel és brutalitással kezelte a másik nem tagjait. Ennek eredménye viszont az lett, hogy a himek szivéből is kihalt a vágy, hogy szerelmet ébresszenek maguk iránt olyan lényekben, akiktől féltek, akiket gyülöltek és igy nem udvarolhattak a nem-nélkülivé korcsosult Alalus asszonyoknak. A férfiak az őserdőkbe menekültek, ahol az uralkodó osztályt képviselő asszonyoknak vadászniok kellett rájuk, mert különben fajtájuk kipusztult volna a földről.

Ezeknek a vad, elkorcsosult termtményeknek ivadékai közé került Tarzan, aki még nem tudta, hogy ezek milyen szörnyü tervet forgatnak agyukban. A himek nem támadták meg, hanem szorgalmasan hordták ki az udvarra a száraz füvet és a kis fadarabokat, amiket halomba dobáltak. Ezalatt a három leány, akik közül az egyik alig lehetett még hétéves, tüzet csiholt hogy a máglyán majd megsüthessék ezt a különös lényt. Az egyik fiu, egy tizenhatéves kamasz, kezeivel, fejével és egész testével izgatott jelbeszédbe kezdett, majd hátrahuzódott. Ugy látszott mintha le akarná beszélni a lányokat tervük kiviteléről, és a többi fiunak is intett, hogy lépjenek hátra, de ezek csak egy pillantást vetettek a lányokra és tovább folytatták a nagy vacsorafőzés előkészületeit. Amikor azután a leányok óvatosan a majomember felé indultak a nagyobbik fiu eléjük ugrott. Ebben a pillanatban a három kis démon meglóbálta buzogányát és a fiura rohant. A fiu felugrott, ővéből kirántott néhány követ és azokat támadói felé hajitotta. A parittyakövek találtak és a leányok közül kettő elterült a földön. A harmadik kő azonban célt tévesztett és halántékon találta az egyik fiut, aki nyomban kiszenvedett. Ez volt az a fiatal him, aki ellopta Tarzan medaillonját, amelyet egy pálmalevél alá rejtve hordott magánál. Az idősebbik leány aki nem ijedt meg, előreugrott és arca valósággal eltorzult a dühtől. A fiu még egy követ hajitott feléje, majd megfordult és a majomember felé futott. Valószinüleg ő maga sem tudta, hogy milyen fogadtatásban lesz része. Lehet, hogy a barátság régen kihalt érzése támadt föl benne és ez késztette arra, hogy Tarzan oldalára álljon. Bárhogy volt is, tény, hogy Tarzanhoz futott és mellé állott, mialatt a leány, aki nyilván megérezte a veszélyt, amelyet fivérének ez a szokatlan vakmerősége jelentett számára, most már sokkal óvatosabban nyomult előre. Amint látszott, jelekkel igyekezett megmagyarázni neki mi vár reá, ha gyenge akaratával továbbra is utját állja gasztronómikus vágyai kielégitésének. De a fia kihivóan integetett vissza és a helyén maradt. Tarzan mosolyogva megsimogatta hátát. A fiu ijesztően rávicsoritotta fogait, de látszott rajta az igyekezet, hogy viszonozni akarja a majomember mosolyát. De ekkor a leány már majdnem a közelükbe ért. Tarzan nem tudta, hogyan védekezzen ellene. Természetében rejlő lovagiassága nem engedte, hogy megtámadja a leányt, sőt visszataszitónak találta azt a gondolatot is, hogy erőszakkal védekezzen a leány ellen. De azért számolt azzal az eshetőséggel is, hogy esetleg mégis kénytelen lesz végezni támadójával és mialatt más megoldáson töprengett, igyekezett meggyőzni magát olyan tett elkövetésének szükségességéről, amitől egész lénye irtózott. Egyenlőre azonban még remélte, hogy enélkül is kiszabadul kinos helyzetéből.

A Harmadik Asszony, aki uj férjét a barlangból viskója börtönébe hurcolta, hogy néhány hétig ott őrizze, meghallotta az Első Asszony házából hangzó ütemes lábdobogást, majd pedig a falakon dübörgő buzogánycsapásokat és nyomban megértette ezeknek jelentőségét. Az Első Asszony ivadékainak sorsa egyénileg nem érdekelte, de az együvétartozás ösztöne mégis arra késztette, hogy visszaadja szabadságukat és igy lehetővé tegye számukra, hogy táplálék után nézzenek. Természetesen arra nem vállalkozott volna, hogy táplálja őket, miután nem az ő gyermekei voltak, de arra hajlandó volt, hogy kinyissa börtönük ajtaját és kiszabaditsa őket, hogy gondoskodhassanak magukról, találjanak táplálékot ha szerencséjük van és boldoguljanak, vagy pusztuljanak el, az erősebb jogának kegyetlen törvénye szerint.

De a Harmadik Asszonynak nem volt sürgős a fiatalok kiszabaditása. Hatalmas ujjai kapálódzó hitvesének haját markolták, a védekező teremtést börtönbe hurcolta, a bejárat elől eltávolitotta a hatalmas kőlapot, majd durván, erőteljes rugással begyömöszölte a himet a nyiláson, visszaforditotta a kőlapot a helyére és csak ezután indult el kényelmes léptekkel az Első Asszony közelben lévő fogdája felé. Eltávolitotta a bejáratot eltorlaszoló kőlapot, keresztül ment a két szobán és abban a pillanatban lépett az udvarra, amikor a legidősebb leány Tarzan felé indult. A Harmadik Asszony nagyot ütött buzogányával a kunyhó falára azzal a célzattal, hogy az udvaron tartózkodók figyelmét magára vonja. Mindegyik nyomban feléje pillantott. Ő volt az első felnőtt nő, akit az Első Asszony gyermekei saját anyjukon kivül eddig láttak. Látható félelemmel menekültek előle. A Tarzan oldalán álló fiu a majomember hátamögé bujt, de maga Tarzan sem csodálkozott félelmükön. A Harmadik Asszony volt az első felnőtt Alalus, akivel találkozott, miután még eszméletlen állapotban volt, amikor az Első Asszony házába hurcolta. A leány aki az előbb még buzogányával fenyegette, most egyszeriben megfeledkezett róla és kutató tekintettel az uj jövevényt méregette. A fiatalok közül ő lehetett legkevésbé megrémülve.

A majomember kiváncsian nézte a hatalmas, állati külsejü nőt, aki az udvar tulsó végében állott és érdeklődve figyelte őt. Eddig még nem látta Tarzant, miután az erdőben vadászott, amikor az Első Asszony az amfiteátrumba cipelte zsákmányát. Nem tudta, hogy az Első Asszony saját kicsinyein kivül himet is őriz börtönében. Most azután a győzelem jutalma váratlanul kinálkozott számára. Elhatározta, hogy Tarzant saját házába viszi. Miután tudta, hogy a férfi csak akkor menekülhetne előle, ha sikerülne megkerülnie őt és elérnie a bejáratot, kimért léptekkel feléje indult, teljesen megfeledkezve az udvar többi lakójáról. Tarzan nem sejtette az asszony szándékát és azt hitte, hogy az meg akarja őt támadni, mint veszélyes idegent, aki behatolt háza szentélyébe.

Az asszony hatalmas termetét, dagadó izmait és félelmetes buzogányát összehasonlitotta saját védtelenségével és meztelenségével. Az őserdő szülöttjére a kilátástalan harc elől való elmenekülés nem süti a gyávaság bélyegét és Tarzan, a majomember nemcsak az őserdő szülöttje és neveltje volt, de most ruháival együtt eltünt róla a civilizáció vékony és természetellenes máza is. Nem ember, hanem őserdő vadja állott már szemben a fenyegetően közeledő Alalus asszonnyal, vad, amely ugyancsak ravasz volt és erős és amely tudta, mikor kell felvenni a harcot és mikor kell menekülnie. Tarzan gyors pillantást vetett a hátamögé. A félelemtől reszkető Alalus fiura és a fogdául szolgáló udvar hátsó falára esett tekintete. A fal egyik nagy kőtáblája kifelé ferdén lejtősödött. Az ember gondolatai, de még a szeme pillantása is lassu ahhoz képest, milyen gyorsan dolgozik a csapdába került állat menekülési ösztöne. Ilyen gyorsan dolgozott ez az ösztön a majomemberben is, akinek sikerült elmenekülnie az Alalus fiuval együtt, mielőtt a Harmadik Asszony még csak sejthette volna is, hogy egyáltalán menekülésen töri a fejét. Tarzan ugyanis megfordult, gyors mozdulattal vállára dobta a fiut, szélsebesen a hátsó falhoz ugrott és macskaügyességgel felkuszott a kissé ferdén álló, sima kőtáblára. Amikor ujjai elérték a fal peremét, felhuzta magát, a fiut átdobta a falon és ő is utána ugrott még pedig olyan gyorsan, hogy majdnem egyszerre értek földet.

Itt azután körülnézett. Most először látta azt a természetalkotta amfiteátrumot és a barlangokat, amelyek előtt asszonyok guggoltak a földön. Már erősen sötétedett, Tarzan csak egy utat látott a menekülésre, az amfiteátrum alsó részén át vezető ösvényt, amely a völgybe és az erdőbe vezetett. Nyomában a fiuval az ösvény felé rohant. Ekkor azonban az egyik asszony észrevette. Buzogányát megragadva talpraugrott s nyomban utána eredt. Példáját csakhamar a többi asszony is követte és már öten, vagy hatan rohantak utána az ösvényen. A fiatal him mutatta az utat Tarzannak és bár gyorsan futott, még sem tudta elhagyni, mert Tarzant röpitették előre ruganyos izmai, amelyek a multban is oly sokszor mentették meg az oroszlán dühétől. A nehéz testü asszonyok nem tudták volna utolérni őket, de nem is akartak versenyezni velük a futásban. Mindegyikük már kora ifjuságában elsajátitotta a parittyakő tökéletes kezelését, amellyel nemcsak álló, hanem mozgó célpontra is biztonsággal tudtak célozni. De most már erősen sötétedett, az ösvény kanyargós volt és a sebesen rohanó zsákmány után nem tudtak olyan kiszámitottan célozni, hogy a kő csak elkábitsa a férfit, de ne ölje meg. Természetesen gyakran megtörtént, hogy a parittyakő megölte a kiszemelt himet, akinek vállalnia kellett ezt a kockázatot. Az ösztön visszatartotta ezeket a nőstényeket attól, hogy szántszándékkal megöljék a himeket, de abban már nem gátolták őket, hogy ne a legvadabb kegyetlenséggel bánjanak férjeikkel. Ha Tarzan tudta volna, hogy a nők milyen célból üldözik, még gyorsabban futott volna, mint most, de amikor a parittyakövek repülni kezdtek, fokozta sebességét. A majomember csakhamar elérte az erdőt és itt mintha levegővé változott volna, eltünt üldözői csodálkozó tekintete elől, mert most már otthonosan érezte magát. Az asszonyok abbahagyták az üldözést és visszatértek barlangjaikba. A fiut nem akarták elfogni. Ez két-három évig még bolyonghatott az erdőben anélkül, hogy fajtája asszonyai bántották volna és ha sikerül elmenekülnie a vadállatok, valamint a törpék nyilai és lándzsái elől, csinos zsákmánya lesz a szerelem időszakában fajtája egyik jól megtermett nőstényének. De legalább eddig az ideig aránylag biztos és nyugodt élete lehetett volna. Egyenlőre azonban kevés reménye volt arra, hogy tuléli a fenyegető veszedelmeket, miután tulságosan fiatalon került ki az őserdőbe. Ha az Első Asszony életben marad, legalább még egy évig fogdájának falai között tartotta volna a fiut, aki ekkor már jóval könnyebben tudott volna megküzdeni az őserdő veszedelmeivel.

Amikor a fiu éles fülei fölfedezték hogy az asszonyok abbahagyták az üldözést, megállt és a különös teremtést kereste, aki kiszabaditotta gyülölt börtönéből. De az idegent nem tudta fölfedezni, mert a sötétségben csak néhány lépésnyi távolságra láthatott. Hosszu füleit hegyezte és hallgatózott. A visszavonuló asszonyok halkuló lépéseinek zaján kivül más lépés neszét nem tudta felfogni. De hallott más hangokat az előtte ismeretlen őserdő hangjait, amelyek homályos agyát borzalommal töltötték el. Az áthatolhatatlan sötétségü őserdői éjszaka hirtelen szakadt rá és ez még csak növelte félelmét. Ugy érezte, hogy a sötétség ránehezedik, összeroppantja testét és ugyanakkor megnevezhetetlen rémület érzésével tölti el. Maga körül semmit sem látott, ugy, hogy azt hitte, elvesztette szemevilágát s amellett kiáltásra sem tudta nyitni ajkait, hogy elijessze ellenségeit, vagy felhivja magára megmentőjének figyelmét, akinek jelenléte olyan megmagyarázhatatlan, de kellemes érzéssel töltötte el. Ez az érzés, amelyet nem tudott volna meghatározni, melegséget árasztott keblében. Most szeretett volna zajt ütni, hogy az idegent magához hivja.

A szomszédos bokorból recsegést, ropogást hallott, ami csak növelte rémületét. Nagy test közeledett feléje a sötétben. A fiu egy nagy fához lapult és mozdulni sem mert. A szél ellenkező irányban fujt és igy a szagról nem tudta felismerni a közeledő ellenséget. De az ösztöne azt sugta, hogy valamilyen vadállat felfedezte jelenlétét. Észrevette, hogy a sötét tömeg feléje kuszik, hogy rávesse magát és felfalja. Semmit sem tudott az oroszlánokról, még sohasem lépte tul az Első Asszony börtönének falát és miután beszélni sem tudtak, anyja nem közölhetett vele semmit a külső világ jelenségeiről. Mégis, mikor az oroszlán bömbölni kezdett, már tudta, hogy az állatok királyával áll szemben.

Esteban Miranda görcsösen szoritotta a kis Uhha csuklóját és már egy husz mérföldnyi távolságban lévő erdő sötétjében bolyongott, miközben összerezzent az oroszlán félelmetes bömbölésére. A leány megérezte, hogy a férfi reszket és megvetően kiáltott rá.

- Te nem vagy a Folyó Ördöge! Hiszen te félsz! De Tarzan sem vagy, mert apám, Khamis mondotta nekem, hogy Tarzan semmitől sem fél. Eressz el, hogy felmászhassak a fára, mert csak a félelemtől megbénult gyáva, vagy őrült várja meg itt a közeledő oroszlánt, hogy az felfalja.

Megkisérelte, hogy csuklóját kiszabaditsa a fiu kezének szoritásából, de Miranda rákiáltott:

A leány szavai és viaskodása azonban felrázták bénultságából. Megragadta a leányt és felemelte, ugy hogy ez elkaphatta egy fa alsó ágait, és miután biztonságba helyezte magát, a fiu is utána kuszott. A fa biztonságot nyujtó ágai között várták meg a hajnalt, mialatt Numa az oroszlán egy ideig még a fa alatt üvöltött és orditása visszhangzott a dzsungelben.

Napfölkelte után az éjszaka izgalmaitól kimerülten elhagyták a fát. A leány azon a helyen akart maradni, mert azt remélte, hogy Obebe harcosai ott utolérhetik őket, de a férfit félelemmel töltötte el az a gondolat és nagy sietséggel igyekezett minél messzebb kerülni az emberevőktől. Fogalma sem volt azonban, melyik ösvény vezet a tengerpartra, viszont ebben a pillanatban nem is törődött ezzel. Miután egyetlen gondja az volt, nehogy ismét Obebe fogságába kerüljön, az északi irányt választotta és azt remélte, hogy utközben olyan falukra bukkan, ahol barátságos benszülöttek élnek, akik majd megmutatják neki az utat a tengerpart felé. Amint a leánnyal együtt a lehető leggyorsabban haladtak észak felé, utjuk érintette a Nagy Tüskék Erdejének keleti szegélyét.

A nap első sugarai az Első Asszony elhagyott házának bekeritett udvarára tüztek. Csak egy fiatal him teste hevert azon a helyen, ahol előző este elterült a földre. A kék ég magasságában egy fekete folt jelent meg. A folt egyre nagyobb és nagyobb lett, végül egy madár formáját vette föl, mely mozdulatlan szárnyakkal, könnyedén keringett a levegőben. A madár egyre közelebb és közelebb repült a föld felé, nagy, lassu köröket irt le a levegőben és végül az Első Asszony udvara fölött állapodott meg. Egy ideig még az udvar fölött keringett, kis köröket irt le, majd hirtelen lecsapott a földre - Ska, a saskeselyü megérkezett. Egy órán belül a fiu testét teljesen elfödte a hatalmas madarak csapata. Két napig tartó lakoma volt és amikor befejezték, a fiuból csak a fénylő csontok maradtak meg. Az egyik madár nyakára aranylánc csavarodott, melyről gyémántokkal kirakott medaillon csüngött le. Ska hiába küzdött a medaillonnal, mely repülés közben teste alatt lebegett, járás közben pedig akadályozta. De a lánc kétszer nyakára csavarodott, képtelen volt lefejteni magáról, mire elrepült a Nagy Tüskék Erdeje felé. Repülés közben a fénylő drágakövek sziporkáztak és ragyogtak a nap tüzében.

Miután Tarzan, a majomember elmenekült az asszonyok elől, megállapodott azon a fán, amely alatt az Első Asszony halálra rémült fiának szörnyü kalandja akadt az oroszlánnal. Tarzan a fiu közelében tartózkodott és mikor Numa, az oroszlán megtámadta, gyorsan lenyult érte, megragadta a haját és felhuzta a fára ugy hogy az oroszlán éles karmai az Alalus lábai alatt már csak az üres levegőt karmolhatták.

Másnap a majomember nagy vadászatot rendezett élelem, fegyverek és ruházat után. Gyümölcsöt, diót és madártojást könnyü szerrel talált Tarzan, de husra vágyott, nem kizárólag azért hogy elfogyaszthassa, hanem hogy állatbelek és inak birtokába jusson, mert ezekből fegyvereket készithetett és biztonságosabbá és kényelmesebbé tehette életét. Mialatt a zsákmány nyomát kereste, olyan fák után kutatott, amelyek ágaiból dárdát, nyilvesszőket készithetett. A nap már majdnem lenyugodott, amikor a gyenge szél Bárának, az antilopnak szagát hozta feléje. Intett az Alalusnak, hogy kövesse, de ez oly ügyetlen volt, hogy Tarzan kénytelen volt biztonságba helyezni egy fa ágai között és jelbeszéddel megmagyarázta neki, hogy ott várja meg és vigyázzon a fegyverekre.

Tarzan egyedül indult el a szag nyomán, Bára, az antilop után. Az állat közvetlen közelébe kellett jutnia akkor is, ha dárdával, vagy nyilvesszővel akarta volna leteriteni és már ez is sokkal nagyobb ravaszságot igényelt, mint amennyivel civilizált ember egyáltalán rendelkezhetett. Még a benszülött vadász is sokkal gyakrabban eltéveszti kiszemlélt áldozatát az ügyességnek és az óvatosságnak ebben a mérkőzésében, mint ahányszor sikerül elejteni a vadat. Amint Tarzan az őserdő fái között sebesen haladt az antilop irányában, követve nyomát a szél által feléje hozott, egyre erősödő szag után, csakhamar rájött, hogy nem egy, hanem több antilop tartózkodik a sürüben. Az antilop nesztelenül folytatta utját az erdő fái között és csakhamar kis tisztásra érkezett, ahol körülbelül egy tucat társa legelészett. A majomember mozdulatlanul figyelte a legelésző csordát és várta, hogy egyik olyan közel kerüljön a fához, amelyen rejtőzött, hogy a siker eredményével megtámadhassa. Az őserdő vadászának gyakran órák hosszát mozdulatlanul kell várakoznia, amig a zsákmány olyan helyzetbe kerül, hogy biztos célpontul szolgálhat. Egyetlen meggondolatlan mozdulat már elkergetheti a félénk vadat, amely talán csak napok mulva tér vissza ugyanarra a helyre. Éppen ezért Tarzan szoborszerü mozdulatlansággal várta a kedvező alkalmat, de időközben megszimatolta Numának, az oroszlánnak a szagát. A szél az antilopok felől fujt, de ezek még nem vettek tudomást ősi ellenségük közeledéséről. Gondolatlanul legelésztek, olykor-olykor felkapták fejüket és körülnéztek, de még nem árultak el rémületet, amelyet Numa felfedezése keltett volna bennük. A majomember azt gondolta, hogy egy bizonyos irányban beállott szélcsend az oka, hogy az antilopok nem érezték még meg az oroszlán közellétét. Mialatt ezen az érdekes tüneményen gondolkodott, a tisztás tulsó felén, az egyik bokor alól gyanus zajt hallott. Az antilopok hirtelen felneszeltek és menekülésre készültek. Ebben a pillanatban azonban kiugrott a tisztásra egy fiatal oroszlán és szörnyü üvöltéssel rávetette magát az egyik antilopra. Tarzan a haját tudta volna tépni dühében és kétségbeesésében. A fiatal oroszlán vérengző kedve elrabolta tőle áldozatát, az antilopok ijedten menekültek a szélrózsa minden irányában. Miután azonban az oroszlán ügyetlenül támadott, ő is elvétette zsákmányát. De most váratlan esemény történt. Egy megijedt bak, amely még menekülésre sem tudott gondolni, az alá a fa alá menekült, amelyen Tarzan leskelődött. Amikor a bak közvetlenül alája ért, karcsu, barna teste kibukkant a lombok közül, acélos ujjai megragadták az állat torkát és erős fogai nyakába mélyedtek. A vadász sulya térdre kényszeritette az állatot és mielőtt az még felkapaszkodhatott volna, az izmos kezek egy csavarintással kettétörték nyakát.

Anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna hátra, a majomember vállára kapta a megölt bakot és a legközelebbi fára ugrott vele. Nem kellett az időt vesztegetnie azzal, hogy átkutassa a környéket, mert tudta, hogy az állatok királya szemtanuja volt Bára elejtésének. Alig hogy felkapaszkodott a biztonságot nyujtó fára, az oroszlán már nagy ugrással szökkent arra a helyre, ahol előbb ő állott. A csalódott Numa rettenetes üvöltéssel nézett fel az ágon gubbasztó majomemberre. Tarzan mosolygott:

- Dangonak, a hiénának a fia, te - gunyolódott - csak éhezzél, amig megtanulsz vadászni.

Egy eltört ágat megvetően az oroszlán pofájába dobott, majd pedig zsákmányával a vállán eltünt a lombos ágak között.

Magasan járt már a nap az égen, amikor Tarzan visszatért arra a helyre, ahol az Alalus fiu várakozott reá. A fiunál volt egy kis kőből faragott kés, amivel a majomember nagy darabokat hasitott az antilopból minkettőjük számára. Az angol lord mohón mélyesztette fehér fogait a nyers husba, mialatt a fiatal Alalus csodálkozva bámult rá és tüzkészitéshez alkalmas eszközöket keresett. Tarzan mosolyogva figyelte, amint a fiu tüzet csiholt és megsütötte a hust. A hus külső fele hamuvá égett, belső része azonban nyers marad, de még igy is sülthus volt és elfogyasztójának azt az illuziót adhatta, hogy nem nyers hust eszik, mint a vadállatok.

Miután most már néhány napra elegendő élelmük volt, Tarzan nekilátott, hogy fegyvereket és ruházatot készitsen magának. Az Alalus fiunak megmutatta, hogyan kell lenyuzni késével az antilop bőrét, ő pedig a folyóból kiszedett kövek segitségével fegyvereket kovácsolt, amelyekkel már sikerrel küzdhetett meg az Alalus asszonyokkal, a nagy ragadozókkal és bármilyen váratlanul fellépő ellenséggel. Munka közben az Alalus fiut figyelte és azon gondolkozott, hogy találhatná meg segitségével a helyes utat, amely az előtte ismeretlen őserdőből hazai tájékra vezetheti. A fiu gyáva és ügyetlen volt, beszélni sem tudott, nem sok hasznát vehette tehát, de mégsem üzte el magától, mert az melléje állt az Alalus asszonyokkal szemben és azután is határozottan ragaszkodott hozzá.

Tarzannak az az ötlete támadt, hogy az övéhez hasonló fegyvereket készit az Alalus fiu számára is és megtanitja ezek használatára. Tudta, hogy az Alalus asszonyok durva fegyverei nem mérkőzhetnek meg a nyillal és nyilvesszőkkel, de még egy jó dárdával sem. Parittyaköveiket nem lőhették ki olyan messzire, mint egy jól célzó ijas a nyilvesszőjét s buzogányaiknak semmi hasznát sem vehették az ügyesen hajitott dárdával szemben.

Mialatt ezen tünődött, az Alalus fiu hirtelen abbahagyta munkáját, egyik fülét a földre illesztette, azután felemelte fejét és intett Tarzannak, hogy ő is a földre illesztett füllel hallgatódzon. A majomember megértette szándékát és amikor ő is hallgatódzni kezdett, az egyik kitaposott ösvényen közeledő léptek zaját hallotta. Összeszedte szerszámait és gyorsan biztonságba helyezte a magas fa ágai között az antilop maradványaival együtt azután visszatért a földre és fölsegitette a fára a fiut is. Kis idő mulva észrevették, hogy az ösvényen az egyik amfiteátrumból való szörnyü női teremtmény bukkant fel tőle tiz lépésnyi távolságban egy másik, majd egy harmadik is. Ezek az asszonyok tulajdonképpen magányos életet éltek és csak ritkán kóboroltak együtt, amikor valami veszedelmes vadállatra vadásztak vagy pedig ha nem tudtak férjet fogni maguknak a szerelem időszakában és valamelyik szomszédos törzs börtöneiből akartak himet zsákmányolni. A három Asszony azalatt a fa alatt vonult el, amelyről Tarzan és az Alalus fiu figyelte őket. Kettő közülük megállapodott a fa alatt, mig a harmadik folytatta utját, de rövid hallgatódzás után a másik kettő is tovább kutatott az erdő fái között. Tarzan keveset tudott ezekről az ijesztő külsejü asszonyokról, de azt már látta, hogy még soha ilyen csunya ellenséggel nem volt dolga és tisztában volt azzal is, hogy fegyvertelenül nem szállhat szembe nagy buzogányaikkal és gyorsröptü parittyaköveikkel.

Gyorsan multak a napok, miközben a majomember és hallgatag társa tökéletesitették fegyvereiket, amelyek megkönnyitették számukra az élelem megszerzését. Nemsokára mindkettőjük megfelelő fegyverzettel volt ellátva és ettől kezdve együtt jártak vadászatra, miután a majomember megtanitotta a fiut az ij, a dárda és a füből font kötél használatára. Ezekben a napokban az Alalus fiu meglepő változáson ment át.

Eleinte csodálkozva és tisztelettel figyelte, hogy Tarzan milyen sok vadat ejt el és egy alkalommal tanuja volt, amint Tarzan egyetlen dárdadobással elintézte Sabort, a nőstényoroszlánt, amikor ez egy tisztáson megtámadta. De azután eljött az ő ideje is. Egy alkalommal Tarzan kisebb vaddisznó csordát zavart meg és két vaddisznót leteritett nyilával. A többi szétfutott, de egy vadkan az Alalus fiura támadt. A fiu ösztönösen menekülni akart, de amikor már éppen sebes futással el akart tünni a támadó vaddisznó elől, hirtelen gondolattól vezérelve megfordult és amint arra a majomember tanitotta, lándzsáját az utána rohanó vaddisznó felé dobta. A lándzsa balvállán keresztül átütötte az állat szivét és Horta, a vadkan elterült a földön.

Ez a kaland megváltoztatta az Alalus fiu magatartását, arckifejezéséből eltünt az üldözött vad riadtsága. Most már nem riadtan, láthatatlan veszedelmek elől menekülve járta az erdőt, hanem bátran és félelem nélkül, sőt talán ahelyett, hogy félt volna egy Alalus asszony felbukkanásától már szinte várta ezt a találkozást.

A fajtája asszonyai által lealázó módon kezelt és megvetett himek számtalan generációjának bosszuja lángolt föl benne. Ő természetesen nem érezte ezt ilyen tudatosan, de Tarzan sejtette, hogy különös meglepetés éri majd az első Alalus asszonyt, aki elég szerencsétlen lesz ahhoz, hogy megtámadja ezt a fiut.

És miközben Tarzan és az Alalus a Nagy Tüskék Erdejének titokzatos vidékén kóboroltak és a majomember a menekülés utját kutatta, Esteban Miranda és a kis Uhha, Khamisnak, a varázsló-doktornak a leánya az erdő külső szegélyén vándoroltak és csapás után kutattak, hogy eljuthassanak a nyugati partvidékre.

Az Alalus fiu kutyahüséggel követte Tarzant. Az utóbbi megtanulta védence egyszerü jelbeszédét, ugy hogy most már meg is tudták érteni egymást. A fiu, miután egyre jobban hozzászokott uj fegyverei használatához, függetlenebb lett, ugy hogy most már önállóan is járhattak vadászatra és nagyobb élelem-készletet halmozhattak fel. Egy ilyen magános vadászat alkalmával Tarzan különös látvány tanuja lett. Egy antilop nyomát követte, amikor utját egy hatalmas termetü Alalus asszony keresztezte. Ebből azt következtette, hogy a nőstény Alalus el akarja tőle rabolni kiszemelt zsákmányát. Az őserdőben a vad ösztön felülkerekedett a majomember természetében. Már nem Lord Greystoke volt Londonból, hanem zsákmányát kergető vadember, aki elől el akarták rabolni a prédát. A fák mentén sebesen az Alalus asszony felé közeledett, de mielőtt még az asszony megpillanthatta volna, uj és eddig még ismeretlen szag ütötte meg orrcimpáit. Emberszag volt, de szimatja ismeretlen, különös embert gyanitott a szag után. Ilyen szag még soha sem hivta fel magára figyelmét. A következő pillanatban hangokat hallott, halk, zenélő hangokat, amelyeket füle csak alig tudott kivenni. Noha a hangok szinte a halk zene benyomását keltették benne, mégis izgalommal töltötték el és most még óvatosabban haladt előre, miközben teljesen megfeledkezett már Báráról, az antilopról. Csakhamar kivehette, hogy nem egy, hanem sok hangot hall. Később nagy sikságra érkezett, amely a távoli dombok lábáig nyult el és az előtérben, alig száz lábnyi távolságra tőle olyan látvány tanuja lett, hogy alig akart hinni szemeinek. Az egyetlen ismerős asszony körül pedig törpék hordája csoportosult. A törpék fehérbőrü harcosok voltak és apró állatokon lovagoltak, amelyek a nyugati partvidék kis Király-Antilopjaira hasonlitottak. Lándzsákkal és kardokkal voltak fölfegyverkezve és meg-megujuló támadásokat intéztek fegyvereikkel az Alalus asszony hatalmas lábai ellen, miközben ez lassan az erdő felé hátrált, dühösen támadói felé rugdalt és sulyos buzogányával csapkodott közéjük. Tarzan nyomban látta, hogy a törpék le akarták ütni lábáról az asszonyt, mert akkor könnyüszerrel végezhettek volna vele. De annak ellenére, hogy több, mint százan voltak, vállalkozásuk nem kecsegtetett semmi reménnyel, miután az asszony hatalmas lábának egyetlen rugásával tucatszámra söpörte el őket. A törpék csapatának több, mint a fele harcképtelen volt már és a halott, valamint sebesült harcosok és antilopok elszórtan hevertek a sikságon. Az életben maradt törpék bátorsága csodálattal töltötte el Tarzant, amikor látta, hogyan rohannak a biztos halálba makacs erőfeszitésükben, hogy az asszonyt ledöntsék lábáról. Ekkor fölfedezte a törpék haláltmegvető bátorságának valószinü okát is. Az Alalus asszony balkezében egy kis, törpe harcost szorongatott és nyilvánvaló volt, hogy a többiek kétségbeesett erőfeszitéssel ezt a társukat akarták megszabaditani.

De nemcsak a törpék bátorsága keltette fel Tarzan csodálkozását, hanem antilopjaik ügyessége is. Véleménye szerint ezek az apró állatok a nyugati partvidéken otthonos Király-Antilopnak, a törpe antilopoknak fajtájából valók voltak, de mig a Király-Antilop a legfélénkebb állatok közé tartozik, addig ezek a rokonaik nagy bátorságról tettek tanuságot. Körülbelül 15 hüvelyknyi termetükkel alig voltak nagyobbak nyugati testvéreiknél, de testalkatuk megegyezett amazokéval. Törpeségük ellenére, lovasaik irányitása mellett félelem nélkül ugrattak az Alalus asszony hatalmas lábainak és bátran neki rohantak a csapkodó buzogánynak is.

Nyergelésük szabályszerü volt és lovasaik tökéletesen tudták irányitani mozdulataikat. Ide-oda szökdeltek és alig érintették a földet lábaikkal, amig ismét ki nem jutottak a veszélyes zónából. Egy-egy ugrással 10-12 lábnyi távolságot repültek át, ugy hogy Tarzan nemcsak fürgeségüket csodálta, hanem a harcosok meglepő lovagló-tudását is, miután ezek nagy biztonsággal tartották magukat a szökdelő, ugrándozó, ide-oda forduló antilopok nyergében.

Izgalmas és érdekes látványt nyujtottak ezek a lovas törpék és bármennyire valószinütlennek látszott is, Tarzan csakhamar megállapitotta, hogy eddig ismeretlen törpe fajtára bukkant bennük. Ezek a törpék nem tartoztak ahhoz a fekete törpetörzshöz, amellyel minden Afrika-utazó találkozik, hanem ahhoz a fehérbőrü, kistermetü emberfajtához, amelyre ősrégi utleirásokban, legendákban, mitoszokban találhatunk utalást. Eleinte mint érdektelen idegen szemlélte a harcot, de azután, rokonszenve felébredt a kis harcosok iránt és amikor kétségtelenné vált, hogy az Alalus asszonynak sikerül elmenekülnie az erdőbe foglyával együtt, a majomember elhatározta, hogy beleavatkozik az ütközetbe. Amikor kilépett az erdő sürüjéből, először az apró harcosok vették észre. Nyilvánvalóan azt hitték, hogy egy másik hatalmas termetü ellenség támad rájuk, mert a kétségbeesés kiáltása tört ki belőlük és az egyenlőtlen harc folyamán most először torpantak hátra. Abból a célból, hogy barátságos szándékáról meggyőzze az apró embereket, gyorsan az asszony felé rohant, aki, mikor felfedezte jelenlétét, parancsolólag intett feléje, hogy csatlakozzék hozzá és legyen segitségére a törpék elüzésében. Megszokta, hogy a fajtájához tartozó himek félnek tőle és engedelmeskednek neki. Lehet, hogy csodálkozott egy kissé ennek a himnek a bátorságán, aki feléje tartott, noha mindegyik igyekezett elmenekülni előle. De most nagy szüksége volt a himre és ez a gondolat teljesen hatalmába keritette.

Amikor Tarzan az asszony közelébe ért, az Alalus fiutól megtanult jelbeszéddel parancsot adott, hogy bocsássa szabadon foglyát és ne bántsa többé az apró embereket. Erre a parancsra az asszony csunya fintort vágott és buzogányát fölemelve Tarzanra rohant. A majomember nyilvesszőt illesztett ijába.

- Állj meg! - parancsolt rá a jelbeszéddel. - Állj meg, vagy megöllek. Fordulj vissza és tedd a földre a kis embert.

Az asszony arca eltorzult és meggyorsitotta lépteit. Tarzan felemelte a lövésre készen tartott ijat. A törpék most már rájöttek, hogy ez a különös óriás az ő szövetségesüknek szegődött és antilopjaikon ülve várták a párbaj kimenetelét. A majomember azt remélte, hogy az asszony engedelmeskedni fog parancsának és nem lesz kénytelen végezni vele. De csak rá kellett pillantania az asszony arcára és meggyőződhetett róla, hogy ez mindenáron meg akarja gyilkolni őt, aki illetéktelenül beavatkozott az ő dolgába.

Az asszony elszántan tartott feléje. Most már tulságosan közel volt ahhoz, hogy Tarzan biztonságban érezhesse magát, mire kilőtte nyilvesszőjét. A nyil átfurta a vad nőstény szivét és amikor az a földre bukott, Tarzan hozzáugrott és kiragadta kezéből a törpe harcost, mielőtt még az asszony rázuhanó teste agyonnyomhatta volna a kis embert. Amikor ezt a többi törpe harcos látta, nyilván megint rosszra gondoltak és hangos kiáltozással, fegyvereik rázásával előre nyomultak. De mielőtt még közelébe érhettek volna, Tarzan a megmentett törpét a földre tette és eleresztette. A támadó törpék magatartása most ismét nyomban megváltozott és a következő pillanatban harci kiáltásaikat örömrivalgás váltotta föl. Mindnyájan a megmentett harcos köré lovagoltak, sokan közülük leugráltak antilopjaikról és térdre ereszkedve társuk kezét megérintették ajkaikkal. A majomember ebből azt következtette, hogy a törpe, akit megmentett, magas rangot foglal el társai között, akinek nyilván vezére volt. Most azt találgatta, milyen magatartást tanusitanak majd a törpék vele szemben és olyan érdeklődéssel szemlélte őket, mint mikor az ember hangyabolyt figyel. Miközben a törpék társukat üdvözölték csodálatos menekülése alkalmából, Tarzannak alkalma volt tüzetesen szemügyre venni őket. A legmagasabb közülük mintegy tizennyolc hüvelyk hosszu volt, fehér bőrük egy árnyalattal sötétebb volt, mint az övé, de azért nem lehetett vitás, hogy fehér emberek voltak. Arcvonásaik szabályosak és arányosak voltak, ugy hogy csinosaknak is lehetett őket mondani. Mindegyikük arca más és más volt, de mindnyájan megegyeztek abban, hogy jó megjelenésü, kellemes arckifejezésü emberek voltak. Arcuk sima volt és Tarzan ugy találta, hogy öregember nincs közöttük, az a törpe pedig, akit ő mentett meg az Alalus asszony kezéből, még fiatalabbnak látszott, mint a többi és jóval fiatalabb volt azoknál a harcosoknál, akik antilopjaikról leugorva hódolatteljesen üdvözölték.

A fiatal törpe felszólitotta, hogy emelkedjenek föl a földről, majd rövid ideig tanácskozott velük, azután a majomember felé fordult és beszédet intézett hozzá, amelyből Tarzan természetesen egy szót sem értett. Magától értetődően arra gondolt, hogy a törpe köszönetet mond megmentéséért és ugy gyanitotta, hogy további tervei iránt is érdeklődik, mire igyekezett megmagyarázni neki, hogy szeretne velük jó barátságban maradni. Hogy békés szándékainak további tanubizonyságát adja, fegyvereit a földre dobta és nyitott tenyerét maga elé tartva feléjük lépett. Ugy látszott, hogy a fiatal törpe megérti barátságos közeledését, mert ugyancsak előrelépett és kezét nyujtotta Tarzannak. A majomember már tudta, hogy a törpe vele is kezet akar csókoltatni, de ezt nem tette meg, miután mint egyenlő fél akart érintkezni velük. Egyik térdére ereszkedett, hogy könnyebben elérhesse a törpe kinyujtott kezét, megszoritotta a vékony ujjakat és könnyedén fejet hajtott, amiből tiszteletadásra, de nem szolgai megadásra következtethettek. A törpe megelégedettnek látszott, ugyancsak méltóságteljesen meghajtotta magát, azután igyekezett megmagyarázni a majomembernek, hogy ő társaival együtt át akar lovagolni a sikságon, és meghivta, hogy tartson velük. Mielőtt azonban a társaság utnak indult volna összeszedték a mezőn elszórtan fekvő halottaikat és sebesültjeiket és megadták a kegyelemdöfést a sulyosan megsebesült antilopoknak, amelyek már nem tudták volna folytatni az utat. Aránylag hosszu, egyenes karddal végezték el ezt a müveletet. Ez a kard mindegyik törpe fegyverzetének kiegészitő része volt. Lándzsáik hengeralaku hüvelyekben, a nyergek jobboldalára voltak erősitve és fegyverzetüket vékony kés egészitette ki, amelynek tokja a harcosok jobboldalán függött. Ennek a másfél hüvelyk hosszu késnek a pengéje mindkét szélén éles volt.

Miután összegyüjtötték a halottakat és sebesülteket, a társaság ifju vezetője öt, vagy hat törpe társaságában sorra megvizsgálta az utóbbiakat. A közvetlen környezetébe tartozó törpék elsőnek gyültek a vezér köré, amikor Tarzan megmentette. Megfigyelte, hogy a sebesültek állapota fölött vitatkoznak és három esetben, amikor a sebesültek állapota valószinüleg reménytelen volt, a vezér kardjával szempillantás alatt átszurta a szerencsétlenek szivét.

Amikor ez a látszólag kegyetlen, de kétségtelenül emberbaráti és amellett katonás szellemről tanuskodó müvelet végetért, a harcosok oszlopa az altisztek parancsára hosszu árkot ásott a halottak sora mellett. Szerszámuk egy széles ásó volt, melyet nyergeikhez erősitve cipeltek és most a lándzsák és dárdák nyeléhez erősítettek. A törpék rendkivül gyorsan dolgoztak, látszott rajtuk, hogy minden fölösleges mozgást igyekeznek elkerülni és hihetetlenül rövid idő alatt ötven hüvelyk hosszu, tizennyolc hüvelyk széles és kilenc hüvelyk mély árkot ástak, a körülbelül husz halott törpe közös sirjául. Husz rendes nagyságu ember közös temetkezési helye hetven láb hosszu hat láb széles és három láb mély lett volna. A törpék két sorban helyezték el halottaikat az árokban. A holttestek közötti hézagokat földdel töltötték ki, azután köveket helyeztek le az árokban. A kövek két hüvelyknyi vastagságban fedték be a holttesteket. Végül a maradék földdel befödték az árkot. A temetés alatt összeterelték az elszabadult antilopokat és a sebesültek nyeregbe ültek. Parancsnokuk utasitására az egész társaság katonai oszlopba sorakozott, az oszlop élén külön csoportban indultak el a sebesültek és a következő pillanatban már az egész csapat nyeregben ült. A nyeregbe szállás és indulás egészen különös módszer szerint történt és ugyancsak felkeltette Tarzan érdeklődését. Amikor a harcosok sorba álltak, még csak a fiatal vezér és a kiséretét alkotó tisztek szálltak nyeregbe. Mindegyik harcos kantárszáránál tartotta antilopját. A parancsnok fölemelt kardjával rövid jelt adott, majd a kardot gyorsan helyére tette és megforditotta antilopját, amely nagy ugrással elindult a csapat arcvonala felé. A tisztek antilopjai ugyancsak elindultak ebben az irányban és ugyanakkor mindegyik harcos antilopja előre ugrott és ugrásuk közben lovasaik nyeregbe pattantak. Az első sorokban álló antilopok elől elugrottak helyeikről a második sorban álló antilopok is és a kis állatok második ugrásra már az egész sor fölzárkózott és zárt sorban folytatta utját. A katonai oszlop fölfejlődésének igen ügyes módja volt ez, amely lehetővé tette, hogy lovascsapat éppen olyan gyorsan indulhasson el, mint a gyalogos csapatok. A csapatnak nem kellett időt vesztegetnie azzal, hogy a katonák elvezetik őt rendeltetési helyükre.

Amikor a csapat ellovagolt, tiz harcos levált a balszárnyról és egy tiszt kiséretében visszatért Tarzanhoz. A tiszt jelekkel értésére adta Tarzannak, hogy arra kéri, kövesse szakaszát, amely elvezeti őt rendeltetési helyükre. A csapat törzse akkor már messze járt a tisztáson és fürge antilopjaik egy-egy ugrással öt-hat lábnyi távolságot repültek át. Még a gyorslábu Tarzan sem tudott volna lépést tartani velük.

Amikor a majomember a kis csapat vezetésével utnak indult, gondolatai egy pillanatra visszatértek az Alalus fiuhoz, akit egyedül hagyott az erdőben. De azután ugy döntött, hogy a fiu sokkal jobban fel volt fegyverkezve, mint fajtája bármelyik más tagja s azzal nyugtatta meg magát, hogy a törpék országában tett látogatása után majd visszatér az erdőbe, ahol ismét megtalálhatja az Alalust.

Tarzan, aki megszokta már a kitartó, gyors futást, órák hosszat, pihenés nélkül, futólépésben haladt az antilopokon lovagoló törpék után. A sikság hepe-hupás volt, amit az erdő széléről nem lehetett észrevenni és helyenként facsoportok tarkitották. Olykor-olykor rendes nagyságu antilopokkal találkoztak, amelyek a közeledő lovasoktól és a hozzájuk képest óriási termetü Tarzantól megriadva menekültek el. Egy izben rinocéroszba ütköztek, de a csapat csak kis kerülőt csinált, hogy kikerülje a vadállatot. Később egy facsoport előtt a tiszt megállitotta csapatát és lándzsáját harcra készen tartva lassan a bokrok felé tartott, miközben parancsot adott embereinek, hogy keritsék be a sürüséget. Tarzan ugyancsak megállt és kiváncsian várta a fejleményeket. A szél a bokrok irányába fujt és igy nem tudta megállapitani, milyen fajta vadállat tartózkodhat a sürüben. De amikor a harcosok már teljesen bekeritették a bokrot és a tulsó oldalról a fák közé vágtattak, a sürü mélyéből dühös morgást hallott, majd a következő pillanatban egy afrikai vadmacska ugrott ki a tisztásra és egyenesen a tisztre vetette magát, aki lándzsájával kezében várta. A vadállat sulya kivetette a lovast a nyeregből, de a lándzsa hegye mellén találta az állatot. De mielőtt a vadmacska elterült volna, vad küzdelem fejlődött ki közte és a tiszt között és ha a lándzsa eltörik, az ember sulyos sebesüléssel, vagy talán életével fizette volna meg bátorságát. A vadmacska ugyanis olyan veszedelmes vadállat volt a törpe, mint az oroszlán a rendes nagyságu ember számára. Abban a pillanatban, amikor az állat kimult, négy harcos hozzáugrott, éles késeikkel levágták a fejét és néhány perc alatt lenyuzták a bőrét. Tarzan megfigyelte, hogy a törpék minden munkájukat a leggondosabb beosztással végzik. Egyetlen fölösleges mozdulatot sem tettek és egyik törpe még csak véletlenül sem akadályozta munkájában a másikat. Alig tiz perc telt el azóta, hogy a csapat a vadmacskával találkozott és most már ismét uton voltak. A macska fejét az egyik harcos erősitette nyergéhez, a bőrét pedig egy másik harcos vette magához. A szakaszt vezénylő tiszt fiatalember volt, talán valamivel idősebb a csapat törzsét vezető parancsnoknál. Bátorságát bebizonyitotta azáltal, hogy a számára halálos veszélyt jelentő vadállattal szembe mert szállni. De az egész csapatnak az Alalus asszony ellen intézett kilátástalan támadásai meggyőzték Tarzant arról, hogy mindegyik törpe bátor ember volt, már pedig a majomember őszintén tisztelte a bátorságot. Már most szivébe fogadta ezeket a kistermetü embereket, noha jóformán még saját magát is meg kelletett győznie arról, hogy nem álmodik, hanem valóban szemtől szembe látja ezeket a szokatlanul apró embereket.

Majdnem hat óra óta meneteltek már a sikságon, mikor a szél irányt változtatott és Tarzan megérezte Bárának, az antilopnak a szagát.

A majomember egész nap semmit sem evett és igy az állat szaga fölébresztette benne a vadember ösztöneit. A parancsnokhoz lépett és különböző jelekkel tudtára adta kérését, hogy álljanak meg és körülményes jelmagyarázattal közölte a tiszttel, hogy éhes antilop tartózkodik a közelben és a törpéknek háttérben kell maradniok, amig ő kilesi és megöli zsákmányát. Miután a tiszt megértette Tarzan szándékát, hozzájárult a vadászathoz és Tarzan egy kis facsoport felé lópódzott, amelyen tul szaglóérzéke több antilopot sejtett. A törpék csapata nyomon követte, de olyan nesztelenül, hogy még a majomember kitünő hallását is elkerülte jelenlétük.

A fák törzse mögül leskelődő Tarzan tucatnyi legelésző antilopot vett észre, amelyek közül az egyik alig száz lábnyi távolságra tartózkodott a kis ligettől. Tarzan megfeszitette iját. Puzdrájából nyilvesszőt vett elő és nesztelenül az antilophoz legközelebb eső fa mögé surrant. A törpék csapata közvetlen közelében tartózkodott, de abban a pillanatban, amikor a tiszt meglátta a vadat, megállottak, nehogy elriasszák az állatot. A törpéknek sejtelmük sem volt a nyillövészetről és azért nagy érdeklődéssel figyelték a majomember minden mozdulatát. Látták, amint egy nyilveszőt illeszt az ijra, visszahuzza annak hurját, majd pedig könnyü mozdulattal elereszti. Látták, amint az antilop felugrott a lövés nyomán melyet egy másik, majd egy harmadik nyilvessző is követett, majd pedig Tarzan a zsákmány után iramodott. De nem kellett attól tartania, hogy az megszökik előle, mert amikor a második nyilvessző is testébe furódott, az antilopbak térdre bukott és mire Tarzan utolérte, már kiszenvedett. A törpe harcosok, akik nyomon követték Tarzant, most már tudták, hogy nincs többé szükség óvatosságra, körülvették az antilopot, miközben nagy izgalommal vitatkoztak. Tarzan eddig még nem látta őket ilyen felindult állapotban. Érdeklődésük észrevehetően a halált osztó nyilvesszőkre irányult, amelyek olyan könnyüszerrel leteritették a hatalmas állatot, miután ők az antilopbakot olyan nagynak látták, mint mi az óriási elefántot. Amikor észrevették, hogy a majomember figyeli őket, rámosolyogtak és összedörzsölték tenyereiket, amiből Tarzan azt következtette, hogy a maguk módja szerint tapsolnak.

Miután Tarzan összeszedte és visszahelyezte nyilvesszőit, jelbeszéddel elkérte a parancsnoktól tőrét. A törpe egy pillanatig habozott és társai várakozóan tekintettek reá, de azután kihuzta kardját és a majomember felé nyujtotta. Tarzan az antilop hátsó combjából kivágott egy darabot, a hust felszeletelte és mohón falni kezdte. A törpék megrettenve nézték a müveletet és amikor Tarzan megkinálta őket a nyers hussal, nem fogadták el a hust, hanem elhuzódtak Tarzantól. Ez nem tudta, hogy mi az oka elutasitó magatartásuknak, de sejtette, hogy erős ellenszenvvel viseltetnek a nyers hus fogyasztásával szemben. Később megtudta, hogy ellenszenvük abból a meggondolásból eredt, hogy csak azok a lények falták föl a törpéket, amelyek nyers hust is fogyasztottak. Amikor tehát látták, hogy óriási barátjuk nyers hust eszik, ebből a tényből csak azt a következtetést vonhatták le, hogy ha az még éhesebb lenne, akkor őket is felfalná.

Tarzan lenyuzta az antilop bőrét és a hus egy részét az állatbőrbe göngyölte, a bőrt hátára erősitette és a csapat folytatta utját. A harcosok most már zavarodottnak látszottak és beszélgetésük közben gyakran gyanakodó pillantásokat vetettek a majomember felé. Az a kérdés izgatta őket, vajjon elvezethetnek-e népük lakóhelyére ilyen hatalmas termetü husevőt, aki sebtében elfogyasztott ebédje alatt egy felnőtt törpe nagyságának megfelelő mennyiségü nyers hust evett meg.

Alkonyodott már, amikor Tarzan a messze távolban szimetrikus, kupola alaku kis dombokat vett észre és később, amint e dombok felé közeledtek, látta, hogy antilopokon lovagló törpe harcosok csapata közeledik feléjük. Miután magassága révén ő jobban áttekintette a vidéket, sokkal előbb vette észre a közeledő harcosokat, mint az előtte lovagló törpék. Jelekkel igyekezett megértetni a parancsnokkal társai közeledését, de a törpék a közbeeső dombok miatt még nem láthatták a távolban lévő csapatot. Tarzan erre lehajolt és mielőtt még a tiszt fölfedezhette volna szándékát, az antilopot és a lovast hatalmas tenyerére vette és a magasba emelte. A törpe harcosokon egy pillanatra megdöbbenés lett urrá. Kardjaik kirepültek hüvelyeikből, harci kiáltásokat hallattak, sőt még a Tarzan tenyerén lévő bátor kis törpe is kirántotta miniatür kardját. De a majomember barátságos mosolya mindnyájukat megnyugtatta és a tiszt csakhamar megértette, hogy Tarzan miért emelte a magasba. Lekiáltott a földön várakozó társainak és magatartásukból a majomember azt következtette, hogy a közeledő csapat a kiséretét alkotó törpék törzséhez tartozott. Néhány perc mulva feltevése igaznak is bizonyult, amikor többszáz barátságos, kiváncsi törpe özönlötte körül. Közöttük volt a vezér is, akit ő szabaditott ki az Alalus asszony fogságából és akit barátságos kézszoritással üdvözölt. Most tanácskozás kezdődött, a majomember kiséretének parancsnoka, a nagyobb csapattest vezetője és néhány idősebb harcos között. Arckifejezésükből és hanghordozásukból azt következtette, hogy komoly ügyet tárgyalnak és sejtette, hogy ez az ügy az ő személyével kapcsolatos, mert tanácskozás közben a törpék gyakran feléje pillantottak. Azt azonban már nem gyanitotta, hogy a tisztek a Tarzant kisérő csapat parancsnokának jelentését vitatták meg, mert a jelentés szerint hatalmas termetü vendégük nyers hust evett és ez a körülmény esetleg sulyos veszedelmet jelenthetett a törpék népére.

Vezérük, a fiatal parancsnok azonban emlékeztette társait, hogy az óriás bizonyára nagyon éhes volt s ezért evett meg olyan nagymennyiségü nyers hust, viszont nem szabad elfelejteni, hogy órákon keresztül menetelt a törpe harcosok kisszámu csapatával, utközben közvetlen közelükben tartózkodott, de azért egyiküket sem bántotta. Miután igy meggyőzte őket Tarzan barátságos szándékáról, a lovasok tömege most már minden halogatás nélkül elindult a dombok irányába, amelyek már csak néhány mérföldnyi távolságra voltak tőlük. Amikor közelebb értek, Tarzan észrevette, hogy a dombok között számtalan apró emberke mozog és csakhamar kivehette azt is, hogy ezek az emelkedések, amelyek messziről domboknak látszottak, tulajdonképpen kis kövekből emelt épületek voltak. Nyilvánvaló volt, hogy ezeket az épületeket maguk a törpék épitették és a házak között közlekedő törpék százai munkások lehettek, mert a törpék egyik hosszu sora, amely a föld mélyébe nyiló lejáratból bukkant elő, egy félig elkészült dombszerü épület felé tartott, amelyet valószinüleg éppen most épitettek. Viszont a törpék egy másik sora, mely semmiféle terhet nem cipelt, ellenkező irányban haladt és egy másik lejáraton keresztül eltünt a föld mélyében. Mindkét sor törpe mellett bizonyos távolságban felfegyverkezett harcosok haladtak és fegyveresek által őrzött törpék sora kigyózott más dombszerü épitkezések körül is. A kis embereknek ez a hosszu sorban való sürgés-forgása a majomembert dolgozó hangyák nyüzsgésére emlékeztette.

Ska, a saskeselyü kényelmesen repült az Ugogo folyó jobbpartja fölött és nagy köröket irt le a levegőbe. A nyakáról lecsüggő medaillon amely szikrázott a napfényben, repülés közben már nem zavarta, csak a földön való járás közben okozott neki kényelmetlenséget. Ilyenkor rálépett a medaillonra és igyekezett letépni nyakáról, de már régen abbahagyta a reménytelen küzdelmet és beletörődött, hogy ördögi utitársától nem tud megszabadulni. Lent a földön észrevette Gorgonak az antilop-baknak mozdulatlan tetemét, amely már kész csemegének kinálkozott számára. A nagy madár leszállt egy közeli fára. Mindent rendben talált, ellenség sehol nem mutatkozott. Ska elégedetten lecsapott az elhullott állat tetemére.

Több mérföldnyi távolságban ettől a helytől egy nagy fehér ember egy kis néger leánnyal sürü bokor mélyébe surrant be. A férfi egyik keze rátapadt a leány szájára, a másik keze pedig kést szegzett a leány szivének. A férfi nem a leányt figyelte, hanem a sürü lombokon keresztül a vadállatok által vágott csapást kémlelte, amelyen két fekete harcos nyomult előre. A két néger harcos Uhhának, a varázslódoktor lányának közvetlen közelében tartózkodott. A két közeledő vadász Obebe falujából való volt, de Uhha nem mert kiáltani, mert akkor Miranda késének hegye átütötte volna ifju szivét. Igy tehetetlenül hallotta közeledő, majd távolodó lépteik zaját és amikor hangjuk elhalt a távolban, a spanyol fölemelkedett és ismét kiráncigálta az ösvényre, ahol folytatták végtelen és reménytelen vándorlásukat az őserdőben.

A hangya-emberek falujában Tarzan meleg fogadtatásban részesült és miután elhatározta, hogy egy ideig közöttük marad, hogy tanulmányozza szokásaikat, nekiállott, hogy - mint mindig, valahányszor ismeretlen nép közé került, - a lehető legrövidebb idő alatt elsajátitsa nyelvüket. Miután már több nyelvet beszélt és számos nyelvjárást ismert, nem okozott neki nehézséget megtanulni a törpék nyelvét. Ennek következtében aránylag rövid idő alatt meg tudta már érteni vendéglátóit és ki tudta előttük fejteni gondolatait. Amint megtudta, a törpék először ugy vélték, hogy ő is az Alalusok fajtájából való és igy abban a hiszemben voltak, hogy máskép mint jelbeszéddel, nem érintkezhetnek vele. Éppen azért nagyon megörültek, amikor kiderült, hogy az övékhez hasonló hangokat tud hallatni és amikor tudtukra adta, hogy meg akarja tanulni nyelvüket, királyuk, Adendrohahkis több tanitót bocsátott rendelkezésére és kiadta a parancsot, hogy minden alattvalója, akivel az óriás érintkezésbe kerül, köteles segiteni őt a törpék nyelvének elsajátitásában. Adendrohahkis különös jóindulattal viseltetett a majomember iránt, mert az a törpe, akit Tarzan megmentett az Alalus asszony kezei közül, a király saját fia: Komodoflorensal volt. Ezért azután a király mindent elkövetett, hogy az óriás napjait minél kellemesebbé tegye városában. Tarzan a városon kivül egy magánosan álló nagy fa árnyas lombjai alatt ütötte fel szállását és száz rabszolga szolgálta fel számára az ebédet és a vacsorát. Valahányszor pedig a kupolaszerüen épült házak között járkált, egy lovascsapat vágtatott előtte, hogy megtisztitsa számára az uttestet, nehogy eltaposson néhányat a város polgárai közül. De Tarzan gondosan vigyázott vendéglátóira és egyikben sem tett kárt.

Miután elsajátitotta nyelvüket, sok érdekes dolgot tudott meg erről a különös népről. Komodoflorensal majdnem mindennap résztvett óriási vendége oktatásában és Tarzan tőle tanulta a legtöbbet. De szemei sem voltak tétlenek, mikor a város körül kóborgott. Különösen érdekes volt az aránylag nagy, kupolaszerü házak épitési módja. Ezek a házak nagyobbak voltak még Tarzannál is. Először is egyforma nagyságu és sulyu kövekkel kijelölték a ház területét. A kövek mindegyike ötven font sulyu volt. Két törpe rabszolga könnyüszerrel cipelte ezeket a kőtáblákat kötélből font hálókban és miután rabszolgák ezrei dolgoztak az épitkezéseknél, a munka gyorsan haladt. Miután a száz-százötven láb átmérőjü területet kijelölték, ezen belül mintegy tiz láb kiterjedésü kört vontak és mindkét körön egy nyilást hagytak, a négy világtáj irányában. Ez a négy rés a ház későbbi négy bejárata lett. A bejáratok falait ugyancsak hasonló nagyságu kőlapok jelezték, amelyeket az épitkezés megkezdésekor nyomban felállitottak, de ezeket a kőlapokat gondosan válogatták ki, hogy mindegyik egyforma nagyságu legyen. A kőlapokat szorosan egymáshoz illesztették. Ezután következett a folyosók és az első emelet szobáinak a megépitése. A szobák közötti távolságokat kőlapokkal töltötték ki. A folyosók három láb szélesek voltak - a normális nagyságu emberek méreteihez viszonyitva tizenkét láb szélességnek felelt meg ez a méret, - mig a szobák nagysága rendeltetésük szerint változott. Az épület köralaku nyilás körül emelkedett és az udvar átmérője tiz láb volt.

Adendrohahkis király palotájának átmérője kétszázhusz láb volt, magassága száztiz láb, emeleteinek száma harminchat és nyolcvanezer törpe fért el benne. A városnak még tiz hasonló, dómszerü épülete volt, de mindegyik kisebb a király palotájánál és összesen ötszázezer embernek adtak szállást, akiknek kétharmadrésze rabszolga volt. Ezekből kerültek ki a kézmüvesek és az uralkodó osztály szolgái. Félmillió másik rabszolga, a városépitő napszámosok, a földalatti helyiségekben laktak, a kőbányákban, ahonnan az épitkezésekhez szükséges követ bányászták. A munka előrehaladásával ezeknek a bányáknak a lejáratait és helyiségeit gondosan kiépitették és faálványokkal támasztották alá és igy ezek a helyiségek kényelmes szállást nyujtottak a rabszolgáknak, miután a város köves talajon épült, a földalatti helyiségek szárazak voltak és igy a rabszolgák egészségi szempontjából nem látták kárát annak, hogy a föld mélyében kellett lakniok. A dómszerü épületeket szellőztető készülékekkel szellőztették és minden emeleten sürün egymás mellett sorakoztak az ablakok, amelyeken sok fény és levegő jutott be a szobákba. De azért a házakat, különösen pedig a homályosabb szobákat, nagy, lassan égő füstnélküli gyertyákkal világitották.

Tarzan nagy érdeklődéssel figyelte az éppen akkor folyó uj épitkezést, miután egyetlen alkalom volt ez számára, hogy belülről is láthassa ezeknek az érdekes emberi kaptáraknak a beosztását. Gyors tempóban igyekezett elsajátitani Komodoflorensaltól és barátaitól nyelvük titkait is és miközben vendéglátói nyelvét tanulta, egész sereg érdekes dolgot tudott meg róluk. Mint megállapitotta a rabszolgák hadifoglyok vagy pedig hadifoglyok leszármazottai voltak. Némelyik rabszolgának ősei már sok generáción fölfelé is rabszolgák voltak, ugy hogy származásuk teljesen elmosódott és Adendrohahkis király városa, Trohanadalmakus éppen olyan teljes jogu polgárainak tekintették magukat, mint a nemesség. A rabszolgák második generációját már jóindulattal kezelték s nem dolgoztatták agyon. Az uj hadifoglyokat és gyermekeiket azonban a napszámosok kasztjába osztották be és a lehető legnagyobb munkateljesitményeket követelték meg tőlük. Ezek voltak a bányászok, a házépitők és több mint ötven százalékuk valósággal belepusztult a megerőltető munkába. A rabszolgák második generációjánál azonban már megkezdték a gyermekek nevelését és azokat, akiknél magasabbrendü munka elvégzésére alkalmas képességet fedeztek föl, a kőbányákból nyomban áthelyezték a dómszerü épületekbe, ahol már sokkal jobb anyagi viszonyok között élő középosztály életkörülményei közé kerültek. A rabszolgák azonban más módon is kikerülhettek a kőbányákból, még pedig házasság utján, illetőleg, ha az uralkodó osztály valamelyik tagja házastársat választott közülük. Érdekes, hogy ebben a közösségben, amelyben az osztályöntudat a nép egyik legjellemzőbb tulajdonsága volt és az osztály-különbségek fenntartásához görcsösen ragaszkodtak, ilyen házassági kapcsolat teremtése nem jelentett üldöztetést az alsóbb osztály tagjai számára, akik ilyen házasság révén a felsőbb társadalmi osztályhoz tartozó házastárs kasztjába emelkedtek.

- Ez a dolog a következőképpen áll, Adendrohahkis Fiának Megszabaditója: Hosszu idővel ezelőtt, amikor Trohanadalmakus városában Klamataamorosal király uralkodott, Veltopishagonak, Veltopismakus város királyának harcosai megtámadták a mi szép városunkat és e harcban őseink hadseregét szinte teljesen megsemmisitették. Férfiak és asszonyok ezreit hurcolták el rabszolgaságba és csak az mentett meg bennünket a teljes pusztulástól, hogy saját rabszolgáink önfeláldozó módon vállalták uraik megvédését. Klamataamorosal, akihez családfámat visszavezetem, a front legveszélyeztetettebb részén harcolt, miközben megfigyelte, hogy rabszolgáink milyen nagy erőt tudnak kifejteni a harcban. Erősebbek voltak a két ellenséges város harcosainál és ugy látszott, mintha sohasem fáradnának ki az öldöklésben, mialatt a nemesi családokból származó harcosok, noha nagyon bátran viselkedtek, alig néhány percnyi küzdelem után teljesen kimerültek. A csata után Klamataamorosal összehivta fővezéreit - illetőleg azokat, akik tulélték a mészárlást és nem estek fogságba - és kifejtette előttük, hogy vereségünk oka nem az ellenség haderejének tulereje volt, hanem saját harcosaik testi gyengesége. Megkérdezte véleményüket, mi lehet ennek az oka és hogyan lehetne ezt a sulyos bajt orvosolni. Csak megsebesült és a nagy vérveszteségtől elgyengült legfiatalabb tisztje tudott elfogadható magyarázatot adni erre a kérdésre és rámutatott a segités módjára is. Ez a tiszt felhivta a király és a többiek figyelmét arra a tényre, hogy a Minunianok népének faja, amelyből városunk lakossága származik, ősrégi faj volt és generációkon át nem keveredhetett idegen vérrel, miután a törzs tagjainak szigoruan tilos volt kasztjukon kivül házasodni. Ezzel szemben azonban rabszolgáik, akiket Minuni többi városaiból zsákmányoltak, vegyes házasságot köthettek, aminek az eredménye az volt, hogy a rabszolga ivadékok erős, megtermett emberek lettek, mialatt egymás közt házasodó uraik elsatnyultak. Ez a tiszt rábeszélte a királyt, hogy adjon ki rendeletet, amelynek értelmében a harcosok kasztjába emelnek minden rabszolgát, akit ennek a kasztnak a tagja - akár férfi, akár nő - házastársul kiválaszt. De a terv még tovább is ment és kényszeriteni akart minden harcost, hogy legalább egy feleséget rabszolgáik közül válasszanak ki. Ez a szentségtörő terv természetesen hangos és elkeseredett tiltakozást váltott ki, de Klamataamorsal csakhamar átlátta ennek az elgondolásnak a helyességét és nemcsak hogy kibocsátotta a rendeletet, hanem első volt, aki rabszolganőt vett el feleségül és a király példáját azután mindenki igyekezett követni. Már a legközelebbi generációnál bebizonyosodott az uj rendszer helyessége és a következő generációk már felülmulták Klamataamorosal várakozását, jelenleg pedig Trohanadalmakus városának népe a Minuniak legerősebb, legharciasabb törzsét jelenti.

- Veltopismakus, ősi ellenségünk volt az első város, amely átvette tőlünk ezt az uj rendszert, miután az uj házassági törvényről tudomást szerzett orozva elfogott rabszolgáinktól. Ők azonban több generációval elmaradtak mögöttünk a fejlődésnek ezen az utján. Most már Minuni minden városában a harcosok rabszolgaasszonyokkal házasodnak. És miért is ne házasodnának? Rabszolgáik kivétel nélkül más városok harcos kasztjaiból származnak, miután harcos őseiket foglyul ejtették. Mi mindnyájan ugyanannak a fajnak a leszármazottjai vagyunk, ugyanazt a nyelvet beszéljük és lényeges tulajdonságaink is megegyeznek. Az idők során bizonyos változások történtek a házastársak megválasztásának ez uj rendszere terén és most már gyakran előfordul, hogy az egyik város háborut indit a másik ellen, kizárólag abból a célból, hogy hatalmába keritse ennek nemes polgárait és legszebb asszonyait.

Őseink betegségeket és gyengeelméjüségeket hagytak örökül utódaikra. A rabszolgák uj, friss, életerős vére megtisztitotta ereinket és ez a körülmény megváltoztatta társadalmi felfogásunkat is. A multban a rabszolga asszony és a szabad harcos gyermeke minden kasztból kitaszitott pária volt, az utolsók között is a legutolsó, mig most a legmagasabb társadalmi osztályba emelkedik, amióta erkölcstelenség számba megy, ha a királycsalád valamelyik tagja nem rabszolganőt vesz feleségül.

- És te is egy másik várossal vivott harcban szerezted feleségedet? - kérdezte Tarzan.

- Én még nőtlen vagyok, - felelte Komodoflorensal. - Éppen most készülünk fel, hogy háborut inditsunk Veltopismakus városa ellen, mert a rabszolgáktól ugy értesültünk, hogy a város királyának leánya a világ legszebb teremtése. Janzarának hivják és miután nekem nem vérrokonom, vagy legalább is igen távoli rokonságban vagyunk egymással, alkalmas feleség lesz Adendrohahkis király fia számára.

- Honnan tudod, hogy a királylány nem vérrokonod? - szakitotta félbe a majomember.

- Mi éppen olyan pontosan számontartjuk Veltopismakus és a többi szomszédos város királyi családjának személyi adatait, mint a saját magunk családját. Értesüléseinket hadifoglyainktól szerezzük, rendszerint azoktól, akiket alattvalóink házastársakul választanak. Veltopismakus város királyai több generáción át nem voltak elég hatalmasak, vagy szerencsések ahhoz, hogy erőszak utján királyi hercegnőket zsákmányolhassanak a mi családunkból, noha ezt szüntelenül megkisérelték, de miután vállalkozásaik eredménytelenül végződtek, kénytelenek voltak házastársaikat más és gyakran távoli városokból szerezni. Veltopismakus mostani uralkodója, Elkomoelhago, Janzara hercegnő apja, feleségét, a hercegnő édesanyját egy tőlünk messzefekvő városban szerezte, amely a történelem folyamán még soha nem zsákmányolt rabszolgákat Trohanadalmakus városától és emberemlékezet óta a mi harcosaink nem keresték fel ezt a várost. Janzara tehát ideális feleség lesz számomra.

- De hát hogy állunk a szerelemmel? - érdeklődött Tarzan. - Mi történik, ha például nem tetszetek meg egymásnak?

- A hercegnő fiut fog nekem szülni, aki egyszer majd Trohanadalmakus királya lesz és ez minden, amiről köztünk szó lehet.

Mialatt a Veltopismakus városa ellen tervezett hadjárat előkészületei folytak, Tarzannak volt ideje a magános szemlélődésre is. Ezeknek a törpéknek az aktivitása szünet nélkül ébren tartotta érdeklődését. Megfigyelte a szinte csodálatos gyorsasággal épülő uj dómok felé sulyos terheket cipelő rabszolgák végtelen sorait, vagy pedig elkalandozott a városokon kivül lévő farmok között, ahol rabszolgák müvelték a termékeny földeket. Antilopok által vontatott apró ekékkel szántották a földet, miután ezek a törpe antilopok voltak teherhordó állataik is. Ha a rabszolgák a hadifoglyoknak még első, vagy második generációjához tartoztak, állandóan fegyveres harcosok őrizték őket, nehogy menekülést kisérelhessenek meg, vagy föllázadjanak. A harcosok azonban egyuttal védték is őket a vadállatoktól és más ellenségekkel szemben, miután a rabszolgák nem viselhettek fegyvert és igy veszedelem esetén nem védhették meg magukat. Az első, vagy második generációhoz tartozó rabszolgákat könnyü volt felismerni majdnem térdig érő, élénkzöld tunikájukról, amely osztályuk tagjainak egyetlen ruhadarabja volt és amelynek mindkét oldalán fekete jelvény hirdette, hogy a rabszolga melyik városban született és hogy jelenleg kinek a tulajdonában áll. A közmunkáknál foglalkoztatott rabszolgák Adendrohahkis király tulajdonába tartoztak, de kint a földeken is sok család végeztette el munkáját rabszolgáival.

A városban sokezer, különböző foglalkozást üző, fehér tunikát viselő rabszolgát lehetett látni. Ezek gazdáik antilopjait sétáltatták, felügyeltek az alacsonyabb rangu rabszolgákra és teljesen szabadon foglalkozhattak üzleteikkel. De éppen ugy, mint a többi rabszolgák, ezek is csak egy darabból álló ruhát és ugyanolyan durva szandált viseltek, mint alsóbbrendü társaik. Hátukon és mellükön vörösszinü jelvények hirdették tulajdonosaik nevét. A zöld tunikát viselő rabszolgák második generációja ugyancsak vörös jelvényt viselt, miután ezek már a városban születtek és ezért már a város polgárainak tekintették őket. A magasabb kaszthoz tartozó rabszolgák tunikáján még egy másik kisebb alaku ismertetőjel is volt látható. Ez az egyik, vagy mindkét vállon, vagy pedig az ujjon viselt kis jelvény volt, amely a rabszolga foglalkozását jelezte. Lovász, inas, lakáj, szakács, fodrász, arany és ezüstmüves, fazekas került ki közülük, a vállukon, vagy karjukon levő jelvényekről bárki fölfedezhette foglalkozásukat és mindegyikük testestől-lelkestől urához tartozott, aki köteles volt élelmezésükről gondoskodni, de ezzel szemben a rabszolgák munkájának minden gyümölcse kizárólag őt illette meg.

Egy-egy katonacsaládnak a gazdagságát az arany és ezüst diszek sokasága jelentette és ezért a szolgai és háztartási munkákat végző rabszolgákon kivül olyan rabszolgákat is tartottak, akik ügyes arany és ezüstmüveseknek bizonyultak. Voltak családok, amelyek földmüveléssel, vagy törpe antilopok tenyésztésével foglalkoztak. De abban mind megegyeztek, hogy minden munkát rabszolgáikkal végeztettek. Egyetlen kivétel volt a foglalkozások között a lovaglásra nevelt antilopok nyereg alá törése. A közfelfogás szerint annak a munkának az elvégzése nem sértette a harcosok osztályának méltóságát, sőt éppen ellenkezőleg, ezt nemes emberekhez méltó munkának tekintették. Még a király fia is sajátmaga törte be antilopját.

Tarzan buzgó szemlélődéssel töltötte napjait a törpék városában. Állandóan visszatérő kérdéseire, hogyan juthatna ki ebből az óriási tüskékkel boritott erdőségből, vendéglátói mindig azt válaszolták, hogy a tüskés erdőségbe nem lehet behatolni és teljesen fölösleges is ezt megkisérelnie, miután a világegyetemről való képzetük arra a szük területre korlátozódott, amelyet szemükkel beláttak: a tüskés fákkal körülvett dombok, völgyek és erdőségek vidékére. Ilyen apró teremtések számára a tüskék erdeje valóban áthatolhatatlan volt, dehát Tarzan nem tartozott a törpék közé. Szüntelenül kutatta a menekülés lehetőségeit, igaz ugyan, hogy nem nagyon sietett megkisérelni az erdőségen való áthatolást, mert a Minunianok népét érdekes és vonzó embereknek találta és napjait kellemes semmitevésben töltötte Trohanadalmakus városában.

De egy nap, kora reggel, amikor a hajnal sápadt fénye megjelent a keleti égen, váratlan esemény zavarta meg nyugalmát.

Az ifju Alalus, az Első Asszony fia keresztülkutatta az erdőt a majomember után, aki először ébresztett fel elvadult lelkében valami, a szeretethez hasonló érzést. De a majomembert nem találta meg. Ehelyett azonban összetalálkozott két másik fiatal Alalus himmel és most már - amint ez szokása volt ezeknek a védtelen teremtéseknek - összeálltak és hármasban vadászgattak. Uj ismerősei alig mutattak érdeklődést az Alalus fiu különös fegyverzete iránt, ők megelégedtek egy bottal és egy kőből készitett késsel. Táplálékuk elsősorban gyümölcs, dió, édesgyökér volt, de az Első Asszony fia nem elégedett meg ezzel a táplálékkal. Sok madarat ejtett el, sőt később egy antilopot is, miután napról-napra egyre nagyobb hozzáértéssel kezelte az ijat és a dárdát. Miután gyakran sokkal több hust szerzett, mint amennyit saját maga el tudott fogyasztani, a maradékot átengedte két társának, akik erre állandó kisérőiül szegődtek, legalább is addig az ideig, amig föl nem bukkan előttük egy ijesztő Alalus nőstény, hogy megzavarja idillikus együttlétüket és egyiküket elhurcolja házába. A két fiatal Alalus most már kissé csodálkozott az Első Asszony fián, mert észrevették, hogy igen sokban különbözik tőlük, és minden más Alalus himtől is. Fejét magasabban tartotta és tekintete nem volt olyan félénk és alázatos. Határozottabban és kevesebb óvatossággal járkált az erdőben. De azért valószinüleg gunyosan mosolyogtak magukban, ha arra a kikerülhetetlenül közelgő pillanatra gondoltak, amikor megjelenik egy durva, kegyetlen Alalus asszony, leüti buzogányával az Első Asszony fiát és hajánál fogva elvonszolja barlangja felé.

Egy napon azután ez az eset is bekövetkezett, vagy legalább is elképzelésük részben valóra vált. Az erdő egy tisztásán ugyanis váratlanul szembetalálkoztak egy hatalmas termetü Alalus asszonnyal. A két fiatal him, akik az Első Asszony fiát kisérték futásnak eredtek, de amikor elérték az erdő sürüjét, visszafordultak, hogy meggyőződjenek arról, vajjon az asszony üldözi-e őket és hogy mi történik társukkal. Nagy meglepetésükre azt látták, hogy az asszony nem követheti őket, társuk pedig nem menekült el, hanem kihivó módon farkasszemet nézett a nősténnyel és jelbeszéddel értésére adta, hogy ha nem fordul vissza, megöli. Micsoda szörnyü butaság! Ugylátszik hirtelen elvesztette az eszét. Arra nem gondoltak, hogy a fiatal Alalus tettét bátorságnak tulajdonitsák. A bátorság az asszonyok tulajdonsága volt. A him élete állandó menekülésben telt el a reá leskelődő veszedelmek és fajtája nőstényei elől.

De azért a két fiatal Alalus hálás volt társának, mert ennek a váratlan fellépése megmentette őket, miután az asszony csak egyet akart elfogni közülük és most már ez a him az Első Asszony fia lesz, aki esztelen módon kihivja a nőstény haragját.

Az asszony, aki szokatlannak találta, hogy egy him annyi bátorságot vegyen magának, hogy kétségbevonja az ő jogait, meglepetéssel és felháborodással fordult a fiatal Alalus felé. Meglepetése arra késztette, hogy a himtől husz lépésnyi távolságban megálljon és dühében kirántotta az egyik, övében csüggő parittyakövet. Ez okozta vesztét. Az Első Asszony fia, aki ekkor nyilvesszőjét már ijába illesztette, nem volt kiváncsi az asszony további tervére, hanem amint az asszony ujjai megforgatták a bőrszijjat, amelynek végén a parittyakő volt, arcvonalába emelte az ijat és kiröpitette a nyilvesszőt. Két társa, akik védelmet nyujtó fák mögül lesték a jelenetet, azt látták, hogy az asszony teste megmerevedik, arca eltorzul a fájdalomtól, görcsösen szoritja a bőrszijjat, majd térdre esik és elterül a földön, ahol teste vonaglik még egy ideig, azután mozdulatlanul elnyulik. Ekkor kimerészkedtek rejtekhelyükből és csatlakoztak az Első Asszony fiához, aki áldozatához lépett és kihuzta szivéből a nyilvesszőt. A meglepetéstől félig kábultak voltak és hitetlenül bámulták a nőstény holttestét, azután pedig arcukon szinte a borzalom és a tisztelet kifejezésével nézték társukat. Gondosan megvizsgálták az ijat és a nyilvesszőket, azután ismét az asszony mellén ejtett sebet. Mindez nagyon meglepő volt számukra. Az Első Asszony fia pedig büszkén fölvetette fejét és keble dagadt a dicsőségtől. Eddig még fajtájának himjei soha nem kerülhettek olyan helyzetbe, hogy a hős szerepét játszhassák és ő most alaposan kiélvezte ezt a szerepet. De még jobban akarta fokozni társai csodálatát. Az asszony holttestét egy közeli fához vonszolta, ülő helyzetben a fatörzshöz támasztotta, azután husz lépésnyi távolságra eltávolodott a fától, intett társainak, hogy gondosan figyeljék mozdulatait, majd fölemelte nehéz dárdáját, a célpontul szolgáló asszony holtteste felé hajitotta és a holttestet a fához szögezte vele.

A másik kettő nagy izgalomba jött a látványra. Az egyik meg akarta próbálni a dárdavetést és amikor elhibázta a célt, a másik került sorra. Később meg akarták ismerni az ij és a nyillövést az asszony holttestén és csak akkor hagyták abba a tanulást, amikor már nagyon éhesek voltak. Az Első Asszony fia megigérte társainak, hogy megtanitja őket az övéhez hasonló fegyverek készitésére is.

Sorsdöntő pillanat volt ez az Alalusok történetében, noha ez a három fiatal him egyáltalán nem gondolt erre, amint hogy a barlangjaikba visszatérő sokszáz Alalus asszony sem sejtette ezen az éjszakán, hogy egyeduralmukon milyen rést ütött az Első Asszony fiának nyilvesszője.

Tarzan tartózkodása Trohanadalmakus városában váratlanul egészen más formát öltött és a leghihetetlenebb eseményekre vezetett.

A majomember a város mellett álló nagy fa alatt füből készült ágyán töltötte az éjszakákat. Egy alkalommal, amikor a hajnal már hessegetni kezdte az éjszaka árnyait a keleti égen, különös tompa zaj ébresztette fel. Eleinte azt hitte, hogy ez a távoli dobogás a föld mélyéből hallatszik. Alig kivehető hang volt ez, amit normális ember nem hallott volna meg, ha fülét szorosan a földre illeszti még akkor sem, ha előzőleg figyelmeztetik erre a hangra. De Tarzan rögtön észrevette, hogy ez a távoli tompa dübörgés egészen más volt, mint az éjszaka megszokott hangjai és ezért már álmában tudtára ébredt e hangok jelentőségének. Miután felébredt, figyelmesen hallgatódzott. Csakhamar rájött, hogy a hang nem a föld mélyéből tör elő, hanem a föld felszinén közeleg feléje. Egy pillanatig tanácstalanul állott a rejtéllyel szemben, de azután egy gondolat cikázott át agyán és talpra ugrott. Adendrohahkis király palotája száz yardnyi távolságban volt tőle és gyors léptekkel a palota felé indult.

Adendrohahkis király palotája 100 yardnyi távolságban volt attól a fától, amely alatt aludt és lépteit a palota felé irányitotta. Az épület déli bejárata előtt apró termetü őr állitotta meg.

- Közöld királyoddal, - utasitotta a majomember a törpét - hogy Tarzan sok közeledő antilop lábdobogását hallja és ha csak nem téved, mindegyik antilop ellenséges harcost hoz.

Az őr megfordult és bekiáltott a folyosóra, mire egy tiszt és több harcos sietett ki a palotából. Mikor Tarzant meglátták, megtorpantak.

- A király vendége azt jelenti, hogy sok közeledő antilop lábdobogását hallja! - felelte az őr.

- A hangok ebből az irányból közelednek - felelte a majomember és nyugat felé mutatott.

- Verjétek fel nyomban Trohanadalmakus városát! Én majd a királyt értesitem.

Megfordult és visszarohant a palotába, mig a többiek a városba siettek, hogy értesitsék a lakosságot.

Hihetetlenül rövid idő alatt Tarzan mind a tiz dómszerü épületből harcosok ezreit látta kiözönleni. Mindegyik dómnak északi és déli kapui alól lovasok vágtattak elő, a keleti és nyugati kapubejáratokból pedig a gyalogos katonaság masirozott ki. A kivonulást a legkisebb zavar sem akadályozta. A mozgósitás katonai pontossággal és valószinüleg mindegyik csapat által alaposan begyakorolt védelmi terv szerint zajlott le.

Kisszámu lovascsapatok vágtattak a városból a négy világtáj felé. Ezek a felderitők voltak és mindegyik csapat legyezőalakban fejlődött ki, mihelyst kiértek a kupolás épületek közül, ugy hogy vékony vonalban bekeritették a várost. Ezek a csapatok a várostól előre kijelölt távolságban megálltak és az volt a feladatuk, hogy hirt hozzanak az előrenyomuló ellenségről. A felderitő csapatokat jóval nagyobb lovascsapatok követték, amelyek északi, déli, keleti és nyugati irányban fejlődtek fel, hogy a felderitő osztagok vonala mögött foglaljanak állást. Ezek a csapatok már elég erősek voltak ahhoz, hogy megállitsák az ellenség előrenyomulását, amig a lovasság főoszlopa, amelyet e fölvonulási terv szerint a kellő időben tudtak a legveszélyeztetettebb helyre vezényelni, meg nem érkezik.

Azután kivonult a katonaság zöme is, még pedig nyugati irányban, mert tudták, hogy az ellenség innen közeledik. Ezalatt a gyalogság is elindult négy zárt oszlopban észak, kelet, dél és nyugat felé és a nyugati irányban felvonuló hadoszlop volt a legerősebb valamennyi között. A gyalogos csapatok a város közelében helyezkedtek el, mig az épületek körül kisebb számu lovas és gyalogos haderő maradt tartalék céljából és Adendrohahkis király is e csapatok körében tartózkodott, hogy az események középpontjából irányithassa a város védelmét.

Komodoflorensal, a trónörökös átvette a lovasság főoszlopának a parancsnokságát. Ennek a haderőnek kellett először feltartani az előrenyomuló ellenséget. Ez a hadosztály hétezerötszáz emberből állott és állásai két mérföldnyi távolságban voltak a várostól, fél mérföldnyire az ötszáz emberből álló lovas felderitő osztag mögött. A négy világtáj irányában felsorakozott négy felderitő osztag összesen kétezer emberből állott. A várost körülvevő elővéd összesen tizezer emberből állott és ezek között az összeköttetést ötezer lovas előőrs tartotta fenn, akik félmérföldnyi távolságban a felderitő csapatok mögött, egymástól kétszáz lépésnyi távolságban sorakoztak fel és három mérföldnyi körzetben teljesen körülzárták a várost. A városban tizenötezer lovast tartottak vissza tartalék céljára.

Tarzan egyre nagyobb csodálattal bámulta a törpék előkészületeit a város védelmére. A csapatok soraiból nem hallatszott kiáltozás, vagy éneklés, de minden harcos arcáról határozott elszántságot olvashatott le. Nem volt itt szükség harci kiáltásokra és himnuszokra, hogy bátorságot öntsenek a gyengékbe, mert ebben a hadseregben nem voltak gyengék.

Az előrenyomuló Veltopismakusianok csapatainak lábdobogása elhallgatott. Felderitőik valószinüleg rájöttek, hogy tervük megbukott, támadásuk már nem érné meglepetésként a várost. Vajjon megváltoztatták a támadás tervét, vagy pedig csak rövid időre állitották meg főhaderejüket, hogy az uj helyzet következményeit megvitassák? Tarzan megkérdezte egy mellette elhaladó tiszttől, vajjon az ellenség nem mondott-e le végkép a város megtámadásáról? A tiszt mosolyogva rázta fejét:

Amint Tarzan végigjáratta szemeit a felkelő nap fényének sugaraiban fürdő városon, észrevette, hogy az épületek ablaknyilásaiban is egy-egy harcos áll, mellettük nagyszámu rövid lándzsa volt fölhalmozva, mögöttük pedig kis kerek kődarabok kupakja emelkedett. A majomember mosolyogva gondolta:

- Ezek minden elképzelhető lehetőséggel számolnak. De mi történik a kőbányák rabszolgáival? Vajjon nem használják fel ezek az első kinálkozó alkalmat arra, hogy uraik ellen forduljanak?

Ismét a tiszthez fordult és erre vonatkozólag is kérdést intézett hozzá. A tiszt a legközelebbi kőbánya bejárata felé mutatott, ahol Tarzan sokszáz fehér tunikás rabszolgát látott, akik éppen kőtörmelékeket halmoztak föl, mig egy csapat gyalogos katona kényelmesen támaszkodott lándzsáira, tisztjeik pedig a rabszolgák munkáját irányitották.

A kőbánya bejáratának belső részén egy másik csapat tartózkodik, - magyarázta a tiszt Tarzannak. - Ha az ellenség behatol a városba és a kőbánya külső részén tartózkodó csapatot az épületekbe kergeti, felkoncolja, vagy elfogja, a kőbánya belső őrsége még akkor is egy egész hadsereget tud feltartóztatni, mert a szük bejáraton keresztül egyszerre csak egy ember intézhet támadást ellenük. Rabszolgáink tehát biztonságban vannak, ha csak a város el nem esik, de emberemlékezet óta ilyen még egyik Minunian várossal sem történt meg. A legnagyobb eredmény, amire a Veltopismakusianok számithatnak az lehet, hogy néhány hadifoglyot ejtenek, de kétségtelen, hogy legalább ugyanannyi harcost fognak el a mi csapataink az ő soraikból. Ha meglepetésszerü támadásuk sikerrel járt volna, akkor benyomulhattak volna valamelyik épületbe és nagy zsákmánnyal, valamint sok asszonnyal térhettek volna vissza városukba. Most azonban a mi haderőnk már fölfejlődött és igy még egy jóval nagyobb számu ellenség sem jelenthet komoly veszedelmet a városra nézve. Véleményem szerint még arra sem fog sor kerülni, hogy gyalogságunkat kénytelenek legyünk harcba vetni.

- Ötezer ember teljesitett szolgálatot az épületek ablakaiban - felelte a tiszt. - Ötezer ember képviseli a tartalékot és ezekből válogatták ki a kőbányák őrségét is. A várostól egy mérföldnyi távolságban négy gyalogos hadoszlop állomásozik. A keleti, északi és déli irányban kivezényelt csapatok ezer-ezer emberből állanak, mig az a hadoszlop, amely nyugaton, ahonnan a támadást várjuk, foglalt állást, kétezer harcosból áll.

- Azt gondolod tehát, hogy a város belterülete nem lesz hadszintér? - kérdezte Tarzan.

- Ugy van. A szerencsések ma azok, akik az élen álló lovascsapatoknál szolgálnak, mert őnekik feltétlenül kijut a harcból. Nem hinném, hogy a gyalogos katona ma kénytelen lesz kardot rántani, vagy lándzsát törni. De ez az eset a leggyakoribb. A harc dicsősége mindig a lovasságnak jut ki.

- Amint szavaidból kiveszem, te szerencsétlennek érzed magad, amiért nem lovascsapatnál teljesitesz szolgálatot. Hát nem tudod áthelyeztetni magad valamelyik antilopos csapattesthez?

- Nekünk minden fegyvernemben szolgálnunk kell - magyarázta a tiszt. - Tulajdonképpen mindnyájan lovaskatonák vagyunk, kivéve, ha a város védelmére kerül a sor és ezért minden egyes katonát a lovasságnál eltöltött öt hónapi szolgálat után négy hónapi szolgálattételre a gyalogos csapathoz osztanak be. Minden uj hold éjszakáján ötezer ember kerül át más fegyvernemhez.

Tarzan elfordult a tiszttől és a sikságon keresztül nyugat felé kémlelt. Jól láthatta a közelebb álló csapatokat, amelyek az ellenséget várták. Még a tőle két mérföldnyi távolságban álló lovassági főhadoszlopot is kivehette, olyan sok emberből állott ez a haderő. De a távolabb elhelyezett előőrsöket és elővédeket már nem tudta felfedezni a messzeségben. Amint dárdájára támaszkodva szemlélte ezt a páratlanul érdekes harci készülődést, kénytelen volt párhuzamot vonni az apró harcosok lelkesedése és saját fajának egyedei között. Ezeknél a törpéknél nem tapasztalhatott politikai visszaéléseket, helybeli tirannusok részéről hatalmi törekvéseket, és nem találkozhatott sötétagyu fantaszták esztelen terveivel sem, hogy saját személyüket felmagasztositsák és vagyonukat gyarapithassák. E törpék között csak a tiszta érzésekből fakadó hazaszeretetet tapasztalhatta, amelyet megacélozott az önvédelem sürgető szüksége. Tökéletes katonáknak és hősöknek bizonyultak ezek az apró emberek. Nem volt szükségük trombiták harsogására, sem pedig lelkesedésük mesterséges fokozására, ahogyan az ő világának vezetői küldik háboruba a harctól huzódozó embereket, akik nem tudják miért ragadnak fegyvert, akiket hazug propagandával csapnak be és az ellenség barbarizmusáról terjesztett hamis mesékkel tüzelnek fel.

Miután a felvonuló csapattestek elhagyták a várost, a nyugalom helyreállt és Tarzan felhasználva a kedvező alkalmat, felkereste Adendrohahkis királyt, aki magasrangu tisztjei körében antilopján ült. A király egyenruháját vékony aranylemezek boritották. Övében tőr és kés volt és fegyvereinek hüvelye is csillogott az aranytól és a szép drágakőberakásoktól. Csizmája térdéig ért, alsó karjait pedig csuklótól könyökéig páncél fedte. Ruházatát elegáns bőrsapka egészitette ki. Amint Tarzan eléje lépett, a király meleg barátsággal üdvözölte:

- A gárdakapitány jelenti, hogy te figyelmeztettél bennünket elsőnek a Veltopismakusianok közeledésére. Ismét mély hálára kötelezted ezzel Trohanadalmakus népét. Hogy róhatjuk le irántad való hálánkat?

- Te semmivel sem tartozol nekem, Trohanadalmakus királya. Ajándékozz meg barátságoddal és engedd meg, hogy csatlakozhassak nemesszivü fiadhoz, a trónörököshöz.

- Amig csak testem el nem enyészik az anyaföldben mindig barátod leszek, Tarzan - felelte kegyesen a király. - Menj, ahova akarsz és számomra nem lesz meglepetés, ha olyan helyre indulsz, ahol a veszedelmek közben kell bebizonyitani a férfiui bátorságot.

Ez volt az első eset, hogy valamelyik Minunian a nevén szólitotta Tarzant. Eddig a Trónörökös Megmentőjének, a Király Vendégének, az Erdő Óriásának hivták, vagy más hasonló személytelen nevekkel illették. A Minunianok szemében az ember neve megszentelt tulajdon volt, amit csak a kiválasztott barátok és a családtagok vehettek ajkukra. Amikor tehát a király nevén szólitotta Tarzant, ez azt jelentette, hogy bizalmas barátjául fogadja őt. A majomember mély meghajlással köszönte meg a király udvariasságát:

- Adendrohahkis király barátsága - mondotta - nagy megtiszteltetést jelent és megnemesiti azokat, akikre ez a barátság sugárzik. Egész életemben, legértékesebb kincsemként fogom megőrizni ezt a barátságot.

Tarzannak a király iránt érzett tisztelete szivéből fakadt. E törpefajta már régen kivivta csodálatát, a király jellemének tulajdonságai pedig őszinte elismerést ébresztettek benne az uralkodó iránt és megállapitotta, hogy Adendrohahkis király teljesen eggyé olvadt alattvalói sorsával. Amikor a nép körében a király személye iránt érdeklődött, olyan válaszokat kapott, amelyek csodálatot keltettek benne a király jelleme iránt.

Adendrohahkis királynak tetszettek a szavak, amelyekkel Tarzan megköszönte barátságát, majd pedig a majomember elindult a front felé. Utközben lombos ágat tört le egy fáról, mert ugy gondolta, hogy ez a fegyver nagy hasznára lehet még a Minunianok ellen és nem tudhatta, milyen meglepetést hozhat még a nap.

Éppen elhagyta az előretolt állásokban elhelyezkedett gyalogságot, amikor huszár vágtatott el mellette a város felé. Tarzan hiába erőltette szemeit, nem tudta megállapitani, hogy a távolban harcra került-e már a sor és amikor elérte a lovashaderő főoszlopát, még nyomát sem tudta fölfedezni az ellenségnek. Komodoflorensal herceg meleg barátsággal üdvözölte és csodálkozva nézte a nagy lombos ágat, amelyet Tarzan vállára vetve cipelt.

- Éppen most küldtem futárt a királyhoz - felelte a trónörökös - és jelentettem, hogy felderitő katonáink érintkezésbe jutottak az ellenség előőrseivel, akik valóban a Veltopismakusianok. Egy nagyobb számu földeritő osztagunk áttörte az ellenséges előőrsök vonalát és egyik bátor harcosunk elhatolt egészen a Gartolas domb csucsáig, ahonnan megláthatta a rohamra felsorakozott ellenség egész főhaderejét. Azt mondja, hogy számuk husz-harmincezerre tehető.

Alig hogy Komodoflorensal közölte értesüléseit, nyugati irányból hanghullám jutott el hozzájuk.

Ska, a saskeselyü Gorgonak, az antilopbikának szarván üldögélt és hirtelen gyanus zörejt hallott a szomszédos bokorból. A hang irányába forditotta fejét és megpillantotta Sabort, a nőstényoroszlánt, amint éppen előbukkant a sürüből és lassan feléje közeledett. Ska nem ijedt meg. Menekülni akart, de tekintélyét igyekezett megőrizni. Nagy szárnyait kiterjesztette, hogy elröpüljön. De Ska, a saskeselyü nem tudott felemelkedni. Abban a pillanatban, amikor teste a levegőbe lendült, valami a nyaka köré fonódott és visszarántotta a földre. Ismét megkisérelte a fölszállást, de megint visszazuhant. Most már megrémült. Az a gyülöletes dolog amely már olyan régen tekeredett a nyakára, most a földhöz láncolta. Az aranylánc beleakadt Gorgonak, az antilopbikának a szarvába. Ska kelepcébe került.

Szárnyaival csapkodva kétségbeesetten küzdött. Sabor, a nőstényoroszlán megállt és érdeklődéssel nézte vad küzködését. Ska meglepő módon csapkodott szárnyaival. Sabor még sohasem látta Skat ilyen állapotban és miután az oroszlánok érzékeny, könnyen befolyásolható állatok, Sabor nemcsak meglepetést, hanem kis rémületet is érzett. Még egy pillanatig figyelte Ska vergődését, azután hátat forditott és ismét eltünt a sürüségben, miközben még visszadörmögött a saskeselyü felé, mintha mondaná: »Üldözz engem, ha el akarsz veszni!« De Ska nem gondolt arra, hogy üldözze Sabort. Ska, a saskeselyü már soha többé semmit sem vett üzőbe.

Amint Tarzan a hepehupás vidéket kémlelte, észrevette az előrenyomuló Veltopismakusianokat.

- Több hosszu vonalban nyomulnak előre széles frontot alkotva - közölte a majomember. - Felderitőink már csatlakoznak előretólt őrségeinkhez, amelyek ugylátszik bevárják a támadást. De az elővédet el fogják söpörni. Ha az első vonal nem is, az azután következők bizonyosan.

Komodoflorensal rövid parancsot adott ki. Ezer lovas harcos előrevágtatott és nagy sietésre ösztönözték antilopjaikat, amelyek egy-egy ugrással öt-hat, sőt hét lábnyi távolságot is átugrottak. A csapat az előretólt osztagok felé vágtatott. Egy másik, ezer emberből álló csapat az előretólt lovasság jobb és balszárnyának erősitésére indult, miután Tarzan jelentette, hogy az ellenséges haderő, közvetlen azelőtt, hogy elérte volna az elővédet, két oszlopra szakadt és az egyik trohanadalmakusi lovashaderő jobbszárnya felé indult, mig a másik a balszárny felé kanyarodott.

- Rajtaütésszerüen és villámgyorsan akarnak támadni, hogy foglyokat ejthessenek, - magyarázta a herceg Tarzannak.

- A második és a harmadik ellenséges arcvonal a lovasság középső oszlopa ellen vonul fel és egyenesen felénk közeledik - közölte Tarzan. - Már elérték az első őrséget, amely velük együtt vágtat visszafelé és heves harcba bocsátkozott velük.

Komodoflorensal futárokat küldött hátra, majd pedig megmagyarázta Tarzannak az elővéd magatartását:

- Mi ilyen módon harcolunk. De most már ideje, hogy visszatérjél a hátvédhez, mert ha ittmaradsz, néhány pillanat mulva körülvesz téged is az ellenség. Ha minket is elérnek, vad kézitusa közben mi is visszavonulunk a város felé. Ha még mindig az a szándékuk, hogy behatoljanak a városba, akkor a harc inkább lóversenyhez fog hasonlitani, mert tulságosan nagy sebességgel fognak vágtatni ahhoz, hogy valódi összecsapásra kerülhetne a sor. De ha ezt a szándékukat feladták volna és megelégednek azzal, hogy a városon kivül ejtsenek hadifoglyokat, akkor elkeseredett ütközet fog kifejlődni, mielőtt elérjük a gyalogság vonalát, amelyet véleményem szerint az ellenség nem fog tudni áttörni. Miután haderejük sokkal nagyobb, mint a miénk, néhány hadifoglyot fognak ejteni, de mi is foglyul ejtünk majd néhányat katonáik közül. De már nincs vesztegetni való időd! Nyomban vissza kell térned a városba, ha ugyan már nem késő.

- Azért nem félsz tőlük, mert még nem ismered őket - figyelmeztette a herceg. - Nagy termeted elbizakodottá tesz, de gondolj arra, hogy csak négyszer olyan nagy vagy, mint egy Minunian törpe és viszont harmincezer ilyen törpe intézhet támadást ellened.

A Veltopismakusianok gyorsan nyomultak előre. A herceg még megkisérelte, hogy rávegye Tarzant a visszatérésre és bár megcsodálta a különös óriás bátorságát, mégis kárhoztatta könnyelmüségét. Komodoflorensal nagyon megszerette érdekes vendégét és minden lehetőt elkövetett volna, hogy megmentse a veszélytől, de most már át kellett venni csapatai parancsnokságát, miután az ellenség már majdnem a közvetlen közelükbe ért.

Tarzan figyelte az apró embereket, akik fürge, ruganyos antilopjaikon közeledtek. A harcosok egyik vonala a másik után özönlött feléje és a törpék özönlése az óceán habjaira emlékeztette. Arra gondolt, hogy egy-egy vizcsepp milyen ártalmatlan, de megszámlálhatatlan mennyiségü vizcsepp egy tömegben már ellenállhatatlan romboló erőt jelent. A majomember a lombos faágra pillantott és elmosolyodott, igaz, hogy egy kicsit már aggodalmasan.

Most azonban az előrenyomuló csapatok első két vonalának harca kötötte le. A Veltopismakusian harcosok Adendrohahkis király elővédjének katonáival és az elővéd megerősitésére kivezényelt többezer harcossal fej-fej mellett vágtattak előre. Mindegyik harcos kiválasztott egy ellenséges lovast, akit igyekezett kiütni a nyeregből és az antilopok vad vágtatása közben lezajló párbajokat hegyes tőrökkel vivták meg, noha akadtak harcosok, akik lándzsájukat is használták, még pedig néha jó eredménnyel. Néhány antilop már lovas nélkül vágtatott az előrenyomuló csapattal, mig akadtak egyes antilopok, amelyek vissza akartak fordulni és megzavarták a harcosok vágtató sorait, gyakran a földre tiporva az utjukba kerülő antilopokat és lovasaikat. De a harcosok legtöbbje keresztül ugratta ezeket a megrémült, menekülő állatokat. A Minunianok kitünő lovasok voltak és csodával határos módon irányitották villámgyors és ideges állataikat.

Megfigyelte, hogy egy harcos átugratott egy ellenséges harcos feje fölött és a levegőben olyan erős ütést mért tőrével ellenfele fejére, hogy az kibukott nyergéből. De alig tudott kiragadni néhány jelenetet ebből a pillanatról pillanatra váltakozó izgalmas csatából, mert a nagy csapat ellenséges harcos már körülötte tolongott. Tarzan ugy tervezte, hogy a lombos faággal elsöpri utjából az apró embereket, de az ellenség és a barát annyira össze volt keveredve egymással, hogy nem merte végrehajtani tervét, mert félt, hogy vendéglátói közül is többet megsebesit, vagy kiüt a nyeregből. A harcoló törpék feje fölött tartotta a faágat és várta, hogy a harcosok első vonalai elszáguldjanak mellette. Ugy tervezte, hogy amikor már csak az ellenséges katonák lesznek körülötte, elsöpri őket az ággal és igy megtöri a támadó haderő gerincoszlopát. Észrevette a mellette elvágtató Veltopismakusianok meglepett arckifejezését és tudta hogy meglepetésüket az ő jelenléte okozza, de arcuk csak csodálkozást és nem félelmet tükrözött vissza. Hallotta diadalmas kiáltásukat is, amikor egyiküknek sikerült egészen közel kerülnie hozzá és mialatt tova vágtatott, a lábába szurt. Azután már csak önvédelemre gondolhatott, hogy megkisérelje a faággal távoltartani a tolongó ellenséget. Amikor még csak az első támadó arcvonal egymástól meglehetős távolságban lévő harcosai intéztek rohamot ellene, védekezése sikerrel járt, de most már a Veltopismakusian lovasság főoszlopa nyüzsgött körülötte. Ezt a haderőt már nem tudta kikerülni. Az ellenséges harcosok sürü rajokban özönlöttek feléje. A faággal, amely már elégtelen fegyvernek bizonyult, söpörte maga előtt a földet, hogy megakadályozza a törpék előnyomulását. De kezeivel is harcolt, a lovasokat leráncigálta az antilopokról és visszavetette őket előnyomuló társaik közé. De egyre ujabb és ujabb harcosok nyomultak előre.

Antilopjaikkal minden akadályt átugrattak. Az egyik lovas, aki egyenesen feléje ugratott, gyomron ütötte és az ütés következtében hátra tántorodott. Lábait és oldalát ujabb és ujabb ütések érték. A törpék tőreinek hegye felsebezte barna bőrét, ugy hogy csakhamar csipőtől lábfejéig teste vöröslött a vértől és még mindig ujabb ezer és ezer harcos támadt reá. Dárdája és nyila alkalmatlan fegyver volt ezzel az ellenséggel szemben és nem is gondolhatott használatukra. Bár puszta kézzel is nagy irtást vitt véghez közöttük, minden egyes kidőlt harcos helyébe százan nyomultak.

Keserüen mosolygott, amikor arra gondolt, hogy ezekben az emberekben, akik alig látszottak ki a földből, ő, a hasonlithatatlan Tarzan, az Őserdő Lordja milyen halálosan komoly ellenfélre akadt. Most már kizárólag a Veltopismakusianokkal volt körülvéve, mert a Trohanadalmakusi harcosok az előrenyomuló ellenséggel együtt vágtattak vissza a város felé, amely előtt hétezer gyalogos katona várta ezt a szörnyü erejü támadást. Tarzan szerette volna végignézni a harcnak ezt a fázisát, de most már nem mozdulhatott és minden figyelmét lekötötte a harc.

Az egyik támadó lovas ismét gyomron ütötte és testéből megint kiserkent a vér. Mielőtt még visszanyerhette volna egyensulyát, egy másik harcos ütötte meg ugyanazon a helyen és most már a földre bukott. Ebben a pillanatban elözönlötték testét a harcosok és megszámlálhatatlan mennyiségben, mint a hangyák nyüzsögtek rajta. Mégegyszer megkisérelte, hogy föltápászkodjék és ez volt az utolsó mozzanat, amire később még vissza tudott emlékezni, mert nyomban ezután elvesztette eszméletét.

Uhha, Khamisnak, Obebe kannibál törzse varázslódoktorának a leánya tüskés lombokból összetákolt viskó belsejében fücsomón kuporgott. Éjszaka volt, de nem jött álom a szemére. A viskó lombjainak résein egy nagy fehér embert figyelt, aki pislákoló tüz mellett a viskó előtt guggolt. A leány szemei összehuzódtak a dühtől, amint a férfit figyelte. Arckifejezése nem félelmet, hanem olthatatlan gyülöletet árult el.

Uhha már régen nem hitte Esteban Mirandáról, hogy ő a Folyó Ördöge. Az első kételyeket az támasztotta benne, hogy a férfi félt az őserdő vadállataitól, valamint az emberevő férgektől és később rájött, hogy utitársa közönséges csaló volt. Mert a Folyó Ördögei semmitől sem félnek. Most már abban is kételkedett, hogy a fickó Tarzannal azonos, akiről gyermekkorában olyan sok hihetetlen történetet hallott, hogy mint valóságos ördögre gondolt rá. Az ő népének nem voltak istenei, csak ördögei, viszont az ördög éppen olyan jól megfelel céljának a tudatlanok és babonások között, mint az istenek a müveltebb emberek világában.

És amikor Esteban Miranda bebizonyitotta tetteivel, hogy bizony nagyon félt az oroszlánoktól és hogy milyen gyámoltalanul mozgott az őserdőben, ezek a körülmények egyáltalán nem renditették meg Uhhában a hires Tarzan hatalmába és kivételes tulajdonságaiba vetett hitét, mert egyre valószinübbnek tartotta, hogy utitársa nem azonos a legendás hirü majomemberrel.

A Miranda iránti tiszteletének elvesztésével együtt eltünt a férfitől való félelme is. A férfi erősebb volt nála és erőszakos volt. Megüthette őt és meg is tette azt, ha Uhha felingerelte, de csak testi fenyiték utján tudott ártani neki és ha távoltartotta magát tőle, akkor teljesen tehetetlen volt vele szemben. Gyakran gondolt már szökésre, de mindig visszarettent terve kivitelétől, mert páni félelem fogta el arra a gondolatra, hogy egyedül kell maradnia az őserdőben. A napok multával azonban rájött, hogy a fehér ember szinte egyáltalán nem jelentett védelmet számára a veszedelmekkel szemben. Sőt éppen ellenkezőleg, sokkal jobban el lett volna nélküle, mert alig hogy neszét vették valamilyen veszedelemnek, Miranda a legközelebbi fára kapaszkodott és ha véletlenül olyan helyen tartózkodtak, ahol kevés fa állott, Uhhát a sorsára hagyta hogy védje meg magát, ahogy tudja, mert - miután erősebb volt nála - félrelökte utjából, ha akadályozta a fára való gyors fölkapaszkodásban.

Ugy ám, éppen olyan jól meglenne egyedül is az őserdőben, mint ennek az embernek a társaságában, akit kimondhatatlanul megvetett és gyülölt. De vad, buta kis agya bosszut forralt a férfi ellen és ugy döntött, hogy mielőtt megszökik mellőle, megbosszulja magát, amiért rávette, hogy segitsen neki az Obebe falujából való szökésben és azután kényszeritette, hogy elkisérje utjára.

Ennek ellenére, hogy már nagy utat tettek meg, Uhha biztos volt benne, hogy visszatalál falujába. És bizott abban is, hogy utközben talál eleséget és el tudja kerülni a zsákmányra leselkedő vadállatokat. Csak az embertől félt. E félelmében azonban osztozott a dzsungel valamennyi lakója. Isten minden teremtménye közül az embert gyülölte és félte nemcsak az alsóbbrendü állat, hanem saját fajtája is, mert minden élőlény közül csak az ember találja örömét a másik teremtés halálában, az ember, a leggyávább lény, aki minden teremtés közül a legjobban fél a haláltól.

A kis néger lány a viskóból figyelte Esteban Mirandát és szemei hirtelen kifényesedtek az örömtől, mert rájött, hogy milyen módon kell végrehajtania bosszuját. Esteban Miranda a tüz mellett guggolt és egy kis szarvasbőrből készitett zacskó tartalmát nézegette. A kövek egy részét tenyerébe öntötte és ugy vizsgálgatta. A kis Uhha tudta, hogy a fehér ember milyen nagyrabecsüli ezeket a csillogó köveket, de arról sejtelme sem volt, hogy ezek a kövek milyen óriási értéket képviselnek. Még azt sem tudta, hogy ezek a kövek gyémántok. Csak annyit tudott, hogy a fehér ember rajongott a kövekért, amelyeket többre becsült minden más holmijánál és emlékezett arra is, milyen gyakran emlegette Miranda, hogy inkább meghal, semhogy ezektől a kövektől megválna.

Miranda hosszu ideig játszadozott a gyémántokkal és Uhha hosszu időn át figyelte mozdulatait. De végül is visszatette a köveket a zacskóba, amelyet ágyékkötényének felső részéhez erősitett. Azután nagycsomó tüskés ágat helyezett el a viskó bejárata elé, hogy védve legyen az éhes vadállatok elől és lefeküdt a füre Uhha mellé.

Hogyan akarta a kislány végrehajtani a tervét, hogy ellopja a gyémántokat a hatalmas, erős Tarzanhoz hasonló spanyoltól? A zacskó a férfi ágyékkötényéhez volt erősitve és igy azt nem tudta volna ellopni anélkül, hogy Mirandát fel ne ébresztette volna. És a félénk kislány különben sem merte volna leszakitani a gyémántzacskót Esteban Miranda kötényéről. Ugy látszott tehát, hogy a tervről le kell mondania.

Kint pislákolt a tüz és nagy, fantasztikus árnyakat rajzolt a dzsungel éjszakájába. Nagytestü állat járta körül lopakodva a kis táborhelyet. Hirtelen egy oroszlán feje jelent meg a lángok fényében. A sárgászöld szemek hunyorogva bámultak a tüzbe. A kunyhó felől ember szagát vitte felé a szél és Numa, az oroszlán éhes volt. Alkalomadtán evett már emberhust és igen izletesnek találta azt, azonkivül rájött arra is, hogy az ember volt a leglassubb mozgásu zsákmány és alig tudott ellenállást kifejteni. De Numa nem szerette a tüzet, hátat forditott tehát és eltünt abban az irányban ahonnan felbukkant. Nem a tüztől félt, hanem a lángnyelvek imbolygó árnyékától, amelyek mintha minden oldalról fenyegették volna.

Uhha azonban nem félt a táncoló árnyaktól és nem vette észre Numát, az oroszlánt. Visszafojtott lélegzettel hallgatódzott fekhelyén a viskóban. A tüz már kisebb lángokkal lobogott. Uhha kigondolta haditervét és készen állott végrehajtására. Egy tizenkétéves civilizált kislány nem tudott volna ilyen szörnyü tervet kiagyalni, de biztos volt, hogy ő végrehajtja.

A spanyol egyenletes lélegzete elárulta, hogy alszik. Uhha még várt egy ideig, nem ébred-e fel a fiu és miután meggyőződött róla, hogy az mély álomba merült, a fücsomó alá nyult és előhuzott egy rövid, vastag bunkót. Lassan és óvatosan felemelkedett és az alvó spanyol mellé térdelt. Azután fölemelte fegyverét és Esteban Miranda koponyájára sujtott vele. Csak egyetlen ütést mért rá, de többre nem is volt szükség. Remélte hogy nem ölte meg a férfit, mert hiszen élnie kell még, hogy rájöjjön az ő bosszujára. Életben kell maradnia és meg kell tudnia, hogy Uhha ellopta a kövekkel telt zacskót, amelyet Miranda annyira imádott. Uhha Miranda késével levágta annak ágyékkötényét és birtokába vette a bőrzacskót, tartalmával együtt. Azután eltávolitotta a tüskés ágakat a viskó bejárata elől, kisurrant az éjszakába és eltünt az őserdő fái között. A spanyollal való vándorlása közben nem egyszer eltévesztette már tájékozódási képességét és nem tudta, milyen irányban kell keresnie faluját. De most, hogy szabad lett, ösztönszerüen délnyugat felé forditotta arcát, abba az irányba, amerre Obebenek, a kannibálnak faluja feküdt.

A dzsungel országutja kitaposott elefántnyom volt és Uhha ezen a nyomon indult el, amelyet megvilágitott a telihold fénye. Félt az éjszakai őserdőtől és a zsákmányra leselkedő vadállatoktól, de tudta, hogy ennek az éjszakai utnak a kockázatát vállalnia kell, hogy minél nagyobb távolságra jusson a fehér embertől, mielőtt az visszanyeri eszméletét és üldözésére indul.

Száz lábnyira előtte, az elefántcsapást szegélyező sürü bokorban huzódott meg Numa, az oroszlán és figyelte a feléje közeledő lépteket. Itt már imbolygó árnyak nem idegesitették Numát, csak azt érezte, hogy ember közeledik feléje, fiatal leány, a legjobb falat az emberek között. Numa száját nyalogatta és várt.

A leány gyorsan haladt előre a csapáson. Már az oroszlán mellett haladt el, de az állatok királya mégsem vetette rá magát. Van valami az ember szagában és az ember tekintetében, ami Numa szivében ismeretlen rettegést ébreszt fel. Amikor Hortának, a vaddisznókannak, vagy Barának, az antilopnak nyomát követi, jelenlétükben nem érez ilyen félelmet. És nem ismer habozást, amikor a kedvező alkalom kinálkozik, hogy zsákmányára vesse magát. Csak a védtelen, nehézkes járásu ember kelti fel benne a döntő pillanatban a határozatlanság érzését.

Uhha folytatta utját és fogalma sem volt arról, hogy két lépésnyi távolságban tőle hatalmas, zsákmányra leső, éhes oroszlán lapul a bokorban. Amikor már elhaladt a bokor mellett, Numa kiugrott a csapásra és követte a leányt. A nyomában akart maradni, hogy amikor majd a határozatlanság köde eltünik kebléből, még elérhesse a zsákmányt. És igy egymás nyomában haladtak az éjszakai dzsungelben a hatalmas oroszlán, amely nesztelen léptekkel, óvatosan kuszott előre és a kis néger leány, aki nem is sejtette, hogy milyen szörnyü halál leselkedik reá a telihold fényénél.

Amikor Tarzan visszanyerte eszméletét, nagy terem padlóján találta magát. Mielőtt még teljesen öntudatra ébredt volna, annyit már megállapitott, hogy a terem jól volt világitva és rajta kivül mások is tartózkodtak benne. Később amikor már össze tudta szedni gondolatait rájött, hogy a termet két hatalmas gyertya világitja meg. A gyertyák átmérője három láb lehetett és bár részben már leégtek, magasságuk még igy is legalább öt láb volt. Mindegyiknek a kanóca olyan széles volt, mint az ember csuklója és bár lángjuk az általa ismert gyertya lángjára emlékeztetett, nem füstöltek és a mennyezet gerendái sem voltak feketék a gyertyafüsttől. Azután észrevette azokat is, akik még rajta kivül a szobában tartózkodtak. Mintegy száz ember lehetett a szobában és mindnyájan olyan nagy termetüek voltak mint ő. De azért ruházatuk és fegyverzetük ugyanolyan volt, mint a trohanadalmakusi és veltopismakusiani törpéké. Tarzan hosszasan és figyelmesen szemlélte őket. Kik lehettek ezek az emberek? És voltaképpen hová került ő?

Amikor teljesen visszanyerte öntudatát, fájdalmat érzett testében és ugy érezte, mintha karjai megmerevedtek volna. Megpróbálta mozgatni karjait, de akkor rájött, hogy mindkét karját háta mögött összekötözték. Lábait azonban mozgathatta, mert azokat nem kötözték meg. Miután nagyon gyönge volt, csak nagy erőfeszitéssel tudott fölülni és ekkor alaposan szemügyre vette a termet, amely zsufolva volt harcosokkal, akik éppen olyanok voltak, mint a törpe Veltopismakusianok, azzal a különbséggel, hogy testalkatuk normális nagyságu volt és igen nagyméretü volt a terem is. A harcosok a padokon ültek, vagy pedig a puszta földön heverésztek. Néhány ember foglalatoskodott körülöttük. Tarzan megállapitotta, hogy majdnem mindegyikük sebesült volt és soknak igen sulyos volt az állapota. Azok az emberek pedig, akik a sebesültek körül foglalatoskodtak, betegápolók lehettek és fehér tunikát viseltek, éppen ugy, mint a trohanadalmakusi, előkelőbb osztályhoz tartozó rabszolgák. A sebesülteken és a betegápolókon kivül hat fegyveres harcos is tartózkodott a teremben. Ezek nem voltak sebesültek. Egyikük Tarzant figyelte és miután ülőhelyzetbe emelkedett, fölkiáltott:

Keresztül sietett a szobán a majomember felé. Szétvetett lábbal állott meg előtte és széles vigyorgással bámult reá.

- Nagy termetednek bizony nem sok hasznát vehetted, - gunyolódott vele. - Most pedig mi is éppen olyan nagyok vagyunk mint te. Mi is óriások lettünk, nem látod?

A katona harsány nevetéssel fordult társai felé, akik vele együtt nevettek.

Miután a majomember látta, hogy fogoly volt és ellenségek vették körül, a kelepcébe került vadállatok módjára konok hallgatásba merült. Nem válaszolt a katona gunyolódásaira, hanem a tőrbecsalt vadállat vad, éles tekintetével figyelte a harcosokat.

- Éppen olyan néma, mint a barlangokban lakó asszony-állatok, - mondotta a katona társainak.

- Dehát azok mind gyávák - jegyezte meg az első harcos. - Ez pedig ugy harcolt, mint született katona.

- Látnod kellett volna, hogy ugy hajitotta vissza az antilopokat a harcosokkal együtt, mintha csak kövekkel dobálódzott volna.

- Egy lépést sem hátrált és nem futamodott meg. És harc közben folyton mosolygott.

- Bizony nem ugy néz ki, mintha a Zertalacolok fajtájához tartozna. Kérdezd meg tőle, hogy kicsoda.

Az a harcos, aki először szólitotta meg, kérdést intézett Tarzanhoz erre vonatkozólag is, de a majomember továbbra is szótalanul bámult reá.

- Nem érti meg szavaimat - állapitotta meg a harcos. - De azért mégsem hiszem, hogy a Zertalacalolokhoz tartozik. Arról azonban fogalmam sincs, hogy ki lehet.

- Sérülései hamar begyógyulnak, - állapitotta meg. - Hét napon belül, vagy még hamarább is elég jó állapotban lesz ahhoz, hogy a kőbányákban dolgozhasson.

Valami barna port szórt Tarzan sebeire, majd élelmet, vizet és antiloptejet hozott számára. Amikor észrevették, hogy karjai dagadni és szintelenedni kezdenek, vasláncot keritettek, egyik végét Tarzan derekára kötötték, a másik végét pedig a falba erősitett gyürübe illesztették és elvágták a csuklóit összeszoritó kötelékeket.

Miután azt hitték, hogy nem érti szavaikat, szabadon beszéltek előtte, de nyelvük majdnem teljesen azonos volt a Trohanadalmakusianok nyelvével és igy Tarzan minden szavukat megértette. Beszédjükből kivette, hogy az Adendrohahkis király városa előtt lefolyt ütközet nem végződött azzal az eredménnyel, amilyenre Elkomoelhago, a Veltopismakusianok királya számitott. Sok halottat vesztettek és sok harcosuk fogságba esett, amivel szemben ők nem pusztitottak el sok ellenséges harcost és sokkal kevesebb foglyot is hoztak magukkal, mint amennyit az ellenség zsákmányolt tőlük. De mint megtudta, Elkomoelhago királynak az volt a véleménye, hogy az ő foglyulejtése fölért a háboru minden veszteségével.

Tarzan nem tudta megérteni, hogyan változtathatták át magukat ezek a törpék rendes nagyságu emberekké és erre a nagy titokra vonatkozólag a harcosok egyike sem tett előtte célzást. Csodálkozása azonban akkor érte el tetőfokát, amikor néhány nappal később végig vezették egy hosszu folyosón, ahol egy csomó harcost látott, akik éppen olyan nagy termetüek voltak, mint ő és normális nagyságu antilopokon lovagoltak, de ezek az antilopok a törpe király-antilopok jellegzetes testformájára emlékeztettek. Tarzan sürü fekete hajába mélyesztette ujjait és törte fejét, hogyan fejthetné meg ezt a különös rejtélyt.

Sebei gyorsan gyógyultak - éppen ugy, mint a törpe harcosok sérülései - és a hetedik napon hat harcos jött érte, a láncot eltávolitották derekáról és magukkal vitték. Őrei már nem tettek kisérletet, hogy szólásra birják és végül is arra a megállapitásra jutottak, hogy olyan néma volt, mint az Alalusok, miután azt elképzelni sem tudták, hogy az övéken kivül más nyelvet is beszélhetnek a földön. Tarzan kivette beszélgetésükből, hogy Elkomoelhago király elé vezetik, aki azt az óhaját nyilvánitotta, hogy fölgyógyulása után látni akarja a nevezetes foglyot.

A hosszu folyosót, amelyen keresztülvezették, kis gyertyák világitották meg. A folyosón és keresztfolyosókon rabszolgák és harcosok két ellentétes irányban haladó sora mozgott. A rabszolgák társadalmi helyzetük szerint éppen olyan fehér, vagy zöld szinü tunikákat viseltek, mint Trohanadalmakus városában és a tunikákon jelvény tüntette fel foglalkozásukat és tulajdonosaik, valamint a város nevét, ahonnan származtak. A folyosók rendszeréből azt következtette, hogy az épület teljesen hasonló volt Trohanadalmakus városának kupolaszerü épitményeihez, de szinte elszédült arra a gondolatra, hogy milyen hatalmas méretü épületeket kellett emelni ahhoz, hogy ezek a rendes nagyságu emberek elférjenek bennük. Dőreség lett volna azt képzelnie, hogy ezek az emberek kezdetleges épitészeti tehnikájukkal képesek lettek volna ilyen óriási arányu épületek emelésére, de e feltevés ellenkezőjéről győzte meg a boltives folyosók sora, a hatalmas oszlopok, a nagyméretü termek, amelyek a trohanadalmakusi épitkezésekre emlékeztettek, azzal a különbséggel, hogy ezek óriási arányuak voltak.

Mialatt ezeken a rejtélyeken tünődött, kisérete egy keresztfolyosóról nyiló szobába vezette. A szoba falain polcok sorakoztak sürü sorokban és a polcokon minden fajta használati tárgy zsufolódott. Nagy és kisméretü gyertyákat, sisakokat, őveket, szandálokat, tunikákat, korsókat, vázákat, csészéket és a törpék mindennapi életében használt más tárgyakat látott ott, amelyeket már jól ismert Trohanadalmakus városából.

A teremben egy fehér tunikás rabszolga fogadta őket. Az egyik harcos parancsot adott a rabszolgának:

A rabszolga az egyik polchoz sietett és kiválasztott egy zöld tunikát. Egy másik polcról két fadarabot vett elő, amelyre különböző jelek voltak bevésve. A bevéséseket festékkel vonta be, majd a tunikába sima deszkát illesztett és az egyik fadarabnak festékkel bevont részét a szövetre nyomta és egy ideig nehéz tárggyal ütögette. A tunika másik oldalára is ugyanezzel az eljárással nyomta rá a jeleket. Amikor Tarzan megkapta a ruhát, látta, hogy a mellén fekete, a hátán pedig más szinü jelzés volt, de ezeknek értelmét nem tudta megállapitani, mert a törpék nyelvének tanulásában még nem jutott el az irás-olvasás elsajátitásáig.

A rabszolga ezután még egy pár szandált adott neki és miután magára öltötte uj ruházatát, folytatták utjukat a folyosón, amelynek külső képe most megváltozott. A falakon szines képeket látott, amelyek vadászjeleneteket és küzdő harcosokat ábrázoltak. A mélyedésekben sokágu gyertyák égtek és ragyogó öltözetü harcosokkal találkoztak. A világitás és a falak diszitésének pompája egyre fokozódott, ahogy a folyosó vége felé közeledtek.

Egy arany berakásokkal ékesitett ajtó előtt fényes öltözetü harcosok állottak, akik nem engedték őket tovább haladni, hanem megkérdezték a kiséret parancsnokát, hogy mi járatban vannak.

- A király parancsára előállitottuk Zoanthrohago rabszolgáját, - jelentette a parancsnok, - az óriást, aki Trohanadalmakus városánál esett fogságba.

Miután a küldönc eltávozott, a harcosok alaposan szemügyre vették Tarzant és kisérőit vallatták személye felől, de a kiséret tagjai nem tudtak pontos felvilágositást adni. A küldönc csakhamar visszatért és jelentette, hogy a király várja Tarzant és kiséretét. A szárnyas ajtó kitárult és Tarzan hatalmas méretü teremben találta magát, amelynek tulsó végén egy emelvényen trónus állott. A festményekkel, gyönyörü oszlopokkal diszitett teremben csak két harcos tartózkodott, akik a trónus mellett nyiló ajtó előtt strázsáltak. Amint a csoport a trónus felé tartott, az egyik őr jelt adott a kiséret parancsnokának és az ajtóra mutatott, amelyet kinyitott előttük. Az ajtó kis előszobára nyilott, ahol hat pompázatos egyenruhába öltözött harcos tartózkodott. A hat harcos alacsony, faragott székeken ült, mig a hetedik magastámláju karosszékben foglalt helyet és miközben a többiek beszélgetésére figyelt, kezeit a szék karfáin nyugtatta. Olykor-olykor ő is beleszólt a beszélgetésbe és a többiek mindig a legnagyobb figyelemmel hallgatták a szavait. Amikor arca elkomorodott beszélgetés közben, a többiek is rosszkedvüek lettek. Amikor viszont elmosolyodott, társai harsány nevetésbe törtek ki és tekintetük állandóan az ő arcvonásait lesték. A terem küszöbén a Tarzant kisérő harcosok megálltak és szótlanul várakoztak, mig a magas támláju karosszékben ülő férfinek méltóztatott észrevenni őket. Ekkor a parancsnok féltérdre ereszkedett, karjait felemelte, feje fölé tartott tenyerét kiforditotta, amennyire csak tudott hátrahajolt és szintelen hangon eldarálta üdvözlő szavait:

- Oh Elkomoelhago, Veltopismakusianok királya, minden ember kormányzója, minden teremtett lény ura, mindentudó, mindenek között a legbátrabb és legdicsőségesebb! Parancsodra elhoztuk Hozzád Zoanthrohago rabszolgáját.

- Emelkedj fel és hozd közelebb a rabszolgát! - parancsolta a magas támláju karosszékben ülő férfi, aki most társaihoz fordult:

- Ez az az óriás, - magyarázta nekik - akit Zoanthrohago hozott magával Trohanadalmakus városából.

- Hallottunk Zoanthrohago fogadásáról is, óh Mindentudó! - felelte az egyik harcos.

- És mi a véleményetek erről a fogadásról? - érdeklődött Elkomoelhago király.

- Ugyanaz, ami a Te véleményed, óh Minden Emberek Parancsolója! - felelte gyorsan egy másik.

- Nem tudod, hogy mi a király véleménye a fogadásról? - kérdezte sugva szomszédjától az a harcos, aki legtávolabb ült a királytól. Társa azonban tanácstalanul megránditotta a vállát és nem felelt.

- Csak azt jegyeztem meg - felelte zavartan - hogy ha Zoanthrohago vállalkozásának megkezdése előtt nem kérdezte meg a mi Mindentudó Urunk véleményét és most itéletét kéri, akkor szükségképpen el kell vesziteni a fogadást.

- Ez természetes is - helyeselt a király. - Van valami igazság abban, amit mondasz, Gofoloso. De Zoanthrohago kikérte tanácsomat. Én fedeztem fel az átalakulás elméletét, ami lehetségessé teszi a kisérlet végrehajtását. Én voltam az, aki eldöntötte, hogyan kell végrehajtani az első kisérleteket. Eddig ezek a kisérletek nem jártak eredménnyel, de azt hisszük, hogy az uj formula legalább harminckilenc holdtöltére való tartósságot eredményez és Zoanthrohago is erre az eredményre kötötte meg fogadását. Ha elmélete megbukik, akkor a fogadás értelmében ezer rabszolgát kell átadnia Dalfastomalonak.

- Csodálatos logika! - kiáltotta Gofoloso. - A mi népünk a legáldottabb az összes népek között, mert olyan bölcs és müvelt királya van, mint Elkomoelhago.

- Sok mindenért hálásnak kell lennetek nekem, Gofoloso; de egyetlen eddigi cselekedetem sem lesz majd ahhoz hasonlitható, ami kisérletezéseim sikerét fogja követni, ha az az elmélet, amelyről most beszéltünk, egészen más eredménnyel fog végződni, mint amilyen eredményt eddig elértünk. Mert mi folytatjuk a munkát, egy pillanatig sem hagyjuk abba! És egyszer majd eljön a nap, amikor közölhetem Zoanthrohagoval a formulát, amely forradalmasitani fogja a Minuniak egész népét. És azután száz emberrel elindulhatunk, hogy meghóditsuk a világot!

Elkomoelhago ekkor hirtelen a zöld tunikát viselő rabszolga felé fordult, aki tőle nem messze állott. Néhány percig figyelmesen nézte, majd megszólitotta:

- Oh, dicsőséges Elkomoelhago, ez a szegény tudatlan teremtés nem tud beszélni.

- Amióta fogságba esett, egy szót sem szólt, óh Minden Emberek Ura, - felelte a parancsnok.

- Akkor ez egy Zertalacolol, - állapitotta meg Elkomoelhago király. - Hát akkor miért ez a nagy izgalom egy ilyen alacsonyrendü, néma teremtés miatt?

- Látjátok, a Bölcsesség Apja milyen gyorsan és biztosan ismer fel minden jelenséget, elhatol minden titok mélyére és feltárja minden titok nyitját. Hát nem csodálatos ez?

- Most, hogy a Tudás Napja rávetette sugarát a fogolyra, még a legbutább ember is láthatja, hogy ez a teremtés valóban a Zertalacolok fajtájához tartozik! - mondotta egy másik udvaronc. - Milyen buták is vagyunk mi mindnyájan! Oh, mi lenne belőlünk, ha a Mindentudó ragyogó értelme nem világositaná meg elménket.

Elkomoelhago király figyelmesen vizsgálgatta Tarzant. Ugy látszott, mintha nem is hallotta volna udvaroncai áradozását. Most ismét megszólalt:

- De azért mégsem fedezem fel ezen az emberen a Zertalacolok arcvonásait. Nézzétek a füleit. Egyáltalán nem hasonlitanak a néma Zertalacolok füleire és haja is egészen más, mint azoké. Teste is egészen más formáju és fejének alakja arra vall, hogy gondolkozásra termett lény ez. Nem, ez nem lehet Zertalacolol.

- Csodálatos! - kiáltotta Gofoloso. - Hát nem megmondtam?! Elkomoelhagonak, a mi királyunknak mindig igaza van.

- A legostobább is nyomban láthatja, hogy ez az ember nem Zertalacolol, miután a király isteni bölcsessége olyan világosan bebizonyitotta ezt! - kiáltott fel a másik udvaronc.

Ebben a pillanatban kinyilott a terem másik részén lévő ajtó és egy harcos lépett be a szobába.

- Oh, Elkomoelhago király! - jelentette tisztelegve. - Leányod, Janzara hercegnő megérkezett. Szeretné látni a különös rabszolgát, akit Zoanthrohago hozott Trohanadalmakus városából és királyi engedélyért esedezik, hogy bejöhessen ide.

A hercegnő ugylátszik a másik szobában meghallotta a király szavait, mert alig hogy a király kiadta a parancsot, megjelent a küszöbön, nyomában két másik fiatal nővel, akik mögött két harcos tünt fel. Az udvaroncok felállottak, amikor a hercegnő belépett a terembe, de a király ülve maradt.

- Lépj be, Janzara - mondotta - és nézd meg ezt a különös óriást, akiről most többet beszélnek Veltopismakus városában, mint magáról Veltopismakus királyáról.

A hercegnő áthaladt a szobán és megállott a majomember előtt, aki továbbra is mozdulatlanul állott a helyén, éppen ugy, mint azóta, hogy bevezették a szobába. Karjait keresztbefonta széles mellén és arcáról a legteljesebb közöny volt leolvasható. Egy pillantást vetett a közeledő hercegnőre és megállapitotta, hogy az nagyon szép, fiatal nő. Trohanadalmakus városában csak messziről láthatott meg néha egy-egy asszonyt és igy a hercegnő volt az első Minunian nő, akit alaposan szemügyre vehetett. Arcvonásai szabályosak voltak, fekete hajkoronáját szinpompás ékszerekkel kirakott fejdisz ékesitette és hófehér bőre ragyogott a félhomályban. Hófehér ruha volt rajta, amely szorosan simult testéhez és a ruha egyszerü vonalai még jobban kiemelték gyönyörü termetét. Tarzan a szemébe nézett. Szemei szürkék voltak, de dus szempilláinak árnyéka sötét árnyat bontott rájuk. Tarzan jellemét akarta kiolvasni szemeiből, mert hiszen ez a leány volt barátjának, Komodoflorensal hercegnek a kiválasztottja, akit feleségül akart venni, hogy Trohanadalmakus királynőjévé tegye. Ezért keltette fel a hercegnő Tarzan érdeklődését. Vizsgálódás közben észrevette, hogy a szép homlok hirtelen elkomorul. A hercegnő mérgesen felkiáltott.

- Mi baja van ennek az ember-állatnak? Vagy talán fából van, hogy nem mozdul?

- Semmiféle emberi nyelvet nem beszél és egyetlen szót sem ért meg, - magyarázta a király. - Amióta elfogtuk, egyetlen hang sem hagyta el ajkát.

- Ez egy konok, csunya állat! - toporzékolt a hercegnő. - De én fogadok, hogy szólásra birom, még pedig azonnal!

Azzal kirántott ővéből egy vékony tőrt és azt Tarzan karjába döfte. Olyan gyorsan követte el a merényletet, hogy tette meglepett mindenkit, aki a szobában tartózkodott és tanuja volt a jelenetnek. De Tarzannak elég figyelmeztetés volt az a néhány szó is, amit a hercegnő mondott, mielőtt a tőrt a karjába szurta. A tőrdöfést már nem tudta kikerülni, de nem szerezte meg a hercegnőnek az örömet, hogy lássa, kegyetlen kisérlete sikerrel járt, mert egyetlen hangot sem hallatott. A magából kikelt hercegnő talán ismét bele szurta volna tőrét, de a király rákiáltott:

- Elég volt, Janzara! Mi nem akarunk kárt tenni ebben a rabszolgában, akin olyan kisérletet végzünk, amely döntő kihatással lesz a Veltopismakusianok jövőjére.

- De vakmerőségében arra vetemedett, hogy belenézzen a szemeimbe! - kiáltotta a hercegnő. - És még akkor sem szólalt meg, amikor tudta, hogy ezzel örömet szerezne nekem. Ezért meg kell halnia ennek a rabszolgának.

- Ő nem a Te tulajdonod, hogy jogod lenne megölni - figyelmeztette a király. - A rabszolga Zoanthrohago tulajdona.

- Hát akkor megvásárolom magamnak! - felelte indulatosan a hercegnő és egyik harcosához fordult:

Araikor Esteban Miranda visszanyerte eszméletét, összetákolt viskója előtt már kialudt a tüz és a hajnal derengett az égen. Nagyon gyengének érezte magát, erősen szédült és fájt a feje. Tapogatni kezdte fejét és keze megakadt megalvadt vértől összecsomósodott hajában. Azután felfedezte koponyáján a mély sebet és amikor hozzáért, hirtelen olyan heves fájdalom lepte meg, hogy ismét elájult. Amikor később szemeit felnyitotta, a nap már magasan járt az égen. Kiváncsian nézett szét maga körül. Nem tudta hol van. Hangosan spanyolul kiáltozott, egy asszonyt hivott. Nem Flora Hawkes nevét kiáltozta, hanem egy lágy spanyol leánynevet, amelyet Flora sohasem hallott.

Ülőhelyzetbe tápászkodott és látta, hogy teljesen meztelen. Fölemelte a földről az ágyékkötényt, amelyet levágtak testéről. Azután értelmetlen, üres kifejezésü szemekkel nézett körül a viskóban. Fölfedezte fegyvereit és gondosan vizsgálgatta őket. Ujból és ujból figyelmesen végigtapogatta dárdáját, ijját és nyilvesszőit. Azután kitekintett az őserdőbe és csodálkozása csak még fokozódott. Egy kis állat surrant át a tisztáson. Miranda megragadta ijját és nyilvesszőt illesztett belé, de mielőtt a hurt elengedhette volna, az állat eltünt. Térdelő helyzetbe emelkedett és egyre nagyobb meglepetéssel és kiváncsisággal bámult a fegyverre, amelyet pedig olyan biztonsággal kezelt. Összeszedte dárdáját, késeit, nyilvesszőit, fölemelkedett helyéről és elindult a dzsungelbe.

A viskótól mintegy száz yardnyi távolságban egy oroszlánnal találkozott, amely éppen zsákmányát fogyasztotta el. Az oroszlán az elefántcsapás melletti bokorba vonszolta áldozatát, és Miranda közvetlenül mellette haladt el. A vadállat fenyegetően morgott. A férfi megtorpant és a hang irányába kémlelt. Még mindig kábult volt, de azért csak egy pillanatig állt megkövülten a veszélyeztetett helyen. Azután a párduc fürgeségével felugrott a legközelebbi fa lehajló ágára és néhány percig kuporodott ott. Észrevette Numát, az oroszlánt, amint az egy állat tetemét fogyasztotta. De azt már nem tudta megállapitani, hogy milyen állatot ejtett el Numa. Kis idő mulva óvatosan lekuszott a fáról és ellenkező irányban folytatta utját. Teljesen meztelen volt, de erről nem volt tudomása. Gyémántjai eltüntek, de nem emlékezett vissza, hogy valaha is látott volna gyémántot. Uhha elhagyta, de nem hiányzott neki a leány, mert nem tudta, hogy valaha is létezett volna.

Vakon és mégis biztosan járt az őserdőben, izmai engedelmeskedtek idegei akaratának. Nem tudta, miért ugrott a fára, amikor meghallotta Numa üvöltését és azt sem tudta volna megmagyarázni, miért indult el az ellenkező irányban, amikor fölfedezte, hogy Numa hol tartózkodik. Annak sem volt tudatában, hogy keze a dzsungel minden uj neszére ösztönösen fegyverei után nyult.

Uhha eltévesztette célját. Esteban Mirandát nem tudta megbüntetni bünéért egyszerüen azért, mert Miranda már nem tudta felfogni a bün értelmét és még annak sem volt tudatában, hogy él-e még, vagy már meghalt. Uhha megölte a fiu öntudatát. Agyában nyüzsögtek az emlékek, amelyek azonban már nem emelkedtek fel az öntudat küszöbéig. Ezek az emlékek mégis uralták idegeit, amelyek viszont izmait irányitották és olyan ösztönös mozdulatokra késztették, amelyek azonosak voltak egészséges állapotában végrehajtott mozdulataival. Ha korábbi életének tapasztalatain kivül álló cselekedetet kellett volna végrehajtania, erre nem lett volna képes, de tehetetlenségének nem jutott volna tudatára. Mintha élőhalott járt volna a dzsungel faóriásai között. Néha szótlanul haladt, azután spanyolul gyügyögött, majd pedig Shakespeare szindarabjaiból szavalt angol nyelven.

Ha Uhha most látta volna, még ő, a kis vad kannibál is lelkiismeretfurdalást érzett volna, amiért ilyen szörnyü munkát végzett. A kisleány tette annál inkább is borzalmas következményekkel járt, mert a szerencsétlen fiu egyáltalán nem volt tudatában annak, hogy Uhha bosszujának áldozata lett. De Uhha nem láthatta áldozatát, aki teljesen magára hagyatva folytatta utját. A szerencsétlen teremtés, akiből teljesen kiveszett minden emberi öntudat, céltalanul bolyongott az őserdőben, ösztönei és idegei parancsára ölt és evett, aludt, beszélt és járt, látszólag ugy, mintha még mindig ura lenne az akaratának. És amint messziről figyeljük utját, látjuk még, amint eltünik a dzsungel hatalmas lombsátra mögött.

Janzara hercegnő nem vásárolhatta meg Zoanthrohago rabszolgáját. Apja, a király nem adta ehhez beleegyezését és ezért fölindult állapotban hagyta el a termet, ahova azért jött, hogy láthassa a nevezetes hadifoglyot. A szomszédos szobából csufondáros grimaszt vágott apja felé, aki ezt természetesen már nem láthatta, de a hercegnő csatlósai és két komornája hangos nevetésben törtek ki.

- A bolond! - sziszegte apja felé, - a rabszolga mégis az enyém lesz és megölöm majd, ha ugy akarom.

A szomszédos teremben Elkomoelhago király kimerülten állott fel székéből és Tarzanra mutatott:

- Vigyétek a kőbányába! - adta ki az utasitást, - de közöljétek a felügyelővel a király parancsát, hogy ezt a rabszolgát ne fogják tulságosan nehéz munkára és ne bántalmazzák.

Miután a majomembert kivezették a teremből, a király is eltávozott, miközben udvaroncai hódolatteljesen hajlongtak előtte. Azután egyikük lábujjhegyen az ajtóhoz sietett, amelyen keresztül Elkomoelhago elhagyta a helyiséget, fülét az ajtóra illesztette és hallgatózott. Amikor megbizonyosodott arról, hogy a király nem tartózkodik a közelben, kinyitotta az ajtót s kidugta rajta fejét, hogy kikémlelje, nem tartózkodik-e valaki a szomszédos szobában, majd pedig visszafordult társai felé.

- Az öreg féleszü már eltávozott, - jelentette suttogva, ugy hogy a szomszédos szobában már nem hallhatták szavait. Ugylátszik a Minuniak is megtanulták azt az igazságot, hogy a falnak is fülei vannak, bár ezt más módon fejezték ki: »Ne bizzál tulságosan még saját szobád köveinek titoktartásában sem«.

- Hát láttatok már ilyen rendkivüli hiusággal megáldott embert? - kiáltott fel az egyik udvaronc.

- Azt hiszi, hogy ő a világ legbölcsebb embere - mondotta a másik. - Néha már ugy érzem, hogy nem tudom elviselni tovább szemtelenségeit.

- De el kell viselned, Gefasto - mondotta Gofoloso. - A Veltopismakusi hadsereg vezéri állása tulságosan magas állás ahhoz, hogy csak ugy egyszerüen el lehessen dobni.

- Különösen akkor, ha ugyanakkor az életedet is eldobod magadtól, - tette hozzá Torndali a kőbányák főnöke.

- De a király arcátlansága már türhetetlen! - tört ki Makahago, az épitkezések főnöke. - Éppen ugy nincs semmi köze Zoanthrohago sikeréhez, mint nekem és mégis az egész sikert magának követeli, a kudarcért viszont Zoanthrohagot okolja.

- Önzése már a Veltopismakusianok dicsőségét veszélyezteti! - kiáltotta Throwaldo, földmüvesügyek főnöke. - Bennünket, Veltopismakus hat hercegét azért választott ki tanácsadóiul mert szaktudásunk nagyobb, mint bármely más emberé és miután jól ismerjük Veltopismakus lakósságának igényeit, valamint az állami ügyeket, gátat tudnánk vetni állandóan ismétlődő baklövéseinek. De tanácsainkat sohasem fogadja meg. Ha tanácsokat adunk neki, azt hiszi, hogy királyi előjogait akarjuk bitorolni és már szinte árulásra gyanakszik. Ha pedig véleményét kérjük valamilyen ügyben, abból csak baj származhat. Hát akkor hogyan dolgozhatunk mi Veltopismakus népe érdekében? Mit gondolhat rólunk ilyen körülmények között az ország népe?

- Azt mindenki tudja, hogy mit gondol rólunk a nép, - szólalt meg Gofoloso. - Azt mondják, hogy nem a tudásunk, hanem a tudatlanságunk miatt választottak ki a király tanácsadóiul. És senki sem tagadhatja e mende-mondák igazságát. Engem, aki antilopokat tenyésztettem, tizezer rabszolga ura vagyok és rabszolgáim annyi gabonát termelnek földjeimen, hogy az a fél város szükségleteit ellátja, a Főnökök Főnökének neveztek ki. Olyan hivatalt töltök be, amit nem szeretek és amelynek feladatait nem ismerem. Throwaldo azonban, aki alig tudja megkülönböztetni egymástól a növényeket, a földmüvesügyek főnöke lett. Makahago száz holdtöltén át ügyelt fel a kőbányák rabszolgáira, de azért az épitkezési ügyek főnökévé nevezték ki, mig Torndalit, akit mindenki korunk legnagyobb épitészének tart, a kőbányák főnökévé tették meg. Csak Gefasto és Vestako kaptak szaktudásuknak megfelelő beosztást. A király bölcsen járt el, amikor Vestakot a királyi palota főnökévé nevezte ki, hogy a király kényelme és biztonsága biztositva legyen. Gefastot pedig fiatal kora és könnyelmü természete ellenére a hadsereg élére állitotta, de csakhamar kiderült, hogy az uj fővezérben olyan nagy katonai szellem lakozik, amilyennel Veltopismakus még sohasem büszkélkedhetett.

- Ha Gefasto nem állt volna a hadsereg élén, akkor a trohanadalmakusiak legutóbb csunyán elbántak volna velünk, - folytatta Gofoloso.

- Én azt tanácsoltam a királynak, hogy még a támadás előtt vonuljunk vissza, amikor nyilvánvaló lett, hogy nem tudjuk váratlan támadással meglepni az ellenséget - vette át a szót Gefasto. - Ekkor még baj nélkül visszavonulhattunk volna. De csak akkor szabadulhattam meg a király beavatkozásától, amikor már előrenyomultunk. Ekkor nyomban parancsot adtam a csapatok felfejlődésére és visszavontam az egész haderőt, még pedig olyan kevés emberélet feláldozásával, amennyire ez csak lehetséges volt és amellett tekintélyünk is alig szenvedett csorbát.

- Valóban nemes cselekedet volt, Gefasto - mondotta Torndali. - A hadsereg imád téged. Olyan király után vágyakozik, aki ugy vezeti a csatába, mint ahogy te tetted ezt.

- És aki biztositja a katonák számára a rendes napi boradagot, ugy mint régen, - szólt közbe Makahago.

- Mi szivesen csatlakoznánk olyan királyhoz, aki ilyen kimagasló erényekkel rendelkezik - mondotta Gofoloso, majd Vestakohoz fordult. - Mi a te véleményed Vestako?

A királyi palota főnöke, a királyi major domusa, aki egy szót sem szólt, mialatt társai az uralkodót szidalmazták, most rosszalólag csóválta a fejét:

A másik három átható pillantást vetett reá, majd gyorsan egymásra néztek:

- Mindnyájan nagyon közel jártatok már hozzá, - felelte a sima modoru Vestako.

Sokkal hangosabban beszélt, mint a többiek, mintha az lett volna a célja, hogy illetéktelenek is meghallhassák szavait.

- Elkomoelhago jó volt hozzánk, - folytatta. - Tisztességgel és vagyonnal halmozott el bennünket. Mindnyájan nagy hatalommal rendelkezünk. A király bölcsen kormányozza népét. Van-e nekünk jogunk ahhoz, hogy kétségbevonjuk a cselekedeteiben megnyilvánuló bölcs szándékot?

- Csak az történt, hogy nem értetted meg a mi tréfálkozásunkat jó Vestakom. Hát nem vetted észre, hogy csak téged akartunk ugratni?

- Egyáltalán nem gondolhattam, hogy csak tréfálkoztok, - felelte Vestako. - De a királynak finom érzéke van a humor iránt. Majd elmondom neki a viccet, amit ti mondtatok és ha ő nevetni fog rajta, akkor majd én is nevetek, mert akkor biztos leszek benne, hogy valóban csak tréfálkoztatok. De nem hiszem, hogy a király is ezen a véleményen lesz.

- Oh Vestako, ne ismételd el a király előtt a mi szavainkat. Ő még esetleg félreértheti értelmüket. Mi mindnyájan jó barátok vagyunk és amit mondtunk, az csak a barátoknak szólt.

- De éppen most jut eszembe jó Vestakom, hogy a multkorában egyik rabszolgám nagyon megnyerte tetszésedet. Már akkor elhatároztam, hogy felajánlom neked a rabszolgát. Ha elfogadod tőlem, a rabszolga a tiéd.

- Én nem egy, hanem száz rabszolgádat csodáltam meg, - mondotta Vestako jelentőségteljesen.

- Hát akkor mind a száz a tiéd, Vestako - felelte Gofoloso. - Most nyomban gyere velem és válaszd ki őket. Nagy örömet okoz nekem, hogy ilyen csekély ajándékkal örömet szerezhetek legjobb barátomnak.

Vestako most a társaság másik négy tagjára pillantott. Ezek kényelmetlenül feszengtek helyükön, majd Throwaldo, a földmüvelésügyek főnöke törte meg a csöndet.

- Ha Vestako kegyeskedne elfogadni száz nyomorult rabszolgámat ajándékba, nagyon megtisztelve érezném magam.

- Én sem hagyom magam tulszárnyalni a nemesszivüségben. Tőlem is el kell fogadnod száz rabszolgát, Vestako!

- Ha mindnyájan elkülditek a rabszolgákat a rabszolgafőnökömhöz, mielőtt a nap lenyugvó sugarai elárasztják fényükkel a Harcosok Folyosóját, akkor nagy hálára köteleztek, - mondotta Vestako, miközben álnok mosollyal kezeit dörzsölte. Azután jelentőségteljes pillantást vetett Gefastora, a veltopismakusi hadsereg főnökére.

- Én legjobban ugy tudom bebizonyitani barátságomat a nemes Vestako iránt, - szólalt meg Gefasto ünnepélyes hangon, - hogy biztositom: amennyire csak lehetséges, távoltartom harcosaimat attól, hogy éles tőrt mártsanak bordái közé. De ha bármi baj is érne engem, attól tartok, nem vállalhatnék felelősséget ezeknek a harcosoknak a tetteiért, akik tudomásom szerint a tüzbe mennének értem.

Egy pillanatig mereven nézett Vestako szemei közé, azután sarkonfordult és kisietett a teremből.

A hat ember közül, akik a királyi tanácsot alkották, Gefasto és Gofoloso félt a legkevésbbé, noha ők is hizelegtek a hiu és gőgös Elkomoelhagonak, akinek zsarnoki uralkodása egy különösen veszélyes ellenséget teremtett számára. A hagyomány és a király iránti hüség, valamint az önzés a király szolgálatában tartotta a főurakat, de már olyan régen terveztek összeesküvést az uralkodó ellen és a városban olyan nagy volt az elégedetlenség, hogy mindnyájan ugy érezték, most már merészebbek lehetnek terveik nyilvánitásában, anélkül, hogy sulyosabb következményekkel kellene számolniok.

Tomdali, Makahago és Throwaldo, akikről a király föltételezte, hogy könnyen hajlithatók és ezért nevezte ki őket a tanács tagjaivá, nem sokat számitottak, mert igazolták a király várakozásait. Nem igy azonban Gefasto és Gofoloso. Mint a veltopismakusi nemesség többsége, Elkomoelhago uralkodása alatt az előbbi három tanácsos is korrupt lett és minden tettüket és gondolatukat az önérdek irányitotta. Gefasto nem bizott bennük, mert tudta, hogy pénzért még becsületüket is megvásárolhatná és amióta általános meglepetésre váratlan sikereket ért el a hadsereg élén, volt alkalma kitanulmányozni az embereket és a nép egyre növekvő elégedetlensége megérlelte agyában a gondolatot, hogy Veltopismakus városa megérett a dinasztia-változásra. Vestakoról tudta, hogy a legkönnyebben megvesztegethető, szemérmetlenül önző államférfi. Azt sohasem hitte, hogy ennek az embernek valaha is volt tisztességes gondolata, de mégis meglepte az a burkolt fenyegetés, amellyel megzsarolta barátait.

- Valóban mélyre süllyedt már Veltopismakus szerencse csillaga! - mondotta Gefasto Gofolosonak, amint végig mentek a Harcosok Folyosóján, miután elhagyták a király tanácstermét.

- Vestako becstelenségéből. Ez az ember nem törődik sem a király, sem a nép érdekeivel. Rabszolgákért, vagy aranyért elárulná a királyt és népét is és a vezetők közül legtöbben reá hasonlitanak. A barátság sem szent előtte, hiszen még Throwaldotól is megkövetelte a hallgatási dijat, noha Throwaldo mindig a legbizalmasabb barátjának számitott.

- Mi az oka, hogy erkölcseink ilyen mélyre süllyedtek? - kérdezte gondterhelten Gofoloso. - Több oka lehet ennek és bár Veltopismakus városában én lennék a legilletékesebb arra, hogy megfeleljek saját kérdésemre, mégis bevallom, hogy teljesen tanácstalanul állok e rejtéllyel szemben. Sok elmélet igyekszik megmagyarázni a züllés okát, de azt hiszem, az igazi okot még senkisem tárta föl.

- Ha valaki megkérdezne engem, Gofoloso - mint ahogy te megkérdeztél, - akkor azt felelném neki, amit neked felelek, hogy Veltopismakus legtöbb baját az okozza, hogy tulságosan kevés háborut viselünk. A hosszu ideig tartó békét gazdasági fellendülés követi és az embereknek sok szabad idejük lesz. Már pedig az időt el kell valamivel tölteni. És ki forditaná idejét munkára, akár csak arra is, hogy fölkészüljön a védekezésre, ha élvezetek hajszolására nyilik alkalma? A tartós béke következtében jelentkező anyagi jólét lehetőséget nyujt minden szeszélyünk kielégitésére. Torkig vagyunk olyan élvezetekkel, amelyek tegnap még luxusszámba mentek. Ennek következtében állandóan ujabb és ujabb vágyak kielégitésére törekszünk és miután igényeink egyre kényesebbek lesznek, étvágyunk növekedése nagy terhet ró növekvő gazdagságunkra. A különcködés kerül uralomra és a király és kormánya tetteit is ez irányitja. Mint valami lidércnyomás nehezedik a közéletre a pazarlás és tetemes adók formájában terhei a népre hárulnak.

- Dehát a legsulyosabb adóterhek a gazdagokat sujtják, - jegyezte meg Gofoloso.

- Csak elméletben, de nem a gyakorlatban! - felelte Gefasto. - Az igaz, hogy a gazdagok fizetik az adók legnagyobb részét a király kincstárába, de a terményeikért kapott magas árak formájában ezt a pénzt a szegényektől gyüjtik össze. Az utóbbiak terheit növeli az is, hogy nem szabad korlátlanul termelni és értékesiteni a bort.

- És azt hiszed, hogy a bortermelés kérdésének megoldása ismét boldoggá tenné Veltopismakus népét? - kérdezte hitetlenkedve Gofoloso.

- Egyedül ez a körülmény még nem oldaná meg a kérdést, - válaszolta Gefasto. - Ahhoz, hogy ismét boldogok legyünk, háborut kell viselnünk. Miután rájöttünk, hogy a béke és az erény nem hoz számunkra tartós boldogságot, viseljünk néha háborut és kövessünk el bünöket is. Bármennyire is gyülöletes a háboru és a munka, e két fogalom nélkül nem boldogulhat és nem élhet meg a nép. A béke lecsökkenti a munka értékét, mig a háboru munkára serkenti az embereket, mert a hadiszükségleteket fedezni kell. A tartós béke lomha rovarokká süllyeszt bennünket, a háboruval azonban visszanyerjük emberi méltóságunkat.

- Hát azt hiszed, hogy a háboru visszaadná Veltopismakusnak régi büszkeségét és dicsőségét? - kérdezte nevetve Gofoloso. - Oh, milyen tüzes legény lettél, amióta a hadsereg Főnöke vagy!

- Te félreértesz engem, Gofoloso - magyarázta türelmesen Gefasto. - A háboru egymagában csak romlásunkat eredményezné. Nekem nincs kifogásom a béke, az erény és a mérséklet ellen. Csak a félrevezetett bölcselkedők állitása ellen tiltakozom, hogy egyedül a béke, az erény és a mérséklet teheti erőssé, hatalmassá és megelégedetté a nemzetet. Ezeket az erényeket háboruval, bünnel és nehéz munkával kell elegyiteni, hogy ezt a célt elérhessük. Elsősorban a kemény munka a fontos, már pedig béke és jólét korszakában nincs szükség kemény munkára és csak kivételes ember az olyan, aki akkor is dolgozik, amikor nincsen ráutalva. De siessünk, hiszen neked le kell szállitanod a száz rabszolgát Vestakonak, mielőtt a nap lenyugvó sugarai bearanyozzák a Harcosok Folyosóját, mert ellenkező esetben elárulja tréfás szavaidat Elkomoelhagonak.

- Egy napon még megfizet ezért a száz rabszolgáért, de akkor nagyon magas árat fogok számitani értük.

A hadsereg főnöke vállat vont, de elégedetten mosolygott barátja után, mikor ez befordult egy keresztfolyosóra.

Tarzant a királyi palotából a kőbányába vezették, amely a nyolc, nagy épületből álló várostól negyedmérföldnyi távolságban feküdt. Most épitették a város kilencedik épületét és a kőbánya bejárata felől kigyózó, köveket cipelő rabszolgák hosszu sora az uj épitkezés felé tartott. A kőbányában közvetlenül a föld szine alatt világos szobába vezették, ahol a bányaőrség ügyeletes tisztjével közölték a király parancsát.

- Hogy hivnak? - kérdezte Tarzantól a tiszt, miközben fellapozott egy nagy könyvet.

- A rabszolga éppen olyan néma, mint a Zertalacololok, - magyarázta a Tarzant kisérő csapat parancsnoka. - Ezért nem tudjuk nevét sem.

- Hát akkor óriásnak fogjuk őt hivni, - mondotta a tiszt - mert ezen a néven ismeri mindenki.

Valóban Zuanthrolnak, óriásnak nevezte el a tiszt Tarzant és beirta a nagy könyvbe, azt is, hogy tulajdonosa Zoanthrohago, származási helye pedig Trohanadalmakus városa.

- Vidd a rabszolgát a tizenharmadik és harminchatodik szint között dolgozó ácsmunkásokhoz. Mondd meg az ügyeletes tisztnek, hogy könnyü munkára ossza be és vigyázzon, nehogy valami bántódása essék, mert a Thagosto, a király igy parancsolta. Itt van a száma, erősitsd a vállára.

A harcos átvette a kerek fadarabot, amelyen fekete hieroglifák állottak és fémkapoccsal Tarzan zöld tunikájának bal vállára erősitette azt, majd pedig intett Tarzannak, aki megindult előtte.

Tarzan rövid, sötét folyosón találta magát, amely egy szélesebb és világosabb folyosóba torkollott. Ezen a folyosón rengeteg rabszolgával találkozott, akik teher nélkül haladtak ugyanabban az irányban, amerre az őr őt is kisérte. Észrevette, hogy a folyosó állandóan lejt és mindig jobbra kanyarodik, ugy hogy nagy spirális köröket alkot, amelyek lefelé kigyóznak a föld mélyébe. A falak és a tető fával volt kirakva, a padló pedig nagy kőlapokból állott. Millió és millió szandál koptatta már ezt a kőpadlót. Bizonyos távolságban egymástól a fal mentén gyertyák égtek és a folyosókból oldalfolyosók nyiltak. Mindegyik oldalfolyosó felett a Minunianok különös hieroglifáit láthatta. Amint később megtanulta, ezek a hieroglifák az alagut szintjét jelezték. Ezek az alagutak körbe futó folyosók voltak, amelyek körülvették a főlejáratot. Ezekből a körbe futó folyosókból nyilottak azután a vizszintes alagutak, amelyek az egyes emeletek munkahelyeihez vezettek. Szellőztető készülékek és vészkijáratok sorakoztak az alagutban egymás mellett. Ezek az alagutak a föld szinétől a bánya legalsóbb emeletéig vezettek.

Majdnem minden emeleten néhány rabszolga fordult be ezekbe az alagutakba, amelyek meglehetősen világosak voltak, bár nem annyira, mint a spirális főlejárat. Nyomban azután, hogy elindultak a bányába, Tarzannak feltünt a sok alagut-bejárat, de csak következtetni tudott arra, hogy milyen mélységben és hányadik emeleten járhatnak.

Az a vizszintes alagut, amelybe később bekanyarodtak, jobboldalra ágazott ki a főlejáratból és balfelé kanyarodott. Csakhamar széles, körbefutó folyosót kereszteztek, amelyen terhekkel megrakott, vagy teher nélkül haladó rabszolgákat látott, de ezeken kivül két különböző irányban mozgó rabszolgasor is haladt a folyosón. Az egyik sor sziklákat vitt abban az irányban, ahonnan Tarzan jött, a másik pedig épületfával megrakodva ugyanarra tartott, amerre ő.

Hosszu ideig jártak még a vizszintes alagutban, amig végre megérkeztek a munkahelyre. Tarzant itt a Ventalhoz, azaz ahhoz a harcoshoz vezették, aki a Minunianok katonai szervezetének megfelelően tiz közlegény fölött parancsnokolt.

- Hát megérkezett az óriás! - kiáltotta a Vental. - És nekünk nem szabad őt tulságosan kemény munkával terhelni.

- Hát ez is egy óriás?! - folytatta a gunyolódást. - Hiszen nem nagyobb, mint én és odafönt attól félnek, hogy megárt neki a munka. Már pedig jegyezd meg magadnak - fordult a Tarzant kisérő harcoshoz - itt dolgozni fog, vagy pedig megkóstolja a korbácsot. Kalfastoban nem türi a munkakerülést, - jelentette ki ünnepélyesen a tiszt és hivalkodva ütött a mellére.

Az a katona azonban, aki Tarzant kisérte, rosszalólag hallgatta a tiszt szavait. Miközben az őrség számára fenntartott helyiség felé indult odaszólt a tisztnek.

- Jobban tennéd Kalfastoban, ha figyelemre méltatnád a király parancsait. Nem szeretnék a te páncélodban lenni, ha ennek a süketnéma rabszolgának a legkisebb baja is történik, mert emiatt a rabszolga miatt Elkomoelhago király olyan féltékeny Zoanthrohagora, hogy a legszivesebben kést mártana ennek a bordái közé és azt hiszem, csak azért nem teszi ezt, mert akkor nem sajátithatná ki többé a maga számára a nagy tudós sikereit.

- Kalfastoban nem fél a királytól, - felelte hivalkodóan a Vental, aki ugylátszik szintén ellensége volt Elkomoelhagonak. - Kalfastoban csak saját magától fél. Hiszen mindnyájan tudjuk, hogy a király Zoanthrohago fejével gondolkodik és Gefasto kardjával harcol.

- Mindazonáltal vigyázz Zuanthrolra, az óriásra! - mondotta és eltávozott.

Kalfastoban Vental ácsmunkára osztotta be az uj rabszolgát abban az alagutban, amelyet éppen most bányásztak ki. A föld felszinéről üres kézzel jöttek a rabszolgák az egyik oldalon az alagut végéig, ott szikladarabokat vájtak ki a falból, majd az alagut ellenkező oldalán visszafordultak és a körbefutó lejáraton elindultak a bánya kijárata felé, hogy a köveket az épülőfélben lévő házhoz vigyék. Néhány rabszolga, akik közé Tarzant is beosztották, az alagut falát támasztotta meg faoszlopokkal. A majomember nem találta nehéznek a munkát, noha sebesülései következtében még mindig gyengének érezte magát. Munka közben volt alkalma megfigyelni környezetét és mindazt ami körülötte történt. Igyekezett megismerni a népet, amelynek fogságába került. Kalfastobanról csakhamar megállapitotta, hogy az nagyszáju hencegő, akitől azonban nem kell félni annak, aki rendesen elvégzi napi munkáját, de Kalfastoban állandóan leste az alkalmat, hogy fölötteseinek bebizonyithassa tekintélyét és hatalmát. A rabszolgák akik Tarzan csoportjához tartoztak, sokat dolgoztak, de azért nem voltak tulterhelve munkával, mig az őrök, akik állandóan mellettük tartózkodtak, nem bántak durván és embertelenül foglyaikkal, ugy, hogy Tarzannak volt alkalma a szemlélődésre és megfigyelésre. Minden ötven rabszolgára egy fegyveres őr vigyázott.

Éppen ugy, mint attól a pillanattól kezdve, hogy visszanyerte eszméletét, most is az a rejtély izgatta, hogyan nőhettek meg ezek a törpék ilyen nagyra. Nem is törpék voltak már ezek, hanem rendes nagyságu emberek, éppen olyanok, mint az európai emberfajták leszármazottai. Nem voltak ugyan éppen olyan nagyok, mint a majomember, de sok harcos alig egy hüvelykkel volt kisebb nála. Tudta róluk, hogy Veltopismakusianok voltak, ugyanannak a népnek a fiai, amelyet harcolni látott Trohanadalmakus városa előtt. Kivette szavaikból, hogy ebben a csatában fogták el őt is és Zuanthrolnak, az óriásnak nevezték el, noha majdnem éppen olyan nagy termetüek voltak, mint ő. Amikor a királyi palotából a kőbányába kisérték, látta óriási méretü lakóházaikat, amelyek négyszáz lábnyi magasságban emelkedtek a feje fölött. Mindez valószinütlennek tünt fel előtte, de érzékszerveinek tapasztalatai azt bizonyitották, hogy ez volt a valóság. Amikor igyekezett a rejtély nyitjára jönni, csak még jobban belezavarodott gondolataiba és ezért már meg sem kisérelte, hogy megtudja az igazságot. Megelégedett azzal, hogy kimeritő értesüléseket szerezzen környezetéről és töviről hegyire megismerje börtönét, hogy ha majd elérkezik a nap, amikor a szabadulás órája üt, minden lehetőséget felhasználhasson a menekülésre.

Bárhol fordult meg eddig Veltopismakus városában és bárkit hallott is beszélni politikáról, arra a megállapitásra jutott, hogy a nép általában elégedetlen volt a királlyal és a kormánnyal, már pedig tudta, hogy minden elégedetlen nép körében megszünik az összetartás érzése és felbomlik a fegyelem is, amiből azt következtette, hogy ha állandóan keresi a lehetőségeket, egyszer feltétlenül megtalálja majd az alkalmat a menekülésre az őrizetére bizott harcosok fegyelmezetlensége következtében. Tudta, hogy ma, vagy holnap nem érkezik még el ez az alkalom, de most volt itt az ideje annak, hogy alaposan szemügyre vegye környezetét és mindenről pontos értesüléseket szerezzen, amiket azután felhasználhat menekülése előkészitésére és keresztülvitelére.

Amikor a hosszu munkanap végre befejeződött, a rabszolgákat szállásaikra kisérték. Amint Tarzan megállapitotta, ezek a lakóhelyek mindig azoknak az emeleteknek a közelében voltak, ahol a rabszolgák dolgoztak. Több más rabszolgával együtt őt a harmincötödik emeleten lévő hosszu alagutba kisérték, amelynek a vége nagy teremmé szélesedett. A terem szük bejáratát kőfal zárta el és a rabszolgáknak keskeny nyiláson kellett keresztül bujniok, hogy bejuthassanak a terembe. Amikor mindnyájan átbujtak a nyiláson, az őrök becsukták azt és kivülről még egy nehéz ajtóval is elzárták a bejáratot, amely előtt egész éjszaka két harcos állt őrt.

Amikor az ajtó becsukódott mögötte, Tarzan vizsgálódva nézett körül a teremben, amely olyan nagy volt, hogy a rabszolgák nagy tömege kényelmesen elfért benne. A teremben összegyült rabszolgák számát körülbelül ötezerre becsülte és megállapitotta, hogy a foglyok között nemcsak férfiak, hanem nők is voltak. Az asszonyok szabad tüzhelyeken vacsorát főztek. A tüz füstje a menyezeten lévő nyilásokon keresztül távolodott el a teremből. Annak ellenére, hogy sok ilyen szabad tüzhelyet látott égni a teremben, alig érzett valami füstöt. Ezt a jelenséget a tüzelőszerül használt tiszta kemény faszénnek tulajdonitotta. Azt azonban nem tudta felfogni, hogy a szabadon elillanó mérges gázok miért nincsenek káros hatással az emberekre és hasonlóképpen rejtélyes volt számára az is, hogyan lehetett nyilt lángot gyujtani ilyen mélyen a föld alatt és mi volt a titka a kristálytiszta levegőnek. A falak mentén gyertyák égtek és legalább féltucat hatalmas gyertya sorakozott a terem padlóján is.

A teremben lévő rabszolgák között gyermekeket és középkoru embereket is látott, de aggastyánok nem voltak közöttük. Az asszonyok és a gyermekek bőre olyan fehér volt, hogy Tarzan még sohasem látott ilyen hófehér bőrü embereket. Csodálta is ezért a tulajdonságukért a nőket és a gyermekeket, amig rá nem jött a jelenség okára. A gyermekek közül egyik sem látta még a napvilágot és az asszonyok között is volt olyan, aki egész életét a bánya mélyében töltötte. A gyermekek, akik a bányában születtek, egyszer majd felkerülnek a napfényre, amikor uraik véleménye szerint megkezdhetik annak a mesterségnek elsajátitását, amelyet kijelölnek számukra. De az asszonyok, akiket ellenséges városokban ejtettek foglyul, haláluk napjáig a föld mélyében maradnak, ha csak meg nem történik az a csoda, hogy valamelyik Veltopismakusi harcos feleségül nem választja őket. De ilyen szerencsére nem számithattak, mert a harcosok szinte kivétel nélkül a fehér tunikás rabszolganőket vették feleségül, akikkel naponta érintkeztek a földfeletti épületekben.

Az asszonyok arcán a szomoruság tükröződött, ami a részvét és szánalom érzését keltette a majomember szivében. Soha életében nem látott még ilyen reménytelen szomoruságot emberek arcán, mint itt, a kőbánya mélyében.

Amint keresztül haladt a termen, sok kiváncsi pillantás követte, mert viselkedésében látták, hogy csak most került a kőbányába és a tömegben csakhamar szájról-szájra járt a hir, hogy kicsoda az uj rabszolga. A Tarzannal együtt érkezett rabszolgák közölték ezt az ujságot a többi fogollyal, akik egyébként itt, a föld mélyében is hallottak már a Trohanadalmakusianokkal vivott háboruban elfogott óriásról.

Egy fiatal leány, aki serpenyő előtt térdelt és husszeletet piritott, Tarzanra emelte szemét és intett neki, hogy lépjen hozzá. Amint Tarzan feléje közeledett, látta, hogy a leány nagyon szép, szinte áttetszően sápadt bőrének fehérségét csak még jobban kiemeli dus hajának kékesfekete ragyogása.

- Ő már sokat beszélt rólad, - mondotta a leány. - Számodra is főzni fogok. Neki is én főzök.

- Nincsen senki, akivel szivesebben főzetném meg a vacsorámat, mint veled, - felelte Tarzan, - de tulajdonképpen ki vagy te és ki az az ő?

- Én Talaskar vagyok, - felelte a leány, - de neki csak a számát tudom. Ő azt mondja, hogy amig rabszolga marad, addig nincsen neve, hanem csak a számát ismerhetik. 800 a köbön plusz 19. Amint látom, a te számod 800 a köbön plusz 21.

A leány a Tarzan vállára erősitett hieroglifákat vizsgálgatta, majd megkérdezte:

- Áh! - kiáltott fel a leány. - Te vagy hát az a hires nagytermetü ember! De hiszen egyáltalán nem nézel ki óriásnak. Ő is Trohanadalmakus városából való és körülbelül olyan nagytermetü, mint te. Még sohasem hallottam, hogy a Minuniak országában óriások lettek volna, kivéve a Zertalacolol nevü népet.

A majomember megfordult és látta, hogy egyik munkástársa áll mögötte, mire elmosolyodott:

- Most már értem. Lehet, hogy helyesen cselekszel. Az biztos, hogy én nem foglak elárulni.

- Amióta fogságba estem, egészen mostanáig egy szót sem beszéltem, - magyarázta Tarzan, - és ők azt hitték, hogy süketnéma vagyok. Bár én tudom, hogy nem hasonlitok a Zertalacolokra, közülük egyesek mégis ragaszkodtak ahhoz a feltevéshez, hogy én Zertalacolol vagyok.

- Ezért csak szerencsésnek mondhatod magad, - nyugtatta meg Tarzan. - Nem nyujtanak valami kellemes látványt és nem ajánlatos találkozni velük.

- De én mégis szeretném látni ezeket az embereket. És szeretnék látni mindent, ami különbözik ezektől a rabszolgáktól, akik napról-napra állandóan a szemem előtt vannak.

- Ne veszitsd el a reményt, mert lehet, hogy nagyon rövid időn belül visszatérhetsz, a föld felszinére.

- Visszatérhetek? - ismételte Tarzan szavát fájdalmas sóhajjal a leány. - Hiszen én még sohasem voltam fönt.

- Még sohasem voltál a napvilágon? Talán ugy érted, hogy amióta fogságba estél, azóta itt raboskodsz.

- Én ebben a teremben születtem és egész életemet a bánya mélyében töltöttem, - felelte a leány.

- De hiszen te akkor a második rabszolga generációból származol és mégis a kőbányai munkára alkalmaznak? Nem értem ezt a bánásmódot. Ugy hallottam, hogy minden Minuni városban a második generációból származó rabszolgák fehér tunikát kapnak és a föld felszinére viszik őket, ahol meglehetős szabadságot is élvezhetnek.

- Én azonban ebben az előnyben nem részesülhettem. Anyám nem engedte meg, hogy igénybe vegyem ezt a jogot. Inkább halálomat kivánta volna, semhogy valamelyik Veltopismakusiannal, vagy egy másik rabszolgával házasságra lépjek, már pedig ha fölkerültem volna a városba, feltétlenül ez lett volna a sorsom.

- De hogy tudtad elkerülni, hogy ne vigyenek föl? - kérdezte csodálkozva Tarzan. - Hiszen uraitok bizonyára nem rabszolgáik tetszésére bizzák, hogy a kőbányában akarnak-e maradni, vagy pedig a városba kivánkoznak-e.

- Ahol olyan sok rabszolga van, ott egy, vagy kettő örök időkre észrevétlen tud maradni. És az olyan nőket, akik nem állnak valami nagy kegyben uraiknál, észre sem veszik. Születésemet sohasem jelentették be és igy azt sem tudják, hogy élek. Amikor megszülettem, anyám levette egy halott asszony tunikájáról a számot, amit én használtam tovább, ugy hogy egyáltalán nem keltek feltünést, amikor nagynéha az urak vagy a harcosok belépnek a termünkbe.

- De csodálom, hogy téged még senkisem szeretett meg, hiszen arcod szépsége sok férfi érdeklődését felkelthette! - emlékeztette Tarzan.

A leány nem válaszolt, hanem hátat forditott Tarzannak, kezeit arcára és hajára tette és amikor ismét szembe fordult Tarzannal, ez ijesztő, ráncos arcot látott maga előtt, amelynek torz vonásait egyetlen férfi sem kivánhatta mégegyszer látni.

A leány arca lassan visszanyerte eredeti vonásait és néhány gyors mozdulattal rendbehozta összekuszált haját is. Mosolyogva magyarázta meg, hogyan csufitotta el magát:

- Anyám tanitott meg erre, hogy amikor uraim, vagy a harcosok belépnek ide és meglátnak, ne kivánjanak meg.

- Dehát nem lenne okosabb feleségül menni valamelyikhez és boldogan élni fönt a városban, ahelyett, itt a föld alatt ilyen szörnyü életre kárhoztatod magad? Hiszen a veltopismakusi harcosok alig különböznek a te szülővárosod polgáraitól.

- Én még sem tehetem ezt meg. Apám a távoli Mandalamakus városában él. Anyámat elrabolták tőle néhány holdtöltével az én születésem előtt, ugy, hogy én ebben a szörnyü teremben jöttem a világra, távol a napfénytől és a levegőtől, amelyről anyám olyan sokat mesélt nekem.

- Körülbelül husz holdtöltével ezelőtt érte jöttek és elvitték innen. Nem tudom, mi történt vele.

- Soha! Ha egy rabszolga elárul egy másikat, társaik darabokra tépik az árulót. De gyere enni, hiszen már nagyon éhes lehetsz.

A leány megkinálta őt hussal, amit éppen sütött. Tarzan szivesebben fogyasztott volna nyers hust vacsorára, de nem akarta megsérteni a leányt, ezért megköszönte kedvességét, leült a földre a serpenyő mellé és elfogyasztotta a sültet.

- Nem értem, hogy Aoponato hol marad ilyen soká - szólalt meg töprengve a leány. - Soha még nem jött ilyen későn.

Most egy erős termetü rabszolga közeledett feléjük. Amikor Tarzant meglátta, megállt és vésztjósló szemekkel pillantott reá. A rabszolga a leány háta mögött állt és Tarzan feléje intett:

Talaskar gyorsan megfordult, szemében már az öröm fénye villant fel, de amikor meglátta a mögötte álló embert, felugrott helyéről, hátralépett és arca az iszonyat kifejezését öltötte magára.

Be sem várta a leány válaszát, mert valószinüleg tudta, hogy az mit tartalmazna, hanem folytatta:

- Ki ez az ember, hogy te főzöl számára? Talán különb mint én vagyok? Majd megmutatom, hogy nekem is fogsz főzni.

- Sok asszony van, aki főzhet számodra, Caraftap, - felelte Talaskar. - Én nem akarok főzni neked. Kérj meg erre egy másik asszonyt. Miután itt sokkal több a férfi, mint a nő, nekünk jogunk van kiválasztani azokat, akiknek főzni akarunk. Már pedig én téged nem választalak ki, hogy főzzek neked.

- Már pedig saját érdekedben áll, hogy főzzél nekem, - orditotta a férfi - és majd meglátod, hogy a feleségem is leszel. Nekem jogom van hozzád, mert már számtalanszor kértelek feleségül, mielőtt ezek az idegenek ide jöttek. Hogy ne lehessél más férfié, holnap elmondom rólad az igazat a Ventalnak és ő el fog vinni innen téged. Vagy nem ismered még Kalfastobant?

- Inkább érjem meg, hogy Kalfastobané légy. Nem fogják megengedni, hogy itt maradj, ha megtudják, hogy te nem akarsz rabszolgákat világra hozni.

- Hát akkor is inkább leszek Kalfastobané, mint a tied! - felelte megvetően a leány, - de tudd meg, hogy nem leszek sem az övé, sem pedig a tied.

- Csak ne légy olyan biztos a dolgodban! - kiáltotta a rabszolga, azzal előrelépett és még mielőtt a leány elugorhatott volna előle, megragadta karját. Magához huzta, hogy megcsókolhassa, de szándékát nem vihette keresztül. Vállára acélos ujjak fonódtak, valaki vad erővel elrántotta a leánytól és ugy meglökte, hogy vagy egy tucat lépést bukdácsolt hátra, majd elterült a földön. Közötte és a leány között állt a szürkeszemü, fekete haju idegen.

Caraftap fölállt és dühében szinte üvöltve támadt Tarzanra. Lehajtott fejjel, vérbenforgó szemekkel rohant feléje, mint valami veszett bika és magánkivül orditotta:

Az Első Asszony Fia büszkén járkált az őserdőben. Kezében vidáman tartotta lándzsáját, hátán pedig ija és nyilvesszői csüngtek. Mögötte haladt tiz társa, akik éppen igy fel voltak fegyverkezve, mint ő és mindegyik olyan öntudatosan viselkedett, mintha legalább is saját földjén taposna. Az ösvényen egy Alalus asszony közeledett feléjük, akit még nem láthattak és szagáról, vagy léptei neszéről sem fedezhették fel. A nőstény Alalus ugyancsak bátran lépdelt. Szemei hirtelen összehuzódtak és lapos, elálló fülei a levegőbe meredtek. Emberszagot érzett a levegőben. Sőt már azt is fölfedezte, hogy nem egy, hanem több férfi tartózkodik a sürüben. Meggyorsitotta lépteit, hogy hirtelen rohammal támadhassa meg őket. Ugy számitott, hogy ha váratlanul csap le rájuk, megijednek és akkor könnyüszerrel el tud fogni közülük egyet, mielőtt futásnak erednek. Ha pedig nem, az ővéről csüngő kövek majd segitségére lesznek, hogy ártalmatlanná tehesse valamelyiküket.

Az már eddig is előfordult, hogy a férfiak néha nem ijedtek meg. A törzs sok asszonya akik kimentek az erdőbe, hogy férjet fogjanak maguknak, soha többé nem tértek vissza. Néhánynak a holttestét megtalálták az erdőben. Nem tudta elképzelni, hogy milyen ellenség ölhette meg őket. De most végre két hónapi kutatás után fölfedezte a himeket és elhatározta, hogy ezuttal nem tér vissza üres kézzel barlangjába.

Amikor kibukkant az erdei csapás egyik éles kanyarodója mögül, megpillantotta a himeket, de nagy csalódására látta, hogy ezek még nagy távolságra vannak tőle. Biztosra vette, hogy ha meglátják őt, nyomban elmenekülnek és már éppen el akart rejtőzni a sürüben, amikor észrevette, hogy óvatosságával elkésett. Az egyik him reá mutatott. Az asszony leakasztott egy parittyát az övéről, erősen megmarkolta a buzogányát és gyors futással megtámadta a csoportot. Milyen szörnyen meglehettek ezek ijedve, hogy mozdulatlanul maradtak, amikor ő feléjük közeledett. De most valami váratlan dolog történt. Ezek előrenyomulnak, hogy siettessék a vele való találkozást? És most megpillantotta arckifejezésüket is. Arcukról nem olvashatott le félelmet, csak dühöt és elszántságot. És milyen különös tárgyakat cipeltek kezeikben? Az egyik, aki feléje rohant és leghamarább ért közelébe, megtorpant és hosszu, hegyes botot dobott feléje. A bot vállán találta és kiserkent testéből a vér. Ekkor egy másik is megállt, egy kis botot egy nagyobb botra illesztett, a végét pedig bélfonálhoz erősitette, majd hirtelen elbocsátotta a kisebb botot, amely feléje repült és karja alatt átszurta husát.

A két fegyverrel harcoló him mögött pedig már rohantak feléje a többiek is, hasonló fegyverekkel a kezükben. Visszaemlékezett asszonytársainak az erdőben talált hullájára és arra, hogy az utolsó néhány holdtölte idején már egyikük sem tudott foglyul ejteni himet. Bár agyát sürü homály boritotta, mégis tudott bizonyos értelmi kapcsolatokat teremteni e jelenségek között, igy megitélhette a néhány másodperc alatt lejátszódott események jelentőségét és arra az eredményre jutott, hogy jobb lesz, ha elmenekül, mielőtt nem késő. Megfordult és elindult abban az irányban, amerről jött. Ugy futott, ahogy csak vaskos lábai birták és hátra sem pillantott kétségbeesett menekülése közben, amig csak kimerülve le nem rogyott barlangja bejáratánál.

A himek nem üldözték. Mintha felszabadulásuk során még nem jutottak volna el arra a fokra, amikor bátorságuk és önbizalmuk annyira megerősödik, hogy teljesen legyőzhessék az asszonyoktól való öröklött félelmüket. Egyenlőre még megelégedtek azzal, hogy elüztek egy-egy asszonyt. De üldözni őket annyit jelentett volna szemükben, mintha a gondviselést hivták volna ki maguk ellen.

Amikor a törzs többi asszonyai meglátták barlangjába támolygó társukat, és megállapitották, hogy kimerültsége a félelem és vad menekülés következménye volt, megragadták buzogányaikat és kirohantak az erdőbe, hogy elbánjanak társnőjük üldözőjével, mert az első pillanatban azt hitték, hogy az asszony oroszlán elől menekült. De az erdőben nem találkoztak oroszlánnal, mire többen az asszonyhoz mentek, aki a kimerültségtől lihegve feküdt barlangja küszöbén. Egyszerü jelbeszédükkel megkérdezték tőle:

A többiek arcán megvetés tükröződött, az egyik belerugott, a másik pedig leköpte.

- Sok férfi volt - igyekezett mentegetni magát az asszony - és ha nem menekülök el, megöltek volna repülő botjaikkal. Nézzétek a vállamat!

Azzal megmutatta nekik a dárda-ütötte sebet és a nyilat, amely beledagadt a testébe.

- Nem futottak el előlem - magyarázta tovább kalandját, - hanem megtámadtak. Igy ölték meg azokat az asszonyokat, akiknek holttesteit az utolsó néhány holdtölte idején megtaláltuk az erdőben.

Az asszony felvilágositásai zavarba ejtették társait. Most már nem gyalázták a földön fetrengő asszonyt. Vezérük, aki a legerősebbnek látszott közöttük, ijesztő arcvicsoritással körbe járkált. Azután hirtelen megállott:

- Gyertek velem! - intett a többieknek. - Együtt fogunk behatolni az erdőbe, megkeressük ezeket a himeket, a barlangokba vonszoljuk és alaposan megbüntetjük őket.

Buzogányát meglóbálta a feje fölött és arca szörnyü fintorba torzult. A többiek körültáncolták, utánozták arckifejezését és mozdulatait, amikor pedig a vezérnőstény elindult az erdő felé, csapatostól követték. Vad, vérszomjas társaság volt és az amfiteátrumban csak a megsebesült asszony maradt, aki a fájdalomtól lihegve feküdt barlangja bejárata előtt. Neki már elég volt a férfiakból, soha többé nem kiván találkozni velük.

- Ezért a vakmerőségért az életeddel fizetsz! - üvöltötte Caraftap, amikor Tarzanra rohant Elkomoelhago király kőbányájának rabszolga szállásán. A majomember félreugrott és elgáncsolta a támadót, aki arccal előre a földre bukott. Caraftap, mielőtt felugrott volna, fegyver után kutatott a közelben, szemei megakadtak a forró serpenyőn és kinyult érte, hogy megragadja azt. A közelben tartózkodó rabszolgák, akik tanui voltak a verekedésnek, rosszaló kiáltásokat hallattak.

- Nem szabad fegyvert használni! - kiáltotta az egyik Caraftapra, - harcolj puszta kézzel, vagy pedig hagyd abba a küzdelmet!

De Caraftap agyát teljesen elboritotta a féltékenység és a gyülölet hulláma, meg sem hallotta a figyelmeztetést, hanem megragadta a serpenyőt és felugrott helyéről, hogy a forró edényt Tarzan arcába hajitsa. Ekkor azonban egy másik rabszolga elgáncsolta, két rabszolga pedig reávetette magát és kicsavarták kezéből a serpenyőt.

- Tisztességes módon verekedjél! - figyelmeztették társai és talpra segitették.

Tarzan mosolyogva és közömbös arckifejezéssel nézte a jelenetet, mert a többiek felháborodása szórakoztatta, miután a helyzetet sokkal veszélytelenebbnek találta, semhogy a többi rabszolga beavatkozása véleménye szerint indokolt lett volna. Nyugodtan várta Caraftap ujabb támadását és mikor ellenfele meglátta mosolygó arcát, ez még fokozta dühét, ugy hogy szinte eszétvesztve ugrott Tarzanra, hogy végezzen vele. Caraftap azonban, aki a legizgágább volt a rabszolgák között, még sohasem találkozott azzal a védekezési móddal, amellyel Tarzan kivédte támadását. A majomember vasökle lecsapott állára és az ütés olyan erővel érte, hogy elterült a földön. Ekkor már nagy közönsége volt a verekedésnek és a rabszolgák hangos kiáltozással adtak kifejezést elismerésüknek, amikor a jól irányzott ökölcsapás következményét látták.

Caraftap kábultan tápászkodott fel a földről és leszegett fejjel nézett körül, mintha ellenségét keresné. Talaskar, a fiatal leány Tarzanhoz lépett és szemeibe nézett:

- Te nagyon erős vagy, - mondotta neki, de Caraftap ugy látta, hogy szemei szerelmet sugároznak Tarzan felé, pedig ezekben a szép szemekben csak a csodálat lángolt, amit minden asszony érez az erős férfi iránt, aki igaz ügyért harcol.

Caraftap rekedten felhördült és kiáltása a dühös vaddisznó röfögésére emlékeztetett, majd pedig ismét a majomemberre támadt. Ugyanekkor néhány ujabb rabszolgát bocsátottak a terembe és amikor a szük bejárati nyilást kinyitották, az egyik harcos bepillantott a terembe. Csak annyit látott, hogy egy nagytermetü rabszolga, a levegőbe emel egy ugyancsak erős termetü rabszolgát, akit nagy lendülettel a földre dob. A harcos félrelökte az utjában álló rabszolgákat és a terem közepére sietett, ahol a verekedés folyt. Mielőtt a verekedők még észrevehették volna jelenlétét, a harcos már Tarzan és Talaskar előtt állott. Kalfastoban volt.

- Mit jelent ez? - kiáltotta harsány hangon, majd igy folytatta: - Aha! Most már látom. Hiszen ez az óriás. Nyilván meg akarja mutatni a többi rabszolgának, hogy milyen nagy erő lakózik benne, nem igaz?

Caraftapra pillantott, aki nagy nehezen feltápászkodott a földről és arca sötétszinüvé változott a dühtől. Caraftap Kalfastoban Vental kedvence volt az őrizetére bizott rabszolgák között.

- Itt nem szabad igy viselkedni, fickó! - kiáltotta öklét rázva a majomember arca előtt és felháborodásában elfelejtette, hogy a rabszolga süketnéma volt. De azután visszaemlékezett erre és intett Tarzannak, hogy kövesse.

- Száz ostorcsapás majd megmagyarázza neki, hogy itt nem szabad verekedni! - mondotta hangosan és jelentőségteljesen pillantott Talaskarra.

- Ne büntesd meg őt! - kiáltott a leány szinte magánkivül az izgalomtól. - Caraftap volt a hibás. Zuanthrol önvédelemből cselekedett.

Kalfastoban egy pillanatra sem vette le szemét a leány arcáról. Talaskar ebben a pillanatban tudatára ébredt annak hogy milyen veszedelem fenyegeti és vérhullám boritotta el arcát, de a helyén maradt, hogy igyekezzen megmenteni a majomembert a büntetéstől. Kalfastoban a leány vállára tette kezét és arcán gonosz mosoly suhant át.

- Ne válasszál magadnak élettársat. Én majd megkeresem uradat és megvásárollak tőle.

Tarzan látta, hogy a leány halottsápadt lesz erre a bejelentésre. Kalfastoban most feléje fordult:

- Te nem érted meg szavaimat, te buta állat! - kiáltott rá. - De én mégis megmondom a véleményemet és remélem, hogy rabszolga barátaid megmagyarázzák majd valahogy neked szavaim értelmét. Most az egyszer még elengedem a büntetésedet, de ha még egyszer ilyen verekedést rendezel, akkor száz ostorcsapással büntetlek, de lehet, hogy még sulyosabb büntetésben lesz részed. És ha meghallom, hogy szemet vetsz erre a leányra, akit én akarok megvásárolni magamnak, hogy felvigyem a városba, akkor még szörnyübb sors vár reád!

Amikor az ajtó bezárult a Vental mögött, egy kéz nehezedett Tarzan vállára és háta mögött megszólalt egy férfi hangja, amely nevén szólitotta őt:

A majomembert meglepte, hogy egy ellenséges város kőbányájában, a föld mélyében a nevén szólitják, mert itt még senkinek sem mondotta meg hogy hivják. De amikor megfordult és a mögötte álló férfi arcába nézett, boldogan fölnevetett.

- Kom...! - tört ki belőle a kiáltás, de amikor Komodoflorensal herceg nevének első szótagját kiejtette, a másik figyelmeztetően ajkai elé emelte ujját.

- De mi történt veled?! - ámuldozott Tarzan. - Hiszen éppen olyan nagy vagy, mint én. Fogalmam sincs róla, mi az oka ennek az átalakulásnak. Mi történt, hogy a Minunianok népének minden fia óriás lett?

- Az ember mindig csak saját személyén keresztül látja a világot és ezért van az, hogy te nem tulajdonitod ezt a különös változást egy éppen ellentétes oknak.

Tarzan összeráncolta homlokát és hosszan elgondolkozva nézett fejedelmi barátjára. Arcán a hitetlenség lett urrá.

- Azt akarod evvel mondani, - szólalt meg végre - hogy engem törpévé változtattak?

- Hát nem egyszerübb kitalálni ezt, - kérdezte, - mint arra gondolni, hogy egy egész emberfaj hirtelen olyan nagyra nő, mint amilyen te voltál és az emberekkel együtt átalakulnak lakóházaik, állataik és fegyvereik is?

- Rövid idővel ezelőtt még én se hittem volna ezt el! - felelte a herceg. - Sőt még akkor is kételkedtem abban, hogy törpévé változtattak, amikor a kőbányában hallottam erről beszélni és csak most hittem el a csodát, amikor beléptem a terembe és megláttalak téged.

- Zoanthrohago végezte el a kisérletet. Zoanthrohago nemcsak Veltopismakus városában, hanem a Minuniak egész földjén a legokosabb ember. Mi már régen tudjuk ezt, mert amikor békében élünk a Veltopismakusianokkal, kicseréljük egymással eszméinket és áruinkat és e kapcsolat révén sok csodáról hallottunk már, amit ez a nagy varázsló valósitott meg. Mi walnaknak a nagy büvésznek hivjuk.

- Eddig még nem hallottam arról, hogy a Minuniak között varázslók is vannak, - szólt közbe Tarzan.

- Ez a Zoanthrohago fogott el téged és ezt az alkalmat csodával határos tudományos kiséletre használta fel. Miután a csata közben megsebesültél, eszméletlen állapotot idézett elő nálad és mialatt nem voltál öntudatodnál, antilopok seregével Veltopismakus városába szállitatott. Faágakat egymáshoz erősitettek, erre az alkalmatosságra fektettek rá téged és igy vittek haza Veltopismakusba. Itt azután Zoanthrohago nekilátott kisérletének, hogy belőled is törpét varázsoljon és ezt egy általa feltalált müszer segitségével idézte elő. Hallomásból tudom, hogy a kisérlet végrehajtása nem tartott hosszu ideig.

- Amint hallom, az még kétséges, hogy ennek a kisérletnek az ellenkezőjét is meg tudja csinálni - folytatta a herceg. - Eddig még sohasem volt képes embert, vagy állatot megnöveszteni, viszont már számos esetben sikerrel járt a kisérlete, hogy állatok termetét összezsugoritsa. Ezeknek a kisérleteknek a célja pedig az, hogy megtalálja a módját, hogyan növeszthetné meg a Veltopismakusiakat olyan naggyá, hogy könnyüszerrel leigázhassák a Minuniak egész törzsét. Kisérlete azonban eddig csak ellenkező sikerre vezetett, amennyiben csak csökkenteni tudja a kisérleti alanyok termetét, de megnöveszteni eddig még egyetlen egyet sem tudott, aminek következtében attól tartok, hogy sohasem leszel nagyobb termetü, mint amilyen most vagy.

- Ez esetben pedig ki lennék szolgáltatva ellenségeimnek, akik abban a világban lesnek rám, ahonnan ide kerültem, - mondotta Tarzan aggodalmasan.

- Emiatt fölösleges busulnod, barátom, - figyelmeztette tapintatosan a herceg.

- Mert vajmi kevés reményed lehet arra, hogy visszatérhess régi világodba, - felelte szomoruan Komodoflorensal. - Én sem reménykedhetek abban, hogy mégegyszer megláthatom Trohanadalmakus városát. Csak abban az esetben számithatnék menekülésre, ha apám hadserege elfoglalná Veltopismakus városát, mert enélkül nem lehetne legyőzni a kőbánya bejáratát őrző Veltopismakusi harcosokat. Az gyakran megtörténik, hogy fehér tunikás rabszolgákat ejtünk foglyul az ellenséges városokban, de az a legritkább eset, hogy a kőbányában dolgozó zöldtunikás rabszolgákat sikerül elfognunk. Ezeket a zöld tunikát viselő rabszolgákat is csak a föld felszinén tudjuk elfogni, ha napközben váratlanul megrohanunk egy várost, de ilyen meglepetésszerü, váratlan támadásra legfeljebb egyszer van kilátás egy emberélet során, vagy egyáltalán nem nyilik rá alkalom.

- Azt hiszed tehát, hogy életünk hátralevő napjait ebben a földalatti oduban fogjuk eltölteni? - kérdezte Tarzan.

- Igen. Kivéve, ha esetleg nem osztanak be napközben földfeletti munkára is, - felelte szomoru mosollyal Trohanadalmakus trónörököse.

Miután Kalfastoban Vental elhagyta a termet, Caraftap a tágas helyiség másik végébe vánszorgott, miközben félhangosan káromkodott és vésztjósló pillantásokat vetett Tarzan felé.

- Attól félek, hogy bosszut áll rajtad, - mondotta Tarzannak Talaskar és a földult állapotban lévő rabszolga felé intett fejével. - Nagyon aggódom érted, mert én vagyok az oka az egész kellemetlenségnek.

- Igen, - felelte a leány. - Caraftap megfenyegetett engem, mire Aopontando közbelépett és védelmemre kelt.

- Engem hivnak igy a sorszám után, amelyet kaptam, - világositotta fel a herceget Tarzan.

- És valóban Talaskar miatt kellett verekedned? Köszönöm, hogy ilyen nemesen viselkedtél, barátom. Sajnálom, hogy nem voltam jelen, mert akkor én védtem volna meg Talaskart. Talaskar ugyanis főz számomra. Nagyon jó leány.

Komodoflorensal a leányra pillantott miközben ezeket mondotta és Tarzan látta, hogy a leány lesüti szemeit, a férfi tekintete előtt, arcát pedig vérhullám önti el. Nyomban észrevette, hogy a fiatalok szeretik egymást.

- Tehát ez az az Aoponato nevü férfi, akiről te beszéltél nekem? - kérdezte Tarzan Talaskartól.

- Sajnálom, hogy fogságba esett, de viszont nagyon örülök, hogy ilyen jó barátot látok viszont ezen a helyen, - mondotta a majomember. - Mi hárman majd addig törjük a fejünket, amig rájövünk, hogyan szökhetünk meg innen.

A másik kettő szomoru mosollyal hallgatta Tarzan bizakodó szavait. Miután elfogyasztották vacsorájukat, még egy ideig beszélgettek, miközben több más rabszolga is csatlakozott hozzájuk. Tarzan ugyanis egyszeriben közkedvelt lett a rabszolgák között, amiért alapos leckében részesitette Caraftapot és uj barátai egész éjszakán át szórakoztatták volna előadásukkal, ha ő nem szakitja félbe őket, hogy érdeklődjék Komodoflorensalnál aziránt, mikor hozzák be a terembe a rabszolgák ágyait. Komodoflorensal fölnevetett erre a kérdésre és a földön heverő emberekre mutatott. Férfiak, asszonyok és gyermekek aludtak elnyulva a puszta földön és a legtöbbet azon a helyen nyomta el az álom, ahol vacsoráját elfogyasztotta.

- Én bárhol elalszom, - mondotta Tarzan, - de jobb szeretem a sötétséget, mert ez az erős fény zavar. Megvárom tehát, amig a fény kialszik.

- Ha kioltanák, akkor perceken belül valamennyien halottak lennénk, - magyarázta a herceg. - Ez a világosság két célt szolgál, egyrész eloszlatja a sötétséget, másrészt felszivja a mérges gázokat, amelyek máskülönben megmérgeznének bennünket. Ezeket a gyertyákat egy hosszu idővel ezelőtt élt Minunian tudós találta fel és a gyertyák lángja nemcsak oxigént fogyaszt, hanem elemészti a halált okozó gázokat is. Elsősorban ezért a tulajdonságért használják a gyertyát Minuni minden városában és a városok épületeiben. Lakóházaink is sötétek, egészségtelen levegőjüek lennének, ha nem ezekkel a gyertyákkal világitanánk a helyiségeket, a kőbányákban pedig lehetetlen lenne e gyertyák nélkül dolgozni.

- Rendben van, akkor nem várom meg, amig elfujják a gyertyákat! - fejezte be a beszélgetést Tarzan, aki végigfeküdt a piszkos padlón, »Tuano-t«, jóéjszakát kivánt Talaskarnak és Komodoflorensalnak és csakhamar mély álomba merült.

Másnap reggel, miközben Talaskar reggelijüket készitette, Komodoflorensal közölte Tarzannal azt a kivánságát, hogy szeretné, ha ugyanazon a munkahelyen dolgozhatnának, mert állandóan együtt lehetnének.

- Ha esetleg valóra válna az a reményed, hogy egyszer mégis kiszabadulhatunk innen, - okolta meg kivánságát - akkor jobb lesz, ha egymás mellett tartózkodunk.

Komodoflorensal kétkedve mosolygott, de nem válaszolt Tarzan megjegyzésére. Talaskar azonban boldogan kiáltott fel:

- Engem is magatokkal akartok vinni? Oh, ha ez az álom valóra válhatna! Elmennék veletek Trohanadalmakusba és a ti rabszolgátok lennék, mert tudom, hogy ti nem bántanátok engem. De sajnos, ez a terv csak szép álom marad, amely rövid idő alatt szétfoszlik, mert Kalfastoban meg akar vásárolni engem. Már pedig kétségtelen, hogy uram örömmel fog áruba bocsátani, mert ugy hallottam, hogy évenként sok rabszolgáját eladja, hogy az adóját kifizethesse.

- Mi elkövetünk majd érdekedben mindent, ami módunkban áll, Talaskar, - vigasztalta Tarzan a leányt. - És ha Aoponato és én módot találunk a szökésre, téged is magunkkal viszünk. De ennek első feltétele az, hogy valamilyen módon együvé kerüljek Aoponatoval.

- Én már kigondoltam egy tervet, amelynek segitségével elérhetjük ezt a célt, - mondotta Komodoflorensal. - Itt azt hiszik rólad, hogy te nem tudsz beszélni és semmiféle nyelvet nem értesz meg. Már pedig nem kellemes együtt dolgozni állandóan olyan rabszolgával, akivel nem lehet érintkezni. Én majd azt mondom az őröknek, hogy én meg tudom magam értetni veled és valószinü, hogy akkor egy munkáscsoportba osztanak be bennünket.

- De hogyan fogsz beszélni velem, ha nem használhatjuk a Minunianok nyelvét? - kérdezte a majomember.

- Ezt csak bizd reám, - felelte Komodoflorensal. - Én mindaddig be tudom csapni őket, amig rá nem jönnek, hogy te beszéled a Minunian nyelvet.

Komodoflorensal csakhamar valóra váltotta tervét. Alig hogy a reggelit befejezték, őrök jöttek a rabszolgákért és a különböző munkáscsoportok kivonultak a hálóteremből és a folyosón csatlakoztak ahhoz a sokezer rabszolgához, akik éppen akkor indultak napi munkájukra. A majomember a harminchatodik emelet harmincadik alagutjában csatlakozott az ácsmunkás csoporthoz és olyan lelkesedéssel látott munkához, hogy még a rosszindulatu Kalfastoban vental is elismeréssel nézte munkáját, noha a közvetlenül előtte dolgozó Caraftap gyülöletes pillantásokat vetett reá. Két-három órája dolgoztak már az alagutban, amikor két harcos jelentkezett Kalfastoban ventálnál. A harcosok egy zöld tunikás rabszolgát kisértek, akit Tarzan eleinte nem méltatott figyelemre. Amikor azonban meghallotta Kalfastoban és a harcosok párbeszédét, gyorsan a csoportra nézett és fölfedezte, hogy a zöld tunikás rabszolga Komodoflorensal, Trohanadalmakus hercege volt, akit a veltopismakusi kőbányában Aoponato néven ismertek és megjelölésére ez a szám szolgált: 800³+19. Ezt a számot a Minunian nyelvben nem számokkal, hanem különböző hieroglifákkal tüntették fel. Tarzan száma Aopontando volt, ami ezt jelentette: 800³+21. A minunianok nem számitották ki ennek az összegnek az eredményét, hanem ezt a számtani képletet változatlan összegnek tekintették.

Komodoflorensal elfogta Tarzan kiváncsi pillantását és feléje intett. Nyomban azután Kalfastoban vental magához intette a majomembert, aki végigsietett a folyosón és szerényen megállott a vental előtt.

- Most bizonyitsd be, hogy valóban tudsz beszélni ezzel a rabszolgával! - kiáltott Kalfastoban Komodoflorensalra. - Én nem hiszem, hogy meg fogja érteni szavaidat. Hogyan érthetné meg a te beszédedet, mikor a mienket sem érti meg?

Kalfastoban nem tudta elképzelni, hogy az övén kivül más nyelvet is beszélnek a világon. Komodoflorensal azonban felvilágositotta:

- Az ő nyelvén fogom megszólitani, megkérdezem, hogy érti-e szavaimat és majd láthatjátok, hogy igenlően bólint fejével.

- Ez nagyon jó megoldás lesz! - kiáltott fel Kalfastoban. - Kérdezd meg hát!

Komodoflorensal Tarzanhoz fordult és értelmetlen szavakat hadart. Amikor befejezte beszédét, a majomember bólintott fejével.

- Valóban ugy van, ahogy mondja. A Zertalacolol mégis beszél valamilyen nyelvet.

Tarzan arckifejezése komoly maradt, bár alig tudta visszafojtani mosolygását afeletti örömében, hogy Komodoflorensal milyen ügyesen becsapta a Veltopismakusiakat és elhitette velük, hogy egy idegen nyelven beszélni tud vele. Amig ez a társalgás csak arra szoritkozik, hogy igennel, vagy nemmel kell válaszolni a hozzá intézett kérdésekre, a látszatot könnyen fenn tudják tartani. De mihelyst a társalgásnak ez a formája már lehetetlenné válik, kinos helyzetbe kerülhetnek és azon tépelődött, hogy a találékony Komodoflorensal hogyan hidalja majd át ezt az ujabb nehézséget.

- Mondd meg neki, - parancsolta, - hogy ura, Zoanthrohago azt kérdezteti, vajjon felismerte-e már a helyzetét és tudja-e, hogy rabszolga lett, akinek jó magaviseletétől függ, milyen bánásmódban részesül. Sőt még élete is viselkedésétől függ, mert Zoanthrohagonak teljes hatalma van élete és halála fölött. Éppen ugy rendelkezik vele, mint a király. Ha engedelmességet fog tanusitani ura iránt, akkor nem kell tartania a büntetéstől, ha azonban lusta és engedetlen lesz, akkor könnyen megismerheti egy szabad ember kardjának az élét.

Komodoflorensal most már hosszabb előadást tartott Tarzannak, az elferditett szavakból összeállitott nyelven, és csak akkor hagyta abba a »beszélgetést«, amikor már csak nagy erőfeszitéssel tudta megőrizni arca komolyságát.

- Mondd meg nekik, hogy az első adandó alkalommal kitekerem Zoanthrohago nyakát. Közöld azt is velük, hogy könnyü szerrel fölragadhatnám az egyik szikladarabot, hogy szétzuzzam vele Kalfastoban és a körülöttünk álló többi harcos koponyáját. És az első kinálkozó alkalommal megszököm innét és te, valamint Talaskar követni fogtok engem.

Komodoflorensal odaadó figyelemmel hallgatta Tarzant, majd pedig a harcosokhoz fordult és tolmácsolta nekik a majomember szavait:

- Zuanthrol azt mondja, hogy tökéletesen megértette helyzetét és örül, hogy a nemes, kitünő Zoanthrohagot szolgálhatja, akitől csak egy kegyet kér.

- Az, hogy én állandóan társaságában lehessek és tolmácsolhassam neki urának, Zoanthrohagonak parancsait, hogy azokat minél tökéletesebben végrehajthassa, mert nélkülem nem tudhatná meg, mit kiván tőle ura.

Tarzan most rájött, hogy Komodoflorensal hogyan hidalja át a nehézségeket, amelyek különös érintkezésük utjába állanak és megállapitotta, hogy nyugodtan rábizhatja magát éleseszü barátjára, amig titokban akarja tartani, hogy ismeri a minuni nyelvet.

- Ez a gondolat már megfordult a mi agyunkban is, rabszolga, amikor meghallottuk, hogy te meg tudod magad értetni ezzel a fickóval. Most mindkettőtöket Zoanthrohagohoz kisérünk, aki valószinüleg nem határoz addig, amig nem győződik meg személyesen a tényekről. Kalfastoban vental, engedd meg, hogy saját felelősségünkre a két rabszolgát Zoanthrohagohoz kisérhessük.

A harcosok egy papirlapot adtak át a ventalnak és a papirlapra furcsa hieroglifát rajzoltak. Azután kihuzták kardjaikat és intettek Komodoflorensalnak és Tarzannak, hogy induljanak el előttük a folyosón. A harcosok azért helyezték készenlétbe fegyvereiket, mert ők is hallottak arról, hogyan bánt el Tarzan előző este Caraftappal és nem akarták, hogy esetleg kellemetlen meglepetés érje őket.

Tarzan, Komodoflorensal és kiséretük egyenes folyosón haladtak végig és a körbefutó lejáraton keresztül jutottak ki a bányából. Tarzan szinte sirvafakadt örömében, amikor megpillantotta a napfényt és ismét friss levegőt szivhatott a tüdejébe, mert kegyetlen büntetésnek érezte, ha akárcsak egy rövid napra is elzárták a levegőtől és napfénytől. Ismét láthatta a rabszolgák végtelen sorát, amint nehéz terheikkel megrakodva haladtak a város felé és a rabszolga-oszlopok mellett gőgösen sétáltak a harcosok.

Láthatta a pompás ruháju nemeseket és a megszámlálhatatlan fehér tunikás rabszolgákat, akik uraik megbizásából jártak a városban, vagy pedig saját üzleti ügyeiket intézték. A fehér tunikás rabszolgák közül sokan bizonyos szabadságot és függetlenséget élveztek és már majdnem szabad polgárokként kezelték őket. Minden egyes fehér tunikát viselő rabszolga valamelyik nemes urnak a tulajdonában állott, de - elsősorban az ügyes iparosok - csak azzal a kötelezettséggel tartoztak uraiknak, hogy jövedelmük bizonyos százalékát át kellett engedniök nekik. Ők alkották a Minuniak társadalmának burzsoáziáját és a szolgai munkát végző néposztály felsőbb kasztját. Ellentétben a zöld tunikás rabszolgákkal, őket nem tartották őrizet alatt, hogy megakadályozzák szökésüket, miután nem fenyegetett az a veszély, hogy esetleg megkiséreljék a menekülést. Nem volt ugyanis olyan Minuni város, ahol kedvezőbb helyzetbe kerülhettek volna, mert szülővárosukon kivül mindenütt másutt mint ellenséges hadifoglyokat kezelték volna őket, nyomban visszakerültek volna a zöld tunikás rabszolgák osztályába, ami élethossziglan tartó nehéz munkát jelentett volna számukra.

Veltopismakus városának lakóházai éppen olyan nagy méretüek voltak, mint Trohanadalmakus városának épületei. Természetesen a veltopismakusi épületek sokkal nagyobbnak tüntek fel Tarzan szemében, miután termetét egynegyedére csökkentették, mióta elkerült Trohanadalmakusból. Nyolc nagy lakóház volt a városban, mindegyik zsufolva volt lakókkal és éppen most épitették a kilencedik házat is, mert Veltopismakus lakósainak száma már elérte a négyszáznyolcvanezret és miután a király palotáját nem engedték tulzsufolni, a többi épületben egymás hegyén-hátán laktak az emberek.

Tarzant és Komodoflorensalt a királyi palotába vezették, de nem a Királyok Folyosóján léptek be a palotába, ahol a fehér és aranyszinü királyi zászló lengett, hanem a nyugat felé nyiló Harcosok Folyosóján kisérték be őket a palotába. Trohanadalmakus városával ellentétben, Veltopismakus városában virággal, bokrokkal és fákkal boritott tágas parkok választották el egymástól az épületeket és a parkokat széles utak és sétányok keresztezték. A királyi palota nagy kiterjedésü gyakorlótérre nyilott, ahol éppen nagy csapat lovas harcos gyakorlatozott. A csapat körülbelül ezer emberből állott, akik egy Amak-ot (ezredet) alkottak. Ez az ezred négy, egyenként kétszázötven emberből álló Novantból (századból) állott és az egész csapattest fölött az ezredes, a századok fölött pedig egy-egy százados parancsnokolt. A századok egyenként öt ötven-ötven emberből álló entex-re (szakaszokra) oszlottak, az entexek pedig öt-öt entalsra tagozódtak és mindegyik ilyen kisebb szakaszhoz tiz katona tartozott. Az utóbbi két kisebb egység élén a vental és a ventex állottak, akiknek rangfokozata a tiszthelyettes és a szakaszvezető rangjának felelt meg. Az ezred bámulatos gyorsasággal sorakozott fel, miután az apró antilopok igen fürgék voltak és kitünően képezték ki őket. A katonaságnak különösen egyik gyakorlata keltette fel a majomember érdeklődését. A gyakorlótér egyik szélén két század sorakozott fel, a tér másik végén ugyancsak két század állott csatarendbe és az ezredes vezényszavára az ezer ember két egyenes sorban indult támadásra és a négy század katona gyorsvonati sebességgel közeledett egymás felé. Amikor már elkerülhetetlennek látszott a katasztrófa és Tarzannak ugy rémlett, hogy a következő pillanatban az antilopok és lovasaik véres gomolyagban csapnak össze, a keleti irányban vágtató harcosok csapatának mindegyik katonája ugrásra késztette antilopját és az állatok, lovasaikkal együtt átrepültek a szemközt jövő harcosok feje fölött, töretlen sorban értek földet az alattuk elvágtató századok mögött és megállás nélkül vágtattak tovább a széles mezőn.

Tarzan élénk magyarázatokkal kisérte az érdekes harcászati gyakorlatot és lelkesen dicsérte Veltopismakus városa szép látképét is Komodoflorensalnak, miközben a Harcosok Folyosója felé tartottak. Miután meglehetős távolságban haladtak kisérőiktől, Tarzan halk hangon beszélgethetett Komodoflorensallal, anélkül, hogy a harcosok rájöhettek volna arra, hogy Minunian nyelven társalog.

- Valóban szép harci gyakorlat volt, - felelte Tarzan áradozására Komodoflorensal - és ritkán tapasztalt pontossággal hajtották végre. Én már régebben hallottam, hogy Elkomoelhago király katonái hiresek kitünő kiképzésükről és hasonlóképpen Veltopismakus városa is hires szép sétányairól és kertjeiről. De tudd meg barátom, hogy éppen ezek a tulajdonságok teszik gyengévé a várost. Amig Elkomoelhago király harcosai a város sétaterein képezik ki magukat a harcászati gyakorlatban, addig apámnak, Adendrohahkis királynak a hadserege a bámészkodó asszonyok és kémkedő rabszolgák szemeitől távol, a városon kivül a gondozatlan földek és mezők természetes akadályain edződve sajátitják el a háboru müvészetét. Elkomoelhago király ezredei szabályos harcászati gyakorlatokban könnyen legyőzhetnék Adendrohahkis király hadseregét, de csak rövid idővel ezelőtt tanuja lehettél, hogy alig tizenötezer trohanadalmakusi harcos hogyan verte vissza a harmincezer főnyi veltopismakusi hadsereg támadását, amely nem jutott el a gyalogság hadállásáig sem. Ők kiképezhetik hadseregüket látványos gyakorlatokra és elismerem, hogy katonáik bátorszivüek, mert minden Minunian bátornak születik, de nem nevelik őket a háboru komoly tudományára, mert ez nincs inyére Elkomoelhago királynak. Ő elpuhult, nőies lélek és nem törődik a háboruval. Kegyencei, a gyönge jellemüek és az asszonyok tanácsára hallgat, akik egyre sürgetik, hogy mondjon le végleg a hadviselésről, ami egyáltalán nem lenne megvetendő dolog, ha rá tudná beszélni ellenségeit is arra, hogy ők se nyuljanak többé a háboru fegyveréhez.

- De te megcsodáltad a szép fákat és bokrokat is - folytatta Komodoflorensal - amelyek valósággal ligetté varázsolják Veltopismakus városát. Én magam is csodálom a fák és bokrok szépségét és különös örömmel csodálom meg ezeket az ellenség városában. Milyen könnyen juthatna el egy éjszaka a trohanadalmakusi hadsereg a fák és bokrok védelme alatt Veltopismakus városa lakóházainak bejáratához. Érted most már barátom, hogy miért láttál kevésbé tökéletes katonai gyakorlatokat az én városom gyakorlóterein és miért nem ültettünk egyetlen fát sem Trohanadalmakus városának területén, noha mi is nagyon szeretjük a szép parkokat?

Mialatt beszélt, az egyik kisérő harcos hirtelen mellette termett és hátulról megérintette vállát.

- Te azt mondottad, hogy Zuanthrol nem érti a mi nyelvünket - mondotta neki. - Miért beszélsz akkor vele ezen a nyelven, amelyet ő nem ismerhet?

Komodoflorensal nem tudta, hogy a harcos mit értett meg beszélgetésükből. Ha meghallotta azt is, hogy Tarzan a Minuniak nyelvén beszélt vele, akkor nagy fáradságába kerülne meggyőzni a fickót arról, hogy az óriás nem ismeri nyelvüket. Ugy kellett tehát felelnie, mintha a harcos csak az ő szavait hallotta volna meg.

- Zuanthrol meg akarja tanulni nyelvünket - felelte gyorsan a herceg és én igyekszem tanitani őt.

Most már szótlanul folytatták utjukat a hosszu, enyhén lejtősödő sétányokon és elhaladtak a létrák alatt, amelyeken a Minuniak kupolához hasonló házaik felső emeleteit közelitik meg, ha ezeket az emeleteket nem köti össze lejárat az alsóbb emeletekkel.

Ezeket a belső feljáratokat ugyanis gyakran megszakitották, még pedig védelmi okokból, mert abban az esetben, ha az ellenség benyomul a városba, a létrákat könnyü szerrel fel lehet huzni az épületekbe visszavonuló harcosok mögött és igy az ellenség nem hatolhat be a házakba. Elkomoelhago királyi palotája igen nagyméretü épület volt, magassága körülbelül 400 láb. Tarzan sok emeletet tett meg fölfelé, amig körülbelül ugyanolyan távolságba került a föld szinétől, mint amikor a kőbánya mélyébe kisérték. Az alsóbb emeletek folyosói zsufolva voltak emberekkel, de a felső emeletek szinte teljesen néptelenek voltak. Csak olykor-olykor haladtak el egy-egy lakószoba előtt, mert a termek legnagyobb része raktárhelyiségül szolgált. Elsősorban élelmiszerkészletet halmoztak föl a termekben és a száritott, gondosan csomagolt élelmiszerek csomagjai sok széles helyiséget szinültig megtöltöttek.

A felső emeletek termei kevésbbé diszesek voltak, mint az alsó emeletek szobái és a folyosók itt már feltünően összeszükültek. Sok széles termen és csarnokon haladtak keresztül és Tarzan néhány szobában sok különböző koru férfit és nőt látott, akik házimunkákkal voltak elfoglalva, vagy pedig valamilyen ipari munkát végeztek. Látott egy férfit, aki ezüst ékszert csinált, valószinüleg finom müvü karperecet készitett, egy másik pedig szép formákat vésett egy bőrdarabra. Látott dolgozni bádogosokat, szövőmunkásokat, festőket, gyertyakészitőket. Különösen sok volt a gyertyakészitő, miután a gyertya valósággal az életet jelentette a Minuniak számára.

Hosszu gyaloglás után végre eljutottak a legfelsőbb emeletre, ahol a szobák már sokkal világosabbak voltak, mert az épület tetején a fal vékonyabb volt, de azért ezekben a szobákban is gyertyák égtek. A folyosó fala hirtelen pompás diszitéseivel keltette fel Tarzan figyelmét, a gyertyák száma is szaporodott és Tarzan valószinünek tartotta, hogy valamilyen gazdag, nagyhatalmu nemes ur lakosztályába kerültek. Most megálltak egy ajtó előtt, ahol egy őr állott, akivel az egyik harcos néhány szót váltott:

- Jelentsd Zoanthrohago Zertolnak, - mondotta neki, - hogy előállitottuk Zuanthrolt és egy másik rabszolgát, aki meg tudja magát értetni vele egy idegen nyelven.

Az őr megütött lándzsájával egy nehéz gongot, mire a szobából egy férfi jött ki a folyosóra és az őr megismételte előtte a harcos szavait.

A szobából kilépő ember fehér tunikás rabszolga volt, aki utasitotta a harcosokat, hogy vezessék be a foglyokat.

- Dicsőséges uram, Zoanthrohago Zertol várja rabszolgáját, Zuanthrolt. Kövessetek tehát engem!

Több szobán keresztül követték a fehér tunikás rabszolgát, amig ez egy gazdagon diszitett ruháju harcos elé vezette őket. Ez a harcos széles asztal előtt ült, amelyen különös készülékek, vaskos kötetek, kéziratpapirok és iróeszközök sorakoztak. A férfi fölnézett irásaiból, amikor a csoport belépett a szobába.

- Rabszolgád Zuanthrol megérkezett Zertol - jelentette a fehér tunikás rabszolga, aki a társaságot ura elé vezette.

- De kicsoda a másik rabszolga? - mutatott Zoanthrohago herceg Komodoflorensalra.

- Ez a rabszolga beszéli azt az idegen nyelvet, amelyet Zuanthrol beszél és azért kisérték őt is eléd, hogy értekezhessél Zuanthrollal, ha ugy kivánod.

- Kérdezd meg Zuanthroltol, - parancsolta, - hogy érez-e valami rendetlenséget, amióta törpévé változtattam?

Komodoflorensal ismét értelmetlen, összefüggéstelen és elferditett szavakat hadart Tarzan felé fordulva és amikor befejezte mondókáját, a majomember néhány szót szólt angolul, majd tagadólag rázta a fejét.

- Zuanthrol azt mondja, hogy nem érez semmi változást, nagyhatalmu herceg, - forditotta le Tarzan válaszát Komodoflorensal a saját fantáziája szerint, - és azt kérdezi tőled, hogy mikor adod neki vissza rendes alakját és mikor engeded meg, hogy visszatérjen hazájába, amely nagy távolságban fekszik Minunian földjétől.

- Ha Minunian lenne, akkor tudná, hogy sohasem engedjük meg neki, hogy visszatérjen hazájába. Trohanadalmakus városa soha többé nem fogja őt viszontlátni! - felelte Zoanthrohago Zertol.

- De ő nem Trohanadalmakusból származik és talán nem is tartozik a Minuniak fajtájához - magyarázta Komodoflorensal. Ő vendégként érkezett hozzánk és mi nem rabszolgasorban tartottuk, hanem mint barátunkkal bántunk vele, mert távoli országból látogatott el hozzánk, amellyel mi sohasem viseltünk háborut.

- Ezt mi sem tudjuk, de ő azt mondja, hogy az nagykiterjedésü ország, amely a Tüskék Erdején tul fekszik és sokmillió lakósa éppen olyan nagytermetü, mint ő volt. Kijelentette azt is, hogy népe nem tanusitana ellenséges magatartást velünk szemben és éppen ezért nem taszitottuk rabszolgasorba, hanem mint vendégünket tiszteltük.

- Ha elhiszed, amit ez a fickó mondott nektek, akkor nagyon ostoba fiu lehetsz, trohanadalmakusi. Mi mindnyájan tudjuk, hogy a Minuniak földjén tul csak áthatolhatatlan tüskés erdő fekszik és ez az erdő a határa a mindenségnek, amelyen belül mi élünk. Én elhiszem ugyan, hogy Zuanthrol nem Trohanadalmakus városából való, de biztos vagyok abban, hogy a Minuni népfaj fia, éppen ugy, mint minden teremtés, aki a Minuniak földjén lakik. Kétségtelenül a Zertalacolok eddig ismeretlen fajának a leszármazottja, akinek törzse a távoli hegyekben élhet, ahova mi eddig még nem jutottunk el. De bárhogy legyen is, sohasem fog innen...

Amikor a herceg idáig ért beszédében, szavait hirtelen gongütés szakitotta félbe, amely lakosztálya bejárata felől hangzott. A mondat közepén abbahagyta a beszédet, hogy megszámlálja a gongütéseket és az ötödik gongütés után a harcosokhoz fordult, akik Komodoflorensalt és Tarzant eléje kisérték.

- Vigyétek a rabszolgákat a szomszédos szobába! - parancsolta és a terem hátsó falából nyiló ajtóra mutatott. - Amikor a király eltávozott, majd értetek küldök.

Miközben keresztülhaladtak a szobán az ajtó felé, a terem ajtajában egy harcos jelent meg és fennhangon jelentette a király megérkezését:

- Elkomoelhago, minden Veltopismakusianok Thagostoja, Minden Ember Kormányzója, Mindenek Ura, Mindentudó, a Legbátrabb, a Legdicsőségesebb! Hajtsatok térdet a Thagosto előtt!

Tarzan még visszapillantott a szomszédos szoba küszöbéről és látta, hogy Zoanthrohago és a többiek, akik a szobában tartózkodnak, letérdelnek, felső testüket hátrahajlitják, karjaikat magasan a fejük fölé emelik és igy fogadják Elkomoelhago királyt, aki tizenkét ragyogó egyenruháju harcos kiséretében lépett a terembe. Tarzan önkéntelenül is összehasonlitotta ezt az uralkodót azzal az egyszerü és méltóságteljesen viselkedő katonával, aki Trohanadalmakus városát kormányozta és aki minden feltünés és pompa nélkül járt-kelt városában. Gyakran csak egy közönséges rabszolga alkotta kiséretét. Trohanadalmakus királya előtt senki emberfia nem hajtott térdet, de mégis a legnagyobb tisztelet és becsülés övezte személyét.

Elkomoelhago király meglátta a távozó rabszolgákat és a harcosokat, amikor belépett a terembe. Egyszerü kézlegyintéssel fogadta Zoanthrohago és többi alattvalója hódolatát és megparancsolta nekik, hogy emelkedjenek föl a földről. Majd pedig gyanakodó pillantással kérdezte Zoanthrohagot:

- Zuanthrol és egy másik rabszolga, aki tolmácsolja számomra az óriás idegen nyelvét, - magyarázta Zoanthrohago.

- Hivd őket vissza! - parancsolta a király, - szeretnék beszélni veled Zuanthrollal kapcsolatban.

Zoanthrohago utasitotta egyik rabszolgáját, hogy hivja vissza a két foglyot és kiséretét a terembe, miközben Elkomoelhago király helyet foglalt az asztal mellett, amelynél a házigazda dolgozott. Amikor Tarzan és Komodoflorensal beléptek a terembe, a kiséretükben lévő őr az asztaltól néhány lépésnyi távolságban megállitotta őket és itt parancsot adott nekik, hogy térdeljenek le és adjanak kifejezést hódolatuknak a Thagosto iránt.

Komodoflorensal kora gyermekkorától kezdve hozzászokott a rabszolgaság intézményének hagyományaihoz. Szomoru sorsát, amelyet a hadiszerencse forgandósága kényszeritett reá, szinte a végzetben való megnyugvással fogadta és amikor parancsot kapott, hogy térdeljen le, minden kérdés, vagy habozás nélkül egyik térdére ereszkedett és alázatos módon üdvözölte az ellenséges királyt. De nem igy Tarzan, a majomember. Ő Adendrohahkis királyra gondolt, aki előtt nem hajtott térdet és elhatározta, hogy Elkomoelhago királyt sem részesiti nagyobb hódolatban, mint Adendrohahkist, aki közszeretetben álló uralkodója volt Trohanadalmakus városának, nem ugy mint Elkomoelhago, akit udvaroncai és rabszolgái is megvetettek.

- A fickó nem térdel le - mondotta sugva Zoanthrohagonak, aki olyan mélyen hátrahajolt tiszteletadása jeléül, hogy nem vette észre az uj rabszolga tiszteletlen magatartását.

- Térdre, fickó! - kiáltotta, de miután eszébe jutott, hogy Tarzan nem érti a Minuni nyelvet, utasitotta Komodoflorensalt, hogy tolmácsolja a parancsot, de amikor Komodoflorensal herceg közölte Tarzannal Zoanthrohago utasitását, Tarzan tagadólag rázta fejét.

Elkomoelhago király jelt adott a többieknek, hogy emelkedjenek föl a földről.

- Ez egyszer még megbocsájtjuk neki ezt a tiszteletlenséget, - mondotta, - mert a rabszolga magatartásából azt a következtetést vonta le, hogy Zuanthrol sohasem fog térdet hajtani előtte. Már pedig a rabszolga élete nagyon becses volt a rajta végrehajtott kisérlet miatt és a király inkább eltürte a méltóságán esett sérelmet, semhogy esetleg kénytelen legyen megöletni a rabszolgát, ha továbbra is eredménytelenül kényszeriti, hogy térdeljen le előtte.

- Hiszen ez csak egy tudatlan Zertalacolol, - mondotta a király, - gondoskodj arról, hogy kioktassák az illemre, mielőtt ismét szemem elé kerül.

Az ötven hatalmas termetü nőstény Alalus behatolt az erdőbe, hogy megbüntesse a lázadó himeket. Magukkal vitték sulyos buzogányaikat és parittyaköveiket, de minden fegyverüknél ijesztőbb volt szörnyü felháborodásuk. Egyik sem emlékezett arra, hogy valamelyik him kétségbe merte volna vonni fensőbbségüket, sohasem akadt még olyan him, aki félelmen kivül más érzést is mutatott volna irántuk. De most, ahelyett hogy elmenekültek volna közeledtükre, szembeszálltak velük, megtámadták és lemészárolták őket. Ennek a természetellenes visszás helyzetnek véget kellett vetni! Ha beszélni tudtak volna, nyilván ezt hangoztatták volna. Sötét felhők tornyosultak a himek feje fölött. A nőstények nagyon rossz hangulatban voltak, dehát mi egyebet lehet várni olyan asszonyoktól, akiktől a természet megtagadta a beszéd fegyverét?

Ebben a feldühödött állapotukban bukkantak rá egy tisztáson a férfiakra, akik éppen tüzet gyujtottak és antilophust sütöttek maguknak. A nőstények sohasem látták még a himeket ilyen jóltápláltaknak. Eddig szinte zörgött a csontjuk a soványságtól, mert a multban nem táplálkoztak olyan jól mint azóta, hogy Tarzan fegyvert adott az Első Asszony Fiának kezébe. Azelőtt azzal telt el életük, hogy kétségbeesett rémülettel menekültek az ijesztő külsejü nőstények elől és alig jutott idejük vadászatra, most azonban nyugodtak voltak és fegyvereikkel könnyü szerrel elejtették azokat az állatokat, amelyeknek finom husát régebben évenként ha egyszer élvezhették. A hernyó és rovar-táplálkozástól eljutottak az izletes antilophus élvezetéig.

De a nőstények alig vették észre a változást, amin a himek keresztülmentek. Számukra az volt most a legfontosabb, hogy megtalálták őket. Közelebb lopództak a himek csoportjához, amikor egyikük felfedezte őket. A szokás hatalma olyan erősen élt benne, hogy elfelejtette a függetlenség ujonnan fölfedezett érzését, talpraugrott és az erdő sürüje felé futott. A többiek, anélkül, hogy időt vesztegettek volna arra, hogy megállapitsák társuk ijedtségének okát, nyomon követték a menekülőt. A nőstények keresztülrohantak a tisztáson a férfiak után, akik eltüntek az ellenkező oldalon az erdő fái között. A nőstények már tudták, hogy a himek mit fognak most tenni. Mihelyst beérnek az erdőbe, az első fák mögött megállnak, hogy megnézzék, vajjon üldözőik követik-e még őket. A himeknek ez az együgyü szokása lehetővé tette a kevésbbé fürge nőstényeknek is, hogy könnyüszerrel elfogják őket.

De ezuttal nem mindegyik him tünt el a tisztásról. Az egyik néhány lépést hátrált csak, mialatt a többiek fejveszetten menekültek és amikor biztonságban érezte magát, visszafordult és farkasszemet nézett a támadó asszonyokkal. Ez a him az Első Asszony fia volt, akit Tarzan nemcsak uj fegyverek kezelésére tanitott meg, hanem a bátorság érzését is felébresztette benne. Igy történt azután, hogy amikor félenkebb társai megállottak az erdő fái mögött és visszanéztek a tisztásra, azt látták, hogy az Első Asszony fia egymaga szembeszáll az ötven dühöngő nőstény támadásával. Látták, hogy nyilvesszőt illeszt ijába, ami nem kerülte el a nőstények figyelmét sem, de akkor még nem értették meg e mozdulat jelentőségét. Azután a nyilvessző kirepült az ijból és a támadó csoport élén haladó asszony szivén találva végigzuhant a földön. De a többiek még ezután is folytatták a rohamot, mert a jelenet olyan gyorsan játszódott le, hogy a történtek értelmét homályos értelmükkel nem tudták nyomban felfogni. Az Első Asszony fia most ismét nyilvesszőt illesztett az ijába és azt is kilőtte. A lövés nyomán egy másik asszony is elterült a földön és az ujabb meglepetés hatása alatt megtorpant a nőstények támadása. Ez a habozás vesztüket okozta, mert amikor az erdő fái mögött elrejtőzött himek látták, hogy a támadás ereje meginog, visszatért az ő bátorságuk is. Azt gondolták, hogy ha egyetlenegy him szembeszállt ötven nősténnyel és megállásra kényszeritette őket, akkor milyen nagy dolgokat vihet véghez tizenegy him. Amikor a nőstények folytatni akarták a rohamot, kirohantak a fák védelme mögül, lándzsáikkal és nyilvesszőikkel felszerelve. A nőstények parittyakövei nagy lendülettel repültek a himek felé, de ezeknek a nyilvesszői sokkal gyorsabbak voltak és találatuk biztosabb volt.

A csoport élén haladó nőstények halált megvető bátorsággal rohantak előre, hogy a himek közelébe jussanak és buzogányaikat használhassák a harcban. Arra számitottak, hogy hatalmas erejü ütéseikkel leteritik majd a himeket, de azután rájöttek arra is, hogy a lándzsák sokkal veszedelmesebb fegyverek voltak, mint a buzogányok és ez a felismerés végül arra vezetett, hogy azok a nőstények, akik nem maradtak a csatatéren sulyos sebektől boritva, sarkonfordultak és vad futással elmenekültek.

Ez volt az a pillanat, amikor az Első Asszony fia uj korszak alapjait vetette meg, mert cselekedete döntő jelentőségü volt a Zertalacololok történetében. Ezuttal nem elégedett meg azzal, hogy visszaverték a nőstények támadását, nem állt meg a kivivott győzelemnél, hanem az örök ellenség nyomába eredt és a nőstények üldözésére indult, miközben intett társainak, hogy kövessék. Amikor ezek észrevették, hogy a nőstények kétségbeesetten menekülnek előlük, annyira fellelkesitette őket a történelmi jelentőségü győzelem, amely ősrégi szokást döntött meg, hogy nagy hévvel a menekülő ellenség üldözésére indultak.

Azt hitték, hogy az Első Asszony fia le akarja mészárolni az egész ellenséget és ezért meglepetéssel látták, amikor vezérük elfogott egy fiatal nőstényt, hajánál fogva megragadta és lefegyverezte. Az a tény, hogy egyikük birtokába keritett egy nőstényt és nem gyilkolta azt meg, olyan nagy szenzációt keltett soraikban, hogy megálltak, az Első Asszony fia köré csoportosultak és különböző kérdéseket intéztek hozzá.

- Miért hagyod életben? - kérdezték jelbeszédükkel. - Miért nem ölöd meg? Nem félsz hogy majd meggyilkol téged?

- Meg akarom tartani magamnak ezt a nőstényt. Én nem szeretek főzni és ezért ő fog főzni számomra. Ha nem teljesiti kivánságomat, akkor végzek vele.

Az Első Asszony fia lándzsájával olyan mozdulatot tett, mintha a nőstény bordái közé akarná azt döfni és erre a mozdulatra a nőstény megfélemlitve esett térdre.

A himek között nagy izgalmat keltett ez a terv és lassanként tudatára jöttek annak, hogy a nőstény fél tőlük.

- Hol vannak a nőstények? - kérdezték egymástól jelbeszédükkel, de a kérdésre nem tudtak válaszolni, mert a nőstények nyomtalanul eltüntek. Az egyik him azonban elindult abban az irányban, amerre a nőstények elmenekültek.

- Én követem őket! - közölte társaival, - és visszajövök egy nősténnyel, akit tulajdonomba veszek és kényszeritem, hogy főzzön nekem.

A többiek csatlakoztak hozzá és az Első Asszony fia egyedül maradt nőstényével, akit megkérdezett.

A jelbeszédre a nőstény kihivó arcfintorral válaszolt. Az Első Asszony fia erre fölemelte lándzsáját és nyelével a leány fejére ütött, aki a földre bukott. A férfi további büntetéssel fenyegette, ami a nőstényt félelemmel töltötte el. A him durván oldalba rugta és ráparancsolt:

A nőstény térdre emelkedett, átölelte a him lábait és szemeiben kutyahüség és odaadás tükröződött, amikor a him arcába nézett. Ez megismételte kérdését:

- Amig élek, főzni fogok neked! - felelte a nőstény törzsük jelbeszédével.

Tarzan csak rövid ideig maradt abban a kis szobában, amelynek szomszédságában Zoanthrohago Elkomoelhago királyt fogadta. Csakhamar ugyanis ismét a másik terembe hivatták, ahova most már egyedül kellett bemennie. Amikor belépett az ajtón, ura intett neki, hogy lépjen közelebb az asztalhoz, amely mögött a királlyal együtt ült. Rajtuk kivül senki más sem tartózkodott a teremben, még a harcosokat is kiküldték onnan.

- Biztos vagy abban, hogy semmit sem ért a nyelvünkből? - kérdezte a király.

- Amióta fogságba került, egy árva szót sem beszélt! - felelte Zoanthrohago. - Eleinte azt hittük, hogy a Zertalacolok egy eddig ismeretlen törzséhez tartozik, de azután kiderült, hogy beszél valamilyen idegen nyelvet, amelynek segitségével meg tudja magát értetni a másik trohanadalmakusi rabszolgával. A legteljesebb biztonságban beszélhetünk tehát előtte mindenről, óh Mindentudó.

Elkomoelhago gyanakodó pillantást vetett Zoanthrohagora. Jobb szerette volna, ha Zoanthrohago nem Mindentudónak, hanem Dicsőségesnek szólitja őt, mert tisztában volt azzal, hogy bölcsességét illetően becsaphat mindenkit, még saját magát is, de Zoanthrohagot nem vezetheti tévutra.

- Eddig még nem beszéltük meg ennek a kisérletnek minden részletét, - kezdte a beszélgetést a király. - Emiatt kerestelek fel laboratóriumodban. Most hogy a kisérlet alanya áll előttünk, hatoljunk be a dolog részleteibe és határozzuk meg, hogy mi a legközelebbi teendőnk.

- Igenis, Thagosto, - felelte a herceg, aki most már azzal a jelzővel illette a királyt, amelyet ez megkivánt tőle. - Beszéljük meg tehát a dolog lényegét. Ez a kisérlet nagy lehetőségeket nyujt a te uralmad kiterjesztése számára.

Zoanthrohago tudta, hogy a kisérlet megvitatása Elkomoelhago szemében annyit jelentett, hogy megkapja Zoanthrohagotól a részletes magyarázatát annak, miképpen csökkentette le Zuanthrol rabszolga termetét eredeti nagyságának egynegyed részére. De Zoanthrohago elhatározta, hogy igyekszik előnyöket kicsikarni ezért a felvilágositásért, amelyet meggyőződése szerint a király saját személyének felmagasztositására fog felhasználni és neki semmivel sem hálálná meg hosszu időn át folytatott fáradságos munkáját, amelyet a csodálatos tudományos felfedezés keresztülvitelére forditott.

- Mielőtt a kisérlet megvitatásába bocsátkoznánk, óh Thagosto - mondotta - egy kegyet kérek tőled, amelyet már régen szerettem volna elnyerni, de eddig nem mertem kérni, mert tudtam, hogy még nem érdemeltem ki elismerésedet azért a munkáért amelyet szerény tehetségemmel és alázatos szolgálataimmal a te kitünő és a történelem által is elismert kormányzásod érdekében kifejtettem.

- Miféle kegyet akarsz tőlem? - kérdezte bizalmatlanul Elkomoelhago. Szive mélyén félt ettől a rendkivüli nagytehetségü embertől és mint a gyáva embereknél általában, a félelem nála is gyülölettel párosult. Ha módjában lett volna elpusztitani Zoanthrohagot, örömmel megtette volna ezt. De erre nem kerülhetett sor, miután minden tudását ettől a csodálatos varázslótól nyerte és Zoanthrohago sok olyan találmánnyal is meglepte környezetét, amelyek a király személyi biztonságát növelték.

A király habozott. Veltopismakus városának főnemesei közül Zoanthrohago volt az egyetlen, akit nem látott volna szivesen a királyi tanács tagjai között, miután a tanácsosok kiválasztásánál ügyelt arra, hogy tehetséges férfiakat ne hivjon be a tanácsba. Hosszas gondolkozás után felelt csak:

- Minden Ember Ura könnyen szorithat helyet számomra, vagy pedig uj állást szervezhet, mint például a Főnökök Főnökének helyettesi tisztségét, ugy hogy Gofoloso távollétében valaki elláthatná kötelességeit. Egyébként pedig én nem szándékozom megjelenni a tanács ülésein, miután időmet kisérleteink és találmányaink tökéletesitésére forditanám.

Zoanthrohago utóbbi szavaiban kivezető ut kinálkozott a király számára, aki kapva kapott ezen. Az ellen nem volt kifogása, hogy Zoanthrohagot királyi tanácsosi rangra emelje, hogy ezáltal a herceg kibujhasson a terhes adófizetés kötelezettsége alól, miután a királyi tanács tagjai, akik a magas adókat kivetették, saját személyüket nagy bölcsen mentesitették az adófizetés kötelezettsége alól és a király ugy gondolta, hogy Zoanthrohago csak e kiváltság elnyerése céljából akarta megkapni a tanácsosi rangot. A királynak nem volt kifogása a kinevezés ellen, feltéve, ha a dolgot ugy lehet nyélbeütni, hogy az uj miniszter ne legyen jelen a királyi tanács ülésein, mert még Elkomoelhago is visszarettent volna attól, hogy magának tulajdonitsa Zoanthrohago minden nagyjelentőségü tudományos felfedezését, ha maga a feltaláló is jelen van az ülésen.

- Rendben van! - mondotta a király. - Még a mai nap folyamán megtörténik kinevezésed és amikor azt kivánom, hogy megjelenjél a tanács ülésén, üzenni fogok érted.

- Most pedig - tért rá a tárgyra - beszéljük meg részletesen kisérleteinket, amelyek módot fognak nyujtani arra, hogy megnöveljük harcosaink termetét, amikor hadbaszállnak ellenségeinkkel szemben és amikor visszatérnek a csatamezőről, ismét visszaadhatjuk nekik rendes termetüket.

- Nem szeretem, ha a háboruról és harcról beszélnek előttem! - kiáltotta a király.

- De mégis fel kell készülnünk a háborura, hogy győzelemre vigyük lobogónkat, ha ránk kényszeritik a harcot - felelte Zoanthrohago.

- Ez az én véleményem is! - fogadta el a király a herceg érvelését. - De ha tökéletesiteni tudjuk ezt a módszert, akkor csak kevés harcosra lesz szükségünk a háboru megvivásához és a hadsereg nagy része visszatérhet békés polgári foglalkozásához. Folytassuk tehát a kisérlet megtárgyalását.

Zoanthrohago alig tudta visszatartani mosolyát, amikor a király szavait hallotta. Majd fölemelkedett helyéről, az asztal végéhez ment és megállt a majomember háta mögött. Ujját Tarzan koponyájának alsó részére illesztette és beszélni kezdett:

- A koponyának ezen a részén, amint tudod, van egy kicsi, hosszukás alaku vörösesszürke anyag, amely folyadékot tartalmaz. Ez a folyadék befolyásolja a szövetek és szervek növekedését. Régóta foglalkozom már a gondolattal, hogy e mirigy müködésébe való mesterséges beavatkozás hogyan változtatná meg az ember, vagy állat növekedését. Kis rágcsáló állatokkal kisérletezem és jelentős eredményeket értem el. De a célt, amit magam elé tüztem, hogy az ember termetét megnagyobbitsam, még nem tudtam elérni. Igen sok módszert kipróbáltam már és egy nap rá fogok jönni a helyes módszerre. Azt hiszem, most már jó nyomon vagyok és csupán a kisérletek tökéletesitésén mulik a siker. Ha puha kőzettel könnyedén megérintik arcodat, ez kellemes érzést vált ki. Ha ugyanezzel a kővel ugyanolyan módon, de kissé nagyobb erővel megérinted arcodat, ez már éppen ellenkező hatást eredményez. Ha pedig lassan és hosszu ideig dörzsölöd a követ az arcodon és azután meggyorsitod ezeket a mozdulatokat, megállapithatod, hogy a lassu és gyors dörzsölésnek teljesen ellenkező hatása van. Most már közel jutottam a titok nyitjához, ismerem a módszert, amelyet alkalmaznom kell tervem keresztülvitelére, de nem tudom még, hogyan kell helyesen alkalmazni. Meg tudom már kisebbiteni az élőlények termetét, de nem tudom még megnöveszteni őket. És bár könnyüszerrel tudom kisebbé varázsolni őket, nem tudom még meghatározni az időt, hogy alakjuk meddig maradjon kisebb. Voltak esetek, amikor a kisérleti állatok harminckilenc holdtölte alatt sem nyerték vissza eredeti nagyságukat, más állatok viszont már három holdtölte leforgása alatt megnövekedtek eredeti nagyságukra. Voltak esetek, amikor hét holdtölte alatt fokozatosan nyerték vissza nagyságukat a kisérleti alanyok, viszont előfordult az is, hogy száz szivdobbanás leforgása alatt növekedtek meg a megkisebbitett termetü kisérleti alanyok. Ezt az utóbbi jelenséget mindig ájulás és eszméletlenség kisérte.

- Ezen nem is csodálkozom, - jegyezte meg Elkomoelhago. - De most térjünk a lényegre. Én azt hiszem, hogy a dolog nyitja sokkal egyszerübb, mint amilyennek te képzeled. Azt állitod hogy a kisérletre felhasznált embereket és állatokat koponyájuk alsó részén kődarabbal erősen megütöd, hogy termetüket lecsökkenthesd. Ezért a legtermészetesebb és tudományos szempontból is a leghelyesebb módszer az lesz a kisérleti állatok termetének megnagyobbitására, hogy hasonló erős ütést kell mérni a homlokukra is. Hozasd el azt a követ és be fogjuk bizonyitani elméletem helyességét.

Zoanthrohago egy pillanatig tanácstalan volt, mert nem tudta hogyan akadályozhatná meg a király ostoba tervének keresztülvitelét anélkül, hogy megalázza büszkeségét és magára vonja haragját. De mint Elkomoelhago király többi udvaronca, Zoanthrohago is hozzáedződött már az ilyen meglepetésekhez és csakhamar megtalálta a módját annak, hogyan szabadulhat ki kényes helyzetéből.

- A te bölcsességed a néped büszkesége, oh Thagosto! Most ismét rátaláltál a dolog nyitjára. Nagyon helyesen jegyezted meg, hogy csak meg kell forditani a kisérletet, amelynek segitségével megkisebbitettük a Zuanthrol nagy termetét és akkor meg tudjuk nagyobbitani alakját. De sajnos, én már kipróbáltam ezt a módszert és nem értem el sikert vele. De várjál csak, ismételjük meg pontosan a kisérletet, ugy amint azt eredetileg végrehajtottam és azután végrehajtjuk a kisérletet a teljesen ellenkező módon is, hogy ilyen módon megállapithassuk, miért nem tudtam sikert elérni a multban.

Gyorsan keresztülsietett a szobán az egyik nagy szekrényhez, kinyitotta annak ajtaját és kivett onnan egy ketrecet, amelyben több kis rágcsáló volt. Az egyik apró állatot kivette a ketrecből, visszatért az asztalhoz és kötéldarabokkal, cövekekkel puha fához erősitette a rágcsálót, lábait kinyujtotta, testét kiegyenesitette és alsó álkapcsát kis fémlapra illesztette. Azután elővett egy kicsi, valamint egy nagyobb korongot, amelyet kézi erővel gyorsan lehetett forgatni. Ugyanarra a tengelyre, amelyre a mozgó korong volt felszerelve, ráillesztett egy másik lemezt is, amely mozdulatlan volt. Az utóbbi lemez hét részből állott, mindegyik rekesz anyaga különbözött a másiktól és mindegyik különböző anyagu rekeszt fémszál kötötte össze a forgó koronggal. A mozdulatlanul álló korong felső lapját, illetőleg a lemez hét rekeszét Zoanthrohago drótszálakkal kötötte össze a fadoboz felső felületéből kinyuló hét kapcsolóval. A doboz oldaláról is egy drót nyult ki, amely egy bőr nyakörv belső részén elhelyezett fémlapban végződött. Ezt a nyakörvet Zoanthrohago a rágcsáló nyakára illesztette, ugy, hogy a fémlap érintkezésbe jutott az állat bőrével, még pedig a koponya alsó részén, közvetlenül a hypophisis mirigy mellett.

Amikor ezzel is meg volt, mégegyszer gondosan átvizsgálta a fadobozt, amelynek a tetején a hét kapcsolón kivül még egy köralaku szerkezet is volt. Ez a szerkezet egy fémkorongból állott, amelynek szélén hieroglifák voltak láthatók. Ennek a köralaku fémlapnak a közepéből hét csőszerü nyél nyult ki és mindegyik nyélnek a végére tü volt erősitve. Mindegyik tü alakja és festése különböző volt és a korong alá hét kis fémlemez volt erősitve, amelyeket a fadoboz eltakart. Ezek a lemezek a felső köralaku korong alatt feküdtek és az erről a korongról kinyuló fémnyelek ugy voltak megszerkesztve, hogy szabad végeik a hét fémlemez közül azzal juthattak érintkezésbe, amelyikkel a szerkezet irányitója akarta.

Miután a szerkezetet beállitotta, az egyik fémlemezről kinyuló nyelet a másikhoz illesztette, mialatt a korong hét tüje különböző irányban mozgott amint a tudós a nyelet ide-oda mozgatta.

Elkomoelhago király szinte megbabonázva nézte a titokzatos müveletet, Zuanthrol, a rabszolga pedig közömbös arckifejezést eröltetve magára közelebb sompolygott az asztalhoz, hogy minél pontosabban megfigyelhesse a kisérletet, amely esetleg döntő fontosságu lehetett az ő szempontjából.

Zoanthrohago tovább foglalatoskodott a korongon és az egyik hieroglifáról a másikra irányitotta a tüket, mig végül megelégedett arckifejezésén látszott, hogy kisérlete jó uton halad.

- Nem mindig sikerül a müszert annak a szervezetnek a hőfokára beállitani, amelyen kisérletezünk, - magyarázta munka közben a királynak. - Ezek a lemezek minden élő, vagy élettelen szerves anyag lényegét tartalmazzák. Ha a növekedést szabályozó mirigy érintkezésbe jut ezzel a koronggal, akkor müszerem a rajta lévő lemezek összetétele folytán nemcsak megállitja a mirigy müködését, hanem ellenkező irányu müködésre készteti, még pedig ugy, hogy csökkenti a kisugárzást, növeli a növekedést szabályozó folyadék mennyiségét és a mirigy kiválasztásának ütemét megváltoztatja. Ezt az eljárást fogom alkalmazni most.

A következő pillanatban Zoanthrohago megnyomott néhány kis gombot a fadoboz egyik oldalán, azután a korong nyelét sebesen forgatni kezdte. Csakhamar mutatkozott már a kisérlet meglepő eredménye. Elkomoelhago király és Zuanthrol rabszolga szemei előtt a kis rágcsáló állat növekedni kezdett, még pedig ugy, hogy megtartotta testének eredeti arányait. Tarzan, aki mohón figyelte a tudós minden szavát és minden mozdulatát, előrehajolva figyelte a müszer müködését, hogy megrögzitse emlékezetében a hét tünek a korongon való beállitását. Elkomoelhago rápillantott és észrevette mohó érdeklődését.

- Erre a fickóra nincs most itt szükségünk! - mondotta Zoanthrohagohoz fordulva. - Vitesd ki a teremből.

- Parancsodra, Thagosto! - felelte Zoanthrohago, aki beszólitott egy harcost és ráparancsolt, hogy Tarzant és Komodoflorensalt vezesse egy távoli szobába és zárják be őket, amig nem lesz szükség ismét jelenlétükre.

Több szobán és folyosón keresztül vezették őket, azon az emeleten, amelyen a tudós Zoanthrohago lakosztálya is volt, amig végül kis terembe léptek és a nehéz ajtó becsapódott mögöttük. A szobában nem volt gyertya. A sötétséget azonban áttörte némi világosság, ugy hogy fölismerhették a szoba berendezését. Mindössze két pad és egy asztal volt a szobában. A halvány fény, amely megvilágitotta helyiséget, egy rácsokkal sürün elzárt szük nyiláson keresztül hatolt a szobába.

- Egyedül vagyunk! - suttogta Komodoflorensal - és végre szabadon beszélhetünk. De nagyon óvatosnak kell lennünk, mert nem szabad elfelejteni a Minuniak közmondását: »Ne bizzál tulságosan még saját szobád köveinek titoktartásában sem!«

- Hol vagyunk most? - kérdezte Tarzan. - Te jobban ismered a Minuniak házait mint én, tehát biztosan tudod, hogy hova hoztak.

- Elkomoelhago király palotájának legfelső emeletén vagyunk, - felelte a herceg. - Más épületben a király nem járna igy, nagyobb kiséret nélkül. Biztos lehetsz tehát abban, hogy Elkomoelhago palotájában vagyunk. Jelenleg az épület egyik legbelső szobájában tartózkodunk, amely közvetlenül a világitóudvar mellett fekszik, amely a legmagasabb emelettől a pincéig vezet. Éppen ezért itt nincs szükség gyertyára, hogy lángja felszivja a mérges gázokat, mert a szobaablak nyilásán keresztül elegendő levegő áramlik be ide. Most pedig mondd el mi történt Elkomoelhago laboratoriumában, amikor te és a tudós tartózkodtatok csak ott.

- Rájöttem, hogyan varázsoltak törpévé! - felelte Tarzan. - Azonkivül megtudtam azt is, hogy bármelyik pillanatban visszanyerhetem rendes nagyságomat. Ez az eshetőség a megkisebbitésemtől számitott harmadik és harminckilencedik holdtölte között következhetik be. Még maga Zoanthrohago sem tudja megállapitani, hogy ez a változás mikor fog megtörténni.

- Reméljük, hogy addig nem fog megtörténni, amig ebben a kis teremben tartózkodsz! - kiáltotta Komodoflorensal.

- Sohasem tudnád elhagyni ezt az épületet! - világositotta fel Tarzant a barátja. - Az első emelet tágasabb folyosójára be tudtak cipelni, mielőtt megkisebbitettek volna, lehet az is, hogy még több emelet magasságra is felvittek, de itt, a legfelső emeleten már meg sem tudnál mozdulni, mert ezek a folyosók a legkeskenyebbek és legalacsonyabbak. Ez a folyosó ugyanis az épület tetejét tartja és mi éppen legkeskenyebb részén vagyunk, a ház tengelye közelében.

- Tehát számomra életbevágóan fontos, hogy minél előbb kikerüljek ebből az épületből! - állapitotta meg Tarzan.

- Dicséretreméltó erény a reménykedés, barátom, de ha te is Minuni lennél, tudnád, hogy a jelenlegi körülményeink között a remény csak céltalan önámitás. Nézd meg ezeket a vasrudakat, melyeket talán képes lennél megmozditani?

Komodoflorensal herceg a szük ablaknyiláshoz ment és megrázta a nyilást elzáró vastag vasrudakat.

- Még nem vizsgáltam meg ezeket a rudakat, - felelte a majomember, - de az biztos, hogy sohasem fogom feladni a menekülés reményét. Te tulságosan hiszel a végzetben, Komodoflorensal.

Mialatt beszélt, keresztülment a szobán és megállt a herceg mellett, aki még mindig az ablaknyilást elzáró vasrudat tanulmányozta.

- Ezek a rudak nem látszanak tulságosan erősnek, - mondotta, miközben kezével megrázta a rudakat. A vasrudak meghajoltak szoritása alatt. Tarzant most már érdekelte az ügy, de Komodoflorensalt nem kevésbé. A majomember minden erejét megfeszitette és nagyot rántott a vasrudakon. Erőfeszitése eredménye az lett, hogy két rudat sikerült helyéből kimozditania.

- Zoanthrohago törpévé varázsolta termetedet, de fizikai erődet nem tudta lecsökkenteni.

- Másképpen nem lettem volna képes ilyen teljesitményre, - felelte Tarzan és egyenként eltávolitotta a falból a többi vasrudat is. Az egyik rövid rudat kiegyenesitette és átnyujtotta Komodoflorensalnak.

- Ez jó fegyver lesz számodra! - mondotta. - Ha kénytelenek leszünk harcolni szabadságunkért, akkor hasznát veheted majd.

- Hát valóban az a terved, hogy szembeszállj egy négyszáznyolcvanezer lakósu várossal és egy egyszerü vasruddal fölfegyverkezve megkiséreljed a menekülést?

- Fegyverem nemcsak ez a vasrud, hanem az eszem is! - felelte határozottan Tarzan.

- Ezt tudom és majd fel is használom képességeimet, hogy keresztülvihessem szökési tervem! - nyugtatta meg Tarzan a herceget.

- Mikorra tervezed a szökés végrehajtását? - kérdezte hitetlenkedve Komodoflorensal.

- Ma, vagy holnap, vagy a következő holdtöltekor indulok, - ki tudja azt előre megmondani? A helyzetnek meg kell érnie a szökésre. Addig pedig figyelni fogok mindenre és kidolgozom a terveket. Már abban a pillanatban menekülésre gondoltam, amikor visszanyertem eszméletemet és rájöttem, hogy fogoly vagyok.

- De igen, - felelte Komodoflorensal, - hiszek benned és nincs is más erősségem, mint a hit. Ha logikusan gondolkodom, akkor rájövök, hogy terved semmi körülmények között sem járhat sikerrel, de mégis megosztom veled sorsodat és igyekszem hinni a sikerben. Mert ha ez nem hit, akkor nem tudom mi másnak nevezhetnéd.

- Kezdjük el tehát a munkát! - mondotta azután. - Először is visszahelyezzük a falba ezeket a vasrudakat, hogy az ajtóból azt a látszatot keltsék, mintha nem nyultunk volna hozzájuk, mert azt hiszem, hogy majd bejönnek hozzánk. Valaki bizonyosan hoz számunkra élelmet, már pedig senki előtt nem szabad gyanut keltenünk.

Ugy helyezték vissza a falba a rudakat, hogy azokat ismét gyorsan eltávolithassák helyükről és szükség esetén ismét visszatehessék. Amikor a munkájukkal elkészültek, a szobában már sötétség uralkodott. Kevéssel azután, hogy a vasrudakat visszaillesztették helyükbe, nyilott az ajtó és két harcos lépett a szobába. A harcosok gyertyákkal világitottak maguk előtt és egy rabszolgát kisértek, aki ételhordó edényeket és vizeskancsót hozott a szobába. A rabszolga a küszöbre tette az edényeket és amikor távozni akartak, Komodoflorensal megszólitotta a harcosokat:

- Nektek itt nincs szükségetek gyertyára! - felelte az egyik harcos. - Egy éjszakát eltölthettek sötétben is, holnap pedig ugyis visszatértek a kőbányába. Zoanthrohagonak már nincs szüksége rátok. A kőbányában majd találtok elég gyertyát, amely világit számotokra.

A következő pillanatban a harcos kilépett a szobából és bereteszelte az ajtót.

A két rabszolga hallotta, amint a retesz megcsikordult a zárban. A szobában már látni sem lehetett a sötétségtől. Alig találták meg az edényeket is, amelyekben az élelem és a viz volt. Komodoflorensal enni kezdett és ezt kérdezte Tarzantól:

- Még most is azt gondolod, hogy megkisérelhetjük a menekülést, amikor holnap visszavisznek a bánya mélyébe és körülbelül ötszáz hual mélységben leszünk a föld alatt?

A hual a Minuniak mérőeszköze volt és megfelelt körülbelül egy lábnyi távolságnak.

- De engem nem visznek vissza a bányába! - felelte Tarzan. - És te sem fogsz visszatérni oda!

- Azért, mert ők holnap akarnak visszaszállitani bennünket a bányába, amiből az következik, hogy nekünk még ma éjszaka meg kell szöknünk innét! - felelte Tarzan.

Komodoflorensal nevetve hallgatta Tarzan szavait. Tarzan elfogyasztotta vacsoráját, majd pedig az ablakhoz ment, eltávolitotta helyükről a vasrudakat, egyiket magához vette és fölkapaszkodott az ablaknyilásra. Az alsóbb emeletek ablaknyilásaiban kényelmesen elfért egy harcos, de itt a legfelső emeleten a nyilások már nagyon keskenyek voltak. Az ablakból szabad kilátás nyilt a sötét égre, amelyen csillagok ragyogtak és láthatta az épület kivilágitott szobáit is. Feje fölött kis távolságban látta az épület tengelyét, alatta pedig négyszáz hual mélységü ür tátongott.

Miután Tarzan kitanulmányozta a helyzetet az ablaknyilásból, visszalépett a szobába és ezt kérdezte Komodoflorensaltól:

Tarzan kiemelte a leghosszabb vasrudat az ablaknyilásból és kimérte vele a távolságot.

- Hát nem mindegy az, hogy a tető milyen messze van tőlünk? Vagy talán azt hitted, hogy a tetőn keresztül elmenekülhetsz innen?

- Ez jó megoldás lett volna, - felelte a majomember, - de inkább a világitóudvaron keresztül kell elmenekülnünk, mert ez keresztülhalad az egész épületen.

- Ugylátszik azt hiszed, hogy elég ha kisétálsz innen és akkor már elmenekülhetsz egy Minuni városból. De a dolog nem olyan egyszerü! Nem gondolsz az őrökre, az épület körül szolgálatot teljesitő csapatokra? Szökésedet fölfedeznék, mielőtt még kijutnál az épületből, feltéve, ha nem zuznád magad halálra menekülés közben.

- Szavaidból megállapitom, hogy a világitóudvaron át való menekülés biztonságosabb lesz mintha a tetőn keresztül menekülnénk el - felelte Tarzan. - Ha az udvaron menekülünk, kevesebb valószinüsége van annak, hogy lelepleznek, mielőtt elérjük a földet. A világitóudvar belsejében most vak sötétség uralkodik.

- Hát valóban a világitóudvaron akarsz a földre kuszni?! - kiáltotta Komodoflorensal. - Te őrült vagy! Nem tudnál eljutni a következő emeletig sem, mert lezuhannál, hogyan akarsz hát lekuszni a négyszáz hual mélységbe.

- Várj csak, mindjárt megmutatom, hogyan szökünk meg! - figyelmeztette barátját Tarzan.

Komodoflorensal hallotta, hogy társa valamivel foglalatoskodik a sötét szobában. Hallotta, amint valamilyen fémtárgy a köveket karcolja, majd pedig csörömpölés zajára lett figyelmes.

Komodoflorensal csodálkozva várakozott. Tarzan törte meg nemsokára a csendet.

- Meg tudod te találni azt a termet a kőbányában, ahol Talaskart őrzik? - kérdezte.

- Azért, mert most elmegyünk érte! - magyarázta Tarzan. - Megigértük neki, hogy nem hagyjuk itt, ha megszökünk.

A majomember egy ideig szótlanul dolgozott tovább és a csendet csak a kalapácsolás zaja szakitotta meg.

- Te ismered Trohanadalmakus valamennyi lakósát? - kérdezte váratlanul Tarzan.

- Nem én! - felelte Komodoflorensal. - A rabszolgákkal együtt egymillió ember lakik a városban, nem ismerhetem tehát mindegyiket személyesen.

Tarzan ismét abbahagyta a kérdezősködést és folytatta munkáját. Azután megszólalt.

- Ismered látásból azokat, akik a királyi palotában laknak? - folytatta a kérdezősködést a majomember.

- Nem, még azokat sem ismerem, akik a királyi palotában élnek, - válaszolta Komodoflorensal. - De viszont névről, vagy látásból ismertem minden nemes embert és a harcosok osztályának tagjait.

A párbeszédet követő rövid szünetet ismét a majomember kérdése törte meg:

- Egy harcos beléphet városa bármelyik épületébe anélkül, hogy utját állnák?

- Rendes körülmények között napközben mindenhova beléphet, kivéve a király palotáját.

- Ha azt hiszik róluk, hogy a kőbányákban teljesitenek szolgálatot, akkor nem állják utjukat a bánya bejáratánál.

- Követlek téged, - mondotta Komodoflorensal - mert jó barátomnak tartalak és különben is az az elhatározásom, hogy inkább haljak meg, semhogy továbbra is rabszolga maradjak. Igy legalább még lesz valami örömünk az életben akkor is, ha sorsunk csak rövid életet jelöl ki számunkra.

Én azt hiszem, hogy az élet még tartogat számunkra némi örömet, barátom. Lehet, hogy nem tudunk elmenekülni, de csak ugy, mint te, én is inkább életemet áldozom most, semhogy életfogytiglani rabszolgaságra legyek kárhoztatva. Ma éjszaka megtesszük az első lépést a szabadság felé, mert tudom, hogy ha mégegyszer visszavisznek a kőbányába, akkor jóformán már semmi reményünk sincs a sikeres szökésre, már pedig ez az utolsó éjszaka, amely a rendelkezésünkre áll a föld felszinén.

- Elképzelésed szerint hogyan szabadulhatunk ki ebből a szobából? - kérdezte Komodoflorensal.

- A központi világitóudvaron keresztül! - felelte Tarzan, - de előbb mondd meg nekem, vajjon nappal a fehér tunikát viselő rabszolgák akadálytalanul bemehetnek-e a kőbányába?

Komodoflorensal még most sem értette, hogy ezek az érdektelen kérdések milyen összefüggésben vannak menekülésükkel, de azért szolgálatkészen felelte:

- Akkor kövess az ablaknyiláson keresztül. Hozd magaddal a többi vasrudat is, amelyet az ablakban fogok hagyni. Indulhatunk!

Komodoflorensal hallotta, amint Tarzan felkuszott az ablaknyilásra és a vasrudak csörgése élesen hallatszott a nagy csöndben. Azután ő is Tarzan után indult. Az ablaknyilásban megtalálta a vasrudakat, amelyeket Tarzan hátrahagyott, hogy ő vigye utána. Négy rud volt ott és mindegyiknek a vége kampósra volt hajlitva. Tarzan a vasrudakat görbitette be a sötétben, de Komodoflorensal nem tudta még, hogy mi volt a célja ezzel a munkával. Amikor le akart kuszni az ablakból, beleütközött Tarzan testébe.

- Várj még egy kicsit, - figyelmeztette a majomember. - Lyukat akarok vájni az ablakpárkányba. Amikor ezzel megleszek, akkor semmi akadálya nem lesz a menekülésnek.

Miután Komodoflorensal a kampós végü rudakat átnyujtotta Tarzannak, hallotta, hogy ez néhány percig dolgozik a vasrudakkal, azután visszakuszott az ablaknyilásba és megmagyarázta Komodoflorensalnak a menekülés módját:

- Én indulok először, te pedig állj készenlétben az ablakpárkány peremén és amikor fütyülésemet hallod, kövess.

- A világitó udvaron keresztül az első ablaknyilásig, amely támpontot ad majd nekünk. Imádkozzunk azért, hogy a legközelebbi ablaknyilás tizennyolc hualnyi távolságon belül függőleges irányban legyen. A vasrudakat egymásba illesztettem, a legfelső vasrudnak kampóját pedig az ablakpárkányba vájt lyukba akasztottam. A legalsó rudnak a vége tizennyolc hualnyi távolságba ér le.

Tarzan elmosolyodott és lecsuszott az ablaknyilásból. Egyik kezében a vasrudat tartotta, amellyel szükség esetén védekezni akart, másik kezével pedig az ablakpárkányba kapaszkodott. Alatta függött a tizennyolc hual hosszu vékony vasrud, amely létrául szolgált számukra. Ezalatt pedig négyszáz hualnyi mélység tátongott. Lehet, hogy a világitó udvar a király tróntermének tetején végződött, mert Adendrohahkis király palotájának ez volt az épitkezési rendszere, de az is lehet, hogy egyszerü nyilt udvar volt.

Tarzan azzal a kezével, amelyben fegyverét szorongatta, megragadta a létrául szolgáló vasrudat, másik keze pedig elengedte az ablakpárkányt, majd pedig lejjebb fogta meg a rudat. Ugyanakkor pedig teste is lejjebb kuszott a mélységbe néhány hüvelyknyi távolságban. Nagyon lassan haladt, mert félt, hogy egy hirtelen mozdulat kiegyenesithetné esetleg az egyik behajlitott kampót és akkor a mélységbe zuhannak. De ettől a veszélytől eltekintve is a legteljesebb csendben kellett haladnia. Még itt, az épület tetején is vak sötétség uralkodott, de ez most előnyükre szolgált, mert még az sem vehette volna észre szökésüket, aki véletlenül kitekint a világitó udvar ellenkező oldalán lévő ablaknyilásokból. Már majdnem a létra végére ért, amikor észrevette, hogy ablakhoz közeledik. Amikor még tovább ereszkedett és benézhetett az ablakon, teljes sötétséget fedezett ott fel, amiből arra következtetett, hogy az ablaknyilás egy lakatlan szobába nyilik és ezt szerencsés körülménynek találta. Remélte, hogy az ablaknyilás nem volt belülről vasrudakkal elreteszelve és hogy az ajtó kivülről nem volt bezárva.

Most alig hallhatóan fütyült, hogy jelt adjon Komodoflorensalnak és a következő pillanatban a vaslétra mozgása tudtára adta, hogy barátja utnak indult. Az ablaknyilás, amelyben állott, magasabb volt börtönük ablakánál, ugy hogy kiegyenesedhetett az ablakpárkányon. A herceg suttogva mondotta:

- Azt hiszem, nappal nem tudtam volna megtenni ezt az utat, mert akkor visszarettentem volna az alattam tátongó mélységtől. De mi a legközelebbi teendőnk? Hiszen már eddig is olyan messze jutottunk, hogy ezt az eredményt sem tartottam volna lehetségesnek. Most már én is hinni kezdek abban, hogy van lehetőség a menekülésre.

- Pedig még el sem indultunk, - hütötte le Tarzan barátja lelkesedését, - hanem csak most kezdődik az igazi kaland. Gyerünk!

Ütésre készen emelve vasrudakból készitett fegyvereiket, óvatosan keresztül kusztak az ablaknyiláson. Nem állta utjukat vasrács és könnyüszerrel beugorhattak a szobába. Tarzan nagyon óvatosan, fegyverét maga előtt tartva körüljárta a szobát és rájött, hogy az üvegekkel és hordókkal van telezsufolva. Az üvegek fa és acél ládákban voltak felhalmozva. Komodoflorensal nyomon követte Tarzant, akinek fülébe sugta.

- Olyan szobában vagyunk, ahol a nemesek borkészleteiket rejtették el. Törvény rendeli el ugyanis, hogy a szeszes italokat el kell kobozni. Sokat hallottam erről a bortörvényről, amióta fogoly vagyok, mert a harcosok és rabszolgák semmi másról nem beszélnek, mint a borkészletek elkobzásáról és a rendkivül magas adókról. A szoba ajtaja erős zárakkal van ellátva, mert a nemesek ugy őrzik ezt a tiltott italt, ahogy nem őrizték aranyköveiket és ékszereiket.

- Én már megtaláltam az ajtóhoz vezető utat, - sugta Tarzan - és látom az ajtó alatt beszürődő fénysávot is.

Óvatosan haladtak végig az átjárón. Mindketten megmarkolták fegyvereiket, amikor Tarzan óvatosan lenyomta a kilincset. A kilincs engedett a szoritásnak. A majomember lassan kinyitotta az ajtót, amely egy terembe nyilott. A keskeny ajtónyiláson beáradó fény mellett szemügyre vehette a szoba berendezését. A padlót vastag, puha és szines szőnyegek boritották. A falon, amelyet a fénycsik bevilágitott, érdekes, eredeti mintáju diszitéseket fedezett fel. A fénysugár egyenesen ráesett egy férfi testére, amely arccal a föld felé fordulva, mozdulatlanul feküdt a padlón és feje alatt vértócsa piroslott. Tarzan kinyitotta még jobban az ajtót és még három embert fedezett föl a szobában. Kettő a földön feküdt, a harmadik pedig egy alacsony kereveten. Mind a három élettelen volt. Ez a tragikus kép, amely szörnyü drámáról tanuskodott, egy pillanatra visszarettentette a majomembert, aki azután még jobban kitárta az ajtót és a szoba közepére ugrott, fegyverét ütésre emelte, nehogy az ajtó mögött esetleg leselkedő ellenség rávethesse magát. Gyors pillantása még hat másik férfi holttestét fedezte fel a szobában. Ezeket a holttesteket az ajtónyiláson keresztül még nem láthatta meg. Ez a hat halott egy rakáson hevert a szoba egyik sarkában.

Komodoflorensal Tarzan oldalán állott és fegyverét ő is ütésre emelte, hogy minden esetleges támadással szembeszállhasson. De hirtelen földre dobta fegyverét és arcára széles mosoly ült. Tarzan meglepetve nézett reá:

- Hiszen ezek nem halottak, barátom! - felelte Komodoflorensal. - Ezek nemes emberek akiknek az a kötelességük, hogy a borkészletet őrizzék, nehogy megdézsmálják azt. Ezek nem halottak, hanem tökrészegek.

- De mit jelentsen akkor a vértócsa annak az embernek a feje alatt, aki a lábam előtt fekszik? - kérdezte a majomember.

- Nem vér az, hanem vörösbor! - világositotta fel Komodoflorensal, mire Tarzan is elnevette magát és jókedvüen mondotta:

- Ezek sem választhattak volna jobb éjszakát a dáridójukra, mint a mait. Ha józanok maradtak volna, azt hiszem, az ajtó, amelyen keresztül mi beléptünk ide, gondosabban lett volna bezárva.

- Ez valószinü, - helyeselt Komodoflorensal, - azonkivül pedig ebben a teremben józan gárdistákat találtunk volna a tiz holtrészeg nemesember helyett és nehéz küzdelem várt volna reánk. Ugylátszik, nagyon szerencsések vagyunk ma, Zuanthrol.

Alig fejezte be szavait, amikor a szoba másik oldalán hirtelen kitárult egy ajtó és két harcos lépett a szobába. Szemügyre vették a két férfit és a holtrészeg nemeseket.

Tarzan ajkaira illesztett ujjal figyelmeztette, hogy halkan beszéljen és ezt mondotta:

- Lépjetek be és csukjátok be az ajtót, nehogy mások is meghallhassák szavainkat.

- Senkisem tartózkodik a közelben, - felelte ugyancsak halk hangon a katona, de azért mindketten beléptek a szobába és becsukták az ajtót. - Mit jelentsen hát ez a titkolódzás?

- Azt, hogy a foglyaink vagytok! - kiáltotta a majomember, aki az ajtó elé ugrott és ütésre készen emelte a vasrudat.

A két veltopismakusi harcos hangos átkozódással rántotta ki kardját és mindketten a majomemberre támadtak, megfeledkezve egy pillanatra a trohanadalmakusiról, aki fölhasználta a kedvező alkalmat, eldobta vasrudját és kirántotta az egyik holtrészeg nemesember oldalán függő kardot. Ez a fegyver legyőzhetetlen ellenféllé tette Komodoflorensalt, mert Trohanadalmakus városának valamennyi harcosa között ő volt a legügyesebb vivó és félelmetes hire minden Minuni városba eljutott.

Tarzan nehéz helyzetbe került volna a két ügyesen vivó harcossal szemben, ha Komodoflorensal nem siet segitségére. A herceg azonban a karddal felfegyverkezve a harcosok közé ugrott és egyikükkel viaskodni kezdett. A másik vad erővel támadt Tarzanra. Tarzan villámgyorsan mozgott, mert Zoanthrohago termetével együtt nem tudta lecsökkenteni testi erejét is. A harcosok első támadására félreugrott, hogy elkerülje a kardcsapásokat és nemcsak ellenfeleit, hanem őt magát is meglepte, hogy az ugrás lendülete a szoba másik végébe röpitette. Az egyik harcos azonban nyomában volt, mig a másikat Komodoflorensal kötötte le.

Tarzan kétszer is kivédte sulyos vasbuzogányával ellenfele támadásait és amikor félreugrott ennek éles fejvágása elől, észrevette, hogy ellenfele fejét nem védi a kard. Ügyesen kihasználta ezt a pillanatnyi előnyt és a vasrud lesujtott a veltopismakusi harcos fejére. A harcos hörögve bukott földre és koponyája egészen orráig felrepedt.

Tarzan ezután Komodoflorensal segitségére sietett, de Adendrohahkis király fiának nem volt szüksége segitségre. Ellenfelét a falhoz szoritotta és éppen átszurta szivét, amikor Tarzan feléje indult. Amikor a harcos a földre bukott, Komodoflorensal megfordult és amikor megpillantotta Tarzant, örömteljes mosoly ült az ajkára.

- Egyszerü vasruddal legyőztél egy Minuni harcost, aki karddal támadt reád! - kiáltotta. - Én attól tartottam, hogy nem tudod legyőzni ellenfeledet és ezért minél hamarább akartam végezni ellenfelemmel, hogy segitségedre siessek mielőtt nem késő.

- És erre lett is volna alkalmad, ha nem keritettem volna meg ezt a kardot, - felelte Komodoflorensal. - De mit fogunk most tenni? Ismét tovább jutottunk egy lépéssel a menekülés utján és ez az uj siker sem látszott valószinünek. Ezekután már semmisem fog meglepni engem.

- Most ruhát cserélünk ezzel a két szerencsétlen uriemberrel, - mondotta Tarzan, miközben levetette magáról a zöld tunikát.

- Ugylátszik van még egy nép, amelynek fiai olyan okosak mint a Minuniak, - árulta el gondolatait, - noha a veled való találkozásom előtt sohasem hittem volna azt el.

Néhány pillanattal később mindketten a veltopismakusi harcosok ruhájában voltak és Tarzan zöld tunikáját ráhuzta arra a holttestre, amelyiknek fején vasrudjának csapása éktelenkedett.

- Te is öltöztesd az áldozatodat zöld tunikádba és nyomban meglátod mi a célja ennek - felelte Tarzan.

Komodoflorensal teljesitette barátja kérését és amikor a két harcos holttestére ráadták a zöld tunikát, a majomember vállára vette az egyik holttestet és a raktárszobába vitte, nyomon követve Komodoflorensaltól, aki a másik holttestet cipelte. Fölkapaszkodtak az ablaknyilás párkányára és Tarzan a világitó udvarba dobta terhét, majd átvette azt a holttestet is, amelyet Komodoflorensal hozott a vállán és azt is a mélységbe dobta.

- Ha nem vizsgálják meg tüzetesen a holttesteket, - magyarázta meg tettének okát, - a látszat azt a hitet keltheti bennük, hogy menekülés közben mi zuztuk halálra magunkat a mélységben.

A létrául szolgáló, egymáshoz illesztett vasrudak közül leakasztotta a két alsó rudat, amelyek egészen az ablaknyilásig értek és ezeket is a mélységbe dobta, a holttestek után.

- Ez még inkább megerősiti majd azt a látszatot, hogy mi vagyunk az áldozatok, - tette hozzá magyarázatához.

Ezután mindketten visszatértek abba a szobába, ahol a holtrészeg nemesek feküdtek. Komodoflorensal magához vette az eszméletlen állapotban lévő részeg emberek pénzeszacskóit.

- Nagy szükségünk lesz erre a pénzre, - mondotta - ha hosszabb időn át veltopismakusi harcosoknak kell kiadnunk magunkat. Ismerem hirből ennek a városnak a népét és tudom, hogy arannyal igen sok előnyt tudunk megvásárolni magunknak. Megvesztegethetjük az őröket, hogy ne áruljanak el és lekenyerezhetjük a tisztviselőket, ha nincs sok bizonyitékuk amellett, hogy mi vagyunk a szökevények.

- A dolognak ezt a részét neked kell elintézned, Komodoflorensal, - mondotta Tarzan, - mert én nem ismerem a törpék népének szokásait. De ebben a szobában nem időzhetünk tovább. Ezek az uriemberek jó szolgálatot tettek nekünk, de saját maguknak is, mert részegségük megmentette életüket, mig a két harcos, aki józanságában követte a kötelességteljesités parancsát, életével fizetett ezért.

- A Minuniak országában éppen ugy, mint bárhol másutt, - tette hozzá Tarzan, aki a szoba ajtaja felé irányitotta lépteit. A folyosóra nyiló ajtó nyitva volt. Óvatosan haladtak előre, noha ebben a kora hajnali órában a folyosó még néptelen volt. Kivilágitott szobák előtt haladtak el, amelyekben gyertyák fénye mellett férfiak és asszonyok aludtak békésen. Egy nemesember lakása előtt egy alvó őrre bukkantak. Senkisem fedezte fel jelenlétüket és sok folyosón haladtak keresztül, amig nagy távolságra jutottak a palotának attól a részétől, ahol fogdájuk volt. Bizonyosra vették, hogy a palotának ebben a részében kezdik meg kutatásukat, ha nem fedezik fel nyomban a világitó udvarba dobott holttesteket, vagy pedig ha megállapitják ezeknek személyazonosságát és rájönnek, hogy a két szökevény saját zöld tunikáját adta a megölt harcosokra.

Most egy fehér tunikás rabszolga közeledett feléjük a folyosón. Elment mellettük anélkül, hogy ügyet vetett volna rájuk és most már egyre-másra találkoztak emberekkel, akiknek megjelenéséből arra következtettek, hogy közeledik a reggel és tudták, hogy a folyosókon csakhamar nyüzsögni fognak a palota lakói.

- Jobb lesz, ha elrejtőzünk valahol, amig a folyosók nem lesznek zsufolva emberekkel, - tanácsolta Komodoflorensal. - Sokkal biztonságosabban érezhetjük magunkat a nagy tömegben, mint néhány ember társaságában, akiknek figyelmét könnyen magunkra vonhatjuk.

Majdnem minden szobában, amely előtt elhaladtak, családok laktak, mig a lakatlan szobákban nem volt gyertya és ezért ezekben a termekben nem rejtőzhettek volna el hosszu ideig. De Komodoflorensal hirtelen megérintette Tarzan karját és egy ajtó fölött lévő hieroglifára mutatott:

- Milyen helyiség ez? - kérdezte Tarzan, amikor a nyitott ajtóhoz léptek. - Hiszen itt rengeteg ember tartózkodik. Amikor felébrednek rájönnek hogy idegenek vagyunk itt.

- De nem leplezhetnek le bennünket, - világositotta fel barátját Komodoflorensal. - Legalább is reményünk van arra, hogy itt nem fedezik fel kilétünket. Ez egy közös hálóterem, ahol bárki szállást találhat éjszakára. Kétségtelen, hogy tartózkodnak itt más épületekben lakó emberek is ezért az idegenek itt nem keltenek feltünést.

Mindketten beléptek a terembe, ahol egy fehér tunikás rabszolga fogadta őket.

- Két személyre kérünk gyertyákat, - mondotta Komodoflorensal és átnyujtott egy kis aranypénzt, amelyet szintén a holt részeg nemesektől emeltek el.

A rabszolga a szoba távoli sarkába vezette őket ahol tágas hely volt a földön, meggyujtott két gyertyát és magukra hagyta őket. Egy pillanattal később kinyujtózkodtak a földön, arcukat a fal felé forditották, hogy ne ismerhessék fel őket és csakhamar mindketten mély álomba merültek.

Amikor Tarzan felébredt, látta, hogy a rabszolgán kivül már csak ők ketten tartózkodnak a teremben. Fölébresztette barátját, miközben vigyázott arra, nehogy egy óvatlan mozdulattal magára hivja a rabszolga figyelmét. Egy vödör vizet hoztak számukra és ők a szoba falai mentén elfutó lefolyónál végezték el a mosakodást. A Minuniak minden városában az volt a szokás, hogy az elhasznált vizet a város alatt csöveken a földekre vezetik és a vetemények öntözésére használják fel. A vizkészletet vödrökben szállitották az épületekbe és miután tisztálkodásra csak igen kevés vizet fordithattak, a nemesek és a harcosok kapták a viz legnagyobb részét, mig a fehér tunikás rabszolgák az épületek melletti folyókban voltak kénytelenek tisztálkodni. A legrosszabb helyzetben ebből a szempontból is a zöld tunikás rabszolgák voltak és sok szenvedést okozott nekik a fürdőzés nehézsége, mert a Minuniak nagyon szerették a tisztaságot. A jóindulatu bányafelügyelők azonban megengedték, hogy a talajvizet, amely ihatatlan volt, a rabszolgák fürdőzésére használják és ez valahogy kisegitette őket nehéz helyzetükből.

Tarzan és Komodoflorensal, miután befejezték a mosakodást, elhagyták a hálótermet és az egyik főfolyosón folytatták utjukat. Ellenkező irányban két tömött sorban haladtak az emberek a folyosón és a nagy néptömeg a legjobb védelmük volt a leleplezéssel szemben. Rövid távolságokban gyertyák árasztották a fényt és tisztitották meg a levegőt. Nyitott ajtókon keresztül különböző felirattal ellátott üzlethelyiségekbe lehetett látni és Tarzannak most volt tulajdonképpen először alkalma betekinteni a Veltopismakusiak életébe. Valamennyi üzletet fehér tunikás rabszolga vezette, a vásárlók pedig a harcosok és a rabszolgák közül kerültek ki és mindkét nem képviselve volt az üzletek látogatóiban. Ugyancsak most először volt alkalma Tarzannak megpillantania házon kivül az osztályának asszonyait is. Látta már ugyan Janzara hercegnőt a király lakosztályában és az épület egyes részeiben alkalma volt megpillantania más asszonyokat is, de most először tanulmányozhatta közvetlen közelről a Minuni nők életét. Arcukat piros festékekkel kenték be, füleik kék szinüre voltak befestve és ruhájuk szabása olyan volt, hogy ballábszárukat és balkarjukat meztelenül hagyta, viszont ha jobb bokájuk, vagy jobbkezük csuklója látható lett a ruha alatt, nagy sietve elrejtették bokájukat és csuklójukat, ami az idegen számára érthetetlennek tünt. Amint a majomember figyelte őket, önkénytelenül is azokra az otthoni előkelő kövér özvegyasszonyokra gondolt, akiknek ruhája veséig dekoltált volt, de a világért sem engedték volna, hogy térdük kilátsszon a ruha alól.

Az üzletek homlokzata feltünő cégtáblákkal volt ékesitve. Ezek a cégérek az üzletben kapható árukat ábrázolták és hieroglifákkal feltüntették az üzletben kapható áruk és a tulajdonos nevét is. Egyik üzlet szép kirakata magára vonta Komodoflorensal figyelmét, megérintette Tarzan karját és az üzletre mutatott:

- Ebben az üzletben élelmiszert szolgálnak fel, - mondotta. - Térjünk be tehát és vegyünk.

- Semmi sem lenne kedvemre valóbb, - felelte Tarzan. - Én nagyon éhes vagyok.

Mindketten beléptek a kis üzlethelyiségbe, amelynek padlóján már néhány vendég kuporodott akik kis asztalokat helyeztek maguk mellé. Ezeken az asztalokon fatányérokban szolgálták fel az ételt. Komodoflorensal talált egy üres helyet az üzlet hátsó része közelében, egy ajtó mellett, amely a szomszédos szobába nyilott. Ebben a szomszédos helyiségben nyilván egy másik üzlethelyiség volt, mert nem minden üzlet nyilt a folyosóra, hanem sok üzlethelyiség ajtaja egy másik üzlethelyiségbe nyilott.

Leültek a földre, maguk elé huztak egy asztalt és mialatt a kiszolgálásra vártak, körülnéztek a helyiségben. Nyilvánvalóan a szegény néposztály számára készült üzlet volt ez - amint azt Komodoflorensal megállapitotta - és a rabszolga-osztály, valamint a szegényebb harcosok szükségleteit fedezte. Néhány harcos most is tartózkodott a helyiségben és elszórtan ültek az asztalok mellett. Viseltes és foltos ruhájukból könnyen meglehetett állapitani, hogy szegény emberek voltak. A szomszédos üzlethelyiségben ugyancsak néhány szegény harcos tartózkodott, akik a földhözragadt kereskedőtől vásárolt cérnával és tüvel ruhájukat javitották.

Az ebédet fehér tunikás rabszolga szolgálta fel, aki nagyon meglepődött, amikor két vendége aranypénzzel fizette ki az elfogyasztott ételek árát.

- Csak ritkán fordul elő, - magyarázta meglepetésének okát, - hogy a harcosok aranypénzzel tudnak fizetni üzletünkben. Az én üzletemben vas és acéldarabokkal és fapénzzel szoktak fizetni. Nagyon ritkán van alkalmam aranyat látni. Volt idő, amikor sok aranypénzt kaptam, de ekkor vendégeim a város leggazdagabb rétegeiből kerültek ki. Nézzétek csak meg azt a magastermetü férfit, akinek arcát mély redők barázdálják. Egy időben gazdag ember volt, - a leggazdagabb harcos, aki az épületben lakott. És nézzétek meg, hogy néz ki most! És nézzétek meg a többieket is, a szomszédos helyiségben, ahol fizikai munkát végeznek. Olyan férfiak, akiknek egykor sok rabszolgájuk volt, sőt bérbe is vettek rabszolgákat, hogy saját rabszolgáik helyett elvégeztessék a durva munkákat. Most pedig mindnyájan a sulyos adók áldozatai, amelyekkel Elkomoelhago király sujtotta az ipart.

- Ma már a szegénynek könnyebb élete van, mint a gazdagnak - folytatta a panaszkodást a kereskedő, - mert a szegényeknek nem kell adót fizetniök, mig azok, akik kemény munkával vagyont gyüjtöttek, munkájuk egyetlen jutalmát a küzdelemben találják, amióta a kormány minden jövedelmüket elszedi adóba. A tuloldalon láthattok egy férfit, aki valamikor nagyon gazdag volt. Egész életén át keményen dolgozott és tekintélyes vagyont gyüjtött össze. Miután Elkomoelhago kiadta az uj adótörvényeket, néhány évig még folytatta a munkát, hogy jövedelme legalább adóját és megélhetésének költségeit fedezze. De azután rájött, hogy képtelen erre. Volt egy ellensége, aki sok rosszat tett neki. Ez az ember nagyon szegény volt és a gazdag ember nekiadta mindenét, ami nagy vagyonából és gazdagságából még megmaradt. Ezzel az ajándékozással szörnyü bosszut állt ellenségén. Ez az ember mindaddig megelégedett és boldog életet élt, most azonban már csak beteg roncs, aki naponta tizennyolc órát dolgozik, hogy annyi pénzt keressen, amennyiből az adóterheket kifizetheti. Ez a törekvése azonban reménytelennek bizonyul.

Miután a két szökevény elfogyasztotta reggelijét, visszatértek a folyosóra és folytatták az utjukat az első emelet felé, miközben gondosan ügyeltek arra, hogy a forgalmas folyosókon haladjanak, ahol kevésbbé kellett félniök a leleplezéstől. Az alsóbb emeleteken már lovasokkal is találkoztak, akik a szük folyosókon olyan gyorsan vágtattak végig antilopjaikkal, hogy a gyalogjárók csak alig tudták elkerülni az elgázolást és Tarzan csodával határosnak találta, hogy nem történt sulyos szerencsétlenség. Amikor végre a legalsó emeletre érkeztek, elkezdték keresni annak a négy folyosónak egyikét, amelyek az épületből a szabadba vezettek. Ekkor azonban két folyosó keresztezésénél nagy tömeg állta utjukat. Azok akik a hátsó sorokban állottak, kiváncsian nyujtogatták nyakukat, hogy megtudhassák, milyen esemény keltette fel a tömeg érdeklődését. Mindenki szomszédját kérdezte a szenzáció felől, de a hátsó sorokban senkisem tudta, mi történt, mig végül mondatfoszlányokból megtudták a történteket. Tarzan és Komodoflorensal nem mertek érdeklődni az idegenektől a történtek iránt, de minden szóra figyeltek és csakhamar minden részletét megtudták annak az izgalmas drámának, amely a tömeget ennyire felizgatta. Egy fiatalember, aki két könyökével csinált magának utat kifelé a tömegből, a kérdezősködésekre elmondotta, hogy a kiváncsiak serege két rabszolga holttestét bámulja, akik menekülés közben halálra zuzták magukat.

- A rabszolgákat a legfelső emeleten, Zoanthrohago fogdájában őrizték - világositotta fel a fiatalember az egyik érdeklődőt, - és ugy igyekeztek elmenekülni, hogy vasrudakból rögtönzött létrán le akartak kuszni a központi világitó udvaron. Létrájuk azonban eltört és mindketten a trónterem tetejére zuhantak, ahol éppen most találták meg szörnyen összeroncsolt holttestüket. A két rabszolga holttestét most szállitják ki a városból, hogy a vadállatoknak vessék oda. Az egyik rabszolga halála nagy veszteséget jelent Zoanthrohago számára, mert ez a rabszolga Zuanthrol volt, akin fontos tudományos kisérletet hajtottak végre.

- Ma azonban már nem ismernéd fel őket - mondotta a jól értesült idegen, - mert arcuk a felismerhetetlenségig összeroncsolódott.

Tarzan és Komodoflorensal nyomban folytatták utjukat, amikor megállapitották, hogy a rabszolgák folyosóján tartózkodnak és hogy ezen az utvonalon fogják kivinni a palotából éjszakai kalandjuk két áldozatának holttestét. Utközben a majomember megkérdezte barátját:

- Mit értett ez a fiatalember azalatt, hogy a holttesteket a vadállatoknak vetik oda?

- A rabszolgák holttestét ilyen módon tüntetjük el, - világositotta fel Komodoflorensal. - Ezeket a holttesteket a dzsungel szélére viszik, ahol a vadállatok felfalják őket. Trohanadalmakus városa közelében öreg, fogatlan oroszlánok élnek, amelyek egyedüli tápláléka a rabszolgahus. Ők a mi sirásóink és annyira megszokták már ezt az etetést, hogy gyakran elébe mennek a holttesteket vivő menetnek és hangos üvöltéssel kisérik azt arra a helyre, ahol a holttesteket lerakják.

- Csak a rabszolgákat. A harcosok és nemesemberek holttesteit rendszerint elföldeljük az anyaföldbe.

- Rövid idő mulva tehát nem fenyeget az a veszély, hogy ennek a két halottnak a személyazonosságát esetleg megállapithatják, - állapitotta meg Tarzan.

A folyosón éppen akkor emelték antilopok hátára a két harcos holttestét, hogy az őserdőbe szállitsák őket.

- Most aztán merre tartunk? - kérdezte Komodoflorensal amikor a rabszolgák folyosóján keresztül kijutottak a szabadba.

- Vezess a kőbányához, ahol foglyok voltunk és ahhoz a teremhez, ahol az éjszakákat töltöttük, - utasitotta Tarzan.

- Ugylátszik máris meguntad rövid szabadságodat, - jegyezte meg a trohanadalmakusi.

- Visszatérünk Talaskarért, akinek igéretet tettünk erre, - emlékeztette barátját Tarzan.

- Tudom, tudom, - mondotta a herceg. - Csodálom becsületességedet és bátorságodat, de tudom, hogy lehetetlen lesz megmenteni Talaskart. Ha máskép lenne, én lennék az első, aki segitségére sietnék. De éppen ugy, mint ő, én is tudom, hogy számára teljesen lehetetlen a menekülés. Csak azt érjük el, hogy őreink karjaiba rohanunk.

- Reméljük, hogy nem igy lesz, - felelte Tarzan. - De ha ugy érzed, hogy kisérletünk eleve kudarcra van itélve és csak azt érhetjük el, hogy ismét elfogjanak, akkor ne kisérj el engem utamra. Téged csak annyiban használhatlak tervem kivitelére, hogy elvezess ahhoz a teremhez, ahol Talaskart őrzik. Nem kérek tehát tőled mást, minthogy mondd meg, milyen irányban kell mennem.

- Hát te azt gondolod, hogy én a veszedelem elől akartam kitérni? - kérdezte Komodoflorensal. - Pedig nem igy van! Ahova te mész, oda megyek én is. Ha téged elfognak, akkor fogjanak el engem is. Ez esetben elbukunk, de nem válunk el egymástól. Én kész vagyok arra, hogy kövesselek, bárhová is mész.

- Rendben van, - felelte Tarzan. - Akkor most vezess a kőbányához és igyekezzél ugy intézni a dolgot, hogy minél kevesebbet legyünk kénytelenek beszélni.

Senkisem szólitotta meg őket, amikor az árnyékos utakon végigmentek Veltopismakus városának épületei között és áthaladtak a nagy gyakorlótéren, ahol éppen katonai csapatok harci gyakorlatokat mutattak be, majd pedig kiértek a városból és jól kitaposott ösvényen folytatták utjukat. Az ösvényeken rabszolgák hosszu sora kigyózott és gőgös harcosok vigyáztak rájuk. Csatlakoztak ahhoz a rabszolga oszlophoz, amely afelé a kőbánya felé tartott, ahol ők is dolgoztak. A rabszolgák sora mellett haladó őrök közé álltak be és igy eljutottak a kőbánya bejáratáig. A rabszolgákat itt megszámlálták és beiktatták őket egy nagy könyvbe, de Tarzan megkönnyebbülten állapitotta meg, hogy az őrökkel nem törődnek és ezek folytathatták utjukat a kőbányába, anélkül, hogy megállitották, vagy számba vették volna őket. Az őrökkel együtt Komodoflorensal és Tarzan is besétált a kőbányába.

Amikor már a kőbánya belsejében voltak és elhagyták az őrség állomáshelyét, lassan hátramaradtak a menetelő oszlop mellett, ugy hogy amikor a rabszolgasor befordult arra az emeletre, amely alatt huzódott az a folyosó, ahová igyekeztek, észrevétlenül elmaradtak a kisérő harcosoktól. Amikor az egyik rabszolga oszlopot elhagyták, kénytelenek voltak csatlakozni a másikhoz, mert egyik sor megszakitás nélkül követte a másikat, sőt gyakran több oszlop is haladt ugyanabban az irányban. De amikor elérték a harmincötödik emeletet és betértek az alagutba, amely abba a terembe vezetett, ahol Talaskart őrizték, teljesen magukra maradtak, mert a rabszolgák szállására vezető folyosón alig volt élet. Ezen a folyosón csak a kora reggeli órákban volt forgalom, amikor a rabszolgákat munkahelyeikre vezették és azután csak akkor használták ezt a folyosót, amikor este a rabszolgákat visszakisérték a hálóterembe.

A terem ajtaja előtt csak egy harcos állott őrt. Az őr a falhoz támaszkodva földön ült, de közeledtükre felállt és megkérdezte, hogy mi járatban vannak. Komodoflorensal előre lépett és ezt mondotta neki:

Tarzan, aki közvetlenül Komodoflorensal háta mögött állt észrevette, hogy a harcos szemében különös fény villan fel. Talán felismerte őket?

- Ura, Zoanthrohago küldött minket a leányért, - felelte a trohanadalmakusi.

A harcos arcán most ravasz mosoly suhant át. Félrehuzta a reteszt és kinyitotta az ajtót.

- Én ott maradok, ahol vagyok! - felelte a majomember. - Nem szükséges, hogy ketten keressünk meg és hozzunk ki egy gyenge rabszolgalányt.

Az őr habozott egy pillanatig, azután gyorsan becsapta az ajtót és a nehéz reteszt ráhuzta. Amikor visszafordult Tarzan felé, akivel most egyedül tartózkodott a folyosón, kezében kivont kardot szorongatott. De ekkor már Zuanthrol is karddal a kezében nézett vele farkasszemet.

- Add meg magad! - kiáltott a harcos. - Nyomban felismertelek mindkettőtöket.

- Azt észrevettem én is! - mondotta Zuanthrol. - Okos ember vagy, de szemeid ostobák, mert elárultak téged és vesztedet okozzák.

- De a kardom nem lesz ostoba! - kiáltotta a harcos és a majomember felé sujtott.

Tarzan Paul d'Arnaolt tengerésztiszttől, a hires vivótól tanulta a vivás tudományát és most hálát adott ezért a távolban lévő barátjának, mert csakhamar rájött, hogy még most is valóságos mestere a kardforgatásnak és ügyességét csak még növelte ereje és fürgesége. Néhány percnyi küzdelem után a veltopismakusi harcos megállapitotta, hogy veszélyes ellenféllel áll szemben és mint fölfedezte, nagy hátrányára szolgált, hogy a faltól nem tudott hátrálni Tarzan támadásai elől, mig ellenfele mozgását nem akadályozta semmi.

Arra törekedett, hogy Tarzant hátra szoritsa, de ez a kisérlete kudarcot vallott és erős vágást kapott a vállára. Ekkor segitségért kezdett kiabálni és a majomember tisztába volt vele, hogy a lehető legrövidebb időn belül el kell hallgattatnia. A kedvező alkalom el is érkezett, mert a harcos egy heves támadás után visszahuzódott. Tarzan ekkor gyorsan előrelépett és keresztüldöfte a veltopismakusi szivét. Amikor kihuzta pengéjét ellenfele testéből, visszahuzta a reteszt és kitárta az ajtót. Az ajtó mellett halálravált arccal guggolt Komodoflorensal, de amikor meglátta Tarzant és mögötte az őr élettelen testét, elmosolyodott és kiugrott a folyosóra barátja mellé.

- Talaskar nincs már itt. Kalfastoban magával vitte, mert megvásárolta Zoanthrohágótól.

- Merre tartunk most? - kérdezte Komodoflorensal miközben becsukta és elreteszelte az ajtót.

Komodoflorensal vállat vont és követte barátját. A bánya kijárata felé tartottak és a tizenhatodik emeletig senki sem állta utjukat. Itt azonban az egyik rabszolgasorból egy arc bukkant eléjük. A rabszolga szemei csak egy pillanatra találkoztak Tarzan pillantásával, azután a fickó társaival együtt tovább ment és eltünt szemük elől.

- Nem láttad azt a fickót, aki éppen most ment el előttünk és egy másodpercre reám nézett?

- Ezt nem tudom megmondani, de az biztos, hogy ismerősnek találta arcvonásaimat. Reméljük, hogy nem fedezte fel kilétemet, noha félek, hogy felismert.

- Akkor pedig nem vesztegethetünk időt és nemcsak a bányából, hanem Veltopismakus városából is minél gyorsabban el kell tünnünk.

Miközben meggyorsitott léptekkel folytatták utjukat, Tarzan megkérdezte barátját:

- Azt nem tudhatom. Nem ismerem az itteni szokásokat. Lehet, hogy szállása a bánya felső emeletén van, ha hosszabb szolgálatra osztották be a bányába. Ugylátszik, szolgálata a bányában végetért. Meg kell kérdeznünk, hol lehet a szállása.

A bejárat közelében csatlakoztak egy rabszolga oszlophoz, amelynek tagjai nehéz sziklaköveket cipeltek az épülőfélben lévő dómhoz. E rabszolgák mellett értek az őrszobához, ahol a rabszolgákat megszámlálták. Az ügyeletes tiszt és a hivatalnokok gépiesen dolgoztak és már ugy látszott, hogy minden baj nélkül kijuthatnak a bányából, amikor a tiszt hirtelen összevonta a szemöldökét és számolni kezdett:

- Négyszemközt gyorsan megmagyarázhatjuk ezt neked, - mondotta a trohanadalmakusi.

A tiszt utjára bocsátotta a rabszolga csapatot és intett Komodoflorensalnak és Tarzannak, hogy kövessék a szomszédos szobába. Itt feléjük fordult:

- Nincsen engedélyünk, - felelte Komodoflorensal. - Mi Kalfastoban ventalt keressük, mert meg akarjuk vásárolni egyik rabszolgáját és miután a rendelkezésünkre álló rövid idő alatt nem tudtunk engedélyt szerezni a bányába való belépésre, anélkül jöttünk ide. Meg tudod nekünk mondani, hogy hol találhatjuk Kalfastobant?

- Örülök, hogy szivességet tehetek nektek. Kalfastoban szállása a királyi palota ötödik emeletén van a központi folyosón, fele uton a Király Folyosója és a Harcosok folyosója között. Miután ma reggel mentették fel a bányaszolgálat alól, biztosra veszem, hogy megtaláljátok lakásán.

Komodoflorensal Minuni módra hátra hajlitott felsőtesttel tisztelgett a tiszt előtt:

- Köszönjük neked a felvilágosítást, - mondotta. - Nagyon örülnénk, ha elfogadnád hálánknak ezt a csekély jelét. - Azzal kihuzott egy nagy arany pénzdarabot a pénzeszacskóból és átnyujtotta a tisztnek.

- Elfogadom, nehogy hálátlannak tartsatok - felelte a tiszt. - Nemes ajándékotokkal a szegények szenvedéseit fogom enyhiteni. Kivánom, hogy sohase vetődjön rátok a szerencsétlenség árnyéka.

Mindhárman tisztelegtek, majd pedig Tarzan és Komodoflorensal elhagyta az őrszobát és egy pillanattal később ismét a föld felszinén, a szabad levegőn voltak.

Visszatértek a királyi palotához, amelynek északi homlokzata felé tartottak, mert minden épületben ezen az oldalon van a Rabszolgák Folyosójának bejárata. Azért akartak a Rabszolgák Folyosóján behatolni az épületbe, mert a Harcosok Folyosóján távoztak el onnan és attól tartottak, hogy ha ismét ott tünnének fel valaki esetleg gyanusnak találhatná gyakori látogatásukat a királyi palotában.

Miután beléptek az épületbe, néhány perc alatt feljutottak az ötödik emeletre. Egyenesen a központi folyosónak a bányaőrség tisztje által megjelölt hely felé tartottak, miközben eszükbe jutott, hogy ha Kalfastoban felismeri őket, akkor halálos veszedelembe kerülnek. Amikor a Rabszolgák Folyosóját és a Harcosok Folyosóját összekötő folyosó közepére értek, Komodoflorensal megszólitott egy fiatal rabszolganőt és Kalfastoban szállása felől érdeklődött.

- Haladjatok át Hamadalban szállásán és akkor megtaláljátok Kalfastoban lakását, - felelte a leány. - Lépjetek be a harmadik ajtón, - mutatott abban az irányban, amerre az előbb tartottak.

Tarzan az iránt érdeklődött Komodoflorensalnál, hogy könnyüszerrel bejuthatnak-e Kalfastoban szállására.

- Igen, - felelte Komodoflorensal. - A baj csak ott kezdődik majd, amikor már bejutottunk Kalfastobanhoz és nem tudjuk, mitévők legyünk.

- Tudjuk, hogy mi a célja utunknak, - mondotta a majomember. - Csak keresztül kel vinnünk tervünket és el kell távolitanunk utunkból minden akadályt.

- Hogy őszinte legyek, e pillanatban még én sem tudom, hogy mit kell tennünk azután, hogy bejutottunk Kalfastoban szállására, vagy pedig hogy mi lesz a teendőnk, miután Talaskart megtaláltuk és kijutottunk vele a vental szállásáról. Dehát ez a tanácstalanság nem okoz gondot nekem, miután eddig sem tudtam, hogy milyen meglepetések várnak rám ennek az idegen világnak számomra teljesen ismeretlen környezetében. Lehet hogy minden nehézség nélkül meg tudjuk valósitani tervünket, de számolni kell azzal is, hogy a következő percben elhárithatatlan akadályba ütközünk.

A leány által megjelölt harmadik teremben néhány asszonyt láttak, akik a padlón kuporogtak. Kettő a harcos-osztályhoz tartozott, a többiek fehér tunikás rabszolganők voltak. Komodoflorensal habozás nélkül belépett a terembe:

Ezután az asszonyok Komodoflorensal további kérdésére elmondották, hogy Kalfastoban szállásáról kijárat vezet egy külső folyosóra, amelynek lakásaiban sokszáz ember él.

- Palastokar nevü embert, - talált ki gyorsan Komodoflorensal egy álnevet. - Hogy ismerősömet megkeressem, át kell mennem Hamadalban és Kalfastoban szállásán. De lehet, hogy Kalfastoban odahaza tartózkodik és akkor utbaigazithat minket.

- Kalfastoban Hamadalbannal együtt elment hazulról - felelte az asszony. - De minden pillanatban visszatérhetnek már, nem kell tehát sokáig várakoznod rájuk.

- Köszönöm, - felelte gyorsan Komodoflorensal, - de enélkül is meg tudom találni Palastokar lakását.

Gyorsan keresztül ment a termen és belépett Kalfastoban szállására, miközben hátraszólt Tarzannak, aki nyomon követte:

- Ugy látom, hogy nagyon gyorsan kell cselekednünk, mert nincs vesztegetni való időnk.

Az első terem üres volt és több ajtó nyilt belőle. A majomember a legközelebbi ajtóhoz lépett és lenyomta a kilincset. Az ajtó kinyilt, de a teremben sötétség uralkodott. A herceg két gyertyát hozott a másik szobából és megállapitotta, hogy egy raktárhelyiségbe kerültek, ahol élelmiszer, gyertyakészlet és ital volt felhalmozva. Tarzan, aki az ajtóban maradt, férfihangokat hallott Hamadalban lakosztálya felől. Az egyikben felismerte Kalfastoban vental hangját.

- Gyere át szállásomra, Hamadalban, - kiáltotta harsányan a vental, - megmutatom neked uj rabszolgámat.

Tarzan gyorsan a raktárhelyiségbe rántotta barátját és bezárta maguk mögött az ajtót.

A raktárhelyiség ajtaján kis kémlelőt fedeztek fel, amelyen keresztül mindent láthattak, ami a másik szobában történik.

- Ilyen jó vételt még sohasem csináltam, mint, mikor ezt a lányt megvettem, - folytatta Kalfastoban. De várj csak, majd kihozom ide.

Büszke testtartással, mint valami királynő lépett ki a szobából egy leány. Megvetéssel nézett a ventalra. Talaskar volt. Komodoflorensal megállapitotta, hogy még sohasem látta ilyen szépnek. Kalfastoban fehér tunikát adott neki, amelyben még jobban érvényesült arca fehér bőre és királynői termete. Kalfastoban megmagyarázta barátjának, hogyan jutott a leányhoz:

- Zoanthrohago rabszolgája volt, de azt hiszem, hogy ura sohasem látta, mert különben nem adta volna el nekem azért a nevetséges csekély összegért, amit kináltam érte.

- Dehogy is, - felelte Kalfastoban. Hiszen akkor nem lenne többé rabszolga és nem adhatnám el. Egy ideig magamnál tartom, azután pedig eladom, mert értéke állandóan növekedni fog.

Hamadalban szállásáról ekkor egy asszony lépett a másik terembe és Tarzan, valamint barátja hallották, amint ezt mondotta:

- Két katona van itt a kőbányából egy zöld tunikás rabszolgával és Kalfastobant keresik.

A következő pillanatban a két katona és a rabszolga megjelentek a szobában. A rabszolga Caraftap volt Kalfastoban meglepetten kiáltott fel:

- Azt mondja, hogy nagyon fontos közölni valója van veled, - felelte az egyik harcos.

- A nemes Zoanthrohago, de maga a király is hálás lesz nekem ezért a felvilágositásért, - felelte Caraftap. - De ha elárulom neked titkomat és azután visszavisznek a kőbányába, rabszolgatársaim meggyilkolnak. Te mindig jó voltál hozzám, Kalfastoban vental és ezért kértem, hogy kisérjenek hozzád, mert tudom, ha te megigéred, hogy a fehér tunikával jutalmaznak értékes szolgálataimért, akkor biztonságban leszek.

- De a király megteheti és ha te közbenjársz érdekemben, akkor nem fogja elutasitani kérésemet.

- Azt megigérem, hogy közbenjárok érdekedben a királynál, ha közlésed értékes lesz. Mondd meg hát, mit tudsz, ami a királyt is érdekelheti?

- Veltopismakus városában gyorsan szállnak a hirek, - kezdte előadását Caraftap - és igy Aoponato és Zuanthrol holttesteinek megtalálása után csakhamar a kőbányában is tudtunk a két rabszolga haláláról. Miután én is Zoanthrohago rabszolgája vagyok, egy teremben őriztek ezekkel a rabszolgákkal és mindkettőt jól ismertem. Képzelheted meglepetésemet, amikor egy nagy csoport rabszolgával együtt átmentem az egyik főalaguton és megpillantottam Zuanthrolt és Aoponatot, akik harcosok ruháját viselték és a bánya kijárata felé tartottak.

- Hogyan nézett ki az a két harcos? - szólalt meg hirtelen az egyik katona, aki Caraftapot a bányából felkisérte.

A rabszolga megadta a két szökevény személyleirását, mire a harcos felkiáltott:

- Hiszen ez a két harcos állitott meg engem a bánya főlejáratán és megkérdezték, hol találhatják meg Kalfastobant.

A zöld tunikás rabszolga nagy tömeg kiváncsit vonzott a szobába és az egyik fiatal rabszolgaleány felkiáltott:

- Rövid idővel ezelőtt ugyanez a két ember engem is megszólitott és ugyanezt a kérdést intézték hozzám is.

Az egyik asszony, aki az előbb Hamadalban szállásán tartózkodott, most ijedten felsikoltott:

- Néhány perccel ezelőtt haladt át ez a két ember a mi szállásunkon és beléptek Kalfastoban lakosztályába, de nem Kalfastobant, hanem egy előttem ismeretlen embert kerestek, akinek nevére már nem emlékszem.

- Igen, Palastokart és azt mondották, hogy szállása a külső folyosón fekszik, ahova Kalfastoban szállása nyilik.

- Ilyen nevü ember nem lakik a királyi palotában, - állapitotta meg Kalfastoban. - Ez csak ürügy volt részükről arra, hogy behatoljanak szállásomra.

- Tartsd itt Caraftapot, amig mi visszatérünk és kutasd át gondosan szállásodat és a környező termeket, Kalfastoban, - mondotta az első bányaőr és társával együtt a külső folyosóra sietett. Hamadalban és a szobában tartózkodó többi harcosok követték őket és a teremben csak Kalfastoban, Caraftap, valamint az asszonyok maradtak.

Kalfastoban nyomban át akarta kutatni szállása szobáit, de Caraftap megállitotta.

- Ha valóban itt rejtőztek el, akkor biztosabban elfoghatjuk őket, ha a szállásodra vezető ajtókat elreteszeljük, - mondotta.

- Remek ötlet, Caraftap - felelte Kalfastoban, - mert ha lezárjuk az ajtókat, akkor nem kell ugy sietnünk a kutatással.

Parancsot adott az asszonyoknak, hogy hagyják el a termet, majd pedig lezárta a Hamadalban szállására és a külső folyosóra nyiló ajtókat.

- Miután a szökevények ketten vannak, nem gondolod, hogy helyes lenne, ha nekem is adnál valamilyen fegyvert?

- Egy tucat ilyen fickóval Kalfastoban egymaga is el tud bánni. De saját védelmedre vegyél magadhoz egy kardot a raktárhelyiségben, mig én bezárom ezt a vadmacskát a cellájába.

Kalfastoban Talaskar után sietett. Caraftap pedig a raktárhelyiség felé indult.

- Ne siess ugy kedvesem! - kiáltott reá. - Adj egy csókot mielőtt elválsz tőlem. Miután meggyőződtünk arról, hogy a két gonosz rabszolga nem tartózkodik szállásom szobáiban, visszatérek hozzád, tehát ne félj a te uradtól.

- Vedd le rólam piszkos kezedet, gazember! - kiáltotta és dulakodni kezdett támadójával, hogy kiszabaditsa magát kezei közül.

- Hát igy vagyunk! Valóban dühös vadmacska vagy! - orditotta a férfi, de nem eresztette el Talaskart és vad dulakodás közben léptek be a leány cellájába. Ugyanebben a pillanatban Caraftap, a rabszolga lenyomta a raktárhelyiség ajtajának kilincsét és belépett a terembe. Alig tett azonban egy lépést, amikor acélos ujjak szorultak nyaka köré. Félelmében kiáltani szeretett volna, de az erős szoritás következtében nem jött ki hang a torkán. Küzdeni próbált a vasmarok szoritása ellen, de csakhamar föl kellett adnia a harcot. És ekkor halk, de hideg és kegyetlen hang szólalt meg mellette és ezt sugta fülébe:

- Halj meg, Caraftap! Találkozzál sorsoddal, amelyet kiérdemeltél, amiért elárultad két rabszolgatársadat. Te magad is tudod, hogy ezt a sorsot érdemled, mert nem mertél visszatérni Zoanthrohago rabszolgáinak szállására a bányába. Halj meg, Caraftap! És tudd meg, mielőtt meghalsz, hogy az lesz gyilkosod, akit el akartál árulni. Kerested Zuanthrolt és most megtaláltad őt.

Az utolsó szavaknál a szörnyü erejü ujjak ráfonódtak az ember nyakára. Caraftap kétségbeesetten küzdött és levegő után kapkodott, de azután egy kéz lassan elforditotta testét és az áruló feje élettelenül bukott le.

Tarzan félredobta a holttestet, a vental szállásának lakószobájába ugrott és gyorsan Talaskar cellájának ajtaja felé sietett. Komodoflorensal nyomon követte.

A dulakodó Kalfastoban és Talaskar becsapták az ajtót és amikor Tarzan benyitott a szobába, azt látta hogy a hatalmas termetü vental fojtogatja a leányt. A tiszt szinte teljesen eszét vesztette a leány ellenkezése miatt és öklével éppen a leány arcába akart sujtani. Talaskar a férfi kezei között vergődve igyekezett kikerülni az ütést. Ekkor sulyos kéz nehezedett a vental vállára és egy halk hang azt suttogta fülébe:

Kalfastoban elengedte a leányt, hirtelen megfordult és ugyanakkor kardja után nyult. A két rabszolgával találta magát szemben, akik közül Aoponato már kihuzta kardját, de Zuanthrol még nem tartotta kezében fegyverét. Tarzan a tiszt fejére olvasta szavait:

- Kalfastoban egy maga is el tud bánni egy tucat ilyen rabszolgával. Hát itt vagyunk, te hencegő, még pedig nem is egy tucat rabszolga, hanem csak kettő áll veled szemben. De nincs időnk bevárni, amig megmutatod, hogy milyen erős és hatalmas vagy. Nagyon sajnáljuk, de meg kell büntetnünk téged. Ha nem bántottad volna ezt a leányt, akkor csak bezártalak volna szállásodra, ahonnan hamarosan kiszabaditottak volna. De kegyetlenséged sokkal szigorubb büntetést érdemel: a halált.

- Caraftap! - orditotta Kalfastoban. Most már nem volt a nagyhangu, dicsekvő harcos. Hangja reszketett a félelemtől és kétségbeesetten rángatódzott a majomember kezei között.

- Caraftap halott, - mondotta a majomember. - Meghalt, mert elárulta társait. Te pedig meghalsz, mert egy védtelen rabszolgaleánnyal erőszakoskodtál. Szurd keresztül a szivét, Komodoflorensal, nincs vesztegetni való időnk.

Amikor Trohanadalmakus trónörököse kihuzta kardját Kalfastoban vental szivéből és a holttest végig zuhant a cella padlóján, Talaskar a majomember lábai elé esett.

- Zuanthrol és Aoponato! - kiáltotta. - Azt hittem, hogy már sohasem látlak többé viszont titeket. Mi történt? Hogyan kerültetek ide? Megmentettetek engem, de most életetekkel fogtok megfizetni ezért. Meneküljetek! Nem tudom, merre nyilik számotokra a menekülés utja, de azért tünjetek el innen! Nehogy itt találjanak benneteket. Én még most sem tudom megérteni, hogy miért jöttetek ide.

- Elhatároztuk, hogy megszökünk és Zuanthrol nem akart nélküled elmenekülni. Átkutatta utánad a kőbányát, majd pedig a királyi palotát. Megkisérelte a lehetetlent, de végre megtalált téged.

- Miért tetted ezt értem? - kérdezte Talaskar és csodálattal nézett Tarzanra.

- Azért, mert jó voltál hozzám, amikor Zoanthrohago rabszolgáinak szállására vittek a kőbányában, - felelte a majomember, - és mert megigértem, hogy amikor eljön az idő a menekülésre, akkor hárman fogunk menekülni.

Tarzan fölemelte a leányt térdeplő helyzetéből és kivezette a lakószobába. Utközben odaszólt barátjának:

- Komodoflorensal, te jobban tudod, mint én, merre kell menekülnünk, hogy minél kisebb veszély árán juthassunk ki innen. Hamadalban szállásán keresztül távozzunk-e el, vagy pedig azon a külső folyosón, amelyről az előbb hallottunk beszélni? Ezekre a kérdésekre én nem tudok megnyugtató választ adni. De nézd csak, a szoba tetején nyilás van, nem tudod hova vezet ez?

- Ez a nyilás mindenüvé vezethet és sehova se, - felelte Komodoflorensal. - Sok szobának van ilyen tetőnyilása, amelyek esetleg kis padlásokra nyilnak, ahonnan nem lehet más helyiségekbe átjutni. De lehet az is, hogy titkos szobákba, vagy a felsőbb emeletek folyosóira vezetnek.

- Kalfastoban, nyisd ki az ajtót. Egy altiszt jött a bányából Caraftap rabszolgáért. Zoanthrohago rabszolgáinak fogdája előtt halva találták az őrt és ki akarják hallgatni Caraftapot, mert a feltevés szerint összeesküvés történt a rabszolgák között.

- A külső folyosón kell eltávoznunk innen - mondotta halkan Komodoflorensal és a másik ajtó felé indult. Amikor azonban az ajtóhoz ért, egy kéz nehezedett a kilincsre és kivülről kiáltást hallottak:

Szemével felmérte a padlótól a menyezetig lévő távolságot, azután pedig a magasba szökkent. Csak a nyilás peremét akarta elérni kezével, de az ugrás ereje olyan nagy volt, hogy egész teste fölrepült a sötét helyiségbe. Amikor visszanézett a terembe, éppen ugy meg volt lepve, mint barátja és a leány. Térdeivel megkapaszkodott a nyilásban és fejjel lefelé ereszkedett a mélységbe, miközben mind a két lezárt ajtón hangos dörömbölést hallottak.

- A király nevében követelem, hogy nyissátok ki az ajtót - kiáltotta egy hang a külső folyosóról, mire az ellenkező ajtónál várakozó férfi visszaorditott:

- Hogy nyithatnám ki én, amikor te reteszelted el! - kiáltotta vissza a másik.

- Hazudsz! - kiáltotta a harcos, aki Hamadalban szállása felől akart behatolni a terembe - és ezért a hazugságért meg fogsz fizetni, amikor majd a királynak jelentem az esetet.

Tarzan kinyujtotta kezét társai felé, Komodoflorensal felemelte Talaskart, akit Tarzan csuklóinál fogva beemelt a padlásszobába. A dühös harcosok, akik a két bezárt ajtó előtt várakoztak, most elhatározták, hogy betörik az ajtókat. Nehéz csapások zudultak az ajtódeszkákra.

- Tömd meg zsebeidet gyertyákkal és ugorj fel, hogy elkaphasd kezeimet - mondotta Tarzan.

- Amikor a raktárhelyiségben voltunk minden gyertyát összeszedtem - felelte a herceg. - Vigyázz! Ugrom!

Abban a pillanatban, amikor Tarzan felrántotta a magasba barátját, nagy recsegéssel betört az ajtó és tiz harcos rohant a szobába a parancsnokuk nyomában. A vental elmosolyodott, amikor a szembenlévő ajtóhoz sietett és kinyitotta azt. Dühös harcosok rontottak reá, de amikor megmagyarázta a félreértést, mindnyájan nevetésbe törtek ki, amihez egy kis szégyenkezés is hozzájárult.

- De ki tartózkodott tulajdonképen ebben a helyiségben? - kérdezte a vental.

- Ugylátszik elbujtak, - jegyezte meg egy harcos, mire a vental kiadta a parancsot a lakás átkutatására. Egy másik harcos észrevette, hogy a raktárhelyiség ajtaján egy emberi kéz nyulik ki a padlón. Besiettek a helyiségbe és kihuzták Caraftap holttestét.

A vental, miután bátor ember volt, maga járta végig a szobákat és az egyikben megtalálta Kalfastoban átszurt szivü holttestét. Tarzan odasugta Komodoflorensalnak:

- Ideje, hogy bármilyen módon kijussunk innen, mert valamelyikük valószinüleg felfedezi ezt a helyiséget.

Gondosan végig tapogatták a padlás falait miközben ujjnyi vastag porban gázoltak. Tarzan csakhamar egy nyilást talált a falban, amelybe befért egy ember. Néhány pillanat mulva eltünt a nyilásban, amely egy alagutba vezetett. Két társa lélekzetfojtva várakozott rá. Nagysokára Tarzan suttogó hangját hallották az alagut mélyéből.

Mindketten lekusztak a sötét alagutba és hosszas tapogatódzás után megpillantották Tarzant, aki kis, tágas helyiségben gyertyafény mellett ült. A helyiség éppen akkora volt, hogy egy ember ülőhelyzetben elfért benne.

- Itt megvárhattok, amig kikutatom az alagutat, - mondotta a majomember. - Azt már megállapitottam, hogy ezt az alagutat még sohasem használták, tehát nem valószinü, hogy itt is keresni fognak bennünket.

- Feltevésem szerint az alagut egy másik helyiségbe torkollik és lehet, hogy ott kijuthatunk a szabadba, - mondotta Komodoflorensal.

- Teljesen igazad van, - felelte Tarzan. - Én megyek majd elől, Talaskar kövessen engem és te haladj mögötte.

Most már gyertyafény mellett folytatták utjukat a keskeny alagutban, amely ide-oda kanyargott és végül hirtelen kiszélesedett és megnagyobbodott, ugy hogy már kiegyenesedve is tudtak járni. Az alagut most erősen lejtősödött és csakhamar kis szobába léptek, ahol Talaskar ijedten ragadta meg Tarzan karját és az egyik fal felé mutatott:

- Nézd, mi van ott, Zuanthrol. - A fal mellett egy guggoló alak ült a padlón.

- Ott van a másik! - kiáltotta a leány és a szoba ellenkező sarkába mutatott.

A majomember balkezébe fogta a gyertyát jobbkezével pedig kardja markolatát szoritotta. Közel lépett az egyik guggoló alakhoz és lehajolt, hogy megvizsgálja. Amikor kezét a mozdulatlan ember vállára tette, az egész test összeomlott, mint egy homokvár.

- Ez az ember évek óta halott. Még életében a falhoz láncolták és már a lánc is elporladt.

- Legalább ezek nem akadályoznak bennünket a szökésben, - állapitotta meg Tarzan és a tulsó oldalon lévő ajtó felé sietett.

- De azért fontos adatot szolgáltatnak számunkra, - jegyezte meg Komodoflorensal. - Még pedig azt, hogy ez a folyosó egy nagyhatalmu veltopismakusi nemes lakásával van összekötve. Olyan nagyhatalmu ember volt ez, hogy ilyen módon bánhatott el ellenségeivel anélkül, hogy felelősségre vonták volna. És megállapithatjuk azt is, hogy ezek az emberek sok évvel ezelőtt haltak meg.

- Nemcsak ebből, - folytatta a herceg, - mert a hangyák is rövid idő alatt elvégezték volna az enyészetnek ezt a munkáját. A régi időkben a halottakat az épületekben hagyták és a hangyák, akik a mi sirásóink voltak, csakhamar eltakaritották a holttesteket, de megtörtént az is, hogy megtámadták az élőket. Kénytelenek voltunk irtóhadjáratot inditani ellenük. Trohanadalmakus városában nagy harcok játszódtak le a hangyák és Minuniak között és sokezer harcosunkat élve falták föl. És bár billiószámra pusztitottuk a hangyákat, királynőik sokkal gyorsabb tempóban hozták világra az uj harcosokat mint ahogy mi irtani tudtuk őket. Végül is óriási áldozatok árán megtámadtuk fészkeiket, lemészároltuk királynőiket és azóta egyetlen hangya sem merészkedett épületeinkbe. Mi pedig a halottakat nem hagyjuk az épületekben, nehogy ezzel odavonzzuk ismét a hangyákat.

- Azt hiszed tehát, hogy ez a folyosó valamelyik nagy ur szállására vezet? - érdeklődött Tarzan.

- Azt hiszem, hogy valamikor ez volt a helyzet. De lehet, hogy azóta befalazták a folyosó nyilását. Lehet, hogy régen a király fia lakott azokban a termekben, amely most talán kaszárnya, vagy pedig istálló. A jelekből itélve csak annyit állapithatunk meg pontosan, hogy a helyiséget hosszu ideje nem használták már és lehet az is, hogy a veltopismakusiak nem is tudnak létezéséről.

Amikor elhagyták a halottastermet, a folyosó erősen lejtősödött az alsó emeletek felé és az előbbinél jóval nagyobb szobába nyilott. A szoba padlóján sok holttestet találtak.

- A holttestek mellett heverő kivont kardokból és az áldozatok helyzetéből arra lehet következtetni, hogy ezek harc közben estek el - felelte Komodoflorensal.

Amikor mindhárman megálltak egy pillanatra, hogy körülnézzenek a helyiségben, füleiket emberi hang ütötte meg.

Amint a napok multak és Tarzan még mindig nem tért haza, fia egyre nyugtalanabb lett. Küldöncöket menesztett a szomszédos falvakba, de mindegyik azzal az üzenettel tért vissza, hogy sehol sem látták Big Bwana-t, a Nagy Főnököt. Azután távirati uton érdeklődött Afrika legtávolabbi pontjain, hogy nem látták-e Tarzant, vagy nem hallottak-e róla. De mindenünnen kivétel nélkül tagadó válaszokat kapott. Végül pedig a legbátrabb és leggyorsabb waziri harcosok kiséretében átkutatta a vidéket apja után. A lelkiismeretes kutatás is eredménytelen maradt, de azért fáradhatatlanul folytatták a kutatást és egyre távolibb vidékekre jutottak el.

Elkomoelhago király palotájában három ember torpant meg az elrejtett helyiségben és arra az emberi hangra figyeltek, amely a falon keresztül hallatszott hozzájuk.

Csakhamar fölfedezte, hogy a mennyezeten néhány hualnyi széles nyilás van. Tarzan átnyujtotta gyertyáját Komodoflorensalnak, kardját a földre dobta és felugrott a nyilásba. Megkapaszkodott a nyilás szélébe, néhány pillanatig figyelt, majd pedig ismét leugrott a földre.

- A teremben vaksötétség uralkodik - jelentette. - A hangok egy másik teremből hallatszottak. A felettünk lévő helyiségből valószinüleg el lehet jutni abba a terembe, ahol a nő tartózkodik és én át fogom kutatni a környéket.

- Nem bánom, gyertek velem. Én megyek előre, te pedig emeld föl Talaskart, hogy fölhuzzam a mennyezet nyilásán.

Néhány perc mulva mindhárman a felső helyiségben voltak. Gyertyáik szük átjárót világitottak meg. A fal egy része nem kőből, hanem fából készült.

- Ezeknek a durva deszkáknak a másik fele igen szép tapétákkal és faragásokkal van diszitve, - suttogta Komodoflorensal. - Egy szoba mellett vagyunk és biztos, hogy innen titkos ajtó nyilik a szobába.

Most ismét hallották a női hangokat és ki tudták venni a szavak értelmét is.

- Legdicsőségesebb urnőm, ha teljesitik kivánságodat, akkor ez nem történik meg, - felelte egy másik női hang.

- Zoanthrohago egy őrült és megérdemli a halált. De apám, a király még nagyobb őrült, mert meg akarja ölni Zoanthrohagot és vele együtt a lehetőségét annak, hogy rájöjjenek a titokra, hogyan varázsolhatják óriásokká harcosainkat. Ha megengedték volna, hogy megvásároljam Zuanthrolt, akkor nem szökött volna meg. Ők azt hitték, hogy én meg akarom ölni, de távol állt tőlem ez a szándék.

- Janzara hercegnőt halljuk beszélni - sugta barátjának Tarzan. - Ő Elkomoelhago király leánya, akit te el akartál fogni, hogy feleségül vedd.

Tarzan merész tervet forgatott agyában. Most ismét hallották a hercegnő hangját:

- Csodálatos férfi volt. Egészen más, mint a mi harcosaink. Most elmehetsz, rabszolga, és ne zavarjatok, amig a nap sugarai nem érnek az Asszonyok Folyosójának és a Király Folyosójának keresztezésére.

- Várjatok meg itt! - mondotta Tarzan. - Elhozom Janzara hercegnőt, hogy ha nem tudunk elmenekülni, legyen egy tusz, akinek révén megválthatjuk szabadságunkat.

Tarzan benyomta az ajtót és már benn is volt a pompásan berendezett szobában. Márványkereveten feküdt a hercegnő, lábainál és fejénél egy-egy hatalmas gyertya égett. Tarzan nyitva hagyta az ajtót és a hercegnő felé sietett, de mielőtt még közelébe ért, a hercegnő felnyitotta szemeit, talpraugrott és szembefordult vele. Egy pillanatig szótlanul bámulta, azután lassan feléje indult és izgatott hangon kérdezte:

- Eljöttem érted, hercegnő, - felelte Tarzan. - Ne kiálts segitségért és akkor nem történik semmi bántódásod.

- Nem csapok lármát, - suttogta Janzara, aki félig lecsukott szempillákkal közeledett Tarzan felé és hirtelen átölelte nyakát.

- Te félreérted a helyzetet, hercegnő - mondotta. - A foglyom vagy és velem fogsz jönni.

- Igazad van, - mondotta a hercegnő, - a foglyod vagyok, de te is félreérted a helyzetet. Szeretlek téged. Nekem jogom van rabszolgát is választani férjemül és én téged választalak.

- Te nem szeretsz engem, hercegnő és sajnálom, ha szerelemre gondolsz velem kapcsolatban, mert én sem szeretlek téged. Nincs vesztegetni való időm, kövess!

Közelebb lépett a hercegnőhöz és megragadta csuklóját. A hercegnő hangja megváltozott:

- Nem lehet szó közöttünk szerelemről. Számomra csak az a fontos, hogy barátaimmal együtt elmenekülhessek innen.

- Hajlandó vagy önszántadból követni, vagy azt akarod, hogy erőszakkal hurcoljalak el?!

A hercegnő eltorzult arccal nézett rá, szemeiben vésztjósló tüz lobogott. De azután eltünt a düh kifejezése arcáról és kinyujtotta kezét a férfi felé:

- Segiteni fogok neked, Zuanthrol, hogy elmenekülhess, mert szeretlek. Kövess és megmutatom az utat.

Tarzan nem árulta el rejtekhelyüket, mert még nem bizott a hercegnő szándéka őszinteségében.

- Mutasd meg előbb az utat, - felelte - és azután majd visszajövök értük.

- Helyes megmutatom neked a menekülés utját és akkor talán jobban fogsz szeretni, mint azt a másik asszonyt.

Komodoflorensal és Talaskar nyugtalanok voltak Tarzan sorsa miatt és beléptek ők is a szobába. Tarzan óvatosan követte a hercegnőt, aki észrevette félelmét:

- Látom, hogy nem bizol bennem, - mondotta neki. - Lépj be hát ebbe a szobába, de előbb nézz körül, hogy lásd, nem csallak tőrbe.

Komodoflorensal és Talaskar még csak azt látták, hogy Tarzan az ajtóhoz lép, azután hirtelen megnyilt alatta a padló és Tarzan a mélybe zuhant. Mindketten előre rohantak, de már késő volt, a padló összecsukódott felette. Janzara a dühtől remegve állott helyén és az összecsukódott padló felé kiáltott:

Ebben a pillanatban észrevette a feléje rohanó Komodoflorensalt és Talaskart.

Tarzan gyertyákkal világitott helyiségben találta magát. Szemben vele egy vasráccsal elválasztott helyiség volt, ahol egy férfi tartózkodott. Amikor meglátta Tarzant, felugrott és rákiáltott:

Tarzan megfordult és két hatalmas, zöldszemü vadállatot látott maga előtt. Két afrikai vadmacska volt. Tarzan kirántotta kardját, a szomszéd helyiségben lévő ember pedig ezt kiáltotta:

- Ha távol tudod tartani magadtól őket, amig félretolom az ajtóban a reteszt, akkor megmentelek.

Komodoflorensal miközben Janzara felé rohant, ugyanarra a helyre lépett, ahol Tarzan eltünt és amikor megnyilt alatta a padló, hallotta még, amikor a hercegnő vad dühvel rákiáltott Talaskarra:

- Tehát téged szeret Zuanthrol! De én megmutatom, hogy sohasem lesz a tied és még a halálban sem egyesülhettek.

- Halj meg rabszolga! - kiáltotta és feléje sujtott, de Talaskar félre ugrott előle és megragadta a hercegnő csuklóját. A következő pillanatban mindketten a földön hemperegtek és vad dulakodás közben a hercegnő Talaskar szivébe igyekezett szurni tőrét, mig ez ellenfele torkát kereste kezével.

A két vadmacska egyszerre támadott Tarzanra és Komodoflorensal, aki még a hercegnő lakosztályában kihuzta kardját, közvetlenül a második vadállat elé zuhant. Ez ijedtében visszahuzódott a fal mellé és ott készült ujabb támadásra.

Talaskar és Janzara pedig kétségbeesett dulakodásuk közben arra a helyre kerültek, ahol Tarzan és Komodoflorensal a mélységbe zuhantak és a hercegnő rémülten kiáltotta:

- A macskák! A macskák! - A következő pillanatban mindketten egymásba kapaszkodva, ugyancsak a mélységbe zuhantak.

Amikor Komodoflorensal látta, hogy az egyik vadmacska meghátrál meglepetésében, Tarzan segitségére sietett és elüzték a másik vadmacskát is. Most azonban a két vadállat egyszerre támadott, de a két férfi kétségbeesett vagdalkozás közben a másik cella ajtajáig hátrált és az ott tartózkodó férfi egy alkalmas pillanatban kinyitotta az ajtót és felkiáltott:

De ekkor két egymásba kapaszkodó nő zuhant a mélybe és közvetlenül a támadó vadmacskák elé zuhant.

Mikor Tarzan és Komodoflorensal látták, hogy Talaskar és Janzara is a pincébe zuhantak, visszaugrottak a két lány mellé. Talaskar talpraugrott és fölemelte a földről a hercegnő elvesztett tőrét. Amikor Janzara a félelemtől reszketve föltápászkodott, a másik cellában lévő ember felkiáltott:

Azzal felemelte a padot, amelyen ült és a másik cellába ugrott, ahol a vérengző vadállatok ismét támadásra indultak. A három férfi körülvette a két nőt és miközben az ajtó felé hátráltak, Tarzan és barátja karddal, a harmadik férfi pedig a paddal védekezett a dühös vadállatok ellen. A macskák azonban megkerülték őket és a két nőre támadtak. A paddal hadonászó férfi azonban olyan lendülettel sujtott feléjük, hogy a két vadállat félreugrott és a nyitott ajtón keresztül a másik cellába menekültek. A férfi nyomban berántotta az ajtót és azután a többiek felé fordult.

- Megmentetted életemet. Zoanthrohago, noha olyan kegyetlenül bántam veled. Hogyan jutalmazzalak meg ezért?

- Szeretlek, hercegnő, amint ezt már rég tudod. De most már semmit sem kérhetek tőled, mert holnap meghalok a király akaratából.

- Ezek a rabszolgák meg akarnak szökni, Zoanthrohago. Segitségemmel keresztülvihetik tervüket. Velük együtt mi is megszökhetünk és hazájukban menedéket lelhetünk.

- Feltéve, ha egyikük nagy hatalmu ember szülővárosában, - felelte Zoanthrohago.

- Barátom Adendrohahkis király fia és Trohanadalmakus trónörököse - mondotta Tarzan Komodoflorensalra mutatva.

- Rossz voltam hozzád, Zuanthrol. De azt hittem, hogy szeretlek és eddig még minden kivánságomat teljesitették. Legyél boldog a leánnyal, akit szeretsz, - mondotta - és Talaskart gyengéden feléje tolta.

- Te tévedsz, Janzara, én nem vagyok szerelmes Zuanthrolba és ő sem szeret engem.

Tarzan helyeslően bólintott, mire Komodoflorensal szemébe nézett és megkérdezte:

- Szeretem, mint nemeslelkü, jó barátot, de nem mint nőt, mert nekem már van feleségem.

Janzara tanácsára kinyitották az ajtót, amelyen keresztül a vadmacskák táplálékát adták be, keresztülkusztak egy szük folyosón, amelynek kijárata előtt egy harcosra bukkantak. Janzara megállapitotta, hogy egyik hü embere áll őrséget, bátran hozzálépett tehát és megparancsolta, hogy keritsen számukra öt antilopot és fegyverzetet. A harcos kérésére megengedte, hogy saját maga részére is hozzon egy antilopot és mialatt várakoztak, Komodoflorensal megigérte a hercegnőnek, hogy mint saját rabszolgáit viszi be őket Trohanadalmakus városába, ahol mindnyájuknak visszaadja szabadságát. A harcos csak nagysokára érkezett vissza az antilopokkal és keze véres volt.

- Észrevették, hogy elviszem az antilopokat és harcolnom kellett értük, - mondotta. - Ha nem sietünk, akkor mindnyájunkat elfognak.

Trohanadalmakus keleti irányban feküdt Veltopismakustól, de ők ugy döntöttek, hogy előbb észak felé menekülnek, hogy megtévesszék üldözőiket és azután déli irányban térnek el, hogy eljussanak városukba. Janzara haladt a csapat élén a Harcosok Folyosóján, mert azt remélték, hogy őt az őrök kiengedik a palotából és a városból. Amikor azonban a kijáratnál posztoló őrt felszólitotta, hogy engedje utjára a csoportot, a folyosó mélyén hangos kiáltásokat hallottak és az őr nem merte utjára engedni a hercegnőt. A hercegnő azonban átgázolt az őrön és közvetlenül az üldöző csapat előtt északi irányban elvágtattak. Egész éjszaka és a következő nap lovagoltak a fák védelme alatt és csak délután pihentek meg. Éjszakai szállásukat egy üres ürgelyukban ütötték fel, hogy védelmet találjanak a vadállatok elől.

Három napig északi irányban haladtak és csak akkor fordultak dél felé. Ennek a napnak a délutánján Talaskar nagy porfelhőt vett észre a hátuk mögött. A porfelhő egyre jobban közeledett feléjük. Csakhamar kivették a távolból, hogy egy csoport harcos vágtat utánuk nagy sebességgel. Nem tudták, hogy barát, vagy ellenség követi-e őket, de elhatározták, hogy az erdőbe menekülnek, ahol veszély esetén könnyebben védekezhetnek. A távolság egyre fogyott az üldözők és az üldözöttek között és az utóbbiak csakhamar beérték a menekülőket. Tizenkét veltopismakusi harcos volt. Vezetőjük vágtatás közben Janzara felé kiáltott:

- Hercegnő! A király megbocsát neked és Zoanthrohagonak, ha a rabszolgákat kiszolgáltatjátok nekünk. Adjátok meg magatokat!

- Sohasem adjuk meg magunkat! - kiáltotta egyszerre Janzara és Zoanthrohago és tovább folytatták a menekülést társaikkal az erdő felé.

A Veltopismakusok nyomukban voltak és csak néhány lépésnyi távolság választotta el a két csoportot egymástól, amikor a csapat élén haladó Oratharc, a hercegnő katonája, aki elősegitette szökésüket, elsőnek jutott be a fák közé és ebben a pillanatban mindnyájuk megdöbbenésére hatalmas kéz nyult le érte és kiemelte nyergéből. A többiek vissza akartak fordulni, de már késő volt. Ijesztő külsejü Zertalacololok ragadták ki mindnyájukat nyergükből és Tarzan, aki egy him-Alalus kezébe került, első meglepetésében is azon csodálkozott, hogy az Alalus-himek és nőstények miért tartózkodnak egy csoportban. Fegyverzetük már nem buzogány és parittyakő, hanem lándzsa, ij és nyil volt. Amikor az Alalus magasra emelte őt, felismerték egymást. Az Első Asszony fia emelte ki nyergéből. Visszaemlékezett a fiu iránta tanusitott odaadó szeretetére és jelbeszéddel parancsot adott neki:

- Tegyél le a földre és parancsold meg társaidnak, hogy ők is engedjék szabadon barátaimat.

Az óriás engedelmeskedett a parancsnak és utasitására a többi him és nőstény Alalus is óvatosan a földre tette a törpéket. Az Első Asszony fia büszkén magyarázta meg társainak a nagy változást, amely az Alalusok társadalmában végbement, annak következtében, hogy a majomember fegyvereket adott a himek kezébe.

Az éjszakát az Alalusok védelme alatt töltötték és másnap folytatták utjukat Trohanadalmakus városa felé. Két nap mulva a hat szökevény megpillantotta a távolból a várost. Messze jártak még a várostól, amikor nagy csapat harcos vágtatott eléjük. A harcosok boldogan üdvözölték Tarzant és Komodoflorensalt és a menekülteket Adendrohahkis király tróntermébe vezették, ahol a király sirva ölelte keblére elveszettnek hitt fiát. Azután trónja lépcsőjéhez hivta Tarzant és a nemesek és harcosok jelenlétében zertoli azaz hercegi rangra emelte, antilopokat, vagyont, fényes lakást ajánlott fel számára és megkérte, hogy maradjon örökre közöttük. Janzarának, Zoanthrohagonak és Oratharcnak visszaadta szabadságukat és megengedte nekik, hogy Trohanadalmakusban telepedjenek le. Komodoflorensal ekkor a trónus elé vezette Talaskart és ezt mondotta:

- Mint trónörökösnek, hercegnőt kellene feleségül vennem, akit egy ellenséges városban ejtenek foglyul. De én ezt a rabszolgalányt szeretem, engedd meg tehát, hogy lemondjak trónörökösi jogaimról és feleségül vehessem ezt a leányt.

A király azonban leszállt trónjáról, kézenfogva felvezette oda Talaskart és maga mellé ültette a trónszékbe.

- Csak szokás kötelez arra, hogy hercegnőt vegyél feleségül Komodoflorensal - mondotta, - de a szokás még nem törvény. Azt veheted feleségül, akit akarsz.

- Még ha törvény is kötelezné, hogy hercegnőt vegyen feleségül, akkor is nőül mehetnék hozzá, mert én Talaskhagonak, Mandalamakus városa királyának leánya vagyok. Anyámat néhány holdtöltével az én megszületésem előtt rabolták el a Veltopismakusiak és ő arra tanitott, hogy csak hercegi rangon lévő férfihez szabad feleségül mennem. De én Komodoflorensalnak adtam szivemet már akkor, amikor még nem tudtam, hogy ő Trohanadalmakus trónörököse.

Hosszu heteket töltött Tarzan Trohanadalmakus városában és bár napjai kellemes szórakozások között teltek el, vágyódott már családja után és elhatározta, hogy nem várja meg, mig visszanyeri rendes alakját, hanem elindul a Nagy Tüskék Erdején keresztül, hogy az ezernyi leselkedő veszedelem ellenére haza jusson. Azt remélte, hogy a hosszu ut közben visszanyeri rendes nagyságát. Hiába igyekeztek lebeszélni az utazásról barátai, mégis utnak indult és ezer harcosból álló csapat kisérte el a Nagy Tüskék Erdeje felé. Amikor elbucsuztak tőle és visszafordultak, sirás fojtogatta a meghatottságtól Tarzan torkát.

Néhány nap mulva ismét találkozott az Első Asszony fiával, aki társaival együtt a Nagy Tüskék Erdejéig kisérték el.

Két napig mint törpe járt a hatalmas őserdőben, az éjszakákat állatok földalatti odvaiban töltötte, de a harmadik éjszaka erős rosszullét fogta el és minden erejét megfeszitve kikuszott az oduból, ahol menedéket keresett, mert nyomban arra gondolt, hogy rosszulléte termete megvátozásával van összefüggésben. Szédült, amikor a föld felszinére ért, ott vadállat morgását hallotta, kirántotta kardját és a fák közé rohant. Nem tudta, milyen nagy utat tehetett meg, de sötét éjszaka volt még, amikor eszméletlenül elterült a földön.

Usula, a waziri harcos, amikor visszatért Obebenek, a kannibál-főnöknek a falujából, ahol ugyancsak eredménytelenül érdeklődött ura, Big Bwana iránt, az ösvény mentén emberi csontokat talált. A csontok mellett kis bőrzsákot fedezett föl, amelynek tartalmát tenyerébe öntötte. Felismerte a gyémántokat és tudta, hogy azok urának birokában voltak, mert Usula jól ismerte ura ügyeit. Hosszu idővel ezelőtt lopta el ezeket a gyémántokat Big Bwanától az a fehér ember, aki megtalálta Opart. Elhatározta, hogy a gyémántokat visszaviszi Big Bwana feleségének. Három nappal később, amikor a Nagy Tüskék Erdeje körül járt, kis tisztáson egy meztelen embert vett észre, aki a földön feküdt és egy antilopbika holttestének maradványaiból falatozott. Amikor fölemelte fejét, Usula borzadva ismerte fel benne urát. Big Bwana volt. Usula hozzárohant és fölemelte a földről, de a férfi értelmetlenül vigyorgott. Usula megtalálta mellette Big Bwana arany nyakláncát is, amelyen ragyogott a gyémántkő. Néhány napig az erdőben maradt vele és ennivalót szerzett számára, amig kissé megerősödött. Azután pedig hazavitte Tarzan házába. Lord Greystoke felesége éppen uton volt Angliából és fia, Korak kétségbeesve gondolt arra, hogy milyen hatással lesz édesanyjára a férjével való találkozás.

Khamis, a varázsló doktor szüntelenül járta az őserdőt és kereste leányát, Uhhát. Éppen egyik eredménytelen kirándulásáról tért vissza, amikor a Nagy Tüskék Erdejében emberi alakot fedezett fel. A férfi a sürüben feküdt és csak térde látszott ki. Khamis megállapitotta, hogy az illető nem halott csak eszméletlen állapotban van és bár nem hitt a folyó ördögeiben, mégis arra gyanakodott, hogy egy ilyen ördög került eléje. Azt hitte, hogy az a férfi fekszik a sürüben, aki elrabolta leányát, hátrakötözte tehát a Folyó Ördögének kezeit, leült mellé a földre és nyugodtan várt. Egy óra mulva a Folyó Ördöge felnyitotta szemeit és ekkor a varázsló doktor rákiáltott:

A Folyó Ördöge nem felelt a kérdésre és miután kezeit nem tudta kimozditani a kötelékből, visszafeküdt a földre. Kis idő mulva azonban ismét kinyitotta szemeit és ekkor Khamis lándzsadöfésekkel kényszeritette, hogy álljon fel és induljon el az ösvényen Obebe faluja elé.

Amikor a falubeliek megpillantották a Folyó Ördögét, a legszivesebben halálra kövezték volna de Khamis még nem engedte megölni a foglyot. Előbb ki akarta venni belőle az igazságot, hogy mi történt Uhhával. Khamis abba a kunyhóba zárta a foglyot, ahonnan a Folyó Ördöge elmenekült, de most megkötözte és a két harcost rendelt őrizetére.

- Ez nem a Folyó Ördöge, hanem Tarzan! - kiáltotta Obebe miután hosszasan szemlélte a megkötözött férfit. Tarzan látta kunyhójából, hogy Khamis vasrudakat izzaszt a kunyhója előtt rakott máglyán. Amikor Obebe is Khamis kunyhójához ment, Tarzant kiráncigálták börtönéből és a kunyhóhoz vezették.

- Ha a nyelvét kivágjuk, sohasem fog beszélni tudni, - kiáltotta Khamis aki lehajolt és fölragadta az egyik izzó vasrudat.

Három fáradt utas érkezett Lord Greystoke bungalowjába: Lady Greystoke, komornája Flora Hawkes és egy hires londoni sebész. Az állitólagos Tarzan nem ismerte fel feleségét. A sebész megvizsgálta a beteget és megállapitotta, hogy a koponyára mért ütés megsértette az agyat is. Operáció utján megszabadithatja az agyat a koponyarészek nyomásától és visszaadhatja a páciens emlékezőtehetségét és öntudatát. Az operációt a következő nap reggelén végezték el. Az egy óra hosszat tartó mütét után a sebészprofesszor ezt mondotta Lady Greystokenak, Koraknak és Miriamnek:

- Az operáció sikerült, de csak hosszabb idő mulva dőlhet el, hogy milyen eredménnyel jár. Tiz napig a betegszobába az ápolónőkön kivül senkisem léphet be. A beteghez tiz napig senkinek sem szabad beszélnie, mert félig eszméletlen állapotban lesz az erős kábitószerektől, amelyeket beadtam neki. Véleményem szerint minden reményünk meg van a tökéletes gyógyulásra.

A varázsló-doktor balkezét a Folyó Ördögének vállára tette, jobbkezében pedig az izzó vasrudat szorongatta.

- A jobb szemét égesd ki először! - üvöltötte Obebe, de ekkor a fogoly izmai megfeszültek, irtózatos erőfeszitéssel szétfeszitette a kezeit tartó kötelékeket és megragadta a varázslódoktor csuklóját. Ez kiejtette kezéből az izzó vasrudat és felorditott félelmében. Obebe talpraugrott, de a harcosok nem mertek a fogoly közelébe menni, mert kezdettől fogva helytelenitették, hogy Khamis és Obebe a Folyó Ördögének kinzásával kihivták maguk ellen a sorsharagot. Vad futással menekültek kunyhóikba, nehogy magukra zuditsák a Folyó Ördögének dühét. Obebe szintén futásnak eredt, mire a Folyó Ördöge felkapta Khamist és feje fölé emelve a varázsló-doktort, Obebe után futott. Ez bezárkózott kunyhójába, de a következő pillanatban a kunyhó falevelekkel fedett teteje beszakadt és egy test zuhant a főnökre. Azt hitte hogy a Folyó Ördöge ugrott be a tetőn keresztül a kunyhóba, hogy végezzen vele. Az önvédelem ösztöne fölébredt benne, előrántotta kését és összeszurkálta a Folyó Ördögét. Amikor biztos volt benne, hogy ez már nem mozdul, kisietett a kunyhóból és hangosan kiáltotta:

- Gyertek elő valamennyien! Nem kell félnetek, mert Obebe, a főnökötök saját kezével megölte a Folyó Ördögét.

Büszkén nézett le lábai előtt fekvő áldozatára, de azután megdöbbenésében a földre rogyott. Khamisnak, a varázsló-doktornak összeszurkált holtteste feküdt előtte.

A falu népe megrettenve szemlélte a szörnyü látványt. Obebe átkutatta harcosaival a környéket és fölfedezte egy fehér ember meztelen lábnyomát.

- Obebenek volt igaza, - mondotta - ez nem a Folyó Ördöge, hanem Tarzan, a majomember volt, mert csak ő dobhatta Khamist olyan magasra, hogy bezuhanjon egy kunyhóba a tetőn keresztül és csak ő távozhatott el a bezárt kapukon segitség nélkül.

A tizedik nap estéjén az egész család izgatottan ült a szalónban és várta a gyógyulás eredményét. Egy ápolónő kivezette a betegszobából a pacienst, akit a sebészprofesszor támogatott.

- Lord Greystoke nem tudta, hogy kicsoda, amikor visszanyerte eszméletét, - mondotta a professzor - de ez megtörténik ilyen mütétek esetében.

Lady Greystoke fölállt helyéről és kitárt karral közeledett férje felé.

A beteg bizonytalan mosollyal indult meg Lady Greystoke felé, de hirtelen közöttük termett Flora Hawkes, a komorna.

- Asszonyom, ön téved! - kiáltotta. - Ez nem az ön férje, hanem Esteban Miranda.

A férfi egy pillanatig hallgatott és ide-oda támolygott. Azután megszólalt:

- Nagyon beteg vagyok és lehet, hogy külsőm megváltozott. De az biztos, hogy Lord Greystoke vagyok. Nem emlékszem erre a nőre, - mutatott Flora Hawkesra.

- Ugy van, hazudik! - szólalt meg ekkor hátuk mögött egy nyugodt férfihang és amikor mindnyájan megfordultak, egy óriástermetü férfit láttak, aki a verandára nyiló ablak párkányán állott.

- John! - kiáltotta Lady Greystoke és férje felé rohant. - Hogyan is téveszthettelek össze mással?!

Tarzan, a majomember beugrott a szobába és karjaiba kapta rég látott hitvesét.