BERDE MÁRIA: RINA KINCSE

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest: Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2021
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár Digitális Tartalomfejlesztési és -szolgáltatási Osztálya
ISBN 978-963-417-461-5 (online)
MEK-21601

Virágban tavaszló havasi tájra messziről leskelt az aszitó nyári szél - virággal körülcsókolt kék szoknyában lányvirág állott a hanyatló tavaszi napzáporban. Még nagyon fiatal volt: és mégis, kettős teher alatt hajolt meg válla: nagy nyomor és nagy üdvösség nyomta.

S a házra gondolt, ahol felnőtt: alacsony mennyezet alatt, csipkétlen ablak mögött, kőpadlón, keserü kenyéren... a néma gyermekévekre, melyeknek minden szépsége, öröme csillagokra-emelt szemének álomszövése volt. És aztán: hogy sirni tudott és szabad volt sirnia. Sokat sirt, oktalanul is, balgán és bőven: egy szóra, egy elborulásra: hát még a szitokra, vesszőzésre! Kenyere volt a sirás, annyit sirt, hogy testvérei elunták és nem törődtek véle soha. Később elapadtak könnyei: az élet megnyitotta néki legragyogóbb aranykapuját.

Egy estetájt volt ez, akkor találkozott Boázzal. Boáz a férfi volt, az első-utolsó-egyetlen. Virágokon áttörtetve jött felé az erdőn és Rinának, a szerelmet meg sem álmodottnak, véres csókrózsákat tépett az ajakáról. Hogy fájtak azok a csókok, hogy sajgott az aluvó sejtések irgalmatlanul összeroncsolt fátyola, - de Boáz volt a férfi és azért Rina meghajtotta fejét és a szive mélyén, feneketlenben foganni vágyó könnyeit foganni se engedte.

Multak a csókok, Rina gyüjtötte őket, mint hulló aranyakat, gyüjtötte szépen... Mindet tudta, mindre emlékezett. Néha, mikor magában volt, behintette magát velük, mint aranyáradattal. Aranyban fürdött és ha aztán fölkelt: szemében, mint fürdés után, ottmaradt egy aranycsepp...

Aztán jött a másik férfi, a Másik, a Soha, az Inkább-a-Halál-Férfi. S a testvérek, a Rinával sohasem törődők, most közbefogták: pénzt, marhát, gazdag határrészt emlegettek. Az anya sirt és sóhajtott; a néne, az a gyermektől ellepett, gunyolódott; a legény, a titkon korcsmázó, káromkodott és fenyegetett.

S most ott állott Rina: virággal körülcsókolt kék szoknyában, a nyomor és üdvösség kettős terhe alatt meghajló vállal. A szivére, agyára hirtelen fölgomolygott fekete felhő akármi setét volt: az üdvösség aranynapja szünetlen kiütközött megőle... S mégis: valami gyötörte. Nénje gunyszavát, bátyja öklének csattanását, anyja sirását hallotta egyre, s a keserves lármától mélyen, feneketlen szivmélyen valami foganni akart benne... Nagy, nehéz rángások futottak át szivén, mint a sziklán, ha mélyén forrás szülemlik... Mi volt ez? Ugy fájt, oly nehéz görcsben érezte a vajudó ismeretlent, hogy percekig tébolyultan hordta körül szemét segedelemért... Óh... egyszerre, mintha hullám szakadna föl benne: tudta, hogy könnyei fogantak, melyeket el kell sirnia, hogy kimossák belőle a gyötredelmet.

És lassu, nehéz boldogságban indult az erdőnek, ahol a sziv várta, melybe, mint bibor urnába akarta hullatni könnyeit.

Sóhajtott a virágtenger suhanó léptei alatt. Az első tikkasztó szélből egy foszlány rálehelt és megszikkasztotta csillogó piros ajakát. A fák is suhogtak; nagy, forró szomjuság kezdődött a földön s az esők sóvárgása.

Boáz a tisztáson, virágba ágyalódva, magát virággal öleltetve, ugy várta Rinát. Nem mozdult, csak a karját tárta ki érte. Rina pedig nem repült, mint eleddig. Lassan jött és ölelő karja helyett fejét csusztatta a legény vállára. A születő könnyek erősen háborogtak benne.

A legény megragadta és távoltartotta magától a lányt, hogy megcsudálhassa. Nézte a rángó ajakát, hamvadó szemét...

- Add ide ajkacskádat. A sirás ruttá tesz és miért sirnál? Nem teszlek boldoggá egészen, számit neked valami az én szerelmemen tul is?

- Add ide ajkacskádat. Ha sirsz, nem szeretsz. Szomjas vagyok és te a könnyeiddel itatnál? Sirjunk, mikor a szerelem tava vár, hogy belevessük magunkat? Ah Rina - a legény szemében a vágy messzi lidérctüzei gyultak, a vágyé, melynek tárgya nem a szerelmesünk, hanem a magunk nagy üdvezülése. Rina... add ide ajkacskádat, fürdeni vágyom veled a szerelem tavának arany hullámaiban... Ringani, szédülni, felejtkezni. A könnyben meghal a csók s a csókban a könny. Csókolj.

A legény vadul sóhajtott s magához vette Rinát. Csodálatos ize volt a lány csókjának. A visszaparancsolt könnyekkel küzködött s ajka attól vonaglott, lehellete attól tüzelt... S mialatt a legénynek földöntuli gyönyöröket virágoztatott ki magából, jómaga tébolyitón gyötrődött. Most tanulta meg: hogy a könnyeknek csak egy utjuk van szabva: szivtől a szembe s onnan a megsemmisülésbe. Iszonyu, ha ez utjában visszaforditják a könnyeket! Szemtől a szivig ezernyi, aprón égő harapással marja vissza utját a könny: senyvesztve, sorvasztva, kiégetve a csatornát, mely a visszaguruló könny után nyitva se marad, hanem szorosan forrad össze, hogy minden uj lenyelt könny uj küzködésben forduljon uj utat magának. S bent a szivben...

Rina akkor nem gondolt rá, hogy a földön mindennek utja van szabva s ami meg nem teszi utját, az gyül és várja óráját. Rinának eztán sokszor, sokat, mindennap kellett volna sirnia. De Boáz mindig türelmetlenebb lett, ha Rina szemét hamvadozni látta és fenyegette, hogyha sir, nem fogja csókolni többet. És Rina a csókból élt és azért viaskodott a könnyeivel; mint korbáccsal karámba a kitörni vágyó nyáját, hajszolta vissza könnyeit a nem-lét fogságába.

Jó idők során az anya könnyei, a néne gunyszavai s a bátya ütései ritkulni kezdtek: az Inkább-a-Halál-Férfi mással élte világát, mikor Boáz elhagyta Rinát. Valami nagy-nagy Bábel szivta magába, sokáig hire se jött, aztán: rosszabb hire jött a halálnál.

Rina a csorgókutnál, korsómerés közben hallotta meg. Korsóját elejtette, aztán az erdőbe szaladt: tépett hajjal, szakgatott köntössel futkosott a fák között. Kereste, hol a hely, ahol megoldódnak kinjai, melyik fába van beirva, hogy hazug szó harapott szivébe. De az a fa soha ki se hajtott...

Mikor az egész erdőt beszaladta, megállt, mint a cövek és az égre nézett. Ha már nincs irgalom s a terhet föl kell venni... Mit ad az Ég enyhitő tekercsül a viselhetlen suly alá...

Rina semmit se értett ebből. Sirás gyötörte. De nehezen akart születni a sirása. Irtózott a karámból kilépni a könnyek sokszor visszakorbácsolt nyája... Hivogató, cirógató szavakra várt... Könnytelen kinban vergődött Rina az ágyon. Az öreg asszonyt mégis zavarta.

- Ő az én anyám... reszketett át Rinán. És nekem ki kell sirnom magamat. És nem tudok már erőt adni a könnyeimnek...

- Sirni akarsz? Nekem akarsz sirni? Eredj, sirj annak, akinek örültél. Akiért szavam nem fogadtad. Engem ne háborits. Van énnekem bánatom, keresztem s a legnagyobb köztük te vagy...

- Anyám, tördelte, tudom, ugy lett, ahogy te mondtad. Tudom, nem fogadtam szavadat, tudom, hogy megérdemlem az átkot, de anyám... te azért nekem mégis anyám vagy... Ha nekem gyermekem volna, (ez a szó külön fájt, reménynek hullája volt) az... ha akármit tenne... de ha boldogtalan volna... az anyának akkor is... anya... ez azt teszi: örök segitség...

- Fiam, ne prédikálj, öreg vagyok, beteg vagyok. Viselje kiki némán a maga keresztjét...

Rina belemarta magát a párnákba. Szivében rettentő hasogatásokban csapódott vissza minden szikla az eredező könnyekre...

Másnap, harmadnap... soha se volt szabad sirnia Rinának. Ha pirosszegélyü szemhéjjal mert kelni, vagy hazaállitani, anyja szóval feddette. Igy azután erősen vissza kellett szoritania támadozó könnyeit és néha ugy tetszett, hogy minden jól megy már; a könnyek megfagytak benne és összeheggedtek szivének felszakadó kősziklái... De aztán olykor uj vad vonaglások jöttek és Rina mint a láncos állat futkosott munkái szük kis ketrecében: a ház, az istálló körül, a kőhintett legelőkön.

Egyszer, egy estvetájt - forró, régi szelek fujtak, margaréták suhogtak szoknyája alatt - ugy érezte, nem birja már. Sirnia kell, ah, sirnia, hangosan, észveszetten... vagy hosszan, szegény gyerekmód, egy sziven elcsitulva.

Eszébe jutott nénje, a sokatvert, sok gyerekü. Letért az utra s lefutott hozzá a faluba, nem is ő futott, könnyei kergették, vitték, mint kitörni akaró erő a gépet.

- Ritka szép szerencse, - szólt a néne gunyosan és felnézett szopós gyerekéről, ki hervadt emleit gyurta. - Ejsze lakodalmadra hivsz meg nászasszonynak, te záp menyasszony.

- Néne. Mondok neked valamit. Te is csak asszonyi teremtés vagy, mint én. Tudod, milyen egy-szenvedés a mi sorsunk. Tudod, hogy férfi fel nem méri azt soha. Ki szánjon, ha mi nem szánjuk egymást? Hadd panaszoljak neked. Hadd sirjam ki magamat a sziveden...

- Sirni akarsz? Van nekem, aki sirjon, csőstül. Megállok, mint molnár a malomálltán, ha van egy sirástalan percem. Ki pedig maga szurta ki szemét önmagának, az ne sirjon a vakságárul...

Rina kifordult a küszöbön. Szegény szemében ujra megtorpantak a könnyek s a szárazon égő, riadt tüzek csillogni ujra előbuktak benne a visszariadó hullámok megől. És Rina ment, ment, száraz szeme beleparazslott az éjszakába... A korcsmán innen, a fordulónál vigan daloló legény ütődött Rinába.

Rina nem értette az ölelést. Nem is tudta, mit tesz. Odaejtette fejét bátyja széles kebelére és hangosan sirni kezdett.

- Bátyám, - esdekelt Rina, sebes könnyek között. - Ugy szeretnék... beszélni veled...

- Ej, mit izélsz, állj innét, ha mondom, - kiáltott a legény és boros lehellete megcsapta a lány orcáját.

Rina kitépte magát az ölelésből és néhány lépést ment előre, a sötétben. Széles, émelyitő illatu testbe ütközött.

- Ki az, nó... - huzódott el aztán. És tovább lépett és akkor, összetalálkozón fölturbékolt buja kacagásban.

Rinának eszébe jutott, mikor bátyja korbáccsal fenyegette a kapott szerelemért... s neki, neki minden szabad; szabad a korcsma, szabad a molnárék izzadságtól, szappantól szagos Lizája, aki felett megértőn villan egybe a férfiak szeme és szabad megütni és csufnéven szólitni őt, mert a tiszta szerelemért lelkével fizetett...

Rina felszegte fejét, szeme szárazra szikkadt. Szive becsukódott, mint a kripta, ha rázuhan a kő. Most megértette, amit eddig soha, hogy fába, kőbe, emberszivbe, sorskönyvébe számára irva nincsen irgalom, hogy viselni kell gyötredelmét, panasz nélkül, könny nélkül, kérdés nélkül...

Ez óra óta nem fakadt könnye, panasza soha. Mint a kemény igába tört barom, csak néha nézett az égre, a földre s néha figyelmezett saját, kővelzárt bensőjébe... mintha odabent, mélyen... nehéz buggyanásban, ostromban... csitt, csitt. Nem szabad sirni, senkinek, soha.

Rina elhitvánkozott: szeme nagyobb lett, csipője keskenyebb, feje üres és mégis nehéz, de ez a nehézség szokott volt már és ujdonságtalan, mint kolonc.

Egy délután Rina az erdő mellett ült, fejét egy kősziklára párnázva le. Az eget nézte: a felhők hiábavaló, lomha életét leste - de azoknak jó, azoknak sirni szabad, ha a nap leveszi róluk tekintetét, ha nem birják oktalan terhüket.

- Fáradt vagyok és nem ismerlek, - sóhajtott a leány és feje visszacsuklott a kőre.

Magával vonta a rengetegbe, de nem szólt többet. A leány mezitláb volt s a sürü bokrok közt tövis, meg tülevél sebezte lábát, csalán csapdosta meg csüggő kezét, lombos ág vagdosta szembe.

De a törpe nem törődött vele, csak vitte, huzta, hurcolta át a rengetegen, mig az ismeretlenbe, sürübe és sötétbe nyult. Rina behunyt szemmel hurcoltatta magát; már a tüskét, a csalánt, az ágütést se érezte, csak mentek, mentek, mintha a legsarkban lévő ellenségtől: önmaguktól menekülnének. Egyszerre a fák koronái között halaványzöld tüzecskék gyultak. Az erdő ritkult, aztán megszakadt, kráterként mélyülő sziklavölgy felett állottak. Lent, a tüzhányó torokban zöld tükör aludt, egészen vakon, semmit föl nem vetve, fölötte halavány ég, amit semmi égitest meg nem világitott.

Rina értetlenül bámult a mélybe. A törpe egy kavicsot vett föl és ledobta. Mint jégről pattant vissza a kő a tükörről s átrepült a tulsó partra.

Rina lerogyott, a törpe azonban állva maradt, szorosan mellette és erősen, hosszan a leány szemében nézett.

- Igen, te vagy az... Megismerem én az ilyen kapukat, amelyeken át sohse léphettek ki a kikivánkozók. Kinjukban aztán összerágták a kapufélfát...

- Nem nézlek többet, - szólt a törpe és leült Rina mellé. - Hanem te csak nézz a tóra. Nem gondolod, miféle viz az ottan? Vagy talán te azt nem is tudod, hogy semmi el nem veszhet a világon... És minden, ami jogosan, de hasztalan kopogott kibocsáttatásért, az meggyülekezik a megvalósulatlanságok örök birodalmában. A be nem telt álmok, a meg nem született gyermekek, a beváltatlan igéretek és az el nem sirt könnyek országába hoztalak. Iszonyu birodalom ez, az égig ér és furcsa, élettelen népei, kik meghaltak, mielőtt éltek volna, innen járnak vissza gyilkosaikat kisérteni. Mert visszakergetni a valóraválás utján valamit, gyilkosság az: a gyilkosság gyávábbik formája, mikor nem a létezőt kergetjük nemlétbe, hanem a léteznivágyó előtt csapjuk le az élet sorompóját. Csak a küszöb más, amin visszaüzzük a létezni vágyót s a létezőt a semmibe. És annak, ami volt, ezerszer jobb, mint annak, ami csak akart lenni. Mert az elmulás nyugalom, a meg nem szülemlés örök nyugtalanság. Nem a holtak, hanem a meg nem születettek lelkei az igazi visszajárók... A te könnyeid is meg vannak gyilkolva, pedig ha azok megszülettek volna, a megpihenés országába folytak volna át. Estveli gyermek a kicsordult könny: aludni vágy, reggeli a ki nem csorgott: ébredésért nyöszörög és dörömböli ágyának rácsozatát. Nézd a tavat, az a tengernyi viz a te könnyeidből gyült a kráter fenekébe, az a tó, a te el nem sirt könnyeidnek tava, kavicsai a te könnyeidből, a te könnytelen hervadó szépségedből, ifjuságodból kristályosultak, mind az adóból, mit az öröm helyett a gyötrelemnek fizettél... Hanem nézd, nézd, a tó megérezte közel létedet és ő, aki még sohse mozdult: mozdul és köszönt téged.

Rina megrendülve pillantott a kráterfenékbe. A tükör holt felületén most ezüst gyöngyfodrokat guritott a szél.

- Miért? - rebegte a leány borzongva a félelemtől. - Hiszen be van fagyva...

- Vetkőzz gyorsan és minden ruhád levesd. Könnyeidbe méssz, egy fátyolnyi földi hazugság se takarhat könnyeidtől, nem állhat falkint közted és tóvá gyült fájdalmaid között.

Rina nem értette ezt. Még habozott, ujja fagyottan tapadt keblére, ruhája gombjaira.

A törpe szeme villámlott, Rina keze elrántotta a gombokat. Lassan és mégis kapkodva fejtőzte le szegény ruháit, utoljára egy ingben állott a meredeken és gyötrő szégyenben takarta el arcát. A törpe szó nélkül hasitotta le ingét és rámutatott a tóra.

Iszonyu volt az ut. Talphasogató, kiégett sziklatörmelék közt lépdelt, sikamlott, néha zuhant a lány. Vér virágzott ki a kavicson, amerre lépett. Aztán ott állott a viz mellett. A törpére nézett. Az erősen integetett. Rina megérintette lábujjával a vizet... S ime: az engedett...

Amint beljebb, beljebb lépett, a viz hüvöse melegedni kezdett, csak a só marta sebeit, gyenge térdhajlatát. Megállott...

Rina mélyebb s mélyebbre veszett, ágyékig, derékig, aztán nyakig állt már a csipősen csókoló, mardosóan hevülő hullámokban.

Tovább... a viz a lány ajkáig ért. Sósan, kesernyésen csókolta szájaszélét. Rina nem mert mozdulni... nézése riadtan esdett föl a partra. A törpe fölemelte botját és rohanni kezdett a meredeken, lefelé. Rina elvesztette a talajt s beleájult a perzselő, sustorgó, mardosó feneketlenbe.

Mikor fölszinre vetődve, partot ért, a törpe nem volt sehol. Orrában, torkában, szemében ott rágott a viz. Ólmos bágyadtságot, szédülést érzett, alig birt visszavánszorogni. Otthon senkit se talált és első dolga volt, hogy összecsapzott hajába fésüt meritsen. Egyszerre csak valami hangos pendüléssel esett ki a hajából és csilingelve gurult be a ruhásláda alá. Rina lehajolt érte, de nem tudta előkotorni. Gondolta; kő akadt a hajába, az gurult el.

Anyja nemsokára hazajött és korholta Rinát, hogy oly kevés rőzsét hozott. A leány szólni akart, meg akarta vallani furcsa kalandját, de a szó torkán akadt. Egész este furdalta a lélek, de valahányszor ajkát szóhoz próbálta: nyelve megmeredt, torka elszorult. És lassan ugy tetszett: álommá süllyed az egész...

Napok multak, nem történt semmi. Negyednapon Rina ujra találkozott a törpével. Ezuttal gombát szedni járt, de a gombát földre kellett töltenie és ugy nyargalni a törpe kezén.

Mikor visszatért, jó este lett. Anyja a faluba volt oda a szatócsnál. Rina ismét fésülődéshez látott. Polcra téve a fésüt, kitépett haja közt csillogni látott valamit. Odalépett, előkuszálta, morzsolta azt a valamit a tapadó, duzzadtan nedves hajszálakból. Csiszolatlan, de törésein át is ragyogó kavics volt.

Rinának eszébe jutott a multkori elgurult kavics. Gyertyát gyujtott és bevilágitott a ruhásláda alá. A sötét ládaalattból szemébe szurt a fény. Seprüt hozott és kiseperte a kavicsot és odatette a másik mellé, a polcra. Sokáig bámulta a furcsa holmit, mely ragyogóbb volt a gyertya fényénél. Hirtelen lépteket hallott. Gyorsan felcsavarta, kendőbe kötötte haját s a kavicsokat a ládafiába, egy kis zacskóba rejtette. Anyja zugolódva korholta, olyan kevés, olyan törött volt a gomba.

Alig egy-két nap mulva Rina ujból találkozott a törpével. Épen ruhát sulykolt a messzi csorgónál. Egy falubeli lány is ott tisztált, de mig félrement a kifacsart ruhával kosaráig, a törpe kiütötte Rina kezéből a sulykot. Különös volt: Rina nem félt többet a törpétől és a tótól. Már nem is alélt öntudatlan részegségben a viz fenekére. Ahogy a tükör felé közeledett, nem is kellett néznie a törpe vasvesszejére, hogy a vak, parancsoló hatalom megejtse. Szégyen nélkül, sietve vetkezett, vágy huzta a vizbe és készséggel vetette magát a feneketlenbe. A hullámok növekvő forrósága, siró, sikoltó muzsikája a fájdalom gyönyörüségébe pólyálta minden érzékét; néha sirt, néha fölkacagott, ha tehetetlenül sodródott erre-arra, ha össze-vissza csókolta, csiklandozta a babonás-buja ár. Kergetőzött, szeretkezett a hullámokkal, táncolt a ringó hátukon, ölelőzött ölelhetetlenül sikos, szétomló karjaikkal, üzte a bennük fölvetődő csillogó kavicsot, gyöngyöt. Furcsa volt: soha egyet is nem tudott megfogni e kövekből, ha szántszándékban akarta, pedig nagyon mélybe szállt. Ott szines, átlátszó, hallga állatok uszták körül, smaragszemükkel rávillámlottak, violaszin farkukkal megcsapdosták, aztán keringtek vele, vagy tovausztak a különös gránátszin, égszin és sáfrányszin rengetekben, amik a tó mélyén sarjadtak s ahonnan egyre bugyborékolt a gyöngyszem, szökőkut gyanánt szivárványlott elő a fénylő kavics.

Mikor Rina ez este visszatért és haját kibontotta, kirázta: kopogó jégzáporként omlott ki belőle a hófehér gyöngyszem. Gyorsan felseperte és elrejtett mindent, anyja csak fejni járt és már jött is. Rettentő dolog következett. A sulykolni vitt ruhákból kettőt ellopott valaki. Bár mindkét darab Rináé volt: anyja a sulyokkal fenyegette meg.

Azonban Rinának mindegy volt ez: felejtve minden földi ügyet, ez időn tul mindig csak nagy-nagy, különös titkán évődött. Egy szent volt: a részeg fürdőzés fájdalmas gyönyörén tul az élet szürke kinja még jobban fájt és belőlük nézve az egész varázslat álomnak, semmi jót nem nyujtó lidércnyomásnak tetszett. Csak mikor a törpe kezén a tóhoz ért... Csak akkor fogta el a valóságnak, sőt egy magasabb magakiélésnek vad, végtelen öröme... És futott és beleölte halálos sivár életét az el nem sirt könnyekből kisugárzó ujjászületésbe.

Sok-sok kára esett ezenközben. Gyümölcsöt, rőzsét, szénát, ruhákat veszitett el, állatát elhajtották, mig odajárt; de ment hüségesen és türte némán anyja panaszait. Aztán odajutott, hogy semmit se biztak reá.

- Uram, irgalmazz nekem és neki. Gyermekem nincs rendben, az ördög kicserélte a lelkét. Meghibbant a szegény...

A ládafiába pedig gyült, gyült a kihalászott furcsaság. Tarka-barka kődarabok, girbe-gurba gyöngyök, töredezett, homályos kristályok közt csodás, tökéletes, ragyogó-tüzü csecsebecsék. Rina maga ugy félt tőlük és ugy féltette őket, hogy soha a zacskó korcát szét sem huzva, egyenkint eregette beléje az uj köveket. Egyszer azonban... Az anya a nénéhez ment, ki ujra szült, ezuttal ikreket. Rina egy éjjelre egyedül maradt és elfelejtett ajtót zárni. Meggyujtotta a mécset és kivette a zacskót a földre ülve, széthuzta a korcot... Uram isten, a mécs világa kialudt a fénytől, ami onnan áradt. Rina csodálva nézte, aztán játszani kezdett a vakitó kövecsekkel, melyek gyémántos glóriát tüzeltek megviselt arcába. Sokáig játszott, egyszerre csak árnyék esett elibe a falra. Fölriadt, azt hitte az ördög kisérti.

Csak egy házaló zsidó volt, rut és szőrös szemében mohó kapzsiság égett. Rina ijjedten terült rá, öntestével fedezve, kincseire. És esdekelve nézett fel a sóvár szembe.

- Leányzó, - szólt a házaló - portékámat kinálni sem merem neked. Hiszen te irtóztatóan gazdag vagy!

- Én? - álmélkodott el Rina a balga szón. - Nem látod, milyen rongyos vagyok?

- Mindegy hát. Tudod mit? Adok neked egy szép tarka pántlikát, adj te ide nekem egy ily kavicsot. Két hét mulva erre járok, aztán megválik az igazság.

- A pántlikát nem fogadhatom el, - hebegte. - Hidd el, nem érhet oly sokat a kő. És Rina visszagondolt a számlálhatatlan, fölmérhetetlen sok ilyen kavicsra, ami az el nem sirt könnyek tavának fenekén halmokban hever, mint a játszó gyermekek aranyvárhomokja. Eszébe jutott, hogy ez a sápadt sok gyöngyszem, amit a házaló két ujj közé fogva vizsgálgat, ott fodrosodik minden hullám szélén és buckákban sodródik a partra. Szökőkutban szökken a gyémántnak állitott kavics... Hogy az mind gyöngy és drágakő lenne...? A házaló, szegény, bolond.

- Adj... egy pertlit csak, ha van. Mindig elvesztem a hajamból... mindig kibomlik, mint háló fürdés közben. Nézd, egérfarkafüvel van befonva hajam vége... az erdőn...

A házaló szeme villant. Gyorsan huzott ki egy pertlivéget batyujából. A kavicsot a szőrös kebelén viselt erszénybe dugta.

- Siess most, - intette Rina és gyorsan seperte össze a kavicsokat, anyjától tartva.

Két hét alatt még történt valami. Rina egy napon akkora két kavicsot lelt hajában, mint a fél ökle. Csodálatosan kicsiszolt, vakitó kődarabokat, melyek összetéve remek rózsát alkottak. Azonban ki tudja mely akaratból, a rózsa ketté volt törve. Ezek a kövek már nem is fértek a régi zacskóba és igy Rina inge két vállcsücskébe kötötte.

- Tévedtem, nem volt gyémánt. De mint kristály is ért valamit. Ha akarod, vennék még belőle. Szép fésüt adok értük. De adj öt-hat szemet. A gyöngyből is. - Rinának eszébe jutott, hogy nedves hajában tegnap kettétörte a fésüt. Felnyitotta a ládafiát és adott.

Pár nap mulva a házaló ujra jött. Rina alig ismert reá. Uj ruha volt rajta és uj volt az általvetője.

- Leányzó, - szólt, - a kavicsok jó árban kelnek. Szép, uj kötényt adok, ha adsz egy marokkal!

Rina végignézett a maga ágrólszakadt mivoltán és belemarkolt a zacskóba. Majd egész kincsét odaadta a házalónak. A fésüt s a kötényt azonban elrejtette. Ettől kezdve a házaló gyakorta jött. Zsebbel hordta Rinától a kavicsot s köntöst, keszkenőt, sarut hagyott érte. Rina egyhez se nyult, csak titkos órákon szedte ki őket a ládából. Cirogatta selymüket s arra gondolt, hogyha Boáz ilyen pompában látta volna, nem kivánta volna soha meg mindazt, amiért elhagyta őt.

Azonban történt egyszer, hogy a házaló Rinát a rét szélén lelte. Rina figyelmeztette, hogy nem mehetnek a ház felé, mert anyja odabent surol.

- Nem adhatok semmit... azaz... itt van két kő az ingem csücskébe kötve. Ugy teszem egyik rend változómból a másikba... nem férnek be a zacskóba... Várj, egyiket odaadom.

Rina kebelébe nvult, kihuzta ingecsücskét s kioldott belőle egy követ. A házaló felhorkant... uramfia, az alkony megderengett a kő sugarától. Mohón kapott utána, körme karcolta a lány tenyerét. És Rinának ezüst fülbevalót adott érte.

Mikor Rina hazatérült, övéi a küszöbön várták. Az anya ajka kék volt a fájdalomtól és egész testében reszketett. A néne szemefehére karikásan világitott, kezében tarka rongycsomót lengetett. A bátya vak dühvel nézett elejébe.

- Gyere csak, te gyönyörüséges mákvirág, te! - sikoltá a néne. - Gyere és mondd meg itt ehelyen, honnan ez a sok cafrang! Honnan? Mit kérdjem? Még a szarka is csárogja a háztetőkön, hogy egy szőrös házalóval bujkálsz erdőn, mezőn... Rongyért, cifraságért! Szegények voltunk világéletünkben, de nem voltunk soha, senkinek a...

- Nem, először mondja meg mi igaz, mi nem, ismerje be, vallja be, kövesse meg ocsmányságát! - visongott a néne, oly haragban, mely az irigységhez hasonlitott.

- Ne, ne bántsd... - makogta az anya és homlokára mutatott, figyelmeztetve, hogy Rina, szegény, nagybeteg.

Rina pedig az első elakadásból ocsudni próbált. Száját nyitogatta, de torka összecsukódott, nyelve megmeredt. S bármint faggatták, fenyegették, szóhoz nem jutott.

Azonban Rina éjszaka kilopózott egyszál köntösben és utrakelt onnan, hol se esze, se becsülete nem volt már. Estig ment, ment, akkor elterült a földön. Különös aléltság volt ez: nem birt háborogni a gonoszságért, mi rajta megesett. Nem birt aggódni azért, hogy nincsen otthona. Nem birt töprengeni rajta, mivégre jut. Csak azt érezte: minden mindegy, semmisem élet és az élet semmi. Egyedül a tóba van bezárva még az ő soha le nem élt élete, a könnyekből kikristályosult kavicsokba. Miért is ragyogtak ugy, miért is hozott értük a házaló annyi szépet; rózsás keszkenőt, aranyszálas papucsot, bársony rokolyát? S miért fagy torkában a szó, ha titkáról szólni akar?

Rina a mérföldkövön ült másnap. Fejét lehajtva várta a sorsot. Szurdaló nyilakat küldött rá a nap, csipős piros kis hangyák mászták hátát. Eljött az este is: harmatot izzadt a leány barna fejére, de a sors még messzi járt.

Harmadnapon szuronyos porkolábok nehéz lépteitől dongott meg a föld. Rina feléjük se nézett vón, de egyikük hozzálépett és vállonrázta.

- Hé, te bóbiskoló kis ágrólszakadt, meg tudod-e nékünk mondani, merre visz az ut a pásztorok falujába?

Rina elindult a völgyek felé, hol az emberek nyüzsgő, irgalmatlan városokat épitettek. De oly ijesztő volt valamennyi, hogy Rina egyben sem maradt egyetlen éjszakánál tovább. Végre egy nagy, nagy Bábelbe érkezett, amelynek annyi kusza, egybetorkolló utcája volt, hogy semmiképen kijutni nem lehetett belőle. Addig kószált össze-vissza a fülhasogató lármában, fojtogató porban, mig estére egy csuf sárga házhoz ért, amelybe fáradt és rongyos asszonyok igyekeztek. Egy félvak öregasszony kézenfogta őt és kérte: vezesse a többi után, mert a lépcsőkön nem bir magában alábotorkálni. Rina karonfogta az öreget és akkor rozoga falépcsőkön pinceforma kis zugba ereszkedtek.

- Ez a szegények háza, - szólt az öregasszony. - Hát nem itt lakol te is? A szegénységedből ugy itélem...

- Ugy? Talán szolgálatba állanál? Ej, ne tedd azt. Minek a más kutyája lenni? Maradj velem, templomseprő vagyok, segithetsz nekem a portörlésben, mert bizony, nem látom már jól, hol törülgettem, hol nem. Kapsz érte majd az ebédeimből, miket finom és kegyes urasszonyok küldenek nekem...

Rina ebben maradt és lassan elsülyedt előbbi élete. Csak a tóbanfürdés után érzett honvágyat: de az oly messzi volt, hogy három nap se tudott volna arra gyalogolni. Meg aztán annyi volt a dolog: három templomot kellett naponta rendbehozni, s a városbeli templom sokat szennyeződik, mert sokaknak kell ottan vezekelni.

Jó idő mult el, s talán az élet is elmult volna bele, ha egyszer csak meg nem betegszik Luca, a templomseprőné. Nagy nyomoruság szakadt rájuk, Rina ezüst függőit is elélték, nem volt betévő falatjuk se, nemhogy orvosságuk. A templomokba mást hittak seperni.

Az öregasszony aléltan nyöszörgött az ágyon. Rinának eszébe jutott az inge csücskében hordott kavics: egy fele még nála volt. Megitatta az öreg Lucát és kifordult az utcára. Ment, ment, be, a város legcifrább utcái felé. De mégse mert azon árván valami nagyobb üzletbe nyitni, hanem csak egy kis ószeres boltba állitott be s ott is meghuzódott a civódva, esküdözve kufárló népek mögött. Órák multak, mig észrevették, közben egészen bealkonyodott. Végre is rászólt a kopott kis boltos.

Rina ügyetlenül ment a pultig és papirból csavargatva ki árulnivalóját, ugy dadogta:

E pillanatban a papiron át derengés kelt s amint a lány a papirt egészen kicsavarta...

- Teremtőm... - rebegte - ne engedd, hogy ördög kisértsen, se azt, hogy ha nem, hát megzavarodjam...

Kitépte a lány kezéből a kavicsot, forgatta s a szeme is forgott néztében. Aztán csak otthagyta a boltot, Rinát és kifutott az utcára. Rina csak állott.

Csomó szakállas zsidó csődült be nyomban, követve az ószerest. Kézről-kézre adták a kavicsot, nézték, karcolták és közben érthetetlenül hadartak tépett szavakat.

Végül is eszükbe jutott Rina. Nekimentek és fagatták s mert Rina összeforrt torokkal hallgatott, fejüket csóválgatták. Azonban az ószeres egykezébe vette a követ, máskézre fogta Rinát és megindultak az esti tüzben csillámló utcák felé. Ott is a legvakitóbb ékszeresboltba nyitottak. Csuful kinézték őket, de a kis ószeres majd haját tépve esküdözött, hogy magával a főfő ékszerésszel van dolga. Végül is, bármi rossz arccal, de beeresztették őket egy pápaszemes, dölyfösen komor férfiu szobájába, ki mogorván riparkodott rájuk:

- Miféle őrült zavar megint a kavicsával? Hetvenhetedszer háborgatnak, lopják időmet egy-egy hamis jószággal? Sietni, sietni, hogy tul legyünk a komédián!

Rina mitse értett ebből, az ószeres azonban intett Rinának, hogy bontsa ki a követ, mely ugy tetszett kezében, mintha viaszfehér ujjai gyertyák s a felettük égő kő bokornyi gyertyaláng volna. A szobára vakitó világosság terült.

- Ember... emberek... a kő... az igazi kő! Dehát ugyan, honnan... Üljetek le... mely nagy diadal lesz ez ugy nékem, mint tinektek! Jekóniás ószeres, ne haragudj rám előbbeni türelmetlen voltomért, de mióta Eulampia hercegnő a kettétört gyémánt ismeretlen felének megkerülésétől tette függővé a nász megülését, élelem pokollá változott. Naponta ostromlott egyrészt maga a fenséges herceg, hogy több szorgossággal vezessem kutatásaimat - éjjem se volt már a gondtól, - másfelől a világcsalók serege háboritott, kik hamis kövekkel akarták az igazi kincsre kitüzött magas dijat elnyerni. És végül, a házaló maga sem hagyott nyugodnom, kitől a gyémánt első felét vettem s kitől naponta kaptam a tömlöcből leveleket, hogy csak kerestessem a pásztorok-falvabéli Rina-leányzót, az majd a másik követ is ideadja és neki, a házalónak igazát is bebizonyitja, hogy megfizetett a kincsekért, mikből palotát épitett már magának...

Rina ámulva hallgatott, agyában furcsa megvilágosulások villámló rakétái löveltek, hunytak. Hol tisztán látott fényüknél, hol az őrülés sötétjére aludt minden benne. Csak akkor eszmélt, mikor a dölyfös, félelmes ur elébe állva nyájasan kérdezte:

- Tőlem... vásárolt, de azok... talán mégis csak nem voltak igazi kincsek...

- Ruhádból itélve, a házaló alaposan rászedett. Tudd meg, kincseidet az ország legszebb urnői viselik diadémukban, függőikben s az ötvösmesterek, gyémántcsiszolók és gyöngyfurók ámulnak, mert esküdöznek, hogy eleddig soha nem ismert drágakőfajták vannak közöttük. De mit vesztegessünk szót és időt? Siessünk a herceg elejébe!

Rina zavart lázban ámult bele a történésbe. Megsejtette, hogy nem önmagáé többet egyetlen izben sem. A tóé és a tóbeli kincsekért őt ide-oda vető embereké. Hol van attól a Rinától, aki senkinek se kellett s akinek csak csók kellett vón és könnyek...

Ringó-puha hintón messze-világló várba kanyarodtak. Aztán sok, sok termen át szépséges, mennyezetes csarnokba, hol minden egy pirosbársony volt s a terem közepén, elefántcsont trónon fiatal férfi: fején korona, arcán bánat.

- Felséges uram, - szólt a mester térdet hajtva, - a legjobb. Az igazi kő megkerült.

Athanáz mester piciny ezüsttálcán nyujtotta fel a herceghez a követ. A herceg homlokára boldog fény suhant. Finom kezével megérintette a kincset és fölemelve, hosszasan elnézte.

- Egészen biztos vagy benne, Mester? - emelte aztán lágyan, emberi boldog reménykedésben tekintetét.

- Ne itéljetek meg, uralkodóhoz nem illő gyengeségemért, - szólott azután. - De nagy ma az én ünnepem. S annak, ki ünnepemet okozta, örök ünnepet óhajtok biztositani...

Az ószeres megszoritotta Rina karját. Rina azonban most sem értett mindent. Térden, ahogy belépte óta, remegett a trón lépcsőinél. A herceg lehajolt hozzá és megérintette fürteit.

- Kelj föl és mondd meg, honnan mered a tenger kincseket és főleg, honnan a gyémánt második felét, mely boldogságomnak záloga... Vagy tudod-é egyáltalán, mily szolgálatot tettél nekem a kővel?

És a herceg kérdően pillantott az ékszerészre. Athanáz mester fejét rázta.

Az ékszerész most ékes szavakban mondotta el Rinának, hogyan hozta hozzá a házaló a gyémántkő első felét, melyet is a herceg futárokkal küldött ajándékba arájának, Eulampia hercegkisasszonynak. A hercegnő azonban sirva fakadt a felényi ajándékon. S hozzá a csillagjósoktól oly intelmet vőn, hogy ha a kettétört ékkő felét illeszti nászi koronájába, kora özvegységre jut. Igy aztán kitüzték a mérhetlen summákat a kő másik felére...

Athanáz mester szavai után a herceg ujra kérdezte Rinát, honnan a kő, Rina vacogott, térde össze-összeverődött. Próbálta szóra nyitni torkát, de az összeszorult, jobban, mint bárki előtt. Csak küzködött, ajka mozgott, kinosan, könyörgőn:

Még ezen éjjelen a herceg összehivta a nagy tanácsot, hogy határozzanak Rina sorsa felől. Sokan tolvajnak, mások őrültnek, ismét mások bárgyunak mondták, némelyek boszorkányságot gyanitottak a dolog megett. Azonban semmi végre jutni nem tudtak, a leány makacssága törhetetlen maradt. Végül is a herceg még az éjjeli órán lovas futárokat küldött Erazmusz mesterhez, a hires csillagászhoz. A mester azonban nem jött meg, hanem azt irta, hogy küldjenek a csodás ékkövekből nehányat, egy hét mulva talán hozzászólhat a történtekhez.

E hét alatt Rina, bár nagy tisztességgel övezve, de fogoly volt. Furcsa egykedvüséggel viselte fogságát: csak az öreg Lucát szánta és neki küldetett ezer jót, haldoklásának vigaszára.

Egy hét mulva megjött Erazmusz doktor, a nagy hegyekből, hol a legmagasabb csucson épült toronyban buvárlotta át életét. Erazmusz doktor pupos, félszemü emberke volt, az arca egészen elapadva, mint a mumiáké. Az ujból összehivott tanácsban nagy és félelmes tisztelettel nyitottak utat neki s ő ily szókkal fordult a herceghez:

- Fenséges Uram, imé, visszahoztam néked a hozzámküldött drágaköveket, gyöngyszemeket. Tudd meg, hogy azok egytől-egyik nemcsak valódiak - ha értékükben felette eltérők is - hanem azonkivül mocsoktalanok és igy nyugton ékithetik a legfenségesebb homlokot is. Titkos erejü izzitásokba dobtam a köveket, mely izzitások titkát el nem árulhatom, de mely izzitásokban a kincsekhez tapadó vér és könny haragos harmatban gyöngyözik ki azokon. Tudd meg ifju és jó uram és tudjátok meg ti, tanácsbéliek, hogy e kincseken semmi ki nem tetszett; soha emberkézen át azok nem mentek, hacsak a házaló kezén, kinek ujja és lelkenyoma egyedül homálylott meg a tüzesitésben. E kövek és gyöngyök hát most szülemlettek valamely titokzatos erők ismeretlen kohójában, vagy pedig e lány a bölcsek kövét birja, mellyel a kavicsból kincset varázsol. Hivjátok elő a teremtést, ki nagy csodának hordozója.

Rinát elővezették. Nyomorából kivetkőzve, egyszerü pompában, mint istenektől rangot nyert, állott az itélői elé. Mintha megnőtt volna és bármire nézett, mintha lefelé nézett volna. Mélyet hajolt a herceghez, majd a tanácsbeliekhez fordult ilyeténképpen:

- Erazmusz doktor igazat szólt, az általatok kincsnek nevezett kavicsokhoz senki idegennek könnye-vére nem tapad, hanem csak az enyém... Miért faggattok, ennek tudatában? Nem elég azt tudnotok, hogy senki kezéből nem tulajdonitom őket?

S a tanakodó urak, kik imént, kinpadot ajánlottak, bólingatni kényszerültek. Aztán még meghánytak-vetettek néminemü dolgokat.

A herceg most kihirdette Rinának, hogy a házaló által épitett palota és azonkivül rang, kényelem és öröm várják az udvar fényében.

Rina a tanácskozás alatt kezébe hajtott fejjel ült. Most nyugodtan emelkedett válaszra:

- Köszönöm, fenséges herceg. S megmondom mit kérek tőled. Eresszétek szabadon a házalót és adjátok neki a palotát, amit épitett. Nélküle ma is a szegény, ágrólszakadt Rina volnék. Nekem pedig engedjétek nagy nyugodalmat és ne kérdezzétek soha az én utaimat...

...Rina aztán, közel a nagy hegyekhez, néma toronyba költözött, miután az öreg Lucát eltemette. Az igazi életet pedig egészen elfelejtette... Nem kért a fényes lakomákból, sem a selymekből, illatokból, fényekből, mert a fény, amiből egyszer kért, mással fakult, az illat mással avult meg, a haj-puha selyem másnak játékos ujjai közt kopott meg, a lakomát más dorbézolta csömörré.

Üres állommá zsugorodott a mult s az emlékezet. Az öröm ezernyi uj lehetősége, a ráeszmélés, hogy bármit megszerezhet s megengedhet magának: sohse kutatott zugában hevert tudatának, mint sutból elő nem vett, porosodva, mállva ájult ruhadarab. Rina hozzászokott: nem élni; olyan volt, mint a tébolyult, ki dus tálak között, mindentől félve sorvad éhen.

Éjente azonban mint korbáccsal ihletett fehér furia, üzte saját lelke, hogy felpattanjon mindig készenálló szárnyas lovára s uttalan utakon, erdők üstökén, hegyek tarkóján, folyók ölein át vágtasson a tóig, az el nem sirt könnyek taváig.

S ha belehágott, az át nem gyönyörlött örömök, ki nem tombolt fájdalmak vad és irgalmatlan orgiájával csapott össze felette s a leszijjazott vágyak tarantellái ugy csipték talpon, hogy őrjöngve táncolt a hullám-atmoszférában. És a kincsek, gyöngyök szentjánosbogár-rajokban akadtak hajának szétfeszülő hálóiba.

Az őrjöngő áloméletre aztán ájult, tompa nappalok virradtak. Az ájulást is lerázva, Rina estenden ott ült, tornyának ablakánál s fejét a párkányra hajtva, fésülte, fésülte, az ablakon kizuhatagló haját, melyből csillaghullásként pergett a gyémánt, vérhullatásban a rubint, könnyek hullásaiként a drágagyöngy. Pergett, pergett és aki akart és elfáradt az irdatlan messzibe, mely Rináig vezérelt, az meglelhetett egy-egy örökkincset a zeg-zugos sziklák közé gurulva, szorulva.

Bár akadtak olykor kincsei, melyeknek tüzében oly szikrázatosan ragyogott a régi könnyek megsürüdött csilláma, hogy Rina utánuk kapott, féltiben, hogy a kő egy babonás órán kisugározza valakinek Rina titokterheit. Ezek a szemszuróan vakitó kavicsok Rinának maradtak és gyültek, gyültek egy kristály vitrinben.

Rina olykor kinyitotta vitrinjét és féléjszakán át hagyta, hogy a szikraszóró kincsszemek rámeredjenek. Szembenézett velük a megfagyott, testetöltött könnyekkel s mig azok titokzatosan, szomoruan és fenyegetőn villantottak rá váltakozva hunyó, lövelő életesdekléssel; Rina olykor megreszketett az ő felfogó erején is tulérő hatalmuktól, máskor vad szeretetben, büszkeségben elejbük térdepelt, meghintette velük haját, testét s a lelkét is...

- Ha meghalok, ti föltámadtok, ti fényes, tetszhalott Hófehérkék az üvegkoporsóban...

Igy élt Rina és sokan hitték, hogy bomlotteszü és rajongva tisztelték áldott, hétköznapon tulemelő tébolyultát.

Évek multak. A hajdanti szegény kis ország hirrel ékesült szép kincsei révén. A nép, melynek régóta nem volt mire büszkélkedni, most magasabban hordta fejét... És a jó és boldog herceg egyre törte fejét, mily kelyhekben vihetné a kincshintő Rinának háladatát. De semmi külső formában Rina hálákat nem vett senkitől, ajándék nem fért semmi kéztől szivéig. Mert az egy ajándék, mit valaha kért magának: szemétdombon volt rohadó prédája másnak.

Végre is a herceg tiszta szive egyet gondolt. Jöjjön maga a hála, meztelenül, ajándék-urna nélkül, jutalom-foglalat nélkül, az emberek szivéből egyenest csorogva Rina lábához.

Egy fényes reggelen ünnepi menet jött Rina tornya alá. A torony alján ásitó átjárón sorban vonultak el az emberek, mind, akiknek Rina valaha is juttatott valami jót. És napok teltek és ezrek és ezrek ömöltek át a boltiven... Rina láthatta napestig, mint hömpölyög a hála mélyen alatta, mint csókdossa hullámolva lakának lábait.

Utolsónak négy ember érkezett, négy élettel jóllakott ember, maga a herceg vezette őket. És ezek, a csigalépcsőn felkanyarodva, a tulpartról, az életből, Rina küszöbére léptek. A leány döbbenve ismert rájuk... Az az élettől fonnyadt két nő, az anya meg a néne, az az élettől ványadt férfi, a bátyja s a negyedik, az az élettől kidalmakodott... oh, ez, nagy, nagy fájdalom volt Rinának: ez maga a tőle elsemmizett élet.

És milyen kimondhatatlan messziből nézett reá az a négy csodálkozó szempár: Az élők néznek igy a koporsóba fektetettre, kiről tudják, hogy semmi kinnal és semmi gyönyörrel utól nem érhetik, mert az örök bizonyosba emelkedett.

És a négy ember, amint a herceg óhajtotta, meghajolt szó nélkül, nagy tisztességgel Rina előtt. Rina megborzongott; szédült, ugyan mi fáj jobban azok alázatánál, kikre felnézni vágytunk valaha?

- Anyám, testvéreim s te, aki nekem a férfi lehettél volna. Ti most bámultok engem, hogy a királyok koronájánál szebb éket: egy ország népének boldog tekintetét viselem homlokomon... Igaz, magasban élek és tőlem nem visz ut hozzátok soha többet. Gazdag vagyok, de több annál az, hogy szórhatom a kincset, mert kifogyhatatlan. És tinektek egyedül e földön megmondhatom titkomnak felét; tudjátok meg, ha ti meg nem gyilkoljátok könnyeimet, ma is ő volnék, a ti szegény, ágrólszakadt, sirószemü, ölelőszivü Rinátok. Az el nem sirt könnyek tettek azzá, aki lettem... De egyet mondok s ne feledjétek soha, mikor szivetek el-eldöbben a nekem jutott sors csodáján...

- Ha én csak egyszer, egyetlenegyszer kisirhattam volna magamat szivem szerént szerelmetek édes, rejtegető árnyékában, szivem, mely összedobog az én könnyetszülő keservemmel, az több lett volna nékem, mint minden dicsőség... mert egy harapás kenyér több az éhezőnek egy teli láda drágakőnél.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

És hátha az üvegkoporsóban igazi halott van s nem támadandó Hófehérke és hátha egy napon - szu az idő - a diadémul hordott kincsek nyomtalanul, mint a könny, szétperegnek? Szegény Rina.

Hajnali esőre kelő arany reggelen történt, hogy sétája közben Anna lábához egy cserép virág zuhant. A leány, aki épen az első mély tavaszi lélekzeteket vette, döbbenve tekintett körül a zsendülő cserjék között, aztán a magasba. Bokrok virágozták körül a csucsfedeles, ódon emeletes házikót, melynek erkélyéről a furcsa, szinte halálos tavaszi üzenet szédült le elejébe. Anna szemügyre vette a virágot: nem is virág volt az, hanem olajfapalánt, mely a nap felé kusztatva törzsét, igen kihajolt az erkélyről, és lebukott, talán meghalni. Most ott feküdt: nehány gallya eltört, cserepét csak a fogozó gyökerek tartották össze, hosszu szőke lombja Anna lábát cirógatta. A leány felkiáltott az erkélyre, aztán a nehéz, kicsit rozzant tölgyfaajtón próbált zörgetni: hasztalan. Mégcsak szomszéd se volt. Anna gyöngéden, mint valami szép és érzékeny sebesültet, felemelte a palántát és az ajtóhoz támasztotta, hogy a hazatérők mindjárt megtalálják és ápolásba vegyék.

Különös volt, hogy ez az egyszerü élmény éjjel visszajárt emlékébe; a szőke növendékfa mintha feléje esdekelt volna sebesült karjával. Igen korán és némi halk lelkiismeretfurdalással ébredt. Mielőtt hivatalba ment volna, az elhagyott ligetbe irányitotta lépteit, a régi ház elé. Ime, az olajfa ott csüggedezett most is a bejárat előtt. Anna összerezzent és hosszan, tanácstalanul kémelt a lefüggönyzött ablakokra, majd a málló kőkeritésen át a hallgató udvarba lesett. Senki.

Hirtelen határozott. Lehajolt a beteg fácskához és óvatosan próbálta mindkét karba venni. Valaki elfogta előle a napfényt. Hajadonfős, kihajtott inges fiatal fiu, szinte gyermek. A ligeten tul, a szabad mezőn sétálhatott, és a két emberkerülő igy került egybe a szenvedő fácska fölött.

- Hazaviszem, felelt Anna egyszerüen. Alapjában véve nem is hederitett a fiura.

- Köszönöm... Legfeljebb hozza a köpenyemet... és majd ajtókat nyit nekem... ha lesz olyan szives.

Szinte egy szót se beszéltek Anna otthonáig. A szobában a vizvezeték kagylójába állitották a növényt. Anna közben rendelkezett a fiunak; rázza szét a csapzott leveleket, eressze meg a vizcsapot.

Friss föld, tágasabb cserép következett este, és a beteg másnapra megvidámodott. Aranyszőke feje boldogan kezdett ágaskodni a nap felé, Anna kertre nyiló balkonjáról. Később nehány bimbó pattant rajta, és a békesség drága illatát lehelte be Anna szobájába. Mikor már igy kedveskedett a ragyogó olajfasiheder, egyik estefelé kicsit bátortalan kopogás riasztotta fel Annát olvasás közből. Első pillanatban, nem ismert a mult reggeli fiura.

Ahogy kiléptek a balkónra, a fiu lehajolt a fához és megsimogatta ezüstveretes leveleit.

Anna most látta, hogy barátja a huszas évek elején álló ifjuember, akinek kicsit sápadt arcából korát meghazudtoló tisztaságu sötétkék szem tekintett. Hátra, homlokától vállig vetve nehéz olajfaszőke fürtök estek. Ahogy elmosolyodott a fa állapotán, egész lényéből megható lágyság derengett, és még a nyaka is, mely külön feltünt Annának, erőteljességéből elvesztett valamit a fehérségével.

Nehány szót váltottak és Anna megkérte a fiut, tudja meg, kik laknak az elhagyott házban, ahonnan védencük esett. A fiunak erre ujból jönni kellett, és leplezetlen örömmel jött is.

- Valami Reisch nevü özvegy tanárnéé a ház. Most vitte a gyermekét Segesvárra, mert a leányka sulyos beteg.

Anna hangjában volt valami remegés, szeme ott tévedezett a fácska szőke fején.

Anna szemét hirtelen az ilyen magános, életből kiárvult leányok tiszta, senki mástól nem fakadható könnye forrósitotta el.

A fiu zavarba jött. Fogalma sem volt, mit kell tenni, mikor egy nőnek akaratlan fájdalmat okozott. Ajkát összehuzta, mélyen hallgatott és bünbánóan nézett Anna arcába, mely halvány volt és finom, mint a naptalanul kinyilt virág.

- Látja. Az emberek azt hiszik, az én koromban már nem lehet valaki balga. És én... én ugy megszerettem ezt a kicsi fát. Tudja, egy növény - anyám mondta, szegény -, sohasem hálátlan. Kicsi gondért annyi örömöt ád.

Két napot se várt és ujra jött és jött mindennap azontul. Megbeszélték hivatalukat, olvastak, és olykor, lámpagyujtás előtt félvilágosságok puhaságában Chopint muzsikáltak. Vagy elkószáltak az alsóváros sülyedező gránitlapokkal kivert utcáiba, ahol árkádokkal nyujtott kezet egymásnak a zegzugos utcasor, és az ivek felett mint fehér óriásvirág virult fel a hold. Anna nyugodt, régen lehiggadt módján társalgott, Frigyes bámulatosan értett a hallgatás, a figyelem áhitatához. Lassan megtelitődött körülöttük a levegő valami finom feszültséggel, amelyben élni, lélekzeni névtelen gyönyör volt. Sokáig ment ez igy: egyik se tudott a másik gyönyöréről. Egy semmiség dobott szikrát, villámot a feszültségbe, és a fiu odahullott a leány fehér ölébe.

Az illetetlen üdvösség csak órákig tartott, a titokzat csak hetekig. Annát nyomta a nagy csoda, mely nem ugy, nem akkor jött életében, amikor várta. Kettőt tudott: hogy csak ezért a gyermekért volt érdemes világra jönnie, hogy érdemes volt: elhordani egy reménytelen robot-ifjuságot; és hogy mindenki, önnönlelkiismerete is megkövezi, ha elveszi magának örök rabul.

A szóbeszéd szennyes árján ugy hányódtak már, mint két összekötött, tajtékhordta fehér rózsa. Apja, anyja, minden rokonsága gyötörte a fiut: mit akar, megbolondult? Huszonegy éves, csinos, gazdag és jövő áll előtte, és ő, ő akar egy magánál tiz évvel is idősebb szegény és ismeretlen könyvelőkisasszonyt feleségül venni, akit fekete önzésnél egyéb nem vezethet! És jó, jó, most lesz valahogy, egyelőre; de mi lesz tiz esztendő mulva? Frigyes alig kész férfi, Anna hervadó asszony! A természetet nem lehet megcsalni, borzasztóan bosszulja meg magát: poklot készit mindkettejüknek. - Olyan piszkokat is kezdtek besugni az ilyen "férfiak közé járó" nőkről, hogy a fiu halálrasebezve ott hagyta szülei házát, meghuzódott egy hónapos szobában, és nem kivánta látni többet tulajdon anyját, akinek ajkán a szennyes szók bélyegét felsütődve látta. Ekkor jött az is, hogy Anna, nehéz vergődések után: elküldötte Frigyest magától örökre.

Nehány ólomlassu, ólomnehéz hét után egy este valaki kopogás nélkül topogott be Anna elélettelenedett szobájába. Frigyes lakásadónéja várvirrasztón lelkendezett Annának, hogy jöjjön, nagyon gyorsan jöjjön, az urfi meghal vagy megbolondul.

A tél fehér szemmel bámult be az ablakon: Frigyes az ágyon ült, de csak azért, mert az orvos és anyja kétfelől fogták a kezét; szép arca dult volt, a szelidség és értelem angyali vonásai elzilálódtak rajta. Mikor Annát megpillantotta: egyszerre mintha föleszmélne:

- Elmult... mondta magának, szeliden huzta kezét a bilincsből, fölállott, mosolya fehér fénynek tetszett... Nehány ingatag lépés és odacsuklott Anna elé, olajfaszőke fejelombja a leány lábára omlott. És vér: nehány csepp forró, ragyogó élet a halántékából: mint oltárra áldozás.

Ó, szép, ki boldogtalan chérub az ágyon, ahonnan az egyik vagy másik paradicsomra kellett ébrednie. A földire ébredt.

Az anya, ki érteküldött volt Annának, átengedte fiát. Olyan arccal, mint nyereményt a tudott hamiskártyásnak. Tavasszal megvolt az esküvő. Pár nappal előtte történt valami. Anna és Frigyes a balkonon ültek. Behunyt szemmel ölelték egymást a béke felhősürü illatában, lábuk alól kisiklott a valóság.

Valaki aprón, bizonytalanul tipegett át a szobán, és rájuknyitva halkan, boldogan felsikoltott. Aztán zavarba jött, rákpirosra szégyenkezett és dadogva kezdte a mondókáját:

- Néni kérem... szépen... Ne tessék haragudni... ez a fa... az én fám... az én olajfám... Beteg voltam... Segesvárt voltunk... sokáig... sokat sirtam érte... Megkaptuk a ház előtt egy cserépdarabját... Tegnap, ahogy erre mentem az iskolába... megéreztem a szagát... Erre senkinek sincs... A lakóné mondta a földszinten... hogy néni... tavaly, mikor...

Sovány kis cicára emlékeztető, vöröshaju félszász leányka volt. Csokros szája vonaglott, hirtelen szinesedő és ujra lesápadó arcán kövér könnyek gurultak.

- Gyermekem... mondta és küzdött elszoruló gégéjével, a virágot... a fát én mentettem meg, nélkülem elpusztult... de a tied... Vidd... el tudod vinni?

A gyermek letérdelt a cseréphez. Pihegve emelte fel, ugy vágott pukkedlit, és megindult kifelé... Az ajtónál azonban beütődött a fa, lehasadt egy gallya. Anna felszisszent. A gyermek letette a fát, és ártatlanul lépett Annához:

- Néni kérem... ne tessék sirni... A fát ki kell már ültetni... de ha nagyon szereti, én... én mindig hozok belőle néninek egy ágat... Anna halványan felmosolygott és megsimogatta a kis leány göndör fejét.

- Nem szabad sirni... A fának jobb... ugye, ez a fő... A letört ága majd begyógyul.

- Valami iszonyu banális ötletem van... de tudja, mit? Menjünk Olaszországba. Olajfák...

Különös nászut volt. Anna mint valami hüvös barátnő járt férje mellett. Frigyes nem merte megcsókolni a homlokát. De ment utána vak ösztönben: hogy Annától csak jó jöhet, hogy utána lehajtott lélekkel menni, menni kell.

Mikor Anna szobájukba lépett egyetlen ezüst szőkeség volt az, biborcsillagokkal megtüzdelve. Pillanatokra mosolyba olvadt, mintha megrogyott volna Frigyes félénk ölelésére: de kiegyenesedett.

Leült az asztalhoz, irópapirt, tollat vett elő, lecsatolta kebléről a platinatüt, férje ajándékát, és ujjhegyébe szurt a tüvel. Frigyes csaknem zokogni kezdett. Anna nyugodtan mosolygott rá. A vércseppet ujjáról a tollra cseppintette, és irni fogott. A férfi szivelállva nézte: milyen szép volt most Anna! Ha eddig olyan volt, mint reggel a virág, amit este félhervadtan vizbe tettek: kinyilt, megteljesedett, most mintha erre a szépségre valaki komor koronát tett volna.

Mikor készen volt, behajtogatta az irást, mint szekereter játékban szokás, aztán hasonlithatatlan gyengédséggel nézett férjére, és elibenyujtotta a kezét.

A templom fülledt félhomályában Anna egy oldalfülkébe vonta férjét. Letérdelt, kést vett elő, és kifeszitett a padlóból egy mozaikkövecskét. A cédulát a parányi üregbe dugta, a kövecskét visszaszoritotta helyébe. Aztán leborult a földre és röviden, buzgón imádkozott.

Szobájuk előtt, mikor a hasitékon már elibük omlott és kezdte lerészegiteni őket az olajfa illata, Anna még egy percig tartotta magát.

- Ne felejtsd el soha, hol van az az irás... Ha valamikor valamire... nem találsz feleletet, - esküdj meg, akkor... addig soha...

Évek szédültek alá. Eleinte minden tavasz elhozta nekik az olajfácska emlékét. Minden tavaszon bekopogott a Reisch leányka egy nyiló gallyal. Egyszer aztán utoljára jött: valami távoli zárdába került, kékruhás kis prepának. Anna csak formaképen emlitette neki, hogy mikor visszatér, mutassa meg magát nagyleányságában. Az olajág fétiskultusza letünt, ahogy a házaspár romantikus szerelme külsőségtelen szentséggé mélyült. És hulltak az évek.

Egy koranyári délután Anna a kertrenyiló verandán olvasott. Kékruhás, nyulánk leány jött fel az uton, kicsit félszegül köszönt, és hirtelen szint váltott. A Reisch leányka volt, diplomáját hozta megmutatni. Anna elbeszélgetett vele a négy zárdai esztendőről, aztán meghivta másnapra uzsonnára...

A tegnapi kék dresszben jött el és csak mikor letette a rontó egyensapkát, köpenyt, tünt elő különösszép, rozsdára barnult haja, döbbentően fehér bőrszine. Mig Anna terittetett, Frigyes sétára ment Rikivel és megmutatta neki a kert csodáját, egy másfélméteres, halvány máglyakint pompálló Yuccát. A férfi derüs örömöt érzett, mikor a leányka világoszöld szeme sötétre tágult a csodálkozástól.

Közben Annát vendég zavarta meg: férjének egy pesti barátja, kivel együtt volt az akadémián. A vendég és Anna alig egy pár szót váltottak, jóformán rá se eszméltek egymásra; Frigyes és Rike három rózsát hozott: egyet a kezében, kettőt az arcán.

Vidáman, zajosan ültek uzsonnához. A barátot felhangolta a meleg és gazdag környezet.

- Barátom, ujjongott, te vagy a legboldogabb ember a világon! Ilyen fiatal és szép feleséged van, és ilyen fiatal és szép anyád!

Este Frigyes nagyon gyöngéd volt szerelmében. Anna minden remegésében megérezte a jótehetetlen szánalmat és ez fájt.

Nehány heti borongás szakadt Anna szivére. De lassan fölengedett ez. Rikével gyakran találkoztak, és jelentéktelen barátsággá zsugorodott az első meleg kapcsolódás. Legalább Annánál, ki nem igen vette számba, hogy Frigyes olykor egyedül is elsétált a gyermekkel a ligetbe.

Azonban közbejött valami. Egyszer Anna egy ligetbeli padon üldögélt férjével. Egy könyvről beszélt neki, és hirtelen ráébredt, hogy Frigyes másra figyel. Rike jött szembe, nagyon könnyü kék nyári köntösben, haja kibontva, kezében királyipálca egyenes, sötétlila erdeililiom. Anna, ki azt a képét tette el tudatába, mikor legelőször jött fel idén a veranda lépcsőjén, alig ismert reá. Erdei tündérnek tünt, és feje fölemeltségében volt valami, ami az asszonyt megdöbbentette. A félszeg gyermek erejetudó nővé vált benne néhány hét alatt. Honnan e csoda? Anna Frigyes felragyogó tekintetébe nézett és elhallgatott, mint a megpattant óra.

Ezidőben Frigyes nagyon finom volt és alázatos, hozzá mélyen komoly. Annát mindez nem nyugtatta meg. Kéztördelő gyötrelemek után másnap utánalopózott a fiatalok közös sétájának. De csak egyet látott: hogy fiatalon, büntudatlanul beszélgetnek és hogy soha senki olyan szépen még nem illett össze, mint ez a két nagyon szép, fiatal emberi teremtés, ott, Istennek árnyaló zöld tenyerei alatt.

Mégis: messziről követte őket. Mikor a ligetentuli, fávalszegett sétautra tértek, maga áthágott egy venyigekeritést, és az ut felett, a szőlők mentében követte őket. Szegesdrótokat, hágópadokat kellett átlépnie, harisnyáját felhasitotta, itt-ott vére cseppent el a virágos füre. Az ut mellett padok szóródtak, egyiken megültek Frigyes és Rike. Anna egy szénaboglyához támaszkodott. Minden szavuk elért hozzáig. Szomorubbat, mocsoktalanabbat nem hallhatott annál, amit hallott. Frigyes komolyan könyörgött Rikének, hogy csak a zárdát ne emlegesse. Rike torkában könnyek gurguláztak, ki is pottyantak azután. Frigyes önkénytelen akarta letörülni a gyermek kezefejére hullott cseppeket.

- Adjon kezet Rike. Nem bün. Nem fogjuk látni egymást többet, és magának nem szabad haragudnia rám. Én Annát soha meg nem szomorithatom..... sem maga, Rike.

Rike nem felelt, csak engedelmesen, igenelve bólintott. Közben egyik sebes könnye megkergette a másikat az arcán.

Anna kimondhatatlanul megalázva roskadozott haza. Nem zavarta percre se az egész nap halálsápadt Frigyest. Nem zavarta aztán se, mikor Frigyes helyét nem lelve ődöngött a házban.

Nehány nap mult, Anna rendezett, irt, számadatlan utakat tett. Bizonyos, hogy ezekben a napokban került toalettasztala fiókjába a pirositó. A fegyver, amiről anyósa azt jósolta, hogy utolsó menedéke lesz keserves asszonyi harcában a szemöldökfestővel, álfürtökkel egyetemben. Majd... most.

Tiz napig pirositotta magát Anna. A tizenegyedik éjszaka nem feküdt le. Nehéz éjszakája volt. Hajnalban belopózott férje szobájába. Frigyes nyugtalanul, az ágyon keresztbevetődve aludt. Szép hajkalászai szétszóródtak a párnán, egy párna lecsüggött az ágy párkányán. Szétkapcsolódott ingéből kidomborodott csodálatos nyaka, melyre Anna nem tudott tántorodás nélkül nézni soha. Lábujjhegyen osont az ágyig, ajkát odatartotta Frigyesé fölé. Pár pillanatig - méznehéz, méregnehéz pillanatig - csókoltatta magát a férfiból áradó fiatal, forró élettel. Néhány nagy könnye vegyült el a haj sápadt aranya között. Frigyes felébredt. Lelke pillanatra elvesztette az idő talaját, Annáé volt e percben, egészen, számlálatlan örömök társultak az ily órán, igy ébredéshez... Töretlenül ragyogott fel asszonyához, tudatlanul adott neki ajándékot, mindentfelérőt.

Mélységes hála töltődött ki Annában. Ugy maradt, mig a finoman árnyalt, kékhamvas szemhéj kioltotta a tüzet, mely fölött utoljára melegedett. Megnyulva, sápadottan, ragyogón imbolygott a küszöbön egy percig, ahogy a haldokló láng szokott, ahogy bolygótüz, mielőtt tovairamlana.

Fuldokló fájdalmu napok szakadtak Frigyes fejére. Velejét aszitó, meddő kutatások hónapjai után egy álomtalan éjszaka ütött beléje az emlék:

...Széditő robogás, mely alatt nászának emlékei, sirból kikelő szép, ijesztő halottak kavarogták körül.

Tikkadt, nehézillatu nyárestén feszegette a követ. Nem jött. Összetörte. Két irás volt alatta: egy régi és egy uj. Állkapcsa össze-összecsattant, mig az elsőt kibontotta. Sárgára halványult, vérrel irott eskü:

"Én, Tatros Anna, esküszöm az élő Istenre, hogy az első pillanatban, melyben megérzem, hogy uram nélkülem boldogabb lenne, el fogok tünni életéből. Isten engem ugy segéljen, ámen." Alatta: Frigyes.

"Mosolyogj, hogy folytatom a hajdani romantikát és ide rejtem második levelemet. De előbb olvasnod kell az elsőt, hogy a másodikat megértsed. Tudnod kell eskümről, az én igazi esküvőmről. Állok eskümnek, bárha későn. Gyenge voltam. Nem akkor jöttem el tőled, mikor órám ütött. Ne vess meg engem ugy érte, ahogy én megvetettem magamat nálad létem utolsó éjjelén. El kellett volna jönnöm, mielőtt szerelmem szeplőtelenségét utánad való leskedéssel mocskoltam volna be. De még mindig eléggé siettem ahhoz, hogy keserü, egymásiránti igazságtalanságokat kikerüljek. Mert nekem ép ugy jogom lenne szemedre hányni megtántorodásodat, mint neked: megtántorodni. Két igazságból egyiknek bukni kell és a tied az erősebb; előbb-utóbb győzne. Reménytelen harcba minek vinni az enyémet: sárba hurcolni fehér szerelmemet?

Érts meg: miért irok. Tudnod kell: szivemben nincs egyetlen hangja a keserüségnek. Ki voltam én előtted? Szegény, szomoru, időtöltött, életenkivüli leány. És te felhoztad a napot nekem, feljöttél magad, mint a nap. Megismertem veled az angyalok örömeit. Vajjon rádöbbentél te is utolsó közös napjainkban arra, amit tiz esztendőn át mindenki minden tekintetében rámvetett: hogy hogyan mertem! Te, aki tudtad, azt is, milyen rezdületlen magamnekiadással vettem fel mindig szerelmedet... Nem villant át soha rajtad; hogy nincs lelkiismeretem? Most már tudod, hogy volt, hogy sohasem tudtalak örökké magaménak.

Nem mondhatom meg: hová megyek. Ha azt irnám, meghalok, elvenném a nyugtod. Ha azt: csak elmegyek utadból, keresnél, tudom, halálig. Olyan egy, ki imádkozik a boldogságodért: (mert könyörgöm, legyetek boldogok) üdvezült, vagy hervadó szegény asszony. Köszönöm, hogy mikor utoljára szemembe néztél, ugy néztél, mint szerelmünk első hajnalának ébredésén. Ez több volt, mint életemtől számitottam, rámcseppenő csepp a tuláradó örök malasztból. - Szerettelek volna megszólitani levelem élén. De hogyan?... Olajfám, rövid, ölembehullt üdvöm, szőke békességem?? Hidd el, nincs szó...

Az olajfa jegyében: békével válok tőled. Köszönöm neked és Istenemnek, hogy vagy, hogy voltál nekem... Kimondhatatlan hálával, szerelemmel köszöntlek:

Öreganyám két Dobokai Druzsiannát emlegetett. Az egyik fiatalon halt el, a második - az első emlékére örökbefogadott gyermek - jószerencsét csinált, szép családja volt, nagy kort ért el. Az elsőnek története itt kezdődik:

...Köhécsel, ásit, a kulcsai csörömpölnek - ugy bujik elő az egyházfi a papilak alatti pincelakásból. Nyersül cserszen a nedves homok léptei alatt, mig a templomig ér, mely, mintha a lakók erős, egybetömörült lelke volna: uralkodik a körbefutó torha bástyákon, és azokon tulnan a város földszintes, itt-ott még a forradalom óta rombadöntött házain. A hüvösárnyéku, rózsaszinnapverésü korareggelbe halkan beleciterázó verebek hirtelen megbicsaklanak a muzsikában ugy, mint a kulcs a fonnyadt öreg kezében; a vár öblös boltives kaputorkán át kemény fiatal lépésekkel nagyon deli urfi dobog előre, kezében krémszinü selyempapirba göngyölt titok. Szinte félretolja az öreget, szinte felszakitja az öreg templomajtót, aztán eltünik a csillogó pillérek között, arra, ahol az urasztala lehet. Az egyházfi utána akar kandikálni, orra előtt sunyian surran be egy hórihorgas, pulykatojásképü nebuló, vargainas féle, ki ugyancsak cepel valami ujságpapirba csavart bokrétát. Pillanat és ujra jön valaki. Ez pirulva, szépen megistálja az egyházfit, hogy beléphessen mereven kötött kerek virágcsokrával a templom hajnalias fehérségébe. Darócruhás, székely szolgadiák.

Most már zömök reppenéssel riadnak szét a templom pilléreiről a verébfelhők. Seregben érkeznek a diákocskák, inasok, béresfiuk; kezükben széttanult, nemzedékeken át szálló káté. Siketitően kong az oktatásra hivó hang felettük, s mig egyesek tétován ácsorognak, fontoskodva tanakodnak, a sápadtabbja a torony körül félkört járva magolja:

- Mózes ötköny-vét az - ó testámen-tomban. Józsué a - birák - s Ruth követik - nyomban.

Hajadonfős kicsicselédek pironkodnak befelé a várba. Polgárleányok fejkendő alól dühös pillantásokat vetnek a "kisasszonyt" sugó diákok felé. Kalapos, fehérstrimflis uri kisasszonyok begyesen lépegetnek végig a diákok sorfala között, se jobbra, se balra nem néznek, és mégis elpirulnak, mikor épen "előtte" haladnak el. A deliszép urfi mint két égő gyertya, olyan szemmel kémel a templomajtó mellől a kaputorokba.

Az egyházfi célzást tesz, hogy a tiszteletes ur, a város nagypapja már megfrustukolt. A suhancsereg befelé tolakodik és leül, szembe a lányok padjával, az urasztala köré.

Begyes kis szőke lány topog végig a kőpadlaton. A fiuk feszülten ügyelik. Most ér a helyére és hányavetin furakodik be a padba. Megpillantja maga előtt az ujságpapirba göngyölt valamit. Elfintoritja arcát, de mintha ezzel örömét leplezné. Bontja... A pulykatojásképü suhanc pokolian vigyorog...

Fehérruhás, magas hajadon jő a padok között, büszke tartásának ellenemond kissé lehajtott feje, földre szögezett tekintete. A deliszép urfi arcán a barnaságba biborcsóvák gyulladnak. A leány most lép be a padjába, és riadtan bámul a krémszinü csomagra, mely mellett a tarka mezei csokor is ott szerénykedik. Hirtelen felnéz - talán Istenre akart - de tekintete megakad féluton, az égő gyertyaként lobogó két szemben...

Hahota. A hegyes kis szőke dühösen csapja ki a földre a csomagjából kiforduló csalánpukétát. (Szokása kikosarozni a tánciskolában az ágrólszakadt diákokat, és padján felejteni a mesterinasok virágait.) Ki ezen mulat, ki a fehérruhás hajadon döbbenetét lesi, kit az a cseresznyecsokréta izgat, ami zsinóron ereszkedik alá a karzatról egy jóképü polgárleány elé. Valami régkonfirmált diáktól.

Egyszerre mindenki vasárnapi arcot csinál. A szolgálók padba sülyesztik zsebkendőbe fogott majoranna bokrétáikat. Szétnyilnak a káték. Az öreg pap a szószékre csoszog. Megy a káté, ki darálja, ki páthosszal szavalja, ki nyekergeti...

Az urfi nyiltan a papra pillant, aztán a legsugárabb, legszendébb hajadonra. Hangosan, pathetikusan szavalja, egyenest a lánynak: Én vagyok a te urad Istened... rajtam kivül más Isteneid ne legyenek!

A leány megrezzen és hirtelen földreesik padjáról a tarka mezei bokréta. Megriadt az igétől? Vagy gonosz varázslat szelét érezte meg? A darócruhás szolgadiák holthalványan nézi, hogy a deliszép urfi szemében hogy vet lobbokat a gyertyafény... És az ő nagygonddal, hajnalban szedett csokra lent hever a kisasszony lábánál... Jaj. Most meg is taposta tudatlanul. Megtaposta, mert a tiszteletes ur a leányokra tért:

A fehér leányzó felemelkedik. Szeme riadtan szegődik továbbra is a selyempapir csomagra, ami oly nagy és olyan törékeny valamit rejt, hogy nem merte padba gyömöszölni.

- Szeresd a te Urad Istenedet teljes szivedből, teljes lelkedből és minden... erődből...

A leány itt elhalkul. Homloka elfehérül, szinte világit. De miért, Istenem, miért? Azért a merésznél is több tekintetért, amellyel Zsiga gróf a feleletét igenelte? Szerencse, hogy a pap kisegiti és egy tepsiképü szolgálót hiv fel:

...Káté végeztével másnapokon nagy volt a sietés. A kicsi cselédeket reggeli edénymosogatás, a kisasszonyok egynémelyikét a varróiskola, másikát szigoru édesanya várta, a diákokért már bolond csetepátét csapott a kollégium csengettyüje.

Simonfay Zsiga gróf kilépett a templomajtó előtt sorfalat álló diákok közül, szorosan Dobokai Druzsiánna mellé. Nem várta a beleegyező bólintást. Ügyesen, simán, terelte aztán a nagy zavarban lévő hajadont a széles Magyarutca felé, honnan kerülővel, az allén át lehetett hazajutniok.

Udvariasan köszönt el Druzsiánna elmaradozó barátnéitől. Végre az álléban voltak, csak ketten. Mert nem igen sétált benne szinte soha, senki. Minek? Uri embernek szőlője van, oda megy levegőzni. Akinek nincs, az csak nem fogja ott mutogatni a szegénységét?

- Druzsiánna kisasszony, kegyed tekintetére se méltatta a virágaimat. De mindegy. Fontosabb nekem az, hogy kegyedet ma szomorunak látom. Mi oka volna rá?

A gróf megállott és erőst a leány szemébe nézett. Jaj, ha most valaki ezt látná! Kicsi fuvásra milyen nagy szél kerekednék!

Épen most fordult be pedig az álléba Vesmás Gáspárné, ki keresztanyja Druzsiánnának.

- Na, hova, hova? Konfirmációról? Persze, jót tesz a séta! Te ugyis sápadt vagy, violám. Hát abban a papirban mit szégyelsz ugy tőlem? Addsza csak... Jé, beh szép? Na, ezt itt nem kapálták! A gyors kocsi hozta.

Belemosolygott szélesen a gróf szemébe. Közben megcsipte Druzsiánna karját, hogy az értsen.

- Te gyermek, a szalagod egy helyt fel van pattanva. Gróf ur, kérem, menjen egy kicsit előre. Van nálam egy dajkatü. - Te szegény bogár, te. Nálatok voltam, egy kis aszalt veresszőlőért, báránybecsinálthoz. (Szokása volt a legképtelenebb dolgokért beállitani, csak, hogy körülszimatolhasson mindenütt egy kis pletykamagért, amiből terebély fákat növesztett.) Ne ellenkezz velem, hanem kisérjétek vissza hozzámig. Aztán bejössz és nálam hagyod a pukétát. Gróf ur! Parancsoljon jönni. Most pedig hazakisérnek engem.

A két fiatal közre vette Vesmásné Csont Apollónia asszonyságot, ki szinte nekipirult, hogy ilyen izgalmas ügy vetélőjét kaphatta kézbe.

- Menjetek csak balfelől, egymás mellett. Nem állok én karónak két rózsafa közé. Hát bizony lelkeim, szép idő is az, amikor az ember konfirmálni jár. Én is ott ismerkedtem meg Gáspárommal, isten nyugosztalja.

Vesmásné tovább, folyton beszélt, mintha nem érezné, hogy az első kipattant szikra égeti a fiatalokat. Pedig hogy égetett az a szikra. Tüzén keresztül Druzsiánna csak fojtva érezte nagy, nagy félelmét szive fenekén. A gróf a kapunál kezet csókolt Vesmásnénak, époly alázattal, ahogy főuri dámáknak szokás. Tudta, ó, hol, mit, hogyan kell...

Csont Apollónia karba ölelte a leánykát. Nagy érdeklődéssel és valami gyöngédséggel szemében nézett.

- Anyád vár. Azért tanácsos a tearózsákat - tearózsa most, április végén! - itthagyni nálam.

- Na. Nem kell félni. Menj csak szépen haza. Aztán mondd azt, hogy mostanig nálam voltál, mert látni akartad a zsurnált. S vártál, amig hazajöttem. Végre is a keresztanyád vagyok, s becsületes asszony. Nem is tudom, mit félt ugy a gróftól. Annak a botra faragott szikulusnak szánna... Hogy hijják? Bajka? Hisz az jobbágyfiu lehet... Na, előttem székre se ülne, nem hogy a drága léányomat neki elprédáljam! Nem tudom én, vak a te anyád, nem látja, milyen szép vagy? Aztán a Dobokaiak lófő nemzetség, a százesztendős pikszidárius asszony se merne elődbe vágtatni az urvacsoránál... A székelyeknél a lófőleány grófkisasszony számba megy...

- Na, na. Most indulj már haza. A virágot majd elgondozom... Tearózsa! Ez csak más, mint a Bajka Mózsa utilapuval keritett kakukkfü pukétái!

Druzsiánna ráhajolt a virágra, felitta illatukat, mint sziverősitőt. Erősen fel kellett idézni a drága jó szagot, hogy özvegy anyja küszöbén át merjen lépni, óvatosan tette be a nehéz tölgy kaput, még egy-két pillanatot adott magának.

A keskeny bolthajtásokkal átivelt, észkos udvaron, a kővel keritett gruppokban császárszakállak nyitogatták első zsengéiket. A futóka bukfencet vetett a téglaboltokról, s a portuláka rikitó szőnyege a tornácig terült. Itt oly emberek laktak, akik el nem tapostak semmit.

Druzsiánna kilincsig ért. Az anya - féligősz, de nem nagyon idős, talpig gyászt viselő asszony - összeráncolt homlokkal fogadta:

Ebben a hangban volt valami az itélkező örökbiró mindentudó szigorából. Ennek nem lehetett hazudni...

- Nem nézem én, hogy maholnap pártás leány vagy. Azt hiszed, nem tudom, ki szokott templomból hazakisérni? Te... te szerencsétlen! Ugyan mi jóvégre vezet mindez? Kutya kutyával s macska macskával, mondta szegény apám, az efélére! Már az sem tetszett nekem... mikor Zéfi grófné a Máriskó kontesz kedvéért tánciskolát rendezett!! Hivott volna akkor is magukhoz valókat a vidékről, s nem egyszerü nemesleányokat! De persze fösvény s azoknak szállást kellett volna hogy adjon éjszakára! Most aztán nem tud ellenni tőled az a léhütő grófi kócifer! Hogy is nem szégyelli pelyhező szakállal konfirmálni! Ha eddig megvolt istentelenül, mit jut épen az idén eszébe!... Jó is, hogy vége lesz már ennek a... Uram bocsáss meg! Hogy az én leányom épen a konfirmációja alkalmával legyen szóbeszéd tárgyává! Meg nem szenvedem, hogy mégegyszer végig cégéreztesd magadat vele az utcákon! Mondd meg neki: gróf ur, én szegény leány vagyok, mégcsak férfirokonaim sincsenek, akik megvédhetnének a világ szája ellen! Ha igazi férfi, elmegy előlem!

Mind nagyobb méregbe hozta magát. És épen, mert leánya fejlehajtva rebegett előtte, épen mert néma volt, és kimondhatatlanul gyámoltalan. Virágnyi, madárnyi, akiken áttapos a vihar: szirmuk, szárnyuk ellenállása gyengébb a lehelletnél.

Romlatag kőfalakon, templomcseréppel bordázott bástyatetőkön lilaszinü parádét vont a borostyán, és készült, készült a parádé egyre még. Öles székely legények vállukon hordták a kidöntött növendék-fákat, és állét vertek belőle várkaputól templomig. Bent fürge fiuk cserfalevélgirlandokat huztak át a karzatok között, padokba verődve koronát-koszorut kötöttek a lányok. Soha máskor ilyen csacskaságot nem látott a fehér templomhajó. Az volt a legény, aki az orgona tetejére mászott, hogy bokrétákat tüzdeljen a legfelső sipokra. Bajka Mózsa a tornyon át a padlásra merészkedett, hogy zsinóron engedje le a koronát az urasztala fölé. Meghal az anyja, ha most meglátná. Zsiga gróf kacagva nézett a széditő magas padláslyukból lekandikáló vasfejüre.

- Én a jobb részt választom és kegyed lábához ülök, segiteni. Ugy sem tudtam mostanában soha hazakisérni, eltünt mindig, mint hamupipőke. Nem tudom, valamikor szokásban volt - a história professzor mondta - hogy a templomba menekülők sértetlenek voltak. Hát ilyenképen vagyunk mi most ketten... itt biztonságban vagyon a szivünk.

Druzsiánna már az első szóknál megrázta a fejét. De különös volt, nem mert az urfi blaszfémiás beszédeire tiltakozni. Valami babonás, félelmetes erő volt abban, hogy az Irás szavaival varrt himet szerelmükre.

A gróf sorban adogatta fel a virágkosárból Druzsiánna keze alá a vérpiros bazsarózsákat. Hogy tudta adni a virágot, milyen szépen, ábrándos tüzben pillantott fel velük együtt, mintha mindegyikben az ő teljes, biborpiros szivét nyujtaná hódoló áldozat gyanánt.

Mikor a nap már kései, elnyuló aranynézésekkel sepert végig a templom virágba, lombba mártott, szinte sötétitett falain, az öreg pap is becsoszogott, hogy utánanézzen a pompának. Nó, meg hogy "beitassa" velük a holnapi ünnepség rendjét. Nagy versengés folyt ugyanis a leányzók között, ki hányadikul üljön a sorban. Sirás, összeveszés is volt már emiatt, és Kézdi Polixéna el volt szánva, hogy ölébe ül Krizbai Cécinek, majd elhuzódik az eggyel lejjebb, ha a mollruhája ropog! - Mások hajnali felkelést, az egyházfi megkerülgetését tervezték...

- Hát édes gyermekeim. Egyet majd elfelejtettem. (Pedig napok óta töprengett, hogyan adja be ezt némely aspiránsoknak.) Figyeljetek csak ide. Hogy kiket fogok megáldani. Hát fiaim, ti ugyan tudjátok, hogy Isten áldása mindnyájatokra egykép kitöltődik. Épen azért mindegy, hogy kinek a fejére teszem a kezemet. De mégis, a rend s az illendőség ugy kivánja, hogy megmondjam. Kettő vagyon itt, ki idejénél fogva első lehet köztetek. Mert tanulásban mind igen derékul viseltétek magatokat... De ugy gondolom, nem tartjátok méltatlannak az elsőségre Simonfay Zsiga gróf urfit, és Dobokai Druzsiánna kisasszonyt... Simonfay gróf, ugye, méltóságod tizenhét és fél esztendőket töltött be, ...Druzsiánna, téged én kereszteltelek, tudom most multál tizenhat. Nó lám, most már nem baj, hogy két esztendeig betegeskedtél. Legalább egy gróffal együtt áldalak meg. De kegyelmed gróf ur, mért késett annyira a jóban? A filózófia klasszist járja már, ha jól tudom?

- Anyám asszony igen kegyes és azt tartja, nem szabad zölden venni fel az első urvacsorát. Apámuram freidenker, ő nem törődött vele...

A pap összeráncolta a homlokát. Az öreg Simonfay Mihály gróf istentelen hirében állott, Voltaire volt az orákuluma. Épen azért kell bő áldásnak szakadni a fiára, hogy tartson, hasson jó időkre...

Azon az éjjelen a friss lombok fanyar illata megédesült a napnyi pompázásra lekaszált tavaszi virágok lehelletétől. Nehéz ünnepi balzsam keveredett ebből. S a sok virág: mintha a falak magukból virágozták volna ki, hogy egy szüzi nász örömére csodát tegyenek. És ők ketten, a templom főhelyén, szemben az ünnepiruhás, ünnepi arcu tömeggel, virágfelhők és álomfelhők közepette... Druzsiánna nem tudta mennyei vagy földi malaszttal feszül patyolatdereka alatt ujjongó szive. Összeforrt a két üdvösség, és elragadta valami fehér extázisba. Angyalnál tündökletesebb és alázatosabb volt, mikor az áldásért a mohába vont földre térdepelt... Csak a pap állt közöttük, jobbkeze a gróf, balja a Druzsiánna fején. Az áldás hosszu volt akár egy esketési beszéd. Hogyne. Jobbkézt az első padban ott ült Simonfay Józéfa, Mihály gróf vénkisasszony nagynénje, ki az ekklézsiának is gyüjt. Elfáradt a jó öreg nagypap, s ahogy mindjobban ránehezedett a két fiatal főre, összehajtotta azokat, hogy szinte érintették már egymást, és egybecsókolt arcuk tüzének lehellete.

Bün volt? Mikor ismét helyükön ültek, Druzsiánna szeme anyja szigoru, kisirt tekintetével találkozott... Mert anyja mindig sirt a templomban. Szülőit siratta: apját martalócok döfték át negyvenkilencben, anyja belesorvadt a bánatba. Urát siratta, a kollégium inspektorát, kit vadorzók ütöttek le a "Csókolók"-nál, messzi, havasi, irdatlan erdőben, és fiát, kit a Maros mindenesztendős pogányáldozatául szánt a sors. Igy voltak az ő örömünnepeik is könnyesek. Vagy most még egyébért is hullott az anya könnye?

Druzsiánnában zürzavaros érzéseket vert fel az anya komorsága, hogy elrepitette szemét másfelé, és akkor Pólika nénit látta, sugárzó arccal, megelégedetten. Fiatal szive öntudatlanul talált enyhet a mosolygó arcban, mint a napra forduló virág a verőfényben.

Pólika néni ötször változtatott helyet a templomban, mig olyat talált, ahonnan mindent kellőképen szemügyre vehetett. Közben kétszer csaknem összeveszett a polgárasszonyokkal, kiket ősi helyükre, hátrább tessékelt. (Nézd az orcátlanjait, hova nem furakodnának!) Végre most félig ölében ült egy fiatal asszonykának, akitől csak egy ujjhegyni helyet kért.

Ünnepség után a nép a Magyarutcára ömlött ki a várból. Szép, talpig fehér lányok: kezükben imakönyv, csipkezsebkendő, amivel az első szent bor után száritották meg fiatal ajkukat, - és a kegyes mondásokkal telenyomtatott emléklap. Szemlesütve lépegettek anyjuk mellett, diákok csatlakoztak hozzájuk, ugy sétáltak fel és alá a macskafejes járdán, vaskosaras földszinti házak, még a perzselés nyomait mutató romok előtt. Dobokainé, bár a legbüszkébb anya lehetett, egyetlenben egyszer ment csak végig az utcán. Leányával és Zsiga gróffal közrevétette magát, és ünnepélyesen komor maradt. Mint vasfalon kellett volna megtörnie rajta a fiatalok tüzének. De Simonfay gróf, mig elkérte Druzsiánna emléklapját, megérintette a leány kezét.

- Örvendj ifju a te ifjuságodnak... olvasta. Nekem a tiszteletes ur ezt az igét mondta a kenyérhez. Szép ige, de nem nézik jó szemmel, ha az ember követi.

- Az igének folytatása van, mely óva int a meg nem engedett örömtől, mert egyszer számonkérik örömeinket, szólt az anya kicsit élesen.

- Igen...? Nem ismerem a folytatást, nem vagyok eléggé jártas az Irásban. De amit tudok, az már nagyon sokat mond nekem... És mely igéket mondta kegyednek a pap, Druzsiánna kisasszony?

A leány remegve figyelt a beszédre. Félt, hogy a gróf megbotránkoztatja anyját, az pedig megsérti a grófot. Most végigpillantott sajátmaga makulátlan fehérbe öltözött alakján.

Hirtelen elhallgatott a gróf és azt kérdezte, le fogja-e vétetni magát Druzsiánna kisasszony?

- Menjünk is a fotográfushoz, kapott az anya a szón, mert ugy is volt a terve, hogy leánya életének e legszebb ünnepéből emlék maradjon fenn. De a gróf beszédei után semmi kedve se volt már, bár egy szót se ejtett szemrehányásfélét, mig haza nem értek. A középső házba nyitva, a házi font-szőtt teritős ágyak, a lábas óra halk tipegése, s a fehérnemüs sifonerekben hervadó levendula hiába küldött békét feléjük, még Druzsiánna tengelicéje is hasztalan üdvözölte vidám sikongással őket, az anya Kálvin aszkéta arcába tekintett, és szigoruan kezdte:

- Druzsiánna. Rémitő dolgot tapasztaltam máma. Már a templomban láttam, hogy minden igaz, amit beszélnek. De azt még se hittem, hogy annyira légy vele, hogy a kezedet merje érinteni. Mit engedtél meg neki, hogy igy konfidenskedik, és még előttem se modesztálja magát?

- Ami történik, azért mindig a leány felelős! Ha megőrzöd a méltóságodat, ő se mer tolakodni! S ha léhaság történik, mint ahogy láttam, annak csak te vagy az oka!

Druzsiánna sirni kezdett. Sirása büntudatos szinben mutatta, és az anya még szigorubban kezdte magyarázni az ősi, kegyetlenségig puritán elveket, amelyeknek szigorában nőttek fel a familia leányai évszázadok óta. Már tudniillik a Dobokainé családjában, mert csak ő volt itt "trunkus", az apa beszármazott Szikuliából.

Az áldozócsütörtöki csodaszép hangulat fekete keserüségbe fult. A pompás kis ebédből Druzsiánna semmit, az anya majdnem semmit se evett. A délután szótlan szürkeségben telt el. Druzsiánnának fájt a feje, és a kanapéra dőlt. Templomba se mehetett, ahogy illett volna urvacsora után.

Még szomorubb napok következtek. Nem kellett többet korareggel a templomba járni. Az anya örvendett ezen, és azon volt, hogy okos szavakkal lohassza a tüzet. Hiába hallotta a parasztbabonát: hogy az égből dobott tüzeket eső el nem oltja. Soha se hitt a babonában.

- Szamárság az egész. Minden csak az idő és a lelkierő kérdése. Át kell esni a keserüségen.

Druzsiánna szerelme pedig, mint a szentek mellett égő mécs olaja, nem fogyott, hanem magamagából gyarapodott. S amikép gyarapodott az olaj s a tüz, apadt az edény, sápadozott, vékonyult a leányzó. Gyakorta ült keresztülkötött fejjel a dobráma meg a recepárna mellé, mig az anya a tüzhely előtt sebesen pergette a rokkát, és zsoltárokat énekelt, vagy azt a találót, keserveset:

És mégis: Druzsiánna imádkozva kérte az Urat, hogy ne fusson az idő, bár semmi jót nem adott a jelen. De legalább tudta, hogy itt van, a városon van az, akiért eped. Hanem ha julius elejére fordul... Simonfája kastélya, és aztán Leyda városa... mint delejtü a csillag felé, fog arra huzni az ő sóhajainak csapata...

Nem is volt már ez szerelem, valami nagy betegség volt, ugy fájt és ugy hervasztott, valami lázféle, aminek nincs és nem is szabad hogy legyen orvossága.

Régebb se voltak utcakati fajtáju népek, most épen sehova se jártak. Druzsiánna csak vasárnap, a templomba, ahol nem illett szemetemelni a karzaton ülő diákságra. Az anya néha a temetőbe járt ki. Leányát kiméletből nem vitte a hegy miatt. Ilyenkor Druzsiánna lelkéből kisirhatta magát. Egyszer, mikor a legjavában sirdogált, valaki szépen reáborult.

- Ne sirj hát, na. Mindjárt nem sirsz, csak halld meg, mit mondok. Zsiga gróf tegnap nálam tette tiszteletét... Azaz, hogy láttam elmenni az ablakom alatt. Te, olyan volt az epekedéstől, mint egy váltott. Megszólitottam. Miért ne? Tudom, hogy az emberek menekülnek a megszólitásaimtól. Hogy azt beszélik, hogy minden évben ujra kell huzatnom a könyöklő párnákat az ablakfámon. Bánom is én! Nem is laknám én ilyen félreeső csendes helyt, mint ez a ti kolégyom-utcátok! Bizony jó mindent tudni, mindent látni! Meglátod azt most te is! Szóval, megszólitottam Zsiga grófot. Aztán bánom is én a hirnevemet, mikor fiatal szivek bajáról van szó. Nagyon hálás volt, aztán kétszer is kezetcsókolt. Hiába, csak a mágnások tudják, mit kiván az uri módi. Mondja sokszor a kosztadónéja, Firtos professzorné, hogy milyen urias tempói vannak! Szóval hát kifaggattam, és mondhatom neked, meg van az háborodva érted. Na, ugyé, már gyógyulsz, eszem a szivedet!

- Mosolyogj hát bubám, mert bizonyisten szebb vagy akkor, mint egy pápista szentkép. De aztán meg ne szakadj az örömtől, ha a többit hallod! Megigértem ugyanis a grófnak, hogy összehozlak titeket. (Érezte, hogyan kezd reszketni a lány.) Holnap délutánra kérezz át hozzám. Nálam van egy divatzsurnál, most már igazán. Pattantyusnénak, annak a gazdag örménynének hozta a gyorskocsi. Anyádat ez ugysem érdekli, ő fumigálja a divatot. Pedig milyen rájfrahuzott szoknyák jönnek be... Ekkorák né, mint egy hordó...

Druzsiánna oda se figyelt. Nagy tétovában volt. Hirtelen szomoruan, mintegy tagadóan nézett az asszonyra.

- Mi az, hát félsz? tért magához a keresztanya szemléletes divatelőadásából.

- Ahá! Nehogy azt hidd, hogy megsértődöm. Tudom, mi a hirem. Husvét ünnepszombatja fejibe a diákok táblát szegeztek a kapumra: "Itt lakik a város szája." Tudom én, hogy sokat jár a szám, de először is, csak jóindulatuan beszélek. Másodszor mindig igazat mondok. S aztán, aki sokat beszél, az legjobban el tud titkolni valamit. Ha é n n e m m o n d o m el, hogy nálam találkoztok, megesküszik rá mindenki, hogy nem találkoztok. Majd azt mondják, ha ki is szivárog valami: Ugyan! Vesmásné rég elkofálta volna, ha ugy volna! Én pedig ne legyek becsületes asszony, ha elárullak!

Ettől az órától kezdve Druzsiánna elkezdett sugározni. A titkos boldogság a legjobb szer: gyógyszer, szépitőszer egyben. A leányzó csöndes volt, szorgalmatos, engedelmes, és néha énekelt. Különös énekhangja volt, valami fájdalom remegett benne, mint a pattanni készülő hurban.

És elfutott az idő. A rózsalevelekként hulló tavaszi napok. Mikor Druzsiánna mindennap átment Pólika nénihez, akinek ősi kertje kissé felhagyott volt és gizgazos, mint az ablakban sokat könyöklő fehérnépeké. De volt benne egy hátra, a kápolnadombra nyiló ajtó, amelyen - ha véletlenül vagy készakarva nyitva felejtődött - láttatlanul surranhatott be az arrafelé tanulgató diák, és volt benne sátoros kázsiával függönyzött filagória, benne gyeppad, és körül virágok, és lepkék, és tavasz, tavasz mindenfele. És Druzsiánna virult köztük, mint a tavasszal még kihajtó, magukat agyonvirágzó fák, akik elsorvadnak kánikulára.

A gróf szerelme gyönyörüség volt. Kisfaludy regéit érzékenyen hangsulyozva olvasta fel, és énekelt is néha, gitárhoz, hogy:

Pólika néninek még a Druzsiánnáénál is jobban égett az arca, mikor a szerelemnek ezt a magasztos megnyilatkozását látta. Ezenkivül Zsiga gróf értett a mindennap más szerelmi szókhoz, sohse látott virágfajtákból hozott pukétákat, tudott térdepelni, szendefényü szép szövétnek hivta Druzsiánnát, és a csókot a leány ruhaszegélyén kezdte... Mert Pólika néninek olykor vendégei jöttek, megaztán a könyöklőt se lehetett végkép elhanyagolni, és aztán ő nem ugy tartotta, mint Dobokainé, hogy a jegygyürüvel kell váltani az első csókot. Hadd örvendjenek egymásnak, hiszen az ilyen szerelem, mint a grófé, le nem lohadhat, és micsoda büszkesége volna neki, hogy ő csinált grófnét a keresztleányából. Végre is, már libapásztorleányt is vett el gróf feleségül, és Druzsiánna egy királyi trónra is méltó szépségében.

S a hol őrzött, hol nem őrzött fiatalokban az áhitatból lassan áhitozás támadt. Druzsiánna szerelme elterebélyesült, és lett az a nagy, egyetlen szerelem, mely mint szörnyü törvény olvasódik egynémely fejekre, csak maga lehet a maga orvossága, s nem fér bele a más sziveknek szabott medrekbe...

Nyár kezdte már forralni az ereket, utolszor kellett találkozni a kázsiafüggönyös filagóriában. Mert a négylovas, cimeres grófi batár megérkezett már Simonfájáról, az urfi után. Druzsiánna nem akart gondolni a holnapra. Addig, amig a gróf itt volt, egy könnycseppel, egy sóhajtással nem akarta csorbitani végtelen boldogságukat. Szinte öntudatlanul, minden szépségét, szerelmét e napra gyüjtötte. Titkon csodaszép két zsebruhára valót recélt, egyikbe könnyeit fogja sirni, másikat a grófnak adja. Fehér köntösét maga mosta, vasalta makulátlanra, gesztenyeszin haját balzsammal illatositotta. Még harisnyát is a konfirmációsat, a pávafark-rámflist huzta, pedig ki látja? De élete ez ünnepén tetőtől talpig habtiszta akart lenni.

- Minek ez a cifrálkodás szeredanap fejibe? Először illik kérezni, és aztán öltözni. Ma itthon ülsz. Le kell szedni az ecetrózsát. Maholnap elnyilik, s aztán nem lesz rózsavizünk.

Druzsiánna megtántorodott. Bár nem volt szokása kunyorálni, most esdekelni kezdett, és oly szivszakadva kérte anyját, hogy az, ki eleddig mit se gyanitott, magára eszmélt:

- Megérem, te nem Pólika nénédhez készültél? Megérem, cellengelni szoktatok ilyenkor a Magyarutcában? Csak már az Isten elvinné innen. ...Nem méssz s punktum.

Druzsiánna össze-vissza szurkálta a kezét, a rózsa szedésnél. Estére nem birt a lábán állani, kirázta a hideg. Éjszaka felkelt álmában, felöltözött s futni akart Pólika nénihez. Pár napig feküdt aztán, mint egy darab fa. Nem evett, nem beszélt. Mikor felkelt, nem vágyott ki sehová. Jött pedig öccsének halála évfordulója. S hogy, hogy nem, erre a napra marjult ki az anya bokája: kendermagért ment a hiuba, a tengelicének, és rosszul lépett le a grádicson.

- El fogsz menni a temetőbe. Valakinek kint kell lenni máma. Lassan méssz, hogy ki ne fáraszd magadat.

Druzsiánnának mindegy volt ez. Felvette fehér köntösét (pedig jaj, látni se kivánta) és piros rózsákat kötött koszoruba.

A temető magas hegyoldalban volt, forradalomkor kidöntött kétszáz sirkő volt a lépcső a tetőig. És az ő sirjok ott volt, legfelül, ahonnan szőlőkbe, erdővégekbe torkolt a temető.

A sirok össze-vissza voltak, a borostyán ligetekké nőtt felettük mintha titkolná, hogy elfeledték rég a kaszáltatást, diszitést. És sok család pusztult ki itten ágastól, gyökerestől nemrégen.

Már elmult rég a lilabolyhos tavasz, az akácból is csak valami hervadt, nehéz illat maradt. Zinniák rikitottak mindenfelé, de a nap az ő bőrlevelükön is kacagva csókolt; nem volt itt irgalom, a meredek, viztelen hegyre hordott virágoknak tavaszon tul el kellett aszni az első naptüzek után.

Druzsiánna megállott a tetőn és visszafordult. Szeme lassan megfényesült, mert az országutra látott, mely Simonfájára visz. Aztán lépett egynéhányat a zizzenő füben... hirtelen felsikoltott.

Mintha sirba akarná rántani, valaki térden ölelte. Valaki, aki a füben heverészett.

- Nem tudod? Nem gondolod? El se mentem. Bucsuzatlan, tőled! Nem, soha! Azzal a nappal tartoztál még nekem... nem is te tartoztál: az élet! Az Isten vagy a fátum! Szóval a batárt hazaküldtem a praeceptorral. Kimentem Körtövésre, a Zéfi tánt majorjába. Adtam a jó rokont, az öreg épen kint van, nehogy egy szem elvesszen az egresből... Apám se bánja, ha az öregnek gazsulirozok egy cseppet... Közben be-beszöktem a városba, hirt venni felőled... És vártam...

- Mire, kicsi kincs? A mai napra. Vesmásné megmondta, hogy ma vagy anyád őkigyelme, vagy te fogsz kijönni a sirhoz.

- Ne mondd ezt igy: ezért az egy napért... Ugy fáj... mintha... mintha te... nem örökre...

Odaértek. Druzsiánna belehuzta a koszorut a derékontört oszlopot ábrázoló sirkőbe. Ma volt a negyedik évforduló. Ma először nem sirt sirnál. Szárazon ragyogott a szeme. Mintha nem is volna itten. Leültek a sirmelletti padra. Druzsiánna pillanatokra a mélyen alant zsongó város tetőire, aztán a völgy messzenyuló képébe veszett. Az égperem végtelenében aranyporba hunyt a bübájos Marosmente, abba az aranysemmibe torkolt bele a simonfái országut... Milyen csoda történt azóta, hogy imént arra bámult... A gróf át akarta karolni az üdvösségbe veszett lányt.

- Azt hiszed? A szerelem a legfőbb vallás, csak a szerelem engedelmeskedik annak a törvénynek, hogy szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Csak a szerelmesünket szeretjük annyira... Nem?

Druzsiánna megrázta a fejét; közben megrózsállott és lesütötte a szemét.

- Á... jobban? Te gyönyörüségem, te! Tudd meg, hogy téged a templomban se volna bün...

Fölállott, előrehajolt, hogy a bokrok közt lelásson a sirkőgrádicsra. Bajka Mózsit látta, amint könyvébe veszve kapaszkodott fel a grádicson. Idejártak az eminensek tanulni, de ez lám, még nyáron is magol, miközben valami urficskák mellett praeceptorkodik. Hja, otthon nincs falat.

- Menj, bujj el... Istenem... ha meglátnak... egy asszony is... ha anyámnak...

Megfogta szorosan a leány kezét. Már kattogott a kő. Beszéd is errefoszlott...

Sebesen nyiltak, csapódtak körülöttük a bokrok. Olykor ugrani kellett át a sirokon, kidőlt köveken. Az utatnyitó urfi homlokát megcsapdosták a gallyak. Kezét véresre hasogatták a csipkebokrok.

De miért futottak még egyre? Valami kergette őket, de vajjon az emberek szemétől való félelem? Bizonyos: Druzsiánna, a napok óta heverő, bánatba, magaelengedésbe, reménytelenségbe zuhant most valami fiatal, forró életörömöt érzett: futni csapkodó cserjék között, lihegve, egy erős kezen...

A szőlőn tul bükkbe értek, annak is kétesztendős irtásába, hol hináros iszalagként gallyaztak magukból kusza bokrokat a kivágott törzsek. Óriási harangvirágok csengették feléjük a csend, a magánosság szimfóniáját.

Egyszerre Druzsiánna elbotlott, féltérdre esett. A szive nem birta már, meg egy inda is keresztül feküdt az utján. A gróf gyengéden fel akarta emelni.

- Ugy elfáradtam... pihegte szegényke. - Lélekzeni sem birt. Mintha csak harmatból volna a tüdeje.

- Hát pihenjünk... Itt nem bánthat senki. Nem furcsa, hogy téged anyád és engem keresztanyád küldött a mai találkozóra?... Milyen szép vagy Druzsiánna! A szemed, az arcod, az ajkad hogy ég!... A futástól? Vagy félsz? Attól is? Hát még? Te!... Te szendefényü szép szövétnek, aki égedelemtüz-lángját gyujtottál!...

Ott bucsuztak ők, Isten ölében, akiknek nem volt helyük elbucsuzni emberi szem, anyai szem előtt.

A nyár nem tett jót Druzsiánnának. Az urfi igazán elment most már. Mihály gróf nem is igen hagyta Simonfáján időt tölteni, aminthogy leveleivel is bennelakott, mióta Zéfi tánt a konfirmáció után valami képtelenséget árulkodott be Mihály grófnak, egy nefelejtsbokrétával, nemzetiszin szalaggal kifestett levélben, mit "alkalommal" küldött ki Simonfájára.

Druzsiánna megvilágosodott, elfehérült, mint a vas, ha minnél jobban izzik. Álomjárónak tetszett, nem aludt, nem evett, valami messziségbe nézett.

Pólika néni volt az egyedüli, akihez át-átment. Az anya nem bánta már, tegyen, amit akar, ugy kezdett fájni szive leánya pusztulásán.

Ki hitte volna, hogy az idő nem mindig orvosság, s hogy az ő leányának nincs lelkiereje?

- Nem segit az, csak megijeszti az ilyen szivbéli bánatosakat. El kellene vinni a leányt valamerre. Ne lássa ezt a helyet, ahol minden arra az emberre emlékezteti...

- Tudtam én azt, hogy nem jó az ilyen urfiakkal szóban állani! Ugye, hogy nincs bár egy sor irása a szegénykém számára! Kell is neki magunkfajta örökre! Igen, legyeskedni, minden helybe mással! Aztán a mágnáskisasszonyok... Itt persze Druzsiánna volt a legszebb. De azután...

Pólika néni idáig zavartan lapult, - szokása ellenére. De most már felpattant:

- Na, már az én keresztleányomnál szebbet a hercegkisasszonyok között se kap az a... hogy verje meg az Isten!

- Kali. Hallgass rám. Én azt mondom, engedd azt a leányt velem. Tudod, jön az ősz, megyek Mokányiába, betakaritni holmit. Magammal vinném Boicára, a lelkemet. Hátha jót tesz az az áldott havasi levegő...

- Ahogy gondoljátok... ahogy ő akarja... Te Pólika, a z o n n a p óta senyved egyre...

- Jaj, Pólika... Nyár elején egyszer... mit mondom, egyszer. A fiam halála napján. Csillagos estére jött haza. Meg voltam rémülve, hogy veleszökött, vagy neki ment a Marosnak... Persze megréguláztam, pedig megfogadtam azelőtt egy perccel, hogy Én Istenem! csak még egyszer életben lássam! Feladtam neki a leckét, ahogy mi hallottuk, hogy hát a leánynak a disznócsordával kell egyszerre hazajönni... De olyan zavart volt, mintha nem volna helyt az esze. A hajában száraz cserelevél, a válla felett egy piros vércsepp. Mintha valaki vérző ujjal érintette volna. Nem akart felelni, hol volt, mit csinált, hogy mocskolta be a drága konfirmációs köntösét. Makacskodott, hát én is kifogytam a békességes türésemből, és... konfirmált létére... de megütöttem. Egyszer... kétszer... de az furcsa volt, hogy türte az a verést. Az arcát ütöttem... Mintha csak jól esnék neki, szinte odatartotta a fejét, mikor félbehagytam. S Istenem, Istenem, csak a javát akartam, hiszen csak azért tartottam kordában, mert azt akartam, hogy a hajnalcsillagnál fényesebb legyen... Aztán tudod, a biblia is azt mondja, aki az ő gyermekét szereti, az megveri... S lelkem anyám ugy tartotta, hogy az anya veréseitől gyarapszik a gyermek... S az enyém összement azóta, mint egy kicsi keztyü... Az... anyám sorsától féltem...

- Ne mondd, lelkem Kalim, mert megszakad a szivem. Hidd bé a drága gyermeket, kérdjük meg, akar-é velem jönni?

Druzsiánna bejött, mint szép, fehér kisértet. Akart, mindent akart, amit Pólika néni tanácsolt.

Egy hét mulva ökörszekérre ültek, és elkocogtak Boicára, ahol Pólika néninek anyai része volt, egy kis két szobás, tapaszos udvarház, néhány mokány zsellér vagy harminc holdon. Elég messzi volt a városhoz, még csak falu sem volt; szétszórva guhadtak a földből a gomba formáju viskói. Lóháton jártak le népei a városba, és egy szót se tudtak az urak nyelvén.

Ugy novembertájt mikor már a torma is ki van ásva, Pólika néni egy hajnalban, rakott ökörszekér tetején, megérkezett. Nagyon jó hireket hozott. Druzsiánna épül. Segitett a szilvaszedésnél, szilvaiz főzésnél. Ott volt a krumpliásásnál, kukoricafosztásnál. Most már azonban nem mozdul ki a házból, mert nagyon erős a levegő. A kedve is jobb. Csak egy baj van: nem akar hazajönni. Ő, (Pólika néni) eléhozta neki tegnap a hazajövést, de csak sirt, mint a záporeső. - Hát az anyját nem kivánja látni? - Csókoltatja, s engedelmét kéri, hogy nem tud hazajönni. Megszakadna a szive. Meg aztán fáj neki az a verés is. Minek felizgatni. Pólika kiköltözik hozzá télire, ugyis fonatni, szőtetni akar. Tavasszal aztán visszajönnek.

Vissza is jöttek május közepére. - Most derült ki, milyen lecsperdi perszóna ez a Vesmásné Csontt Apollónia. Hogy csak a szája jár örökkétig. Druzsiánna semmit helyre nem jött, sőt a nagy fehérsége szinte ijesztett. Vagy egy fél esztendeig lábon huzta, azután ágynak esett. Fehérségébe hamuszin vegyült, és lett belőle szegény, mozdulni is alig biró eleven csontváz. Mindennek fejébe az anyjától végkép elidegenedett. Nem nézett vele soha szembe, igent-nemet szólt csak hozzája. Félt tőle, vagy megutálta? Mikor egyszer álmában az anya megcsókolta, felébredt és rémülten sirni kezdett. Dobokainé össze is perelt Vesmásnéval, hogy ő forgatta ki leánya szeretetéből, azon a nehéz télidőn, mikor lóháton se lehetett Boicát megközeliteni. - Vesmásné nyelt és hallgatott.

Druzsiánna kihuzott még egy telet. Fehérborostyán hullásakor temették. - Dobokainé először megvadult a fájdalomtól. Hónapokon át sirt, és éjszakánkint kifutott a temetőbe, a leánya sirjára. Aztán elnémult és összement. Olyan volt, mint a magát sorvasztó, elrogyó rőzserakás. Régi, rendes házatája zülleni kezdett. Kis vagyonkájával nem törődött. Miért? Lopták, csalták. Garmadákban rothadt a gyümölcs a kertben, a fák alatt. Szép matróna külsejét az asszony koszladozni hagyta. Eljárt szakadt köténnyel, frissitetlen főkötővel. Hát itt se gyógyitott az idő. Pedig két kerek esztendő mult a Druzsiánna temetése után.

Dobokainé aztán fogta magát egyszer lefeküdt az ágyba és elküldött Vesmásné után. Pedig elhültek volt egymástól, a Dobokainé sok falángatózásai miatt. Hogy igy, ugy, csak akinek soha se volt gyermeke, csak attól telik ki az, ami Vesmásnétól kitelt...

- Póli... Te mégis, mindig jó voltál velünk... Megmondom én: nem akarok tovább élni ezen a világon. Ne ijedj meg. Nem akarok én elkárhozni, mert akkor odaát se találkozhatom a lelkem halottammal.

(Nem is gondolt már a többire, csak Druzsiánnára.) Máskép akarok én elpusztulni. Isten kegyelméből. Épen azért kérlek tégedet, valamire. Menj el a tiszteletes urhoz, s kérd meg, könyörögjön érettem vasárnap. Hogy az a szent Uristen könyörüljön egy nagy betegen - mert a lélek betegsége a legnagyobb betegség, - és vegye magához...

- Nem én többet ezen a világon. Mert látod, mindig egy van a lelkemben: hogy olyan szigorura fogtam, pedig hát most már tudom, mindent rá kellett volna hagynom, mert Baricz kirólgus megmondta, hogy ne vádoljam magamat, mi tette tönkre, mert igy se, ugy se maradt volna meg... És én csak nyomorgattam... Iszonyu dolog ez, hogy nincs mód, a halotton valamit jóvátenni... Minek éljek én ekkora kereszttel, Krisztus urunk is elesett, alatta...

Pólika néni felhagyott a sirással. Gondolkozott egy kicsit. Pedig nem volt kenyere a tünődés.

- Jól van, Kali. Még máma elmegyek a várba, mert zsendül a tavasz, s holnap indulok Boicára veteményetetni. Vasárnapra megrendelem a könyörgést.

Következő vasárnap az egész templom sirva fakadt oly szépen könyörgött a nagypap:

"Uram" mondta, "tedd a te kezedet az ő szivére, mert ha te csak kisujjaddal érinted az emberi bünös, beteg szivet: a paradicsom virágainak balzsamával telik meg az..."

Kérdezgették zsebkendős pukéták megől a vénasszonyok: ugyan kiről lehet szó?

Vesmásné aznap szürkehajnalon jött meg Mokányiából. Délutánig ki se bujt. Tán ismét volt valami a rovásán Dobokainéval szemben? De nem, mert délután átizent hozzája:

Dobokainé töpörödötten, árván, de sietősen jött be az udvarra, nyitott be a középső házba. Hiába, hogy még szükség van rá, ez visszahozta valamelyest az erejét.

- Jobban vagyok már, de te ülj le Kali, fudd ki magadat. Nagy szóm van ma veled.

- Na, nekem is. Ma templom után vizitában volt nálam Reoli Pepi. Azt mondta, a helyreálltomért imádkozott a pap... Mit csalafintáskodol? Nem lehet bizni egy szavadban sem?

- A pap az uristen akaratáért és nem a mi gyarló kivánságainkért könyörög. Gyere most velem, az első házba.

Előrement és felnyitotta az ajtót... Egy karosszékben - furcsa, hogy kerülhetett oda, - katrincás mokány menyecske ült, igazi havasi, még a haja is a félfüle köré volt vastag varkocsban odakanyarintva. Különben takaros fehérnép volt, s az ölében még takarosabb gyermeket tartott, mintegy háromesztendőset.

Dobokainé ugy volt, mint aki viharba került és nem tudja, mi lesz vele. Kinosan, mereven nézte a ragyogó fejet: angyalénak tetszett, akit látott koporsóba, földbe téve, és aki hihetetlen csodából visszareppent az égből.

- Na látod Kali. Ez a kicsi leány a Druzsiánnáé. A te unokád... Ne nézz rám, mintha bolond volnék... Lelkem, el ne szédülj...

Leültette egy karosszékbe a holtraváló asszonyt, ki szemét is eltakarta, mintha attól félne, hogy megvakul. Gyehennatüzbe, vagy felkelő napba látott?

Pillanatig hallgatott. Vesmásné aztán a tőle telhető higgadsággal szólt tovább:

- Igazat beszélek. Most már tudod, miért imádkoztattam a gyógyulásodért. Nem mondhatod többet, hogy nincs kiért élj, és hogy sohase engesztelheted ki Druzsiánna lányodat. Légy anyja a gyermekének...

Mintegy álomban, mintegy tébolyultan nyult az utána... Belekapaszkodott, mint fulladó a vizre hajló vadrózsagallyba, mely sebez is, és mégis: élet. Nem merte nézni a gyermeket, csak a puha kicsi, meleg kicsi valóságát érezte, a havasillatu, ropogóshusu friss tagjait... Mintha szive helyett szivet tettek volna kebelébe.

Félkézzel a kicsit fogta, fejét beléjefurta, másik kezével Pólika kezébe fogózott.

- Kalim lelkem... hallgass meg csak... Nagy bünösök voltunk mi a te leányod dolgában. Te üldözted, én keritettem őket... S a mi fekete bününkért Isten a legnagyobb jóval szégyenitett meg... Mert tudod lelkem, most szinte azt hiszem, ennek igy kellett jönni... Druzsiánna halálé volt, születése óta... Szedett szóló volnál te most, a gyermek nélkül... Hogy lányod helyett lányod legyen, nagy nyomoruságok kerülőjét járatta veled az a fentvaló Uristen...

Az anya könnyei bővül hullottak a gyermek szép, sima gesztenyeszin hajába. Mintha száritó, puha selyemkezkenyőbe.

De Vesmásné utolsó szavainál felpillantott, körülnézett, keresett valamit. Egy képet, amelyen sápadtan ragyogott a tavaszelői nap. Törékeny leányt ábrázolt az, konfirmációs ruhában, kezében imakönyv, emléklap, homlokán gyógyithatatlan két szenvedés koronája.

Az anya felkelt s karján a szorosrafogott gyermekkel eliberogyott a képnek. Mint téli oszoltán az ujból forrni kezdő bor sikoltva tépi fel a pecsétet: zokogva hördült ki belőle a szó:

Lent, az iskolakert siheder fenyőfái már pezderkedtek: friss izeket dugdostak ki ujjuk begyén. De ő visszafordult, megvizsgálta a vakitóra mosott üvegkádat, aztán csengetett.

- Vizet kérek, Bogdán. Egyuttal menjen át az internátusba és küldje ide valamelyik nyolcadikost.

Bogdán végigcsodálkozott a folyosókon. Ilyen fehérnép: formás, mint a jó gyümölcs. Kicsit vékonypénzü, de megvan a hossza. És csak a laborában ül. Délutánként is. Áldott tavaszon is.

Darab forró, szikrázó napfénnyel jött be a diák. Mélyen, szertartva hajolt meg.

- Nem fogom sokáig lefoglalni. Egyébként nem is kellett volna ujból magának jönni.

Jó negyedóráig csendben foglalkoztak a furcsa gépezetek, edények világában.

A fiu átnyujtotta. Szép, nagy, erős, tiszta keze volt. - Mikor kifelé ment, megtorpadt a már magára nyitott napfényben.

Eszter felpillantott. Most látta, hogy az inge is milyen tiszta. De a szeme a legtisztább. Acélkék, töretlen tükörü gyermekszem.

A tanár pillanatig megállott a munkában. Milyen kedves, különös, ragyogó gyermek. Tisztára, mint a havasi virágok, melyet vasárnap piacra hoztak csikbaszőtt ruhás, éneklőbeszédü, fakószőkére mosdatott kisleányok.

Csak papi ámbituson, falusi iskolában, város névvel ok nélkül felcsufolt sárfészkek gimnáziumában terem még ez a fajta. Pesten - mert ott tanitott öt évet - sohase látta. Nem is tudott ilyféle virágáról Istennek. A kis pesti ripőkök, akik közül egy esztendőre Erdély szélére kéredzett a hatalmas kormánytól! A fáradt idegeinek kellett. Ebbe a fészekbe, ahol az ujonnan épült fényes gimnázium ugy kiidegenkedett a békés, régies környezetből, mint épen jómaga az emberek eszejárásából. Hogy féltek tőle! Egy nő, aki kamaszokat tanit! Háborus csodabogár.

Na, és most ez a gyermek. Hát nem mosolyogni való furcsaság ez, hogy meglett férfiak kényelmetlenül érzik magukat, ostobaságokat beszélnek a társaságában, ugy tartanak tőle. A csekélyke hirnevétől. Hogy valami dijat nyert az anilinfestékekről szóló tanulmányáért. És más ilyen semmiségekért.

Ugyanakkor egy gyermek, egy tizenhétéves nagy csacsi jön a bizalmával. Ajánlkozik... Itt elszakadt a gondolatfonál. Elvágta valami kémiai probléma.

Csak harmadnap bogozott uj szálat az elszakadt gondolathoz. Ismét a "laborában" voltak, előkésziteni. Eszter előtt mindjobban kibomlott a fiu mivolta. Leleménye, buzgalma és bájos ügyetlenségei. Tiszta képén, melyet a nap már összecirókált aranyozó ujjaival, egy kis pattanás. Ugy tartják ezt, a szerelemtől. Buzgón, lelkéből nyalatta a szeszlámpa nyelvével a lombikot, melybe Eszter klórkálit és barnakövet kevert. De néha, mint titokban ellőtt nyil, szemsugara az üvegkádra surrant. Eszter keze liliomnak tetszett most, a viz alatt. Ezt nézte, vagy a kisérletet?

A tanár üveglapot csuszatott az oxigénnel telt üvegedényre. Kiemelte a vizből.

Bedobták az oxigénbe. Heves lila lobogással telt meg az üveg. Mindkettőjük arca tulvilági glóriát kapott.

- Akkor... nézze, itt a kendő alatt, abban a kalitkában... nyuljon be, fogja meg és eressze az üvegbe.

A kicsi kedves állat. Riadva pottyant... hirtelen lihegni, ujjongani kezdett. Két lábra állt, táncolt, szeme csillogott, mint két fekete gyöngyöcske. A fiu mosolygott. Egészen, mint egy gyermek.

Eszter ráengedte a hig levegőt. Elpetyhüdt, kialudt szinte a kis szegény. Leöntötték a mámorát. Olyan szivesen meghalt volna a sürü életben.

Eszter önkénytelenül kezet nyujtott a fiunak; ma sokáig foglalkoztatta. Hogy jött ez? Általában nem szivesen fogta meg egy fiu kezét. Ezek a kamaszok hideg és lucskos tenyerüek. De milyen jó volt most hirtelen egy száraz, meleg, alig szélkifujta kezet kapni az övébe. Mintha marék egészséges, szüz erőt. Tetéz marékot: alig érte át önnön vékony ujjaival.

És akkor látott valamit. Nem a leheletnyi bibort a fiu arcán. Egyebet; csalhatatlan lobbanást, melyre nincs szó és ami holtbizonyost árulkodik.

És mégis: a szemén átgurult egy friss, tavaszi mosoly. Hiába. Hogy drága, szép, szentséges valakinek, ez mégis legjobb itala a nőnek. Nincs, akit ne részegitne kicsit. Még a munkák, eszmék elszánt szolgálóit is.

Kifelé tovább se esett csorba méltóságán. De befelé Eszter mostantól állandóan ujjongott, mint egy kicsi leány. Mélyen, elmerülve végezte a dolgát, az önzetlen, meleg örömtudattal, hogy nem mulhat nap, hogy ne lássa. Hogy ne vegyen drága, kenetes fürdőt tekintetéből, örömtüzben fellobbanó mosolyából. Aranybarna hajának fényéből, mely mint az életöröm friss selyemlobogója köszönt feléje.

Dehát hová vezet mindez? - Miért kell mindig, mindennek valahova vezetni? Az emberek találták ezt ki. Isten a jelennek adja a boldogságot: vedd és edd. - Ó, ne vezessen sehova: de most, most ragyogjon... Hiszen az egérke meghal, a foszfor szétcsillagzik semmivé, ha tulsokáig örvend... De egy kicsit, egy kicsit lihegni a higitatlan életben, boldogságban...

Éjjel Eszter számot vetett magával. Nemsokára ujra Pest... Nem fogja soha látni többet. És valami elmul, kiéletlenül, mint erdőben-fakadt, soha senkitől se látott virág. Ó.

Egyszerre mardosó kiváncsiság gyötörte meg. Nem nézte meg soha a kicsi fia száját. Olyan beszédes volt a szeme, tulbeszélte többi szépségeit. Csak homályosan emlékezett most rá, mint dus, édest igérő gyümölcsre.

Nem látta nehány napig. Az érettségi irásbeliek folytak, valahol ez intézet tornatermében, amerre Eszternek nem volt nappal keresete. Mert este eljárt néha, szinte mindenki tudta nélkül. Kulcsa volt a teremhez és tornázott a szereken. Kellett az izmai frisseségének. Az utolsó irásbelinap estéjén épen ujra lement. A terem nyitva volt. Szinte nem akarva belekiáltott.

A magas ablakokon bekáprázó napgerendáktól alig látott. Mint aranyvizesés alatt, ült egyik ferde sugárgerenda alatt, torna rudak, létrák tömbje mögött a fiu. Eszter feléjement, felismerte.

Le volt ejtve a keze, mindakettő. És csak nézett. Ahogy jelenésre, Eszteren átfutott, hogy ha véletlenül meg nem látja, talán el kezd tornászni, itt, előtte. Talán leskelődni akart, szándékosan?

- Bocsánatot kérek. Megkértem Bogdán bácsit, hagyja nyitva. Minden buvóhelyen tanul már valaki. A padlásfeljárat volt az enyém... De most elvették a magántanulók.

Eszter elszégyelte magát. A fiu elejtett kezén logaritmustábla függött. A földön könyvek.

Szerette volna enyhiteni előbbi türelmetlenségét. Engesztelve nézett a fiura. Az nem moccant. Aranyat szikrázott a szeme és nézett; boldogan, némán, engedelmesen. Olyan nagyon könyörgött, olyan kiszolgáltatva. Istenem, bizonyos, ha most azt mondja: menjen; rezzenés nélkül menni fog, de ha azt mondja: boruljon térdre és kérjen tőle akármit, hát azt is megteszi, mint a gyermek anyjától, akitől tudja, rossz soha nem jöhet.

A lányba beleállott a világ, a környezet, a kötelességek; az egész nap iderekesztett fiuk után maradt nyomasztó levegő.

A fiu nehezen, szinte cammogva indult. Szive lüktetése mintha ide-oda rázta volna. Iszonyut döngött a szárnyasajtó. És akkor Eszter hangosan, maga is hallva mondta:

- - Irásbeliek végeztével minden évben kivitték a fiukat a Gyikmálba. Szép szálfaerdők voltak arra.

Hajnalban indultak. Végig énekelték a várost, a cigánysort, a zöld hullámos mezőket. Lihegtető oldalon is fujták. Kimászták a hegyoldalt, melybe fehér szoknyában guggoltak a dusgazdag tavasz agyoncifrázott szeretői, virágos bokrok.

Nagy oszlódás támadt. Ki labdátrugni keresett tisztást, ki a kilátókhoz készült. Gyöngyvirágosba, vagy a Gyikcsucsra.

- Hohó, vissza! Ne feledkezzetek fiuk, ha kigyót láttok, azt nyomban agyonvágni.

A tanárnők a főzést dirigálták. Esztert nem hagyták semmihez. Főzzön ő csak a laborában.

A leány végre is elővette köpenye zsebéből Whitmant és az élet énekeivel alájafeküdt egy vadlabdarózsafának. Mézszag és méznél nehezebb muzsika hömpölygött át a mélységes ég alatt. Elaludt, kipótolta a hajnalban elmulasztottakat. Nem álmodott. Csak sulytalan, táncos lebegést érzett, ahogy Tündérországba vihet az utazás.

Ebéd után az asszonyok lefeküdtek egy-egy köpenyegre. A férfiak iddogáltak, a fiatalabbja a fiuk után is látott. Eszter fellopódzott, hadd ne zavarjon - lazult már a férfiak beszédje. Fehér köntöse mint vitorla evezett bele az erdő zöldjébe. Mint kalandra, kincsre induló hajóé. Halkan énekelt és fehér virágokat szakitott.

Sokáig ment és engedte sajogva felvirulni meghatározhatlan felmérhetetlen gyöngéd vonzalmát, amit egy gyermek fogantatott meg benne. Olyan jóságos, homálytalan boldogság volt ez, hogy Eszter szemeszélén születtek és visszabuktak a drága, fiatal, tavaszi könnyek.

Kilátóhoz ért. Mondták, hogy onnan, néha, különösen-áldott napokon látni lehet az üveghegyeket, melyeken tul a székely mesefa minden évben ujra hajt.

Ott voltak: tizenkét egyformán, bordásan errefelé meredő hegygerinc: tiszta ezüstből, a nap elbukott rajtuk. Ó. -

Sokáig nézett feléjük, arra gondolt, milyen jó, hogy elérhetetlenek, mert megmaradnak örökre-szépnek. - Esett a nap, mire tovaindult.

Szive még jobban elállott. Egy galagonyának virágcsokrokkal tüzdelt zöld kárpitja alatt...

Félrehajtotta a galyakat és megállott, a tavalyi avarból, már kifényesült ibolyalapuból vetett ágylábánál. Milyen drága volt az alvó! Csaba seregéből, égi országutról földretévedt legénynek duzzadó teste. A nap friss csókjaitól kipirkadt arca, melyen most egészen kiültek a kedvességek. Olyan szépre, forróra volt fáradva. Messzi járhatott, közel az éghez. Kicsit elizzadt, szétdobált fürtü fejéhez cifrabot szurva s a botra nehány csillag kötve. Csillagok vigyáztak rá, maga behunyt csillagjai helyett. Igen, a szeme csukva volt és nem homályosithatta el ajka ragyogását. Csak most látta Eszter igazából a fiu ajkát. Pirosbélü gyümölcs, melynek fája nem nyult ki még a paradicsomon. Drága, tiszta, mocsoktalan száj, alig pihés, serdülő arkangyalé.

Gyorsan, feltartatlanul szakadtak ki az Eszter szemében egésznap - hetek óta bujdosó könnypatakocskák. Zihált, ugy zokogott.

Jönnek az évek: és csókokat is hoznak talán. Jókat, becsületeseket, égetően is megáldókat. De soha ezt - soha forrásra még nem lelt ökörnyomból, iszapból sohse kóstolt büntelen-boldog szájét, soha legelsejét, zsengéjét fiatal, fecséletlen férfiangyal kivirágzásának. Soha. Hogy nézhetne ő azután a világ és - ó - a gyermek szemébe?

Állott és szinte sebesre nézte a két szemét, mint imént, a ködök tengerein uszó üveghegyek láttán. A fiu - tán a ráigéző nézéstől, - nyugtalankodni kezdett. Feje lecsuszott az alájagyürt kalapról és mintha vágyna valami álmodott puhaságba furni: ahogy oldalt fordult, bellebb ágyazta az avarba. Eszter már azt hitte: ébred, félig visszalépett, hogy elmeneküljön.

Jéghideg nyil cikkant le a gerincén. A elkuszált avarból - fekete villám - valami kificánkolt. Ssz- piros, nehéz csepp buggyant, szélyült szét a megkivánt paradicsomi gyümölcsön. Eszter ugrott, iszonyut tiport a kunkorodó undokra, érezte, ropog a feje a sarka alatt... és már térdelt a fiu előtt. Felemelte a drága, nehéz, még visszacsukló fejet és ott, ahol a halál beleütötte nyilát: ott kezdte szivni, erősen, gyötrésig, hogy érezte a torkán patakban lefutó vért és nyelte, nyelte a vérrel kevert halált, kimondhatatlan elszántsággal, szilajsággal, viharos, eszeveszett jótevéssel. Csókolt és életet adott egyszerre, minden asszonyi áldás egy pillanatban szakadt reá. - Tudta, hogy a fiu rég éber, de nem engedte el, csak mikor sok, sok vérét elitta.

Akkor lekapcsolta a száját és ráeszmélt; ó, mit gondolhat - ...ránézett. És a z t gondolta. Fölnyitott, végtelen mélységü szemtengerének szinén angyalsereg rebbent keresztül, hála és üdvösség, határtalan, határtalan... És lehunyta ujra szemét és adta, nyujtotta magát, továbbra, és ajkával együtt a lelke is repesett feléje... Eszter pillanatra odaadta magát a csoda eszközének, elég volt a vér, tudta, és mégis, mégegyszer belepette magát a hihetetlen jóval; kimondhatatlan gyengéden megérintette, felszentelte a fiu ajkát. Aztán elvette magáról, mint gyermeket kebelről.

A fiu nyelvével érintette a sebet. Mit gondolt?... térdre esett, csókolni akarta a leány kezét.

Eszter megfogta a fejét, nagykeményen és odaforditotta a kigyó tetem felé. Szótlanul. Aztán:

- Hallgasson... menjen... A tisztáson... Buzetzkó tanár urnak van konyakja... fusson...

Lángolt az arca, összekulcsolta a kezét, alsó szemhéjjára nagy, ragyogó gyémántok könyököltek.

Majdnem durván taszitotta meg a fiut. Még utána kiáltott, bele az erdőbe, mintha vágó ostorral kergetné:

Csapódott a gyermek, mintha elszálló angyal szárnyai botladoznának a fákban.

Eszterre ráhalt a csend. Megsimitotta ujjával ajkait. Nem volt rajta semmi repedés. Amit elnyelt, az nem árthat, tudta. Behunyt szemmel, hidegrázva ballagott kifelé, vissza. Körülötte halkan zugott a csodaesések atmoszférája. Csordultig volt; mint az urvacsora; minden izébe behatolt a jó s mint nehéz korsót, vitte magát.

- Köszönöm.., remegte a minden titkok mögött ülőnek és arca hajszálig hasonlitott az üdvezültekéhez. - Köszönöm, örökre.

- - Hetekig nem látta a fiut; nem tanitott érettségi tárgyakat. Egyszer bekopogott az a laboratóriumba. Egy csokor havasi gyopárt hozott.

- Kérem szépen, tanár urnő, már rég vártam, hogy... - elpirult - a tanár urnőnek szedtem... akkor...

- Köszönöm. De - és itt már szurt a tekintete - azt az a k k o r t nem kellett volna kiejtenie.

A gyermek letette a csokrocskát, amit Eszter kézbe se vett. Lehajtotta a fejét, összehorpadt, ugy ment ki a teremből, mint a kis egérke, mikor az oxigénből kikergették.